Tektonika (geológia)

A tektonika, más néven szerkezeti földtan, illetve szerkezetföldtan általánosabb (eredeti) értelmében a geológia egyik, a földkéreg mozgásaival, azok okaival és eredményeivel foglalkozik.

Fogalma

Fontosabb résztudományai a nagyobb szerkezeti egységek, litoszféralemezek mozgásaival foglalkozó globális tektonika, az egy-egy nagyobb térség geodinamikai-szerkezeti viszonyait tanulmányozó regionális tektonika és a mikrotektonika, ami a kőzetek apró, szabad szemmel esetenként észre sem vehető szerkezeti elemeit (repedéseit, palásodását, gyűrődéseit) tanulmányozva következtet az ezeket kialakító erők jellegére és irányára, a kőzeteket deformáló feszültségtér jellegére.

A fogalmak az utóbbi időben terjedő, szűkebb értelmezésében különválik egymástól a többnyire lemeztektonika értelemben használt „tektonika” és a kőzetblokkok mozgásainak eredményeiként kialakult szerkezeteket (töréseket, redőket stb.) tanulmányozó szerkezeti földtan.

A deformációk típusai

A kőzettestekre különböző erők hatnak. A földtani erőhatások legfőbb sajátossága, hogy a földtani folyamatok emberi léptékkel rendkívül lassúak, a feszültség hosszú időn át halmozódik fel, és a fontosabb folyamatok nagy mélységben folynak, ahol a kőzetnyomás (litosztatikus nyomás) már több ezer atmoszféra. Ilyen körülmények között több, a felszíni körülmények között szilárd és rideg kőzet többé-kevésbé képlékennyé válik.

Ennek megfelelően a deformációk két fő csoportjaként megkülönböztetünk:

• plasztikus (gyűrődéses) és
• diszjunktív (töréses)

deformációkat.

A gyűrődések hosszú folyamatok eredményeként, lassan alakulnak ki, a törések a feszültség hosszú felhalmozódása után, hirtelen. A kőzetek eltörésének, törésvonal menti elmozdulásainak jelei a földrengések.

Források

• Magyar nagylexikon XVII. (Szp–Ung). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 273. o. ISBN 963-9257-17-6  
• Török Ákos: Geológia mérnököknek. Egyetemi tankönyv. Műegyetemi Kiadó Budapest, 2007. 384 p. ISBN 978-963-420-934-8