Kastelina, Vir sziget

 

Vir sziget 25 km-re északnyugatra található Zára városától. A szigetet egy 390m hosszúságú híd köti össze a szárazfölddel. A térség napjainkban népszerű üdülőhely, leghíresebb műemléke a Kastelina nevű erődítés.

A 16. században Nin környékén megjelentek az Oszmánok. Akkoriban a terület a Velencei Köztársaság irányítása alá tartozott. 1502-ben Nint az oszmánok lerombolták. Komoly vita alakult ki arról, hogy a romos Nint építsék-e újjá, vagy egy erődöt emeljenek Vir-en. Körülbelül 120 évvel a velencei vita után megkezdődik az erődítés építése egy sziklás földnyelven, amelyet Kozjak vagy Kecske foknak is neveznek. Építésének idején Dolfin, Molin és Pisani volt Dalmácia általános kormányzója (Provveditore Generale (1622 - 1623 Daniele Dolfin; 1623 - 1625 Francesco Molin; 1626 - 1628 Antonio Pisani).

 

1.-2. kép.: A Vir szigeten található Kastelina nevű erődítésről készített légifelvételek. (2019)

 

Az építtetők célja az volt, hogy vár védelmet nyújtson a helyi lakosságnak az uszkók kalózok és az oszmánok támadásai ellen.  Kastelina egy gondosan megválasztott helyen épült. A Kozjak fok nevű sziklazátonyt 3 oldalról tenger vette körbe, területe viszonylag sík. Az erődítést kb. 40 m hosszan emelték ÉK-DNY irányban, hogy a szárazföldről a zátonyra való bejutást megakadályozzák. A nagyobb téglalap alapú nyugati tornyot és a négyzetes alapú keleti tornyot védőfal köti össze, amely a felénél enyhén megtörik. A nyugati torony oldalfalainak egy része a védőfal síkjától a szárazföld irányába, a többi rész pedig a zátony irányába nyúlik.

3. kép - Kastelina látképe ÉK-ről, a partmentén haladva...

 

4. kép: A Szárnyas Oroszlánt ábrázololó dombormű a keleti torony homlokzatán.

 

A toronytól nyugatra nyílt az erőd bejárata. Itt egy védőfal indult a zátony mentén, amely védelmet nyújtott a szomszédos homokos öböl irányából fenyegető veszély esetén. A keleti torony sarkától szintén védőfal futott a zátony peremén. Az így kialakított erődítményt szabályos tömbökbe faragott, vastag mészhabarcsba rakott kövekből emelték. A keleti torony falain fennmaradtak a belső területi megosztás nyomai. A 10 m magas torony egy földszinti részből és két emeletből állt. A délkeleti, tenger felé néző oldalon, ahol a földszinti részen egy kiomlás alakult ki a feltételezett bejárat környékén. A torony földszintjén a szárazföld felé néző falak vastagsága 90 cm, a Vir öböl felé néző fal 108 cm. A feltételezett bejárat környéki fal vastagsága 52 cm. 2,3 m magasságban a falak két kő konzollal rendelkeznek a bejárat mindkét oldalán, a másik két falon pedig lyukak vannak, amelyekbe a padlószerkezetet tartó gerendákat illesztették be. Ugyanez a megoldás megismétlődik a második emelet szintjén is. A padlót kívülről közelítették meg, így a földszinti bejárat felett megjelölték az egykori ajtó nyílását. Egy másik gerendarés-sorozat létezik a torony végső szintjén és az erődítmény legmagasabb pontján, amely minden bizonnyal kilátóként szolgált. A védőfal átlagos szélessége 95 cm. Alatta három téglalap alakú lőrés található, mint a keleti toronyban. Az átlagos szélességük belül 100 cm, magasság 80 cm. A szárazföldi oldalon a torony 4,7 m széles, az oldalfalak pedig 2,7 m-rel nyúlnak ki a védőfal felől a szárazföld felé. A védőfal belső oldálából a szárazföld felé húzódó falakat alapjaikig lebontották, amelyeknek csak nyoma látszik. A belső térben a földszintre és további három szintre osztás nyoma látható. A fal vastagsága, amelyen az erőd bejárata található, 1 m, és a gerenda négyzet alakú barázdái megmaradtak, ami biztosította a zárt ajtót. A toronnyal és az 55 cm széles oldalsó védőfallal együtt a bejárati ajtó további kiemelkedését a konzolokon kiálló védett erkély biztosította, amelynek nyoma magasan a bejárati ajtó felett látható. Köveket vagy forró olajat dobhattak az ellenségre az alsó oldalán lévő nyíláson keresztül. Kaštelina délnyugati végén, a bejárati ajtó mellett található az utolsó, kilencedik a lőrések sorozatában, amelyek minden veszélyeztetett oldalról lefedték a toronyhoz való hozzáférést.

5. kép.: Kastelina ÉNY-ról a száraföld irányából.

 

Az erődítés bejárata felett található a Molin, a Michiel, és a helyi Grisogono család címere. A malomkerék felismerhető jele a velencei családnak Molin, amelynek tagjai régóta a Köztársaság szolgálatában töltöttek be tisztségeket. A keleti toronynál magasan, a szárazföld felé néző oldalon mészkőbe van faragva a velencei szárnyas oroszlán domborműve. Az oroszlán mellkasán, lábain és hasán dús szőrmékkel díszített sörény, S-vonallá görbült farok és mancs olyan könyvet tart, amelyen a felirat már nem olvasható. A fej súlyosan sérült. Az erődből kilátás nyílt a Ravni Kotari irányába, vagyis szemmel tudták tartani a szárazföld egy részét.

  

6-7. kép.: Az erődítés bejárata és a felette elhelyezett Molin, Michiel, és Grisogono családok címerei.

 

A vár védelmének megszervezése arra utalt, hogy a tenger felől nem vártak támadást, viszont tenger megadta az erőd elhagyásának lehetőségét, és az egyetlen lehetséges módja volt az utánpótláshoz vagy a katonai segítséghez való hozzáféréshez. Az erőd fő feladata az emberi élet és ingó vagyonuk megőrzése volt, nem pedig a környező terület védelme. A műemlék a 20. század végére igen rossz állapotba került. A rekonstrukciós munkálatok 2001. májusától 2002. áprilisáig tartottak Vir önkormányzata és a Régió turisztikai hivatala beruházásában Nenad Rimanic építészmérnök felügyelete alatt.

 

Obrovac vára

A Zrmanja folyó kanyarulatánál található Obrovac városa. A település feletti magaslat tetején állnak a Kurjakovics család várának impozáns romjai. A vár a 14. századtól a korbáviai grófok, a Kurjakovicsok birtoka volt. 1387-ben a família birtokainak központjaként említik. A vár a középkorban azt a fontos kereskedelmi utat ellenőrizte, amely Likából a Velebit-hegységen át vezetett a tengerparti városok felé.

8. kép.: Obrovac vár és város 1680-1699

 

(Feltételezhető, hogy az egyik legjelentősebb fennmaradt glagolita kódex, az 1402 körül írt berlini misekönyv is itt, a Kurjakovics grófok déli birtokainak székhelyén íródott. Ebben történik említés a koprivai Szent György kolostorról, melynek maradványai ma is láthatók az obrovaci temetőben. -forrás: wikipédia)

Az utolsó korbáviai gróf tulajdonos Karlovics Iván volt, aki 1527-ben Horvát-Szlavón bán lett. Ősi birtokait igyekezett megvédeni az oszmánok egyre növekvő fenyegetései ellen. 1527. március 30.-án végül Pozsedárszky György várkapitányt az obrovaci vár átadására kényszerítették. (I. Ferdinándtól Karlovics megkapta Medvevárat, Lukavecet, Rakovec, és Turopolje birtokokat az elvesztett Obrovac , Udbina , Komić és Mrsinj-grad helyébe.

1531 augusztus 9.-én hunyt el Medvevárban. Zágrábban temették el Remete városrészben, a Boldogságos Szűz Mária mennybemenetele templomban. Birtokait egy 1509-ben kötött örökösödési szeződés szerint a Zrínyi család örökölte. Abban az időben Karlovicsnak 22 erődje és városa volt három megyében és két járásban.

 

9.-10. kép.: Légifelvételek Obrovac váráról (2019)

 

A török érkeztével nagy számú lakosság menekült a biztonságosabb, velencei uralom alatt álló területekre, főként Zenggre, Vinodolra valamint Isztriára. Obrovac vidéke rendkívül gazdag volt fában, ezért a török sok fát szállított innét hajóépítésekre, melyet a velenceiek támadásaikkal többször próbáltak akadályozni. A város ugyanis a tengerig hajózható Zrmanjának köszönhetően egyben fontos kereskedelmi kikötőhely is volt. Viszont a támadók is könnyen felhajózhattak a folyón a településig. A hódítók hamar megerősítették a várat. és a folyó mentén a tengerig őrtornyokat hoztak létre, amelyek figyelmeztettek a közelgő veszélyre. Obrovac a törökök fontos támaszpontja is volt az uszkók kalózok elleni harcban, valamint a Pag, Rab és Krk szigetei elleni rablótámadásokban.

11.kép.: Obrovac váráól készített alaprajz

 

1647-ben a kandiai háború során Leonardo Foscolo tábornok velencei seregei a helyi erőkkel kiegészítve elfoglalták és lerombolták a várat. A kandiai háborút lezáró béke 1669-Konstatinápoly) értelmében Obrovac viszont ismét oszmán fennhatóság alá került. 1670 novemberében visszaértek, és ellenállás nélkül ismét birtokba vették a területet. Az 1683-as Bécsnél elszenvedett török vereség arra ösztönözte a Velenceieket, hogy véget vessenek az oszmán uralomnak felső Dalmáciában. 1683-ban Stojan Jankovics morlák csapatai és Simon (Grisogono) Bortolazzi zadari nemes serege véglegesen felszabadította a várat az oszmán uralom alól. Az erősségbe velencei őrséget helyeztek el.

12. kép.: A torony maradványa 

 

13. kép.: A vár területe keletről

 

A katonák hanyagsága miatt 1694-ben a toronyban 3 hordó puskapor felrobbant, maga alá temetve a legénységet. Az egyetlen, aki megmenekült, Dimitar Vlasko várparancsnok volt. A vár maradványainak jó részét a lakosság építkezéseihez hordta el. A vár eredetileg négyszög alaprajzú volt, falait négy saroktorony erősítette. A velencei uralom idején A. Colnaga terveinek megfelelően átépítették. (Eszerint példának okáért a felső vár területét sáncok vették körül) A felsővárat és a várudvart egy hatalmas sánc vette körül. A várudvar bejáratát egy négyzet alakú torony védte, a várudvaron ciszterna volt. A vár alatt egy kisebb település helyezkedett el kb. 30 házzal. A település irányába két félkör alakú bástya nézett. A 20 század végén a vár területén bunkereket létesítettek.

 

Perusic Benkovacki – Perusics várkastély

Az erődítésről igen kevés adatot találni, az alábbi pár sort a közösségi oldalak információi segítségével sikerült összeállítanom.

Perušić Benkovački (Gornji Perusic) falu Horvátországban Zára megyében. Közigazgatásilag Benkovachoz tartozik.

A település feletti magaslaton épített várat Vjekoslav Klaić neves horvát történész szerint Fráter György sógorának Perusics Gáspárnak őse építhette valamikor a 14. vagy 15. században. A közeli Mária Mennybemenetele templom mellett dokumentumokban először 1449-ben említik.

14. kép.: Légifelvétel a várkastély maradványairól.

 

1527-ben a került oszmán megszállás alá,1647-ben a kandiai háború során átmenetileg felszabadult, de a velencei-török háborút lezáró béke eredményeképpen visszakerült az oszmánokhoz. 1683-ban azonban végleg felszabadult. A török kiűzése után előbb szerbek költöztek be, majd nem sokkal ezután a bruškai Zrilić családnak engedték át. 

 

15.-16. kép.: . A képeket Ejnar Dyggve dán felfedező és régész készítette útja és munkája során a 20. század első felében.

 

 

 

17.-18.-19.kép.: Az épület romjai napjainkban (2019)

 

A II. világháborúig viszonylag épségben vészelte át az évszázadok viszontagságait. A II. világháború idején azonban az usztasák egyik fő támaszpontja volt ezért bosszúból a partizánok földig rombolták 1944-ben. A kastély négyzet alaprajzú volt. A sarkait négyzetes tornyokkal erősítették meg, míg a középső részt egy 18 méter magas kerek torony uralta.

 

Fényképezte és összeállította: Fidrich Tibor 

 

Források:

J. Conago-1928.: Sredovječne kute i gradine oko Novigrada i Karina. (Középkori házak és erődök Novigrad és Karin környékén)

Perusic. Horvát enciklopédia, online kiadás. Lexikonográfiai Intézet Miroslav Krleža, 2020. Hozzáférés: 2020. november 22. 

wikipédia: Obrovac, Vir, Perusic Benkovacki.

Croatian Herritage – Perusic Benkovacki (Marko Zurak)

Obnova Kasteline Mletacke Utvrde na Kozjaku otok Vir

Zadvarje nagyon fontos csomópont volt a Dalmát tengerpartot és a hátországot összekötő útvonal mentén. Erődjét a 15. században építették, hogy védelmet nyújtson a török invázió ellen, megvédje a Radobilje plébánia központját a Boszniai királyság területén, a Makarska partvidékétől Imotski felé vezető út mentén. A vár a meredek és sziklás Biokovo hegység nyugati végében, a Cetina mély kanyonja felett található, ahol a folyó létrehozza a Velika és Mala Gubavica vízeséseket. Elnevezése Duare, amely jelentése, kapu, ajtó, átjáró. Tulajdonképpen ebben az elnevezésben van az erősség funkciójának, valamint a terület elhelyezkedésének lényege. A partvidéket és a belső területeket összekötő út itt haladt keresztül. A vár ezt az utat és a környéket felügyelte.

 

1. kép - Légifelvétel a várról.  (2019.07.15-Készítette: Fidrich Tibor)

 

Története:

Ahogy a bevezetőben említettem, az erődöt a 15. század folyamán építették. Elég gyorsan felépítették, a területre nehezedő oszmán inváziós nyomás árnyékában. Szükségesnek tartok ezen a ponton némi történeti áttekintést adni a Zadvarje környékének 15. századi eseményeiről, és megadni az erősség építésének pontosabb dátumát. Sajnos ebből az időszakból nagyon kevés forrás maradt fenn Zadvarjével kapcsolatosan. Zadvarje városát első alkalommal 1408-ban említették, Ostoja István boszniai uralkodó adománylevelében… „Radivojevic hercegeknek ezután Cetinától a Neretva felé széles területet adományozott, beleértve a hátországi területet is (Duare városa és Radobilje tartomány). Ostoja két alkalommal is ült a bosnyák trónon…1398-1404, és 1408-1418. Funkcióját csak névlegesen tudta ellátni, mert erősen függött a környezetétől, különösen Zsigmond magyar uralkodótól, és a nemesektől, akik egymás ellen harcoltak a területekért. Ez az az időszak, amikor az oszmánok egyre inkább megvetik lábukat a térségben, mint egyes boszniai nemesek szövetségesei (Hrvoje Vukcsics Hrvatinics, Sandalj Hranics, Kozacsa Vukcsics István) vagy akár II. Trvtko királyé. Néhány hónappal második trónra lépesét követően Ostoja István a fenn említett ajándékot adta a Radivojevic hercegeknek Hum ország urainak a segítségükért cserébe. Valójában békét és biztonságot vásárolt trónja számára, bár II. Tvrtko még mindig a képben volt, akit a szultán határozottan támogatott. Ezek a kaotikus viszonyok kísérték Boszniát egészen 1463-ig, amikor az ország oszmán uralom alá került. A nemesek közötti viszály mellett számolni kellett az oszmánokkal és a Velencei köztársaság jelenlétével is a térségben…Az említett forráshiány miatt közvetett utalásokból csak feltételezhetjük, hogy a 15. század első felében Kozacsa Vukcsics István birtokolta a területet, aki birtokait Sandalj Hranics nagyherceg unokaöccseként örökölte 1435-ben. 1440-ben Kozacsa elfoglalta Omist és Poljicát a Tallóczi-hercegektől, akikkel régóta konfliktusban volt, (a Nelipics birtokok feletti ellenőrzés és Raguza volt a fő kiváltó ok) így Zadvarje is bizonyosan a birtokába került. A területek azonban nem sokáig maradtak Kozaca fennhatósága alatt. 1444-ben Spalato velencei hercegével Christopher Marcellussal kötött szerződése értelmében Omist és Poljicát Szent Márk zászlaja alá helyezték. 1445-ben István Tamás boszniai király szövetségeseket keresett háborújához Kozacsa Vukcsics István ellen. Felajánlja egy közös erőd építését a Neretván, és erődítményeit a Poljica mentén. A velenceieket ez viszont nem érdekelte.  („1451., mikor (István Tamás bosnyák király) apósa, Vukcsics István, aki azalatt III. Frigyes német császártól a hercegi cimet megkapta volt, háborut kezdett a raguzai köztársaság ellen, I. király Raguzát segítette apósa ellen. A háboru eltartott 1453-ig, de lefolyásának mozzanatai ismeretlenek. „) Hum és a bosnyák területek állandóan gazdát cseréltek. 1457-ben az évekig tartó viszonylagos nyugalom után Vukcsics István és a Velencei Köztársaság között nézeteltérések törnek ki az új „hercegvár” Radobilja miatt. Nem világos, hogy a herceg hol építette, és hogy egy vagy két erődítményről van e szó. Egyes források szerint egy régi helyen épült, később elpusztult.

2. kép : Duare vára. - Alessandro Locatelli vedutája 1691.-ből.

 

A Cetina folyó jobb partján levő tulajdonuk veszélyeztetése miatt a velencei kormányzat többször is kérte az uralkodót, hogy bontsa le a várat, de az sértetlen maradt. Az erősség a folyó közelében helyezkedett el, Radobiljában a katuni plébániatemplomtól délre. Pontos helye ismeretlen.  A jelenleg rendelkezésre álló források alapján továbbra is kérdés, miért nem építették fel az erődöt az 1408-tól kezdődő időszakban. A válasz talán a gyakori birtokoscserékben, a terület ingatag politikai viszonyaiban keresendő… A 15. század első felétől a Boszniai uralkodó éves „ajándékot” küldött a szultánnak. 1462-ben Tomasevics István Boszniai uralkodó nem volt hajlandó tisztelegni II. Mehmed előtt.  A következő évben az oszmán hadsereg néhány hét alatt elfoglalta Boszniát. Andelovics Mahmud pasa Kljucban elfogta a királyt. Humot 1465-ben Bloszt, Kosac fővárosát szintén 1465-ben foglalták el.  Ebben az évben meghalt Vukcsics István herceg, aki 1463-ben már megpróbálta a törököket a magyar uralkodó segítségével kiszorítani. 1465-ben hum-i nemesek a Vlaktkovicsok megállapodást kötöttek a Hum és a partvidék Velencei Köztársaságnak való átadásáról. Velence még a bosnyák nemesek számára is katonai segítségnyújtás mellett kötelezi el magát, oly módon, hogy veszély esetén Radobilje lakosságát és poljicai népét rendelkezésükre bocsátja. Kozacsa Vukcsics Isván herceg halála után idősebb fia Vladislav birtokokat kapott a herceg földjeitől északnyugatra, azaz Imotski tágabb környezetében. Hamarosan egész családjával Szlavoniába költözött, és alkalmanként látogatta ezen részeket.  Nem tudni, hogy Krajina (Makarskai partvidék), Imotski, Vrgorac, és Visuc ekkoriban éppen kié volt. Miecani, Kozacsa Vlatko (István kisebbik fia és a hercegi cím örököse) és a Vlatkovics hercegek küzdenek értük. Bárki is volt Kozacsa Zadvarjet is uralma alatt tartotta.

 

3. kép - Az erősen lepusztult északi fal az ÉK-i és ÉNY-i tornyok között

 

1471-ben Pocitelj elesik a Neretva mentén. Ugyanezen év májusában az első oszmán különítmények áthaladtak Klisszán és behatoltak Spalato területére.

Az egyre növekvő török nyomás miatt Vlatko 1478-ban átadta Visuc várát a veleceieknek.  (Egy évvel korábban tárgyalt velük Makarska megerősítéséről és védelméről). A Makarska partvidék (Krajina) első alkalommal 1499-ben került oszmán fennhatóság alá. A velenceiek és Radobilja Krajina, Gorska Zupa, és Radobilj képviselőit választották meg. Az újraválasztott poljicai herceg Augustin Maricsics, különítményt toborzott Poljicában, amely feladata négy a Radibljeiek által épített híd lebontása volt Cetina szerte, az oszmán hadsereg érkezésétől való félelemben, amely Imotski polje-ben gyülekezett. Radobiljei emberek segítenek a hídak lebontásában, ellenőrzik az utakat Imotski irányából, és jelentést tesnek a törökök mozgásáról. Zadvarje és Radobilje ekkoriban már a „senki földje” volt, amely hamarosan török fennhatóság alá került.  A Velenceiek és az Oszmánok közötti béke letrejöttével 1502-ben a határ lényegében a Cetina folyó lett, aminek bal partján csak Visuc és Starigrad erődök maradtak a velenceiek kezén. A Cetinától keletre eső terület, Radobilje és Zadvarje is az Oszmán Birodalom része lett.

 

    

4.-5. kép : Az ÉNY-i torony 

 

Mikor épülhetett a vár?

Az események közvetett elemzése során szűkíthető Zadvarje várának építése ideje is a 15. századon belül.  Zadvarje határvidék, a Boszniai uralkodók, a Velencei köztársaság, és Hum (Szent Száva) hercegség között, amely többször is gazdát cserélt. Velence eleinte nem érdeklődött a területek iránt. Ennek oka a helyi nemesség bosnyák és magyar uralkodókkal való kapcsolataiban rejlik, viszont kereskedelme érdekében a különböző szerződésekkel próbálta megoldani problémáit a törökökkel szemben.  Bosznia 1463-as katasztrofális bukása után a török fenyegetés miatt Omis és Poljica védelmére fektette a hangsúlyt a török fenyegetés miatt. Kozacsa Vukcsics István halálát (1466) követően birtokai egy részét a velenceiek vették át, tehát így az erőd építési ideje már leszűkült 1466 ás 1482 közötti időre.  Végül az építés ideje tovább szűkíthető 1478 és (Visuc Vlatko Kozacsa általi átvétele) és az 1482 közötti időszakra. Az északnyugati torony stílusa és a dalmát városok és szigetek tornyival való párhuzam a velencei hadi építészeknek kedvez, legalábbis jelentős befolyásukról beszél. A források 1408 locum (hely, település volt) és közel 80 évvel később a hely „várossá” (erődített település, feudális erőd) válik. (1482). Tehát az építészeti párhuzam a velenceiekkel 1466 és 1482 közé teszi az erőd építését, Ivan Alduk régész tanulmányában tovább szűkíti az időpontot Vlatko Kosaca átvétele és az 1482-es forrásbejegyzés közötti időszakra.

 

6.kép: - Az ÉK-i torony és a keleti fal. A csatlakozás helyén lehet napjainban bejutni a vár területére.

 

A Zadvarjében átvezető út a Bosznia, Hum területeinek kereskedelmét kötötte össze a tengerparttal. A partvidékről só és kerámia luxuscikkek érkeztek a térségbe. Ezeket jórészt öszvéreken szállították, amelyeket a leírt út fennmaradt nyomvonala mellett talált patkóleletek is bizonyítanak.  A szárazföld belsejéből több útvonalon szarvasmarhákat exportáltak a partvidékre.  Az oszmánok Zadvarje erődjének megszállását követően nem álltak meg. A 16. században néhány száz méterre a vártól nyugatra két kisebb torony építésébe kezdtek a sziklákon. Zadvarjétől keletre nagyobb tornyok épültek Avala és Poletnica elnevezéssel.  A törökök egyfajta védvonalat hoztak létre a part, Omis és Poljica felé, amelyet szakaszosan tartottak (1646) egészen 1684-ig, amikor is Zadvarje véglegesen felszabadult a török uralom alól.  

1646-ban a primorjei emberek megállapodtak Caotour velencei tábornokkal, hogy kiűzik a törököket hazájukból, és velencei védelem alá helyezik magukat. Szent Bertalan napján a keresztények segítségével a tábornok kifosztotta és lerombolta a Zadvarjei erődöt, felgyújtotta a környéket és elindult Makarska felé. A boszniai pasa által indított haderő azonban visszaverte a támadókat és helyreállította az erődöt.

 

7- kép: A vár területe keletről

 

8.kép: A vár területe nyugatról

 

1652-ben Petar Kacic makarskai püspök másodszor is parancsot adott a törökök Zadvarjéből való elűzésére. 1652 februárjában Foscarini elfoglalta Kotarcit és a sibeniki partvidéket. Ezt követően pedig helyiekkel, velencei, és pápai zsoldosokkal Omisból, illetve Vruljából indult Zadvarje felé. A törökök felgyújtották a szorosokat, hogy a támadók útját állják. A keresztények elnyomták az ellenállást, és elfoglalátk Gornja Brlát, és a Poletnicai tornyot, majd Zadvarje ostromába kezdtek. A törökök küldöncöket indítottak Imotski és Vhrgorac felé, a keresztények pedig két nagy ágyút küldtek Omisból.  A boszniai pasa 300 lovasból álló felmentő seregét két órán át tartó elkeseredett harcban legyőzték. A törökök elmenekültek 500 halottat és 150 rabszolgát maguk után hagyva. Az ostromlottak minden reményüket vesztve az 10. napon fehér zászlót emeltek, és megadták magukat. Mindenki elhagyhatta az erődöt tizenegy aga fegyveresen elvonult Imotskiba.

(Krsto Zavoreo és Juraj Papalic vezetésével 3000 fős had indult Zadvarje várának visszafoglalására. Először Sliménél, majd a radoblijai Katunnál is szétvertek egy török sereget, ezt követően pedig elfoglalták a várat, de ezúttal is gyorsan visszakerült török kézbe.)

A velenceiek másodszor is lebontották ez erődöt. Az oszmánok később visszaszerezték, és újjáépítették.

1669 márciusában a makaránokkal a Poletnica torony alatt vívott csatában megölték a zadvarjei dizdart (várparancsnokot) Arapovics Hasszán agát, a híres délszláv balladában szereplő Hassanaginica férjét.

(A Hassanaginica - Hasszán Aga feleségének (szül.: Fatima Pintorovics) gyászdala. Szájhagyomány útján terjedt a térségben generációról generációra, végül egy velencei utazó, térképész és néprajzkutató Alberto Fontis publikálta a történetet 1774-ben kiadott könyvében a Viaggo in Dalmazia. A balladát később 40 nyelvre fordították le, a történetből számos opera, színmű és két tévéfilm készült)

 

9.kép : A keleti és nyugati fal csatlakozását belülről egy félkör alakú fal zárja le (3. "torony").

Ennek a várudvar felé eső részén lakóház alakja körvonalazódik.

 

A vár 1684-ben szabadult fel véglegesen az oszmán uralom alól, de már a következő évben egy hatalmas ostromot kellett elszenvednie. 1685-ben a Hercegovinai vezír miután 1 hétig a Cetinán tartózkodott seregével, július 17-én elindult Klissza felé. Dalmácia velencei kormányzója Valier felszólította Spalato és Kastela lakóit, hogy győzzék a törököket. Másnap éjjel a hercegovinai vezír Radobiljen keresztül elindult Zadvarje felé. Vizier hadba szólította Primorje, Poljica és Omis népét, megállítandó a vezírt, mert Zadvarje-t nagyon fontosnak tartották.  A helyiek azonban vonakodtak: Sokáig távol kellett lenni otthonaiktól, amelyet másokra bíznak… Más fegyveres csoportok sajátjukat védendő bezárkóztak erődjeikbe. Így a törökök elfoglalva a terepet, a hegyeket és szorosokat, lassan körülzárták Zadvarjét. Augostino Tartaglia a védők parancsnoka kijelentette, hogy élve nem adja meg magát. A dalmát kormányzónak eközben sikerült toborozni vagy 1000 dalmátot Omisi tartozkodása során. Augusztus 19.-én megparancsolta Poljica népének, hogy vonuljanak a Cetinához, és csatlakozzanak Pietro Tartagliához, Aogostino apjához, így egyáltalán nem lehetetlen, hogy a csapat Zadvarje segítségére siessen.

Avala és Poletnica tornyait elfoglalva a helyzet szinte teljesen reménytelenné vált. Tartaglia feltüzelte a vlach védőket, és kitört a várból a törökök közé. A pánikba esett ostromlók elmenekültek.

 

10. kép- Kettős lőréssor a keleti falon. (A várudvar irányából készített felvétel)

 

A vár a török veszély elmúltával elvesztette hadászati jelentőségét, bár kápolnája még a 19. században is használatban volt. A II. világháború során az olasz haderő állást épített ki a várban. 

A vár háromszög alakú, két kör alakú toronnyal az ÉNY-i és ÉK-i sarkokon. Az erősséget három torony védte. Az ÉNY-i és ÉK-i torony a két „igazi” míg a harmadik tornyot egy félkör alakú fal hozzáfalazásával hozták létre a DNY-i sarokban, ezt a rész némely ábrázoláson külön toronyként rajzolják, de valójában nem az.  Az ÉNY-i torony az erőd legveszélyeztetettebb pontjára épült, alacsonyabbra, mint a többi épületrész. A henger alakú toronyból az a henger alakú fal maradt fenn mintegy 9 m magasságban, amely a kupolaboltozatot az azt alátámasztó szerkezettől elválasztja. A bejárat belülről (a kupoladobból) volt elérhető a földszintről. (Lehet, hogy az alapszerkezet eredetileg nem is fölkör hanem sokszög alakú volt) Az ÉK-i torony szabálytalan kör alaprajzú, faragott kőből épült, rengeteg habarccsal. A torony déli részének legjobban fennmaradt (mintegy 3,5m méter magas) külső palástján négy lőrés is található.  Az ásatás során feltárták a torony bejáratát, amelyből csak a küszöb maradt fenn. A tornyot az északi oldalon egy vékonyabb fal is erősítette. Ez volt a II. világháborús olasz beavatkozásokon kívül az egyik utolsó erődítési elem. Az ÉK-i torony valószínűleg két szintes volt, A várban a legénységi szállás mellett a várparancsnok háza, kápolna, ciszterna, fegyvertár és lőporraktár volt található. A vár az ásatás kezdetén meglehetősen elhanyagolt állapotban volt, területént földhalomok, és omladék borította be. Az erőfeszítések elsősorban az erőd megtisztítására irányultak, hogy a lehető legpontosabb alaprajzot lehessen készíteni az épületről. A déli és nyugati falszakasz maradt fenn a legjobb állapotban, míg az északi, tornyokat összekötő fal szinte teljesen elpusztult. A vár területén több kisebb épület található, bár többnyire csak alapjaiban maradtak fenn. A létesítményre nézve nagy károkat okozott az II. világháború és az olasz megszállás. Az olasz hadseregnek ugyanis tüzérségi állásai voltak a várban és annak környékén. Ezek a beavatkozások („bunkerek”) egyértelműen különböznek az eredeti falazási technikától, és megjelennek pl.  a cement falazatban történő alkalmazásában.

A régészeti feltárások és állagmegóvások 2004.-ben indultak meg a várban.

 

ifj. Fidrich Tibor 

 

Források:

Szatanek József - Várak Várromok Index fórum - 34537-es bejegyzés - 2011.03.28.

Dénes József - Zadvarje vára - djnaploja.wordpress.com - 2016.03.23.

Ivan Alduk- Uvod U Istrazivanje Srednjovjekovne Tvrdave Zadvarje (1. dio - do turskog osvajanja) - Starohrvatska prosvjeta III/32 (2005) 217-235.

www.cro-eu.com/forum (Zadvarje-Duare)

A Topana elnevezésű erösség az egyik legfontosabb középkori erődítmény közép Dalmáciában. A vár Imotski felett, a Podi hegy lejtőjén, a Kék-tó feletti szurdokban található a város központjától mintegy fél kilométerre északnyugatra.  Az erődöt egy ágyúplatóval ellátott speciális toronyról nevezték el, amely 1663 körül az erőd ÉK-i részén épült. A Tophana szó jelentése a török katonai terminológiában „ágyúház”; ágyúk tárolására és öntésére szolgáló építmény.

Imotski középkori plébániatemplomát először VII. Konstantin császár írásaiban említik, várát különböző középkori forrásokban castellum, castrum, oppidiumként. Imotski plébánia a középkori horvát állam és a Hum hercegség, később a magyar-horvát királyság és a Boszniai királyság határvidékén feküdt. A XII. század után a város része a Hum hercegségnek. Imotskit említik a magyar-horvát uralkodók okleveleiben, később pedig a bosnyák uralkodók alatt is.

 

1.kép - Légifelvétel Topana váráról. (A képen létszik a stadion és a kék tó részlete is.-ifj.Fidrich Tibor-2019.)

 

Formáját, alakját egy XVIII. század elejéről származó rajz dokumentálja, amely a velencei Állami Levéltárban található, és a legrégebbi ilyen jellegű dokumentum, amely fennmaradt. Egy felső vár szilárd falakkal, az ÉK-i sarkában félkör alakú torony bejárattal, alsó vár bejárattal, amelyet szintén félkör alakú torony védelmez, elővár főkapuval, egy kerek toronnyal ellátott fal, amely egy kisebb területet határol be a hegy lejtőjén a déli falak előtt, egy paliszáddal.

2.kép - Topana erődjének ábrázolása a XVIII. század elejéről - Velencei Állami Levéltár 

 

II. András magyar király 1210-ben kinevezte a spliti Domald herceget a város urává. (1210-ben néhány főember …Géza herceg fiaival keresett kapcsolatot, de az üzenetet és levelet vivő követet Spalatoban Domald sebenicoi gróf elfogta és kiszolgáltatta Endrének, aki hamarosan elfojtotta az összeesküvést.) A Hum hercegség XIV. századi pusztulását követően Imotskit a Nelipcsicsek, I. Mladen, Szubics Pál bán testvére uralta. A XIV. század második évtizedében a boszniai II. István hódította meg. I. Tvrtko (Kotromanic) bosnyák és I. Anjou Nagy Lajos magyar uralkodó 1378-as megállapodása értelmében a terület ismét a magyar uralkodók fennhatósága alá került. 1400-as évek elején az erőd Hrvoje Vukcsics Hrvatinics tulajdonában áll, aki időnként lakhelyéül is választja a várat.

(Hrvoje (Hervoja) Vukčić Hrvatinić (1350. (?) – 1416. április) a bosnyák Hrvatin nemzetségből származó Vuk (Vlkc, Vlkac) vajda és egy raguzai nemes családból (Luccari) származó asszony fia. Nagy szerepe volt a magyar délvidék középkori történelmében. Bosnyák nemes, 1380-ig knez, 1380-tól nagyvajda (primicerius). 1386-ban Tvtko szerb és bosnyák király dalmáciai helytartója. 1390-ben öccsével együtt Nápolyi László magyar ellenkirály horvátországi és dalmáciai bánja. 1393-ban Zsigmond magyar király Szana megyei főispánja. 1395 után újra Nápolyi László mellé állt, akinek horvátországi és dalmáciai helytartója (vicarius generalis) lett, 1403-ban Nápolyi Lászlótól a Spalato (Split) hercege (dux) címet kapta. 1409-ben újra Zsigmond oldalára lépett, hercegi címét is megtartva tagja lett a Sárkány Lovagrendnek. 1413-ban a törökkel szövetkezett, ami miatt kegyvesztett lett. 1415 júliusában Doboj mellett, Izsák (Ishak) bég oldalán súlyos vereséget mért az ellene felvonuló magyar hadakra.)

A XV. században Imotski a koszachi bosnyák nemesek kezében volt. A korai időktől kezdődően folyamatosan erősítették, javítgatták az erődítést. Az egyik javításáról tanúskodik egy 1430 körüli felirat, amely szerint Stjepan Vuksic Kosaca (1448-től herceg) megjavítja a lakhelyéül szolgáló várat. Az harcászat fejlődésével az ágyúk megjelenése miatt Topana déli és keleti falait belülről megerősítették, és 1,3-2 m-el meghosszabbították. Ekkor a déli oldalon levő román stílusú kaput elzárták és leválasztották. A bejáratot a vár északkeleti sarkába helyezték. (Az új főbejáratot egy félkör alakú torony védte, és a kandiai háború alatt épült.)

 

 

3.-4. kép - A főbejárat és a bejáratot védő félkör alakú torony

 

A 15. század utolsó három évtizedében az Oszmán Birodalom fokozatosan meghódítja a területet, ám Imotski erőd bukásának pontos idejét a történettudomány még nem határozta meg.   Néhány történész szerint Imotski röviddel az 1493-as krbavi csata után esett el, mások szerint később, a tizenhatodik század első évtizedeiben került erre sor. Érdekes, hogy Imotski erődjét nem említik az hercegovinai szandzsák 1475-77 között létrejött népszámlálás, kataszteri összeírásának adatai között. Ez azt jelzi, hogy akkoriban az oszmánok még nem hódították meg az erődöt, vagy esetleg nem tartottak ott legénységet. (Szerintem a hely stratégiai szerepe miatt ez kevésbé valószínű). Történelmi tény, hogy II. Ulászló magyar uralkodó és II. Bajazid szultán között köttetett 1503-as békekötés idején már az oszmánok katonaságot tartottak Imotskiban.

Az egykori középkori várakat elfoglalva az oszmánok bevonták azokat a regionális védelmi rendszerükbe.  A szárazföldi erődítmények a környező terület és a fő forgalmi utak ellenőrzését látják el, míg az Adriai vidék erődítményei védelmi lánccá alakultak át. Az erődök voltak a korai középkori államok védelmének legfontosabb elemei, ideértve az oszmán területeket is.

1530-as adatok szerint az oszmánok összesen 17 várat karbantartottak a Lika és a Neretva közötti határ mentén, és a legénység létszáma (49 katona) szerint Imotski a legnagyobbak közé tartozott. Több katona állomásozott itt, mint a szomszédos Livnoban (25), Ljubuskiban (46), Sinjben (41), Vrgoracban (25), és érdekes módon Kninben (38). A török felújította és korszerűsítette a meglévő erődítményeket, így a középkori erődépítészet és az oszmán katonai és vallási építészet kombinációja alakult ki. Például az épületekben mecset volt. Imotskiban két mecsetet létesítettek, és egy mekteb-et (vallási alsó iskola). A Cetina folyótól keletre eső terület a neretvai szandzsák székhelyében működő mostari kádi joghatósága alá esett. A török uralom idején Imotski az azonos nevű nahije székhelye volt, az előbbiekben említett szandzsákon belül. Erődjében volt az aga lakhelye, aki alkalmanként a dizdar feladatát is ellátta. Az Imotski nahije fennhatósága egy szélesebb területre terjedt ki; Zadartól Triljig, valamint Hercegovina egy részére.

A török uralom alatt Imotski a kereskedelemnek köszönhetően fejlődésnek indult. Egy fennmaradt dokumentum tanúsága szerint az állam engedélyeket adott ki egy piaci nap vagy heti vásár fenntartására az erőd lábánál, vagy akár azon belül is. Az ilyen vagy hasonló rendelkezések közvetlenül befolyásolták az egyes települések fejlődését az urbanizációt. 1567,1568-ig Imotski már haladó kaszaba (az oszmán közigazgatásban a 2000-20000 fő közötti lélekszámból álló települést nevezik így) volt, amely jólétét pontosan a heti vásárok tartásának jogára alapozta. Gazdasági jelentőségét azonban veszélyeztette az a tény, hogy a relatív közelében Dobri Han faluban ( Sinj közeli Cetinában levő Han) két vagy három éve négy muzulmán kereskedő 6 üzletet nyitott, és piacot tartott fenn a helyszínen. Összegyűjtötték a búzát, mézet, olajat és gyertyákat a környező nahijékből, majd exportálta a termékeket a keresztény oldalra. Imotski jelentést küldött a Portának, melyben kifejtette, hogy az üzleteket a hatóságok engedélye nélkül nyitották meg, vagyis, hogy a piacot a Porta engedélye nélkül tartják fenn, és ezek az emberek tönkre teszik Imotski gazdaságát. Imotski sokat köszönhet a Splittel kiépített együttműködésének, amelyet a 16. század végén létesítettek. A birodalom egyik fontos kikötőjéből hal, bor, pálinka, olaj áramlott a dalmát hátországba és Hercegovina vidékére. Onnan pedig bőr, viasz, érc, és hús érkezett Splibe.  Athanasius Grigcevic 1630-ból származó leírása szerint Imotski egy „falak nélküli kisváros, valójában egy kis fellegvár, amely körül város van, körülbelül 130 házzal.”  A kőtornyok egy speciális épülettípust képviseltek a határ menti térségben, amelyet ima és lakóhelyként is használtak. Számuk a 17. század során emelkedett. (A tornyok kérdésével később részletesebben foglalkozok) A környéken az Urum bég tornya Lovrec közelében, a Dupcsics védőtorony Prolosc közelében Hasan Arapovic tornya Zagvozd közelében. A 17. század második felében keletkezett a népszerű Asanaginica ballada, egy muzulám családból származó nő tragikus sorsának története, amelyet számos nyelvre lefordítottak. Asanagin sírjának helyén az Imotski kék tó lejtőjén egy témapark jött létre a balladához kapcsolódva.

 

 

5-6. kép - A Kék tó a várból és a partjára vezető szerpentinről tekintve

 

Az oszmánok sorozatos betöréseiket követően elfoglalták a part menti és Cetinai területeket. Korvin János horvát bán 700 lovas és 500 gyalogos kíséretében sikertelenül próbálta meg kiűzni a betolakodókat Imotskiból és a Cetina térségéből. A velencei krónikák összesen 29 oszmán inváziót rögzítettek Dalmáciában 1499 és 1500-as években. Több sikertelen katonai beavatkozás után II.( Jagello) Ulászló uralkodó 1503-ban kénytelen volt hétéves fegyverszünetet kötni az oszmánokkal. A tizenhatodik század során három nagyhatalom feszült egymásnak a kora középkori horvát állam területén: az Oszmán Birodalom, a Velencei Köztársaság, és a Habsburg monarchia.

1527-re a török eljutott Zára város kapujáig, ahogy arra Zára kapitánya Zacharias Valaresso rámutatott. Közvetlenül a Szent Liga 1537-1540-es háborújának kezdetén a török meghódítja Klisszát. Több egymást követő „kis háborút” követően 1541-ben létrejött a béke, amelynek eredményeképpen az oszmánok Cetinától délre az egész tengerpart urai lettek.

A középkori horvát, boszniai és szerb királyság határ menti területén, a kora középkorban az Oszmán birodalom, a Velencei Köztársaság, és a Habsburg monarchia közötti ütközőzónában Imotski erődje geostratégiai jelentőséggel bírt az uralkodók számára. Aki az erődöt uralta, felügyelte a kereskedelmi útvonalakat Hercegovinából Splitbe, Közép-Dalmácia fő tengeri kikötőjébe.  Topana stratégiai értékét III. Alvise Mocenigo tábornok is hangsúlyozta, hogy ez erőd védi Sinj, Omis, Zadvarje, Primorje, Makarska és Vrgorac területeket, és megnyitja az utat Duvno, Ljubuski, Pocitelj, és Mostar felé. Imotski középkori korszakát nagyon viharosnak jellemezhetjük, amelyet a horvátok és bosnyákok konfliktusai jellemeztek. Ezt az állapotot szakították meg az oszmánok, akik gyorsan elfoglalták a várat és majdnem 250 évig birtokolták.  Imotski ebben az időben olyan adminisztratív és katonai központ volt, amely a Cetina folyótól a keleti Neretváig terjedt, és magában foglalta Hercegovina délnyugati részét. A kereskedelem fejlődésével, és heti vásárok tartásával Imotski kisvárossá és kereskedelmi központtá fejlődött.

7. kép - Topana erődje Imotskiban a XVIII. század elején (Rekonstrukciós elképzelés)

 

1648-ban a kandiai háború során Leonardo Foscolo, a velenceiek tábornoka elfoglalta Drnist, Knint, Imotskit, Zadvarjet, és Klisszát. A dalmát csatatéren zajló háború a lőfegyverek dominanciáját hozta el. Az 1669-es békét követően Velence elvesztette néhány területét a Földközi tengeren, köztük Krétán, ám Dalmáciában területeket szerzett az Oszmán Birodalom rovására. Dalmácia oszmán és velencei területei közötti határt az úgynevezett linea Nani-t, 1671-ben hozták létre. Bécs 1683-as sikertelen török ostroma után új velencei-török háború tört ki, ezúttal a Peloponnészosz félszigetért. A háború Dalmácia, valamint Bosznia Hercegovina tágabb területein is vívták.  A helyi katonai alakulatok rendkívüli bátorságának köszönhetően a velenceiek elfoglalták Knint, Vrlika-t, Sinj-t, Vrgorac-ot, és Gabel-t. Az 1699-es béketárgyalások Sremski Karlovciban megerősítették az új velencei akvizíciókat (Aquisto nuovo) és a Grimani vonal határát, amely csupán 20 kilométerre volt a török Imotski-tól.  1714-ben Morea miatt a török új háborút vezetett a velenceiek ellen, ezúttal dalmát és hercegovinai földön is harcoltak, ahol a velenceiek a helyi lakosság segítségével 1715 augusztusában sikeresen visszaverték a Sinj elleni oszmán támadást (Sinjska alka) és elindultak Imotski felszabadítására. Imotski felszabadításának értékes beszámolói Alvise Mocenigo dalmát tartományi tábornokól olasz nyelven íródtak, és a Zárai állami levéltárban őrzik őket. Andrija Nikic és Dr. Mijo Miras történész fordította le a dokumentumokat.

Az Imotski kolostorok és a Mostarból származó Soic kereskedő testvérek nyomására Mocenigo 1717-ben úgy döntött, hogy felszabadítja a várat. Annak érdekében, hogy a szomszédos régiók oszmán erői segítséget nyújtsanak a védőknek, csapatai egy részét Neretva, Trebinje és Ston irányába küldte, míg Vrgorac Krajina-nak az oszmánok Livnoból és Glavnoból való felmentését kellett megakadályozni.  Providur 1717. július 23.-án indult el a sereg élén Omisból, és majdnem két nap telt el ahhoz, hogy elérje Imotskit. Személyesen vezette az ostromot, az utasításait Emo tábornok, és Rizzo tüzérparancsnok hajtotta végre.  A támadást július 27.-én reggel ágyúszó nyitotta meg. A velenceiek gyorsan elfoglalták a várost, és arra kényszerítették az oszmánokat, hogy visszavonuljanak az erődbe. A törökök megtagadták az erőd átadását. Egy becslés szerint a legénység összesen 111 embert tehetett ki. A Velencének küldött jelentésben szerepel Topana erőd leírása is: Egy barlang tetején fekszik, amely lényegében a síkság fölé emelkedik, amely délre nyúlik el, mindhárom oldalán egy nagyon mély völgy veszi körül, az alján egy tó vize. 

8. kép - A vár látképe ÉNY-ról

 

Az ostrom leírása:

A környező házak és várostornyok mögött elhelyezkedő muskétások tüzelése közepette a támadók egy része a másikra mászva átjut az első sáncon és elfoglalja.  A török visszavonul a második védvonal mögé és kövekkel elzárja a bejáratot. Ante Vrdoljak, egy sinji illetőségű katona, aki először felmászott és kitűzte a Szent Márk oroszlánját ábrázoló zászlót, áldozatáért havi 2 dukát életjáradékot kapott a köztársaságtól.  Mociegno megismételte az erőd megadására vonatkozó felszólítást. A környező házak és a belvárosi tornyok körül elhelyezkedő hadsereg és az Omiš kormányzója, Ivan Zuane de Franceschi (aki szentélyt adott számos menekült családnak otthonában Pisakban, és 250 toborzott katonát vezetett) támogatta Imotski, mielőtt a velencei hadsereg megérkezett), Imotski védelmezői - többnyire helyi emberek - felmásztak egymásra, kihagyták az első bástyát, és csodálatos módon meghódították. Ezután a török ​​visszahúzódott a sáncok mögé, és kövekkel torlaszolta el a bejáratot…

Az egyik védő, Ante Vrdoljak először felmászott a bástyára, és rátette Szent Márk zászlóját. Mivel rájött, hogy szinte lehetetlen megnyerni a második bástya-sort, Mocenigo felkérte az oszmánokat, hogy adják át ismét magukat. Eközben a velencei erők egy része sikeresen megállította Hercegovinából a tervezett török ​​megerősítést. Miután a velenceiek megsemmisítették az oszmán megerősítést, és a bányák eléggé megrongálták az erődítményt, az oszmánok 1717 augusztus 1-jén úgy döntöttek, hogy feladják.

A velencei csapatok sikeresen feltartóztatta a török felmentő erőket a Duvanj mezőn. Az ostromlók úgy döntöttek, hogy aknákat használnak mérnöki felügyelet mellett.  A velencei erők megsemmisítették a védműveket, és amikor a bányászok elegendő kárt okoztak az erődnek, 1717 augusztus 1.-én és az azt követő napon a védők átadták az erődöt.  Mociengo jelentésében leírja, hogy összesen 103 török adta meg magát, akiket Ljbuskiba küldtek.  A Ljubuskiban és Mostarba vonuló oszmánok egy részét árulással vádolták, és elkobozták földjeiket annak gyanúja miatt, hogy eladhatták az Imotski várat az ellenségnek.  A katonai vereségek arra kényszerítették az oszmánokat, hogy 1718-ban békét kössenek Pozsarevácban. A velenceiek végül elvesztették Krétát, és a Peloponnészoszt, de Dalmáciában kiterjesztették területüket Imotskire és az Aquisto nuovissimo völgyére, így új határvonalat hoztak létre (Mociengo vonal). A pozsareváci béke során létrehozott velencei-oszmán határ lényegében a mai határ a Horvát Köztársaság és Bosznia Hercegovina között. A legenda szerint egy az erődből kilőtt ágyúgolyó határozta meg a jelenlegi államhatárt Imotski-től kb. 5 km-re. Imotski elvesztését követően az oszmánok áthelyezték a nahije székhelyét Ljubuskiba.

9.kép - Imotski ostromtérképe 1717-ből

 

A vár kb. 83 m hosszú, és 27-56 m széles területe 3800 négyzetméter. A terület és a környezet természetes és leküzdhetetlen akadályt képzett az erőd három oldalán.  Az északi és nyugati oldalon a Kék tó szinte függőleges lejtői, keleten pedig egy hatalmas, mély karsztos lyuk a Jelavica dolac. Topana két részből állt. Az alsóvár az úgy nevezett külső város kezdetben fa paliszádokkal volt körülvéve. Később magas védőfal épült, szurdok szélén nyugatról keletre haladva a főkapu felé. A mély karsztos lyuk és a védőfal lehetetlenné tette az várba való bejutást keleti irányból.  A lőrésekkel ellátott keleti védőfal viszonylag jó állapotban maradt fenn napjainkra. A külvárosban kovácsműhely és mecset volt található, amelyet később az Angyalok királynője katolikus templomává alakítottak át. A templom közelsége folytán az oszmánok távozását követően temetőt létesítettek a külváros falai alatt. Az erődítés felsővár része egy fennsíkon található, területére az északkeleti oldalon lépcsők vezettek. A felsővár területén legénységi épületek és fegyverraktár helyezkedett el. 

 

10.kép -  A képen látható hosszúkás toronycsonk a felsővárba ÉK-i kaputonyának maradványa.

 

Azt követően, hogy a velencei köztársaság 1717-ben elfoglalta az erődítést, 1729-ben Dalmácia általános providurja Ivan Macanovicot a híres építész család sarját Trogírból Imotskibe szállítatta. A család dolgozott Sinj, Knin és Zadar erődítményein is. A rusztikus barokk kapuk továbbra is léteznek, de 1920-ban a fölöttük levő óratorony elpusztult. A 18. század közepén Francesco Rossini, a Velencei Köztársaság hadmérnöke jelentést küldött a velencei hatóságoknak a dalmát erődítmények állapotáról, köztük Imotski erődjéről is, és a rajtuk végzendő elengedhetetlenül szükséges beavatkozásokról. Az oszmán fenyegetettség megszűnése és a Velencei Köztársaság összeomlása után az erőd elveszíti hadászati és stratégiai jelentőségét, fokozatosan elhanyagolják. Rohamos pusztulását tetézi, hogy a lakosság építőanyagát elhordja építkezéseihez. Végül a várat 1816 körül hagyják el. A víztározó 1911-es építése során a felső vár közepét átásták, elpusztítva vár ezen szakaszáról származó régészeti megismerés lehetőségét. A vízvezetékek fektetése során a déli falat robbantással szakították át. Topana erődjének ezen része a déli falak előtt teljesen elpusztul a kerek toronnyal együtt, és a temetővel együtt, amelyet itt létesítettek a törökök távozását követően.  A felső várrész Kék-tó felé eső falszakaszának egy része eltűnt; hasonló sorsra jutott a délkeleti sarokrészben egy kő boltozat is.

 

11.kép - Imotski Topana egy 1907-es képeslapon.

 

12. kép - Topana romjai a 20. század elején.

 

Imotski város 1972-ben közgyűlést hívott össze a vár további bontásának pusztulásának megakadályozása érdekében. A műemlékek védelmével foglalkozó regionális intézet munkatársai (Split) 1973-ban állapotfelmérést végeztek a várról, amelynek eredményeként sor került az alsó és felső vár legveszélyeztetettebb részeinek állagmegóvására. Az állagvédelmi munkálatok 1979-ben és 1981-ben folytatódtak. A felsővár falai nagyon rossz állapotban voltak, a falazat külső felülete elveszett a belső rész nagyrészt szétesett elvesztve statikus stabilitását. Az 1974-es földrengés során szenvedett sérülések során némely falszakasz összeomlás közeli állapotba került, szerencsére kisebb mértékben. Az alsó várrészben a fal keleti oldalán a félkör alakú torony mentén levő kiskapukat, az alapokig visszabontották. Az 1978-as és 1979-es munkálatok során a felső várrész déli falainak állagvédelmére került sor, a középső szakasz kivételével. A DNY-i és DK-i sarok, és ÉK-i részen levő félkör alakú torony a Kék-tó felé eső északi falszakasz maradványai, és a DK-i sarkon levő kis boltíves helység szintén állagvédelemben részesült. A nyugati oldalon egy régi ciszternát fedeztek fel a félkör alakú torony mellett. 1981-ben pedig befejezték a felső vár déli fala esetében a középső részek felújítását. A munkálatok során új ismeretekre tettek szert Topana erődjének felépítésével kapcsolatban. A falakat megtisztították az omladéktól, a földrétegtől és a növényzettől. A folyamat során előkerült az erőd bejárat küszöbkövének 163 cm széles maradványa. Az erőd délnyugati sarkán az alapozás kikanyarodik a Kék-tó irányába. A belső sarokban egy 2,40 m magasságú rés van, amelyről később kiderült, hogy mellékhelységként szolgált. A fülke padlóján látható a gerendák nyoma, amelyek alátámasztották a fa padlózatot, alatta pedig egy lejtős csatorna látható, amely a tó irányába fordul.

 

 

 

13-16. kép - A felsővárban készített felvételek

 

Az 1970-es évek régészeti kutatásai megerősítették, hogy először az erőd fő és valószínűleg egyetlen bejárata a déli oldalon volt, amihez fa lépcsők vezettek.  A román stílusú ajtó küszöbköve alatt találták meg egy régi horvát oltár anyagából származó pilasztert és egy faragott követ, amely peremszalaggal keresztezett fonatot ábrázol. Mindkét kőanyag valószínűleg egy közeli régi horvát templomból származik. 1717 után az erőd ismét javításra szorul. 1729-ben a velencei hatóságok Ivan Macanovicot küldték Trogírból Omotskiben, aki egy ismert építőcsálad tagja volt, aki már dolgozott Sinj, Knin, és Zára erődítésein. Macanovic lőréseket létesített a védőfalakon és megújult a főbejárat is.

A román stílusú kapuzat küszöbénél fonott motívumokkal díszített ószláv oltár-előépítmény pilasztere került elő, melynek stílusa a 9. századi rusztikus kidolgozású kőplasztikák sorába illeszkedik. Ez a lelet arra enged következtetni, hogy a közelben valahol ószláv templom állt. Az új főkaput a félköríves ágyús bástyával velencei mérnökök tervei szerint kandiai háború idején alakították ki. 1729-ben a velencei hatóságok az ilyen munkákban jártas trogiri Ivan Macanovićot hívták el a vár felújítására. Az általa felújított várkapu és a lőréses várfal a mai napig fennmaradt. A török veszély megszűnése után a vár már elveszítette korábbi jelentőségét és az elhagyott váron az idő vasfoga megtette a hatását.

A kapuk a mai napig fennmaradtak, bár 1920-ban a főbejárat fölött őrházat elbontották, ebben volt az erőd kapitánya. Stjepan Vrljic, Imotski első lelkésze az őrházat használta plébániaként.  A Velencei Köztársaság bukása után Imotski Habsburg uralom alá került (1797-1918), amelyet rövid életű francia megszállás szakított meg csupán a 19. század elején. A török veszély elmúltával Topana lassan elveszti stratégiai jelentőségét. Az időjárás pusztította falait, és gazdag építőanyag forrásként szolgált a környék lakosai számára.  1816-ban hagyták el véglegesen. 

17. kép - Park és háborús emlékmű az Alsóvár területén.

 

 A műemléki védettséget élvező falak között időnként kulturális eseményeket is szerveznek. Az alsóvárban emelték a délszláv háborúban elesett imotskiak emlékművét Kruno Bošnjak helyi származású szobrászművész alkotását.A vár alatti Gospin dolacon építették fel 1989-ben a négyezer férőhelyes labdarúgó stadiont.

 

ifj. Fidrich Tibor 

 

 

Források:

(Bezić, Bosiljka. "IMOTSKA TVRĐAVA TOPANA Zaštitni radovi." Prilozi povijesti umjetnosti u Dalmaciji, vol. 23, br. 1, 1983, str. 207-228.)

Maja PETRINEC - Izvještaj o arheološkim istraživanjima na prostoru podgrada tvrdave Topana u Imotskom - Starohrvatska prosvjeta 111/27 (2000) 227-232. oldal

Hrvatska revija 2, 2015.  Naslovnica , Rat i mir s obiju strana granice

Radoslav Zaradić - Pred 300. obljetnicu od odlaska Osmanlija – imotska ranosrednjovjekovna tvrđava Topana

(A felvételek 2019. júliusban készültek)

Komárom-Esztergom megye és Győr-Moson Sopron megye határán található, de még az előbbihez tartozó községbe már régen szerettem volna eljutni. Dénes József kiváló várkutatónk 2016. február 15.-én megjelent, a község közelében található kis várhelyről szóló blogbejegyzése  csak jobban ráerősített szándékomra.

Most, a járványhelyzet enyhülését követően, mint az óvatos éticsiga bújtam ki házamból, hogy csillapíthatatlan csavargási igényemet némiképp enyhítsem. Sajnos az időjárás korántsem volt ebben segítségemre, csupán pár órát hagyott kora délután az átvonuló hidegfront, mielőtt az eső újra tartósan esni kezdett némi lehűlés kíséretében.

Némi felvezetést követően azonban szeretnék rátérni vizsgálódásom tárgyára…Bana Várhelyét 1986-ban kereste fel Dénes József Nováki Gyula és Sándorfi György társaságában. 34 év telt el azóta, és őszintén szólva kicsit tartottam attól, hogy a területen azóta is zajló rendszeres mezőgazdasági művelés mit hagyott hátra, az egyébként is a felszínen szinte alig érzékelhető nyomokból.

1. kép - Bana várhelye a Google Earth felvételén

 

Fontos kiemelni, hogy a történészek között eltértek a vélemények a forrásokban szereplő helyszín lokalizálását illetően.

Lukinich Imre-Podmaniczky család oklevéltára I. 1937.

A Bana helynév azonosításában nagyobb eltérések vannak a történetírók között. Szabó Károly (gr. Teleki József : VI. 1. 104., 165. 1.) a komárommegyei Bana faluval azonosítja, melynek környékén vármaradványok voltak találhatók (az oklevelekben említett castrum Bana), mely utóbb a jelentősebb várispánságok egyikének (banai várispánság) lett a székhelye. Ezt a nézetet vallja Bottka Tivadar (A vármegyék első alakulásáról stb. Századok, 1872. 28—29. 11.) és Pesty Frigyes is. (A magyarországi várispánságok tört. Budapest, 1882. 159. s köv. 11.) Velők szemben Pauler Gyula (A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I. k. Budapest, 1899. 440. és 483. 11.) azt vitatja, hogy a komárommegyei Bana előfordul ugyan „régibb okmányainkban, de sohasem mint castrum, hanem villa Bana, kiejtés szerint bizonyosan Bána vagy Bánya" ; szerinte Anonymus Bana helyneve a Pöstyénnel szemben fekvő Bánka hellyel azonos, mely név 1395-ben is Bánya nevet viselt. Ezt a nézetet vallja Chaloupecky (Staré Slovensko. p. 347.), sőt Smilauer is e felé hajlik. (Bratislava. IX. 1935. 593. 1.) Újabban (mint pl. Pais Dezső, id. kiadv. 79. I.) a trencsénmegyei Bán helységgel azonosítják.

Régi helytörténeti adatok között is felbukkant a helyszín. Fényes Elek például a következőket írja a várhelyről:

"Közel a faluban láthatni egy dombon egy négyszegletes sánczolást, melly a régi irományban Castrum reginále de Bana név alatt említtetik..."

A helytörténeti adatok szerint a falu a régi temető helyén feküdt. 1241-ben királyi vámszedőhelyként említik. A tatárjárás során elpusztult a falu a várral együtt. (Fontos megjegyezni, hogy Bana-i vám még több alkalommal feltűnik az oklevelekben)

Forstner Gyula -Magyarország Műemlékeit lajstromozó könyvsorozatának második kötetében (1905)

szintén szerepel utalás a helyszínre: Bana. A közeli várdombon levő sánczok.

A fentiekben említett Dénes József féle blogbejegyzés kétségkívül legértékesebb momentuma az az 1756-os térképrészlet, ahol jelölik a várhelyet. A második katonai felmérés (1819-1869) szintén ábrázolja, viszont az általam elérhető igaz 20 évvel később kataszteri térkép már nem tünteti fel. Ott Várdombi legelő névvel illetik a helyszínt, ott már biztosan mezőgazdasági művelés alatt állt a terület.

2. kép-Bana Várhely a Második Katonai felmérés (1819-1869) térképén

 

Ez még harmonizál azzal a helytörténeti adattal is, hogy a tatárjárás alatt elpusztult vár sáncait a XIX. század második felében hordták szét. Kérdés, hogy az 1905-ben megjelent Forsner féle Műemlék lajstrom adat átvétele mikori adat.  Azt gondolom, hogy hogy Gyulai Rudolf plébános, gimnáziumi tanár 1890-es Komárom vármegye és város történetéhez című kiadványa kiváló forrásként szolgált a későbbi helytörténeti jellegű munkák elkészítésénél.

Gyulai Rudolf a következőket írta könyvének 18-19. oldalán.:

…Szabó Károlytól eltérőleg Bana vár alatt nem a trencsénmegyei Bán várost érti, melytől félórányira várromok láthatók, hanem a Banához közeli 35 négyszög öl sánczokat, melyek körül apró épületek nyomai is vannak. A Névtelen nem is Bán-nak hanem Banának írja. De Szabó Károly is később e nézeteT vallja (Teleky: Hunyadiak Kora VI.194). Fényes (i.m. 145) téved abban, hogy Bana castrum reginale volt.

….1241-ben Bana mint egykori királyi vár említtetik (Fejér C.D.VII.278.)

Szóval van egy árpád-kori várunk, amely a tatárjárás során elpusztult a faluval együtt (1248-ban Banát mint elpusztult falut említi egy oklevél alapján Gy.R), amelynek sáncait a XIX. század végén pusztította el jelentősen a mezőgazdasági művelés.

3.kép- A helyszínen készült felvétel az É-i és nyugati oldaloról

Banán a Petőfi Sándor út vonalát követjük, amely kivezet minket a községből Rétalap felé. Az út egy elágazáshoz ér, amelynek egyik vége Rételep felé vezet a másik pedig átvezet minket a Cuhai-Bakony ér hídján. Nem megyünk tovább, az elágazásnál leparkolunk. Innen teszünk meg kb. 230m-t a mezőgazdasági művelésű terület szélén, a Cuhai-Bakony ér mentén. (Előbb búzamező, később kukoricatábla)

 

4-5.kép- A légifelvételen a négyzetalakú elszíneződés jelöli az egykori vár helyét.

 

A felszín ahogy több alkalommal leírtam erősen bolygatott, felszínen árkolásnak alig érzékelhető nyoma. Mégis, kis jóindulattal, a déli oldalon érezni némi árkot, és talán a keleti oldalon. A levegőből gépemet 120m magasságig emelve a terület elszíneződött foltjaiból lehet kikövetkeztetni az egykori vár helyét. A területen picit bóklásztam, elmerengve a letűnt időkön, elképzelve, milyen lehetett majd 800 évvel ezelőtt itt az élet. Kisebb cserépdarab bukkant elő gumicsizmán orra előtt.

 

6.-7.kép A helyszínen talált cserépdarab

Egy apró kirándulást, adatgyűjtést Bana várhelye azért megért. Mindenképpen fontos lenne, tudományos kutatásokkal kiegészíteni a források adatait, illetve, ha lehetséges, feloldani az ezzel kapcsolatos ellentmondásokat.

 

ifj. Fidrich Tibor

 

Források:

Gyulai Rudolf: Komárom Vármegye és Város történetéhez – 1890.

Lukinich Imre – Podmaniczky család oklevéltára – 1937.

Pallas Nagy Lexikona: - Bana

Forstner Gyula / Gerecze Péter – Magyarország műemlékei II. – 1905.

DJ naplója- Bana vára – 2016.02.15.

Emlékezetem Dalmácia vidékére repítve két Dalmát erősség történetét igyekszem bemutatni. A bejegyzés végére talán a két dalmát vár kifejezés is erősen kérdésessé válik...

Drnis - Gradina

A Sibenikből Knin felé vezető autóút során egy szerpentinen leereszkedve, egy völgy felett levő fennsíkon látványos várromot pillantottam meg, amelynek felkeresése nem szerepelt a terveim között. Rögtön el is határoztam ebben az esetben kivételt teszek; ha sikeresen meghódítottam Knint, és marad idő, becserkészem ezt a távolról ígéretesnek tűnő helyszínt. Knin felkeresését követően lehetőségem nyílt, hogy a visszafelé vezető úton a városon átvágva a magaslatot körbe ölelő park bejáratáig autóztam, és körbejártam a számomra eddig ismeretlen vár maradványait.

1. kép - A szerpentinen autózva felbukkantak Drnis Gradina helyszínén levő erősség maradványai...

A történeti ismertetést az információs tábla anyagát kiegészítve igyekszem felvázolni.  Gradina középkori erődje a Cikola folyó völgye felett áll, Drnis városának délnyugati részén. A helyszínen talált leletek alapján, amely főleg kerámiákból állt, igazolható, hogy a település legrégebbi része a Bronzkorra eredeztethető. A régészeti kutatások során talált római korból származó maradványok egy egykori erődre vagy várra utalnak, amely az akkori kereskedelmi útvonalak feletti ellenőrzést biztosította. Egy másik erődítést emeltek a középkor folyamán; sajnos csak a déli rész maradt épen napjainkra. Ez az erődítés a Krka és Cikola folyókat övező erődítményrendszerhez tartozott (Kljucica, Kamicak, Bogocin, Necven várakkal) Valószínűleg a Nelipics nemesi család birtoka volt, akik az egész környéket birtokolták és igazgatták akkoriban.

2. kép - A várból szemmel tudták tartani a Cikola folyó völgyét...

 

3. kép - Drnis Gradina várának maradványai napjainkban (2018-as felvétel)

A vár környezetét, a települést sub urbum, vagy alsóvárosnak hívták. A települést, mint Drnis (Dernis) várost 1494. március 8.-án említik először Giorgio Lorenzo sebenicoi jegyző okiratában.  1522 folyamán az Oszmánok elfoglalták Petrovo polje , Promina, és Zagora területét, és Drnist tették ezen részek adminisztrációjának központjává. (nahije). A hódítók a várat is átalakították szükségeleiknek megfelelően: Védőfalakat építettek északon, és egy központi kőtornyot emeltek, mely a mai napig áll (A központi torony ma körülbelül 14,3 méter magas, és azt feltételezik, hogy 4 szintes volt egykor. A falvastagság 60-120 centiméter. A város erős kereskedelmi központtá fejlődött a partvidék és a Boszniai határ között félúton. 1647-ben járt itt Evlija Cselebi török utazó, aki szerint akkor 200-300 ház és öt dzsámi állt a városban.  Folyóvízzel a Promina-hegységről látták el a települést, a Čikola-folyón pedig hidak íveltek át, melyek közül egy még ma is áll. A náhije központjában a bírói hatalmat a naib, a skradini kádi alárendeltje képviselte. A várőrség parancsnoka a dizdar volt, akinek az alacsonyabb beosztású parancsnokok voltak alárendelve.  1649-ben a Krétai háború során a velencei parancsnok Leonardo Foscolo elfoglalta Gradinát, és természetesen a várost is, amelyet később el is pusztított. 1670-ben visszatért a török uralom. Végül 1683-ban Leonardo Foscolo velencei serege szabadította fel, melynek során a vár nagy részét lerombolták… 1684-ben az oszmánokat kiszorították Drnis környékéről és Dalmáciából, amely ezt követően Velencei uralom alá került.

 

 

  4.-5. kép Drnis Gradina várának ábrázolása 1708-ból. (G. Juster velencei hadmérnök) 

  

  

  6. kép - Drnis (Dernis) vára és városa az oszmán uralom alatt...

Az írásos dokumentumok szerint Drnis területén az oszmán uralom alatt 5 mecset működött. A Sahat torony (Óratorony) és számos más középület főként az 1649-es kandiai háború során pusztult el Leonardo Foscolo tábornok támadása során. Foscolo utasítása szerint az órát levették a toronyról és Sibenikbe (Sebenico) vitték, ahol ma is látható a Szent Iván templomon. A Minaret egy torony, ahonnan a muszlimok imára szólítottak egy nap 5 alkalommal. A Minaret maradványait emlékműnek nyilvánították.

 

7. kép - A minaret maradványa Drnis-ben

A terület stratégiai fontossága és a mindennapos oszmán fenyegetettség miatt a Velenceiek úgy döntöttek, hogy megerősítik és kibővítik az erődítményeket, adaptálva az új katonai és építészeti eljárásokat. A legfontosabb a falak megerősítése és ellenállóbbá tétele a tüzérségi tűzzel szemben. 

 

 8.kép - A vár fennmaradt déli része és a kerek torony maradványa

 

 Az 1715-ös török támadáskor a vár már készen állt.

9.kép -  A vár egy 1716-ban készített rajzon.

"Még a velencei uralom idején épült fel a Gradinán az első közösségi ház a ma már romos Nakić–Vojnović ház. A török veszély elmúltával a vár jelentősége is csökkent. Ekkor a 18. század vége felé kezdett kiépülni az új városközpont a Poljanán, ott, ahol ma is található. 1783 -ban épült fel a velencei törvényház, a későbbi közösségi ház, 1790 -ben pedig a város alsó részén a Milić-Štrkalj-ház, ahol 1818-ban I. Ferenc osztrák császár, majd 1875-ben I. Ferenc József császár is megszállt itteni látogatása során."

Amikor a háborús veszély elmúlt a 19. század elején az erőd elvesztette védelmi funkcióit, köveit, tégláit építőanyagként használták Drnis városában. Sajnálatos módon az eredeti épületből csak a déli rész maradt fenn napjainkra.

 

Skradin – Turina vára

Az ősi illír település helyére telepítették a római hódítók városukat, amelynek a Scardona nevet adták. Az 5.-6. században a barbár gótok pusztították el a rómaiak által alapított települést. A 7. század során megjelentek a területen a szlávok, és újjáépítették a települést. A 10. században a helyszín már ismert püspöki székhely. A tengerfehérvári püspök a város elpusztítását követően 1127-ben ide menekült. 1189-ben Mihály scardonai püspök III. Béla magyar királyt az ő urának nevezi. Imre király 1197. évben megparancsolja a nevezett püspöknek, hogy a spalatói érsekség fensőségét ismerje el. (Fejér II. 289., 309., 310. 1.). A XIII. század kezdetén Scardona a környező tengeren garázdálkodó kalózok egyik központja volt, de a magyar, illetve velencei hatalmak megszüntették ezt az állapotot. (1322-Liska-i csata Trogír közelében, II. Mladen bukása). Scardona (Skradin) felett a kikötőre nézve egy királyi vár állt. Az erődítéshez tartozó uradalom szántóföldjeit, szőlőit a lakosok tartoztak művelni, továbbá kötelesek voltak ivóvizet hordani a várba. A királyi vár jövedelmeihez tartozott továbbá a helység kapáinak és kikötőjének vámja, és illetmény járt piacok és a halászat után is. A Skradin közeli Bribir-ből származó család sarja Szubics Pál bán (1273-1312) a 13. század végére hatalma csúcsára ért… Boszniára is, testvéreivel Dalmácia tenger melletti városait Subics Pál - Már III. András neki adományozta 1293-ban a tengermelléki (szlavón) bánságot, ahol a királyi hatalomtól teljesen függetlenítette magát. Az egész dalmát tengerpart a család uralma alá tartozott, ugyanebben az évben örökösödési jogot is kapott az uralkodótól. A feudális anarchia idején mind III. András, mind a trónkövetelő Martell Károly salernói herceg igyekezett magának megnyerni. Károly 1295-ben a báni méltóságot hálából örökletessé tette Šubić családjában Dalmáciát és később, 1298-ban Horvátországot illetően.

 

10.kép - A tengeri szoros egy festői szépségű öbölben végződik Skradin (Scardona) városával, amely egyben a Krka Nemzeti Park (egyik) bejárata is.

Kapcsolatban állt a Szerb királlyal, a nápolyi uralkodóval, és Velence patríciusaival. A királyi hatalommal a hátában természetesen Skradin felett is átvette az irányítást. A vár Pálnak, mint bánnak már előbb kezébe kerülhetett, s az előbbiekben említett szolgálatokat talán neki tette a város.  1304-ben azonban a bán egészen megváltoztatja ehhez a királyi uradalomhoz tartozó szolgálat feltételeit.  Mert egy közte és Scardona közt keletkezett szerződés fölmenti a helység lakosait a királyi vár jobbágysága alól. Fizet a község ennek fejébe kétezer lírát, — a vám jövedelmekért pedig hatszázat. Mindez magának a bánnak, — s az egész szerződés pedig saját családjának érdekeit tartja szem előtt. Egyik pontja szerint Scardona községe tartozik azon klastromnak, melyben Pál bán húga, Stanislava apáczáskodik, évenként bizonyos szolgálatokat tenni. A bán még ezelőtt nagy kiterjedésű földet sajátított ki Scardonától a Kerka vize mellékén, s még a szóban forgó szerződés idején nem fizette le érte a mintegy háromezer lírát kitevő árat, hanem a fenti évenkénti váltságdíjból engedi, hogy levonják.

 

11.kép- Skradin kikötője. A felette levő magaslaton, a nyíllal jelölt részen helyezkedik el a vár.

A város a püspökség székhelyeként, fontos kikötőként középkor folyamán végig megtartotta gazdasági és politikai jelentőségét. A 13. század végén és a 14. század elején a település virágzott, mint a Szubics-bánok, I. Pál és II. Mladen területeinek egyik székhelye.  A 14. század közepére a klissai, scardonai és almissiai bribir- Szubics család csillaga folyamatosan leáldozott.  Amíg I. Károly fokozatosan leszámolt a század első harmadában az oligarchákkal, Dalmáciában és Horvátországban ez a folyamat kissé más irányt vett.  A térségben gyenge királyi hatalom árnyékában a család fokozatosan érvényesítette dinasztikus törekvéseit, házasággal, érdekszövetségekkel igyekezett mind nagyobb területeket az irányítása alá vonni. III. Mladen aztán szövetséget kötött a Velencei Köztársasággal, hogy I. Nagy Lajos horvátországi hatalmát megdöntse. Azonban ezen törekvéseit megállította, hogy Mladen 1348. május 1.-én Trau városában elhunyt pestisben. A herceget a város Szent Lőrinc székesegyházban temették el. Mladen a szerb király lányát (Jelena Nemanja) vette el. Halálát követően szinte azonnal megkezdődtek a birtokai megszerzésére irányuló hatalmi harcok. Ugyanis aki Klissza várát uralta, az stratégiai helyzete miatt ellenőrzése alatt tudta tartani a tengerparti városokat. Az özvegy férjének halála után megpróbálta fenntartani uralmát kiskorú fia nevében (IV. Mladen) a tengerparti városok fölött, Klis várát pedig rokona, a szerbiai Dusán védelme alá kívánta helyezni. Stefan Dusán király ennek érdekében csapatokat küldött Klis és Skradin helyőrségeinek megsegítésére. A kiskorú gyámja pedig Mladen testvére (öccse) Pál lett. Pál az egyik legtekintélyesebb velencei családba házasodott. Felesége Dandulo Katalin volt, révén inkább Velencéhez húzott. A várakat az özvegy, árva és gyám meg nem tudták védni.  Mladen özvegye a szerb királytól kér s fogad be őrséget Klissába, Scardonába és Almissába. De a szerb had alkalmatlan szomszédság volt a velencei felügyelet alatt álló dalmát városoknak. Ezért Velence 1355 táján, hogy rátegye a kezét a bribiri Szubicsok váraira, Klissáért 60, Scardonáért 40 ezer lirát igér a szerb királynak. III. Mladen özvegye rááll, és Scardona az erős tengerparti vár így fogad be velencei őrséget még ugyanazon évben 60 ezer líráért. Ezek a törekvések viszont ellentétben álltak I. Nagy Lajos király érdekeivel, így küszöbön állt a fegyveres konfliktus.A háborút Dalmácia földjén vívták. A hadviselő felek Scardona és Kiissza várait igyekeztek hatalmukba keríteni, melyeket Szubics Pál özvegye, Dandoló Katalin, birtokolt; Velence követséget küldött hozzá és pénzt kínált értök, de hiába, a szerbek már ostromolták Scardonát (Skradin), Kiissza fellegvárát pedig már elfoglalta Pálmán szerb vajda, az alsó vár pedig már Miklós horvát bán kezében volt. (Glasnik XII. 16—21. és 23—25. 1.).  A szorongatott szerb vezér, hogy Scardona magyar kézbe ne kerüljön, azt 1356. jan. 10-én Velencének átadta, ezt azért merte tenni, mert híre ment, hogy a szerb uralkodó meghalt. Halála nagy csapás volt Velencére s kénytelen volt Nagy Lajossal Zárában 1358. február 18-án keserves békét kötni, melyben dalmáciai birtokai legnagyobb részéről lemondott és a dózse levette magáról a dux Dalmatiae és Croatiae címét. (Jura Regni Croatiae I. 125—130.)

 

 

12.-13. kép - Skradin Turina nevű erősségének látképe DK-ről és D-ről

 

A 14.-15. század fordulóját a viszonylag gyakori tulajdonosváltások jellemzik. Kiemelkedik viszont a vár és a térség történelméből hogy Velence a szövevényes politikai játszmák eredményeképpen Nápolyi Lászlótól 1409-ben egész Dalmáciával együtt százezer aranydukátért megvásárolta a Velencei Köztársaság. A folyamat folytatásaként 1411. évben a velenceiek Scardonát és Ostrovizza területét a boszniai királytól 5000 aranyért megvették. Zsigmond már 1409-ben, amikor Velence Dalmáciát Nápolyi Lászlótól megszerezte, szeretett volna hadat indítani ellene, de ekkor minden erejét és gondolatát a lázongó Bosznia leverése foglalta el, remélve, hogy ezáltal biztos bázist teremthet magának, ahonnan a legnagyobb sikerre való kilátással kezdheti meg Dalmácia visszahódítását.  A Magyar Királyság és Velence között zajló háborúban több fegyverszünetet követően 1433-ban történt megegyezés, lényegében mindkét fél megtarthatta akkori foglalásait. Vizsgálatunk szempontjából fontos Scradona azonban visszakerült a magyar királyhoz.

A törökök már 1522 elején fegyverkeztek Dalmácia ellen; Horvátország ez év derekáig sehonnét sem kapott segélyt. Scardona rosszul volt felszerelve, s midőn Velencétől segélyt kért, ez a sebenicói comest felhívta, hogy szükség esetén némi segélybe részesítse, de óvatosan, hogy a török észre ne vegye. A várból küldöttség járt II. Lajosnál is, s mert ez Budáról sokáig nem tért vissza, azért márc. 29-én egy új követséget indítottak útnak, ha nincs is lehetőség segítségre, kérjen engedelmet arra, hogy a lakosság a várat elhagyhassa.

Május hó végével (1522. máj. 29-én) a boszniai basa 25,000 emberrel Knin ellen indult, ezt védői szabad elvonulás feltétele mellett átengedték neki; innét Scardona ellen indult, melynek lakóit meghódolásra csábították, lakói azonban inkább elmenekültek s így a vár a török kézbe került.

A velenceiek 1537. évben Pesara vezérlete alatt a várost rohammal bevették és a vár erődítéseket lerombolván, tovább vonultak. Ez időtájban az uszkókok is, kik Sebenicoban kiszálltak, ide ellátogattak, kirabolták a várost, aztán felperzselték.  A vár és a város 1684-ben szabadult fel az oszmán uralom alól, és velencei uralom alá került.

 

14. kép - Scardona Vincenzo Coronelli 1687-es ábrázolásán.

 

A mai Skradin csak a 17. század végén és a 18. század elején épült, amikor az oszmánokat kiszorították belőle. Első felszabadulás utáni püspöke, Gregorio Civalelli 1698-ban nyerte el pápai megerősítését.  Az 1699-iki karlócai béke Velencének juttatta 1797-ben a Velencei Köztársaság megszűnésével a Habsburg birodalom része lett. 1806-ban Napoleon csapatai foglalták el és 1813-ig francia uralom alatt állt. Súlyos volt a városra nézve az 1809. hadi év. Mikor az osztrák hadsereg előre nyomult, Scardona lakosai csatlakoztak, és Sebenico ellen vonultak. Ezértt nagy sarcot kellett fizetniük, mikor a habsburgokat visszaszorították. Napóleon bukása után ismét Habsburg uralom következett.  XII, Leo pápa. 1828 jul. 30. Locum b. Petri kezdetű bullájával bizonyára a Dalmáciát kormányzó osztrák kormány beleegyezésével a scardonai püspökséget eltörölte, illetőleg a sebenicóival egyesítette s ezóta a scardonai püspöki cím még üresebb, mint addig volt. V. ö. Fraknói, A m. kir. kegyúri jog (361—419); Neh er, Kirchliche Geographie (2. kötet 205).

A Habsburg uralom az I. világháború végéig állt fenn. Ezt követően a Szerb-Horvát-Szlovén királyság évei következtek, majd a II. Világháborút követően Dalmácia a Tito vezette szocialista Jugoszlávia része lett. A Balkáni háborúkat követően, Horvátország része, napjainkban (is) kedvelt üdülőhely. A vár romja jelenleg kilátóként szolgál, biztosítva az öbölre és a kikötőre való csodálatos kilátást. Az erősséget szemlélve a jelenlegi romok alapján nem tűnik jelentős építménynek.

 

15.-16. kép - Turina erődjének ábrázolása egy veduta részletén, illetve Scradona Giovanni Francesco Camoccio 1574-es rajzán.

 

17. kép - Scardona Giuseppe Rosaccio 1574-es rajzán

A vár egy nyugatról keleti irányba futó sziklagerinc végében húzódik meg, csodálatos rálátást biztosítva a kikötőre és a Krka folyó torkolatára. Innen viszont nem látható a tengeri öböl bejárata, aminek később az írás szempontjából még jelentősége lesz. Egy henger alakú toronyból és a hozzá keletről kapcsolódó, négyzetes épületből áll. A gerinc nyugati oldalán egy védmű maradványai sejlenek fel. A torony átmérője kb. 14 méter, a kapcsolódó négyzetes épület, oldalait kb. 8,5-9 m-es hosszúságúnak feltételezem. Ebből kiindulva, és 17. századi vedutákat tanulmányozva inkább megfigyelő szerepe lehetett az utolsó periódusban. A 16. században jelentősebb épületnek tűnt az ábrázolásokon, ahol a toronytól nyugatra is jelöl épületeket (Giovanni Camocio – 1574). Giuseppe Rosaccio 1598-as ábrázolásán ez az épületegyüttes romként szerepel van ábrázolva.

 

 

18.-19.-20. kép - Skradin várának maradványai.: Feljárat a toronyba, a torony, és a torony belseje.

Érdekes hír egészíti ki a térség történetét, lehetőséget adva a további kutatásoknak, összefüggések keresésének. 2018. októberében a Sibenik.in internetes portál számolt be arról a felfedezésről, amely szerint egy újabb erődítést találtak Skradin területén, egészen pontosan egy 16.-17. századi török kori erődöt az öböl tengeri bejáratára néző magaslaton. A feltárások megindultak, és a látogatók érdeklődők számára is bemutathatóvá szeretnék hozni a helyszínt. Két térkép Skardin 1647-es velencei hódításának idejéből világosan mutatja a városon kívül található várat. Az írásos források közül kiemelendő egy velencei jelentés, mely „egy magasabb erődítményről is szól, amelyet a törökök építettek, hogy megvédjék a kikötőt”. A harmadik fő nyom az 1825-27-es Habsburg kataszteri térképgyűjteményből való, amelyen Dalmácia és települései sorában Scardona (Skradin) is megtalálható. A térképen a vár helyszínét „Gradina” felirattal jelölik.

21. kép - Gradina jelölése egy 1827-es keltezésű Habsburg kataszteri térképen

 

22. kép - Skradin várainak elhelyezkedése az öbölben...

 

 

23.-24. kép- Skradin Gradina elnevezésű várának maradványai (Forrás: Sibenik.in)  Kutatók: Josip Pavic történész, Andrija Nakic régész

Az erődítést valószínűleg a 16. század közepén emelték, hogy a város oszmán védői szemmel tarthassa a Prokljansko tavat, amelyen keresztül a tenger irányából az ellenséges (velencei) flotta az öbölbe juthatott. A Kandiai háború kezdeti szakaszában a velencei sereg elfoglalta Scardona-t, és elpusztította a két várat és a mecsetet. 1670-ben a város visszakerült az Oszmán Birodalomhoz, 1684-ben a Velencei Köztársaság visszafoglalta a (Szent Liga tagjaként-A VI. velencei-török háború során) A város újjáépítése ezt követően indult meg, a Gradina helynevet hamarosan elfelejtették, sőt Skradin később született térképészeti ábrázolásaiban sem tűntették fel. Mindeddig úgy gondolták, hogy az oszmán katonák a fennsíkon csak a város felett közvetlenül álló Turina erődben voltak. A Skradin térségének történelmével foglalkozó kutatók közül csak Josip Ante Soldo támaszkodott az erőd esetleges létezését majdnem három évtizeddel ezelőtt.

 

ifj. Fidrich Tibor 

 

Felhasznált irodalom, források, idézetek jegyzéke:

 

• Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme /. I. Mária, II. (Kis) Károly és Zsigmond kora (1382–1437) / VI. Hadjáratok Zsigmond egyedüli királysága alatt 1396-tól 1437-ig. / 9. Az 1411–1413. évi velencei hadjárat.*
• Fons (Forráskutatás és Történeti Segédtudományok) I. évfolyam 1994.3. szám -  Molnár Antal: Scardonai püspökök ,,ad limina' jelentései (1624-1648)
• Gonda Béla szerk.: A Tenger 5. évfolyam 1915 Szabó László dr.: Az Adria szigeteinek és keleti partjának történeti helynevei II.
•  Pesty Frigyes: Magyarország helynevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben 1. (Budapest, 1888)
•  Budapesti Szemle. 1863. 18. kötet,  58. szám - Salamon Ferenc : BREBIRI GRÓFOK. — Magyar történeti tanulmány. Második közlemény.
• Margalits Ede: Horvát történelmi repertórium

• https://temesvarijeno.blog.hu/2012/02/15/brebiri_iii_mladen_egy_majdnem_zrinyi_os_nyomaban

Kastel Luksic – Luksics kastély vagy Vitturi kastély

Szatanek József (Várak Várromok Index fórum- 2009.02.04. 26236-os hozzászólás)

Luksics kastély (Kaštel Lukšić)

 

"Carlo Pesaro traui oligarcha (knjez), 1487-ben utasításba adta Vittorio Jeromosnak és Miklósnak, hogy a közeli Nagymező (Velo polje) tengerparti részén, illetve magára a tengerre egy tornyokkal, árkokkal és más szükséges dolgokkal ellátott erősséget építsenek fel. A Vittorio fivérek egy várkastély építettek, ami egy kétszintes déli palotából és északon két, háromszintes toronyból, valamint közöttük egy fallal övezett udvarból állt. A várkastélyt északról egy részben természetes, részben mesterséges árokkal választották el a településtől. A kastélyba egy kő, majd egy felvonóhídon át lehetett bejutni. A felvonóhidat veszély esetén, felemelték, így adva kettős védelmet az északi kapunak. A várkastély déli oldalán is volt, egy un. tengeri kapu, mely a tengerrel biztosított összeköttetést, hogy veszély esetén, ezen keresztül el lehessen menekülni. A várkastély északi falát, a tornyokkal együtt, alul rézsűvel látták el és a falakban ágyúlőréseket nyitottak. Az északi fal második emeleti magasságában, a kapu fölött, egy konzolokon nyugvó, falazott védőerkély volt, ahonnan forró ólmot, olajat önthettek, vagy köveket hajigálhattak a kaput ostromló ellenségre. A déli palota földszintjén, egy pince volt, míg az első emeletre egy, az északi homlokzat mellett futó lépcsőzeten lehetett jutni.

A kastély második építkezési fázisában - 1564-ben, a falak mellé épületszárnyakat, illetve galériát alakítottak ki és valószínűleg ekkor kövezték le a várudvart is azokkal a kőlapokkal, amelyek jelenleg a mai járószint alatt, 30-40 cm mélységben találhatók.

Az 1699-es esztendőtől, megszűnt a háborús veszély és a kastély körzetét betöltötte, a mezővárossá fejlődő Brce falu. Ez után, 1760-ban kezdet a kastély harmadik építési fázisának, melynek során, sokkal nagyobb, barokk ablakokra cserélték a régi reneszánsz ablakokat és néhány újabbat is nyitottak. A déli homlokzat közepére, az első emelet magasságában egy, hat, kettős kőkonzolokon nyugvó, öt osztatú kőkorláttal ellátott balkont létesítettek, míg az oldalhomlokzat második emeleten egy kisebbet.

A kastélyon 1760-tól máig, csak kisebb átalakítások történtek, ám nagyon szembetűnő a déli homlokzat leszegényedése. A déli palota második emelete fölé egy, a födémszerkezet adta lehetőségeknek megfelelő szintet alakítottak ki."

 

 

1487-ben Carlo Pesaro trogíri herceg engedélyt adott Nicholas és Jerolim Vitturinak, egy erődítés építésére, amely Veljo Polje-ben (Nagymező) a tengerpart mentén vagy a tengerben kerül felépítésre. Corialan Cippico úr és Peter de Andreis özvegyének, Margarita asszonynak példáját követték, akik korábban ugyanazt az engedélyt kapták. A szerkezetét tekintve egy két szintes (reneszánsz galéria) épületrészből áll a déli oldalon, két háromszintes torony északon, belső udvart északon, keleten, és nyugaton kétszintes szárnyak szegélyezték.  Az épület 1564-es átalakításáról felirat tanúskodik a galéria udvar felé eső oldalán.  Az épületkutatások eredményeként megállapítást nyert, hogy a déli galériát és az északi oldalt összekötő oldalszárnyak az első építési fázis során még nem léteztek.  A déli épületen levő átjáró boltívnyílásának profilja különbözik az északi oldal átjárójának profiljától, ami azt jelenti, hogy nem ugyanabban az időben épületek.  Az, hogy a külső falak koronáin a korábbi fából készült gyilokjáró nyomai nem láthatóak, az jelzi, hogy 1564-ben ezt a részt is módosították.

Északról az épületet egy mesterséges árok választotta el a szárazföltől, amelyen egy kőhídon, majd az bejárat előtt egy leereszthető fahídon keresztül lehetett bejutni.  A déli homlokzat hasonlít a Cippico kastély déli homlokzatához, amely 1493-ból származik. A földszinten egyszerű, stílus nélküli ajtók voltak, amelyek a tengerre nyíltak. Ezt a közlekedéshez, áruszállításhoz, illetve a veszély esetén történő evakuáláshoz használták. Az emeleten kisebb téglalap alakú ablakok és két kisebb félkör alakú kapu volt. A két téglalap alakú ablak nyomai balra és jobbra az erkély közelében vannak, a falkutatás során ezek nyomait a belső oldalon is megtalálták. A többi ablakot megsemmisítették a nagyobb ovális nyílások kialakítása során. A második emeleten 2 félköríves ablakból álló 3 reneszánsz nyílás volt található. Középen az ajtó és az erkély, jobbra-balra pedig az ablakok. A déli homlokzaton levő háromrészes nyílásból négy levágott háromrészes konzol, egy pad, és egy hármas nyílású párkány, kívül és belül egyaránt megőrizve, az ürítő ív, és három csempe elemei beépültek a mai ablakokba.  Kastel Stari városrészben a Cippico kastély déli homlokzatának második emeletén kettős reneszánsz nyílás található erkéllyel. A kettős nyílás felett egy koszorú található, amely ugyanolyan profillal rendelkezik, mint ami a Vitturi kastélyban is található.  Zuanne Vitturi 1621-es „ in Castel Vitturi” című dokumentuma szerint nyilvánvaló, hogy a déli épület első emeletének előcsarnokát, nemesi rezidenciaként használták, amiból feltételezhető, hogy a második emelet is nemesi lakóhelyként szolgált. A második emelet északi falán található két kandalló közül valószínűleg a legkorábbi szakasz áll, amelynek nyomait a falkutatás során találták meg.  A kastély északi falán nyílt az eredeti bejárat, felette két nyílással, amelyeken keresztül a fahidat fel tudták vonni.  Mindegyik nyílásban két görgő, amelyeken keresztül a lánc behúzódott. Az egyik a fal külső oldalán, a másik pedig a konzolokon a fal belső oldalán található.  Az északi homlokzat falának belső oldalán a konzolokon a belső udvar fel vezetve olaj és kövek voltak elhelyezve arra az esetre, ha az ellenség áttörné a bejáratot.  A legkorábbi lépcsőház nyomira eddig még nem bukkantak rá, de mivel a déli épületrész földszintjén volt a kocsma, így az első emeletre külső lépcsőn keresztül valószínűleg nem lehetett bejutni. (Jacob és Jerolim Vitturi testvérek saját költségükön építették 1564-ben. A felirat tanúsítja, hogy az oldalszárnyak és a déli galéria 1564-ben épültek. A déli épület északi homlokzatán az egyszintes épület magasítása során az eredeti tetőszerkezet konzoljait megtartották. A konzol felső széle felett hatvan hüvelyk távolságra kő eresz maradt fenn, amely az esőtől védte az akkori galériatető és az épület déli falának kereszteződését. A kőburkolat, amelyet az udvar kutatása során találtak a mai járószint alatt 30-40 cm-el, valószínűleg szintén ebből az időből származik. Függőlegesen elhelyezett tört kőből készített táblákból áll, amely négyzet alakú mezőkre vannak osztva. Az oldalszárnyak első emeletén és a második emeleten kisebb téglalap alakú nyílások voltak. Az első emelet megnyitásával az alsó szinten levők megmaradtak, a második emeleten kettő épület, egyet pedig újraépítettek.

 

 

 

1699-ben a török fenyegetés megszűnt a térségben, így a kastély körüli mesterséges árkot feltöltötték, és a település felé néző ablakokat sokkal nagyobb barokk ablakokkal váltották fel, egy másik ablakot pedig nyitottak a homlokzat déli részén. A déli homlokzat első emeletének ötrészes erkélyéből a korlát vízszintes elemének két darabja megmaradt a falhoz illeszkedve a jelenlegi erkély bal és jobb oldalán, pontosan a korábbi téglalap alakú ablakok helyén. Az erkély négy alsó konzolja szintén megmaradt eredeti magasságában. A többikonzolt beépítették az új plébániatemplom harangtornyába. Az oldalsó homlokzatok két kisebb erkélye nagyrészt megmaradt. Egy 1745-ös ábrázolás (a vázlat a Vitturi kastélyt kis méretben ábrázolja, kétszintes épületként, erkéllyel a második szinten. Egy 1760-ban készített oltár festményén az adományozó Vitturi megmutatta rezidenciáját. Egy emelettel tetőtérrel, öt félkör alakú nyílással, és a közepén az első emeleten félkör alakú ajtóval. Feltételezhető, hogy akkoriban a déli homlokzat mindkét erkélye megvolt. Az oltárképen Roka, akárcsak Barbieri vázlatán tetőt hűzott a déli szerkezetre, tehát arra lehet következtetni, hogy a tetőt az oldalszárnyak és a galéria fölé emelték már az új tetőszerkezet építése előtt is. Már az 1602-es „Division del Castello”  és az 1621-es „In castel Vitturi” dokumentum is két lépcsőt említ az udvar irányából, az első emeleten pedig két kandallót. Eddig négy kandallót találtak az épület egészében a kutatások során, egy kandalló kőpadlója pedig megmaradt a felső épületrész földszintjén. Az északi fal mentén összegyűjtött csapadékvíz elvezetése okán az emeleten keresztül egy csatornát vezettek el, amely a vizet a tengerbe vezette. A kastéllyá történő 18. század végi átalakítás során a belső tereket és a falakat megsemmisítették, új ablakokat nyitottak a szobákat kisebbekre osztották, a déli épületrész pedig további egy szintet kapott. A Vitturi család tagjai Olaszország második világháborús kapitulációjáig éltek a kastélyban. A családtagok közül néhányat megöltek, néhányat pedig elüldöztek. A második világháborút követően a kastélyban különböző iskolák működtek, a rekonstrukciós munkálatokat megelőzően pedig helyi kulturális és sport közösségek működtek a helyszínen. Összefoglalva a Vitturi kastély számos átalakításon esett át történelme során, ennek ellenére az épület meg tudta őrizni védelmi funkciókra utaló elemeit.  Két szintes épületrész a déli oldalon, két háromszintes torony az északi oldalon. Az északi, keleti és nyugati oldalon kétszintes szárnyak ölelik körbe a belső udvart. Kialakulása és fejlődése sok hasonlóságot mutat a Cippico család Kastel Stari -ban levő és a Stafileo család Kastel Stafilic-ben levő kastélyával.

 

 

Az épület helyreállítási munkálatai 1993-tól 2001-ig tartottak, a Horvát Kulturális Minisztérium és a helyi Önkormányzat finanszírozásában.

 

Manapság a felújított Vitturi kastély Kastel Luksic városrész kulturális központjává vált, ahol számos kiállítást, koncertet és rendezvényt bonyolítanak le. A várban ad otthont a helyi múzeumnak is. Azonban a Vitturi kastély nemcsak szépségéről híres, hanem egy lakójával kapcsolatos legendáról is.

Miljenkó és Dobrila lengendája egy tragikus történet két szerelmesről, akiket gyakran a horvát Rómeó és Júliának is neveznek. A legenda számos regény, opera és színdarab alapjául szolgált. A történet a 17. század második feléből származik, amikor két nemesi család élt az akkori településen, a Vitturi család lányukkal Dobrilaval és a Rusinac család fiúkkal Miljenkoval. A legenda szerint Miljenko és Dobrila egymásba szerettek, azonban a családjaik közötti tartós viszály miatt titokban kellett tartaniuk kapcsolatukat. Amikor azonban családjaik előtt ismerté vált viszonyuk, úgy döntöttek, elválasztják a fiatalokat egymástól. Miljenkót Velencébe küldték, Dobrila apja pedig elrendezte, hogy lánya hozzámenjen egy nála jóval idősebb Trogíri nemeshez. Miljenko tudomást szerzett az apa terviről, és visszaérkezett Velencéből, hogy meghiúsítsa az esküvőt.  Ennek eredményeként elűzték a településről, a lányt pedig kolostorba küldték. Dobrila megszökött, és titokban összeházasodott Miljenkoval. Dobrila apja úgy döntött, hogy minden áron hazahozza lányát. Hírnököt fogadott azzal az üzenettel, hogy keresse meg a szerelmeseket, és tudassa velük, hogy már nem ellenzi a házasságot, és hazajöhetnek. A szerelmesek elfogadták a javaslatát, visszatértek a településre, és esküvőt tartottak. Amikor azonban az esküvői ünnepség véget ért, Dobrila apja, haraggal telve megölte Miljenkot. Néhány hónappal később Dobrila belehalt a bánatba. Egyetlen kívánsága az volt, hogy Miljenko mellé temessék. Sírja a Szent János templomban található Kastel Luksic városrészben, híres felirattal rajta: „Nyugodjatok békében szerelmesek”.

 

A Tataglia kastélyt a 17. század elején a Spalatoból származó Tartaglia nemesi család építette a 15. század végén, és védőfallal erősítette. A Rusinac kastélyt a trogíri Rosani család építette a 15. század végén is szintén falakkal erősítette meg. A település köré épültek, de nem maradtak fenn.

Kastel Stari (Castelvecchio) – Cippico kastély

Szatanek 2009 – ó, vagy Öregkastély (Kastel Stari)

A tekintélyes és nemes tarui Cippico családból, Coriolan volt az első, aki a török elleni védekezésül először építetett kastélyt a tengeren. Egy palota és erődítési elemekből álló Cipico kastély együttesét 1481-ben építették fel. Az épületet a szárazföldtől egy árokkal választották el, melyen át egy felvonóhíd vezetett. A palota déli homlokzatának második emeletén máig fennmaradt egy erkélyes, kettős, reneszánsz ablaknyílás. A balkon korlátjában kialakított mezőben a Cippico család két címere található. A kastély falai alatt Radun és Svecsurja (Svecurja) falvak lakosai telepedtek meg. Az elhagyott településen csak Szt. György szerény, ó horvát időkből eredő kápolnája maradt.

Kastel Stari területén a horvátok két települést alapítottak; Radun és Susnjar falvakat, melyek a sík területek és a hegyvidék határán létesültek. Bosznia elfoglalása után a sorozatos török támadások hatására lakosságuk elmenekült és a part menti erődített településeken keresett menedéket. A török veszély közeledtére a trogíri és spliti nemesek a mai Kastela város akkori területén jelentős védelmi jellegű építkezésbe kezdtek. A védelemre Bosznia 1463-as bukása óta volt szükség, és közelebb hozta az oszmánokat Dalmáciához, a velencei adminsztráció alá tartozó régióhoz, ahol sorozatos támadásaikkal pusztították Split és Trogír között a védelemmel nem rendelkező területeket.  Az embereket megölték, vagy rabszolgasorba taszították őket.  Mivel a földművesek nem tudták megvédeni magukat, elmenekültek a közeli szigetekre, vagy akár az Adria másik oldalára.  A kivándorlás megállítása és a mezőgazdasági termelés biztosítása érdekében a terület birtokosai erődítéseket építettek, és erődített településeket hoztak létre a mezőn dolgozó parasztok számára.  Minden erődített településnek saját csapata volt parancsnokkal, és állandó őrséggel a védőfalakon.  A kis erődítéseket és a védett településeket a birtokosok nagyrészt saját költségükön építették, csak néhány esetben érkezett pénzügyi támogatás a velencei hatóságoktól. A kastély tulajdonosának ideiglenes tartózkodási helye volt, aki részt vett a település védelmében, és felügyelte a mezőgazdasági termelést. Az akkori védett településeket a középkori modell szerint hozták létre.  A földesúr vára mellett volt található az erődített település.  A települések alapvetően téglalap lakúak voltak szabályos utcákkal.

   

Az erődítéseket egy nagyobb tengeri zátonyon húzták fel vagy közvetlenül a part vonala mentén. Tőlük északra helyezkedett el az erődített település.

Coriolan Cippico köztiszteletben álló trogíri nemes és humanista, aki 1474-ben tért haza Levantéból, ahol harcolt gályaparancsnokként a törökök ellen. A Cippico kastélyt 1481-ben építették fel egy tengeri zátonyon a parttól kb. 30 méterre, amellyel egy kőhíd kötötte össze. Az épület két szinttel rendelkezik, mérete 18 × 23.5 méter. Egy déli szárnyból, udvarból és egy toronyból áll az északi részen.

Nem sokkal az építkezést követően a kastély tűzben megsemmisült. 1493-ban újjáépítették, és tovább fejlesztették. Az épület kétszintes építményeket kapott, a földszinten reneszánsz stílusú tornácokkal és a déli szárny második emeletén loggiával. A falak fedett gyilokjárót kaptak, amit számos lőréssel egészítettek ki.  Az a nyílások jelentős számban maradtak fenn.  Az 1493-as felújítás során a lakóépület déli homlokzatát átalakították. A második emeleten levő korábbi nyílásokat két reneszánsz ablak és a homlokzat közepén levő háromszög világító ablak váltotta fel. Ez a világító ablakot az épület elválasztásakor a 18. vagy 19. században ketté osztották. Az első emeleten található három reneszánsz ablakot később adták hozzá, valószínűleg a 16. században, amikor az első emelet lakófunkciót kapott.  A kandalló maradványok, a fából készült mennyezet, a mosdók az épületrész lakójellegét igazolják.

 

       

 

A török 1512-ben 450 lovassal és 180 gyalogossal támadta a várat. A támadók ostromlétrákat használtak, de a védők elkeseredetten küzdöttek. A trogíriaktól kértek segítséget, akik 13 hajóval érkezve felmentették a védőket.  Az oszmánok a település házait végig rabolva elvonultak.

A Cippico kastélyon kívül még a Celio-Cega család erődítése volt található, amelyet egy zátonyra építettek a településrész nyugati oldalán. (Kissé átalakított formában maradt fenn a mai napig) Az Andreis kastélyt 1600-ban építették, mintegy 30 méterre a Celio-Cega rődtől; lebontották, nyomai azonban még láthatóak a tengerben. A trogíri  Gragin-Fonfogna  nemesi család házát a 18. században építették az Andreis kastély nyugati oldalán.

A 17. század végén, amikor az oszmán fenyegetések megszűntek, a épület elveszítette a védelmi funkcióját, ami az épület északi részének lakóhelységekké történő átalakításához vezetett. Az erődítéstől keletre és nyugatra fekvő területek új építkezések helyszíneivé váltak, míg az északi részről egy teret alakítottak ki. A 20. század első felében a vár előtti partszakaszt, új partvonal létrehozásának előkészítéseként feltöltötték. A várat fokozatosan kisebb magántulajdonokra osztották fel, amelyeket a tulajdonosok új igényeihez igazítottak.  Az udvar megváltoztatta megjelenését, amikor a tornác boltíveit lefedték, a keleti szárnyban raktárhelység lett kialakítva. A Cippico kastély fokozatosan átalakult, és a mai városképben házakkal körülvéve nem mutatja be kellőképpen korábbi jelentőségét.

Kastel Novi – Cippico torony

 

Szatanek József 2009-es Index fórum beli bejegyzése:

A traui (Trogir) nemes Cippico Antal Pál, 1512-ben adott utasítást a földszintjéig rézsűs-falú, erődített nyaralójának és a mellette lévő erődített település felépítésére.  Az építkezések költségeit, a Potkozjac-i falu adójából fedezte. A kastély önmagában egy erős vár hatását mutatja, de díszes balkonjai és ablakai, egy lakóépületről/nyári-lakról tanúskodnak. A lakótorony melletti települést falakkal védték. A település telekkiosztása alapján tudható, hogy övező fal, csak keleten, északon és nyugaton volt, míg délen nem, mert a tenger felől nem vártak támadásra. A védőfalakat - az öböl többi kastély melletti településéhez hasonlóan - pártázat és fából készült védőfolyosó koronázta. A törökkorban, a település házai a falaknak támaszkodtak, de a védőfolyosónál alacsonyabbak voltak. A vész elmúltával a házakat megmagasították, sőt néhol magára a védőfalra is ráépítettek. A település északnyugati és északkeleti sarkában egy-egy, háromemeletes torony állt, melyek közül a keleti teljes magasságában áll, míg a nyugatinak csak két emelet magas. A településnek egyetlen kapuja volt, északon. A kastély lakótornyát, egy láncokkal mozgatható felvonóhíd kötötte össze a településsel.

Az öbölbeli kastélyok közös jellemzője, hogy a déli, azaz a tengerre néző homlokzatuk, igen reprezentatív kialakítású, míg a szárazföldi homlokzatuknak erődített jellege van.

A törökök jelentette veszély megszűnése után, a település a falakon kívülre terjeszkedett betöltve a tengerpartot, a település és a lakótorony környékét is.

A település házaiba épített ősi töredékek alapján feltételezhető, hogy Kastel Novi területe, valamint Kastela teljes tengerparti területe az ősi időben épült. A történeti forrásokban folyamatosan említik a 12. század végétől a 15. század elejéig.  Az első megbízható forrás, amelyben Kolubac egyházát említik 1185-ből származik.  A spalatoi egyházi tanács következtetései szerint a Szent Péter templom a spalatoi érsekséghez tartozott. A templomot 1566-ban korszerűsítették, az új plébániatemplomot pedig 1871-ben kezdték felépíteni. Az építéshez szükséges feltételek hiánya miatt azonban a templom csak 1902-ben készült el. A kolubaci Szent Péter templom melletti kolostor említésre kerül egy 1189-es dokumentumban, ezt követően viszont csak a templomot említik. IV. Béla király elrendelte, hogy „ készítsék el lakóhelyét  A Szent Péter templomhoz amely Spalato és Trau között van. 1354-ben a trogíri tanács úgy határozott, hogy újjá építi ezt az erődített helyet.   1373-ban újjáépítették „domus domini Petri de Podrmorje” . A következő személy elején megőrzi az erődöt, amelyet Andreis „ Casa del Comune és S. Pietro de Podemorie”-nek nevez. Ezt az erődöt lebontották a velenceiek elleni 1420-as háború alatt. A lebontásról a trogíri tanács döntött. Azt írják, hogy Castello di San Pietro de Primorje-t lebontották. Az 1373-as és az 1388 -as év kimondja, hogy a területen építenek egy dokk-ot hajók számára. Egy 1439-es dokumentum említ egy Koludro dokknak nevezett földet. A forrásokon kívül a mai Szent Péter templom és az azt körülvevő területen végzett ásatások minden bizonnyal tisztáznák ennek a jelentős komplexumnak az építését, létezését.  Coriolan Cippico unokaöccse 1512-ben engedélyt kapott Auri trogíri hercegtől, hogy építsen egy tornyot, és megerődítse a szomszédos területet, hogy megvédje érdekeltségeit és vagyonát az oszmán veszélytől. A dokumentumban szerepel, hogy a Szent Péter templom alatt egy erődített lakótorony építésére kapott engedélyt. A torony építése előtt a Szent Péter templommal egy kolostor volt a helyszínen, amely tengerparti elhelyezkedése szempontjából hasonló lehetett a ciovói Szent Kereszt kolostorhoz, vagy a korculai Dominikánus kolostorhoz. A torony építéséhez két szerződés kapcsolódik, mindkettő 1512-ből származik.  A nemes szerződést kötött Pavao Zudenic és Jakov Markovic köműves mesterekkel, amelyben megállapodtak a torony alapjainak méretéről, kivitelezésének módjáról.

      

 „Tehát az alap keleti oldalán nyolc méter magas lesz, ahol az alsó rész mélyebben van  a déli külső sarok felé. És kívülről egyenletesen kell menniük, az egyenletekkel liegyenlítve az alapok teljes négyzetét, és hogy a víz felett menő alapokat olyan lejtőn tegyék, mint a késő Coriolanus Cippico kastélya, és hogy a legvastagabb sor legalább három méter széles legyen. „

A mesterek vállalták, hogy az említett alapokat megépítik, a tengerben felállítják minden áron.  Paul Anton úr szöget, gerendákat, meszet, köteleket, és kapcsokat ad nekik, amelyek mindegyike az alap létrehozására szolgál. A mesterek megígérték, hogy márciusban elkezdik, és amíg be nem fejeződik, nem vonulnak el ettől a munkától. Amikor az említett épületet elkészült, az úr fizet a mesterembereknek készpénzben 135 dukátot. A mesterek kijelentették, hogy az említett összeg egy részét közjegyzők és Paul Anton Cippico tanúi jelenlétében, akik előzetesen 35 aranydukátot számoltak ki.  A torony alsó része 7 grazs (12,17m) és 6 grazs (10,43m) magasan van a víz szintje felett, falazattal, oly módon, hogy a fal alján 5 láb (1,74 m) széles és a tetején 3 láb (1,04 m) legyen.  A szélesebb helyen 8 láb (2,78 m) lenne. A mai torony alaprajza a lejtő felett 10,60 m × 9,60 m. A másik szerződés, amit a nemes kötött az Pavia Pasino, Nikola Leonic, Nikola Zudenic, és Matija Benasic mesterekkel a kőszerkezetek kialakításáról (1512. január 25.-én). A védőfalakon gyilokjárók voltak, amelyek biztosítják a falak védelmét.

1515-ben említik a tornyot és a települést is amikor június 13.-án éjjel a törökök megtámadták a falut és az erődítést is, a csata lakosok elmenekültek.

1523-ban tűzet észleltek a faluban. Négy órán belül a vihar által támogatott tűz 70 házat pusztított el. Hat fiatalt ölt meg és egy Vitturi  kastélyból származó lányt is. A várba vezető hídról a szél vetette a tengerbe, és soha nem találták meg. Állatok és mezőgazdasági termékek is megsemmisültek. Velence tanácsa segített anyagilag és eszközökkel is a helyreállításban.

1575-ben ismét tűz ütött ki. Alviz Cippico helyreállítatta az erődítést, és az elpusztult házakat.

 

 

Kastela erődítményeinek esetében egy közös jellemző, hogy a déli reprezentatív épületrész a tengerre néz, ez kevésbé volt kitéve az ellenségnek. A második emeleten az északi és déli homlokzaton találhatóak erkélyek. A déli homlokzat erkélyét a torony építésével együtt alakították ki, az északi homlokzat erkélye utólagos átépítés eredménye. Délen megmaradt egy teljes konzol is. Ez egy hármas konzol, reneszánsz profilokkal oldalsó kivitel nélkül. A kőelemeket és a kialakítást lehetetlen pontosan rekonstrálni, míg a falak kutatása során meg nem találják a nyomait, viszont a Cippico család építészeti hagyományait figyelembe véve a torony déli erkélye hasonló lehetett a Trogírban található kis Cippico palota udvarának kőelemeihez. Mint korábban utaltam rá, a déli front reprezentatív volt, erkély és ajtó vezetett hozzá. Az ajtó felett egy jellegzetes koszorú található, amely szintén létezik a trogíri Cippico palotában. Az erkély alatti rózsafüzért, a körülötte levő teljes felújítás alapján-felújították. A földszinten az északi és déli ajtókon kívül mind a négy homlokzaton 4 ágyúnyílás volt. Az 1831-es kataszteri felmérésben megjegyezték, hogy a Cippico torony kiadó ház (Casa d’ affito), amely továbbra is a Cippico család tulajdonában van. 1878-ban a kataszter újraírása során a torony romként van említve. Ezt követően a torony a Katalinic család birtokába került, és a 19. század végén keleti oldalán raktárt építettek, amelyhez később délen is hozzáépítettek. Ebből a kikötőből a trogíri és Alsó-Kastelában tevékenykedő kereskedők bort és egyéb mezőgazdasági termékeket exportáltak. A Cippico toronytól keletre a töltésen a Katalinic család borlerakatot épített. (Először az északi részen, majd a keleti és déli szárnyon. Ezzel az építkezéssel a torony elvesztette kiemelkedő helyét a településen. A borkereskedelemben meggazdagodó családok nagy városi házakat építettek. 1970-ben a tornyot kulturális emlékművé nyilvánították, 1991-ben a kulturális emlékek védelmével foglalkozó intézet kulturális célokat adott a Cippico toronynak, amelyet Kastela városi tanácsa 1995-ben is megerősített.

 

Kastel Stafilic – Rotondo kastély- Castel Stafileo

 

Szatanek József 2009-es az erődítésre vonatkozó bejegyzése az Index Várak Várromok fórumából.:

Az Adria sziklás zátonyán elhelyezkedő, ma Rotonda név alatt ismert várkastély felépítésére, Stafileo István adott utasítást 1508-ban. A család neve – Staphile görögül szőlőfürtöt jelent, ami aztán a család címermotívumaként is megjelenik. A kastély mellé, egy erődített települést is kiépítettek, amit árokkal öveztek. Az árkon át egy felvonóhíd vezetett. A települést védő tornyok egyike, máig eredeti állapotában maradt fenn. A falakkal védett területen, Bijacs (Bijać) község és szélesebb környékének lakosai leltek menedéket.

Stafileo vára egy 508 éves erődítés, Rotondo néven is ismert. A Rotondo nevet az után a nemesi család után kapta, aki, birtokolta és lakta az épületet 400 éven keresztül. Egy tengeri zátonyra építették, és egy felvonóhíd kötötte össze a szárazfölddel. Funkcióját tekintve feladata a falusiak védelme és evakuálása volt az Oszmán támadás esetén.

Párhuzamosan a kastéllyal, van itt egy erődített reneszánsz ház, ahol látható a Stafileo család címere, rajta egy szőlőfürttel. A szőlő mintegy vizuális fordítása a Stafileo névnek, ugyanis a név görögül szőlőfürtöt jelent. A fürt szimbolizálja a borkészítést és a jövőt. Van egy latin felirat a várkapu felett, amely meghatározza a kastély építésének eredeti célját. A déli szárny volt az épület rezidenciális része, egy tengeri kapuval, amely napjainkig fennmaradt. A vár területe 1127 m2, földszinttel, és három magasabb emelettel.

 

 

 

Az első tulajdonos és építtető Stefano Stafileo Krétáról érkezett, és trogíri nőt vett feleségül. Nemokára Trogír köztiszteletben álló polgára lett, aki számos házzal, rezidenciával rendelkezett a városban. Fia Ivan Stafilic a sibeniki egyházmegye püspöke, Trogíri főesperes, jogtudós, pápai legátus, diplomata, és később lengyel nemes.  Ivan volt X. Leó pápa diplomatája, aki közreműködött VIII. Hnerik és aragóniai Katalin válásánál. 1519-ben megkeresztelte I. Ferenc francia királyt. A lengyel király (Az öreg) I. Zsigmond nemesi címet és egy értékes festményt ajándékozott neki. A festmény napjainkban Kastel Stafilic templomában található.

A településrészen további 4 erődítést építettek az idők során.

Idézet a Wikipédia oldalairól:

Kastel Dragac – Dragac várát Girolamo Maripietro trogíri gróf 1543-ban kiadott engedélye alapján építették. Első említése 1571-ben történt.  A várat 1806-ban a Luksiciak vásárolták meg, hogy anyagából templomot építsenek.

A vár bejárata felett állt tábla a templom falába van befalazva, eszerint a várat 1546-ban Matija Dragac építette a haza védelmére. Ma csak alapfalai látható a stafilici tengerparton. 

Kastel Quarko azaz Quarko vára a Bile nevű részen a tnegerparton állt. Ma csak négyszög alaprajzú alapfalai láthatóak a tengerparton.  Keleti fala egy sziklazátonyon látható, a többi alapfal a tengerben van.  Paolo Andreis történész szerint tágas udvara volt bejáratát pedig egykor kaputorony védte.

1693-ban Giovanni Ferro  a falu védőfalának nyugati tornya helyére saját várat építtetett, mely ma is áll.

 

És a negyedik:

Kastel Lodi – Nehaj torony

(Wikipédia)

A várat nem fejezték be, mert az építtetők még az építés ideje alatt meghaltak. Giovanni Lodi fia nem folytatta az építést, mivel csak egy Catarina nevű lánya volt. Mivel Catarinának nem volt utóda, a birtok hét részre hullott. A várat a 17. század végén a spalatoi Papalic család szerezte meg. Körülötte klisszai uszkókokat telepítettek le, akik zenggi váruk után Nehajnak nevezték.

 

 

Az erődítést 1558-ban kezdeték építeni, hogy erődítésként szolgáljon az oszmán támadások ellen. A 18 m magas és 23 m széles erődöt egy fahídon és egy dupla kapun keresztül lehetett megközelíteni. Az erős falak 3.30 m szélesek voltak lőrésekkel és szélein kicsi saroktornyokkal ellátva.

 

 

 

A múzeumi kiállítási anyagát tanulmányozva arra lettem figyelmes, hogy a településrészek leírásánál szinte minden esetben szerepel a Brce név. Nos, ez nem falu nevet jelöl, hanem így nevezték a Kastély vagy erődítés bejárata előtti északi területet, ahol a tenger találkozott a szárazfölddel. Itt a feltöltés után kisebb terek alakultak ki, ezt nevezték el Brce-nek.

ifj. Fidrich Tibor

 

Források:

Vitturi kastély helytörténeti kiállítása – Kastel Luksic

Istrazivanje i obnova kastela Vitturi – Katja Marasovic – Kultúra Ladanja  69. – 80. oldal – Zagreb 2006.

Katel Vitturi u Kastel-Luksicu – Katja Marasovic – Kastelanski Zbornik 4. 213.-225. oldal  – 1994.

Kastel Cipiko u Kastel Starome – Katja Marasovic – Prostor 19 (2011) 1(41) 30-41. oldal – 2011.

Prostorni Razvoj Kastel-Cipica u Kastel-Starom. Katja Marasovic – Kastelanski Zbornik 1. – 1987.

Kastel Novi i Kula Cippico -  Katja Marasovic – Kastelanski Zbornik 5. 35.-52- oldal – 1996.

Várak Várromok – Index fórum – 2009.12.04. – 26236-os hozzászólás – Szatanek József.

Wikipedia: Kastel Stafilic, Castle Rotondo,

A fényképfelvételek 2018. július 25.-28-án készültek, az akkori állapotokat tükrözik.

Kastela az Adriai tenger központi partvidékén, Dalmáciában Horvátországban, Split és Trogír városa közötti öböl mentén terül el mintegy 17 km hosszúságban. A város 7 egykori erődítés köré szerveződött településrészekből tevődik össze. Összefoglaló írásom a főként a településrészek 7 névadó erődítésével foglalkozik, kiegészítve azon erősségek információival, amelyek időközben a birtokomba jutottak. A helyszíneket 2018 nyarán kerestem fel, a felvételek az akkori állapotokat tükrözik.

A térség az őskor óta lakott, így megtalálhatjuk a korábbi civilizációk nyomait is a településen. A hegy tetején Illír kőhalmokra bukkanhatunk, míg a rómaiak jelenlétére számos antik villa a bizonyíték. A lejtőkön a 7. században megtelepedett lakosság alakította ki településeit. Ennek a folyamatnak korai kis templomocskák a néma tanúi. a Bosznia 1463-as eleste után fokozódott a török megszállás veszélye a térségben. Ekkoriban a lakosság védtelen kis falvakban élt a Kozjak hegység lejtőin, fő tevékenységük a szőlő és olajbogyó termesztés, és a földművelés volt. A terület a Velencei Köztársaság fennhatósága alá tartozott akkoriban. Split és Trogír nemesei erődítéseket és védőfalakat kezdtek emelni a part mentén, hogy megvédjék a lakosságot, és biztosítsák a folyamatos mezőgazdasági termelést. A 17. századra 17 erődítést hoztak létre (plusz egyet nem fejeztek be) ebből 12 védőfallal is rendelkezett. Ahogy az Oszmán birodalom fenyegetései megszűntek, a települések fejlődése, terjeszkedés már a védőfalakon túlra is kiterjedt.

„ E kastélyok után az egész terület Kastela nevet kapta. A mai napig 12 erődítményt és 10 erődített települést megőriztek 7 tényleges agglomerációban: Kastel Sucurac, Kastel Gomilica, Kastel Kambelovac, Kastel Luksic, Kastel Stari, Kastel Novi, Kastel Stafilic. Kastela erődített településeit a középkori rendszer szerint hozták létre: a földbirtokos erődítmény a tengerben vagy a tengerparton található sziklákra épül; az erődített agglomerációt mindig közvetlenül az erődítmény északi részén alapítják. Az ilyen elrendezést a jobb védelem és a hajók általi veszélyek esetén történő evakuálás lehetősége, valamint a termőföld megóvása érdekében a mezőgazdaság számára választották. Az evakuálási ajtó délre volt. A kastélyba való bejárat mindig egy kőhíddal történt, amely egy fahíddal zárt. A Kastela erődítmények négy típusát lehet megkülönböztetni: 1. torony menedékkel, 2. vár, 3. erődített ház, 4. torony. Kastela erődített települései általában téglalap alakúak, és rendszeres utcai hálózattal rendelkeznek, ami a tervezés egyszerűségéből származik. A védelmi falak magassága 4-6 méter volt, tetején egy crenelle és egy fa védelmi sétány záródott le. A tornyok a sarkokban helyezkedtek el. A földeket középkori falvakban a Kozjak lejtőn levő jobbágyok művelték. A házuk és kertjeik építésének földterületéből fizetniük kellett a bérbeadónak, többek között az éves bérleti díjat. Minden erődített településnek fegyveres csapata volt a parancsnokával. A terület ellenőrzése érdekében minden településen két őrtorony volt: az egyik a legmagasabb ponton, a másik a Kozjak lejtőjén volt. A plébániatemplomokat a településeken kívül, a főbejárat előtt építették. Három időszakhoz tartoznak. A legrégebbiek a 16. századból származnak, reneszánsz jellegzetességekkel rendelkeznek, nagyon kis méretekkel. A népesség növekedésével a 17. század végén és a 18. század elején a lakosok új, nagyobb méretű barokk templomokat építettek ugyanazon a helyen. a 19. század közepén ugyanabban a helyen vagy a településeken kívüli új helyszíneken új, nagyobb templomok épültek…

A tulajdonosok tornyai és kastélyai, amelyek méretei szerények, értékes példák a reneszánsz építészetre. Alkotásukról Cvito Fiskovic írta: A Split-Trogir térségben található Kastela tanúsítja képességünket, szemben a betolakodók frontvonalával, hogy művészi alkotást tudjunk létrehozni olyan mértékben, amit megengedett a szegénység, a vér a hosszú harcokban és csatákban.”

Katja Marasovic – Rise and Development of Fortified Settlements in Kastela – Histria Antiqua 11/2003. (511-528)

	Név		Építési engedély dátuma	Építési ideje	Település körüli védőfal
1.	Kastel Sucurac	San Giorgio (Andrea Benzi-Gualdo)	1392	1392-1402, és 1488	1509
2.	Kastel Stari	Castelveccho (Cippico)	1476	1481	1507
3.	Kastel Piskera				1494 körül
4.	Kastel Rosani	Rosani	1482	1500 körül	1500 körül
5.	Kastel Andreis	Andreis	1482	1600 körül
6.	Kastel Luksic	Vitturi	1487	1493 körül	1537
7.	Kastel Celio-Cega	Celio-Cega	1487	1501
8.	Kastel Kambelovac	Cambi	1487	1487-1491.	1566
9.	Kastle Stafflic	Stafileo	1500	1508	1508
10.	Kastel Novi	Castelnuovo (Cippico)	1512	1512-15	1512-15
11.	Kastel Gomilica	Abbadessa	1513	1529-37	1685
12.	Kastel Dragac		1543	1543-71
13.	Kastel Kuparic			1534 előtt	1534 előtt
14.	Kastel Lippeo			1525-82	1525-98
15.	Kula Nehaj	Lodi	1548	befejezetlen
16.	Kastel Quarco		1558	1571-88	1571-88
17.	Kastel Tartaglia			1600-50
18.	Kastel Butkovic			17. század

 

Kastel Sucurac (Castel San Giorgio, Gualdo-Averaldo palota)

Az öböl legrégebbi erődítését, egy védőtornyot Andrea Benzi (Gualdo) spalatoi érsek építette putalji jobbágyai közreműködésével. A település nevét védőszentjéről, Szent Györgyről kapta, akinek kis temploma a Kozjak hegység lejtőjén elterülő kis település, Putalj felett állt. A helyiek Sucurac-nak hívták a kis templomot. A védőtorony építése 1392-höz köthető, amikor még nem a török fenyegetésről volt szó elsősorban. Akkoriban heves harcok dúltak a térségben Zsigmond magyar-horvát király és Tvrtko bosnyák bán között. A harcok Klist követően Split környékére is átterjedtek. Adrea Benzi da Gualdo spalatoi érsek 1390-ben a királlyal kiadatott egy dokumentumot, amelyben királyi védelem alá helyezte magát és vagyonát. Ennek ellenére az érsek nem érezte magát biztonságban. Végül úgy dönt, hogy az egyházmegyei földeket művelő parasztok védelmére a part egy kiemelkedő szikláján védőtornyot épít. A torony szabálytalan alaprajzú volt, amely követte a sziklagerinc formáját.

1. kép Kastel Sucurac erődített település és részei

 

A korabeli rajzok és leírások alapján a kutatók azt feltételezik, hogy a torony 27 méter magas lehetett, vagyis 17 méterrel emelkedett a sziklagerinc fölé. A torony bejárata délnyugatra volt, amelyhez falépcsők vezettek. Különböző pártkonfliktusok miatt a Spalato-i polgárok 1402-ben megrongálták a védőtornyot, amelyet 1403-ban kijavítottak.  1463-ban Bosznia török kézre került, a török veszély erősebbé vált. 1474-ben Ivan Zanetti érsek megbízta Ivan Zakocevic és Anton Rudicic építőket a torony javítási feladatainak elvégzésére. A torony boltozatát javították meg, kő lépcsőket alakítottak ki a fa lépcsők helyett, majd egy fa lépcsősort építettek, amely a torony külső oldalára vezetett. A dokumentum említ egy a torony mellett levő házat is. 1499-ben a törökök elfoglalták Klisszát, és a török fenyegetések intenzívebbé váltak. 1509-ben Zane Spliti érsek védőfalakat és kisebb tornyot emeltetett keletre, később északi irányban. 1583-ban Nikola Correr , spalatoi herceg arról tájékoztatta a szenátust, hogy „Castel-nek” 226 lakosa van, de a település nem védett a tenger irányából. Ezért döntés született, hogy egy védőfalat kell emelni a tenger irányából. Priuli püspök látogatásából megtudjuk, hogy a utolsó háború után (1571-1573-Cipris háborúja) 3 évvel a honfitársak saját költségükön emelték a Szent Lukács templomot. A templom homokos talajon épült, az érsek palotájának déli bejáratától nyugatra, egy későbbi barokk templom helyén. A palota falán átjárót nyitottak a templom irányába. A település abban az időben déli irányban bővült, a Kandiai háború után 15 év béke következett, de az 1683-as bécsi oszmán vereség után új háború következett. A sinji török vereséget követően Dalmáciát ismét nagy veszély fenyegette. Ezért Calergi mérnök 1686-ban útmutatást ad a kastély biztosításához. A település délkeleti részén tornyok és töltések voltak. Az erődtől egészen a tengerig paliszádfalat kell készíteni.

2. kép - Sucurac erődített településének korabeli ábrázolása

Frane Kalinic falához tartozó ház előtt egy töltést kell készíteni annak érdekében, hogy az erődítés mögött egy fennsík alakuljon ki.Az új plébániatemplom a Szent György építése 1691-ben fejeződött be, és Szent Lukács napján szentelték fel 1693-ban. Az 1699-es karlócai békében a török veszély elmúlt, és az erődítések elvesztették jelentőségüket. A védőfalak egy része, tekintve a keleti fal vonalát, a mai napig fennmaradtak. A szövetségesek Sucurac térségét 1943. december 5.-én és 6.-án bombázták. A támadás során a 16. században épült templom megsemmisült, 67 helyi lakos halálát okozva, köztük a plébánosét is. Csak a harangtorony maradt fenn.

   

3.-4. Harangtorony a Püspöki palota mellett

 

December 13.-én további 38 ember hunyt el.  A kommunista Jugoszláviában a bombázásban elhunytakat a fasizmus áldozatainak nyilvánították. 2007-ben a város emlékművet állított az áldozatok számára.

 

5.-6. kép a Püspöki palota külső homlokzata és belső udvarának részlete napjainkban

 

Eredetileg egyszintes épület L alaprajzú, gótikus ablakokkal díszítve. Belső részét kőből faragott eszközök is díszítették, amit Averoldi érsek címerével ellátott kandallógerenda is bizonyít. Miután a palota ideiglenesen a helyszín védelemeinek részéve vált a gótikus nyílásokat áthelyezték a belső falakra. A háború által okozott veszélyek elmúltával a palota téglalap alakú alaprajzot vett fel. A gótikus ablakokat ismét hozzáadták a külső homlokzathoz a palotát pedig tető borította.

 

 

Kastel Gomilica (Castel Abadessa)

A bencés rendet még Zvonimír király telepítette le Spalato-ban, majd birtokokat adományozott nekik, köztök 1078-ban a Kastelai mazőn fekvő birtokot. Itt építették fel a 12. században a román stílusú Szent Kozma és Damján templomot.  A Spalato és Trau közötti terület többi földbirtokosának mintájára a spalatoi bencések is erődöt emeltek, hogy megvédjék birtokukat a török veszélytől. Tudjuk, hogy az erődítés építése 1529 előtt nem kezdődött meg. 1529. január 25-én Ludovik de Cipicis a kolostor képviselője szerződést írt alá a 2 traui mesterrel Jakov Markovic-cal és Gestur Livoniccal. Távollevő barátjuk Paul Zudenic nevében szintén ők jártak el. Együttesen vállaták, hogy erődöt építenek a tengerparton Dlatban, egy Gomilica nevű zátonyon. Ludovik úr pedig vállalta, egy a kolostor nevében a munkálatokért 320 dukát aranyat fizet. Így gy víz alatti sziklazátonyon alatt, kb. 40 méterre a parttól, egy megerősített négyzet alakú terület alakult ki; Észak-dél 38 m, kelet-nyugat 37,5m. Védőfalakkal körülvéve és egy toronyból állt az északi oldalon, az erőd bejárata felett. A déli oldalon volt egy tengeri kijárat, amely pl. az esetleges evakuálás során a hajókhoz vezetett, vagy adott esetben az ellátást is biztosíthatta a tenger felöl. Ivan Carev beszámolója szerint az erődöt Szlatinból származó kövekből építették, amelyet hajókon hoztak a helyszínre. Az építkezést 1545-re fejezték be. A hagyomány szerint Kozice faluból 17 család menekült ezen védett területre és építette fel menedékét. Az erődöt egy kőhíd kötötte össze a szárazfölddel. A toronyból egy csapóhíd ereszkedett a kőhíd végére, amelyet veszély esetén felvonhattak.

7. kép Az erődítés felépítése Katja Marasovic kutató elképzelése szerint

Kastel-Gomilica település építészeti felmérése és Kastela város többi erődített településrészének összehasonlítása alapján feltételezhető, hogy tornyok voltak az erődített település északkeleti és északnyugati sarkában. Ezt jelzi a ház elhelyezkedése a falu északkeleti sarkán. Ugyanazon fal és az északi (eredeti fal vonalból indul ki A fal helyzete és annak alapján, hogy nincsenek a falon védekező nyílások feltételezhető, hogy a ház a későbbiekben épült az egykor emelt torony alapjain. Egyébként Kastela öböl minden erődített településének voltak tornyai a védőfalakon belül, céljuk a fal oldal irányú védelme volt. Az elrendezés és a távolság a korban használt fegyverek hatósugarától függött.

8. kép Kastel Gomilica erődített település és részei

 

Nem ismeretes, hogy az erődtől északkeltere fekvő Butkovic lovag vára, amelyet szintén a török fenyegetés ellen építettek, pontosan hol található. Ezt az erődítést is egy híd kötötte össze a szárazfölddel, és könnyen lehet, hogy a család leghíresebb tagjához Karlo Andrija Butkovic-hoz (a Velencei Köztársaság tisztje, aki hűségesen harcolt a törökök ellen 1626 és 1716 között élt) köthető az építése.

 

 

9-11. lép Gomilica erődítése különböző nézőpontokból

A Gomilica erőd északi tornya nagyjából megőrizte eredeti megjelenését.: négyszintes épület, földszintjét 15 méterrel a talajszint felett hordós boltozat borítja, amely felett az első emelet fekszik.  A hátsó padló északi, nyugati, és keleti fala tégla boltívekre épül, a főfalaktól kifelé kettős kőkonzolok fölött. Tufából készültek, hogy minimalizálják a konzolok terhelését. Vízszintes nyílást képeztek a torony fő falai és a keresztben átívelő falak között. A nyílás arra szolgált, hogy forró olajat vagy ólmot tudjon az a torony alá érkező ellenségre önteni. Az első emelt anyaga kő, a másodiké tufa, a harmadiké tégla. A torony oldalfalaival való összeköttetés úgy lett kialakítva, hogy a torony falaiból legyen minden második kősor eltávolítva, hogy illeszkedjen az oldalfal eltérő anyagához ezekben a lyukakban.Kívülről a tornyot felvonóhíd zárta.  A híd az ajtó alatt, mélyedésben levő két kőkonzolon nyugszik, a másik oldala pedig a kőhídon nyugszik. A hidat láncok vagy kötelek emelték a torony belsejéből két csiga segítségével, amelyet az észak falba ágyaztak közvetlenül a kőkarnis alá. A falban még mindig megvannak a barázdák, ahová a csiga tengelyét helyezték. Az északi homlokzat 1769-ből származó rajzán két rövid kötél-vagy láncdarab látható, amelyek a párkány alatt a fal két kis nyílásán lógnak. Ugyanezen a rajzon egy címer látható az ajtó felett. Ez a Szent Benedek rend címere. Nem őrizték meg, de megmaradt a horog, amely a címert a földszint magasságában az északi falon tartotta.

   

12.-13. kép Az északi torony külső és belső oldala. Az első képen látszik a kőhíd vége, ahová a felvonóhíd ereszkedett. A második képen a boltív alatt látszik az emeletre vezető falépcső egy szakasza.

 

Az ajtó mindkét oldalán lőrés,egy pedig az oldalsó kiálló részen volt. Az első emelet északi falán két kerek lőrés volt, és egy függőleges. A második emelet 4 függőleges nyílás volt, hasonló elrendezéssel. A harmadik utolsó emeleten, az említett nyílásokon kívül a fő és tufafalak között, a tufafalban plusz 3 nagyobb nyílás volt. A falakban a gerendák keresztmetszetéhez illeszkedő lyukak a padlózat kialakítására szolgáltak. A padlózatot fa létrák kötötték össze. A XVII. században az épület elveszti védelmi funkcióját. Az 1769-es kataszteri térképen még Torre de Castelo néven említik, de magántulajdonban van.  1853-ban a torony északi falában haranggal ellátott órát (ingaórát) telepítettek. Az óra az 1980-as évekig működött. A ma is épségben álló vár talán a legkülönlegesebb fotótémát szolgáltatja a környék épületei közül. 2003-2004-ben az épület falait megerősítették, tervek születtek az épület turisztikai célú hasznosítására.

 

Kastel Kambelovac (Cambi)

Kastel Kambelovac településrészt a spalatoi Cambi nemesi család alapította. Frane Bartlomeo Cambi Firenzéből jött Spalato-ba a 15. század elején, ahol textilkereskedőként említették 1412-ben. 1413-ban állampolgárságban részesült. Érdemeik miatt a velencei hatóságok birtokot adtak nekik Dilatban, amely fokozatosan növekedett az elszegényedett parasztok földjeinek felvásárlásával.  a MAI Kastel Kambelovac településrész történelmi dokumentumai számos erődöt vagy erődítést említenek (ezek falon túli terjeszkedéséből, egyesüléséből jött létre Kambelovac, amely része lett a későbbi Kastela városnak.) A firenzei Frane Cambio 1453. évi nyilatkozata szerint birtoka Dilatban található, egy Jadro nevű helyen, ahol két torony (es torri) és egy lakóház (e una caxad’abitare) van. Egy 1467-ből származó dokumentum, amelyben Frane Cambio tulajdonát fiaik között szétosztották, megemlíti a tornyokat vagy az épített házakat. A tornyok a mai napig fennmaradtak és Kumbat tornyoknak nevezik őket. A 15. század végén elhagyták őket, mert Frane Cambi örökösei erődítményeket építettek a part mentén.

   

14.-15. kép Az archív felvételeken a Kumbatov tornyok láthatóak.

1478-ban Nikola Cambi megerődítette apja meglévő házát a település nyugati részén, Jerolim és Anton Cambi ugyanabban az évben kerek tornyot épített egy menedékházzal, és híddal a mai településtől keletre a tenger szikláin. (1478.február2.-án köttetett a szerződés Martin Bogdanic mesterrel: „Ezenkívül maga Martin mester köteles díjmentesen száz lábnyi építőkövet adni a nyílásokhoz, ablakokhoz és ajtókhoz, valamint 12 tartókövet. A kerek torony tetején egy konzolos korona volt található, alján nyílásokkal, amelyeken forró ólmot vagy olajat önthettek az erőd falai alatt tartózkodó ellenségre. A torony földszintjén az ajtót tanulmányozva megállapítható, hogy eredetileg nem létezett. A földszint és az első emelet valószínűleg csak az építési szerződésben került említésre. Az emeletek padlói között fa létrák biztosították az összeköttetést. A torony falában levő nagy nyílás mutatja, hogy a délnyugati oldalán van a menedék, azaz az építési szerződésben említett udvar. A tornyot és az udvart egy gerincre építették. Mivel a gerinc kisebb volt, mint az udvar, ezért a falak által bekerített helyet fel kellett tölteni. A falak és a zátony között maguk a testvérek is vállaltak feltöltést. A menedék déli és nyugati falai egybeesnek a későbbi erődített település falaival. Az építési szerződés szerint a falnak két láb szélesnek kellett lennie a talajtól az első emeletig, az utolsó emeleten pedig másfél láb szélesnek. Tekintettel az épületek elhelyezkedésére a menedékhelyen, az 1831-es kataszter tervben, arra a következtetésre lehet jutni, hogy a menedéknek 2 bejárata volt Egy a déli fal közepén, és egy pedig az északi fal közepén. A fal ezen részét lebontották, a bejárat maradványai a talajban találhatóak mivel a terep járószintje alacsonyabb volt, mint napjainkban.  A menedék északi falán levő ajtó megvilágosítja, hogy a torony földszintjén miért nem voltak ajtók a korai szakaszban. A parttól kb. 15 méterre levő erődítményhez valószínűleg egy kőhíd vezetett. A híd maradványai láthatók a menedék bejárata előtt. Az erődített terület mérete 60*40méter. Északnyugatra és délkeletre tornyok voltak, amint azt a 18. század közepén Kastel Kambelovac ábrázolásain látható. 1566-ban Frane Cambi, Anton és Jerolim örököse a kör alakú toronytól északra és keletre terjeszkedett, a területet védőfalakkal és tornyokkal megerősítve. Peter és Frane Cambi örökösei 1589-ben egy újabb menedéket építettek az erődített település déli kapuja előtt, mintegy utolsó védelmi vonalként, mielőtt a lakosságot Spalatoba evakuálnák. Az erődített településnek három kapuja volt: Az északi, a déli vagy tengeri, illetve egy nyugatra Breu felé. A település északi bejárata fölött ez a felirat van feltüntetve: Az őseik gondoskodását követve Frane Cambi építetti a jobbágyok megóvása érdekében az 1566. évben. A Cambi család lakóhelyeinek egy része a Cambi kerek torony körül alakult ki.

16. kép - A fotómontázs a Kerek torony és a hozzá kapcsolódó kastély periodizációs rajzait és alaprajzát mutatja be

 

Kambelovac történelmi központjának a Novo Selo-nak északi részén két torony található: egyik 25 méterre van az eredeti parttól, a másik pedig 8 méterre északra. a Krusevik felé vezető út nyugat felé halad, és a nagy magaslat, amelyre a templom épült, annak keleti oldalán található a másik torony. Manapság Kumbat toronynak hívják őket. Nem említik őket a török veszély idején, és nem szerepeltek a 18. századi települési tervben sem, bár a kőműves technikával és a homlokzaton található elemekkel szembesülve határozottan az általink vizsgált időszakra tehetőek.

Az 1831-es kataszterben a torony a Cambi család tulajdonában van, csakúgy, mint az új települések teljes keleti oldala, míg a nyugati a Dudan csalás tulajdona. Mivel békében senkine nem volt oka a térségben tornyokat emelni, joggal feltételezhető, hogy Kumbat tornyai Frane Cambi tornyai voltak.  Frane Cambi végrendeletében Jadro településen a tornyokon kívül hivatkozás volt egy házra is. Ez valószínüleg Nicholas Cambio, Fran fia házát említi, amelyet abban az 1516-os jóváhagyásban említenek, amelyben Peter Cambi, Jerolim fia, kap egy sziklát, amelyre várát (a későbbi Lippeo várat) helyezi, Dilatban Spalato megyében ezen határok mentén: Keletről Krusevik falu, míg nyugatról a Cambi birtokok. Később Nicholas Cambi erődített háza a Lippeo kastély erődített településén belül helyezkedett el. Itt épült a Dudan palota is; az erődített település nagy részét elfoglalva.

Kastel Arneri az írás elején levő felsorolásban nem szerepel. 1598-ban a Spalatoi herceg és Lunardo Bollani kapitány levelet küldött a falusi vezetőknek, és felsorolta Cambio, Pischera, Lippeo és Arneri erődítéseket. Az Arneri család 1671-ben kapta meg a spalatoi nemességet. Kambelovac területével kapcsolatban 1601-ben említi először az új lelkész választásával kapcsolatosan. Az 1831-es kataszterben nem említik őket tulajdonosként. Az Arneri vár helyét eddig nem sikerült tisztázni, valahol Novo Selo-ban található, bár úgy tűnik, hogy az új falvak csak a török veszély elmúltával jöttek létre.

A 15. század végén Krusevik falu lakói Piskera nevű helyen emeltek erődöt, amely Kozice falu lakosainak segítségével ritka példa arra, hogy a falusiak maguk emelnek erődítést. Egy 1491-ből származó dokumentumban olvasható, hogy „Juse Radusinic Krusevik faluból az ugyanazon faluból származó Ivan Radojevicnek adta egy toronyban levő üres helyének egy részét, amelyet ebből a faluból származó lakosok építettek egy Piskera nevű helyen...”

17. kép - Kambelovac erődített település térképe

 

Az előzményekről: (Zadari Állami Archívum,60. kataszter Catastico de beni…del Monasterio di San Benedetto más néven: San Rainero A.D MDCCXII,f.71. Sts. apácái.) Beneditus könyörög Bernard de Rip hercegnek és spalato kapitányának, hogy utasítsa őket egy „vár építésére azon helyre, amely a jobbágyok és munkások faluja (Kozice) alatt feküdt a tengerben” Ivan Batista de Mulino hercegnő az 1525-ből származó, a felosztott területek leírásában megemlíti kis és nagy Piskera-t. „Castello Pischera grande e picola” Az 1831es kataszter szerint a Psikera kastély tulajdonosai Grisogono és Dudan családjai.

Térjünk vissza a korábban már említett 1516-os építési engedélyhez, amelyben Peter Cambi, Jerolim fia egy sziklazátonyon erődítést emelhet, amelynek határai keletről Krusevik falu lakosai, míg nyugatról a Cambi család épületei. Az említett helyről a szárazfölre híd vezetett. A Lippeo vár nevét 1598-1656-között említik, amikor a család utolsó tagja is meghalt. Helyét napjainkban Pozdorine-nek hívják. Az 1745-ös és 1831-es kataszter alapján kijelenthető hogy Peter Cambi „kastélya” az erődített házak típusához tartozik, hasonlóan a  Rosani vagy az Andreis „ kastélyhoz”. A 14,5* 6 méteres épületnek földszintje és két emelete volt. Északra erődítés, dél felé pedig palota látszott. A déli homlokzat díszítését a Dujam Lippeo és Jakov Radojkovic kőfaragó által aláírt 1582-es szerződés bizonyítja, hogy az erkély építése hasonló volt, mint a trau-i herceg palotájában. A 18. század közepén elterjedt terv szerint a híd az erődített háztól keletre és nyugatra elágazik, ami azt jelenti, hogy két tulajdonosra oszlik. A Lippeo kastélyhoz tartozó kisebb szabálytalan alakú erődített települését a terep alakja diktálta. Három szárazföldi oldalát fal védte. Ha elemezzük az 1831-es kataszterben rögzített felosztásukat, kkor még északon is láthatunk szabályszerűségeket a kelet-nyugat felé vezető központi utcán. A megerősített településnek csak a keleti fala és az azon levő kapu maradt meg. A Lippeo kastély települését Stefano Cupili érsek 1718-as látogatásakor Tikvarin kastélynak nevezik. A település északi részén a Dudan család 1800 körül építette palotáját, amelyet háromszor felújítottak.A nyugati oldalon fallal körülvett kert volt.

   

18.-19. kép - A Cambi torony és a hozzá kapcsolódó kastély napjainkban

Az 1831-es kataszterben található Lippeo kastélytól délre egy „fellegvár” került felvételre a Perishin testvérek tulajdonában levő 140. szám alatt. Ma ház van ezen a helyen, de semmi sem utal erődítésre. A Grisogono családnak volt az egyik legnagyobb birtoka Spalato környékén 1420-ban, amikor a Velencei Köztársaság területévé vált. A Spalato és Trau közötti terület térképein a 16. és 17. századból a Grisogono tpornyot Kambelovac körzetében rajzolták meg. A Grisogono család birtokolta a Piskera kastély egy részét az 1831-es kataszter szerint. A 19. század elején két nagy házat építettek a település déli védőfala mentén, vagyis átépítették és korszerűsítették a már meglévő házakat. A kaletre eső ház előtt egy teraszos ládát építettek, amelynek a déli oldalán a „Conti Grisogono Frane L.” falirat volt a fellegvár társmestere. Manapság nincs semmiféle bizonyíték az erőd létezésére kivéve az említett rajzokat, amelyekről ismert, hogy egymás átvételei. A rajzok, amelyeken a Grisogono tornyok szerepelnek, nem ábrázolják a Cambi tornyot, amely a mai napig fennmaradt. Ezért feltételezhető, hogy egy másik torony sem volt, inkább a Cambi torony volt, amelyet egy egyelőre ismeretlen okból Cambi toronynak hívtak. Talán erre a válasz az „altana” feliratban rejlik, ahol Frane Grisogono a fellegvár „társmesterének+ nevezi magát.

20. kép - Grisogono egy korabeli térképrészleten

A mai településrész három erődített település egyesülésével jött létre. a Két Cambi erődítés és a középkori Krusevik falu jobbágyai által emelt Piskera erődítés egyesülés hozta létre Kambelovac-ot. Az erődítmények közül a Cambi féle kerek torony maradt fenn a legjobb állapotban, és vált a településrész védjegyévé.

 

ifj. Fidrich Tibor 

 

Források:

Katja Marasovic - Nastanak i Razvitak Kastelanskih Utvrdenih Naselja - Histria Antiqua 11/2003. 511-527. oldal

Katja Marasovic - Kastel Gomilica, Nova Istrazivanja i planovi uredenja - Kastelanski Zbornik 5 (Kastela 1996) 173.-192. oldal. A bejegyzés magyar változatához használt rajzokat, és archív felvételeket szintén a tanulmányból vettem át.

Katja Marasovic - Utvrde Kastel Sucurca - Kastelanski Zbornik 6 (Kastela 1999). 133-146. oldal. A bejegyzés magyar változatához használt rajzokat, és archív felvételeket szintén a tanulmányból vettem át.

Katja Marasovic - Kastel Kambelovac . Kastelanski Zbornik 7 (Kastela 2003). 35-61-ig. A bejegyzés magyar változatához használt rajzokat, és archív felvételeket szintén a tanulmányból vettem át.

A Kastel Luksic (Vitturi) múzeumának kiállítási anyaga

Megjegyzés: Szatanek József várkutató egy rövid bejegyzés erejéig foglalkozott az erődítésekkel az Index Várak Várromok fórumának keretein belül 2009. február 4.-én a 26236-os hozzászólásban. Ott az ismertetés az erődítések rövid horvát nyelvű történetének magyarra való fordítására terjedt ki.

 

Dalmácia felfedezésének egyik emlékezetes helyszíne volt számomra Szebenikó (Sibenik) városa, ahol a település védelmi rendszere 4 erődböl és a városfalakból állott. Manapság a 4 erődből 2 látogatható, 2 pedig felújítás alatt van. Az alábbi bejegyzés ezeket az erődítményeket igyekszik bemutatni.

A Szent Mihály erőd Sibenik egyik legismertebb látványossága. Egy meredek, sziklás magaslatra épült, amelyről szemmel lehetett tartani az öböl területét. Falai alatt az Adriai tenger legrégebbi városa, Szebenikó (Sibenik) fejlődött. Sibenik erődjének alapítása a múlt ködébe vész, de a 9. században már bizonyosan állott. A város az erőd körül alakult ki.

1. kép - A Szent Mihály erőd látképe a Barone erődből fotózva.

Első említése 1066 karácsonyán történt, a helyen, ahol abban az időben IV. Kresimír Péter horvát királynak és udvartartásának székhelye volt. Ebből az okból kifolyólag Sibeniket, Kresimirov gradnak (Kresimír városnak) is szokták nevezni. Az erőd stratégiai szempontból rendkívül kedvező helyen,-Zára és Spalato (Split) között-a Krka folyó védett torkolatánál, Dalmácia összes fontosabb közlekedési útvonala közelében található. A Szent Mihály erőd rendkívül fontos Sibenik történelme és városfejlődése szempontjából.. A középkorban a városfalakból és az erődökből álló védelmi rendszer központi elemévé vált. Nevét a 12. század óta a falain belül található Szt. Mihály templom után kapta. A templom nem maradt fenn, de az erődítés megtartotta nevét, sőt Szent Mihály a korabeli Sibenik védőszentjévé vált. A helyszín fontosságát az egészen korai időktől kezdve számos régészeti lelet bizonyítja, az őskortól a római időkön keresztül egészen a középkorig. Mint kulcsfontosságú védelmi pont, az erőd a történelem során számos alkalommal elpusztult, majd újjáépült.

2. kép - Panoráma  az alsó várból tekintve

 

Alakja szabálytalan négyzet. A legrégebbi fennmaradt rész a keleti fal a 13. századból eredeztethető, a legnagyobb rész pedig (dupla falak, előcsarnokok) a 15. században épült. 1663-ban és 1752-ben a várban található lőporraktár felrobbanása jelentős károkat okozott a falakban. A katonai funkciót igazolja az is, hogy az átépítéseket követően csak néhány elem maradt fenn az erődben, amely a különböző korszakok stílusjegyeit tartalmazza. A helyszínen található információk nem igazán tartalmaznak adatokat a középkori magyar fennhatóság idejéről így egy pici kiegészítés miatt a wikipédiából idézek be néhány sort.

„Először 1066-ban IV. Petar Krešimir horvát király uralkodása alatt említik. A magyarok Szent László király uralkodása alatt foglalták el, de később Velence birtoka lett. 1124-ben II. István serege foglalta el, de 1125-ben ismét Velencéé lett. 1137-ben II. Béla serege foglalta el. 1164-ben Bizánc békekötéssel szerezte meg, de 1167-ben behódolt III. Istvánnak. A gyakori hatalomváltások ellenére a város fejlődése ez időszakban is töretlen volt. 1298-ban VIII. Bonifác pápa egyházmegye székhelyévé tette. Erős természeti helyzetét igazolja az az 1378-as esemény is, amikor Pisani velencei admirális nem tudta bevenni az erődöt annak ellenére, hogy a város többi részét elfoglalta és felgyújtotta. 1409-ben Nápolyi László százezer aranydukátért adta el Velencének. A város vezetői azonban megtagadták a behódolást és három évig álltak ellen a velencei ostromnak. Velence csak 1412. október 30-án tudta elfoglalni. Ezután 400 évi velencei uralom következett, mely alatt a város autonómiát élvezett. A török 1570-ben, 1647-ben és 1659-ben is sikertelenül próbálta elfoglalni. 1649-ben hatalmas pestisjárvány pusztított és a lakosság háromnegyedét megölte. A Velencei Köztársaság bukásával (1797-ben) a Camp Forimó-i békeszerződés a várost a Habsburg Birodalomnak juttatta. A Habsburg uralom kezdetén a város megyeszékhely lett, de a Napóleon francia seregei 1806. február 18-án elfoglalták Dalmáciát és bevonultak a városba. 1809-től a Francia Császárság Illír tartományainak része lett. Napóleon oroszországi kudarca után az osztrák csapatok 1813. november 1-jén vonultak be a visszafoglalt városba. Sibenik újra megyeszékhely és önkormányzati székhely lett. A 19. század végén a város fejlődése új lendületet kapott, 1883-ban kórház létesült, 1895-ben vízierőmű épült a Krkán. 1900-ban a város lakossága elérte a tízezer főt. 1918-ban az újonnan alakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd a Jugoszláv Királyság része lett.”

    

3. kép - A Dolfini család címere a felsővár bejárata felett

4. kép - A Szent Mihály templom helyének jelölése a felsővár területén.

 

A keleti fal két négyzetes tornya, illetve két sokszögű torony az északi fal mentén maradt fenn. A falakat számos címer díszíti, mint például Sibenik grófjainak, a Dolfini-eknek címere, amely a főkapu gótikus íve felett helyezkedik el. (További családok címerei: Vitturi, Orio, Benzoni, Michiel & Corer, Grimani) A vízellátást, amely a hadviselés egyik alapvető követelménye volt, két ciszterna építésével biztosították, amelyek napjainkig fenn maradtak. Egyéb helységek (raktárak, termek) nem maradtak fenn az utókor számára. Az erőd komplexum az elővárból – amelynek részei keleti és déli irányban a sziklaperem szélig húzódtak, illetve az északi és nyugati oldal falszakaszaiból áll. Az erődítés részét képezi az a dupla falsor is, amely a meredek sziklákon keresztül a tenger felé vezet. Ezt használták az erődbe való visszavonulás vagy a helyőrség ellátása ostrom idején, amely ellenséges támadás vagy a városlakók lázadása miatt tört ki.

5. kép - A keleti fal részlete 

 

Az északkeleti négyzetes torony az erődítmény egyik legrégebbi, a XIII. Századból származó része. A köveit román stílusban rakták, az északi oldalon található ablak szintén eme stílusjegyek szerint lett kialakítva.  A torony belső részében napjainkban csak egy helység érhető el. A zárt alapszintben épült a helyőrség ciszternája, valószínűleg az osztrák uralom alatt a 19. században.

Északi torony - ez a sokszögű torony a XVI. Századi erődfalakra épült, amint azt a külső falakon található címer is bizonyítja. Egy belső terem, két lőrés az ágyúknak, és a fal felső része maradt fenn napjainkra.  A torony a tüzérségi fejlődés követelményeinek megfelelően készült - a fal alsó részén egy lejtős peremet alakítottak ki, ami jobban ellenáll az ágyútűznek, és növeli a szerkezet stabilitását.

6. kép - A felsővár belső része napjainkban különböző rendezvényeknek ad otthont.

 

Az északnyugati torony valamint az erődhöz csatlakozó fal egy időben épült a nyugati alsóvárral. Feltételezhető, hogy ezek a konstrukciók a 15. század elején, az utolsó magyar parancsnok, Mislin (?) Péter uralma alatt zajlottak,nem sokkal ezt követően a város velencei irányítás alá került. A nyugati és északi várrészeket kapukkal kapcsolták össze. A falak javítása során új kapuk készültek, és a 16. században nyílt meg a nyugati alsóvár felé vezető átjáró. Madonna di Castello csodálatos festményét, amelyet sok évszázadon át megóvott a Sibenik népe, a puskapor raktár 1663-as felrobbanásáig a templomban őrizték. Az erőd belsejében a templom alapjainak feljelölése az  egyetlen megőrzött grafikai ábrázolás alapján , Francesco Zavoreo 1798-as térképen alapul.

 

7. kép - Szebenikó 1570 körül a várat a tengerparttal összekötő védőfallal

 

Dolac, Sibenik tengeri külvárosa (Borgo del Mar) mint kikötő és hajójavító műhely már a 14. században szerepelt a forrásokban. A gazdálkodók és halászok körzetét egy 16. században emelt védőfal biztosította az oszmán rablótámadások ellen. A fal a Szent Mihály erődöt kötötte össze a tengerparttal. A katonaságot és a tüzérséget a fal felső részein helyezték el. Napjainkra a dupla védőfal csak részben maradt fenn.

8. kép - A védőfal fennmaradt szakasza napjainkban

 

 

A Barone erőd 1646-ban épült a Vidakusa hegyen, amelyet a régi Szent Vitus templom után neveztek el. A közelgő Oszmán támadás veszélye miatt a város polgárai két hónap alatt építettek fel két erődöt. (A Barone erődöt és a közeli Szt. János erődöt) Az ostrom során a város védelme Von Degenfeld báró irányítása alatt szerveződött.

9. kép - A Barone (a helyiek a 20. század elejétől Subicevac-nak is nevezik) erőd napjainkban

Christoph Martin van Degenfeld

Katona és arisztokrata családba született 1599-ben Eybach-ban. Anna Von Adelmannel való házasságából 10 gyermeke született. A harminc éves háború során (1618-1648) a Habsburgok, svédek és a franciák szolgálatában is állt, képességeivel kiemelkedett a különböző csatatereken. Elkötelezettségeinek végeztével Velence szolgálatába állt, 1645-ben Dalmáciába küldték az oszmán birodalom elleni háború során (kandiai háború). A hadműveletek során kivételesen aktívnak számított, katonai képességeit és tapasztalatát számos hadszíntérről szerezte. Meglehetősen nyers és cinikus modora volt, nem habozott, hogy egyértelműen kifejezze véleményét, még akkor is, ha véleménye különbözött a velencei szenátus álláspontjától.

10. kép - Cristoph Martin von Degenfeld báró portréja

Von Degenfeld legnagyobb katonai sikere Sibenik 1646-47-es védelme. Nemcsak a város védelmét támogatta a Zárai haditanácsban, ő volt a védelem parancsnoka, sőt személyesen vezette a kis erőd építését is. Az ostromot követően a város hálás polgárai Barone-nak (Báró) nevezték el az erődöt megmentőjük tiszteletére. (A 20. század elejétől a helyiek a középkori előkelő család után Subicevac erődként is nevezik a helyszínt.)

Szerződésének lejártát követően visszatért szülőföldjére, hogy családi birtokaival foglalkozzon. 1653. október 13.-án halt meg, sírkövére az alábbi feliratot vésték: „Germánia dísze, Franciaország bátor harcosa, kitűnt olasz földön, híres győztes a törökök felett.”

Több mint 70 évnyi békét követően az oszmán birodalom megtámadta a velencei ellenőrzés alatt álló Krétát, és megkezdődött a kandiai háború. Nyár végén a tapasztalt zsoldos hírében álló német Von Degenfeld báró – az új katonai parancsnok- akit Velence bérelt el megérkezik Dalmáciába. 1646-ban a boszniai pasa által toborzott és vezetett több mint 20000 főből álló oszmán sereg halad a tenger felé. Július elején elfoglalják Novigrad várát.

11. kép - A felújított erőd bejárata

A városi rektorok és küldöttek már a 16. század közepétől hangsúlyozták, hogy a várostól északra fekvő dombokon erődítményeket kell építeni, mert a városi falak és a Szent Mihály erőd nem arra épültek, hogy ellenálljanak egy elhúzódó tüzérségi támadásnak. A velencei szenátus a pénzalapok hiánya miatt folyamatosan elutasította a kérést. Miután a haditanács ismételten elutasító választ adott, Sibenik polgárai a velencei hadmérnök Antonio Leni atya tervei alapján saját forrásból 1646. augusztus 1.-jén kezdték meg az épületek építését.

12. kép - A város felé néző bástya

Kevesebb, mint két hónap alatt (pontosan 58 nap alatt) épült fel a két erőd (Szt. János és a Barone) pont a város oszmán támadásának megkezdése előtt. A rövid, végül sikertelen ostrom október 7-13. között zajlott. A Von Degenfeld irányítása alatt épített kis Barone erőd védelmét személyesen a báró irányította. A várakat 1646 telén megerősítették, és felkészültek a következő támadásra. 1647. augusztus 17.-én Dalmáciában a római korszak óta nem látott méretű -mintegy 25000-30000 főt számláló- sereggel és nehéztüzérséggel (20 ágyú) érkezett Techieli pasa oszmán parancsnok Sibenik falai alá. A támadás augusztus 24–25-én kezdődött. Sibenik védelmi parancsnoka von Degenfeld báró. A fő támadás a közeli Szent János erődre, a másodlagos célzott pedig a Barone-erődre irányult az Oglavno-dombon, amely az északkeleti részen fekszik. A város történelmének legfélelmetesebb támadását szeptember 8-án visszavonták, és az oszmán hadsereg szeptember 16-án visszavonult a nagy veszteségekre való tekintettel Drniš felé, és soha nem sikerült meghódítaniuk Sibeniket.

13. kép - A Barone erőd belső területe napjainkban

A Barone projekt részeként 2015 nyarán lezajlott az erőd első régészeti feltárása a Városi Múzeum és a városi Műemlékvédelmi osztály irányítása alatt. A feltárások eredményei megerősítették  az erőd első építési korszakának (1646-1659) a történeti forrásokban megjelent adatait. Az erőd északi falának eredeti szövete is ebbe a korszakba tartozik. A sietve, kissé improvizatív formában épített erőd kis alapterületű volt, és nem a legújabb hadi építészeti elvek szerint épült. 1659-ben Dalmácia „Provveditore Generale”-ja tovább erősítette az erődöt északi félbástyák (hornwerk) építésével, amint arról a bejárat fölötti feliratok is tanúskodnak. A déli részen voltak a raktárak és a laktanya.

14. kép - Ajándékbolt és kávézó az erőd területén

Az ásatások során állati csontokat, kerámiát, ólomgolyókat és üvegeket találtak. amelyek az erődben zajló egykori életnek ékes bizonyítékai. A Barone Fortress-t 1,38 millió eurós uniós finanszírozású projekt keretében újították fel, és 2016 januárjában újra megnyitották.

 

 

Szent János erőd (más néven Tanaja; horvát: Tvrđava sv. Ivana) egy korai újkori erőd Sibenikben, Horvátországban, a város történelmi központjától északra. Az erőd az után a kis templom után lett elnevezve, amely valószínűleg ezen a magaslaton állt, és először trogíri Szent János legendájában említették, amely a 12. század végén íródott.  Az erődöt  a szomszédos Barone-erőddel együtt a kandiai háború alatt építették, 1646-ban és 1647-ben sikeresen visszaverte az egymást követő oszmán támadásokat. Az erőd helyi nevét, Tanaja-t, az egyik szerkezeti eleme után (olasz tanaglia) kapta.

15. kép - A Szent János erőd látképe a Szent Mihály erőd északi tornyából fotózva.

A kandiai háború elején Sibenik városa további erődítményeket igényelt. A polgárok rettegtek az ellenséges támadás lehetőségétől a város feletti dombokról, és a velencei szenátushoz fordultak. 1646 tavaszán a velencei szolgálatban lévő mérnök, Antonio Leni atya, egy egyszerű, szimmetrikus erődöt tervezett, amelynek elülső szarvai az ellenség felé nyúlnak, és két, egymás melletti fél-bástyája pedig a város felé. Bár a velencei haditanács nem szabadított fel forrásokat az építéshez, de nem is tiltották meg a polgároknak, hogy maguknak erődöket építsenek. Így Leni tervei szerint az építkezés megkezdődött. A munkálatokat 1646. augusztus 1-jén végezték el, és az egész várat mindössze 58 nap alatt fejezték be. Bár a Szent János erőd sietve és bizonyos védelmi elemek hiányában épült, 1646 októberében, de különösen 1647. augusztusában és szeptemberében kulcsszerepet játszott a város védekezésében az oszmánokkal szemben.

16-19. kép - Képek A Szent János erőd külső falszakaszairól

 

20. kép - A közelmúlt háborúja szintén itt hagyta a nyomait...

A látogatóknak biztonsági okokból jelenleg nem lehet belépni a várba. A Szent János erőd rekonstrukciós projektje amely 6,7 millió eurót tesz ki, jelenleg (2017-től) folyamatban van, az erőd tervezett újbóli megnyitása kapcsán az újabb hírek 2020-as befejezésről szólnak.

Az erődöt körbejárni lehet csupán, a területére bejutni nem lehetséges, de a páratlan kilátás az öbölre és a Szt. Mihály erődre kárpótolja az utazót mindenért.

 

Szent Miklós erőd

A vízi erőd a Szent Anna csatorna melletti kis sziget, Ljuljevac közelében épült, célja a betolakodók nyílt tengeren való feltartóztatása volt. Az erőd a nevét arról a Szent Miklós nevű bencés kolostorról kapta, amely eredetileg a szigeten volt, de az erőd létesítése miatt le kellett bontani.

21. kép - Légi felvétel a Szent Miklós erődről (Forrás: kongres magazine.eu)

Sibenik polgárainak kérésére de Canal velencei kapitány 1525-ben úgy döntött, hogy a Ljuljevac sziget közelében erődöt épít. Az erősséget 32 ágyúval szerelték fel, és az volt a feladata, hogy megakadályozza az ellenséges hajók a kikötőbe való bejutását. Alapjai kőből készültek, de anyaga tégla, mert úgy tartották ez áll legjobban ellen az ellenséges ágyútűznek. Az utolsó katonai egységek csupán 1979-ben hagyták fel, azóta felújítás alatt áll, hivatalosan nem látogatható.

22-23. kép - A Szent Miklós erőd belső területe (Forrás: atlasobscura.com)

Apály idején egy-két blog beszámolója szerint az erőd belső területe megközelíthető a sziget felöl saját felelősségre, de hallani lehetett olyan híradásokat is, hogy felújítások zajlanak és 2019-re megnyitják a helyszínt a látogatók előtt. Idő hiányában és a megközelítéséről olvasott ellentmondásos hírek miatt nem jártam a helyszínen, a fotókat más oldalakról szereztem be. A szent Mihály erődhöz hasonlóan a Szent Miklós erőd is felújítás alatt van, egyes hírek szerint hamarosan hivatalosan is megnyitja kapuit a látogatók előtt.

 

ifj. Fidrich Tibor