Germanus Gyula, kiváló orientalista áttért a muzulmán hitre, ezáltal bebocsátást nyert Mekkába és láthatta az iszlám vallás legszentebb ereklyéjét a Kába-követ. Szerencsére, nekem nem kell ekkora horderejű döntést meghoznom, hogy hobbimmal foglalkozhassak. Spagettiwesternek csupán heti néhány órát vesznek el az életemből. És a Garringo című film megnézése után sem éreztem elvesztegetettnek az elmúlt másfél órát.

A fekete alapon fehér betűs főcím alatt volt alkalmam gondolkozni az olaszok címválasztási szokásain. Egyszerűen imádtak egzotikusan hangzó férfineveket adni westernjeiknek: Shango, Cjamango, most meg Garringo. A fotelből elvégzett etimológiai kutatásaim, Djangot jelölték meg, mint lehetséges, közös archaikus alakot. A film reménykeltően indul. Kékkabátos katonák a fiatal Johnny szeme láttára lövik le az apját. Johnnyt egy farmer fogadja be és saját fiaként neveli fel, vérszerinti lánya, Julie oldalán. Johnnynak azonban nem segít megbékélni és továbblépni a rendezett családi háttér. Egyetlen vágya, hogy megtanuljon a lőfegyverekkel bánni. Mikor a városban párbajra kerül sor két ismeretlen férfi közt és a vesztes az utcán marad, Johnny átmászik a bámészkodó tömeg lábai közt és elveszi a halott pisztolyát. Nevelőapja tessék-lássék módon kérdőre vonja, hogy hol szerezte a hatlövetűt, aztán a következő jelenetben már a kerítésre helyezett játékkatonákra(!) lövöldöznek a háttérben pedig Julie ugrándozik, ha valamelyik családtagja célt talál. Hirtelen vágás, Johnny snájdig fiatalemberré cseperedett és bábuk helyett kékkabátos katonák hullnak a porba. A tisztek rangjelzését letépi és groteszk áldozatként apja sírhelyét jelző fakeresztre kötözi. Valamiből élni is kell ezért helyi gazfickókból verbuvált bandájával különböző rablásokat hajtanak végre. Az analízis egyszerű: gyerekkori traumáját képtelen volt feldolgozni és amikor katonát lát, ellepi agyát a vörös köd. Freud legyen a talpán, aki társadalmilag hasznos egyént farag belőle.

Első nap az iskolában, riadt szemmel válogat a szabadon maradt helyek közül. Hat ágyas kórteremben ébred, zsong a feje, körüllötte ismeretlenek tesznek-vesznek pizsamában. Először kiséri el barátnőjét/barátját a gyerekkori pajtásaival való rendszeres összejövetelére. Kétszer is végiggondol minden mozdulatot és mondatot, mielőtt megteszi vagy kiejti a száján. Büszke magára, mert mindenki nevet a történetén a munkahelyi dohányzóban. A beilleszkedés néha könnyedén, néha nehezebben megy, a helyek és az azt benépesítő embertömegek változnak, a cél azonban mindig ugyanaz: egy általunk preferált pozició megszerzése a közösségben. Van az úgy azonban, hogy a lehetetlennel határosak bizonyos szocializációs törekvések. Vegyük csak John Morgan, angol lord példáját, akit sziú indiánok ejtettek fogságba, elnevezték Paripának és állati sorban tartották. Menekülésének egyetlen módja az, ha az indián törzs, tagjai közé fogadja. Nem, ez nem a Farkasokkal táncoló, ez annál sokkal jobb.

"Magának kereste a bajt." Sughatott össze otthon a szobalány és a rózsakertész. Mégis, a késztetés, ami arra sarkalta Morgant, hogy hagyja maga mögött Angliát, érthető: elege volt, hogy neki minden megadatott, legyen az rang, vagyon, vagy tekintély, és számunkra is átélhető: fiatal európaiak tömege indul Keletnek, olyan romantikus képzetekkel, hogy Nepálban, maoista gerillákkal fog fotózkodni és hasonló jól hangzó szamárságok. Morgan tulajdonképpen egy 19. századi backpacker, pénzét utazásra költi, találni akar valamit, ami lenyűgözi, amiért érdemes küzdeni. A több éves utazás azonban nem hozta meg a várt eredményt, csalódott ebben is. Fogadott vezetőjének vallja meg, hogy otthoni életéhez képest annyi változást észlel, hogy most más madarakra lő. Paradox módon, a fogság ad megint célt életének, azt, hogy ismét szabad lehessen, és közben az indiánok életformájában lehetséges alternatívára lel az angliai léttel szemben.

Gordon és Blő, zenés-kulináris esztrádműsorában közkinccsé teszi Bud Spencer legendás hagymásbab-receptjét. A tv előtt felnőtt magyar lakosságot évtizedek óta foglalkoztató rejtélyről hull le a lepel.

Itt találtok további Gordon és Blő videókat.

Az Oscar-gálák legnagyobb poénja Marlon Brando nevéhez fűződik. Nem jelent meg, hogy átvegye a Keresztapáért neki ítélt szobrot. Egy indián nőt, Sacheen Littlefeathert küldte el maga helyett, aki kihasználva a nyilvánosságot, az őslakosokkal szemben elkövetett igazságtalanságokra hívta fel a figyelmet. Bővebben itt. A folytatásban egy kevésbé ismert, de hasonlóan eredeti megnyilvánulásról lesz szó. Az 1953-ben megrendezett díjátadó ünnepségen, a Délidő főszerepéért járó szobrot, Gary Cooper helyett, John Wayne vette át. Viccet nem szabad magyarázni, most azonban kivételt kell tenni, mert csak a háttérben történtek pontos ismeretével nyer értelmet Gary Cooper zseniális húzása. A történetre egy angol nyelvű blogon találtam. Azok kedvéért, akik magyarul szeretnek olvasni, lefordítottam a fontosabb részeket. Itt megtalálható bő lére eresztve, eredeti nyelven. Az idézetek John Mulholland, a blog gazdájához címzett leveléből származnak. Dokumentumfilmet készített Hemingway és Cooper barátságáról. Onnan ez a hatalmas tudásanyag.

Egy film, amelynek az elérhetetlensége volt a legfőbb erénye. Vajon a várakozás évei alatt szabadon burjánzó, vérmes remények minden esetben csalódásba torkolnak? Most kiderül, hogy a Night of the Serpent kiállta-e az első éjszaka próbáját.

Sokáig elveszett filmnek számított, nem látta senki és nem létezett olyan írásba foglalt vélemény, amely gátat szabhatott volna az internetes fórumokon tapasztalható lelkesedésnek. A film minőségébe vetett bizalom elsősorban a rendező személyén alapult: Giulio Petroni. A három Sergio mellett (Leone, Corbucci, Solima), rendszerint őt is megemlítik, ha a western olasz mestereiről van szó. Leghíresebb rendezése a Death Rides a Horse, amely egy szélsebes tempójú bosszúfilm Lee Van Cleeffel és Diabolikkal, avagy Barbarella szex után ismét repülni képes angyalával: John Phillip Law-val. A film nagyszerűségére bizonyíték, hogy Tarantino csent belőle néhány motívumot a Kill Billhez és a zenéjét is felhasználta. Bűn lenne elfelejtkezni Petroni szélsőségesen marxista westernjéről, a Tepepáról. Efajta filmeket nézhettek Che Gueveráék a harci morál szinten tartásáért, két falu lerohanása közt, ha néhanapján áramhoz jutottak a dzsungelben. Idáig nagyon vonzó Petroni ajánlólevele. Én is a fórumokon gerjesztett tömegpszichózis hatása alá kerültem, és komolyan elgondolkoztam azon, hogy megrendelem a filmet harminc dollár plusz postaköltségért Dél-Afrikából. Ugyanis múlt év végén megtört a jég és egy dél-afrikai kiadó megjelentette a Night of the Serpentset dvd-n. Aztán győzött a hideg racionalitás és inkább vártam egy olcsóbb lehetőség felbukkanására. Ez két hete megtörtént.

A héten mutatták be az amerikai mozik az Appaloosa című westernt. Ed Harris személyes projekt-e a film, ő a rendező, főszereplő és társiró egyszemélyben. Az előzetes igéretes, régimódi pisztolypárbajokra és frissen mosott öltözékekre számítok. Ha jó a megérzésem, akkor ez egy olyan western, melyet John Wayne is boldogan végignézne. Erkölcsi relativizmustól teljes egészében mentes harc a törvény szolgái és a gonosz ranchtulajdonos között.

A nyari szunet folytatodik a westernblogon. A szerkesztoseg legbatrabb hidrafeje elrepult Mexikoba. Aki kivancsi uti kalandjainkra, kattintson: Sulla Strada

Búskomor, ámde sokatmondó ballada kíséri a film nyitójelenetét. „Do Not Forsake Me, Oh My Darling!” Halljuk a dalszöveget, ami a későbbi történések fényében meglehetősen fontos többletjelentéssel bír majd. A melódia a tettrekészség és a hősiesség mellett szól azokban az esetekben is, ha a mondat értelme szerint éppen a hozzánk legközelebb állók nem fogják a pártunkat. A dalszöveggel mégis szöges ellentétben van a kép, amit a nyitójelenetben kapunk. Három férfit látunk, akiknek bajtársi viszonya egyértelműen felismerhető a plánok használatában: ketten várakoznak a prérin, őket nagytotálban mutatja a kamera, majd rövidesen premier plán emeli ki gesztusaikat, kiváltképp egyikükét, aki a távolból érkező társuk érkezésére hívogató mosollyal válaszol. A harmadik ember érkezésekor a férfiak lóra pattannak, és vágtázni kezdenek, mire a nézőben automatikusan felötlik, hogy céllal mennek valahová, és valószínűleg segíteni fogják egymást. Azonban a szöveg nélkül elővezetett karakterek marcona tekintete, a szivar a szájukban és cinikus mosolyuk elárulják, hogy gazfickókkal van dolgunk, így a jeleneten végigvonuló nóta ironikus színezetet ölt. A zene és a beállítások a banditák összetartását nyomatékosítják, miközben a pozitív szereplőkről egy snittet sem láttunk, és emiatt a trió hatalma még félelmetesebbé válik, főleg, ha jobban megvizsgáljuk a következő jelenetsort.

Békés kisvárosban járunk, aminek közepén egy templom helyezkedik el, és úgy fest, hogy minden rendben van. A lovasok érkezésével azonban lassanként érezzük, hogy veszély közeleg, és ennek a legnyilvánvalóbb jelét egy fekete ruhába bújt vallásos nő adja, aki a férfiak láttán ijedten keresztet vet, de mozdulata fontos jel. Utalás arra, hogy a városban álszent emberek élnek, akik nagyon ügyelnek arra, hogy rossz tulajdonságukat leplezzék – ahogy később kiderül –, sikertelenül, mint azt a szellemhez hasonlatos nő alakja mutatja. Az alkotók itt rögtön felhívják a figyelmünket rá, hogy nem lehet számítani a népre, ami miatt lassanként lehull a lepel a helyszín álságos voltáról, és ami miatt a bűnözők képesek felkavarni a település állóvizét.

Van értelme kritikát írni egy olyan filmről, amit rajtam kívül valószínűleg senki nem látott Magyarországon? (Ne tétovázz, cáfolj meg, ha láttad!) A Yankee esetében igen, és nehéz elhinni, de tényleg nem azért, hogy jóllakott óvodásként telekiabálhassam az internet néven ismert játszóteret, hogy én láttam és ti meg nem, bebebe. Tudom jól, hogy nem, ritka spagetti westernek nézése miatt fog alanyi jogon járni a csúszda használata és nem emiatt fog betekintést engedni bugyijába a cseresznye csoport primadonnája: szeplős Fruzsi. Azért írok a Yankeeről, mert a maga nemében egyedülálló mozgóképi alkotás és emiatt jogosan tart igényt nagyobb ismertségre a westernfilmeket sportszerűen fogyasztók körében, viszont a legnagyobb jóindulattal sem tudom jó filmnek nevezni. Röviden tehát, aki szereti a westerneket, annak nem árt, ha hallott már a műfaj egyik elfeledett kakukktojásáról, de megtekintése csak az elszántabb rajongóknak javasolt. Nyilvánvaló okok miatt, nem fogok spórolni a spoilerekkel.

1966-ot írunk, hatalmas siker az Egy maroknyi dollárért. Hirtelen mindenki westernfilmet kezd el forgatni olasz rendezőkkel az összecsukható faszékben, spanyol tájakon. Yankee is a műfaj európai reneszánszának köszönheti létrejöttét. A bevált recepten nem módosítottak, az alaphelyzetet Sergio Leone filmjéből emelték át (pofátlanul lenyúlták). Clint Eastwood névnélküli karakterét itt Yankeenek hívják, fejvadász, Philippe Leroy alakítja és egy határmenti poros kisvárosba érkezik, hogy begyűjtsön néhány haramiát a fejükre kitűzött vérdíj miatt. Öltözéke külön említést érdemel, tetőtől-talpig feketében, hajszálcsíkos mellényben ármánykodja végig a filmet. Gian Maria Volonte helyett Adolfo Celi (Thunderball című James Bond opusz főgonosza!) játssza a kisváros lakosságát terrorizáló bandavezért. Megalomániáját már a művészneve is elárulja: Grande Choncho. Kedvenc főgonosz-tipusomat testesíti meg: exhibicionizmus vegyül hatalomvággyal, ragyogó intellektussal és kezdődő elmebajjal. Egy elhagyatott templomban rendezte be a fészkét (hol máshol?). Kettejük macska-egér párharca tölti ki a film játékidejét. Hogy ne lankadjon a figyelem, sűrűn követik egymást a fordulatok, macska és egér szerepet cserél. Ez általában abban nyilvánul meg, hogy elfogják Yankeet, megkínozzák, elszökik és közben lelő néhány banditát, majd megint elfogják.

A western halott műfaj. Mindaz, amit képvisel, legyen az maszkulin erőfitogtatás, vagy a szabad ember mítosza a modern nyugati civilizáció hajnalán, hidegen hagyja a ma filmeket néző tömegeket. Pontosabban ez meg sem fogalmazódik bennük, csupán a tv kapcsolgatásakor soha nem egy western láttán ejtik a földre a távirányítót. Nincs már meg az a néhány évtizede még létező kapcsolódási pont western és potenciális nézője közt, amelyen keresztül bárki beléphetett a vadnyugat névre keresztelt lelki tájra és azt másfél-két órán keresztül az otthonának tekintse, azon oknál fogva, hogy a bölényre vadászó indiánok, a vasút terjeszkedése és még sorolhatnám, és az ezek mögött sorakozó morális dilemmák semmilyen relevanciával nem bírnak a ma embere számára. Van azért más oka is a műfaj csendes kimúlásának. Ha túl sokat viselünk egy cipőt, elkopik a talpa, vagyis a westernfilmek fogyasztása, mint a kikapcsolódás egyik formája akkora népszerűségnek örvendett a huszadik század jelentős részében, hogy törvényszerű volt a hullámvölgy eljötte. Az újdonság iránti vágy, új szórakoztatási formák születését vonja maga után és a régiek elhullását, vagy legalábbis bizonyos aspektusainak beolvadását az újba. És ez így van rendjén. Hiányzik bárkinek is a középkori misztériumjáték, vagy a toltékok emberáldozatot bemutató szertartása? Ha találnál ilyen eseményről szóló hirdetést az egyik ingyenes programajánló füzet oldalain, elmennél? Nagyon úgy tűnik, hogy a tradicionális western nem ad választ a ma emberét foglalkoztató kérdésekre és még csak nem is szórakoztatja őt.

Az imént leírtakból világosan látszik, hogy miért tekintenek felfokozott várakozással a műfaj iránt máig érdeklődők – legyenek azok kritikusok vagy egyszeri moziba járók - minden egyes új westernfilmre. Nem elégednek meg a szertartásszerűen rögzült narratív és filmnyelvi formulák viszontlátása felett érzett örömmel. Öntudatlanul is azt várják, hogy állást foglaljon a vitában, vagy legalább pedzegesse a kérdést, hogy most halott a western, vagy sem? Ha nem, akkor van jövője? Az elmúlt években elkészült westernek közül a Proposition és a Jesse James meggyilkolása maradéktalanul eleget tesz ennek a kitételnek. Jesse James például lerombolja a társadalmon kívülálló, „velejéig szabad” haramia legendáját és helyette felhúzza a kisemberét, aki haramia akar lenni, olyan, aki csak a legendákban létezik. Egyszerre pusztít és épít. A Propositionban is megvan ez a kettőség. A Börtönvonat Yumába pedig szolgai módon alkalmazkodik a mai nézők igényeihez, ezzel bizonyítva, hogy lehet még a westernből a tömegek élvezeti cikke. A Seraphim Falls viszont figyelmen hagyja a fentebb említett, megválaszolhatatlan kérdést. Olyan, mintha egy időbuborékból szakadt volna ki, és ahonnan jött, ott még mindig több tucat western készül egy évben és ez csak egy a sok közül. És nem akar újat mutatni, nem tör a menet elejére, kezében fáklyával. Meglátásom szerint ezért is voltak vele túl szigorúak a kritikusok. A film mikrokozmosza végletesen puritán, csak két embernek van benne hely: üldözőnek és üldözöttnek; és csak két érzésnek: bosszúvágyból fakadó haragnak és a legelemibb élni akarásnak.

Tetszik? Nem Tetszik? Navajo pokrócnak kereszteltem, utólag. A képen látható filmfotó az egyetlen western relikviám, köszönet érte annak, aki áthurcolta fél Európán. És ez meg nem minden! Az elkövetkező három napban, három új kritika fog felkerülni!

Ha az embernek túl sok szabadideje van, elkezd olyan felesleges dolgokon agyalni, hogy például melyik, minden idők legjobb filmes jelenete. Gyakorló filmfanatikusként, erre a kérdésre már évek óta megvan a válaszom. A baj az, hogy az esztendők teltek-múltak és senki nem tette fel a kérdést. Csalódottságom növekvő fekélyként telepedett rá mindennapjaimra. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy viktoriánus lányregényben a szánnivaló főhősnő, akinek már az összes testvére elkelt és csak neki nem teszik fel a Nagy Kérdést. A félig lefüggönyözött ablak előtt áll és a gondosan megnyírt sövényeken futtatja végig tekintetét. Vagy úgy, mint az örök cserekapus, aki évek óta az edzőt lesi, hogy mikor hívja magához és küldi be a pályára, tétmeccsen. Éjszakánként, görcsös álmainak visszatérő szereplője az egyesszámú kapus, aki egy buta, de brutális baleset folytán combnyaktörést szenved.

Szóval, minden idők legjobb filmjelenete, az Arany eksztázisa:...

A startpisztoly dörrenésével egyidőben hadd bátortalanítsam el az idetévedt olvasók - félek - túlnyomó többségét: ebben a filmben nem rabol repülőgépet John Travolta és nem az a magyar címe, hogy Rés a pajzson. Igen, az angol eredeti ugyanaz, de más hasonlóság nincs. Ugyanis az 1950-ben mozikba került Broken Arrow a filmtörténet első liberális westernje. Most, hogy egy zalai törpefalu átlagos népességével megegyező számú olvasó érdeklődésére számíthatok, elmúlt a megilletődöttség és koncentrálhatok arra, ami igazán fontos: kritikám tárgyára.

A film története megtörtént eseményeken alapul, szereplői a valóságban is léteztek. Cochise, apacs törzsfőnök és Tom Jeffords, leszerelt katona barátsága a film központi motívuma. Jeffords nemesfémek után kutat az apacsok lakta hegyekben, mikor rátalál egy sebesült indián kisfiúra, akit az akkoriban dúló apacs-háború ellenére, nem hagy sorsára, hanem felgyógyítja. Így mikor apacs fogságba esik, a gyerek közbenjárására szabadon engedik. A többi foglyul ejtett sápadtarcú rosszabbul járt, megkínozták és megölték őket. Egyiküket nyakig a homokba ásták és mézzel kenték be az arcát, odacsalogatva a vöröshangyákat. Csúnya halál.

Létezik szebb filmcím, mint a Melquiades Estrada három temetése? Ha igen, még nem találkoztam vele. A filmben pár jelenetre feltűnik egy remeteként élő vak öregember, aki spanyol nyelvű rádióadást hallgat, mikor megkérdezik miért, azt válaszolja nem ért spanyolul, de szereti a hangzását. Körülbelül én is így voltam a film címével, mikor először hallottam.

Hálás téma a határ két oldalán élők egymáshoz való viszonya, gondoljunk csak a hidegháborús thrillerek kedvenc helyszínére a fallal kettéválasztott Berlinre. A Rio Grande folyó egy hasonló határvonal Mexikó és Texas között. Mexikóiak tömegei szöknek át a magasabb órabérért, hogy aztán illegal immigrant-ként narancsot szedjenek, kaszinókat takarítsanak és vitatémát szolgáltassanak az amerikai elnökválasztás jelöltjeinek. A hírekből tudjuk, komplex problémával van szó, mit tegyen egy olyan ország, amelynek szüksége van az olcsó munkaerőre de a déli irányból özönlő bevándorlók egyben óriási terhet is jelentenek az államnak? És kimondva-kimondatlanul félnek attól, hogy a latin-amerikaiak többségbe fognak kerülni a Délnyugati államokban. Végül, mit tehet egy olyan ország az illegal immigrantekkel , ahol az indiánokon kívül mindenki az utóbbi kétszáz, háromszáz évben vándorolt be? Szerencsére nem a megmondóember Michael Moore rendezte a filmet, így válaszokat nem kapunk. Aki azt mondja, hogy a film arról szól, hogy Mexikóban becsületes emberek élnek a nyomorban, míg Texasban gőgös fehérek fulladnak bele a közönybe, félreértette a filmet. A film nem politikai indíttattású, miközben közli, igen, ez az állapot nem ideális, rögtön tovább is halad és a karaktereire koncentrál, akiknek az életére, ahogy az lenni szokott, kataklizmaként hat néhány puskalövés. Ezek a többé-kevésbé vaktában leadott lövések gyökeresen felforgatják egy white-trash házaspár és egy gringo marhapásztor életét és véget vetnek egy illegális munkavállaló földi pályafutásának.

Vigyázat! Dagályos, a tárgytól elcsatangoló bevezető, idő hiányában át lehet ugrani! Minden ember elköveti azt a hibát, hogy rendszerezni próbálja létezésének minőségét (őszerinte!) alapvetően befolyásoló tárgyakat, emlékeket, érzéseket. Ennek az egyik leghaszontalanabb és legdivatosabb módja a toplista készítés. Órákon át vesződtem, mikor néhány hete összeírtam huszonöt kedvenc filmemet. Hud, a végeredmény megállapítása előtti utolsó fordulóban esett ki, vagyis benne van a legkedvesebb harmincban, negyvenben. Ha másnap írom, átszökik a szomszéd kutya a kertünkbe, zsírosat reggelizem pisztáciás joghurttal, vagy Kate Nash szól a rádióban, lehet hogy bekerült volna az első huszonöt közé, vagy lehet, hogy eszembe se jutott volna. Ez a szépsége a toplistakészítésnek. Nem lehet kétszer ugyanazt a listát megírni. Meg az, hogy újból megnéztem a Hudot és jobban szeretem, mint valaha.

Az objektív kritika szellemét visszazártam a palackba, rákötöttem a szomszéd kutya nyakára és megigazítottam, mintha csokornyakkendő lenne. Most pedig irány Texas, annak is a porosabbik fele, 1950-es évek magasságában

A történetről dióhéjban. Családi dráma egy farmon, ahol három generáció feszül egymásnak. Kiderül, hogy a szarvasmarhák elkapták a száj- és körömfájást. Melvyn Douglas által alakított nagyapa, nem akar eltérni a törvényben foglaltaktól, még akkor is, ha ez az egész csordának a kiirtását okozhatja. A fia, Hud azonban más véleményen van, jól példázza ezt az alábbi mondata: Well, I've always thought the law was meant to be interpreted in a lenient manner. Sometimes I lean one way and sometimes I lean the other.