Az emlékezés művészete - Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell?

Gink-Miszlivetz Sára Szakdolgozat Opponens: Nagy Edina MOME 2012 1 AZ EMLÉKEZÉS MĥVÉSZETE AMIRėL NEM LEHET BESZÉLNI, ARRÓL HALLGATNI KELL? „Akár a kis, akár a nagy emlékezet fantomjaival élünk, ezek a fantomok sosem pusztán árnyak. Mihelyt felidézzük őket, a valóság részeivé válnak, s már nem a múlthoz, hanem a jelenhez tartoznak.” Bíró Yvette Témám az emlékezés művészete, a személyesség és a terápia a művészeti gyakorlatban, célom ezen túlmenően pedig a halállal kapcsolatos hallgatás feloldása. Szigorlatomban a személyes művészet és a nőművészet kapcsolatával foglalkoztam, ezen belül pedig a művészet önterápiás hatásával és a tabuk ledöntésének fontosságával. Szakdolgozatomban tovább viszem a gondolatot, a napjainkban legnagyobbnak számító tabut elemzem majd művészeti környezetben, a halál témáját. Írásom fókuszában az emlékezés a kortárs művészetben áll. Erről Keserü Katalin azonos címen megjelent könyve szolgált nagy segítségül kutatásaim során. Ahogy azt szigorlatom bevezetőjében és befejezésében említettem, szakdolgozatom szorosan összefügg diplomamunkámmal, melynek címe: Memo-therapy, magyarul írva Emlék-terápia lesz. Az utóbbi tíz évben vált számomra kiemelten fontossá az emlékezés kérdésköre – kulturális, szociológiai olvasatban – interdiszciplinaritásában vizsgálva is. Eleinte fekete-fehér fotókat készítettem temetőkben, majd pár évre rá megszületett egy újabb fotósorozat. Ekkor már nem a szubjektív érzések, érzetek megmutatása volt a célom, hanem az a vizuális jelenség, amit télen temetőkben a sírokon láthatunk. A mód, ahogyan védeni próbálják az emberek szeretteik sírját, bebugyolálják, körberagasztják, spárgával átkötözik, nylon-zacskóba tekerve a hideg ellen védik, nehogy szétfagyjanak. Ezzel olyan effektus jön létre, mely újabb tartalmat ad és asszociációkra késztet. Fejszerű, arc-szerű képződmények lesznek a mécsestartó kövekből, vázákból – antropomorfizálódnak az eddig hidegnek hitt egységek. Ezek is az emlékezet-kultúra részei: a sírok beazonosíthatósága, egyedivé tétele a nevek és évszámok által, virággal, koszorúval és sziklával övezve. 2 Keserü írja, hogy a Terek és műfajok a 90-es években fejezetében, hogy Boltanski a teret antropomorfizálja: ’a tárgyakkal megidézett élet’ 1 készülő diplomamunkám alapja is. Az elmúlás maradványai: az élet befejeztével egy időszak is múlttá válik. Érdekes és egyben nyomasztó érzés, amikor egy ember után megmaradt tárgyak közt, a tárgyak uralta térben kényszerül élni az ember. És még ha nem is köztük él, akkor is kihat rá a ’tárgyak súlya’, szimbolikus jelentése, asszociatív tartalmai. Emlékképek jöhetnek elő és mintha az eltávozott még ott lenne velünk. Ami túlzás, nyilvánvalóan nincsen ott, és ha azt gondoljuk, hogy velünk van a lelke, az nem a tárgyak miatt lesz. De az emberben megvan a tárgyakhoz való görcsös ragaszkodás – mert a tárgyak kézzelfoghatóak, fizikai testek, konkrét és szimbolikus jelentések hordozói, az emlékek fizikai maradványai. Keserü szerint „ […] különös emlékezetjáték: az élőre emlékezünk, s a tárgyat élettel ruházzuk fel, a halál tudatában élve.” 2 Fontosnak tartom a halál definícióját is valamiképp megfogalmazni. Ez is közelebb vihet minket az elmúlás megértéséhez. A halálról gondolkodhatunk úgy, mint természetes végről – az élet szükségszerű befejezéséről – és fordítva is, úgy, mint egy drámai jelenetről – elfogadhatatlannak ítélve meg. A halál beállta a szervezet életműködésének teljes és végleges megszűnése. Ha nagyon általánosítani akarunk, akkor beszélhetünk aggkori vagy betegség folytán bekövetkező, és erőszakos halálról. Meghalhatunk akár egy szempillantás alatt is, de van, amikor az élet végéhez lassúbb út vezet. Ezt nevezik agóniának, vagyis haldoklásnak. 1 2 p. 80 Keserü, Katalin: Terek és műfajok a 90‐es években = Emlékezés a kortárs művészetben u.o. 3 Örkény István Rózsakiállítás című kisregénye három ember agóniáját követi nyomon. A haldoklás minden velejáróját – a verítékezést, a szem megüvegesedését, a bőr elhalványulását, a halálhörgéseket, az öntudat elvesztését akarja filmre venni naturalista módon. És ezt addig csinálni, amíg le nem áll az illető szíve, nem lesz pulzusa, sem légzése, megvágott ere nem vérzik és a reflexei sem működnek. Majd a holttest fokozatosan kihűl, hullafoltok jelennek meg rajta és beáll a hullamerevség. A szerző egyes szám első személyben megírt könyvében rendezőasszisztens, akinek minden álma, hogy a tévében, ország- világ láthassa a két érintett utolsó óráit. A harmadik „szereplője” ugyanis meghalt, mielőtt ő engedélyt kapott volna a forgatásra feletteseitől. Írásom alcíme: Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell? Nem filozófiai értelemben szeretném tárgyalni ezt a wittgenstein-i tézist, épp ezért tettem utána kérdőjelet. Ez egy általános érvényű kifejezés is lehet, banalitásában is nagyszerű és aktuálisan felhozható bizonyos tabukkal szemben. A szakirodalom olvasása közben több helyen is megjelent, többen idézték – szintén a tabu-fogalomhoz kapcsolva. Keserü bevezetőjében utal Wittgenstein-re Fülep Lajos mondatán keresztül: »„a művészet másként mondhatatlan.”« 3 Amiről nem lehet beszélni, arról lehet hallgatni, vagy épp egy műalkotást létrehozni. A művészet jó eszköze lehet a ’tabudöntögetésnek’, esetenként könnyebb vizuálisan megfogalmazni valamit: „A »másképp mondhatatlan« mindenesetre nem mond ellent annak, hogy a mű beszél, de sajátos eszközei és módjai, egyáltalán: lényege miatt ez a beszéd nem feltétlenül nyelvi jellegű, azaz nem a nyelvi logika strukturáit követik.” 4 Fülep egy hármas egységben fejezi ki azt, ami írásom alapja: alkotás = emlékezés = megismerés 5 „A múlttal folytatott dialógus azt példázza, hogy a jelen csak a múlt tükrében értheti meg önmagát, a múltat pedig csak a jelen érdeklődése őrizheti meg.” 6 jelen – múlt – jövĘ Az alkotás – emlékezés – megismerés és a múlt – jelen – jövő hármassága, e két hármasság analógiája nagyon érdekes, az alkotási folyamat kvázi-képlete. Alkotás a jelenben, emlékezés a múltra és e kettő által a jövő megismerése, megértése. Múltunkat nem tudjuk megtagadni, figyelmen kívül hagyni. Ha akarjuk, ha nem, akár tudatalattinkban dolgozva is befolyással van jelenünkre és jövőnkre. A jelenben élünk, ez p. 5 Keserü, Katalin: Előszó = Emlékezés a kortárs művészetben p. 5‐6 u. o. 5 p. 37 Keserü, Katalin: A megismerő (érzékeny) emlékezés = Emlékezés a kortárs művészetben 6 Házas, Nikoletta: Az emlékezés művészete 3 4 4 határoz meg minket leginkább – miközben a múlt tapasztalatai, hagyományai ráépülhetnek. A művészet terápiás hatása ebből gyökerezik – tudatalattink intenzíven működik az alkotói munka közben. Olyan dolgokat lehet alkotással előhívni, amiről nem is gondolnánk, és nem is értjük igazán, hogy ez hogyan lehetséges. A folyamatos, konstans, szenvedélyes gondolkodás egyfajta öntudatlan terápia. Mi az emlékezés? Az emlékezés egy folyamat – lehet hosszú és rövid tartalmú, aktív és kreatív, felszínes és mély. Keserü szerint: „[…] a múltba vagy más kulturális szituációba belehelyezkedés […]” 7 A belehelyezkedés, az empátia készsége elengedhetetlen személyes jellegű, indíttatású alkotások létrehozásakor. Minden művet a személyesség hoz létre, mivel aki létrehozza, az önkifejezést választja hivatásául. Az alkotó saját gondolatainak, az őt körülvevő és meghatározó dolgoknak, a világról alkotott képének vizuális megjelenítésével foglalkozik. Olyan erős önkifejezési vágy hatja át a művészeket, ami arra készteti őket, hogy újra és újra megnyilatkozzanak, megmutassák, feltárják gondolataikat. Az emlékezés azonban a legszemélyesebb ügyünk. Mindenki máshogy, más módokon emlékezik. Máshogy emlékezik ugyanarra a közös múltra a szituáció egyik és másik megélője, szereplője. Innen is látszik, mennyire szubjektív minden észlelet – vizuális, audiális és emocionális. „A megismerés-tudományok egyre közelebb jutnak ahhoz, hogy az ember logikai-értelmi megismerő tevékenységét összekapcsolják az érzelmiemlékezővel, s így a sajátos művészi gondolkodás felderítéséhez is közelebb juthatunk segítségükkel.″ 8 Keserü Belting- et idézi, 1996-os megnyitó beszédét, amit Jovánovics Györgyhöz írt: »„ […] A költészet sírközelben keletkezett, a hiányt énekelte s panaszolta föl, az űrt, amelyet művészettel töltött ki.″« 9 Ez a mondat egy hosszú bevezetés folytatása. Kiragadtam, mert azt gondolom, ez nagyon pontosan meghatároz valamit, valamit, ami írásom egyik vezérszála: művészet, emlékezés és alkotás, mint terápia. Alkotás a veszteség után, de a veszteség előtt is, hisz ’sírközelben keletkezett’. Mert hiány és űr nem csak veszteségek következtében alakulhat ki. Van, amikor az üresség-érzés vagy magány, egyedüllét szülte fájdalom és az ezzel párhuzamosan megjelenő, ezt indukáló p. 41 Keserü, Katalin: A megismerő, érzékeny emlékezés = Emlékezés a kortárs művészetben p. 32 Keserü, Katalin: A művészi emlékezés típusai a 80‐as években = u. o. 9 p.54 Keserü, Katalin: Az autonóm művészi emlékezés = u. o. 7 8 5 sóvárgás egy szebb és boldogabb élet után – eredője valahol ugyanaz, mint egy konkrét veszteségé. Olyan művészeti példákat veszek sorra írásomban, amik az elmúlássál, mint folyamattal és az elmúlással, mint pillanattal foglalkoznak. A mágikus mĦvek kategóriájába sorolja ezt a típust Keserü: „ [...] előhívásai, megidézései személyeknek, helyeknek, helyzeteknek, koroknak, műveknek, láthatatlan erőknek különféle eszközökkel (az emléktárgyaktól a hiper-realista ábrázolásig).” 10 Ezek a művek szubjektív szelekcióm fontos darabjai: nagy hatással voltak rám, a munkámra és inspirálnak, elgondolkodtatnak. Olyan művek, amik a saját munkám szempontjából kihagyhatatlanok, személyesen megérintettek. Hangsúlyozni szeretném, hogy a válogatásom nem teljeskörű és nem is törekszik erre. Nem is tud az lenni, hiszen a terjedelmi határok ebben meggátolnak. Amit viszont el szeretnék érni, hogy mások és magam számára is érthetőbbé, értelmezhetőbbé és kibonthatóvá tegyem a témát. „A pszichológia is nagyon keveset foglalkozik magával a halállal, mint mindent lezáró életeseménnyel [...] Nem nagyon tudunk vele mit kezdeni. Ezért aztán inkább a gyásszal foglalkozik a pszichológusi közgondolkodás – a thanatológiai ismeretek árnyékában.” 11 A művészetről, mint egy teljesen szabad, határok nélküli kifejezési formáról gondolom azt, hogy képes és tud is ezzel foglalkozni – az általam választott példák ezt hűen alátámasztják. Halász Péter élő ravatal-állítása a Műcsarnokban színpadias megoldásokkal, élő szereplőkkel a valós időben létrehozott ‘műalkotás’. Sophie Calle Couldn’t capture death című videó-loopja a múltban rögzített élő cselekmény, valós történés megörökítése mozgóképben. Annie Leibovitz fotósorozata Susan Sontag-ról a múltban a valóságot dokumentáló állóképek sora. Ezek a jelenben már csak lenyomatok, dokumentum-értékű felvételek, és ezen túlmenően erős érzelmi töltettel áthatott szubjektív fotográfiák. Mari Mahr, a fent felsorolt alkotók attitűdjétől eltérően The Dreamer’s Birthday című sorozatában az általa feldolgozott életesemény után két évvel készíti el munkáját: ilyen értelemben egy, a valóságtól már elrugaszkodott, teljesen szubjektív és asszociatív tartalmú montázsokat hoz létre. Megidézi a múltat bizonyos szimbólumok használatával, azok együttes alkalmazásával. 10 11 p. 62 Keserü, Katalin: Mágikus emlékezés = u. o. p. 8 Dr. Erőss–Dr. Veér: Előszó = A halál enciklopédiája 6 A halál egyszerre társadalmi-, köz-tabu és teljesen személyes kérdés, privátszféránk egyik legintimebb szegletében megbúvó ‘para’. Rettegünk tőle, pedig tudjuk, hogy minket is utolér. Ez a nagymértékű félelem és az ezzel járó fájdalom táptalaja annak, hogy tabuvá válhat, sőt válik is. Veér azt kérdezi: „miért nyitottuk ki a koporsó tetejét?” 12 és meg is adja rá a választ rögtön: „talán azért, mert pszichiáteri/pszichológusi hivatásunk kötelez rá.” Alapgondolatom nekem is nagyon hasonló: engem a művészet, mint hivatás és művészet, mint egyfajta önterápiás lehetőség; a művészet, mint létforma, valamint a művészet, mint lehetséges terápia mások számára is késztet erre a kutatásra és írásra. Célom nem csak magam, hanem mindenki felé irányul. Szerintem a művészet eszközeivel sokkal könnyebben és egyszerűbben, zsigeri szinten kibonthatóak egyébként nehezen megfejthető, átlátható vagy kimondható dolgok. Fontosnak tartom az alábbi fogalmak bevezetését is, amik alappillérei a témámnak: emlékezet, identitás, trauma, tabu és terápia. Emlékezet A kollektív emlékezet 13 mellett az egyéni, individuális emlékezet fontossága arra késztet engem évek óta, hogy körbejárjam, kibontsam a témát és a témában rejlő tabukat némiképp feloldjam. Írásommal megkísérlek verbális, diplomám által pedig vizuális párbeszédet kelteni – szeretném elgondolkodtatni és beszéltetni az embereket, hogy kérdéseket tehessenek fel és merjenek szembenézni az emlékezésen belül a halállal azok is, akiket ez eddig nem érintett és azok is, akik érintettek, csak eddig elzárkóztak tőle – tagadtak vagy hárítottak. Vagy merjenek egyszerűen csak emlékezni, ha beszélni esetleg nem mernek, nem tudnak. Az emlékezés is egyfajta folyamat – siettetni nem lehet. Az emlékezés személyes jellege – a személyes, átélt emlékezés hajt engem, munkámat ez inspirálja. Azt gondolom, hogy hiába privát emlékekről van szó és teljesen intim helyzetekről, mégis valami nagyon fontos, nagyon mélyen gyökerező, akár hagyományokon alapuló, nagyon emberi és igaz– a személyesen túlmenően valami nagyon kollektív mutatkozik meg, hozható felszínre. p. 13 Dr. Erőss–Dr. Veér: Bevezetés = u. o. A kollektív emlékezet fogalmát Maurice Halbwachs francia szociológus írta le először az 1920/30‐as években tanulmányaiban 12 13 7 Emlékezés, identitás és önazonosság kapcsolata a mágikus mĦvészetben Emlékezés, mint múltba révedés és identitás, mint a jelenvalónk meghatározása – önazonosságunk megteremtése – szoros összefonódásban állnak egymással. „A mágikus mű [...] nem esztétikumellenes, de nem is esztétikum létrehozása az elsődleges célja. Célja viszont az azonosság megteremtése (önazonosságé, mással, közösséggel [...]), amiben a tradíció különösen fontos szerepet játszik, mint az azonosság folytonos reprodukálása. Ugyancsak célja a megidézés (múltbéli, meghalt vagy tévollevő lényé, szellemé, kultúráé [...]), az önkifejezés és –terápia általi önfelszabadítás, végül s az előbbiekkel összefüggésben az embernek a világban [...] való meghatározása, létének kiteljesítése. A művek rendeltetéséből ered zárt, konkrét, meghatározott jelentéskörük.” 14 Az általam taglalt négy példában sem az esztétikum a cél. Sokkal mélyebb és komolyabb a választott téma annál, hogy egyfajta halálesztétika megteremtésére törekedjenek az alkotók. Kulturális emlékezet Viszonyba szeretnék lépni a múlttal – a múlt, jelen, jövő szent hármasságának örökérvényűsége foglalkoztat. Fontos, hogy tisztázzuk magunkban, hogy a múlt egyenlő a múlttal. Le kell zárnunk a múltunkat, de nem kell figyelmen kívül hagynunk. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy a múltunk hatással lehet jelenünkre és jövőnkre. Tisztábban láthatunk, ha feldolgozzuk emlékeinket. Ez az írás nekem személyesen is sokat jelent ebből a szempontból is: segít átlátni bizonyos, eddig tudatosan át nem gondolt, az ösztönszinten maradt összefüggéseket. A szakirodalom határtalan. A halálról és a gyászról rengeteg írás született, ezekből csak néhányat tudtam feldolgozni. Írásomban fontosabbnak tartom a művészi megközelítést előtérbe helyezni és különböző művészi attitűdöket vizsgálni. A veszteség átérzése és feldolgozása, szeretteink halála és az ezután megjelenő emlékezés rítusa sokféle lehet: szimbolikus és konkrét, időben hosszú és rövid, szép és rossz – de mindenféleképp egy olyan jelentőségteljes dolog az ember életében, ami megtartja a másikat a saját és egyben az utókor emlékezetében. Fenntart, megtart, emléket állít, emlékezik, beszél róla, megemlíti, gondol rá, gyertyát gyújt, templomba megy vagy sírkertbe, temetőbe. Nem a forma a lényeg, hanem a tartalom. Így van ezzel Calle is Couldn’t capture death című munkájában. 14 p. 63 Keserü, Katalin: Mágikus emlékezés = Emlékezés a kortárs művészetben 8 „Sophie Calle olyasmiket tár fel, amelyeknek titokban kellene maradniuk.” 15 Földényi F. László Sophie Calle: Couldn’t capture death, Velence, 2007 Calle édesanyja haldoklását rögzítette mozgóképben. Annyira félt attól, hogy akkor történik meg a pillanat, amikor ő éppen nincs jelen, nincs az édesanyja mellett, hogy folyamatos felvételi üzermmódban hagyta a kamerát. A kamera rögzítette ugyan a halál pillanatát, de Calle nem merte megnézni a felvételt. Egy ideig. Később, kurátora kérésére egyrészt terápiás célból, másrészt azért, hogy az anyja vele lehessen a biennálén ’fizikai’ valójában, elkezdett dolgozni az anyagon. Persze ez csak egy kvázi-fizikai jelenlét, anyja haldoklásának projektálása valójában egy mediatizált valóság, digitális jelenvalóság csupán. Calle számára ennek ellenére mégis sokat jelenthetett abban az időben. Megnézte, megvágta a nyolcvan órás nyersanyagot és kiállította Take Care of Yourself – Szakítólevelek című munkájával párhuzamosan. Anyja életének utolsó húsz percét láthatja a néző. Olyan, mintha így magával vitte volna anyját a biennáléra. Életében, halálában és művészetében is osztozik ezáltal vele. Érthetetlen, hihetetlen és felfoghatatlan a pillanat, amikor valaki meghal és azzal, hogy Calle felveszi ezt a jelenben, dokumentálja a jövőnek, hogy elhiggye, hogy valóban megtörtént a múltban. Vagy épp ellenkezőleg, tagadni próbálja, a cím is erre utal: Couldn’t Capture Death. Az angol capture szónak többirányú jelentése van: egyrészt megragadni, elkapni (egy pillanatot), illetve szakkifejezésként használatos mozgókép digitalizálásánál. Nem véletlen, hogy Calle ezt választotta munkája címéhez, ezt a kétértelműségében szép szót, ami kifejezi az analóg és digitális gondolkodás együttállását és azt, hogy végeredményben egyik módon sem lehetséges ‘elkapni’, ‘elfogni’, azaz ‘megérteni’ a halál beálltát. Olyan ez a munka, mintha a fejében cikázó egyetlen gondolatot mutatná be nekünk. Újra és újra végigjátssza ugyanazt a pillanatot, amit nem képes felfogni. Ezáltal próbálja valóságossá tenni – szembenéz vele, képkockáról képkockára. Egy alkotó ember a gondolatait vizualizálja, és hazudott volna Calle, ha nem egy ilyen személyes munkát csinál abban az időben. Szerintem semmi másra nem tudott gondolni ezen kívül. Én ezt nem csináltam volna meg édesanyámmal, de most megértettem, hogy miért és hogyan készült ez a munka. 15 p. 11 Földényi F. László: Légy az árnyékom! Sophie Calle 9 A kurátor kérése merész volt, de biztos vagyok abban, hogy egy erős hátsó szándék is hajtotta: olyan mű kurátorának lenni, ami egy ennyire intim és ráadásul időben ennyire közeli eseményt dolgoz fel, nem mindennapi dolog – karrierje szempontjából nézve sem. Halász Péter: Műcsarnok-ravatal, 2006 Halász Péternél az elmúlást folyamatában érzékelhetjük, mint egy rítust, előkészületet. Készülés a halálra, ez is az elmúlás része. Happening, a meghalás happeningje ez. Egy rövidebb folyamatat ragad ki a hosszú folyamatból, amibe minket is ’befogad’. Halász betekintést enged privát szférájába, legkeservesebb időszakába – de egyben performanszként tekint az egészre, mint amikor még élete teljében volt. Amikor még ő játszott másoknak. Most is játszik – kettős szerepkörbe helyezte magát, mert szereplő és néző is egyben – de lényegesebb az, hogy neki játszanak, emlékeznek vissza barátai és kollégái az együtt eltöltött évekre – szakmai és baráti visszaemlékezések ezek. „Az önmagunkra emlékezés csupán előgyakorlat, nem pedig a halál fölött aratott győzelem.″ 16 Halász gesztusa, egy haldokló ember utolsó kívánsága, aki művészként önmagát műalkotásnak tekinti. Beviszi magát a múzeumba, félig halottként ’szerepel’ mások előtt. Még az utolsó pillanatot is ’kihasználja’, hogy bekerülhessen a múzeumi kánonrendszerbe. Ezért nem elítélem, csupán megjegyzem, mint fontos tény-adatot. Óriási lelkierő kellhetett ahhoz, hogy ezt véghezvigye, de hajtotta valami. Az, ami addig még nem történt meg, élő ravatal-állítása. Akcióját világszerte követte a sajtó, ez szerintem sokat elárul ’munkája’ kuriozitásáról. Önmagának állított emléket, mintha fel akarta volna hívni az emberek figyelmét önmagára, a betegségre, fizikai állapotára (daganatos betegség végstádiumában volt), és életművére, amit maga mögött hagy majd. Hogy ne felejtsék el, sőt, itt, ezen a szent helyen, a művészet szent helyén, a múzeumban, a Műcsarnok apszisában állítsák majd ki, vetítsék majd le műveit, amikor ő már fizikailag nem lesz. Najmányi László Halászról készített videó-életrajza ezzel a pár sorral indul: „Halász Péter élő színház volt. Még saját temetéséből is 16 p. 213 Belting, Hans: Kép és halál = Kép‐antropológia 10 színházi előadást komponált. Ez a videóemlékmű tiszteletadás egy különleges művész előtt, aki sorsa arcába nevetett és legyőzte a halált.” 17 Nagyon szép és patetikus e mondat, de mondhatjuk-e egyáltalán, bárkire, bárhol és bármikor, hogy képes a halált legyőzni? Van-e egyáltalán ilyen, legyőzhető-e? És le kell-e győznünk? Miért kellene? Szerintem nem legyőzni kell, mert nem is lehet – elég talán szembenézni vele. Halásszal ellentétben Mari Mahr-nál az elmúlást, mint egy visszaemlékezési folyamatot; Leibovitz-nál pedig a halál beállta előtti időszakot látjuk, ami kísértetiesen megidézi már a halált, érezhető annak közelsége, bármelyik pillanatban lesújtó kaszája. Mari Mahr édesanyja emlékére, halála után két évvel készítette a négy képből álló fotó-montázs- sorozatát The Dreamer’s Birthday címmel, 1992-ben: azt írja róla, hogy ajándékként szánja elhunyt édesanyja részére. Emlékezik és előhívott emlék-képeiből rakja össze komplex fotóit. Leírja, hogy anyja hű kommunista volt és a mindenki egyenlő elve szerint élt, ebben hitt megingathatatlanul. Mindegyik kompozíción megjelennek a kis csillagok, hópelyhekként szállingóznak le az égből vagy már teljes rendbe szerveződnek – minden ablakban egy-egy csillagocska. Csillagok az emberek. Sok kis individuum és egy nagy eszme: a kommunizmus... Tipikusan klasszikus-klasszicista házak a képek tárgyai, a képet alkotó 17 2012. március 4. Hhttp://www.youtube.com/watch?v=1wEk9RB2XgE 11 terek. Mindannyian az égből érkezünk, majd sorba rendeződünk – vagy rendeznek minket. Helyre raknak, ha tudnak, ha lehet. Majd a végén újra az ég felé visz utunk, mint a közkedvelt hiedelemben, ahol a csillagok az égen egy-egy embert szimbolizálnak és ha egy csillag lehull, egy ember hal meg. Múlt és jelen intim keveredése, finom szimbolika alkalmazása jellemző ezekre a még manuálisan montázsolt fotókra. „Képei egy rejtélyes magánvilág dokumentumai, választ keresnek a kultúravesztés és -szerzés örök kérdéseire.” 18 Banális és egyszerre sejtelmes, misztikus. Igaz s féltve őrzött érzelmeink, emlékeink magunkkal ragadása az örökkévalóságba azáltal, hogy megjelenítjük gondolatainkat, képpé tesszük, mások számára is láthatóvá. Annie Leibovitz: Fotó Sontag-ról, University of Washington Medical Center, 2004 november „A holttest a halál pillanatában képpé merevedik, mely csupán hasonlít az eleven testre. Ezért mondja Blanchot, hogy a ››holttest önmaga képe‹‹. Többé már nem test, hanem csak annak a képe.″ 19 Ez a lényeg, az eltávolodott néző, mely valójában nincs eltávolodva… „Kiemelkedő embereket szokás a halottas ágyon lefényképezni, de ezt a közhit, nem minden alapot nélkülözve kegyeletsértésnek tartja, és egy-egy szemfüles riporter, vagy életművét építő fotóművész szokta csak magára vállalni.″ 20 Nem tudom, Leibovitz-nál mennyire szólnak ezek a sorozatok életműve tudatos építéséről. De abban biztos vagyok, hogy Sontag iránt érzett szerelmének kifejeződései, azáltal, hogy azt bizonyítja, dokumentálja, ahogy végig vele van a nehéz időszakban, hosszú éveken keresztül, kitartóan. Ehhez képest ez csupán pár fénykép, a legerősebb és talán legnehezebb pillanatokról. 2012. március 4. Hhttp://artportal.hu/lexikon/muveszek/mahr_mariH (Kiscsatári Marianna) p. 167 Belting, Hans: Kép és halál = Kép‐antropológia 20 p. 45 Szegő György: Privátfotó‐szimbólumszótár 18 19 12 A Photograpeher’s Life című Leibovitz-album végén található több sorozat is, ami Sontag-ról készült. Ezek közül azt választottam ki, amelyiket Leibovitz egy hónappal Sontag halála előtt fotózott. Vannak olyan felvételek is, amiket Leibovitz Sontag ravatalánál készített, amikor már minden olyan ruhát és kiegészítőt ráadtak, ami őt a leghűbben kifejezte, személyiségét visszaadta – amiket a legjobban szeretett hordani. Leibovitz azt írja könyve bevezetőjében, hogy transzban volt, amikor azokat a fotókat készítette. Nehezebb feladat még fotóművészként is, olyasvalakit fotózni halottként, aki közel áll szívünkhöz. Nem lehet objektív, ami egyébként sem lehet – de mindenképp nehezebb a dolga, hisz az addig élő és mozgó, aktívan létező test tárgyiasult. Nem mozog többé, nem beszél, teljes passzivitásba kerül. Szoborszerű, ‘kővé dermedt’, arca sápadt, holt-fehér. Fantázia és emlékezet „A fantázia és az emlékezet ugyanaz a képesség. Az emlékezet a múltra irányul; a fantázia a jövőre.” 21 Érdekes összevetni ezt a két fogalmat az alkotói folyamatból kiindulva, a mágikus művek vonatkozásában. A mágikus mű úgy jön létre, hogy alkotója emlékezik, előhív bizonyos tartalmakat a múltból és azokat a jövőbe fordítja át fantáziája segítségével. Emlékeink az idő múlásával torzulnak – még igazak lehetnek, de bizonyos tartalmak felerősödése és gyengülése által a hangsúlyok áthelyeződhetnek és akár egy teljesen új ‘dramaturgia’ születik meg, ‘egy új mű’ jön létre. TRAUMA „Az egyén egy vele szemben álló, személyiségét, életét megsemmisítéssel fenyegető külső erővel találja magát szemközt. Az áldozat tehetetlen, izolált, személyiségét vesztett ezzel az általa érthetetlen, nem racionális erővel szemben. Az érthetetlenség következtében fojtja el a tapasztalatot – tagadásba menekülés, hallgatás, emlékezetkihagyás, érzelmi elszegényedés, szorongás, érzelemmentes emlékezés, beteges bizalmatlanság, túlérzékenység, dührohamok, skizofrénia, magányosságérzés, depresszió, öngyilkosság, irracionális fájdalmak. Egy szindrómában ezek közül ca. öt-hat található meg. A traumát sokan olyan puskalövéshez hasonlítják, ami halálos sebet hagy a pszichén. A trauma sebei sosem gyógyulnak be. Lehet a sebet kezelni, de a heg soha el nem tűnik. A keresett és kapott segítség nemcsak pszichológiai, hanem morális is. Segít megérteni magunkat és másokat, 21 p. 134 Heller, Ágnes: A gonoszról = Trauma 13 továbbá segít az ítélezésben. A traumatapasztalat maga áll ellent a trauma okozta sebek kezelésének.” 22 A trauma veszélyes jelenség, de talán a művészet terápiás módszerei lehetnek előremutatóak vele szemben. Felvehetik a harcot az ellen, hogy ne örök fájdalom övezze a történteket – vagy legalább némi enyhülés következzen be. A művek, amiket sorra vettem, mind-mind egy-egy traumatapasztalat követekeztében jöttek létre, annak lecsapódásai, feldolgozásai – a traumára adott egyéni válaszok. Megfigyelhetjük azt is, ami nem elhanyagolható tény, hogy egyénenként változó a traumától számított időtartam, amikor esetünkben az alkotó szembesülni képes a történtekkel. Calle szinte azonnal ‘alkotott’ – az idő sürgette a biennálé miatt; Halász Péter épp még időben, saját halála előtt egy hónappal tudott kérdést fetenni ezt illetően és talán választ is adni magának; Mari Mahr édesanyja elvesztése után két évvel készítette el sorozatát; végül pedig Leibovitz, akit talán mindenki közül a legerősebbnek tartok, folyamatosan ‘dolgozott’. Megszakításokkal, de konstans ‘munkát végzett’, fotóiba – pillanatképekbe sűrített a pillanatnál sokkal hosszabb periódust. Individuális trauma A trauma azon fajtája, ami teljesen személyes, szubjektív tapasztalat: egyéni és csak egy ember élte át. Mari Mahr traumája ilyen individuális trauma. A négy alkotó közül ő az, aki a legkevésbé enged közel, úgy igazán közel magához és a történtekhez azzal, hogy eltávolít egy bizonyos általa kidolgozott szimbólumrendszer segítségével. A többieké komplexebb, kevert trauma-állapot: Calle traumája individuális, de azzal, hogy kiemeli privát szférájából és sajtónyilvánosságot kap munkája, máris elveszti individuális jellegét és a kollektív trauma-tapasztalatba kerül át. Halászé egyrészről individuális – saját halálának eljövetelére vár – de nagyon is kollektív lesz azzal, hogy a tömeg, az emberek, az ‘előtemetés’ résztvevői, a trauma részeseivé váltak, involválódtak. Leibovitz traumája is a privát szférából indul és a kollektívba érkezik azzal, hogy a végtermék, a fotó egy nagy albumban, a könyvesboltk polcain kap helyet. Ezek a fotók, sajnos, bármelyikünkről készülhettek volna. TABU Tilalom, tiltott dolog, nem jó róla beszélni, kínos lesz a hangulat, sőt, nem is szabad róla beszélni, mert kiderülhetnek ‘dolgok’. 22 p. 13‐14 Heller, Ágnes: A trauma szégyene, a szégyen traumája = u. o. 14 Bármiből válhat tabu. Bármikor feloldhatunk egy tabut. Nyitottságunkon, befogadó-képességünkön, toleranciánkon, empátiánkon múlik az a viszonyrendszer, amit kialakítottunk magunk körül és ami szerint gondolkodunk, éljük mindennapjainkat. A művészet viszont szinte mindent legitimál. A nonverbális kommunikáció ezen formáján keresztül a tudatalatti, az ösztönök, a gesztusok és érzelmek kibontásával eygszerűbben előhívhatóak a ‘súlyos témák’. Számtalan mű készült a témában, azokon túl is természetesen, amiket én tárgyaltam. De ezek, úgy ítélem meg, eklatáns példák arra, hogyan lehet ‘kezelni’ szavakkal ki nem mondható érzéseket, kérdéseket. Ezért jó alkotni, és innen következik a művészet terápia-volta is. A halál tabuként való elkönyvelése régre nyúlik vissza, társadalmi vonatkozásai vannak. Egy szép és boldog élet után nehéz belenyugodni a csúnya és rossz halálba – hogy eljön, és véget ér csodás életünk. Ez a felfogás az idők során és kulturánként is változott és változik mind a mai napig. Érdekes lenne a sok különböző halál-felfogást vizsgálni, amennyi jelenleg is létezik. De engem most nem ez érdekel. Hanem az, hogy hogyan, milyen eszközökkel és módszerekkel lehet áttörni a tabu masszív falán. TERÁPIA „Mivel a művészet az ész dolga, ebből következik, hogy bármely tudományos művészi vizsgálat szükségszerűen pszichológia lesz. Más is lehet, de a pszichológia mindig jelen van.” Max Jacob Friedländer „Az alkotót a téma ‘abszorbeálja’, öngerjesztő körbe vonja.” 23 így képesek lehetünk minden addigi nézetünket elfeledni és csak arra koncentrálni, ami a szemünk előtt lebeg. Igen, a lelki szemeink előtt megjelennek ilyenkor bizonyos képek vagy képsorok – vágyképek, emlékképek, rém-képek. Ha az alkotó tényleg képes megadni és átadni magát a témámak, akkor megvan a kulcs, az akaratlan feldolgozás. Ez egy spirálrendszer, magába szippant – érzelmi intenzitásával képes magával sodorni. Ilyenkor nem vagyunk tisztában azzal, hoyg mi ez, terápia-e vagy valami más. És azt sem tudjuk, meddig tart. Talán az elejére sem emlékszünk. Ami fontos, hogy csinálnunk kell, nem tudjuk abbahagyni, valami láthatatlan erő késztet rá, nyom minket. Mert néha ez nyomás is lehet. De a negatív érzések után következik a pozitív, a megnyugvás, kiteljesedés – amikor kész a mű. Elkészült valami, ami belőlünk jött, bensőnkből hívtuk elő. Ez egyfajta katartikus állapot, amikor már tudjuk, 23 p. 11 KULCSÁR, Zsuzsanna: Az alkotói lét csapdái 15 hogy kész, hogy ennyi volt. Mintha mérni lehetne dekára. Nem lehet, nem is kell, de mégis, ott van fizikai valójában az, ami addig szellemi volt. »„[...] a léleknek magának kell megeteremtenie örömeit, és a fájdalmak elviselhetővé válnak, ha a szenvedő a saját forrásaiból tud meríteni.”« 24 Nietzsche szerint az önmegismerés egyfajta önteremtés. Személyiségünk, identitásunk meghatározása, kutatása is terápia – önmagunk számára. Fontos, hogy elhelyezzük magunkat a világban, a társadalomban, a kultúrában – amiben élünk, akik között élünk. Abban, ami körülvesz – mert ez is meghatároz minket. Ezek egymásrahatása adja ki énünket, ami folyamatosan változhat és alakulhat, de tisztában kell lennünk azzal, hogy alapokra épül, amiket ha megismerünk, magunkat is jobban megismerjük. Evilág és túlvilág – ami itt van, a jelenben, velünk van, az tapintható, konkrétan kimutatható, fizikailag érzékelhető. Ami pedig már nincs itt, nincs többé velünk, a túlvilágra került, akár az emberi hulla, a test, ami az idő múlásával eltűnik, szétfoszlik, csak az esszenciája marad meg, a csontváz. A csontváz, mely a lényeg, a tartó-elem, amire minden más építkezett, amikor még élő volt. Épp, mint az emlékek, csak azok maradnak nekünk. » […] a halál gondolata és a halál félelme minden másnál jobban kísérti az emberi lényt; az emberi cselekvés fő mozgatórugója. E cselekvés elsőrendű célja az, hogy elkerülje a halál végzetét, hogy legyőzze, hogy valamiféleképp megcáfolja azt, hogy a halál az emberi élet vége és végzete. « (Hankiss Elemér idézi Ernest Beckert, Freud követőjét és kritikusát.) 24 p. 22 u. o. 16 Tartalomjegyzék Halál ……………………………………………………………………………………………………………..3 Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell? ....................................4 Alkotás, emlékezés, megismerés – múlt, jelen, jövő .............................4 Mi az emlékezés? .............................................................................5 Mágikus művek ...............................................................................6 Emlékezet ......................................................................................7 Emlékezés, identitás és önazonosság kapcsolata a mágikus művészetben..............................8 Kulturális emlékezet .........................................................................8 Sophie Calle: Couldn’t capture death. .................................................9 Halász Péter: Műcsarnok-ravatal ......................................................10 Mari Mahr: The Dreamer’s Birthday ..................................................11 Annie Leibovitz: Susan Sontag .........................................................12 Fantázia és emlékezet ....................................................................13 A ‘3 T’: Trauma, Tabu, Terápia ....................................................13-15 17 BIBLIOGRÁFIA ARIES, Philippe: A megszelidített halál; Az én halála; A halál, mint tabu; Összefoglalás = Gyermek, család, halál – tanulmányok, Gondolat Kiadó, Budapest, 1987. ASSMANN, Jan: Előszó, Előzetes megjegyzések = A kulturális emlékezet, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1999. de BEAUVOIR, Simone: Könnyű halál, Nagyvilág, 1964/11, p. 1642-82 BELTING, Hans: Kép és halál = Képantropológia – Képtudományi vázlatok, Kijárat Kiadó, Budapest, 2003. BÍRÓ, Yvette: Eltűnések nyomában, az emlékezet fantomjai – Sophie Calle = Nem tiltott határátlépések – Képkalandozások kora, Osiris Kiadó, Budapest, 2003. BORNSTEIN, M. H.: A pszichológia és a művészet = Vizuális művészetek pszichológiája 2., szerk. Farkas András, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest, 1997. DR. ERėSS, László –DR. VEÉR, András: A halál enciklopédiája, Glória Press Kiadó, Budapest, 2001. FÖLDÉNYI F., László: Bevezető, Az öngyilkos aranyhal = Légy az árnyékom! Sophie Calle, Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002. HÁZAS, Nikoletta: Közelről távolra és közelre – Cindy Sherman és Sophie Calle, Lettre 69. szám, 2008 nyár. HELLER, Ágnes: Trauma, Múlt és jövő Kiadó, Budapest, 2006. KESERÜ, Katalin: Emlékezés a kortárs művészetben, Noran Könyvkiadó, Budapest, 1998. KULCSÁR, Zsuzsanna: Az alkotói lét csapdái, ELTE – Személyiség- és Egézségpszichológiai Tanszék, Budapest, 2001 = Pléh Cs., László J., Oláh A. (szerk.) Tanulás, kezdeményezés, alkotás, ELTE Eötvös Kiadó Kft., Budapest, 2001, p. 9-40 18 LEIBOVITZ, Annie: A Photohgrapher’s Life 1990 – 2005, Random House, New York, 2006. ÖRKÉNY, István: „Rózsakiállítás”, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978. SZEGė, György: Temetés, kereszt = Privátfotó szimbólumtár, Theater Art Photo, Budapest, 1992. WITTGENSTEIN, Ludwig: A fordító utószava (Neumer Katalin) = Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz Kiadó, Budapest, 1992. Internetes források jegyzéke BÍRÓ, Yvette: Fantomok, eltűnések és kelet-berlini emlékek – Sophie Calle installációi, Lettre, 39. szám, 2000, tél. (2012. február 26.) http://epa.oszk.hu/00000/00012/00023/biro.htm CUNNANE, Abby: Mari Mahr – Two walking, 4 February – 10 April 2011, kiállítási katalógus szöveg (2012. február 28.) http://citygallery.org.nz/assets/New-Site/Exhibitions/HirschfeldGallery/2011/Mari-Mahr/Mari-Mahressay.pdf FÖLDES, András: 'A hamvasztás kényelmesebb’, Index.hu, 2006. február 7. (2012. február 28.) http://index.hu/kultur/eletmod/halasz0207/ GROYS, Boris: Öngyűjtők, ford. Sebők Zoltán, Balkon, 2011. április (2012. február 28.) http://balkon.c3.hu/balkon02_11/02groys.html HALÁSZ, Péter: Szellemidézés - kiállítás, Műcsarnok, 2010. március 1921. (2012. március 5.) http://mucsarnok.hu/new_site/index.php?lang=hu&t=535&curmenu=202 HÁZAS, Nikoletta: Az emlékezés művészete, tranzitblog.hu, 2 0 0 9 . 0 7 . 2 8 . (2012. március 5.) http://tranzit.blog.hu/2009/07/28/az_emlekezes_muveszete NAJMÁNYI, László: A Halál és a Halhatatlan – képgyűjtemény http://wordcity.webs.com/death.htm 19 (2012. február 26.) NAJMÁNYI, László: Golem Go Home – Halász Péter emlékére, tranzitblog.hu, 2009.01.19. (2012. február 28.) http://tranzit.blog.hu/2009/01/19/golem_go_home_halasz_peter_emleke re VAJDA, Júlia: Mi van az archívumban? (2012. február 25.) http://www.c3.hu/scripta/multesjovo/98/04/06vajd.htm VALUSKA, László: Halász Péter magáévá teszi a Műcsarnokot, Index.hu, 2010. március 15. (2012. február 28.) http://index.hu/kultur/klassz/2010/03/15/halasz/ Meghalt Halász Péter, Index.hu, 2006. március 10. (2012. február 28.) http://index.hu/kultur/klassz/halasz0310/ http://www.banki.hu/~tkt/segedanyagok/valaszthato/7_A_kulturalis_eml ekezet.pdf (2012. február 27.) Mari Mahr életrajza (2012. március 5.) http://artportal.hu/lexikon/muveszek/mahr_mari Halász Péter videó-életrajza (2012. március 5.) http://www.youtube.com/watch?v=1wEk9RB2XgE The House of Mari Mahr & Graham Percy (2012. március 5.) http://www.youtube.com/watch?v=WvNTMERQZxQ Annie Leibovitz – A Photographer’s Life 1990-2005, kiállítás, Bécs, Kunsthaus Wien, 2009 (2012. március 5.) http://www.kunsthauswien.com/en/exhibitions/archive/25-ausstellungsarchiv-2009/53-annie-leibovitz 20