Papal Diplomacy

A Fraknói Kutatócsoport hív és vár minden érdeklődőt Giampiero Brunelli: La santa impresa. Le crociate del papa in Ungheria (1595-1601) című kötetének budapesti bemutatójára!
A kötetről beszélgetnek: Giampiero Brunelli, Domokos György, Kruppa Tamás és Szovák Márton.
Helyszín és időpont: 2019. január 16. (szerda) 17:00, Budapest, Mikszáth Kálmán tér 1., PPKE BTK, Sophianum, 110-es terem.
Az eseményen tolmácsolást biztosítunk.
-------------------------
Presentazione
Giampiero Brunelli: La santa impresa. Le crociate del papa in Ungheria (1595-1601). Salerno Editrice, 2018.
Interverrano: Giampiero Brunelli, György Domokos, Tamás Kruppa, Márton Szovák.
7 Gennaio 2019, ore 17:00.
Piazza Mikszáth Kálmán 1, Budapest, PPKE BTK, Sophianum, Sala 110.

This volume, entitled The Baroque Papacy (1600–1700), originally contains the material of the early modern European history seminar held by the author at the Péter Pázmány Catholic University. In the Foreword, the author provides a brief review of the paradigm of confessionalisation. The Introduction (I) summarises the impressive achievements of the reform papacy, the main characteristics of the less dynamic baroque papacy and the gradual change in the relationship of the papal Curia with nation states. The first large chapter (II) examines the role played by the Apostolic See in the European political stage. The focus is on the accelerating loss of pontifical power under Pope Urban V III and on the temporary reversal of this trend due to the organization of the Holy League by Pope Innocent XI, which liberated Hungary from 150 years of Turkish rule.Next, the author analyses the social, economic and financial structures of the State of the Church (III). A separate subchapter deals with the college of cardinals, the pope’s court and Roman society, as well as the the papal financial system and its institutions, the sources, types, sums and the balance of revenues and expenditures. Key processes are best modelled by the rise and fall of papal nepotism (IV). The portrayal of the changes in social and economic structures is followed by a presentation of the Curia’s pioneering decision-making system (V), which, however, became increasingly complicated and, at the end of the 17th century, underwent comprehensive reforms. In the course of this is chapter, the author discusses dicasteriums, which originate in the Middle Ages, but focuses on the expanding network of congregations, their operation, structure and competence, and finally examines the network of nunciatures and especially the development of the pontifical State Secretariate. The aim of these three chapters (III–V) is not only to understand the shifts in pontifical policy in the Early Modern Era, but also to shed light on the changes of Roman church administration and church policy as well as the changing relationship between Rome and local church organisations. The last large chapter (VI) contains a summary of the latter two, including precedent cases, key ordinances, legal frameworks, a summary of the technical and organisational problems of maintaining contacts with Rome and finally an analysis of Spanish, French and German church relations as a sample. In the end, the book contains an Outlook on the 18th century, an Appendix with the archontology of popes and chief curial magistrates.

Gli archivi della Santa Sede e il regno d’Ungheria (secc. 15–20). In memoriam di Lajos Pásztor, a cura di GAETANO PLATANIA–MATTEO SANFILIPPO–PÉTER TUSOR, Budapest–Roma 2008. pp. xviii + 322 and 16 suppl. (4 maps, 12 pictures). With the University „Tuscia” of Viterbo.
"The Archives of the Holy See and the Kingdom of Hungary (15–20 centuries)". Studies in English, Italian and German. Some of the authors: Alexander Koller, Silvano Giordano, Andreas Gottsmann,Silvano Giordano, Christine Maria Grafinger, Elisabeth Zingerle, Kornél Szovák, Enikő Csukovits, Tamás Véghseő.

------------------

Gli archivi della Santa Sede e il regno d’Ungheria (secc. 15–20). In memoriam di Lajos Pásztor (CVH I/4), a cura di GAETANO PLATANIA–MATTEO SANFILIPPO–PÉTER TUSOR, Budapest–Roma 2008. xviii + 322 p. és 16 melléklet (4 térkép, 12 kép). A viterbói egyetemmel (Università della Tuscia) közös kiadás.

A képekkel, térképekkel gazdagon illusztrált kötet a nemzetközi vatikáni kutatások neves, külföldi és hazai szakembereinek tanulmányait közli, melyek témája a legkülönfélébb aspektusok bemutatása Magyarország és a pápaság közös történetéből. A tanulmányok alapjául a Római Magyar Akadémia, a Viterbói Egyetem és a PPKE Egyháztörténeti Kutatócsoport által 2007. június 12-én Rómában közösen rendezett, a kötettel azonos című nemzetközi konferencia előadásai szolgálnak.

Az olasz, angol és német nyelvű írások szerzői között találjuk többek között a viterbói egyetem bölcsészkari dékánját, a római német történeti intézet igazgatóhelyettesét, a vatikáni apostoli könyvtár főkönyvtárosát, a római osztrák történeti intézet munkatársát, a bécsi, spalatói egyetem egy-egy professzorát, a grazi egyetem doktoranduszát.

La corte papale dell'età di Leone XII Genga, castello 1 -30 agosto 2015 Mostra a cura di Ilaria Fiumi Sermattei e Roberto Regoli nell'ambito di un programma espositivo ideato da Valerio Barberis Strutture espositive Lexsys (Light and EXhibition SYStem)

A kötet az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport és Matteo Sanfilippo professzor pápaságtörténeti kutatóintézete (Viterbói Egyetem DISUCOM) által 2018. szeptember 27–28-án Budapesten szervezett nemzetközi szimpóziumon elhangzott előadások tanulmányváltozatát tartalmazza. A szerzők azzal a kérdéssel foglalkoznak, hogy a helyi egyházi szervezetek ügyeit kik és hogyan képviselték, intézték az Apostoli Szentszéknél a kora újkor folyamán. A két szerkesztő, Matteo Sanfilippo és Tusor Péter  bevezetőjét tíz tanulmány követi. A kötet használatát történeti személynév-mutató  segíti.

Fedeles Tamás cikkében a magyar királyság késő középkori római diplomáciai képviseletét ismerteti, arra fókuszálva, hogy milyen státusú és nemzetiségű személyek kaptak követi megbízást, milyen képzettséggel rendelkeztek és milyen elvárásokat támasztottak velük szemben. Tusor Péter a 17. századi püspökkari ágenseket mutatja be, akiket kezdetben az esztergomi érsek küldötteiként tartottak számon, majd 1639-től már az egész magyar egyház állandó képviselői lettek Rómában a század végéig. Tanulmányában körvonalazta feladataikat, hatáskörüket, valamint hangsúlyos hírszolgálatukat is.

Silvano Giordano OCD a spanyol monarchia és a 17. század eleji római Kúria kapcsolattartásának módját tanulmányozza, részletesen írva az egy időpontban, egymás hivatali idejét átfedve Rómában szolgáló rendes és rendkívüli követekről, bíboros protektorokról, a Rota Romana ügyhallgatóiról és az ágensekről is. Ignasi Fernandez Terricabras, a Barcelonai Autonóm Egyetem docense a párhuzamosan egymás mellett működő római spanyol képviselők közül a Spanyol Inkvizíció ágenseinek szerepét vizsgálja, megállapítva, hogy fő feladatuk a spanyol általános inkvizítor és az inkvizíciós tanács védelme volt a római dikasztériumok esetleges beavatkozásától. James Nelson Novoa, az ottawai egyetem történésze a római portugál képviselet hivatalos elismeréséről, majd a 16. századi római portugál ágensekről értekezik.

Bertrand Marceau volt (École Française de Rome) a francia Rota-auditor, Louis de Bourlémont karrierútját és XIV. Lajos római ágenseként folytatott tevékenységét vázolja a formálódó francia abszolutizmus és az európai nagyhatalmi szerepét épp elveszítő Egyházi Állam konfliktusai összefüggésében. A sienai egyetemen tanító Matteo Binasco a 17. századi ír ágensek történetét ismerteti. Matteo Sanfilippo a 17–18. századra koncentrál, kitekintéssel a 19. századra: a francia kolóniák, a brit korona területei és az Egyesült Államok képviseletét és az ehhez kapcsolódó változatos ágensi teendőket vázolja.

Gaetano Platania a Vatikáni Apostoli Könyvtár Barberini fondja alapján a lengyel ágensek feladatait elemezte. Rámutatott, hogy a 17. század második felére szerepük megváltozott: a diplomáciai képviselet helyett egyre inkább az adminisztratív jellegű ügyek kerültek előtérbe, melynek a lehető legrövidebb időn belül történő keresztülvitelét próbálták elérni a kúria bonyolult útvesztőin keresztül. Alessandro Boccolini egy XVII. században élt ágens, Paolo Doni apát, a lengyel uralkodó, II. János Kázmér római és nápolyi képviselője tevékenységét vette górcső alá.

A most kiadásra kerülő okmánytár Magyarország és a Szentszék több mint ezer évre visszanyúló kapcsolatának egy speciális területét, a pápaság tizenöt éves háborúban vállalt szerepének egy szeletét dolgozza fel. Az iratok Gianfrancesco Aldobrandini generális válogatott levelezését tartalmazzák. A pápa unokaöccse három ízben (1595, 1597, 1601) vezette őszentsége hadseregét a magyarországi hadszíntérre, amelynek a működéséhez egyaránt fűződnek sikerek és kudarcok.

A forráscsoportra régen felfigyelt a hazai és nemzetközi tudományosság, ám néhány úttörő kezdeményezést leszámítva idáig nem történt érdemi kísérlet a levelezés kiadására, és sokat kellett várnunk a források monografikus jellegű feldolgozására is. Ez utóbbin változtatott Giampiero Brunelli 2017-ben megjelent könyve (La santa impresa. Le crociate del papa in Ungheria 1595–1601), amely első áttekintő összefoglalását és értelmezését nyújtja ennek a három hadjáratnak. Ezt a narratívát építi tovább az okmánytár, bőséges magyar nyelvű regeszták segítségével nyitva meg az utat az események további lehetséges értelmezése előtt. A kötet segítségével szinte kitapintható közelségbe kerülnek nemcsak a szentszéki erőfeszítések, hanem a háború fő terhét viselő Habsburg kormányzat háborút illető lépései is, amelynek diplomáciai és katonai jellegű tevékenysége egyúttal más megvilágításba kerül.

Aldobrandini generális levelezéséből kibontakozik egy teljes koraújkori hadsereg mozgósításának, a harctérre történő eljutásának, ellátásának komplex és igen nehéz feladata. Ennek megvalósítása kapcsán ráirányul a figyelem arra, hogy az Egyházi Állam civil hadvezérének a tevékenységét milyen hatékonyan segítették a szintén civil, egyházi méltóságot betöltő pápai hadbiztosok. Az ő tevékenységükről még nem született sem forráspublikáció, sem feldolgozás magyar nyelven. A levelek rávilágítanak azokra a buktatókra, amelyek két nagy ellátó rendszer, a pápai és a Habsburg összehangolásának nehézségéből fakadtak, de arra is, hogy az Apostoli Kamara a császáritól eltérően milyen hatékonyan működött, amikor képes volt arra, hogy kb. 10 ezer embert eljuttasson egy ezer kilométerrel távolabb lévő hadszíntérre, úgy, hogy a seregnek maradjon ideje a hadműveletekre is.

A levelezés alapján végigkísérhetjük a harctérre kiérő pápai katonákat a mustrától kezdve a táborig, majd az Esztergom, Vác, Pápa, illetve Kanizsa alatt vívott harcokat. Sőt az okmánytárba bekerültek azok az 1595 és 1597 közötti hadműveleti szünetben született iratok is, amelyek témája a hadsereg áttelelése, illetve az Erdélybe vonulás voltak. Ezek nem keltették fel eddig a figyelmet, bár az említett narrációnak ugyanúgy a részeit képezik.

VIII. Kelemen megkülönböztetett figyelemmel kísérte az eseményeket, és többször is személyesen avatkozott bele kompetenciájától távol eső stratégiai kérdésekbe, amely persze újfent aláhúzza Clausewitz tételét, hogy a háború a politika, és esetünkben – a hitterjesztés – folytatása fegyveres eszközökkel, illetve, hogy ez a háború személyes ügy volt a számára. De kiderül az is, hogy az Egyházi Állam erején felül vállalt – az utókor által máig kellően értékelt – szerepet a háborúban, és annak finanszírozásában. Rómában pontosan tudták, hogy Európa igazi határai nem a tengeren, ahogy a nyugat-európai történészek tekintélyes rész főleg Braudel nyomán máig hiszi, hanem a magyar királyság romjain keresztül húzódtak és húzódnak máig is.

Az okmánytár lényeges és fontos részét képezi a fizetési és veszteséglistákat tartalmazó Függelék, amely elsősorban persze a tisztikarról nyújt tanulságos képet. A száraz, első ránézésre nem túlságosan izgalmas, sőt érdektelennek tűnő név és számsorok olvasása közben azonban gondoljunk csak arra, hogy itt egy több, mint négyszáz évvel ezelőtti élet eleven szövetének egy darabja szakad ki a hadbiztosok és pápai tisztviselők pennája nyomán. Amelyből egyszerre tárul elénk a hitből, isten akaratából fakadó sztoikus belenyugvás a veszteségek felett, a lelkesedés, a halált megvető bátorság, mert a katonák és tisztjeik komolyan gondolták, hogy ők egy igazságos háborút vívnak. De megelevenedik a harcok hevessége, szinte halljuk a katonák kiabálását és jajgatását, érezzük a lőpor füstjét, a sebesülés bűzét, és a falmászás izzadságát is. Kitapinthatóvá válik az elmúlás ellen feszülő emberi akarat, amely a veszteségeket minimalizálni akarja, és a hadvezér józan számítása, hogy csak ép katonákkal lehet a harcot folytatni. Mindezt nem tudjuk meg a császári hadseregről, mivel a hosszú háború magyarországi szakaszáról ilyen átfogó jellegű, a hadtörténeti szempontokat előtérbe helyező, és egy egész hadsereg működésébe mély betekintést engedő, a háborút mintegy alulnézetből megmutató forráskiadás eddig nem jelent meg. Talán ebben ragadható meg leginkább az okmánytár legfontosabb újdonsága.

Hungary and the Holy See of Rome II. Hungarian Historical Researches of the 21th Century in the Vatican (CVH I/15), ed. by Péter Tusor–Kornél Szovák–Tamás Fedeles, Budapest–Rome 2017. pp. 436 + 11 suppl. (7 pictures printed on coated paper, 4 maps)

The volume gives a scientific plan to the forthcoming five years of the HAS-PPCU Vilmos Fraknói Vatican Historical Research Group that focuses on the Hungarian historical research in the Vatican and was established in 2017 as an organic continuation of the Impetus research group. It contains the lectures-turned-studies of the “Hungarian Historical Researches of the 21th Century in the Vatican” symposium of the VIIIth International Hungarology Congress organised by the Impetus research group on the 23rd August 2016.

The chronological and thematic order of the volume’s writings clearly outlines the planned focus and directions of the research group’s researches. The first five studies examine late medieval subject. Ágnes Maléth analyses the diplomatic relations between Charles I and the papal court in the light of sources from the Vatican Archives. Tamás Fedeles provides input to the work of the papal tax collectors by the presentation of the operation of one of them: Péter, son of István, whose person is well-known both for the Hungarian and the Polish research. Kornél Szovák examines how the Turkish question appeared in the supplications handed in the Roman Curia in the fifteenth century. Gábor Nemes processed the late medieval presence of laics and priests from the diocese of Győr in Rome leaning on various curial types of sources. Finally, the study of Bálint Lakatos provides insight into the ceremonial hierarchy of the papal court, in which he examines the place of Hungary.

The focus of the next six studies is the Early Modern Age. Viktor Kanász outlines his plan to reveal the Vatican sources concerning the curial process of György Fráter’s murder, with which he desires to settle the long-standing debt of the Hungarian historiography. Similarly, Péter Tusor drafts the details of his project about the methodical exploitation of the verbals of the seventeenth century canonical examinations. Tamás Tóth deals with this subject for the eighteenth century. Tamás Kruppa analyses the relations of politics and religion in the early seventeenth century on the basis of the works and correspondence of the Jesuit Giovanni Argenti. Béla Vilmos Mihalik also presents a diplomatic subject: the connections of the Holy See and the Court of Vienna at the end of the 17th century, at the time of the Roman legation of Count Georg Adam von Martinitz. Gábor Kisvarga outlines the plan to publish the monograph of Ferenc Galla, which survived in a manuscript, on the missions in the territory under Turkish rule.

The last four studies delineate the third main direction of the investigations of the research group; the Hungarian historical researches in the Vatican about the twentieth century. Krisztina Tóth presents the point of view of the Holy See about the Hungarian royal right of patronage at the turn of the 1920s through the protocols of the Congregation for Extraordinary Ecclesiastical Affairs. Máté Gárdonyi reveals the documentary value of the renewed ad limina reports submitted already not to the Congregation of Council, but to the Consistorial Congregation. Tamás Véghseő provides interesting additions to the problems of the consolidation of the Hungarian Greek Catholics after the Treaty of Trianon in his source publication. Ultimately, Lilla Fehér unfolds a chapter of the history of the emigration in Rome after 1945: the attempt to establish the Saint Stephen Academy.

The volume is supplemented by rich source material, charts and maps published at the singular studies, pictures, summaries in English and an index.

------------------------------

Magyarország és a római Szentszék II. Vatikáni magyar kutatások a 21. században (CVH I/15), szerk. Tusor Péter–Szovák Kornél–Fedeles Tamás, Budapest–Róma 2017. 436 p. + (11 melléklet (7 p. műnyomó képmell., 4 térkép)

A kötet a Lendület-kutatócsoport szerves folytatásaként 2017-ben megalakult, a vatikáni magyar történeti kutatásokat működése középpontjába állító MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport számára ad szakmai prognózist az elkövetkezendő öt évre. Alapjául a 2016. augusztus 23-án a pécsi VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Lendület-kutatócsoport által szervezett Vatikáni magyar történeti kutatások a 21. században szimpóziumán elhangzott előadások szolgálnak.

A tanulmányok kronológiai, tematikai rendje körvonalazza a kutatócsoport tervezett kutatásainak súlypontját, irányait. Az első öt tanulmány késő középkori témát vizsgál. Maléth Ágnes I. Károly és a pápai udvar közötti diplomáciai kapcsolatokat elemezi vatikáni levéltári források fényében. Fedeles Tamás a pápai tizedszedők munkájához szolgál adalékkal, a magyar és a lengyel kutatás számára egyaránt ismert pápai adószedő, István fia Péter kollektori működésének bemutatásával. Szovák Kornél azt vizsgálja, hogyan jelent meg a török kérdés a 15. században a pápához benyújtott folyamodványokban, az ún. szupplikációkban. Nemes Gábor a győri egyházmegyés hívek és papság késő középkori római jelenlétét dolgozza fel különféle kuriális forrástípusokra támaszkodva. Végül Lakatos Bálint tanulmánya a pápai udvar ceremoniális rangsorába enged betekintést, melyben Magyarország helyét vizsgálja.

A következő hat tanulmány súlypontját a kora újkor adja. Kanász Viktor Fráter György kuriális perére vonatkozó szentszéki források feltárásának tervét vázolja, mellyel a historiográfia régi adósságát igyekszik törleszteni. Hasonlóképpen Tusor Péter, aki a 17. századi kánoni kivizsgálási jegyzőkönyvek módszeres kiaknázásának tervét vázolja fel. Ehhez kapcsolódik Tóth Tamás írása, aki ugyanezt a témát a 18. század vonatkozásában körvonalazza. Kruppa Tamás Giovanni Argenti jezsuita művei és levelezése alapján vizsgálja politika és vallás kapcsolatát a 17. század elején Erdélyben. Szintén diplomáciai témát mutat be Mihalik Béla Vilmos: a Szentszék és a bécsi udvar kapcsolatát a 17. század végén, Georg Adam von Martinitz gróf római követsége idején. Kisvarga Gábor Galla Ferencnek a hódoltsági missziókról írt kéziratban maradt munkája kiadásának tervét vázolja.

Az utolsó négy tanulmány a kutatócsoport harmadik fő kutatási irányát a 20. századra vonatkozó szentszéki magyar kutatásokat körvonalazza. Tóth Krisztina a Szentszéknek az 1920-as évek fordulóján magyar királyi főkegyúri joggal kapcsolatban elfoglalt álláspontját ismerteti a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációja jegyzőkönyvein keresztül. Gárdonyi Máté a megújított, és már nem a Zsinati, hanem a Konzisztoriális Kongregációhoz benyújtott ad limina jelentések forrásértékét mutatja be. Véghseő Tamás forrásközlésében a görögkatolikusság Trianon utáni konszolidációjához ad érdekes adalékokat. Végül Fehér Lilla az 1945 utáni római emigráció történetének egy fejezetét, a Szent István Akadémia létrehozására tett kísérletet tárja fel.

A kötetet az egyes tanulmányoknál közölt gazdag forrásanyag, táblázatok, térképek, képanyag, illetve angol nyelvű összefoglalók és mutató egészíti ki.

This article is based on source material from the unique collection of correspondence of the Warsaw nuncio Antonio Santa Croce, stored in the Roman Archivio di Stato in the Archivio Santacroce ensemble under number 774 and containing 846 letters from the year 1629, addressed to the nuncio from various senders. The authors analyze the correspondence of the nuncio from the Roman Catholic bishops of the Polish-Lithuanian Commonwealth, consisting of 109 letters. 104 from the ordinary bishops and 5 from suffragan bishops. The analysis leads to the conclusion that the most regular and intensive correspondence was maintained with the nuncio by Archbishop of Gniezno Jan Wężyk and Bishop of Cracow Marcin Szyszkowski (presumably twice a month). Most of the other bishops approached the frequency of one letter per month, and this concerned the bishops of Vilnius, Cuiavia, Poznań, Płock, Samogitia, Łuck (Lutsk), Przemyśl and Chełm. The bishops present at the court, such as Bishop of Chełmno, Chancellor Jakub Zadzik or Bishop of Kamieniec Paweł Piasecki, made less frequent contact with the nuncio by letter. The bishops only sporadically addressed political issues in their letters and this was connected with the preparation for the sejm. Some hierarchs were interested in the Brest Union and referred to it in their letters. Most often, however, the bishops raised in their correspondence the issues of nominations for benefices, problems related to the discipline of the diocesan clergy and the issues of dispensations and facultates. The bishops’ contact with the nuncio therefore concerned in the vast majority of cases ecclesiastical matters and the secular functions of hierarchs, as senators of the Polish-Lithuanian Commonwealth, only occasionally marked their presence in correspondence with the papal ambassadors.

Celem artykułu jest analiza mobilności Antonia Santa Crocego-tytularnego arcybiskupa Seleucji i nuncjusza apostolskiego w Rzeczypospolitej Obojga Narodów w latach 1627-1630. Autorzy odtworzyli podróż dyplomaty papieskiego z Rzymu do Rzeczypospolitej odbytą w 1627 r., podróż powrotną nad Tyber z 1630 r. oraz dwa wojaże po Polsce miesięczny wyjazd do Prus z 1627 r., podjęty w związku z trwającą wojną o ujście Wisły oraz polsko-szwedzkimi rokowaniami prowadzonymi przy udziale mediatorów niderlandzkich, a także – dwumiesięczny objazd Mazowsza, będący w rzeczywistości ucieczką przed zarazą, jaka w drugiej połowie 1629 r. nawiedziła ziemie Korony. Podstawą opracowania jest korespondencja Santa Crocego z Sekretariatem Stanu Stolicy Apostolskiej, nad którym pieczę sprawował kardynał nepot Francesco Barberini. Wspomniana korespondencja przechowywana jest w Archivio Apostolico Vaticano oraz w Biblioteca Apostolica Vaticana. Znaczna jej część została wydana w serii Acta Nuntiaturae Polonae (t. XXIII, vol. 1–2). Interesującym źródłem o charakterze uzupełniającym jest Diario di Roma (1608–1644) autorstwa Giacinto Gigliego, w którym pamiętnikarz uwiecznił wjazd Santa Crocego do Wiecznego Miasta latem 1630 r. Ponadto autorzy wykorzystali literaturę przedmiotu poświęconą zagadnieniu podróży przedstawicieli papieskich, m.in. prace ks. Henryka Damiana Wojtyski, Teresy Chynczewskiej-Hennel czy Tadeusza Fitycha. Autorzy dokonali analizy rękopiśmiennych materiałów źródłowych pod kątem mobilności nuncjusza Santa Crocego, dzięki czemu udało się uzupełnić jego itinerarium. W publikacji zwrócono uwagę na opisy odwiedzanych przez niego miejsc oraz personalia osób, z którymi przedstawiciel papieski spotykał się podczas swych wojaży. Zarysowano również pewne wątki, które będą kontynuowane w przyszłych badaniach, a dotyczą sfery organizacyjnej nuncjatury w czasie, gdy przedstawiciel papieski przebywał poza dworem. Artykuł może stanowić cenne uzupełnienie do badań nad podróżami w czasach nowożytnych, jak również przyczynek do zagadnienia związanego z mobilnością dyplomatów w czasie realizowania ich misji.

The volume that was prepared in international cooperation redeems an old debt of international and Hungarian historiography. The tumultuous embassage of Péter Pázmány in 1632 was not only an important phase of Hungarian history, especially that of the history of church and diplomacy, but it was also a highlighted event of the history of the papacy and the Thirty Years’ War, whose outbreak was 400 years ago. Georg Lutz, who is an expert of this period, urged the thorough and modern elaboration of the embassage decades ago. The research has relied upon the documents of Pázmány’s embassage published in the 19th and 20th century (especially the documents written by Pázmány and partly the ones addressed to him); on the correspondence of the papal Secretariat of State and the nunciature of Vienna published by Rotraud Becker in 2013 (NBDIV/5; Nuntiatur des Ciriaco Rocci. Ausserordentliche Nuntiatur des Girolamo Grimaldi, 1631–1633); on the verbals of the Secretariat of State published in this volume (about the papal audiences, the negotiations of Pázmány with Secretary of State Azzolini); on the discorsos and on the supplemental documents exploited in the Primatial Archives of Esztergom. The volume is in English, Chapter I–II can also be read in Hungarian; the sources were written in Italian as well as in Latin, of which usage is helped by their abstracts written in English and Hungarian. The English parts were translated by Ágnes Gátas-Palotai; while Rotraud Becker’s chapter (Chapter I) written in German was translated by András Forgó into Hungarian.

THE MAIN RESULTS IN POINTS:

I. Based on the correspondence of the papal Secretariat of State and the nunciature of Vienna.

1) Not only did Urban VIII and his surroundings find the Roman embassage of the archbishop of Esztergom “undesirable”, but explicitly as a threat. They regarded it as part of the Spanish conduct led by Cardinal Gaspare Borgia, Spanish envoy, against the seemingly neutral but Francophile papal policy. 2) As the Roman relations to the Habsburg courts had to remain correct, they did not pay much attention to the fact that there was a royal order behind Borgia and Pázmány’s conduct; they regarded them as personal enemies. 3) The Hungarian cardinal was secretly watched, his commission was made impossible by the Curia right from the beginning. They did not focus on the imperial requests and their dismissal, but on ceremonial problems, especially on the acknowledgement of the Hungarian cardinal’s title as an imperial legate. 4) The cornered Pázmány was accused of practicing pretence in the papal court and they created such negative atmosphere concerning Pázmány’s defensive letter, Intermittere non possum – whose contemporary copies can be found in every significant European manuscript collection – that he was compared to the hated Borgia and the Curia was considered the attacked party. 5) The conflict of the cardinalate and the legatine commission was mainly stressed in relation to Borgia, the Spanish envoy. Although the cardinals could continue doing the duty of an envoy in the papal court, the number of the appointment of the non-Italian cardinals (cardinali nazionali) significantly reduced after the “riot” of Borgia and Pázmány. 6) Based on the reports of the nuncios about the scandalous Pázmány-affair one can state that there the already weak confidence in the pope’s kindness and the Curia’s explanations has further fallen. As a consequence, the authority and influence of the nuncios of Vienna was also violated in the court of Vienna. 7) Vienna could not be convinced even by the zeal of the Curia; namely, it tried to spread the Roman version of the events by giving particular orders to the nunciature, according to which Pázmány’s improper behaviour was to be blamed for the Curia’s rightful accusations. It is contradicted not only by the cardinal’s reports but also by others’ accounts. 8) The archbishop of Esztergom could not be discredited and destabilised in the imperial court; moreover, it was being seriously considered to send him back to the Eternal City; though, the ardent opposition of the papal diplomacy hindered it in the end. 9) The diplomatic conflict between the Hungarian head of church and the pope created tension also in the relations of the Hungarian church and the Holy See of Rome for decades.

II. Based on the verbals of the Secretariat of State that are being published and on the analyses

While reading the sources published in this volume, the historical atmosphere comes to life. The papal audiences given during the Hungarian cardinal’s embassage and the negotiations with Azzolini could be experienced in real time even at the distance of 400 years. Thanks to the sources of the Vatican, special prospects of the historical recognition have opened up to the readers.
1) Pázmány’s “change of loyalty” can be detected. In his summarising report of late May, Péter Pázmány finally shared the details of the papal audience of 6 April, 1632 with the imperial Secret Council, despite Urban VIII’s canonical ban and his former vow. The primate of Hungary had to choose between his loyalty as a cardinal and as a member of the Secret Council. The choice was made after a long inner and external struggle only at the very end of his embassage in Rome, in the second half of May 1632. From this time on the archbishop of Esztergom became the rigorous enemy of the Barberini-House, one of the “buzzards” of the court of Vienna in the Italian and papal policy. Not only did the Barberinis regard him as an enemy, but the feeling was mutual. 2) From the verbals of the negotiations with Secretary of State Azzolini it is clear that Pázmány himself suggested and requested many times that they should grant financial aid sooner, in one lamp sum, from the instalments of the Italian tithes. The finally granted 130,000 imperial talers was the biggest lamp sum ever that an imperial envoy could obtain from Urban VIII – despite Roman political interests – during the Thirty Years’ War for the purposes of the Catholic League. 3) An important result of our verbal-analysis is that we could learn that, although being in a more disadvantageous tactical situation, the Hungarian prelate – who was actually choleric – also masterly employed the tools of diplomatic pretence like that of the curial prelates. However, it should be noted that the tone and content of his reports written to Vienna and of his negotiations only differed a couple of weeks later, while it can be detected in the correspondence of the Secretariat of State right from the beginning. 4) For the Hungarian as well as international historiography, the purpura is a crucial element of Pázmány’s historical identity. He himself did not attribute much significance to his title of cardinal (in his opinion “his red hat served nothing else but to hang it above his grave”), which offers an insight into his personality and his monastic soul. 5) It is important for the result of the research that the Congregazione dello Stato occurs in the files; moreover, one can study the daily routine of the papal decision making and the preparatory work of the Secretariat of State. Lorenzo Azzolini was the actual head of the papal foreign policy; he was still an official, though, his activity and influence was an important step towards the establishment of the cardinal secretary of state’s position. 6) The Hungarian primate’s conduct in Rome exceeded the relations of the emperor and the pope by far and functioned on the highest level of European diplomacy. Not only did he secretly negotiate with Borgia, but the Spanish and the Austrian-Habsburg envoy mutually acted in front of the Roman diplomacy. Instead of the “Borgia-crisis”, one can and should speak about the “Borgia-Pázmány-crisis” in relation to the most dramatic events of the Roman diplomacy during the Thirty Years’ War. 7)
Pázmány’s hint given to Azzolini on 12 April, namely that he would move to Rome for several years to serve the Church, shows that the plan of his permanent Roman imperial embassage and his cardinal protectorate did not occur during his mission in 1632, as it has been believed, but on the contrary: his commission was the first (and last) episode of a long-established plan of a Roman diplomatic role. 8) During the embassage, the Hungarian primate’s attempt to involve the pope in an anti-Swedish league was a complete and clear failure. However, Urban VIII’s Francophile policy should not solely be blamed for this fiasco and should not only be analysed in the context of Rome and Vienna’s relations. The text that Pázmány brought to Rome was unacceptable not only for the papal court but also for the court of Madrid due to its phrases on the Low Countries. Therefore, the archbishop of Esztergom had to represent such a program that hadn’t been supported by the Spanish monarchy in its written form. The league between the Austrian and Spanish Habsburgs was finally realized in 1634. 9) The last and most sensational result of our research: Pázmány intended to publish the most important documents of his embassage in Rome. Pázmány crossed out the addresses and cadences and added titles, sometimes even comments. A fair copy was also made of the labelled text-versions. Pázmány edited the most important documents of his embassage; he compiled the documents that depicted the empire’s situation the best, and then he contrasted them with the documents of the abortive and diversionary debate over his title as a legate. Finally, the manuscript was not edited and was placed in the primatial archives. Such an antipapal publication would not have achieved its goal that the archbishop of Esztergom understood after all.

The “Pázmány-Borgia-affair” is a turning point in the history of the papacy. The termination of the papacy’s role among the great powers sealed in the Peace of Westphalia can be dated back to this time.