MMSZKE Szöveggy - 2003

Magyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesület
SZOCIOTERAPEUTA KÉPZÉS
ELMÉLETI SZEMINÁRIUMHOZ
SZÖVEGGYŰJTEMÉNY
Szerkesztette: Németh László
2003. szeptember
ELŐSZÓ........................................................................................................................7
BÁLINT ÁRPÁD: A KREATÍV TERÁPIÁK HELYE A SZOCIOTERÁPIÁBAN...........9
TRINGER LÁSZLÓ: REHABILITÁCIÓS MÓDSZEREK, SZOCIOTERÁPIÁK.........13
HARANGOZÓ JUDIT: SZOCIOTERÁPIÁK...............................................................17
NÉMETH LÁSZLÓ: A SZOCIOTERÁPIA MEGHATÁROZÁSA...............................19
NÉMETH LÁSZLÓ: MÁSSÁG....................................................................................21
PSZICHIÁTRIAI SZAKMAI PROTOKOLL - SZOCIOTERÁPIÁS MÓDSZEREK.....25
ETIKAI NORMÁK MŰVÉSZETTERAPEUTÁK SZÁMÁRA.......................................28
CSORBA SIMON MŰVÉSZETTERÁPIA (KONCEPCIÓ); A MŰVÉSZ, MINT

TERAPEUTA...............................................................................................................38
NÉMETH LÁSZLÓ: (KÉPZŐ)MŰVÉSZET-TERÁPIA................................................41
VAS ÉS MTS.: A MOZGÁS SZIMBOLIKÁJA ÉS A SZIMBÓLUMOK MOZGÁSA

EGY PSZICHOTERÁPIÁS OSZTÁLY MŰKÖDÉSÉBEN..........................................47
VAS ÉS MTS.: GYÓGYÍTÓ KÖZÖSSÉG KIALAKÍTÁSA KÓRHÁZI

OSZTÁLYOKON: SZOCIO-DINAMIKAI MODELL....................................................62
BAGDY EMŐKE: A PSZICHOTERÁPIA PROPEDEUTIKÁJA................................68
NÉMETH LÁSZLÓ: SZOCIÁLIS MUNKA CSOPORTOKKAL..................................94
CSOPORTOK KATEGORIZÁCIÓS RENDSZERE....................................................99
ÖNSEGÍTŐ CSOPORTOK.......................................................................................107
A BETEGEK JOGAINAK EURÓPAI DEKLARÁCIÓJA..........................................112
CITIZEN'S CHARTER - POLGÁROK KARTÁJA....................................................117
HIDAS GYÖRGY: A CSOPORT-PSZICHOTERÁPIA ELMÉLETI ALAPJAI..........118
SZŐNYI GÁBOR: A CSOPORT-PSZICHOTERÁPIA INDIKÁCIÓI.........................134

LUST IVÁN-SZŐNYI GÁBOR: A TERÁPIÁS KERET FOGALMA A CSOPORT-
PSZICHOTERÁPIÁBAN...........................................................................................144
SZŐNYI GÁBOR - HARMATTA JÁNOS: A CSOPORT-PSZICHOTERÁPIA

FORMAI KÉRDÉSEI.................................................................................................153
OTTO F. KERNBERG: A CSOPORTVEZETŐI BEAVATKOZÁSOK FONTOSSÁGI

SORRENDJÉNEK RENDSZERSZEMLÉLETŰ MEGKÖZELÍTÉSE.......................161
BOKOR LÁSZLÓ: A CSOPORTVEZETÉS.............................................................177
F.B. DAVIS - N.E. LOHR: A KETTŐSVEZETÉS SAJÁTOS PROBLÉMÁI

PSZICHOTERÁPIÁS CSOPORTBAN.....................................................................183
KAPLAN, R.E.: A SÉRÜLÉS DINAMIKÁJA AZ ENCOUNTER CSOPORTBAN: A

HATALOM, A HASÍTÁS ÉS AZ ELLENÁLLÁS HIBÁS KEZELÉSE......................194
A VEZETÉS...............................................................................................................199
A TANULÁS ÉS FEJLŐDÉS FÉLREÉRTÉSE........................................................200
DEMOGRÁFIAI JELLEMZŐK..................................................................................203
BŰNRÉSZESSÉG.....................................................................................................204
ROGERS, C. G.: LEHETEK-E EGY CSOPORTBAN FACILITATÍV?.....................210
DÖME LÁSZLÓ: SZEMÉLYISÉGZAVAROK..........................................................225
RONALD J. COMER: PSZICHOPATOLÓGIA.........................................................234
RONALD J. COMER: PSZICHOAKTÍV SZEREK OKOZTA ZAVAROK................243
NÉMETH LÁSZLÓ: A PSZICHOTERÁPIÁS ÉRTÉKŰ KOMMUNIKÁCIÓ EGYIK

ESZKÖZE: A KÉRDEZÉS MŰVÉSZETE A MŰVÉSZETTERÁPIÁBAN.................250
GÖNCZ KINGA, VARGA ETELKA: A VEZETŐI SZEREP DILEMMÁI KREATÍV

(SZÍN-FORMA) CSOPORTTERÁPIÁBAN...............................................................252
NÉMETH LÁSZLÓ: A MŰVÉSZETTERÁPIA ALKALMAZÁSÁNAK ELMÉLETE ÉS

GYAKORLATA A SZOCIÁLIS MUNKÁS KÉPZÉS KÉSZSÉGFEJLESZTÉS
ÖNISMERETI RÉSZÉBEN.......................................................................................255
BÁLINT ÁRPÁD: A ZENETERÁPIA ELEMEI..........................................................266

K. HONTHY KINGA: CSOPORT ZENETERÁPIA ÉS VIZUÁLIS MÓDSZEREK
LEHETŐSÉGEI A NEUROTIKUS GYEREKEK KOMPLEX KEZELÉSÉBEN........304
KOVÁCS OLGA, NAGY ILONA, VAS JÓZSEF: AZ ÉNFEJLŐDÉS SZIMBÓLUMAI

AKTÍV ZENETERÁPIÁS CSOPORTBAN................................................................308
SOLIMAN SALEH: GESZTUS-IMPROVIZÁCIÓS CSOPORTMUNKA

PSZICHOTIKUS BETEGEKKEL..............................................................................315
MERÉNYI MÁRTA: MOZGÁSMŰVÉSZET-TERÁPIA: ALKOTÓ FOLYAMAT ÉS

TUDATOSODÁS.......................................................................................................318
SCHUMAYER IZOLDA: CSOPORTMUNKA A BIBLIOTERÁPIÁBAN..................322
HÁSZ ERZSÉBET: A BIBLIOTERÁPIA OKTATÁSÁNAK TAPASZTALATAIRÓL I.

...................................................................................................................................327
FEKETE SÁNDOR DR.: SEGÍTŐFOGLALKOZÁSOK KOCKÁZATAI – HELFER

SZINDRÓMA ÉS BURN-OUT JELENSÉG..............................................................334
BURNOUT (KIÉGÉS) TÜNETEK (BURISCH: DAS BURNOUT-SYNDROM.).......345
SOHÁR TAMÁS: KI SEGÍT A SEGÍTŐNEK?..........................................................349
TEAM MUNKA ELMÉLETEI.....................................................................................357
NÉMETH LÁSZLÓ “VESZEDELMES VISZONYOK A PSZICHOTERÁPIÁS TEAM

MŰKÖDÉSÉBEN”....................................................................................................372
GÖNCZ KINGA, GESKÓ SÁNDOR, HERBAI ISTVÁN: KONFLIKTUS-KEZELÉS

CIVIL SZERVEZETEK SZÁMÁRA...........................................................................379
LEHETSÉGES TÁRGYALÁSI MÓDOK...................................................................380
TÁRGYALÁSSAL VALÓ ELÉGEDETTSÉG HÁROM FELTÉTELE.......................380
NÉMETH LÁSZLÓ: A HATALOM DIMENZIÓI A CSOPORTOKBAN ÉS A

SZERVEZETEKBEN.................................................................................................382
PATERNALIZMUS A CSOPORTVEZETÉSBEN.....................................................388
SZERVEZET ÁLTAL ÁTRUHÁZOTT HATALOM...................................................389
A CSEND HATALMA................................................................................................389
NÉMETH LÁSZLÓ: A POLITIKAI KORREKTSÉG ÉS A CSOPORT FOLYAMATAI
...................................................................................................................................392
NÉMETH LÁSZLÓ: A SEGÍTŐ KOMMUNIKÁCIÓ – A KÉRDEZÉS......................396
HÁSZ ERZSÉBET: A MŰVÉSZETTERÁPIA A FELSŐOKTATÁSBAN I...............398
ZENETERÁPIA.........................................................................................................404
AZ USA ÁLLAMAIBAN A ZENETERÁPIÁS KÉPZÉS ...........................................404
EURÓPÁBAN A ZENETERAPEUTÁK KÉPZÉSI HELYZETE ...............................405
FOGALOM-MEGHATÁROZÁSOK .........................................................................407
AKTÍV/RECEPTÍV EGYENSÚLY ............................................................................408
KÉPZŐMŰVÉSZETI TERÁPIÁK OKTATÁSA ........................................................409
KÉPZŐMŰVÉSZETI TERÁPIÁK OKTATÁSA ........................................................410
POSZTGRADUÁLIS DIPLOMA A BRIT MŰVÉSZETTERÁPIÁS KÉPZÉSBEN....413
MŰVÉSZETTERÁPIA-TRÉNINGEK DÁNIÁBAN....................................................416
HÁSZ ERZSÉBET: AZ ELSŐ MŰVÉSZETTERÁPIÁS VILÁGKONGRESSZUS I. 425
I. ZENETERÁPIA......................................................................................................426
II. BIBLIOTERÁPIA...................................................................................................426
III. KÉPZŐMŰVÉSZETI TERÁPIÁK.........................................................................428
IV. MOZGÁS- ÉS TÁNCMŰVÉSZETI TERÁPIÁK...................................................428
V. FOTÓ- ÉS FILMMŰVÉSZET JELLEGŰ TERÁPIÁK...........................................429
VI. SZÍNHÁZMŰVÉSZETI JELLEGŰ TERÁPIÁK...................................................429
MŰVÉSZETI KONCEPCIÓ ÉS TÁMOGATÓK........................................................434
TUDOMÁNYOS KONCEPCIÓ ÉS IRÁNYZATOK...................................................437
YALOM, I.D.: GYÓGYÍTÓ TÉNYEZŐK A CSOPORTTERÁPIÁBAN.....................440

YALOM I. D.: A TERAPEUTA SZEREPE – ALAPVETŐ MEGFONTOLÁSOK.....449
GOSZTONYI GÉZA: KÖZÖSSÉGI SZOCIÁLIS MUNKA .......................................470
I. MI A KÖZÖSSÉGI CSELEKVÉS? KÖZÖS PROBLÉMA? KÖZÖS ÉRDEK?....470
II. A KÖZÖSSÉGI MUNKA TÖRTÉNETI GYÖKEREI.............................................471
III. A KÖZÖSSÉGI MUNKA FEJLŐDÉSE MAGYARORSZÁGON.........................481
IV. POLITIKA ÉS KÖZÖSSÉGI MUNKA: ...............................................................493
KONFLIKTUS-ENYHÍTÉS AVAGY KONFLIKTUS-KIROBBANTÁS?...................493
V. A KÖZÖSSÉGI MUNKA ÉS AZ ESETI SZOCIÁLIS MUNKA KAPCSOLATA. .505
VI. A KÖZÖSSÉGI SZOCIÁLIS MUNKA ÉS A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS

VISZONYA................................................................................................................507
AZ ERŐSZAKMENTES, EGYÜTTMŰKÖDŐ KOMMUNIKÁCIÓ MODELLJE.......510
ERŐSZAKMENTES, EGYÜTTMŰKÖDŐ KOMMUNIKÁCIÓS TRÉNING..............513
SZEMTŐL SZEMBE PROGRAM.............................................................................515
FRIDLI JUDIT: A PSZICHIÁTRIAI BETEGEK JOGAIRÓL*...................................517
IRODALOMJEGYZÉK A SZOCIOTERAPEUTA KÉPZÉSHEZ..............................530
INTERNETES WEBLAPOK A SZOCIOTERÁPIA/MŰVÉSZETTERÁPIA

TÉMAKÖRBEN.........................................................................................................537
Előszó
Előszó
Ez a kötet a szocioterapeuta képzést kísérő elméleti szeminárium – újonnan – szerkesztett

szöveggyűjteménye. Az újraszerkesztést az indokolta, hogy a képzés elindulása óta eltelt húsz
év alatt sokat változott egyrészt a társadalmi környezet, másrészt a szocioterápia
elhelyezkedése a társadalmi tevékenységek rendszerében. Kiinduláskor klinikai környezetben
alkalmazott művészetterápiás módszerspecifikus csoportvezetésre készített fel a
szocioterapeuta képzés. Ma már a képzésben résztvevők kisebb százalékát adják a
klinikumban dolgozók. Színesedett, gazdagodott a résztvevők köre, valamint megnyíltak azok
a társadalmi terek, szerveződések, amelyekben a szocioterápia/közösségépítés alkalmazható.
Közben a kiképző csoportok elméleti ismereteit is úgy alakítottuk, hogy a szocioterápia az új
társadalmi feltételek között megfogalmazott küldetésnyilatkozatának meg tudjon felelni.
A szocioterápia hozzájárul egy nyitott, toleráns társadalom kialakulásához. A
szocioterápiás/közösségépítő csoportok működése a megelőzést (prevenciót), a személyes
kiteljesedést, valamint a multikulturális társadalmi működés elérését célozza. A szocioterápia
célja a klinikai alkalmazása során, a “tanult tehetetlenség”, a beteg és minősített egyéni
helyzetéből, az azonosságtudattal és “kompetenciával” élt egyéni helyzetbe való eljuttatása a
páciensnek - a gyógyítás folyamatában.
A szocioterápia/közösségépítés eszköze, hogy az emberek természetes közegét jelentő
intézményekben (iskola, munkahely, művelődési intézmények), valamint a civil
társadalomban egyre több csoport működjön, amely hozzájárul a nyitott, toleráns társadalmi
működéshez. A klinikai alkalmazás során a szocioterápia eszköze a komplex
művészetterápiás módszer, az empowerment (képessé tétel/hatalommal való felruházás)
technikák, valamint a közösségépítés és demokratikus működési gyakorlatot szolgáló
közösségi cselekvés.
A szocioterápián belül alkalmazott művészetterápiás csoportmódszer lehetőséget ad az
önismeretre, a tudatosan választott értékrend szerinti (egyéni és közösségi szinten történő)
életvitelre, valamint arra, hogy sajátélményben megélhető, megismerhető és elismert legyen
mindenki egyedi lélektani működése, értékszemlélete, bármely - a többségi társadalomtól
eltérő – életforma létjogosultsága. Így a preventív módon szervezett csoportok hatása
megakadályozhatja, hogy emberek – a többségitől - eltérő életformájuk miatt, minősített vagy
beteg szerepbe kerüljenek. A csoport hozzájárul hogy mindenki önmaga értékrendjét,
életformáját autonóm módon képviselje, ugyanakkor mások értékrendjét, életfelfogását
tolerálja, megértse – ezzel egy multikulturális társadalom alapműködéséről tapasztalatot
szerezzen. A csoport működésén keresztül megélhető a minősítés nélküli, toleráns közegben
való létezés felszabadító hatása és öröme.
A szocioterápiában alkalmazott empowerment technikák segítik az értékrendekben való
tájékozottságot, az értékrendet közvetítő társadalmi technikák megismerését, az egyéni
értékrend képviseletének lélektani és társadalmi cselekvésmódjainak megismerését. Kiemelt
lélektani fókuszpont a “tanult tehetetlenségre való szocializáció” megismerése, és az egyéni
képessé válás arra, hogy e tehetetlenségből aktív, környezetet, társadalmat alakító helyzetbe
kerüljön az egyén. Az empowermenten keresztül cél az egyéni öntudatos cselekvő ember, és a
közösségben másokkal együttműködő, partnerségre és elismert méltóságra épülő közös
cselekvésben részt vevő emberi magatartás elérése.
A szocioterapeuta – csoportvezetésre való - felkészítés azt célozza, hogy legyenek olyan
csoportvezetők, akik ezt az értékközelítést minél több ember számára megélhetővé és
elérhetővé teszik. Ez a szöveggyűjtemény – és a további ajánlott irodalmak – azokat az
elméleti ismereteket ölelik fel, amelyek hozzájárulnak a személyes értékszemlélet elmélyült
megismeréséhez, a csoportok működési módjainak, és a csoportok vezetéséhez szükséges
MMSZKE szocioterápiás szöveggyűjtemény 7

Előszó
ismeretek megszerzéséhez. A csoportvezetésre vonatkozó és dinamikai ismeretek, elsősorban

a jól kidolgozott pszichoanalitikus csoportelméletekre épülnek. A csoportvezetés
értékszemléletét meghatározó ismeretek a szocioterápia/közösségépítés megközelítését, a
szociális munka társadalomkritikai írásait, és a kulturális antropológia elméleteit vonultatják
fel. A csoportvezetés módszertanára vonatkozó ismeretek pedig – az egyre bővülő –
művészetterápiás szakirodalomra épülnek.
A szöveggyűjtemény akkor hasznosítható a legjobban, ha az elméleti szemináriumra
mindenki felkészül. Elolvassa az adott irodalmat, kikeresi azokat a kérdéseket, amelyek
foglalkoztatják az irodalom kapcsán, és megkeresi azokat az összefüggéseket, amelyek a
gyakorlati alkalmazás során dilemmákat jelenthetnek. Az ilyen felkészülést követően biztosan
érdemi együttgondolkodás, feldolgozás, valamint a szocioterápia/közösségépítés
megközelítése szerinti válaszok megtalálása tud megtörténni a csoport elméleti
szemináriumában. Szerkesztőként ehhez kívánok mindenkinek izgalmas együttgondolkodást,
és eredményként pedig egy megalapozott és tisztázott szocioterápiás/közösségépítő
csoportvezetői alapállás kialakítását.
Szeretném megköszönni Balázs Jánosné Hajdú Anikónak és Nagy-György Attilának, hogy
évek óta társaim a szocioterápiás/közösségépítő kiképző csoportok vezetésében. Tapasztalatik
és ötleteik nagy mértékben hozzájárultak a szöveggyűjtemény ilyen tartalmú kialakulásához.
Továbbá szeretném megköszönni Orsovszky Gyönyvér és Benkó Erzsébet technikai
segítségét, amellyel segítették a kötet létrejöttét.
2003. szeptember Németh László

Bálint Árpád: A kreatív terápiák helye a szocioterápiában

In: Kreatív terápiák hazai gyakorlata (1980) MPT Szociálpszichiátriai Szekció
A címben néhány ellentmondás feszül:
1. A pszichiátria történetében a kreatív terápiák a pszichoterápia kiegészítőiként jelentek

meg. Találkozhatunk-e tehát velük a szocioterápiában?
2. A “kreatív terápiák” kifejezés olyan tartalommal telítődött, amely elsősorban

képzőművészeti alkotások létrehozását jelzi. Az utóbbi időben azonban a fogalom köre bővül,
más tevékenységeket is magába foglal. Lehet-e ezek után külön “kreatív terápiák”-ról
beszélni, és nem inkább olyan terápiáról, amely a kreativitást fejleszti?
3. A szocioterápia fogalmi jegyei még nagyon elmosódottak a szakmai köztudatban.

Vállalkozhat-e valaki ebben a helyzetben arra, hogy egy ilyen, határok nélküli területen a
kreatív terápiáknak a helyét kicövekelje?
Maradjunk az utolsó ellentmondásnál!
A szocioterápia kielégítő definícióját erőfeszítéseim ellenére sem találtam az irodalomban.

Különbözőszemléletű szerzők más és más szempontokat hangsúlyoznak. Egybevetésük és
értékelésük külön tanulmányt igényelne. Hogy röviden célhoz érjünk témánkban, csak a
legfontosabb mozzanatokat emelem ki, amelyekre a definíció felépíthető.
SIVADON a szocioterápiát így fogalmazza meg: “Az emberi kontaktuslehetőségek

kifejlesztése, hogy újrastrukturáljuk a személyiséget a lehető legmagasabb szinten.”
JANSSEN ÉS PIERLOOT szerint “a szocioterápiában … a beteget kontaktusba hozzuk a

relációformák leginkább lehetséges széles változatával, és az lehetővé teszi neki, hogy ép
pszichés képességeivel megvalósítsa helyét a szociális kontextusban”, majd hozzáteszi: Ezek
a relációformák integrációhoz és fokozatos adaptációhoz vezetnek az ”érés” és “tapasztalás”
vagy “tanulás” révén.”
KRETZ szembeállítja a pszichoterápiával, amikor attól eltérő munkamódszert, elméleti alapot

és célkitűzést tulajdonít neki. Lényegét a “szociális tanulásban” látja, és ennél fogva a
szocioterápia nem más, mint a pszichoterápiában helyreállított személyiség gyakorlótere.
GOLDSCHMIDT a szocioterápiának azt a vonását véli fontosnak, amely lehetővé teszi a

betegnek, hogy a viselkedési próbálkozásra adott személyzeti reakció korrigáló hatását
elfogadja.
FÜREDI elengedhetetlen feltételnek a “csoportba illeszkedés”-t tartja.

HORVÁTH a szocioterápia három tartományát határolja el: a munkaterápiát, a
foglalkozásterápiát és a közösségi terápiát.
JUHÁSZ a gyógyítás egész rendszerében jelöli ki a helyét: “összefonódva a pszichoterápiával

– a gyógykezelés alapvető követelménye”, továbbá: “A szocioterápia a gyógykezelésnek nem
kiegészítő, hanem alapvető módszere”. Majd pedig “nem egyszer kauzális terápiának”

minősíti. A fogalom tartalmi jegyei közé sorolja a csoporton és viselkedésszabályozáson túl a

különböző foglalkozásokat és szervezési egységeket, amelyekben az “emberi faj fejlődését
biztosító tevékenységet reprodukáljuk”.
Immár a következtetések levonására szorítkozhatunk:
1. A szocioterápia önálló gyógyítási módszer, sajátos elméleti alappal és célkitűzésse

(JUHÁSZ, KRETZ)
Önállósága mellett tanúskodik a következő gondolatsor: a személyiség rétegelméletei az

emberben a biogén, pszichogén, szociogén alkotóelemeket különbözetik meg, amelyeknek
egybefonódását, egymásra épültségét hangsúlyozzák. A nem csupán a betegséget, hanem az
ember gyógyító terápia tehát ennek megfelelően egyaránt magába foglalja a biológiai vagy
szomatoterápiát, pszichoterápiát és szocioterápiát.
Önállóságát a szomatoterápiával szemben bizonyítanunk nem szükséges, elég hivatkoznunk a

szociálpszichiátria és a biológiai pszichiátria között zajló vitára.
Sokkal nehezebb feladat a pszichoterápiától való különbözőségét igazolnunk, mivel belőle

sarjadt és magán hordozza annak jegyeit. A KRETZ által említett eltérő munkamódszer,
szemléleti alap és célkitűzés megközelítéséhez néhány párhuzamos ellentéttel szeretnék
hozzájárulni:
- a pszichoterápia támadási pontja: a pszichés zavar; a szocioterápiáé az épen maradt

lelki képesség (JANSSEN és PIERLOCT).
- A pszichoterápia számára a vonatkoztatási alap a pszichológiai valóság (SÜLE): a

szocioterápiának az objektív társadalmi valóság.
- A pszichoterápia főként a feltárással dolgozik.
- A szocioterápia inkább tanítással, szociális tanulással.
2. A szocioterápia olyan társas, illetve társadalmi tevékenységet alkalmaz, amely az

“emberi faj fejlődését” (JUHÁSZ) biztosítja
Ide sorolandó tehát többek között a munka, de közösség visszajelentő viselkedése is

(GOLDSCHMIDT).
3. A szocioterápia szintere a csoport, (FÜREDI, JUHÁSZ)
Mint a legkisebb szociális egység, amelyben megvalósulhat a reszocializációs folyamat-

Ebben a tekintetben érvényesek rá a szociálpszichológia törvényei, amelyeket a gyógyítás
szolgálatába kell állítania.
Csak példaként: a gyógyító személyzet nem elégedhet meg azzal a csoportdinamikai

helyzettel, hogy egy beteg a különböző csoportokban mindig peremhelyzetbe kerülve
maradjon.

4. A szocioterápia a szociális teljesítőképességet állitja helyre és növeli (SIVADON), és

ezt tanítással, szociális tanulással éri el. (KRETZ, JANSEN és PIERLOOT, GOLDSCMIDT)
Ebben a folyamatban a feladatok fokozatos növelésénél, a teherbírás fokozásánál az

egészséges ember szocializációs folyamatát tekintjük modellnek, és így ebben az értelemben
koedukációs tevékenységet végzünk. Nem véletlenül találkozunk tehát a szocioterápiában
igen sok pedagógiai elemmel.
A következtetések összefoglalásaként elmondhatjuk:
A szocioterápia olyan alapvető gyógyítási módszer, amelynek célja a …..kapcsolat

lehetőségeinek a lehető legmagasabb szintre emelése, eszköze a csoportban végzett
társadalmi, az emberi faj fejlődését biztosító tevékenységek, módja pedig a tanulás-nevelés.
Tudom, hogy ez a definíció korántsem teljes, de elég vonatkozási keret ahhoz, hogy a kreatív
terápiáknak helyet találjunk benne. (A szocioterápia tartományainak (HORVÁTH)
részletesebb elemzésétől el kell most tekintenünk.)
A pszichoterápiában születet kreatív terápiák elsősorban a verbálisan ki nem fejezhető lelki

tartalmak megjelenítésére szolgálnak, mintegy nonverbális kommunikációként. A terapeuta
ebben az anyagban kutatja tovább a személyiség összefüggéseit. A kreatív terápia terméke: a
festmény, a rajz, a szobor csak annyiban fontos itt, amennyiben a pszichés tartalmat
megjeleníteni, beszélővé tenni tudja.
Ám a kész mű nemcsak ebből a szempontból vizsgálható. Megjelenik ugyanis benne az alkotó

kultúrája, formáló tehetsége, kézügyessége stb. Amikor egy rajz, festmény vagy szobor a
rajta, vagy benne megnyilatkozó pszichés jegyektől elvonatkoztatva mint
alkotás és értékelhető, a kreatív terápia a pszichoterápiából átlép a szocioterápiába. Ekkor
már az alkotás lesz a fontos, és nem az alkotó ember lelki problémája. Ez az alkotás ugyanis
már olyan társadalmi tevékenység, amely a szocioterápia eszköztárába tartozik.
Ezért beszélhetünk a kreatív terápiák Janus-arcáról: egyik tekintetükkel a pszichoterápia, a

másikkal a szocioterápia felé fordulnak.
Miért van szükség erre a különbségtételre?
Más a pszichoterápia és a szocioterápia célkitűzése, elméleti alapja és munkamódszere, ahogy

ezt a definíciónál láttuk, a kettőnek az összekeverése - műhiba. Tudnunk kell ugyanis mi a
célunk a beteg élményanyagának a feltárása-e pszichoterápiás vezetése végett, vagy pedig
alkotókészségének fokozása, fejlesztése. Mindkét cél más munkamódszert és munkamódot
kíván.
Az utóbbi időben azonban a kreatív-terápia olyan tevékenységeket is felölel, amelyeket a

pszichoterápia kevésbé tud felhasználni. A hímzett terítő ugyanis alig tud egyértelmű
eligazítást adni a beteg lelki zavarairól, pedig gyakran halljuk a hímzést a kreatív terápiák
között emlegetni. Devalválódik a kreatív terápia? Nem jól használjuk a kreatív jelzőt? Vagy
talán nem is terápia a hímzés, hanem csak kreativitást fejlesztő tevékenység? Kétségtelenül
fennáll annak a veszélye, amelyről TRINGER László és KUN Miklós előadásukban említést
tesznek, hogy minden hétköznapi tevékenységet “terápiává magasztosítunk”.

A szakmai köznyelvben a “foglalkoztatás”, munka jellegű foglalkoztatás, stb. kifejezésekben

gyakran szaporodnak a “terápiaformák”. Megvan-e mindig a kellő alapunk arra, hogy egy
módszer vagy eljárás mellé azonnal odaillesszük a “terápia” szót csak azért, mert - megint
TRINGERT és KUNT idézve – betegekkel végeztetik az egészségügyi dolgozók?
A szocioterápiában a kreatív terápiák átalakulnak kreativitást fejlesztő foglalkozásokká,

eljárásokká. Így a művészeti tevékenység a szocioterápiában – csak egyik tevékenység a sok
közül – ugyanilyen változáson megy át. Miért éppen vele kapcsolatban vártuk el, vagy tettük
kötelezővé a kreativitás fejlesztését?
A kreativitás a személyiség jegye – fejti ki Erika LANDAU. Ennek az alkotóképességnek a

bevonulása a terápiába minden szocioterápiás forma során éppolyan kötelező, mint a
művészeti tevékenységnél. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a munkaterápiában egyáltalán nem
törődünk ezzel a képességgel, hanem csak egy másik tartományban: a foglalkozásterápiában,
és ismét elhanyagoljuk a közösségi terápiában. Igaz, hogy az egyéni kreativitás LNDAU
szerint “az egyén fejlődése szempontjából életfontosságú” és a szociális kreativitás
előfeltétele, de a szocioterápiában éppen ennek a szociális kreativitásnak a fejlesztésére kell
törekednünk.
Úgy gondolom, hogy a szocioterápiában helyesebb lenne a kreativitás fejlesztéséről beszélni,

mint kreatív terápiákról. Elkerülhető lenne két módszer, két munkamód összekeverése. Amit
esetleg elveszítenénk a hagyományos kifejezés presztizséből, megnyerhetnénk tartalmában,
pontosságban.

Tringer László: Rehabilitációs módszerek, szocioterápiák

In: Tringer László A pszichiátria tankönyve (1999) Semmelweis Kiadó
A közösségi keretek között folytatott, rehabilitációt célzó foglalkozásokat összefoglalóan

szocioterápiáknak nevezzük. A szocioterápiás eljárások a betegség következtében
károsodott szociális magatartás helyreállítását, az autonómia szintjének javítását
célozzák. Az eljárások számtalan változata létezik. Lényegében minden, az egyén számára
elfogadható tevékenység terápiás célzatúvá is alakítható. E tevékenységek a rehabilitációs
intézmények napirendjébe illeszkednek és strukturálják a beteg idejét, mely fokozatosan
közelít a mindennapi élethez. A szocioterápiás program a rendelkezésre álló kapacitás, a
betegek összetétele, a munkacsoport tagjainak képzettsége szerint alakul. A rehabilitáció
eredményessége nem annyira az egyes foglakozások jellegétől, nem a “módszertől” függ,
hanem a terápiás légkörtől, a betegek motivációjától és a munkacsoport elkötelezettségétől.
Terápiás közösség
A rehabilitáció számára optimális közeget intézeti feltételek között a terápiás közösség

valósítja meg.
A terápiás közösség a betegek és a személyzet által alkotott időleges kis “társadalom”,
melynek célja a betegek gyógykezelése és a “nagy” társadalomba való harmonikus
beilleszkedés előmozdítása. A terápiás közösségben (többnyire fekvőbeteg-intézetben vagy
nappali kórházban) minden a kitűzött cél szerint szerveződik. A közösségben minden tagnak
(személyzetnek és betegnek egyaránt) megvan a maga szerepe. A betegek is különböző
funkciókat kapnak és részt vesznek a közösség életének mindennapjaiban (pl. beteg
informálja az újonnan érkezőket a helyi szokásokról, a napirendről és egyéb tudnivalóról,
betegek szerkesztik a faliújságot, telefonhívásokat intéznek, stb.)
A terápiás -közösség életét demokratikus elvek vezérlik. A mindennapi élet legfőbb
szabályozója a nagycsoport (osztályparlament), amely heti egy-két alkalommal, egyes
intézetekben naponta ülésezik. A nagycsoporton mindenki véleményt nyilváníthat. E fórumon
kerülnek napirendre a közösség életét zavaró, “deviáns” megnyilvánulások, amelyeket a
csoport ereje korrigál. A nagycsoport vezetése éppen ezért speciális csoportdinamikai
képzettséget igényel.
A közösség életét különböző pszicho-és szocioterápiás foglakozások strukturálják. Ezekben a
beteg számára a kapcsolatteremtésnek és kommunikációnak tág tere nyílik.
A terápiás közösségben eltöltött idő még azok számára is meghatározó élmény, akik állapota
egyébként nem sokat javul, A terápiás közösségben végzett munka többnyire a pszichiátriai és
szociális szolgálatokban dolgozó szakemberek számára is intenzív tanulási és
tapasztalatszerzési lehetőség.
ERGOTERÁPIÁS MÓDSZEREK
(munkaterápia és gyógyfoglalkoztatás)
E sokrétű eljárások során a betegeknek rendszeres, időbeli programozott foglakoztatása

történik. Mint említettük, ezek a foglalkoztatások már a betegség akut fázisában
megkezdődhetnek. Munkaterápiaként a legkülönfélébb termelő, javító, kisegítő stb.
munkatevékenység folytatható, ha azt a betegek elfogadják, nem megalázó és nem az
intézmény hiányosságait pótolja. A nem termelő jellegű ergoterápiás foglalkozások a betegek
általános és speciális készségeit fejlesztik. Az általános készségek közé soroljuk azokat,

amelyek az alkotó tevékenység nélkülözhetetlen elemei és amelyek a pszichiátriai betegségek

során gyakran károsodnak.
–Kommunikáció: a közösségi foglalkozások során intenzív kommunikációs közeg keletkezik.
A munka-szervezetben folytatott kommunikációban kooperativitás nyilvánul meg,
hierarchikus viszonyok fejeződnek ki (vezető – beosztott).
–Kognitív készségek: az ergoterápiás foglalkozások a logikai készségek, a kombinációs

képesség, a gyakorlati problémamegoldás számtalan lehetőségét kínálja fel.
-Tartós figyelem: a tevékenység a figyelmet hosszabb időre magára vonja.
–Motiváció: a folyamatos tevékenység öninvolválódást, ezáltal a motiváció növekedését vonja

maga után.
–Sikerélmény: önbizalom fejlesztés: a tevékenységek eredménye siker, amelyet a személyzet

és a többi beteg elismerése felerősít.
–Kreativitás: a foglakozások jelentős része újszerű, egyéni megoldásokat hív elő, fejleszti a
beteg kreatív gondolkodását.
Az ergoterápiás módszerek emellett speciális célokat is megvalósíthatnak. Ilyenkor többnyire

azonos típusú betegeket gyűjtenek egy csoportba és számukra speciális fogalkozásokat
szerveznek.
-motoros készségek fejlesztése (kataton betegek, hipermotil gyermekek, stb.).
-kognitív rehabilitáció (organikus kórképek, stroke utáni állapotok),
-kommunikáció fejlesztése (pl. negatív tünetes szkizofréniák).
Az ergoterápiás foglakozások során a betegek a legkülönfélébb tevékenységeket végezhetik,

függően az érdeklődésüktől, az intézmény személyi és tárgyi feltételeitől. Ilyenek lehetnek
pl.: játékok, kisplasztika, varrás, hímzés, famunkák, faragás, barkácsolás, bábkészítés stb.
MŰVÉSZETI TERÁPIÁK
A művészi kifejezés igen erőteljes terápiás hatással rendelkezik. Az önkifejezés művészi

formái alkalmasak arra, hogy verbálisan nem megfogalmazott szubjektív, főleg érzelmi
állapotokat jelenítsenek meg. A művészeti terápiák ezen kívül a személy kreativitását és a fent
felsorolt általános készségeit is fejlesztik. A művészetterápia során a betegek között újszerű
kommunikatív kapcsolatok alakulhatnak ki.
Zeneterápia
Az egyszerű zenehallgatástól az aktív zenélésig terjedhet. A terapeuta által célzottan

kiválasztott vagy a betegek által javasolt (többnyire klasszikus) mű csoportos meghallgatása
után a betegek kötetlenül beszélgetnek élményeikről, a képzett zeneterapeuta segítségével. Ía
foglakozások vezetése csoportdinamikai képzettséget is igényel. A ritmusos zeneterápia
mozgáskárosodott gyermekek rehabilitációjában is jelentős segítség lehet.

Képzőművészeti terápiák
Leggyakrabban rajzolásra és festésre van alkalom. Egyes intézetekben kerámiakészítésre vagy

egyéb, művészi jellegű tevékenységre is lehetőség nyílik. A betegek spontán témaválasztása
vagy a vezető tematikus javaslatai alapján készített alkotások a betegek aktuális belső
állapotát fejezhetik ki. Különösen szerencsés, ha a művészetterápia közvetlenül a kiscsoportos
foglakozásokhoz csatlakozik, és a csoportélmény dinamizmusa alkotások formájában fejlődik
tovább.
Biblioterápia
A betegek által kiválasztott vagy aterapeuta által javasolt olvasmány csoportos megbeszélése
során a betegek személyes élményei kerülnek felszínre. Többnyire beleélik magukat a
történetbe, személyes állásfoglalásaik, beállítódásaik kifejtésére nyílik lehetőségük.
Színjátszó csoportok
A színészi megjelenítés számos terápiás lehetőséget hordoz. A beteg átél egy önmagától
különböző szerepet, elvonatkoztat saját személyétől (decentrál). Új kommunikatív
készségeket sajátít el. Oldja a szociális térben jelentkező gátlásokat. A darab tanulása, a
felkészülés során a közösségben végzett munka elemeit sajátíthatja el.
Táncterápia
A ritmikustestmozgás ősi kifejezőeszköz, amely a táncban is megőrzi ősi elemeit. A

táncterápiát többnyire terápiás közösségek keretében alkalmazzák. Általában kedvelik, még a
kommunikációra képtelen beteg is szívesen táncol, mivel az egyszerű mozgások segítségével
valamiképp mégis kifejezheti magát.
FIZIOTERÁPIÁS MÓDSZEREK
A gyógytornász-fizioterapeuta a pszichiátriai rehabilitációs munkacsoport fontos szereplője.

A klasszikus –terápiás forradalom előtti- korban a fizioterápiás módszerek jelentős szerepet
játszottak a pszichiátriai betegek kezelésében (fürdőkúrák, nap- és levegő-kúrák, masszázs,
elektroterápiák, stb.). Ma ezek szerepe háttérbe szorult. A gyógytornász által végzett terápiás
foglakozások két csoportra oszlanak.
1.Hagyományos gyógytorna, mely célszerűen a reggeli órákban végzett “frissítő”, higiénikus
tornával kezdődik és a lehetőségek szerint a nap folyamán szervezett sportfoglalkozásokkal
folytatódik. Számos helyen a gyógytornász hétvégi túrákat szervez.
A fizikai aktivitás fenntartása a pszichiátriai betegek számára különösen fontos, testi
kondíciójuk javítása érdekében, a gyógyszerek okozta aktivitáscsökkenés ellensúlyozása
céljából is. A fizikai aktivitásnak ezen túlmenően szorongáscsökkentő szerepe is van. Számos
beteg mozgásszervi panaszokkal is küszködik.
2.Speciális pszichiátriai képzettség szükséges a kommunikatív mozgásterápia végzéséhez.

E módszer célja a nem verbális kommunikáció fejlesztése, mely a verbális pszichoterápiához
csatlakozik és azt szervesen kiegészíti. Optimális esetben a gyógytornász koterapeutaként
részt vesz a pszichoterápiás kiscsoportban, és az ülést követő kommunikatív órát maga vezeti.

A gyakorlatok struktúrája hierarchikusan épül fel, a csoportdinamikai folyamat előrehaladását

követve:
a./ érzelmi állapotokat kifejező testhelyzetek és mozgások,
b./ kapcsolatfelvétel nem verbális eszközökkel,
c./ érzelmi viszonyok kifejezése nem verbális úton,
d./ csoportstruktúra megjelenítése
A gyógytornász egyéni találékonyságának és a betegek javaslatainak tág tere nyílik a

gyakorlatok megvalósítása során.

Harangozó Judit: Szocioterápiák

In: A pszichiátria vázlata szerk.: Huszár Ilona – HIETE Budapest, 1998
A szocioterápia az egyén társas kapcsolatrendszerének, mikrotársadalmi környezetének

pozitív hatásaira építő terápiás beavatkozás. Kialakulása történelmileg szorosan összefügg a
pszichiátriai kórházak viszonyainak humánusabbá tételéért és a pszichiátriai betegekkel
szembeni előítéletek felszámolásáért folytatott mentálhigiénés mozgalommal. A szocioterápia
célja: elősegíteni a beteg tevékenységét és visszaadni elveszett készségeit. E terápiaformák
előkészítik a beteg társadalomba való visszahelyezését (család, társaság, munkahely, stb), a
hivatásbeli elhelyezését, és segítik a szabadidő megszervezését. Új impulzusokat adnak, és
már a gyógyszeres kezelés kezdetén előremutató jellegűek. A szocioterápiák alkalmazásuk
módja szerint két csoportra oszthatók: intézményes (falakon belüli, osztályos) és közösségi
(falakon kívüli, terepen folyó) formák.
Az intézményes szocioterápia alappillére a pszichiátria osztály struktúrája, azaz az osztály
vezetési stílusa, a személyzet betegekkel szembeni beállítódása, az osztály nyitott vagy zárt
jellege, autokratikus vagy demokratikus szervezése, stb. Ennek megfelelően a pszichiátriai
osztályok két fő típusa különböztethető meg: zárt rendszerként és nyitott rendszerként
működő osztálymodellek.
A zárt rendszerként funkcionáló osztályt a következők jellemzik:
• Kettős szakadék szűkíti be a betegek mozgásterét; szakadék a külvilág és az osztály
között, szakadék a személyzet és a betegek között;
• Az osztály vezetési stílusa autokratikus, autoriter;
• A személyzet betegekkel szembeni attitűdje előítéletes, negatív;
• A személyzet és betegek érintkezési felülete szűk és sztereotíp.
Ennél fogva a betegtől kapott információk nem a beteget, hanem a szituációt jellemzik, a
beteget az intézet totális jellege infantilizálja, regresszív állapotban tartja, a beteg elveszti a
saját sorsáért való felelősségvállalás képességét, elveszti eredeti emberi kapcsolatait, eredeti
munkaszokásait, rehabilitációs esélyei a minimumra redukálódnak.
A nyitott rendszerként működő osztály (prototípusa az ún. “terápiás közösség”) jellemzői:
• Demokratikus vezetési stílus; permanens és jól működő kölcsönkapcsolat a külvilág és az
osztály között;
• A személyzet beállítódása partneri, klienscentrikus; empátiás a beteggel szemben;
• Sokrétű, módszertanilag kimunkált érintkezési formák a betegek és a személyzet, a
személyzet tagjai között, ill. a betegek egymás közötti érintkezésében;
• A betegek megőrzik eredeti kapcsolataikat; sőt egyes terápiás formák ezekre a
kapcsolatokra építenek;
• Megőrzik eredeti szokásaikat;
• Rehabilitációs esélyeik jelentősen javulnak.
Az intézményes szocioterápiák tudatos alkalmazása elsősorban, de nem kizárólag nyitott
rendszerként működő osztályon lehetséges. Ezen az alappilléren nyugodva az osztályos
szocioterápiák kötött és kötetlen formái ismeretesek. Kötött formák: csoportpszichoterápiák
(nagy- és kiscsoport különböző formái), családterápiák, házaspárterápiák, mint verbális
terápiák – képzőművészeti, zene- és irodalomterápiák, mint közegterápiák. Kötetlen formák:
szakkörök, klubok, közös kirándulások, mozi- és színházlátogatások, önkormányzati formák,
önsegítő formák, stb.
A pszichiátriai rehabilitáció elengedhetetlen eleme a munkarehabilitáció. Ennek része a
“foglalkozás és munkaterápia”. Igen lényeges, hogy a kórházi tartózkodás idején is

fennmaradjanak a beteg társas kapcsolatai (a látogatási idő bővítése, a hétvégi

hazabocsátások, a városi séták, az ún. adaptációs szabadság ezt a célt szolgálja). A
foglalkoztatásnak fontos eleme, hogy csoportos – a csoport stimuláló hatása ugyanis
nagymértékben segíti a későbbi adaptációját. A foglalkoztatás során létrejövő sikerélményei
növelik az önbizalmát, önállóságát, és ugyancsak az adaptációs készségének fokozódását
eredményezik. Már az intézményes keretek között megkezdődhet az életviteli készségek
tréningje és a pszichoedukáció.
A modern pszichiátriai ellátórendszerek a drága és a rehabilitáció szempontjából kevésbé
hatékony, intézményes ellátással szemben a közösségi szolgáltatásokat helyezik előtérbe. A
kórházi kezelés időtartama a megfelelő közösségi gondozás kiépülése mellett átlagosan 1-2
hétre csökken. A közösségben alkalmazott szocioterápiák mentálhigiénés szemléletében a
preventív1 szempontok egyre inkább előtérbe kerülnek. Történelmileg a harmadlagos
prevenció módszereként fejlődtek ki a krónikus pszichiátriai beteg családi gondozása
keretében. Később a szervezési formák már a másodlagos prevenció feladatkörét is érintették
(pszichotikus betegek otthoni kezelése a család bevonásával, krízisterápiák). A fejlődés a
valódi megelőzés irányába tart, amikor az egyén még nem beteg, de veszélyeztetett
környezetben van és segítségre szorul. (A módszereket és a szervezési formákat lásd
részletesen a “Mentálhigiéné” és “A pszichiátriai rehabilitáció” című fejezetben).
1
Elsődleges megelőzés célja az újonnan keletkező pszichiátriai betegségek és lelki zavarok arányának
csökkentése egy adott népességen belül. A másodlagos megelőzés célja a már kialakult zavarok időtartamának
lerövidítése, a visszaesés és a krónikussá válás arányának csökkentése. A harmadlagos megelőzés célja az akut
betegségek után visszamaradó, vagy a krónikus állapotokat kísérő defektusok, másodlagos lelki és szociális
következmény mértékének és arányainak csökkentése adott népességen belül.

Németh László: A szocioterápia meghatározása
A szocioterapeuta egyrészről művészetterápiás módszerspecifikus csoportvezető, másrészről

közösségfejlesztő.
A szocioterapeuta, mint művészetterápiás módszerspecifikus csoportvezető
A szocioterapeuta négy technikára épített módszerrel dolgozik. Eszközként használja a

képzőművészet, mozgás, zene (passzív és aktív), valamint az biblioterápiát, hogy a
csoporttagok a művészet eszközein keresztül élményeiket kifejezhessék, megragadhassák és
az élmények elemzésén, megértésén keresztül önismeretet szerezhessenek. A különböző
technikák használatával biztosítható, hogy a csoporttag teljes pszichés belső- és szociális
világát, értékrendszerének jellemzőit előhívhassuk; a különböző művészetterápiás technikák
lehetőségeivel a csoporttag számára önmaga többszempontú megértését lehetővé tegyük.
A szocioterápiás technika kiindulása, hogy a csoporttagok helyzetéhez választja meg
közelítési módját és eszközeit. A módszer az egyén és társas környezetének értékrendjét is
tudatosítja és szocializálással a társas környezet befolyásolását és értékrendjének alakítását is
célozza.
A szocioterapeuta, mint közösségfejlesztő
A szocioterapeuta egy adott intézményben vagy a civiltársadalom valamilyen helyszínén az

adott közösségben fejleszti a különböző közös identitást kifejező tevékenységeket, alakítja a
demokratikus, toleráns társadalmi együttműködés kereteit és értékrendjét valamint cselekvési
módjait. A szocioterapeuta megad minden támogatást közösségeknek, hogy demokratikus,
toleráns értékrend érvényesülhessen működésükben. Segíti az egyéni, kisebbségi helyzetnek a
közösségbe való integráltságát. Egymás melletti csoportok között kapcsolatot épít és segít a
másik csoport megértésében, elfogadásban. A szocioterapeuta - az érintett csoporttal közösen
- akciókat szervez, ezzel hozzájárul egy nyitott, toleráns, diszkriminációtól mentes társadalmi
értékrend kialakulásához.
MMSZKE szocioterápiás küldetésnyilatkozata
A szocioterápia hozzájárul egy nyitott toleráns társadalom kialakulásához. Ennek eszköze,

hogy minél több kiscsoport szerveződik, működik, amely lehetőséget ad arra, hogy emberek
megéljék egyediségüket, bármely - a többségi trendtől eltérő – életformájuk létjogosultságát.
A szocioterápián belül alkalmazott művészetterápiás csoportmódszer lehetőséget ad arra,
hogy sajátélményben megélhető és megismerhető legyen mindenki egyedi lélektani
működése, értékszemlélete. A csoportban megélhető a minősítés nélküli, toleráns közegben
való létezés felszabadító hatása és öröme. A csoport hozzájárul hogy mindenki önmaga
értékrendjét, életformáját autonóm módon képviselje, ugyanakkor mások értékrendjét,
életfelfogását tolerálja, megértse – ezzel egy multikulturális társadalom alapműködéséről
tapasztalatot szerezzen. A csoportvezetésre való felkészítés azt célozza, hogy ez az
értékközelítés minél több ember számára megélhető és elérhető legyen. A
szocioterápia/közösségépítés célja, hogy az emberek természetes közegét jelentő
intézményekben (iskola, munkahely, művelődési intézmények), valamint a civil
társadalomban egyre több csoport működjön, amely hozzájárul a nyitott, toleráns társadalmi
működéshez. Ezek a csoportok lehetőséget adnak az önismeretre, és a tudatosan választott

értékrend szerinti (egyéni és közösségi szinten történő) életvitelre, amely megakadályozhatja,

hogy emberek – a többségitől - eltérő életformájuk miatt, minősített vagy beteg szerepbe
kerüljenek. A szocioterápiás/közösségépítő csoportok működése a megelőzést (prevenciót), a
személyes kiteljesedést, valamint a multikulturális társadalmi működés elérését célozza.

Németh László: Másság
Szeretem a magam másságát, de időnként azt veszem észre nem szeretem a másik másságát.
Miután meditativ lélek (elme) vagyok, elgondolkodom ezen. Miért szeretem a magam
másságát? Mert megélem benne egyediségem, megkülönböztetettségem. Átélem, mint
pozitívumot, mert magam teremtettem - szemlélem, vizsgálgatom és szeretem. Őrzöm, óvom
attól, hogy mások befolyásolják, a maguk képére formálják, manipulálják, vagy alakítsák. A
másságom az enyém. Amiért fontos még, hogy semmit közvetlenebbül, személyesebben
megélni nem tudok, mint az önmagammal való azonosságom. Állandóan érzem, látom
különbözőségem másoktól. Gyengédség ébred bennem önmagam iránt - ez én vagyok!
Mások? Ők rajtam kívül mindenféléket éreznek irántam. Szeretnek, gyűlölnek, közömbösek.
Senkitől nem várhatom, hogy magam helyett szeressen. Más szeretete csak a másiktól
kapott szeretett lehet. Helye van és helyének kell lennie a magam becsülésének, szeretetének.
Ez pedig csak arra vonatkozhat bennem, ami egyedi, ami én vagyok, amiben más vagyok
másoktól. Ugyanakkor azt is nagyon szeretem magamban, amiben hasonló vagyok másokhoz.
Mert szeretetem teljes magamra vonatkoztatom. Te, aki hallgatod (olvasod) most ezt az írást
kérdezheted, mi közöd ahhoz, hogy én szeretettel viszonyulok önmagamhoz? Válaszolhatom,
hogy semmi, de mondhatom azt is, hogy amivel én fordulni tudok feléd nem más, mint az a
viszony, amivel magamhoz közelitek. Azért követtem végig a magamhoz való viszonyom, a
másságomhoz való viszonyom, mert azt gondolom (és érzem), hogy ez a meghatározó az én
esetemben, a másokhoz való viszonyomban. Merem azt az általánosítást tenni, hogy
mindenkinek a másokhoz való viszonyát, az önmagához való viszonya határozza meg.
Gondolj csak a különböző látszólag pillanatnyi hangulatodra, hogy mennyire befolyásolja azt,
hogy miként reagálsz egy adott helyzetben. Ugyanazért mikor dühöngsz és mikor nevetsz?!
De azzal kezdtem, hogy időnként azt veszem észre, hogy más másságát nem szeretem. Azt
hiszem olyankor történik ez, amikor mást várok el a másiktól, mint amit ő ad. Az első
reakcióm, hogy idegen, mert eltér az én elképzelésemtől. Idegen, más - nem szeretem. Ez az
érzelmi viszony jelenik meg először. Érzem, átélem, de közben homályosan elkezd egy másik
érzés is áramlani bennem. Amikor én vagyok egy ilyen helyzetben, mennyire nem szeretem,
hogy mást akarnak tőlem, mint amit én adni tudok, akarok vagy képes vagyok. Ez az érzés -
lehet, hogy önzőségből - fontosabbá válik, mint az idegenség. Ha én elvárom velem
kapcsolatban, akkor az egyértelmű számomra, hogy a másikkal kapcsolatban ezt ne tegyem.
Hamvas a realizálással kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy "realizálni, annyi, mint a más iránt
támasztott követelést azzal kezdeni, hogy azt először önmagam váltom be". Ez az alapállás,
ami meghatároz. Megint a magam szeretetének körébe érkeztem. Az előbb azt mondtam, lehet
önzőségből fordulok a második érzés felé inkább. Észrevétlenül a másik azonosítását
használtam saját jelenségem leírására. Önzőség csak a másik vonatkozásában és a másik
szempontjából megfogalmazva érvényes nézőpont. Saját szempontomból soha nem
minősülhet semmi önzőségnek. Ez nem kóros befelé fordulás, hanem önmagam
kiterjesztése. Abban a pillanatban, amikor a másikra is érvényes mindaz, ami önmagamra,
akkor a másik részemmé válik, azonosságunk belőlem fakad - és nem tőle függ. Ezzel
helyzetbeállító szerepem lesz, nem a másiktól függő, helyzetet elfogadó. Beállító szerepem
abban lesz, hogy a magam számára megköveteltet, a másik számára biztosítom, és abban a
pillanatban az a tisztelet lép a szituáció érvényességébe, hogy a másik megérzi, megéli az
elismert egyéniségét, teljességét, egyediségét. Ezzel az alaplépéssel lemondok a kapcsolat -
rejtett küzdelméről - a másik meghatározásáról. Nem meghatározok, nem elvárok, hanem
befogadok. A nyitottság, az odafordulás, az ő meglátása, meghallása adja azt az alaphelyzetet,
hogy megélhető a kiterjesztett énnel való közösség.

Lágyan elringatóztunk itt e gondolatmenetben és talán még egyetértés is kialakult közöttünk a

mássághoz való viszony alaphelyzetét érintően. De ha most mindenki végig gondolja a
másság alatt mit értett, milyen kép jelent meg hozzá kapcsolódva, akkor...? Akkor
valószínűleg, azok a hozzánk hasonló "derék másságok" vannak kinek-kinek a fejében, ahol
kimondatlanul konszenzus az egyén tisztelete, a saját viselkedéshez reflexív viszony, a megélt
személyes felelős részvétel az életben. Ugye, ezek azok a pozitív másságok, amivel mindenki
akár közösséget is tud vállalni. Ezek a környezetünkben élő, vagy a magunkban hordott
művész, színész, zenész, akik a hiteles alkotások létrejöttéhez elismertséget kapnak
környezetüktől, arra való jogot, hogy (pozitív) mások legyenek. De mi van a negatív
másságokkal? Akik nem rendelkeznek azzal a szublimációs képességgel, hogy viselkedésük
elfogadásához, magyarázatához valamilyen értelmező végterméket - alkotást tegyenek. Ennek
hiányában pedig a viselkedésük maga lesz a megítélés (elítélés) tárgya.
A számomra a másságoknak két típusa létezik, és mindegyiknek két alkategóriája. A tudatos
és nem tudatos másság és mindkettőnél az erőszak viszonylatában az erőszakos, vagy nem
erőszakos alkategória. Az a másság, amelyik másságának tudatában, azt képviselve
korlátozza az én másságom létjogosultságát, és mintegy elvárja, előírja számomra az ő
másságának elfogadását - az azzal való azonosulást. Ez az erőszakos tudatos másság él
a megkülönböztetés jellemzőjével, de amint megkülönböztette magát, az egyetlen érvényes
másság képét hordozza magában követendőként. Ez semmiben nem különbözik azoktól, akik
a másságot nem fogadják el. Ugyanazt a hatalmi helyzetet teremtik - meghatározni a másikat,
csak most épp az általa értelmezett másságot normává téve.
Az erőszakos tudatos másság szélsőséges formája önmagát már nem is másságként kezeli,
csak a tőle eltérőket minősíti másnak. Ideológiai alapokkal támasztja alá, annak
létjogosultságát, hogy a másságot miért és hogyan nem fogadja el ill. hogyan "jogosult"
eljárni a mássággal szemben. Ez az embernek az a tipikus képessége, hogy ideológiával
eltakarja maga elől azt, ami van. Az a korlátolt közelítés mód, ahol fontosabbá válik egy
magyarázó elv, mint a tényszerűen megtapasztalható. Itt a tudatosságnak egy olyan
korlátozott formája nyilvánul meg, amelyből hiányzik az önreflexió és a tények fényében való
megvizsgálása a felállított elméletnek. Ez a szélsőséges másság hordozza magában a
küldetéstudatot. Mintha bárkinek joga lenne más helyett megcselekedni bármit. Ennek
tudatában érzi felhatalmazva magát mások nevében való cselekvésre.
Én a mássághoz való viszonylatban csak a hatalomról való lemondást tudom elfogadni
alapállásként. Ugyanis ez biztosítja, hogy a tőlem független mások valóban egyéni
szabadságuk megélése kapcsán - mások lehessenek. Ezzel az erőszakos tudatos mássághoz
nem tudok másként viszonyulni, mint ő viszonyul hozzám. Saját magam védelme érdekében
elfogadom a hatalmi harcot. Kikérem magamnak, elhatárolom magam tőle, fellépek ellene.
Ennek ellentéte a szabad tudatos másság. Másságát ismerve alapállásként biztosítja a
másik számára szabadon másságának megélését - követelmény, következmény nélkül,
rácsodálkozással, elfogadással.
A másságok másik formája a nem tudatos másság. Ennek is két altípusa van: az erőszakos és
az elemi. A nem tudatos erőszakos másság képtelen rálátni emberi viszonyok
kölcsönös meghatározó jellemzőire és ennek megfelelően egyetlen érvényes igazságot
képvisel, a sajátját. Ez megingathatatlan, minden tőle eltérőt minősít. Érzékeli másságát, de
értetlenül áll a jelenség előtt: nem érti a másik miért nem pont olyan, mint ő. Nem érti, de
elvárja, hogy a másik olyan legyen, mint ő. Ezek a másságok azt az illúziót hordozzák
magukban, hogy ők valamilyen többséghez tartoznak és azok képviseletében van joguk a
tőlük eltérő másságok felé fellépni azzal az elvárással, hogy hozzájuk hasonuljanak. Ezzel
szemben a nem tudatos elemi másság természetes egységben él saját másságával.
Érzékeli különbözőségét, de természetesnek tartja az eltéréseket. Elemi igazságként létezik

számára a különbözőség és úgy gondolja ez így van helyén. Nem akar megváltoztatni senkit
és nem akar megváltozni ő maga se. Rezignációval vesz részt a világban és leginkább
mosolyog, ha megváltoztatni szeretné valaki. El is éri, hogy békén hagyja a világ az ő
másságát. Zavartalanul létezhet és létezik másságának egyedi, külön világában.
A másságok leírásában rejtetten benne van egy nagyon meghatározott nézőpont: az
együttlátása a jelenségeknek. Ebből adódóan fogalmazható meg és használható egyáltalán a
másság fogalma. Másság annyi mint egymásmellettiség értéktételezések nélkül. Leíró,
megállapító fogalomhasználat. Másságról ott kezdődik lényegi gondolkodás, amikor valaki
önmagára tud úgy tekinteni, mint a meglévő változatok egyike. Ezzel az "egyike" nézőpont,
alapállássá válik. Elhatárol, de határt megjelölve összeköt; egy rész teljes tulajdonosává tesz,
de viszonyításban a körbevevőkkel; identitástudatot biztosít, de más identitások
figyelembevételével. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert sokszor az homályosítja
el a tisztánlátását valakinek, hogy nem látja a sokaságban önmaga "egyikségét", hanem az a
belső megélése, hogy amit ő gondol és lát és tart helyesnek az mindenki számára az
egyértelmű.
Befejezésként szeretném azt az élményem elmesélni, amikor rádöbbentem a másik

fontosságára a magam teljessége szempontjából. Sokszor voltam olyan helyzetben, amikor
valaki mondott valamit és én azt gondoltam "ez mekkora marhaság"! Ezt egy ideig
helyénvalónak találtam, hiszen ezzel a kijelentésemmel magamban biztosítottam a saját
gondolataim értékesség-tudatát. Amit én gondolok az fontosabb, értékesebb. Aztán elkezdtem
gyanakodni magamra. Valóban így van? Rádöbbentem, hogy ezzel egy hierarchiát hozok létre
magam és a másik között. A szimbolikus gondolati hierarchiában alá és fölé rendelem a másik
és saját gondolatom. Ez nem megfelelő alapállás. Elkezdtem úgy részt venni helyzetekben,
hogy amikor megjelent ez az érzésem, akkor rögtön kontrolláltam és belsőleg fordítottam a
helyzeten. Hierarchia nélkül elkezdtem azt nézni, hogy a másik gondolatának mi önmagában
az értéke, illetve hogyan kapcsolható az én gondolataimhoz - minősítés nélkül? Egyszer csak
az történt, hogy rácsodálkoztam arra a helyzetre - ebből az alapállásból, hogy - amit a másik
mond, az nekem nem jutott volna eszembe. Ezzel az történt, hogy annak élménye vált
megragadhatóvá számomra, hogy a saját lehatároltságom a másik kapcsolódásával tudja elérni
kiteljesedését. Ugyanis nem az a fontos egy másik emberrel való kommunikációban, hogy az
biztosítsa számomra, saját értéktudatomat hanem, hogy létrejöjjön egy valós, hiteles
személyes találkozás. Ha pedig ez a fontos, akkor nem a saját korlátoltságom köreinek
ismétlése a meghatározó, hanem a gondolataink elérése a másikhoz, hozzánk. Ez pedig csak
abból az alapállásból jön létre, ahol nem megítélem, hanem megragadom, befogadom
mindazt, amit a másik kifejezni képes. Így döbbenten rá, hogy szükségem van a másik
másságára, mert ez képes a magam teljességét láthatóvá tenni önmagam számára. Már megint
saját körömbe érkeztem - mondhatjátok. Lehet, hogy tudomásul kéne venni, a legnagyobb
ösztönzést a dolgok alakulásában mégis csak önmagunkkal való viszonyunk motiválja.
Az nem mindegy, hogy mennyire vagyok képes ezt az önmagamra vonatkozó viszonyt, olyan
tisztaságban meghatározni, amely következményként a másikkal való viszony tisztaságát
eredményezi. Mi a másikkal való kapcsolat tisztasága számomra? A kapcsolat
egyenrangúsága, amely még rejtetten se működtet hierarchiát; annak megajánlása, hogy a
másik hordozza a teljességet - így a belőle látható pillanatnyi mellett és mögött ott van az,
ami lényeges egy emberből, még ha el is fedi a jelenlegi pillanatban valami homályos
érzelem, érdek; azt fogadom el amit a másik ad és abban látom meg a nekem szóló
személyest - és nem az én korlátolt elvárásomnak akarom megfeleltetni a másikat;
helyzetbeállító teremtőként veszek részt a kapcsolatban - ahol nem az adott szituáció a
meghatározó, hanem a lehetséges, ami minden emberben meglévőt feltételezve tud átsegíteni
a pillanatnyi érzéseimen a másikkal kapcsolatban, ezzel alakítva változtatva a meglévő

szituáció lehetőségeit; ennek a helyzetnek az alapja pedig, a közvetlen, személyes, nyílt

kapcsolat.
Azzal kezdtem, hogy szeretem a magam másságát, de időnként azt veszem észre nem
szeretem a másik másságát. Azzal fejezem be, hogy szeretem a magam másságát és ennek
szabad megéléséhez a legcélszerűbb és legtöbb örömet adó formában úgy tudok eljutni, hogy
kedvelem mások különbözőségét, másságát - tőlem.

Pszichiátriai szakmai protokoll - Szocioterápiás módszerek

In: Magyar Pszichiátriai Társaság (2001)
TERÁPIÁS SZAKASZ
A szocioterápiák legfőbb jellemzői:
1. Nélkülözhetetlen, főleg kiegészítő jellegű terápiás módszerek, amelyek a gyógyszeres és a

pszichoterápiás eredmények elmélyítésére szolgálnak, hatásukat azokkal szoros
összhangban fejtik ki. Mellőzésük következtében kialakuló tétlenség a pszichopatológiai
tünetek perszisztálásának kedvez.
2. Minden humán tevékenységre építhető szocioterápiás eljárás, amelynek terápiás értéke
csak akkor lesz, ha nem a tevékenység puszta gyakoroltatására szorítkozik, hanem a
személyiség kibontakozását, differenciálódását, társas viszonyainak dinamizálását
szolgálja.
3. A hierarchikus jellegű orvos-beteg, ill. terapeuta-beteg kapcsolat helyét a partneri viszony
váltja fel: a betegek tehát nem passzív tárgyai a gyógyító munkának, hanem a terápia
aktív, kreatív, kezdeményező résztvevői.
4. A fokozatosság elvének következetes érvényesítése, a követelmények, elvárások
szintjének fokozatos emelése és az éppen optimális stimuláció biztosítása szolgálja mind
az alul- mind a túlstimuláltság elkerülését.
Szociális készségek tréningje

Közös jellemzőjük: az önálló életvitelre való felkészítés, amely egyfelől magába foglalja az
adekvát kommunikációra kész, hatékony problémamegoldó és önérvényesítő viselkedés
megtanulását, betegségét megismerni akaró és azzal együtt élni tudó attitűd kibontakoztatását;
másfelől biztosítja a teljes értékű mindennapi élethez szükséges készségek és képességek
kialakítását és a megfelelő jártasságot az élettevékenységek összességében. Ezek a tréningek
nélkülözhetetlenek, mert megfelelő szociális készségek hiánya esetén rehabilitációs
törekvéseink szükségképpen eredménytelenek maradnak.
Gyakoriság és időtartam: egy sorozatban összesen 10–20 foglalkozás, általában heti kétszer
másfél órában.
Szakember: gyógyfoglalkoztató, pszichológus, viselkedésterapeuta, szociális munkás.
Eszközszükséglet: gyakorló helyiségek, háztartási és konyhai felszerelések, tisztító szerek,
étkezési alapanyagok.
Járulékos tevékenység: csoportdinamika-csoportkohézió, viselkedésterápiás effektusok.
Eredmény: az Asszertív Kérdőíven és az Asszertivitás Leltárban szignifikáns javulás,
hatékony önérvényesítés, a tanult tevékenységek, jártasságok vizsga-szintű ellenőrzése.
Kommunikációs tréning: a mindennapi élethelyzetekben szokásos kommunikációs sémák

gyakorlása, csiszolása (ismerkedés, randevúzás, társalgás, szomszédokkal való kapcsolat,
álláskeresés, munkatársakkal való kapcsolat, utazás, nyaralás stb.)
Problémamegoldó tréning: különböző, a betegek által már átélt konfliktushelyzetek

megoldási technikáinak kimunkálása. “Hat lépéses” módszer: (1) a probléma
megfogalmazása, (2) megoldásra vonatkozó összes lehetséges ötlet, (3) ezek elemzése:
előnyök, hátrányok, (4) döntés, (5) aprólékos terv a végrehajtásra, (6) végrehajtás, majd
kiértékelés.
Asszertív tréning: célja a hatékony önérvényesítés (a személyes jogok szociálisan elfogadható

képviselete), valamint a negatív és pozitív érzések adekvát kifejezése. Egyidejűleg törekszik a
szociális kompetencia helyreállítására, az önértékelés, a magabiztosság és a kapcsolatteremtő
készség kialakítására.
Pszichoedukáció: csoportkeretek között és lehetőleg hozzátartozókkal kiegészülve, az

ismeretek együttes konkretizálására és feldolgozására, elmélyítésére törekedve –
megismerkedés (1) a betegség törvényszerűségeivel, (2) a visszaesés kezdeti, figyelmeztető
jeleivel, (3) a legkorszerűbb gyógyító eljárásokkal, (4) a visszaesések megelőzésének
lehetőségeivel, és (5) a páciens és a család együttműködésének jelentőségével, mind a
megelőzésben, mind a betegséggel együtt járó hátrányok és nehézségek leküzdésében.
Mindennapi élettevékenységek programjai: gyakorlati ismeretek, alapos jártasság szerzése a

háztartásvezetés, a főzés-mosogatás, a mosás-vasalás, az öltözködés, a személyes higiéné, a
takarékos gazdálkodás területén. A programok fontos része továbbá a szociális jogvédelem
alapelemeinek elsajátítása, a különböző szociális szolgáltatások megismerése és az ezekben
bekövetkező változások követésének módszere, végül az igénybevételükhöz szükséges
teendők gyakorlása.
Fejlesztő terápiák:
Közös jellemzői: gyermekkorban a beszéd és kommunikáció, a mozgásfejlődés és az iskolai
készségek fejlődésének területén elmaradt vagy később kiesett készségek kiépítése, fejlesztése
pedagógiai-gyógypedagógiai módszerekkel.
Gyakoriság: heti 2-5 alkalom, fél-egy óra időtartam
Tárgyi feltételek: megfelelő helyiség, speciális fejlesztő eszközök
KÖZÖSSÉGI TERÁPIÁK
Közös jellemzőik: közösség kialakítása, a közösség gyógyító erejének kiaknázása, fokozatosan

az önsegítő civil szervezetekhez való tartozás szükségletének felébresztése.
Terápiás közösség:
Definíció: a betegek és a személyzet közötti interakciók terápiás célú integrálása, a
pszichiátriai intézmény jól összefogott szervezetként való működtetése, amelyben egyrészt
megnövekszik a személyzet közvetlen beleszólási joga az intézmény vezetésébe, másrészt a
betegek is szabad véleményformálási, véleménynyilvánítási és döntési jogokkal rendelkeznek.
Alapelvei: (1) non-direktivitás és a betegek aktivizálása, (2) tűrőképesség és engedékenység,
(3) közösségi szellem, (4) szembesítés a realitással. Központi fóruma a nagycsoport, amelyen
az intézmény életével és működésével összefüggő bármely probléma felvethető,
megtárgyalható és el is dönthető. Ezt egészíti ki a személyzeti csoport, ahol a mindennapi
terápiás munka során felmerült problémák, konfliktusok kerülnek feldolgozásra. Fontos
feltétel még a jól átgondolt napirend, az intézmény mindennapi életének megfelelő
strukturálása úgy, hogy a nap folyamán mind a betegek, mind a személyzet jól körülhatárolt
és áttekinthető tevékenységi területhez jusson.
Ülésgyakoriság és ülésszám: alapelveit tekintve folyamatos tevékenység; a nagycsoportülések

–az intézmény profiljától függően – heti 1–3 alkalommal egy órás időtartammal (mindig

azonos időben), a személyzeti csoportok naponta fél órás team-megbeszélés, valamint

legalább heti egy összevont megbeszélés formájában kerülnek sorra.
Szakember: a rendszer feltételezi a személyzet összes tagjának nyitottságát, az alapelvek iránti

elkötelezettségét, amelynek kialakításában a vezető és az orvosi kar személyes beállítottsága a
meghatározó.
Eszközszükséglet: az intézmény összes betegét és teljes személyzetét befogadni képes, tágas

helyiség; személyzeti csoportok számára bármelyik terápiás helyiség
Járulékos tevékenység: a betegek egymásközti interakcióinak, személyes jellegű

kapcsolatainak kialakítása, illetve e folyamat katalizálása.
Eredmény: hatékonyabban működő terápiás és rehabilitációs rendszer kialakulása.
Megjegyzés: a terápiás közösség rendszere nem csak a szocioterápiák, hanem a teljes terápiás
eszköztár összehangolására, harmonizálására is alkalmas.
Klubterápiák:
Definíció: öntevékenyen működő csoportok, amelyek a szabadidő hasznos kitöltésére
szerveződnek, ahol az alapvető cél a kötetlen, kellemes, felüdítő társas együttlét biztosítása,
emellett különböző programok szervezésével, kreatív tevékenységek gyakorlásával
tartósíthatók a pezsgő, változatos együttlétek
Gyakoriság és időtartam: hetente 1-2 alkalommal, a délutáni, kora esti időszakban, 2-4
órában.
Szakember: a személyzet bármelyik tagja – háttérben maradva – tanácsadó szerepet tölthet be,
de – az öntevékenység biztosítása céljából – vezető szerepet nem vállalhat.
Eszközszükséglet: társas együttlétre alkalmas, barátságosan berendezett helyiség, szórakozásra
alkalmas eszközökkel felszerelve.
Járulékos tevékenység: lehetőség önképzőkörök, különböző érdeklődési területeket érintő
baráti körök szervezésére, ismeretterjesztő előadások meghallgatására, külső programok
kezdeményezésére.
Eredmény: egyesületekhez, civil szervezetekhez való tartozás szükségletének kialakulása.
Önsegítő szervezetek:
Definíció: független, egymást segítő, saját érdekeiket védő beteg- illetve hozzátartozói
csoportok, amelyek aktív, felelős és egyenrangú részvételükkel elősegítik a hatékony
pszichiátriai ellátást és rehabilitációt.
Szakember: saját tagjaikból választják vezetőiket, akik a pszichiátriai szakszemélyzet számára
segítséget nyújtanak a páciensek szükségleteinek megjelenítésével.
Eszközszükséglet: egészségügyi intézménytől független helyiség és működéshez szükséges
eszköztár.
Járulékos tevékenység: nappali klubok szervezése, állásközvetítő programok,
továbbképzések, kisvállalkozások alapítása.
Eredmény: a közösségi pszichiátriai ellátás nélkülözhetetlen szereplői, valamint a pszichiátriai
ellátás korszerűsítésében a szakma jelentős támogatói.

Etikai normák művészetterapeuták számára
Az Amerikai Művészetterápiás Egyesület (AATA) Igazgatói testülete ezennel közzéteszi a

művészetterapeuták számára készült módosított etikai kódexet, az egyesület alapszabályzata
8.cikkely, 1, 2, és 3 bekezdésének értelmében. Az AATA tagjai ragaszkodnak ezekhez a
normákhoz, illetve az ide vonatkozó állami törvényekhez és rendelkezésekhez, amelyek a
művészetterapeuták működését szabályozzák, valamint bármilyen egyéb engedélyhez vagy
bizonyítványhoz, amellyel a terapeuta rendelkezik.
NORMÁK
1.0 A PÁCIENSEK IRÁNTI FELELŐSSÉG

A művészetterapeuták előmozdítják a páciensek jólétét, tiszteletben tartják a hozzájuk
segítségért folyamodó személyek jogait és minden erejükkel azon vannak, hogy a
szolgáltatásaikat megfelelő módon használják.
1.1 A művészetterapeuták nem különböztetik meg hátrányosan és nem tagadják meg a

szakmai segítséget senkitől faji, nemi, vallási, etnikai hovatartozás, kor, szexuális
beállítottság vagy sérültség miatt.
1.2 A páciens és a terapeuta kapcsolatának kezdetén a művészetterapeuta kötelezettsége

megbeszélni és elmagyarázni a páciensnek a művészetterápiás folyamatot, a jogait,
szerepét, illetve a terápiával kapcsolatos elvárásokat, korlátokat.
1.3 Abban a az esetben, ha a páciens kiskorú, a művészetterapeuta kötelessége a teljeskörű

felhatalmazás és információ beszerzése a kiskorú szüleitől, illetve törvényes gyámjától,
kívéve ha a törvények mást írnak elő. Körültekintően ügyelni kell kiskorú páciens esetén a
titoktartásra és megtagadni az információközlést a szülőnek, illetve a gyámnak,
amennyiben ez hátrányosan befolyásolhatja a kiskorú páciens kezelését.
1.4 A művészetterapeuta tiszteletben tartja a páciensek döntéshozatali jogát és segítik

őket, hogy megértsék, tudatosítsák döntéseik következményeit. A művészetterapeutának
meg kell értetnie a pácienssel, hogy a terápia folyamata az ő felelősségteljes döntésein
múlik. A művészetterapeutának szakmai felelőssége, hogy elkerülje a kétértelműséget és
minden esetben világosan elkülöníthetők legyenek a szerepeket a terápia folyamatában.
1.5 A művészetterapeuta nem lép kétértelmű kapcsolatba a pácienssel. A

művészetterapeuta felismeri, hogy milyen befolyása van a páciensre és nem használja ki
azok függőségét és bizalmát. Kettős kapcsolatról akkor beszélünk, ha a terapeuta
különböző és eltérő kapcsolato(ka)t tart fenn a pácienssel vagy ha egy diák oktatója, vagy
szupervízora egyben a terapeutája is akár egyidőben, akár a terápiás kapcsolat
befejezésétől számított két éven belül. Néhány példa a kétértelmű/kettős kapcsolatokra: a
pácienstől pénz kölcsönkérése; a páciens alkalmazása, üzleti vállalkozásba bocsátkozás a
pácienssel; szoros személyes vagy szexuális kapcsolatba lépés a páciensgel.
1.6 A művészetterapeuta kötelessége szakmailag megfelelő és körültekintő lépéseket

tenni, hogy megerősítse ítéleteinek helyességét, hogy nem jön létre a páciens
kihasználásának helyzete, és minden beavatkozás egyedül csak a páciens érdekében
történik.

1.7 A művészetterapeuta nem használhatja fel a pácienssel folytatott szakmai terápiás

kapcsolatát saját érdekei szolgálatában.
1.8 A művészetterapeuta terápiás kapcsolatot csak addig tarthatja fenn, amíg egyértelmű,
hogy ez a kapcsolat a páciens hasznára válik. Nem etikus fenntartani szakmai vagy terápiás
kapcsolatot anyagi előnyszerzés érdekében, vagy abban az esetben, ha egyértelművé válik,
hogy a kapcsolat, vagy a terápia nem válik a páciens hasznára.
1.9 A művészetterapeuta nem kezd olyan terápiás praxist, vagy terápiás folyamatokat,
amelyek meghaladják a praxisát, tapasztalatát, képzését és képesítését. A
művészetterapeuta segít a páciensnek más terápiás szolgáltatást találni, ha a terapeuta
megfelelően indokolt okok miatt képtelen, vagy nem hajlandó szakmai segítséget nyújtani,
illetve olyan esetekben, amikor a probléma, vagy a kezelés meghaladja a hatáskörét.
1.10. A művészetterapeuta nem hagyhatja magára, illetve nem hanyagolhatja el betegeit a

kezelés során. Ha a terapeuta képtelen szakmai segítségnyújtás folytatására, támogatnia
kell a beteget az alternatív és ésszerű megoldások megtalálásában a terápia folytatására.
2.0 TITOKTARTÁS
A művészetterapeuta tiszteletben tartja és védi a páciensektől a beszélgetések során kapott
és/vagy művészi alkotásokban kifejezett bizalmas információkat.
2.1 A művészetterapeuta olyan környezetben kezeli a pácienst, amely védi a magánéletet

és a titoktartást.
2.2 A művészetterapeuta védi a páciens-terapeuta viszony bizalmas jellegét, minden

körülmény között.
2.3 A művészetterapeuta nem fed fel semmilyen bizalmas információt a páciens kifejezett
írásbeli hozzájárulása nélkül, kivéve, ha oka van feltételezni, hogy a kliense, vagy mások
élete, vagy egészsége közvetlen és komoly veszélyben forog és azonnali segítségre van
szükség. Bármely ilyen nyilvánosságra hozatalnak összhangban kell lennie azokkal a
törvényekkel, amelyek a páciens, a család és a közösség jólétére vonatkoznak.
2.4 Abban az esetben, amelyről a terapeuta azt gondolja, hogy a nyilvánosságra hozatal a
páciens érdekét szolgálja, akkor a páciens, vagy annak gyámja írásbeli felhatalmazására
van szükség, mielőtt a nyilvánosságra hozatal megtörténik.
2.5 A művészetterapeuta a bizalmas információt akkor hozhat nyilvánosságra, ha a

törvény erre kötelezi vagy felhatalmazza, mivel büntetendő cselekményre derült fény a
terápia során. Ezekben az esetekben a páciens bizalmas közléseit csak olyan mértékben
tárhatja fel, amennyire ez az eljáráshoz feltétlenül szükséges.
2.6 A művészetterapeuta megőrzi a páciens kezeléséről készült feljegyzéseket addig az

ideig, amely megfelel az állami szabályoknak és a klinikai gyakorlatnak, de nem kevesebb
ideig, mint a kezelés befejezésétől, illetve a terápiás kapcsolat megszűnésétől számított hét
évig. A feljegyzéseket úgy tárolja, vagy úgy rendelkezik velük, hogy megőrizze azok
titkosságát.

3.0 A TERÁPIÁS ÜLÉSEK ÉS A PÁCIENS ALKOTÁSAINAK REPRODUKCIÓJA

ILLETVE NYILVÁNOS FELHASZNÁLÁSA
A művészetterapeuta a páciens kifejezett írásbeli hozzájárulása nélkül nem használhatja
nyilvánosan, illetve nem másolhatja le a páciensek művészetterápiás üléseinek anyagát, -
beleértve a beszélgetéseket és a művészi önkifejezést - és ezt másnak sem engedheti meg.
3.1 A művészetterapeuta megszerzi a páciens, vagy a törvényes gyámjának írásbeli

engedélyét, mielőtt lefotózza, videóra veszi, hangfelvételt készít, vagy bármilyen más
módon másolatot készít a páciens művészi alkotásáról, vagy megengedi egy harmadik
megfigyelő jelenlétét a terápiás ülésen.
3.2 A művészetterapeuta csak akkor használja fel a klinikai anyagokat a tanításban,

tanulmány írásában vagy nyilvános előadásában, ha erre előzőleg a páciens írásban
feljogosította. Megteszi a megfelelő lépéseket, hogy védje a páciens személyiségi jogait,
elfedje bármely olyan részét a műalkotásnak, vagy a videofelvételnek, amely felfedi a
páciens személyazonosságát vagy előnytelen a páciensre nézve.
3.3 A művészetterapeuta birtokában kell lennie a páciens írásbeli beleegyezésének, mielőtt

kiállítja annak alkotását galériákban, iskolákban, vagy más nyilvános helyen.
3.4 A művészetterapeuta megfelelő és méltóságot nem sértő módon állíthatja ki a páciens

műalkotását, de csak akkor, ha erre a pácienstől írásban engedélyt kapott.
4.0 SZAKMAI KOMPETENCIA ÉS BECSÜLETESSÉG

A művészetterapeutáknak magas szintű szakmai kompetenciával és feddhetetlenséggel kell
rendelkeznie.
4.1 A művészetterapeuta kötelessége lépést tart a szakterületének fejlődésével képzéseken

való részvétel segítségével és klinikai tapasztalatszerzéssel. Egyúttal ismernie kell azokat
az eredményeket is, amelyeket más, olyan területen értek el, amelyről képesítéssel
rendelkezik, vagy kapcsolatban van az ő praxisával.
4.2 A művészetterapeuta csak olyan esetekben állíthat fel diagnózist, végezhet kezelést,
vagy tanácsadást, amelyekben képzettsége, tanulmányai és gyakorlata alapján kompetens.
4.3 A művészetterapeuta nem nyújt szakmai segítséget olyan személynek, akit másik
szakember kezel, vagy más szakemberrel áll terápiás kapcsolatban, kivétel ha a másik
szakember ebbe beleegyezik vagy ha az a terápiás kapcsolat már befejezésődött.
4.4 Mivel a művészetterapeuta potenciálisan képes befolyásolni és alakítani mások életét,

ezért különösen körültekintően ad szakmai tanácsokat, vagy nyilvánít véleményt
tanúvallomás, vagy más nyilvános megnyilatkozás alkalmával.
4.5 A művészetterapeuta kötelessége, hogy megfelelő szakmai konzultációt vagy

segítséget kéjen, személyes problémái vagy konfliktusai megoldása érdekében, amelyek
negatívan hatnak, vagy befolyásolják munkáját, vagy klinikai ítélőképességét.

4.6 A művészetterapeuta nem léphet olyan kapcsolatba páciensekkel, hallgatókkal,

segédorvosokkal, diákokkal, szupervíziós diákokkal, alkalmazottakkal, vagy kollégákkal,
amely természeténél fogva bárki kihasználásának veszélyét hordozza.
4.7 A művészetterapeuta nem ferdítheti el, illetve nem használja illetéktelen célokra
klinikai és kutatási eredményeit.
4.8 A művészetterapeuta megsérti a kódexet és ezzel megszűnik tagsága, vagy más

megfelelő lépéseket von maga után, ha
a, olyan büncselekményt bizonyítanak rá, amely szakmai képesítését vagy
tevékenységét lényegesen érinti,
b, más szakmai szervezetek megbüntették, vagy kizárják,
c, ha engedélyét vagy oklevelét felfüggesztik, visszavonják, vagy bármilyen más
fegyelmi eljárás alá helyezi valamely hatóság,
d, praxist folytat, miközben orvosi vagy mentális okok miatt erre nem képes, vagy
alkoholt, illetve más ítélőképességét hátrányosan befolyásoló egyéb szereket használ,
e, nem működik együtt az AATA-val, vagy az Etikai Bizottsággal, vagy bármely
általuk alapított, vagy összehívott testülettel attól kezdve, hogy valamilyen etikai
panasz merült fel ellene, egészen a panaszt érintő eljárás lezárásáig.
5.0 FELELŐSSÉG A HALLGATÓK ÉS A SZUPERVÍZIÓS DIÁKOK IRÁNT

A művészetterapeuta diákjai tanításához pontos, aktuális és tudományosan megalapozott
információkat használ, és mindenkor elősegíti diákjai szakmai fejlődését.
5.1 A művészetterapeuta mint tanár, szupervízor és kutató magas szintű szakmai tudással
kell hogy rendelkezzen és időszerű, hiteles információkkal dolgozik.
5.2 A művészetterapeuta tudatában van a diákjaira gyakorolt befolyásának, köteles

elkerüli, hogy ezen személyek függő helyzetével vagy bizalmával visszaéljen. A
művészetterapeuta ezért nem lép terápiás kapcsolatba diákjaival vagy szupervíziós
diákokkal, mivel ez nem etikus.
5.3 A művészetterapeuta nem engedi, hogy diákjai, alkalmazottjai, vagy szupervíziós

diákjai olyan szakmai szolgáltatásokat végezzenek, vagy olyanra mutassák magukat
alkalmasnak, amelyek tanulmányaikat, képzésüket, tapasztalataikat, vagy
kompetenciájukat meghaladják.
5.4 Azok a művészetterapeuták, akik szupervíziót végeznek felelősek azért, hogy szinten
tartsák szupervíziós képességüket és ehhez a munkájukhoz maguk is megfelelő
szupervíziót kapjanak vagy szakmai konzultációval rendelkezzenek, amikor ez szükséges.

6. FELELŐSSÉG A KUTATÁSOKBAN RÉSZTVEVŐ SZEMÉLYEK IRÁNT

A kutatást végző tiszteletben tartja a kutatásban résztvevő személyek méltóságát és védi azok
jólétét.
6.1 A kutatást végző ismeri a kutatásokról szóló szakmai normákat illetve az állami
törvényeket és rendelkezéseket, amelyek a kutatás menetét szabályozzák.
6.2 A kutatást végző felelős azért, hogy a kutatások megtervezésekor körültekintően

megvizsgálja az etikai feltételeket. Amennyire lehet, etikai szempontból egyeztetni köteles
a kutatásban résztvevőkkel a kutatásban való részvételről, a kutató kikéri olyan képzett
szakemberek etikai tanácsait, akik a kutatásban közvetlenül nem érintettek, a kutatónak
biztosítékot kell teremtenie a kutatásban résztvevők jogainak védelmére.
6.3 A kutatók, akik a kutatásaikba résztvevőket vonnak be, informálják őket a kutatás
minden olyan oldaláról, amely előreláthatólag befolyásolja a kutatásban való
részvételükhöz való hozzájárulásukat. A kutatók megkülönböztetett figyelmet fordítanak a
beleegyezés korlátozottságára abban az esetben, ha a résztvevők klinikai ellátásban is
részesülnek, olyan sérültségük van, amely behatárolja a megértést és/vagy a
kommunikációt, vagy ha a résztvevők gyermekek.
6.4 A kutatást végzők tiszteletben tartják a résztvevők döntési szabadságát arra, hogy
visszautasítsák a részvételt, vagy visszavonják beleegyezésüket a kutatás bármely pontján.
Ez a megkötés különleges megfontolást és meggondolást igényel, ha a kutatók, vagy a
kutatócsoport más tagjai hatalmi pozícióval rendelkeznek a résztvevők felett, vagy képesek
befolyásolni őket. A művészetterapeuták ezért kerülik a kutatásban résztvevőkkel a kettős
kapcsolat fenntartását.
6.5 A kutatás során a kutatásban résztvevőről szerzett információk titkosak, hacsak

előzőleg nem történt írásbeli felhatalmazás. Ha félő, hogy mások, beleértve a családtagokat
hozzájuthatnak ezekhez az információkhoz, erről a tényről, valamint arról, hogy milyen
tervek vannak a titkosság megőrzésével kapcsolatban tájékoztatni kell a résztvevőket. Ez
részét képezi annak a folyamatnak, amelynek során a résztvevők tájékoztatásuk után
döntenek hozzájárulásukról a kutatásban.
7.0 SZAKMAI FELELŐSSÉG

A művészetterapeuták tiszteletben tartják kollégáik jogait és felelősségét és részt vesznek
minden olyan tevékenységben, amely előmozdítja a terápiás célokat.
7.1 A művészetterapeuták ragaszkodnak a szakmai normákhoz abban az esetben, ha egy

szervezet tagjai, vagy alkalmazottjai.
7.2 A művészetterapeuták tiszteletben tartják azoknak a publikációs jogait, akik

hozzájárultak valamilyen publikációhoz, hozzájárulásuk mértékében, illetve a szokásos
publikációs gyakorlatnak megfelelően.
7.3 Az a művészetterapeuta, aki könyvet ír, vagy bármely más anyagot, amelyet publikál,
vagy közzétesz, megfelelő módon idézi azokat a személyeket, akiknek gondolatait
felhasználja.

7.4 Az a művészetterapeuta, aki könyvet ír, vagy bármely más anyagot, amelyet publikál -
egy szervezet által - megfelelő intézkedéseket tesz annak biztosítására, hogy a szervezet az
anyagot pontosan és tényszerűen propagálja és hirdesse.
7.5 A művészetterapeuta felismeri a felelősségét abban, hogy részt vegyen olyan

tevékenységekben, amelyek hozzájárulnak egy jobb közösség és társadalom létrejöttéhez.
Ide tartozik az, hogy szakmai tevékenysége egy részét olyan tevékenységeknek vagy
szolgáltatásoknak szenteli, amelyért egyáltalán nem, vagy csak kis mértékű anyagi
ellenszolgáltatást kap.
7.6 A művészetterapeuta segíti és részt vesz a művészetterápiával kapcsolatos törvények

és rendelkezések létrehozásában, amelyek a közjót szolgálják. Ugyanígy részt vesz
azoknak a megváltoztatásában, amelyek nem szolgálják a közjót.
7.7 A művészetterapeuta együttműködik a Művészetterápiás Társaság Etikai Bizottságával

és őszintén feltárja az Etikai Bizottság előtt a tényeket, ha erre felkérik, vagy amikor ez a
művészetterápiás szakma sértetlensége megőrzéséhez szükséges.
7.8 A művészetterapeuta igyekszik meggátolni, hogy az intézet, vagy az ügynökség,

amelynek alkalmazottja, a művészetterápiás eredményeket elferdítse, eltussolja, illetve az
azokkal visszaéljen.
8.0 ÜZLETI MEGEGYEZÉSEK

A művészetterapeuta megegyezik a pénzügyekben ügyfelével, a harmadik féllel, aki fizet és a
szupervíziós diákokkal. Ez a megegyezés elfogadható kell legyen és összhangban kell legyen
az elfogadott szakmai gyakorlattal.
8.1 A művészetterapeuta nem ajánl fel és nem fogad el pénzt referátumokért.
8.2 A művészetterapeuta nem használja ki anyagilag a pácienset.
8.3 A művészetterapeuta a szolgáltatás kezdetén tájékoztatja a pácienset a szolgáltatás

díjáról és elfogadható tájékoztatást ad minden tiszteletdíjat érintő változásról.
8.4 A művészetterapeuta a teljesített szolgáltatásokat és az ezzel járó költségeket érintő

tényeket őszintén feltárja a páciens, a harmadik, fizető fél és a szupervíziós diákok előtt.
9.0 HIRDETÉS
A művészetterapeuta megfelelő információs tevékenységet folytat, amely segíti a laikusokat,
hogy jól informáltak legyenek és így tudjanak választani a szakmai szolgáltatások közül.
9.1 A művészetterapeuta pontosan tájékoztatást ad a szakmai praxisához szükséges

kompetenciájáról, képzettségéről és gyakorlatáról.
9.2 A művészetterapeuta biztosítja, hogy minden hirdetés vagy publikáció, amely - akár
telefonkönyvben, akár hirdetési kártyán, újságban, rádióban, vagy televízióban -
megjelenik pontosan közölje, tekintélyes és professzionális módon azt az információt,
amely a nyilvánosságnak kell ahhoz, hogy jól informáltan és tájékozottan tudjon dönteni.

9.3 A művészetterapeuta nem használ olyan nevet amely félrevezetheti a nyilvánosságot a

terapeuta személyazonosságát, felelősségét, támogatását és státusát illetően, és nem tünteti
fel magát cégek partnerének, vagy munkatársának, ha nem az.
9.4 A művészetterapeuta nem használ olyan szakmai személyazonosságot, (pl. üzleti

névjegykártyát, irodai kiírást, levél fejlécet, telefonkönyv vagy szakmai címtár
felsorolásban) amely hamis, tisztességtelen, félrevezető állítást tartalmaz. Egy állítás
hamis, tisztességtelen, félrevezető, ha:
a, nem közöl bármely olyan fontos tényt, amely szükséges ahhoz, hogy ne legyen
félrevezető;
b, szándékosan vagy nagy valószínűséggel indokolatlan elvárásokat kelt, vagy
c, a tényeket lényegileg elferdíti.
9.5 A művészetterapeuta amikor csak lehet kiigazítja a hamis, félrevezető, vagy nem
pontos információkat és értelmezéseket, amelyeket mások alkotnak a terapeuta
képesítéséről, szolgáltatásairól, vagy eredményeiről.
9.6 A művészetterapeuta biztosítja, hogy az alkalmazásában álló személyek képzettsége

olyan módon kerüljön közzétételre, ami nem hamis vagy félrevezető.
9.7 A művészetterapeuta csak akkor tünteti fel magát a művészetterápia valamely

területére szakosodottnak, ha ehhez megvan a képesítése, képzettsége, és tapasztalata,
amely megfelel azoknak a szakmai normáknak, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ezen a
speciális területen praktizáljon.
9.8 Bizonyítvánnyal és társasági tagsággal rendelkező szakemberek, munkatársak, vagy

más tagok feltüntethetik társasági tagságukat nyilvános közlésekben és reklámanyagokban,
de ilyenkor egyértelműen és pontosan közölniük kell azt a tagsági kategóriát, amihez
tartoznak.
9.9 A művészetterapeuta nem használ olyan megnevezést a neve után, - hacsak nincs
hivatalos írásbeli igazolása a Művészetterápiás Megbízó Testülettől, - amely
megtévesztően arra utal, hogy teljesített minden alkalmazandó bejegyzési és bizonyítványi
eljárást.
9.10 A művészetterapeuta nem használja a társaság kezdőbetűit vagy logóját anélkül, hogy
erre a Társaságtól írásbeli engedélyt kapott volna.

10.0 A FÜGGETLENÜL PRAKTIZÁLÓ MŰVÉSZETTERAPEUTA

MEGHATÁROZÁS: A Függetlenül Praktizáló Művészetterapeuta az társasági
bizonyítvánnyal rendelkező hivatásos tag, aki a művészetterápiát függetlenül gyakorolja és
aki felelős azért, hogy szolgáltatásokat nyújtson olyan pácienseknek, akik a nyújtott
szolgáltatásokért közvetlenül vagy a társadalombiztosításon keresztül fizetnek.
ISMERTETÉS
10.1 A függetlenül praktizáló művészetterapeutát a Művészetterápiás Megbízó Testület

bejegyzi és ehhez még legalább két éves teljes állásban szerzett 3000 órás fizetett klinikai
művészetterápiás gyakorlattal rendelkezik.
10.2 A függetlenül praktizáló művészetterapeuta konzultálhat szakképzett orvossal, vagy

pszichológussal olyan esetekben, amelyekhez az orvosi kezelésnek ilyenfajta értékelése
és/vagy adminisztrációja szükséges. A művészetterapeuta csak olyan szolgáltatást nyújt,
amely a művészetterápián belül van, hacsak nincs engedélye más szolgáltatásokra.
10.3 A függetlenül praktizáló művészetterapeutának alkalmazkodnia kell az érvényes

Állami és helyi önkormányzat által hozott jogszabályokhoz, amelyek a független
egészségügyi szolgáltatásokra vonatkoznak. A függetlenül praktizáló művészetterapeuta
saját felelőssége, hogy tiszteletben tartsa ezeket a törvényeket.
10.4 A függetlenül praktizáló művészetterapeuta korlátozza a tevékenységét azokra,

amelyekre a képzettsége feljogosítja. A művészetterapeuta sem nem állít, sem nem sugall
magáról annál több szakmai képzettséget, mint amellyel valójában rendelkezik. A
művészetterapeuta felelős azért, hogy elkerülje és/vagy eloszlassa a képesítését érintő
félreértéseket. A művészetterapeutának ragaszkodnia kell azokhoz az Állami
törvényekhez, amelyek a független praktizálásra engedélyezésre vonatkoznak.
A KÖRNYEZET
11.0 A függetlenül praktizáló művészetterapeutának a művészetterápiás szolgáltatásokhoz

biztosítania kell a biztonságos, és a feladatnak megfelelő környezetet. Ez a következőket
foglalja magában:
• megfelelő szellőzés
• megfelelő világítás
• a helyiségbe legyen bevezetve víz
• tisztában kell lenni azzal, hogy a művészetterápia során használt anyagoknak van-e toxikus
hatásuk, vagy fennáll-e ennek veszélye és mi kell a páciensek egészségének megőrzéséhez
• tárolási hely az alkotásoknak és biztonságos hely a veszélyes anyagoknak
• éles eszközök használatánál figyelni kell
• a magánügyek megőrzése és a titoktartás tiszteletben tartása
• alkalmazkodás bármely más Állami irodák által hozott egészségügyi és biztonsági
rendelkezésekhez, amelyek az ilyen ügyekre vonatkoznak.

12.0 A függetlenül praktizáló művészetterapeuta megegyezik a pácienssel a tiszteletdíj

összegéről, a fizetés módjáról, a találkozások időpontjáról és arról, hogy mi az amit
bizalmasan kezel és mi az, amit kötelessége jelenteni.
A KEZELÉS MEGTERVEZÉSE
13.0 A függetlenül praktizáló művészetterapeuta a kezelés megtervezésekor a következő

szempontokat veszi figyelembe:
• segíteni kell a pácienst, hogy eljusson saját működésének és az egyes személyek számára
megfelelő életminőség maximális szintjére és ezt képes legyen fenntartani.
• legyen összhangban azokkal az Állami és helyi rendelkezésekkel és követelményekkel
amelyek az adott államban a művészetterápiás tevékenységet szabályozzák
• a művészetterápiás folyamat időtartamának, a foglalkozások gyakoriságának és típusának
vázolása
• tartalmazzon célokat, amelyek tükrözik azt, hogy melyek a páciens erősségei, mire van
szüksége. Amely esetben lehetséges ezeket a célokat a páciens tudtával és egyetértésével
kell megfogalmazni.
• időről időre szükség van áttekintésre, változtatásra és módosításra
DOKUMENTÁLÁS
14.0 A függetlenül praktizáló művészetterapeuta olyan módon dokumentálja a munkát

pácienseivel, hogy a legfrissebb jegyzetei a terápiás folyamatról tükrözzék a következőket:
• a működés jelenlegi szintje

• a kezelés jelenlegi céljai
• a művészetterápiás foglalkozások azon verbális tartalmai, amelyek fontosak a páciens
viselkedéséhez és céljaihoz
• azok a képi anyagok, amelyek fontosak a páciens viselkedéséhez és céljaihoz
• változások a viselkedésben, gondolati folyamatokban, érzelmekben
• nincs változás a viselkedésben, gondolati folyamatokban, érzelmekben
• hajlam az öngyilkosságra, emberölésre, vagy ideáció
14.1 A terápiás viszony végén a függetlenül praktizáló művészetterapeuta olyan elbocsátó

vagy máshová átutaló összefoglalást ír, amely tartalmazza a páciens kezelésre való
reagálását és következő kezelésre vonatkozó javaslatokat.

A TERÁPIA BEFEJEZÉSE
15.0 A függetlenül praktizáló művészetterapeuta befejezi a kezelést, ha a páciens elérte a

kitűzött célokat vagy a terápia nincs hasznára.
15.1 A függetlenül praktizáló művészetterapeuta tájékoztatja a pácienset a terápia

befejezéséről.
Minden etikai panaszról szóló közlést írásban kell eljuttatni az Amerikai Művészetterápiás
Társaság Rt. címére, American Art Therapy Association, Inc., 1202 Allanson Road,
Mundelein, Illinois 60060, c/o Ethics Committe Chairperson. A levél mindkét oldalára írják
rá “Confidential—Do Not Open” (Bizalmas, Nem szabad felnyitni). Ezeket a leveleket
felbontatlanul továbbítják az Etikai Bizottság Elnökének.
A fenti Etikai Normák egy részét az Amerikai Házasság és Családterápiás Etikai Kódexből
(1991) adaptáltuk az ő engedélyükkel.
A hatálybalépés dátuma: 1995.04.17.
* Bejegyzett védjegy

Csorba Simon Művészetterápia (koncepció); A művész, mint terapeuta

In: Csorba Simon (1999) Hogyan Animula Kiadó
A művészetterápia, mint játszma igen sokrétű és árnyalt. Lehetséges az a változat, ahol a (nem
alkotóművész) terapeuta mégis műalkotások létrehozására ösztönzi betegét. A saját, kívülálló
elképzelése szerint úgy, ahogy biztosíthatja részére a megfelelő tárgyi és egyéb feltételeket,
messzemenően támogathatja az alkotást. A terápiás keretek között létrejött műtárgyakat
ezután elemzi, a következtetéseit pedig felhasználja a terápiában. A betegről kialakított
véleményének részét képezi az a kép, amelyet a képi nyelv mond el a szakembernek. A
későbbiek során pedig, ha lát benne fantáziát, esetleg művészként viszonyul pácienséhez.
Követi fejlődését, erősíti benne a “művészi önérzetet”, esetleg egyengeti útját a “világot
jelentő deszkákon”. Tehát úgy viselkedik vele, mintha szülő vagy tanár lenne. Közel engedi
magához a beteget és hosszú terápiás kapcsolatra rendezkedik be. Mindkét fél számára
biztonságot nyújt ez a tartós együttlét érzése.
Ennek éppen az ellenkezője, melynek során egyszeri találkozás kapcsán keletkező “riport-
szerű” alkotás alapján alkot véleményt a terapeuta. Az első interjú eredménye képezi a
terápiás kapcsolat lényegét és a felek rövidlejáratú terápiás szerződést kötnek egymással.
Precízen megállapodnak a találkozások számában, idejében és kitűznek valamilyen reális célt.
Mindkét módszer, a hosszú- és rövidterápiás kapcsolat alkalmas rá, hogy a beteg “nem
verbálisan” fejezze ki magát. Így megnyílva képes lesz az együttműködésre. A kötet elején
idézetet hozok Rilkétől. Ez nem csak a művész-ember művészetére igaz, de vonatkozik a
beteg kreativitásának fejlesztését célzó tréningre is. Tehát, “amiről nem lehet beszélni, arról
lehet hallgatni” alapon működik a képi nyelv mint jelképes beszéd. Nem biztos, hogy le kell
fordítani és meg kell beszélni mindent, amit egyéb módon is ki tudunk fejezni. Más kérdés az,
hogyha fejlődhet önkifejező készségünk és megtanulunk bizonyos dolgokról már beszélni is,
ez megkönnyebbüléssel járhat. Az egyetemes szimbólumok megismertetése, a hagyományok
őrzése nagyon megnyugtató. Mindez bizonyos értelemben tanulással függ össze. Olyan,
mintha valamilyen nyelvet oktatnánk. A nyelvtanulás pedig hasznos eszköz.
A művészetterápia másik változata az, amikor művészember műveli. Többnyire zeneművész,
bábművész, ritkább esetben költő vagy képzőművész, újabban táncművész és színész vagy
bohóc lép színre a kórházi terepeken. A játszma most megváltozik. A művész, mint terapeuta
egészen sajátos szerepkör. Vele nem lehet terápiás szerződést kötni. Vele játszani lehet.
Együttműködni lehet vele, de el is lehet utasítani mindazt, amit reprezentál. Amikor a művész
alkot, akkor a Lélek játszik szerepet és ez kihat a környezetére. Jó esetben együtt-alkotásra
ösztönöz. A beteg ember fogékony lehet a közös játékra, alkotásra, mert szereti, ha
megmondják, megmutatják neki, mit és hogyan tegyen. Ezért is jön létre a Hogyan-
koncepció. A mindennapok taposómalmában körbehajszolt és egészségesnek nevezett ember
(akár felnőtt, akár gyerek) nem szívesen tűri el, ha “megmondják neki a frankót”! Nehezen
lehet bárkit rábírni, hogy fusson, játsszon vagy alkosson a szabadidejében. Mihelyst azonban
a betegség nyomasztó világába kerül át, bármire kapható lesz, csak kizökkenhessen a
kilátástalanság keretei közül. Ha módja van a szórakozásra, ezt hivatott biztosítani számára a
művész ember jelenléte, szórakozni kezd, megtapasztalja a magas kulturális igényt és esélye
lesz a gyógyulásra. A művész többnyire nem analizálja az alkotásokat és a beteg embert. A
művész minden korban népművelő. Képes rá, hogy akár tematikus alkotásaival (illusztrációk,
történelmi események, érzelmek megjelenítése, stb.) segítsen valamit megérteni saját
világából, akár pedig bármilyen más módon jelen legyen és hasson. Ilyen helyzet az, amikor
gyógyulási esélyt biztosíthat embertársai számára. Szerencsés esetben olyan munkatársakkal
dolgozik, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak. A betegek körében ugyanis bizalmatlanság
van akkor, ha alkotásaikat felhasználják. Hiába beszélik is meg velük, hogy mindazt amit

létrehoztak, az ő gyógyulásuk érdekében használják majd fel, ez nem válik be, mert félnek
őszintén játszani, félnek kiadni magukat. Tehát érdemes erősíteni bennük a bizalom légkörét
és a csoportban létrejövő alkotó légkör kedvezően hat vissza minden résztvevőre. Ez a
bizalom a változás alap-pillére. Ezt a bizalmat kórházi terepen nehéz megvalósítani, mert a
beteg ember alapvetően bizalmatlan természetű. Sok vegyes összetételű csoportot vezettem és
különböző típusú betegségek hatása alatt az emberek különböző módon nyilvánították ki
bizalmatlanságukat vagy éppen bizalmukat. Az a tapasztalatom, hogy szerencsésebb azonos
betegségben szenvedők számára biztosítani alkotócsoportot. Legújabban az epilepsziával élő
emberek életminőségének javítását szeretném támogatni jelenlétemmel. A betegség ugyanis
nem tesz senkit művésszé! Ugyanakkor a művészember is lehet beteg és betegsége ellenére is
folytathat művészetterápiát. Sőt, betegsége dacára is alkothat kimagasló szintű műveket.
Lammel Ilona esetében mindkét megközelítés igaznak bizonyul. Visszatekintve úgy látom,
hogy jelenléte egyaránt segített a betegeknek, de nekem is. Saját felfogásom részben átalakult
és egy esztendővel a vele elkezdett csoport után (szinte napra pontosan, 1999. Január 22-én)
egy 20 év alatti fiatalokból álló csoportot kezdeményezek. Az Intézet gyermek-pszichiátriai
osztályán működő rehabilitáció keretei között zajlik munkám. Vélhetően április 29-én lesz a
bankett. Ludas Matyi történetét fogják – saját átdolgozásukban – bemutatni a gyerekek,
bábfigurák segítségével.
A művész, mint terapeuta
Amikor a művész, jelen esetben Lammel Ilona úgy dönt, hogy beteg embertársainak segít
elviselni a szenvedést, akkor művészetterápiás játszmát kezd. Vajon miért van például nekem
is szükségem arra, hogy Ilonához hasonlóan kórházi terepen dolgozzam? Vajon mi lehet az
okunk erre? Ilona tragikus sorsfordulatának ismertében milyen közös elhatározás hozott
minket össze? Hogyan képes a művészember elviselni mások szenvedését, fájdalmát? Hogyan
volt képes Ilona elfeledtetni magával saját félelmeit és hogyan volt ereje rá, hogy mások előtt
leplezni tudja szenvedéseit? Súlyosan beteg állapotban vállalkozott erre a kórházi munkára és
mindannyiunkat váratlanul ért állapotának rosszabbodása, majd hirtelen halála.
Amikor 1997. November 7-én, egy kassai kirándulás alkalmából megismerkedtünk egymással
(a Szinyei Merse Társaság szervezte az utat), azonnal nagy érdeklődéssel fordult munkám
felé. Azt eltitkolta előlem, hogy másutt már szeretett volna ténykedni (pl. az Országos Pető
Intézetben), sőt, saját betegségéről is csak jóval később tett említést, egy futóedzés kapcsán
érzett fájdalma miatt. Ma pontosan megértem őt és érzelmeit. Az OPNI Központi
Gyógyítócélú Foglalkoztatója tárt karokkal várta Ilonát. Régebben dolgozott itt egy fazekas és
jelenleg is van iparművész (Komáromi Erzsébet), aki a “folton-folt” csoport tagjaként szab és
varr a betegekkel. A kézművesség mindig is jelen van a rehabilitációs terepeken.
Szövőszékek, varrógépek, korongozóasztal, égető kemence, mind-mind megszokott kellékek.
Most azt kezdtük tervezni, hogy olyan terrakotta tárgyakat készíthetne műhelyünk, amelyek
egyben eladhatók is. Például mázazott terrakotta gombokat. Az ötletet is Ilona hozza, mert
érdeklődött és kiderült, hogy a piacon lenne rá kereslet, ugyanakkor nem állítanak elő ilyesmit
sehol. A foglalkoztató vezetője, Anginé Ibolya, égető kemence vásárlására tesz ígértet.
Ilona hatalmas lelkesedéssel fogott munkához és nagyon hamar jó kapcsolatot alakított ki a
betegek többségével. Az epilepsziások iránt valami miatt elzárkózó magatartást tanúsított. A
súlyos narkó-függő férfiak iránt közönyös maradt, viszont néhány nőbeteg állapota nagyon
megijesztette. Képtelen volt velük kapcsolatos érzelmeit feldolgozni. Lehetséges, hogy a
belőlük áradó önpusztítás, kilátástalanság és a rengeteg negativisztikus érzés saját betegségét
jutatta eszébe: azonosulni tudott velük, de az azonosulásérzést már volt ideje átalakítani,
megérteni, felhasználni saját fejlődésére. Egyszer-kétszer kisgyermekeimet is elhoztam
agyagozni. Velük nagyon könnyen teremtett kapcsolatot és Isti fiam (akkor 5 éves volt) máig

szeretettel emlékezik meg az “agyagos kezű nénire” , aki segített neki egy kis kéményes
házacskát formázni. Leginkább azokkal találta meg a hangot, akiken a változást észlelt, akik
őszintén kimutatták kézműves érdeklődésüket.
V. Tamásra szinte drámai módon hatott annak felismerése, hogy képes bánni az agyaggal.
Felhagyott a rajzolással és teljes érdeklődését az agyag kezdte lekötni. Mérnök lévén, jó
kézügyessége van, de a szabadkézi rajzolás valamiért gátlásossá tette. Amikor Ilonától első
ízben kap agyagot a kezébe, szinte érezhetően megérintődik és ennek hangot is ad (ahá-
élmény). Ilyesmit csak igen ritkán lehet megtapasztalni. Talán a művészeti iskolák tanárai
vannak olyan szerencsések, hogy jelen lehetnek az anyag és az alkotó első, megrázó
találkozásán. Számomra ezen a kórházi terepen az agyaggal való első találkozás élménye vált
katartikus tapasztalattá. Ezt Ilonának köszönhetem.
Valamiképpen Csaba fiam születését szintén összefüggésbe hozhatom a Hogyan-csoport
agyagmunkáinak születésekor átérzett élményekkel és Ilona művészi, munkatársi jelenlétével.
Arra a kérdésre pedig, hogy milyen közös érdeklődés vezetett minket erre a kórházi terepre,
máris kész egy válaszom: ahogyan Ilona az anyagot a beteg kezébe adta, ugyanúgy éreztem
én is ahá-élményt, amikor Csaba születésekor az én kezembe adta újszülött fiamat! Magyarán,
művészi transzformációt köszönhetek Ilonának. Sőt, Tamásnak is, aki felhívta a figyelmemet
arra, hogy az anyag, mint test, milyen katartikus hatást gyakorolhat a férfiemberre, ha először
veszi kezébe. Csaba az ötödik gyermekem és az első, aki a jelenlétemben látott napvilágot, az
első ember, akit közvetlenül megérkezését követően a kezemben tarthattam!
Számomra tehát a művészetterápiás tapasztalat igen gyümölcsöző élményként összegződik: az
üzenet továbbadása! Ily módon lehet mélyen szántó gyökérzete annak a fának, melynek
lombkoronája éltető légkört biztosít mindazok számára, akik a fa törzsét érintve, átérezhetnek
alapvető művészetterápiás élményeket. Szépművészeti tevékenységünk és természetjárásunk,
atlétikai teljesítményünk és természetességünk az antik eszményt valósítja meg: ép testben ép
lélek (mens sana in corpore sano)! Amikor pedig kapcsolódni tudunk elődeink szellemi
örökségéhez, éppen pozitív életérzéseiteket tolmácsoló alkotásaik tanulmányozása során,
akkor átérezhetjük a másik alapigazságot: a művészet örök, az élet elszáll (ars longa, vita
brevis). Találkozásaink éppen a fentiek értelmében még éppen időben jönnek létre. Ezért volt
óhatatlanul fontos Ilonával együtt gondolkodni, együtt alkotni. Sohasem feledhetem őt, elég
csak a fiamra, Csabára tekintenem, máris felidéződik ahá-élményem. Most időszerű
szórakoztatás és a feledtetés, a gyönyörködtetés és a fájdalom csillapítása, a kulturális igény
felébresztése és egy színesebb életvitel megvalósítása, a megelőzés lehetőségeinek
tudatosítása és a gyermeki lélek ápolása minden istenáldotta napon.

Németh László: (Képző)művészet-terápia

In: Nonverbális pszichoterápiák (1991) Animula Kiadó
Művészet és gyógyítás
Összehasonlítva a művészet funkcióit és a pszichés betegségek értelmezését (a gyógyítás

szemszögéből), meglepő felismerésekhez jutunk, juthatunk el.
A művészet – lélektani oldalról megközelítve – belső pszichés tartalmak eszközökön
keresztül történő kifejezése, aminek célja ezen tudat- és érzelmi tartalmak mások felé
közvetítése, illetve átélhetőségének és megérthetőségének elérése.
A pszichés betegségek – lélektani oldalról megközelítve – belső pszichés tartalmak
tüneteken keresztüli kifejezése, aminek célja ezen tudat- és érzelmi tartalmak mások felé
közvetítése, illetve átélhetőségének és megérthetőségének elérése. A lélektani értelmezés
oldaláról a pszichés tartalmak maladaptív megoldása a tünet létrejötte. Ezek a tünetek
lehetnek pszichoszomatikusak, vagy intrapszichés és interperszonális lélektani mezőben
megjelenő tartalmak. Egymás mellett ez a két lélektani megközelítés adja, hogy az
alapfunkciók egyezése mentén gondolkodjunk a művészet alkalmazásáról a gyógyító
folyamatban.
Általánosan hordunk magunkban egy (elnagyolt) képet a művészetről és a
betegségekről. Ez a kép értékítélethez kötve úgy hangzik, hogy a művészet elismert, értéket
hordozó tevékenység; a betegség (elsősorban a pszichés betegségek) elutasítással,
értékcsökkenéssel járó élethelyzetek. A művészetek esetében a mindennapoktól való eltérése
elfogadottabb, mert “felmentést” jelent, hogy művészet történik. A pszichés betegségek
normálistól eltérése nem elfogadott, mert az élet torzulása jött létre. Pedig ha megnézzük,
sokszor hasonló vagy azonos tudattartalmak jelennek meg. Mi a titka a megélés
különbségének? Véleményem szerint az én-élménytől való távolsága. A művészet (a művész)
a benne akkumulálódott – a “normálistól” eltérő – tartalmakat társadalmilag elfogadott és
értékelt tevékenységen belül, megfelelő (művészi) eszközökkel fejezi ki. Az énélménytől
létrehozott távolság – az alkotás – a tudattartalmakat a személyiségtől elkülönítettként közelíti
meg, az objektivált tartalmat a környezet vagy elfogadja vagy elutasítja, de a személyiségtől
függetlenül ítéli meg.
A (pszichés) beteg esetében a művészethez tartozó objektiváció nem történik meg és
saját élete, viselkedése az “alkotása”, amit a környezet az énközelség miatt nem fogad el.
Ezzel az összehasonlítással nem a művészet hajtóerejének minősítése a célom, (azt gondolom,
hogy erős művészi tartalomhoz. És annak megfelelő kifejezésforma létezéséhez szükségszerű
a mindennapitól eltérő érzékenység, ennek belső átdolgozási képessége és megjelenítése – ez
a művészet varázsos hatóereje), hanem a művészet és betegség azonos lélektani mozgatóinak
láttatása, és a megoldási mód különbözőségére való rávilágítás. Ez azért szükséges, mert ezen
keresztül tudom megmutatni, milyen lehetősége, szerepe és feladata van a művészetnek a
(pszichés) betegségek gyógyításában.
A művészi tevékenység és alkotás viszonya az emberi élményrétegekhez és lelki

jelenségekhez
A mindennapok átélt tudatos viszonya csak egy kis része annak az

élménytartománynak, ami az ember meghatározásaiban és maghatározottságában szerepet
játszik. Kiegészítő élményekre és tevékenységekre mindenkinek szüksége van, hogy saját
egyediségét másoktól elkülönülten megélni képes legyen. Minden embernek szüksége van
önreprezentációra. Ez a reprezentáció biztosítja számára saját értékeihez való viszonyulását és

önmaga elhelyezését a világban. Az a tudatos viszony, ami a művészt jellemzi az alkotáshoz

való odafordulásában, identitásának meghatározó eleme. Az alkotás folyamata pedig annak a
belső munkának a tere, amiben az élményfeldolgozás zajlik és alkotott megformálás kíséri.
Tudatos vagy tudattalan szinten én-azonos tevékenység és megjelenítés. Ebben a formában a
realitáshatárok a művészi tevékenység “védjegye” alatt átléphetők és ezzel a belső – eltérő –
élmények jogosult megjelenésévé válnak. Ezen az élménytartományok megjelenítése és
fokozott fontosság tulajdonítása biztosítja számára egyediségének teljes értékű átélését. Ezek
minden művészi alkotó folyamatra érvényesek, mert nem a választott kifejezési forma
hordozza, hanem a tevékenység folyamata jellemezhető ezekkel a kritériumokkal.
Az alkotás manifesztum. Két szinten működik. Az egyik az alkotó számára a
folyamatot megragadó és visszajelentő tevékenység (így a mű esztétikai jelentése
hangsúlytalan). A másik szintje az alkotásnak a belső tartalmak megjelenése ill. megjelenítése
a külvilág számára, ahol az esztétikai élmény kérdése, hogy a mű, mint “jel” mennyire
hordozza magában a kódolás kulcsát. Az alkotáshoz való belső viszony meghatározza az
alkotó folyamat célját. Így lehet a belső folyamatot követő és átdolgozó tevékenység, vagy a
külvilág számára létrehozott alkotás.
Az a kultúra, amiben élünk, a mindennapi tevékenységektől elkülöníti az alkotó
tevékenységet. Az esztétikailag értékes alkotásokat, mint művészetet elfogadja, de el is
különíti – művészetként kezeli. Az esztétikailag “nem értékes” alkotásokat, alkotó
folyamatokat pedig minősítéssel közelíti meg: furcsának, szokatlannak, gyerekesnek
minősítve az alkotás jelenlétét a mindennapokban. Ezt a megítélést a fel nem ismert
fontossága hozza létre. Valószínűleg kevesebb lélektani problémával találkoznánk, ha a
verbalitásra épülő kultúránkban megjelennének a különböző “műkedvelő” művészeti
tevékenységek. Amik nem attól lényegesek, hogy alkotást hoznak létre, hanem attól, hogy a
belső pszichés folyamatok szabályozásában feldolgozási módot nyújtanak. Ez a megközelítés
egyrészről fontos a prevenció szempontjából, másrészről pedig a gyógyítás folyamatában
lényeges.
Az előbbi gondolatok megmutatták, hogy az alkotó folyamat milyen pszichés
funkciókkal jár együtt. Ezeknek a hatásoknak a létrehozása egyik feladata a pszichoterápiás
folyamatnak. Ha adott, hogy a művészet saját természetéhez tartozó módon hordozza ezeket a
tartalmakat, akkor kézenfekvő a gyógyításban felhasználni. A kérdés az: hogyan integrálható
a gyógyító folyamatba a művészet, vagyis miképpen működik a művészetterápia?
A legegyszerűbb válasz az, hogy a művészet eszközeit össze kell hangolni a terápiás
hatótényezőkkel, tehát egy tervezett folyamaton belül a művészet eszközein keresztül
élmények megragadhatóságát, kifejezését megvalósítani, és ehhez kapcsolódóan ezeknek az
élményeknek elemezhetőségét, megértését, befolyásolását létrehozhatjuk.
Alapvetően két művészetterápiás megközelítés lehetséges. Az egyik úgy tervezi meg a
folyamatot, hogy az alkotó folyamatban történik meg a belső élmények átrendeződése, ez a
cselekvéses, együttalkotó, a művészet technikáin keresztül kommunikációt létrehozó vezetés.
A másik megközelítés először egy alkotáson keresztül élményeket “tesz láthatóvá”, majd az
alkotás objektumaként való kezelésével egy jelentéstulajdonítási folyamatban, mindezen
élmény köré szerveződő tudattartalmakat verbális síkon átdolgozza.
A művészetterápiák paradigmái:
Fontos az a szemléleti keret, amelyben tervezetten a művészet eszközeit felhasználva

közelít a terapeuta. Feltételezve, hogy mindenki képes mentális reprezentációjának
megjelenítésére, létrehozható az a beállítódás, amiben a páciens értékként kezeli
önkifejezését. Az alkotásban lezajló belső folyamatok élményszinten, ill. a tudatosítás szintjén
korrektív hatást tudnak kifejteni a személyiségre. A belső élmények megközelítési módjához

eszközök adhatók, és ezen eszközök mobilizálni képesek személyiségrészeket, aminek révén

a belső egyensúly kialakítása megvalósítható. Az élményfeldolgozás a közvetítés útján
egyrészt a környezet számára megjeleníti a belső pszichés realitást – ezáltal oldva az izolált
élményeket, másrészről távolságot ad alkotó és alkotása között, ami az élmények
elemezhetőségét és tudatosítását teszi lehetővé. Az alkotó folyamat a belső erők
összpontosítása, olyan élményállapotok átélési lehetősége, amik segítik az énvédő
mechanizmusokat (pl. a kontrollált regressziót vagy külső hatások interiorizálását).
A témarajz-analízis
A témarajz-analízis neurotikus betegek számára kidolgozott művészetterápiás módszer.

Analitikusan orientált elméleti alapokra épülve a művészet kifejező eszközeit felhasználva
közelít a belső folyamatok megértéséhez. Az analitikus folyamat szabad-asszociációs terében
a témarajz-analízis kiemel témáin keresztül lélektanilag fontos csomópontokat és belső
figyelmi pontokat. A képi kifejezésben megjelenő lélektani szerkezetet és tudattalan
tartalmakat egy elemzési móddal meg lehet közelíteni – tudatossá lehet tenni. A módszer
alkalmazható csoportterápiás formaként, család- vagy párterápiás, és egyéni terápiás
helyzetben. Indikációs területe: csoportterápiás formában minden neurotikus panasznál, ahol a
megismerési folyamat, az elhárító mechanizmusok átdolgozása a módszer segítségével
hatékonyabbá tehető. Módszerspecifikus indikáció: olyan neurotikus eseteknél, melyekben a
verbális elhárítások rászerveződtek a problémára és alacsony hatékonyságú a páciens átélése,
rálátása. A módszer alkalmazható a terápiás folyamat egy adott szakaszában, mint segítő
technika is.
A témák kiválasztási szempontjai
Minden emberi fejlődésnek vannak közös lélektani meghatározó pontjai. A standard

témák ezeket hívják a figyelem középpontjába. A hívó instrukció fogalmazása általános,
ahogy az egyén kódolja önmaga számára, az már a lélektani értelmezését megjelenítő mód. A
szokásos témák:
“Ami leginkább foglalkoztat”. Ez bevezető téma. Célja, hogy az egyén megtapasztalja,
gondolatait milyen módon tudja átfordítani a képi jelrendszerbe, illetve tapasztalatot
szerezzen arról a feldolgozási módról, ahogyan a képi tartalmak lélektani jellemzőit
kibontjuk. A témahívás instrukciója általános, a páciens szabadon választhat, mit fejez ki.
Ugyanakkor hívja azt az élményt, ami leginkább foglalkoztatja. Így a páciens közelítése,
témaválasztása jellemző és beazonosítható lesz. Jellemző lehet, ha a problémái köréből
kilépni képtelenül a “közepébe” kezd bele. Az is jellemző lehet, ha ebben a témában nem
jelenik meg a problémájából semmi vagy ha kerüli azt.
A következő téma: “Életút-térkép”. Ebben a témában azt a szemléletet vizsgálhatjuk,
vajon a páciens hogyan látja múltját, jelenét, jövőjét. A benne lévő összefüggések milyen
lélektani szerkezetet jelenítenek meg. Felismeréseiben az ismétlődések lélektani hátterét,
mozgatóit képes-e irányítani, a történetből megoldási módjai milyen jellemzőket mutatnak. A
téma hívására a páciens történeti és eseményi szinten végiggondolhatja az életét. A
megvalósításnál szükségszerűen választani kell az események közül, a választásnak lélektani
hangsúlya van. Az instrukcióban a térkép szó hívása, hogy az események elhelyezése
összefüggésrendszerben történjen, amihez szükséges a megfelelő távolságból való rálátás.
Ennek megléte vagy hiánya is lélektani szerkezetet megjelenítő.
A harmadaik téma: “Címer-pajzs”. Ez a téma az önreprezentációhoz tartozik.
Különválasztva a címer az, amire büszke valaki, amit magáról mások felé közvetít. A pajzs
kétféle értelmezési lehetősége: szimbolikusan kifejezve, amit véd önmagából, illetve, amivel

védekezik. Ez a téma mélyen feltárulkozó belső szándéknál tud igazán segíteni. A következő
téma: “Önarckép”. Itt az jelenik meg, hogy milyen tudattalan belső képet hordoz magáról
valaki. Tulajdonságok, habitus és tudattalan belső irányulások jelennek meg. A befejező téma:
“Családrajz”. Ebben a családi kapcsolatrendszer és az egyénnek abban elfoglalt helye jelenik
meg. Milyen ábrázolást választ a páciens, melyik időszakból (életszakaszból) választ, hogyan
fejezi ki a családot, milyenek a figurák által hordozott tartalmak (életkor, érzelmi állapot stb.)
jellemzői és kontextusbeli jelentései.
Ezek az alaptémák, melyeknek az instrukción belüli variálásával a hívások hangsúlyai
áttehetők. Ezenkívül, egyénre szabottan, a probléma megártását segítő más témákat is lehet
hívni és elemezni.
A témákhoz választott képzőművészeti technikák
Olyan embereknél, akiknek idegen a képzőművészeti kifejező technikák alkalmazása,

fontos a technikák megválasztása is, mert a lényeget célzó témák csak ebben az esetben
bontódnak ki teljességükben. Ezért a technikák általános szempontjai, hogy könnyen
kezelhetők legyenek, ugyanakkor kifejezésbeli gazdagságot biztosítsanak, és a lélektanilag
hangsúlyozott, hívott élmény megértését technikailag erősítsék.
Az “Ami leginkább foglalkoztat” téma, mint bevezetés, technikailag egyszerű
papírtépés és ragasztás. Ez lehetőséget ad, hogy meglévő alakzatok felhasználásával vagy
minimális alakításával arra összpontosítson a páciens, hogy gondolatát miként fordítsa át egy
kifejező szimbólumba. Rendező elv alkalmazásával már képi kifejezés hozható létre. A
megbeszélés pontos képet ad az alkalmazott technika szerepéről (esztétikailag alulértékelt,
emiatt felszabadító hatású), és hogy a kifejezés és a téma a hasznosított rész.
Az “Életút-térkép” és a “Címerpajzs” elkészítéséhez a zsírkrétával rajzolást
alkalmazzuk. Ez színes, könnyen kezelhető, ugyanakkor plasztikus kifejező eszköz Közel áll
a mindennapokban használt ceruzák kezeléséhez. Az “Önarckép” témánál leginkább a kollázs
technika, különböző nemű és tulajdonságú anyagok együttes alkalmazása segít abban, hogy
lélektanilag rétegzettebb legyen. A megbeszélésekben fontos szerepet kap a választott
anyagok tulajdonságainak lélektani vetített hatása. A “Családrajznál” visszatérünk a
zsírkrétarajzhoz.
Az alkotó folyamat beindítása
Pácienseink csak kis százaléka az, akik eddigi életük során az alkotó folyamatot életük
részeként élték volna meg. Így először ennek a gátlásnak az oldása szükséges, ezáltal az
alkotásnak a befelé figyelő állapot legteljesebb és legintenzívebb árélési lehetőségeként való
elfogadtatása. Már a terápiába kerülés előtt, az előkészítő beszélgetésben törekszünk a
gondolat elfogadtatására. Ebben a beszélgetésben a páciens egyrészt tájékozódhat arról, hogy
egyetlen technikához se szükséges semmilyen előképzettség, a mindennapi kreativitással
megoldhatók ezek a helyzetek, másrészt, hogy olyan beállítódásra van szükség, értékítéletű
kontrollok nélkül törekedjen önmaga kifejezésére. Így az alkotás esztétikai értéke lényegtelen
a terápia szempontjából, az alkotásban megjelenő tudatos és tudattalan tartalmak – elemzésen
keresztül történő – megértése a célunk. Ehhez szükséges az alkotó folyamatban spontán,
beleereszkedő alkotói magatartás, ettől elkülönítetten a témák kibontásához az adott
alkotáshoz szabad-asszociáció, illetve az alkotás megjelenítéséhez kötődő jelentéstulajdonítás.
A művek esztétikai tartalmának alulértékelés azt a tudatos terápiás megközelítést
takarja, amiben a hangsúly magában az alkotásban megjelenő hiteles tartalmak kifejeződésén
van, és az ehhez kapcsolódó belső viszony, nem pedig a külső esztétikai viszonyítás a fontos.
Így válik egyáltalán lehetségessé, hogy valaki, aki eddig nem élt az önkifejezés alkotáson

keresztül történő megjelenítésével, elvállalja, lehetőségként önmaga számára “megengedje”

belső pszichés tartalmainak ilyen kifejeződését. Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy
esztétikailag értékes alkotások is létrejöjjenek, de mindenki számára biztosítja a lehetőséget,
hogy belső realitásának kifejezőjévé váljon, és ezáltal elemezhető legyen.
A terapeuta és a páciens a művészetterápiás helyzetben
A művészetterápiás helyzet kétféle alapszituációra épül. Az egyik az alkotás

elkészítése, a másik az elkészült alkotás feldolgozása.
Az alkotás elkészítésekor a terapeutának kell biztosítania azt a légkört, amelyben
zavartalanul történhet a belső folyamat kifejezése. Fontos a környezet, eszközök
előkészítettsége. A terapeutának mintát kell adnia az adott technika használatában (ez az első,
az “Ami leginkább foglalkoztat” témánál a legfontosabb, mert az alkotás közben is már
viszonyítási pont a vezető). A témarajz további témáit a vezető nem dolgozza ki, csak a
technika lehetőségét mutatja meg.
Az alkotás feldolgozásakor a terapeuta szerepe, hogy az egyén számára mindazokat a
szempontokat (kérdés formájában) biztosítsa, amivel az alkotásban rejlő tudatos és tudattalan
tartalmak megközelíthetők. A feldolgozó beszélgetést úgy vezesse, hogy abban váltakozva az
egyén belső feltáró útján haladni tudjon, és ebe a csoport segítő fantáziáit beleszője. Ebben a
kommunikációs szituációban a terapeuta és páciens között az alkotás áll közvetítőként.
Mindketten rálátással közelíthetnek a jelentéstulajdonításon keresztül a belső tartalmak
megértéséhez Ennek eszköze a terapeutánál a kérdezés.
Az elkészülő művek jellemzői és terápiás célú megközelítése
Az adott témarajzok egy tudatos irányultságú önanalízis elemei, amik a

jelentéstulajdonítással válnak egésszé. E két elemnek az első rész hordozza a mentális
reprezentáció jellemzőit, a második a terápiás célú megközelítést.
Minden mű teljes értékű – ez a kiindulás. Nincs két azonos kifejezési mód, így ezek
egyéni jellemzői megragadhatók az alkotáson keresztül. Néhány szempont, ami mentén
haladhat a feldolgozás:
Formai elemek: arányok-viszonyítások, elhelyezés, megjelenítésbeli törekvések,
kontúrok erőssége, színek, összbenyomás-hangulati tényezők, figyelemfelhívó részletek,
kidolgozottság mértéke, irányok a rajzon, statikusság-dinamizmus, nézőpontválasztás ill.
felcserélhetőség, takarások, vonalvastagságok.
Tartalmi elemek: emocionális-racionális elemek aránya, részletek hierarchiája, téma-
megjelenítés egységessége, absztrakció, szimbólum, orientáció, pszichés realitás hangsúlya
(külső-belső viszonyítás), motívumok, összefüggések, színek tartalmi jelentése, ismétlődése,
anyagok jellemzői, tulajdonságai, formákhoz asszociált tartalmak, az ábrázolt tárgyak
környezete (alapja, stabilitása, realitása), a megjelenő hiányok (részletek lemaradásai,
térkitöltés).
Ezek a felsorolt szempontok mind megközelítési lehetőségek. Minden képet
önmagában és saját jelrendszerén keresztül lehet csak elemezni. Mindezek a formai elemek
élettelen vonalak mindaddig, amíg a terapeuta és páciens közös munkája alapján a jelentés-
tulajdonítással ki nem rajzolódik az egyén sajátos lélektani szerkezete az alkotáson keresztül.
Minden kép rétegekre bontható: a tudatos szint az a választott téma, amit szándékolt jelekkel
fejez ki a páciens. Mellette megjelennek a szándéktalan, tudattalanból származó jelek is. Ezek
a belső érzelmi viszonyulásról, illetve törekvésekről adnak információt az adott témarajzzal
kapcsolatban. A terápiás szerződésben ezen tartalmak megismerését tűzzük ki célul.

Először a páciens elmondja, hogy az adott témát hogyan próbálta meg kifejezni,
milyen szándékai voltak a jelekkel. Ezután kérdésekkel segítek a képen megragadható –
tudatközeli - élmények megfogalmazásában. Majd a csoportot kérem fel, hogy mondja el a
képhez kötődő fantáziáit, illetve az eddig elhangzott magyarázathoz kötődő érzéseiket,
gondolataikat. Minden elhangzó fantáziához, érzéshez kérem az alkotót, hogy fogalmazza
meg saját viszonyulását – ezzel lehetőséget biztosítva felismerésekre, illetve elhárításokra. A
csoport fantáziatevékenységének fontos része, hogy aktuálisan a képhez kapcsolódva olyan
korábbi élményeket, az együttélésből adódó megfigyeléseket, érzéseket is megfogalmazhat,
visszajelezhet, amik a pszichoterápia más helyzeteiben nehezen lennének köthetők az alkotó
személyéhez ilyen jellegű direkt visszajelentésben.
Az alkotásokat eszközként kezeljük abban a folyamatban, amiben a kifejezés célja az
élménytartományok tudatosítása, illetve a problémák megfogalmazása. Így a képek
feldolgozásában váltott síkon hol kép kifejezőiről és ennek szimbólumértékéről beszélünk, hol
a szimbólum áremelt jelentéséről az alkotó életében. Ennek segítségével egy olyan lebegtetett
sík mozgatható, amiben az ábrázoltak indikálnak különböző mentális tartalmakat, és az
esetben átsejlő, megfogalmazott képi kifejeződések a verbalitáson keresztül a tudatba
kerülnek. A fogalmi gondolkodás ilyen képi gondolkodással való kiegészítése robbanásszerű
belátásos élmények lehetőségét hordozza. Az Így átélt tudattartalmak a képi jeleket keresztül
később is visszaidézhetők, így a pszichoterápia későbbi fázisában újabb és újabb
jelentéstartományok felfejtésének lehetősége nyílik meg (illetve a belátásos élmények “képi
bizonyítékaiként” szokták a páciensek visszaidézni az alkotásokat, ezekhez kötve az
előrehaladásuk fázisait, vagy éppen visszaesésük bizonyítékait).
Az a modellhelyzet, amiben a páciens átélheti, hogy belső pszichés tartalmai
kifejezhetők, és ezek megfelelő távolításban általa elemezhetők, abban az érési folyamatban
segítik, hegy megtanuljon primer élményszintről tudatos kontrollra váltani, és fordítva. Tehát
a belső pszichés tartalmak szabályozásához szükséges váltási képességek gyakorlása történik
– egy megismerési folyamaton keresztül.

Vas és mts.: A mozgás szimbolikája és a szimbólumok mozgása egy pszichoterápiás osztály működésében
Vas és mts.: A mozgás szimbolikája és a szimbólumok mozgása egy pszichoterápiás

osztály működésében
In: Lélekgyógyászatról jelképekben, Balassi Kiadó 2000.
A társadalmi, gazdasági mozgások és a pszichoterápiás osztály
Ki ne tudná, hogy Magyarország északkeleti régiójában okozta a legnagyobb pusztítást a

szocialista nagyipar összeomlása? Borsod megye, az egykori "vas és acél fellegvára" ma
rozsdatemető. Nemcsak a gyáraké, hanem a lelkeké is. Elbocsátott munkások tízezrei veszítik
el folyamatosan társadalmi presztízsüket, kapcsolataikat és önbecsülésüket. Ez a társadalmi
mozgás nemcsak a jól ismert süllyedés metaforájában ölt testet, hanem a humán közösségek
felbomlásában is. Ha a lélektan nyelvére fordítjuk át, a süllyedésnek a depresszió, a
bomlásnak pedig a humán értékek és kapcsolatok elvesztése, az izoláció, valamint a különféle
devianciák felelhetnek meg. Összeomlott tehát a "metál-birodalom", és a mentálhigiénét is
maga alá temette.
Ott, ahol ma a csanyiki pszichoterápiás osztályt találjuk, a hetvenes-nyolcvanas években
KISZ oktatási központ működött. Akkor a hatalom az idelátogató fiatalokat a gazdasági célok
megvalósítására igyekezett mozgósítani. Ma a mozgásterüket elvesztett középkorúak:
munkanélküliek és leszázalékoltak keresnek nálunk gyógyírt testi-lelki betegségeikre.
Mindebből előbukkan a mai 50 évesek korosztályára érvényes körforgás: a megújulás és
hanyatlás ciklusa, amelyben az egyéni sorsokat a társadalmi mozgások (t)örvénye tereli. Ezek
az objektív mozgások osztályunk tízéves fennállása óta hanyatló tendenciát jeleznek:
folyamatosan emelkedik a felvett betegek átlagéletkora, nő a szomatikus betegségek aránya,
az igénystruktúra pedig eltolódik a rokkant státus elérése, illetve fenntartása felé (Urbán és
Zivák, jelen kötet).
Amikor rátérünk a mozgások szimbolikájára, nem kerülhetjük ki annak a kérdésnek a
megválaszolását, hogy vajon együtt mozognak-e a szakma művelésének elvei és a társadalmi-
gazdasági törvényszerűségek? Vagy elválnak-e a pszichoterápia általános szabályai, elméleti
tételei és gyakorlati szempontjai a speciális gazdasági-szociális és regionális környezettől?
Úgy tetszik, hogy a pszichoterápia nem független a szocioökonómiai helyzettől. Sőt, a
szakmai elveket drasztikusan fölülírja a gazdasági-társadalmi szükséglet és kényszer (Johnson
és Johnson, 1982; Juhász, 1972; Pokol, 1992; Szasz, 1961, 1988 és 1994; Tardy, 1999).
Ez határozta meg például azt, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megyében pszichoterápiás
osztályt az éppen megszűnt füzérradványi szanatórium utódaként lehetett elfogadtatni a
politikai döntéshozókkal. Nem meglepő ezek után, hogy az osztály szakember-létszáma
többszörösen alulmúlta az ebben az időszakban virágkorát élő és etalonnak számító
tündérhegyi pszichoterápiás osztályt (Budapest), de még a emgye pszichiátriai osztályainak
személyi állományához képest is kisebb volt és kisebb ma is. Kifejezett igény mutatkozott a
szanatóriumi ellátás iránt a betegpopulációban is, így a társadalmi erőknek ez a két vektora
olyan nyomást gyakorolt az osztály stábjára, amely a szakmai elvekkel összevetésben
döntőnek bizonyult. Ilyenformán a fennmaradás, majd a kórházi ágyszámcsökkentés idején a
túlélés érdekében azt a stratégiát kellett megvalósítani, hogy a osztály alkalmas legyen
bizonyos nem legitim szociális-kulturális igények kielégítésére a betegek körében (pihenés,
rekreáció, üdülés), s eközben megtartsa a pszichoterápiás működés elveit.
Az elkövetkezőkben a nyitás és zárás mint tipikus mozgások szimbolikus jelentését vizsgáljuk
meg az osztály küldetésének fényében. Kezdettől fogva a személyzet (stáb) egyik
legnehezebb dilemmája a pszichoterápiás rezsim működési alapelvének, a lélektani tér
nyitottságának és zártságának a megvalósítása és összehangolása (Hidas, 1984; Jankowski,
1979; Johes, 1963 és 1968; Süle, 1980a és 1980b; Wiener, 1986). Harmonikusan kell ugyanis

feloldani a nyitottság és zártság ellentmondását. A nyitottság a zárt osztályokra jellemző

korlátozások hiányát jelenti. Ezzel szemben a zárt lélektani tér arra vonatkozik, hogy minden
pszichoterápiás közeg - egyéni vagy csoportos - biztonságos keretek között kell hogy
dolgozzék a működést akadályozó "áthallások" és egyéb zavaró tényezők nélkül (Rudas,
1990; Yalom, 1970).
A lélektani határok zártsága egyet jelent a szociális terek lezárásával (a terápiás
foglalkozásokra illetéktelenek nem mehetnek be). Nem mindegy persze, hogy a stáb milyen
nagyságú szociális teret szeretne vagy képes lezárni. Erre vonatkozik Hidas (idézi: Blümel,
1992, személyes közlés) szellemes hasonlata, a "galambdúc vagy aréna - azaz, hol is gyógyul
a beteg?" Csekély létszámú stáb esetén, mint ami nálunk is adott, az "aránya-funkció"
érvényesül: nagy szociális terekre van szükség, vagyis olyan foglalkozásokra, amelyek közép-
és nagycsoport méretűek (15 fő felett). Ezzel szemben a nagy lélekszámú stábok tagjai
előszeretettel "bújnak galambdúcokba" kiscsoportjaikkal vagy egyénileg kezelt pácienseikkel.
Segített ugyan a határok kialakítása és fenntartása a belső struktúra kiépítésében és
ellenőrzésében, azonban bizonyos merevségekhez és túlzásokhoz is vezetett. Létrejött egy
szervezet, az osztály fizikai-építészeti és társaslélektani miliője, a nagycsoportok,
kiscsoportok és az egyéni terápiák közege, viszont sokszor előfordult, hogy egy-egy beteget,
aki nem találta meg a helyét a rendszerben, kirekesztett a stáb. Ugyanakkor - az osztály
fennmaradása érdekében - olyankor is védekezett a külvilág bepillantása, beavatkozása ellen,
amikor azt a puszta kíváncsiság vagy jó szándék vezette.
Így vált külső elzárkózássá a hagyományos zárt osztályok korlátozásainak jelképes
maradványa, a belső zártság (Bakonyi, 1983; Bell, 1955; Füredi, 1959; Gáldi, 1968; Goffman,
1961 és 1967; Hamilton, 1996; Kiss Vámosi, 1970; Ogden, 1982; Rice és Rutan, 1981; Vas,
1987). Stábunk elmeosztályok légkörében nevelkedett vezető személyiségei hozzászoktak a
betegek és a személyzet kirekesztettségéhez, elzárkózásához, paradox módon elébe menve az
előítéletes szociális környezet elvárásainak. Talán ennek tulajdonítható, hogy a belső
kirekesztettség elszenvedése következtében nőtt bizonyos betegek elégedetlensége, és ez a
belső dialógus hiányossága miatt a nyilvánosság elé került. Újságcikkek jelentek meg,
amelyek pro és kontra nyilatkoztak rólunk. Egyebek közt "leleplezték" azt a tényt, hogy az
osztályon - horribile dictu - néhány beteg titokban alkoholt fogyasztott. Megkaptuk tehát azt a
társadalmi kirekesztő minősítést, amelynek értelmében tevékenységünk pejoratív értelmet
nyert: a Csanyikban (nem betegek, hanem) alkoholisták és bolondok vannak.
Nagyon keserves és lassú folyamat során kezdődött el kifelé nyitásunk. Először a szakmai
közvélemény felé nyitottunk azzal, hogy 1991 óta évente rendezünk országos pszichoterápiás
és mentálhigiénés konferenciákat közösen a tündérhegyi, majd a pesthidegkúti stábbal. A
rendezvények központi gondolata a zártság-nyitottság volt. 1993-ban lelkisegély
telefonszolgálatot szerveztünk, amelyet a nővér stáb lát el munkaidőn kívül, 1995 óta
alapítványi keretek között. Évek óta gyermekeket és diákokat üdültet a gazdasági osztály a
betegellátáson kívüli épületekben. Hétvégeken lakodalmakat, tanfolyamokat, versenyeket és
sporteseményeket rendezhetnek egyének és civil szervezetek. A szomszédos légzőszervi
rehabilitációs osztály betegei "lélegzet klubot" működtetnek. Megoldható a betegek
hozzátartozóinak elszállásolása, illetve gyógyult betegeink szállodai elhelyezése az intézmény
területén. Először fordult elő - 1998-ban -, hogy egy tudományos rendezvény előadásaira
betegeink bemehettek.
A nyitás a környezet felé a következő elemekből áll:
(a) szakmai rendezvények évente;
(b) telefonos lelki elsősegély-szolgálat szervezése;
(c) alapítvány létrehozása;
(d) kereskedelmi tevékenység (üdültetés, sportrendezvények, tanfolyamok, stb.);
(e) vendéglátás.

Szimbolikus mozgások az osztály szervezetén belül
A stáb szabályozó működésének változásai
A páciensek felé a partneri viszony kiépítésével nyitottunk. Ennek első gesztusaként a stáb
lemondott mestersége "címeréről", a fehér köpeny viseléséről (Buda, 1994a), amivel azonnal
kivívta az egészségügyi hatóságok ellenszenvét.
Nyitási stratégiánk a páciensek önkéntességének kialakítását tartotta szem előtt (Füredi, 1966;
Füredi és mtsai, 1968; Rogers, 1951; Smail, 1975). Ez nyitás és kirekesztés egyszerre, mivel,
mondjuk egy pszichotikus személy csak elvétve tud együttműködni a terápiában, így
rendszerint más intézménybe kerül. A legtöbb páciens esetén azonban az önkéntesség elve
egyben a partneri viszonyt is jelenti és motiváló tényező. Minimálisra csökkenti az ún.
delegált betegek előfordulását, azokét, akik nem önszántukból, hanem rokonok vagy felettes
szervek unszolására kérik felvételüket, és csak ímmel-ámmal vesznek részt a gyógyításban.
Kezdetben csak a betegfelvételre terjesztettük ki az önkéntesség elvét, a különféle pszicho- és
szociodinamikus terápiák kötelezőek voltak, ahová a stáb delegálta a pácienseket a velük
történt előzetes megbeszélés után.* Kivételt képezett az osztályos nagycsoport, amely 1992 és
1997 között kimondottan kötelező volt. Ebben az időben ezzel a merev terápiás kerettel
szabályoztuk a páciensek és a személyzet együttélésének nemkívánatos "mellékhatásait"
(házirend-kihágások, lopások, csoportok és egyének közötti feszültségek, a páciensek
elégedetlensége a stáb működésével kapcsolatban, stb.) 1997. szeptember 15-től kezdve a
nagycsoportokon is önkéntes a részvétel. Várakozásunk, hogy ezzel erősödik a páciensek és a
stáb partneri viszonya, beigazolódott (Brehm, 1966, Pataki, 1980).
Egyes terápiás kiscsoportokban 1992 óta önkéntes a részvétel. Nyitott csoportokról van szó,
összetételük alkalmanként változik, szemben a zárt csoportokkal, amelyek előre
meghatározott résztvevőkkel és megadott ideig működnek. A kötelező részvétel helyett az
elkötelezést tekintjük a terápiás motiváció legfőbb elemének.
A nyitás jegyében a fekvőbeteg-ellátást integráltuk az ún. félnapos ambuláns ellátással. Bár
létezik zárt csoport kizárólag ambuláns betegek számára is, a nyitott csoportokban a benti és a
bejáró páciensek együtt vannak. Ennek nagy előnye a "kinti világ" beáramlása, amely az
önmagukat védettségben és biztonságban érző benti pácienseket szembesíti a realitással. Oldja
"a kinti világ rossz" - "a benti világ jó" hasítását, és mintát nyújt a sikeres megküzdéshez a
külső kihívásokkal szemben.
A szervezen belüli nyitás elkotóelemei:
(a) partneri viszony a gyógyításban;
(b) önkéntesség elve a terápiában;
(c) zárt csoportok mellett nyitott csoportok kialakítása;
(d) kötelező részvétel helyett elkötelezés a csoportterápiában;
(e) az ambuláns és a fekvőbeteg-ellátás integrációja.
Az eddigiekből megállapítható, hogy a pszichoterápiás osztály szervezetét érintő külső erők és

mozgások egyrészt a társadalmi előítélet kirekesztő hatásait (zártság), másrészt, ezzel
ellentétben az elfogadást (nyitottság) és a bio-pszicho-szociális szükségletek kielégítését
(rekreáció) erősítik. A szervezeten belül végbement mozgások, amelyeket a zárás és a nyitás
metaforái jelölnek, mutatják azt az utat, amelynek során a szervezet stábja eljut a
*
A jelenleg használatos közegterápia fogalma nem fejezi ki azt, ami a nem-pszichoterápiás és nem-
munkaterápiás csoportok lényege, a társas kapcsolatok dinamizálását a külső - szociális - és a belső -
lélektani térben. Ezért ennek megjelölésére javasoljuk a szocio-dinamikus csoportterápiák elnevezést.

pszichiátriai gondolkodásmódtól a pszichoterápiásig (önkéntesség, partneri viszony).

Érzékelhető, hogy mind a nyitottság, mind a zártság egyszerre külső és belső, és akkor
működik küldetésének megfelelően az osztály, ha a zártság és a nyitottság aránya megfelelő
biztonságot és kontrollt biztosít mind a belső folyamatok, mind pedig a kívülről beáramló
információk kezelhetősége szempontjából.
A páciensek attitűdjeinek, elvárásainak "mozgása" a terápiás rezsimben
Ezután fordíthatjuk figyelmünket a betegek attitűdjének mozgására az osztályon belüli

szociális interakciókban. Ahogyan az előzőekben, jelen esetben is egyszerre beszélhetünk
látható és szimbolikus mozgásokról.
Ezek első színtere a hierarchiához fűződő viszony mozgása. Sajátos "utat" jár be minden
egyes páciens az osztályon tartózkodása során, amelynek tipikus formája lehet a függés -
ellenállás - együttműködés - megszabadulás négyese. Ez olyan jelképrendszer, amely
egyszerre fejezi ki a betegséggel és a stábbal alakuló - folyton változó - viszony mozgását
(Ammon, 1998). Felvételkor tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezheti magát, ezzel
kifejezésre juttatja maximális elvárását a stáb és a gyógyítás iránt, anélkül, hogy erőfeszítést
akarna tenni gyógyulása érdekében (dependencia, azaz függés). Amint csalódik mágikus
elvárásaiban, haragra gerjedhet, leértékelheti a stáb tevékenységét, ezzel mintegy felértékeli
önmagát (ellenállás). "Lázadásának" elfogadása és visszatükrözése segíti abban, hogy
elkötelezettséget és erőfeszítést tudjon vállalni (együttműködés) gyógyulásáért
(megszabadulás a tünetektől és a terápiából).
A terápiás miliőben tehát állandó mozgásban, változásban van a betegek viszonyulása a
hierarchiához. Ugyanígy változó az attitűdjük a terápiás rezsim egyes alkotóelemeihez, mint
amilyenek az osztály nyilvános megítélése, konkrét légköre, az egyes pszicho- és
szociodinamikus terápiás programok, valamint a stáb tagjai. A nagycsoport dinamikája
kivetítéssel (projekció) és hasítással kezeli ezeket (Hitt, 1990; Kernberg, 1997; Szentesi,
1997; Zalka, 1996), ilyenformán mind a szélsőségesen jó, mind pedig a szélsőségesen rossz
aspektusok megjelennek. Egy nagycsoporton belül így lesz az "azt mondják a Csanyikról,
hogy bolondok háza" elmarasztalásból az "olyan biztonságban vagyunk itt, mint egy mesebeli
szigeten" magasztalása.
Sajátos, ahogyan egy páciens bejárja a terápiás rezsim egyes lépcsőfokait. Ez a biztonság
elvének szemmel tartásával történik. Olyan foglalkozási formákat választ, illetve választunk a
számára, amelyekben viszonylagos biztonságot él át, és elviseli a kihívásokat. Az erősen
szorongó vagy depressziós páciensek közül néhányan kezdetben csak a szobatársukkal és a
stábtagokkal érintkeznek. Mihelyt azonban megtapasztalják a közösség elfogadó hozzáállását,
bemerészkednek a nagycsoportra, amely optimális esetben nem kérdőjelezi meg azt a jogukat,
hogy ha akarnak, hallgathatnak. Ezt követően képessé válhatnak egyre személyesebb
megnyilvánulásokra a különféle kiscsoportokon. Más páciensek újta ettől eltérő lehet.
Megfigyelhető, hogy egy-egy pszichoterápiás módszer valóságos karriert fut be, van felívelő,
tetőző és hanyatló szakasza (Höck, 1981; Szőnyi, 2000a és 2000b). A stáb akarva-akaratlanul
olyan módszereket is megtanul és bevezet, amelyekkel kapcsolatban a páciensek előzeteen
jelezték igényeiket. Ilyen volt korábban a mozgáscsoport, és mostanában a táncterápiás
csoport (Vas, Nagy, Sztrhárszky, Szentmiklóssy és Balog, jelen kötet; Orbán, Hrotkóné, Vas,
Varga, Szentmiklóssy és Balog, jelen kötet). Természetesen, a stáb is kezdeményező lehet
valamilyen technika meghonosításakor, mint amilyen az aktív és passzív zeneterápia (Kovács,
Nagy és Vas, jelen kötet).
A gazdasági kényszer, amely csak kis létszámú stáb működését teszi lehetővé (jelenleg 3
orvos, 2 pszichológus, 6 szocioterapeuta és 12 nővér dolgozik 55 fekvő- és napi 20-30
ambuláns beteggel), véleményünk szerint erőteljesen befolyásolja a pszichoterápiás szervezet

struktúráját és működését. Ennek megfelelően az osztályon elsősorban a közepes méretű

csoportos terápiák és az egyéni pszichoterápiák dominálnak, az átlagos benti kezelés ideje 3
hét, amelyet 3 hónap ambuláns terápia egészít ki.
Meglehetősen érdekes, hogy az egyes terápiás foglalkozásokhoz fűződő elvárások
szimbolikusan leképeződnek a betegek közösségében is. Olyan ez, mintha saját közegükben
újraalkotnák a terápiás rezsimet, megjelenítve szimbolikusan minden elemét, annak
érdekében, hogy reprodukálják azok gyógyító hatását. Ennek megfelelően a stáb által
kialakított struktúra minden része felbukkan a páciensek tükröző interakcióiban és spontán
közösségi együttlétében. Az osztályos nagycsoport megfelelője ülésezik a betegek
társalgójában: a formális nagycsoport utáni stábmegbeszéléssel egy időben a páciensek is
megvitatják a nagycsoport történéseit. A szervezett szabadidőprogramok mintájára a
páciensek 1992 és 1996 között táncos estéket tartottak hetente egyszer, amelynek a stáb
kontrollerősítő beavatkozása vetett véget. A kiscsoport-terápiának megfelel a páciensek
spontán csoportformációja. Kis létszámú baráti társaságok jönnek így létre, ezek elbocsátás
után is fennmaradnak és önsegítő jelleggel működnek (Buda, 1994b). Létezik analogonja az
egyéni terápiának is. Ezek párkapcsolatok, akár barátságról, akár szerelemről szólnak. Sajátos,
hogy itt is érvényesül valamiféle "terápiás minta", legalábbis a segítségnyújtás és a
gondoskodás területén. Gyakori, hogy az osztályon kialakult intim kapcsolat tartós marad, és
a pár legközelebb együtt jelentkezik újabb kezelésre. Ez a jelenség mindig nagy fejtörést
okozott a stábnak. Merev pszichoterápiás keretek közé aligha fér be, azonban akkor jelentette
a legnagobb nehézséget, amikor hatalmi eszközökkel igyekeztünk szabályozni. Jelenleg a
terápiás kimenetel kockázati tényezőjének tekintjük, amelyre viszonylag kevés befolyással
bírunk.
Érdemes továbbgondolni, hogy mi a jelentősége a páciensek tükröző viselkedésének, annak,
hogy a stáb által felépített formális pszichoterápiás szervezet mellé felépítenek a maguk
számára egy informálist? Úgy véljük, ez olyan jelenség, mint a különféle kultúrák keveredése,
a transzkulturáció (Buda, 1992; van der Hart, 1983; Kunt, 1992; Laing, 1967). A páciensek
nem üres kézzel érkeznek, magukkal hozzák lakóközösségük hagyományait, kulturális
mintáit, és ezek egymással, valamint a helyi gyógyító kultúrával keverednek. Valamiféle
versengés is megmutatkozik abban, ahogyan a betegek megteremtik saját közösségüket,
kialakítják társas együttlétüket, mintegy "ellenkultúraként" a stáb kultúrájával szemben, tehát
ilyen értelemben elkülönülnek a stábtól (Brody, 1968/1986). Ugyanakkor átveszik a stáb
nyújtotta formákat és technikákat, mintegy "másolják", pontosabban fogyasztják a
pszichoterápiát, úgy, ahogyan a "pszicho-butikok" termékeit szokták.
A kultúrák keveredése feltehetően hozzájárul ahhoz, hogy létrejöjjön a kölcsönös bizalmon
alapuló gyógyító közösségi légkör. Változásra, gyógyulásra akkor nyílik mód, amikor a
páciensek belátják - sokszor a nagycsoport kultúrákat elegyítő közegében -, hogy nincs
áthidalhatatlan szakadék közöttük és a stáb között. A pszichoterápiás osztályon lehetetlen
megtartani a terapeuta semleges pozícióját, az egyirányú kommunikációt, amely szerint csak a
páciens közölhet magáról személyes információkat, mert ő az elemzés és a változás központja
(Szőnyi, 2000c). Maguk a változtatók (a stábtagok) is folytonos változásnak vannak kitéve,
változik a páciensek velük kialakított kapcsolata, a róluk alkotott véleménye. Ez dinamikus
kölcsönhatás, amely alól a stáb nem vonhatja ki magát. Ha megpróbál személytelenül
viselkedni, azzal bizalmatlanságot és veszélyérzetet kelt a páciensekben, így nem tehet mást:
egy bizonyos mértékig bele kell vegyülnie a páciensekkel alkotott közösségbe.
A páciensek között kialakuló összetartozás-élmény (Ancsel, 1981) elősegíti a kultúrák
kölcsönös asszimilációját, elfogadását és integrációját. Ekkor képesek betegtársaikkal együtt
érezni, meglátni, hogy mások helyzete még a sajátjukénál is rosszabb. Ez egészséges segítő
viszonyulást hív elő, és csökkenti a betegségtudatot. Ugyanakkor a stáb olyan emberekké
válhat a páciensek szemében, akikről lehull a nekik tulajdonított mágikus erő, illetve a

bürokrata hivatalnok maszkja. Nem előítéleteik szemüvegén keresztül látják gyógyítóikat,

hanem személyiségekként, akik maguk is küzdenek sorsukkal, önmagukkal. A fenti jelenség
emlékeztet az archaikus népek beavatási szertartására, arra, amikor a beavatott ráismer a
varázslóra, mint olyan emberre, aki a titkok tudója ugyan, de azonos vele. Azt hisszük, ez a
fajta beavatás nem valamilyen misztikus titok megismerése érdekében történik, hanem azért,
hogy a páciensek mind hatékonyabb megküzdési stratégiákat sajátítsanak el egymástól és a
stábtól.
Különös hangsúlyt nyer az, hogy a páciensek zöme szétbomlott kis közösségekből érkezik,
izoláltan él, családja széthullott, primer- és referenciacsoportjai megszűntek vagy azokból ő
kirostálódott. Sokuk közösségi kapcsolatai már csak fejben léteznek, így hát azokat a kötődési
mintákat hozzák magukkal, amelyekből a Csanyikban valami hasonló felépíthető. Ez a valami
emlékeztet a nyolcvanas évek elejének "terápiás társadalmára" (Budson, 1990; Gerevich,
1983; Hertz és mtsai, 1990; Kun, 1973; Muijen és Hadley, 1995), amelyet az akkori
kirekesztettek (alkoholisták, drogosok és elmebetegek) és az őket kezelő személyzet alkottak
intézményes gyógyító közösséggé.
Így jön létre a terápiás közösség (Füredi, 1979; Smail, 1975), amely magában hordozza az
elvegyülés és az elkülönülés összes jegyét úgy, ahogyan azt a kultúrával kapcsolatban
említettük. Sokszor jelenlették ki nagycsoporton a páciensek, hogy haza szeretnék vinni a
Csanyikot, vagy legalább az itteni légkört, de mindenki tudja, hogy ez illúzió. Amit
hazavihetnek, az egyfajta elkötelezettség és bátorság az otthoni közösségteremtésre. Erős érv
lehet a közösségteremtő arculat a pszichoterápiás felvőbeteg-ellátás fenntartása mellett olyan
időszakban is, amikor gazdasági megfontolások uralkodnak a szakmai elveken, és sorra
szűnnek meg a lélekgyógyászat intézményei.
A páciensek elvárásainak "mozgása" a terápiás rezsimben tehát az alábbi összetevőkből áll:
(a) a hierarchiához fűződő viszony mozgása (a páciens "útja" a terápiás rezsimben, a
pszichoterápiás módszerek és a stáb megítélésének a "mozgásai");
(b)a formális pszichoterápiás működés tükröződése a páciensek informális csoportjaiban
(elkülönülés és elvegyülés).
A pszichoterápiás osztályok működési specifikumai
Nem kétséges, hogy a pszichoterápiás osztályok (a továbbiakban: PTO) működése eltér a

pszichiátriai osztályokétól (Szőnyi, 2000c). Most megpróbáljuk megfogalmazni ennek a
sajátosságait.
(1) Elősegíti a szocializációt az ambuláns pszichoterápiára. Mindezt a páciensek és a stáb
közötti csoportlélektani folyamatok közvetítik (Bódog, 1999).
(2) Kiemeli, eltávolítja környezetéből a szociális funkciói, szerepei gyakorlásában ésrült
pácienst (Harmatta, 1999).
(3) A páciens regressziójának kontrolljához biztosít védett környezetet (Terenyi, 1999).
(4) Alapvető emberi jogának gyakorlását teszi lehetővé a pszichiátriai beteg számára
azzal, hogy a kezelést önkéntesen választhatja (Vas, 1999). Kohut (1977) a hetvenes-
nyolcvanas évekre jellemzőnek tartotta az én-gyengeséggel jellemzett karakterológiai
zavarok (például narcisztikus és borderline személyiségzavar) nagymértékű
elterjedését. Ez a tendencia tovább erősödött, és ahhoz vezetett, hogy a ma divatos
szorongásos és depressziós kórképek, így a pánik zavar, fóbiák, például a
"közlekedési" és a szociális fóbia vagy a disszociatív zavarok hátterében is egyre
gyakrabban ütközik ki az "alacsonyszintű karakterzavar" (Kernberg, 1975), azaz a
személyiség deficitje. A deficit nélküli konfliktus-stressz patológiát kiválóan lehet
ambulánsan kezelni, hiszen a szociális funkciók épek, és a személyiségnek pusztán az
átmeneti dinamikai egyensúlyzavarát kell helyreállítani, amely célra a

pszichodinamikus pszichoterápiák megfelelnek. Ezzel szemben az agorafóbiásnak, a

kényszeres és pánikbetegnek, a szociális fóbiás, stb. páciensnek a társuló én-
gyengesége súlyos szociális funkciózavart eredményez, amely miatt esetleg tartósan ki
kell vonni őt a környezetéből. A személyiségdeficit helyreállítása ezért pótlólagos
szocializációt követel meg intézményi keretek között.
(5) A PTO specifikuma a stáb jellegzetes működése. Ez a öntükröző funkció. Azt jelenti,
hogy a páciensek diszfunkcionális kapcsolati mintái megjelennek az osztály lélektani
és szociális erőterében, amelyeket a stáb saját működésének kritikus vizsgálata során
azonosít és visszajelez a pácienseknek (lásd később).
Néhány, az osztály működésére jellemző társaslélektani mozgást vettünk szemügyre a mozgás

szimbolikájának taglalásakor. A vizsgált mozgások a közeledés-távolodás ellentétpárral
kapcsolatos elfogadás-kirekesztés, nyitás-zárás és elvegyülés-elkülönülés, szintén jelképesek,
ezért mozgásuk, változásuk a jelképek mozgásának is tekinthető (Fischer, 1986).
A szimbolikus folyamatok feldolgozása a nagycsoport és a stáb működésében: a

szimbólumok "szabad áramlása"
A nagycsoport működése
Vizsgálódásainkat a továbbiakban az osztály társaslélektani erőterének központjaira, a

nagycsoportra és a stábülésekre korlátozzuk (jelenleg heti 4 nagycsoportot és 7
stábmegbeszélést tartunk). A nagycsoport működésére jellemző, hogy a páciensek és a stáb
előre meghatározott téma nélkül, az ott és akkor kialakuló érzéseikről szabadon beszélhetnek.
Ez erősíti a páciensek és a stáb partneri viszonyát, mivel senki sem szabályozza azt, hogy
miről folyjék a beszélgetés, ami minden egyenrangú kapcsolatnak a feltétele. Biztosítja az
"agóra-funkciót", a nyilvánosságot az osztály működésében, azt a fórumot, ahol a közösség
minden történésének visszhangja lehet. Jelentőségére akkor döbbentünk rá, amikor egy-egy
elbocsátott páciensünk ismételten jelezte, hogy csakis a nagycsoportokra szeretne visszajárni.
Nagycsoportokon az elfogadás és a kirekesztés jelképeinek sajátos mozgása van. Példaként
álljon itt három nagycsoport történéseinek összefoglalása.
Az első nagycsoporton igen elítélően nyilatkozott több férfi beteg is egy ambuláns páciensről (a
továbbiakban: 1. férfi). Azért rótták meg, mert nem fogadja a köszönésüket, nem fog kezet, nem áll szóba
velük. Az 1. férfi egyre indulatosabban védekezett, kritizálói is megemelték a hangjukat, szó szót követett, és
még a rács, mint büntető eszköz is elhangzott célzásként. Ekkor az 1. férfi, aki hallotta a célzást,
hátrafordulva közölte az illetővel, hogy ilyen megjegyzést ne tegyen, mert ez őt megrémíti. Ebben a
pillanatban a csoportvezető jónak látta, hogy beavatkozzék. Utalt a kirekesztés, a bűnbakképzés tényére,
felhívta a figyelmet a másságra, arra, hogy igen nagy türelemre van szükségünk ahhoz, hogy megértsünk
olyan valakit, akinek a tapasztalata, világszemlélete eltér a miénktől, és a képesek vagyunk az elfogadásra,
ezzel sokat segítünk neki abban, hogy a tapasztalatai kedvező irányban változzanak.
A következő napon megtartott nagycsoporton 57 fő vett részt: 53 páciens, 2 csoportvezető és 2 stábtag.
Kezdésként egy nő páciens (1. nő) kijelentette, hogy 3 napja van itt, és máris úgy érzi, hogy javult, el tudott
lazulni, és ezért mindenkinek köszönetet mond. 10 perc csend következett, amelyet a csoportvezető (férfi)
szakított meg, mondván: nem lehet tudni, hogy a csend egyetértést vagy egyet nem értést jelent a javulásra
vonatkozó állítással. Erre azonnal reagált egy nő páciens (2. nő). Felkérte a többieket, mondják el, hogyan
érzik ma itt magukat a nagycsoporton. Pozitív válaszok hangzottak el, dicsérték a személyzet munkáját. Egy
nő páciens (3.nő) fordította meg a hangulatot. Szerinte az ő veszteségére nincs gyógyír. Több hölgy
csatlakozott a véleményéhez. Elmondták, hogy nem tudják, és nem is lehet túltenni magukat azon a
szenvedésen, amelyet mások okoztak nekik. Azért vannak itt, mert mások megbetegítették őket.
Érzékelthetően nőtt a feszültség. Ekkor egy úr (2.férfi) felkérte a nagycsoport tagjait arra, hogy ha valakinek
nem tetszik az ő hajviselete, mondja a szemébe, és a ha ettől megnyugszik, megengedi neki, hogy kioldja a
copfját. Többek kíváncsisága folytán egyre indulatosabban mesélte, hogy tegnap - a mai hiányzó - 1. férfi tett
gúnyos megjegyzést a hajviseletére. Néhányan elítélték az 1. férfi viselkedését. A feszültség és a harag a
hiányzó 1. férfira összpontosult. Egyik férfi stábtagunk rossz érzéseit fejezte ki amiatt, hogy olyan valakiről

esik szó, aki nincs jelen. Utalt arra a párhuzamra is, hogy az itt lévő páciensek maguk is kirejesztve érzik
magukat a családi és egyéb kapcsolataikból betegségük folytán, és most ők azok, akik másokat rekesztenek
ki, így tehát kérdés, hogy ki az, aki kirekeszt és ki az, akit kirekesztenek? Egy másik úr (3. férfi) védelmére
kelt a 2. férfinak, hivatkozva az írott és íratlan szabályokra, amelyeket a közösség minden tagjának be kell
tartani, így a hiányzó 1. férinak is. A csoportvezető abbeli kétségének adott hangot, hogy nem tudja, ki,
hogyan alkalmazza az írott és íratlan szabályokat. Ekkor témát váltott a nagycsoport. Egy hölgy (4. nő)
elpanaszolta, hogy tegnap este nem tudott elaludni, mert a folyosón hangoskodtak, és amikor kiszólt, hogy
nem lehetne-e csendesebben, kinevették. Hamar kiderült, hogy a 4. nő rossz érzései abból fakadtak, hogy
szeretett volna benne lenni egy jó társaságban, de nem kerülhetett be oda, mert még nem tartotta magát
képesnek arra, hogy együtt nevessen másokkal (önmagát rekesztette ki). Ekkor a 3. férfi bement a kör
közepébe, és eltaposott valamit. A meglepett nagycsoportnak elmondta, hogy egy pókot ölt meg. Férfi
stábtagunk megkérdezte, hogy miként is állunk az írott és íratlan szabályokkal, amelyek betartását éppen a 3.
férfi szorgalmazta; hogyan vélekedünk a "Ne ölj!" erkölcsi parancsról? Igen magasra hágott a feszültség,
volt, aki szólni akart, de legyintett, és kiment. Ismét az 1. férfi botránkoztató viselkedése került a
középpontba, és a nagycsoport zúgolódó kisebb csoportokra esett szét. A nagycsoportvezető kérte, hogy
hallgassák meg egymás véleményét. Amikor csend lett, elmondta, hogy úgy látja, a nagycsoport bemutatta
azt, hogy mindenki ismeri ugyan az írott és íratlan szabályokat, értelmezni is tudja azokat, viszont amiben az
emberek eltérnek egymástól, az a viselkedésmódjuk, amelyben tükröződnek a szabályok. Ezen a téren, úgy
látszik, némelyek inkább mással tartatnák be azokat, semmint magukra nézve gondolnák kötelezőnek. És
utalt a kirekesztésre, amelynek a szimbolikus lejátszása a pók megölése volt. Egy férfi páciens (5. férfi)
ajánlása zárta a nagycsoportot, aki szerint ahelyett, hogy elítélünk másokat, inkább a saját konfliktuskezelő
képességünket kellene fejlesztenünk.
A fenti két nagycsoport dinamikáját többféle módon elemezhetjük. Ha a páciensek

patológiáját szem előtt tartva tennénk ezt (például hogy mit mondott egy adott pánikbeteg,
stb.), ebben az esetben az elemzés maga is kirekesztő lenne. Abból az alapfeltevésből indulna
ki, hogy az emberi csoportok dinamikájában a patológia vízválasztó. Így a stáb bármilyen
megnyilvánulása nem kóros, mivel szakszerű, a pácienseké pedig ennek ellentéte, azaz
patológiás (paranoid, szkizoid, hipomán, stb.), mivel szakszerűtlen (Mérő, 1997).
Ehelyett érdemes nyomon követni, honnan indul el a kirekesztés. Az első nagycsoporton a
csoportvezető úgy veszi védelmébe a bűnbakképzés ellen az 1. férfit, hogy a másságot
hangsúlyozza. Ezzel minden elfogadtatásra törekvő szándéka ellenére pszichiátriai értelemben
címkézi, tehát kirekeszti. Mivel a negatív megítélés a lényeg, az nem segítene, ha kijelentené,
hogy ő is beteg, ezért el kell fogadnunk. A résztvevők többsége ugyanis úgy gondolná, hogy
ők is azok, de azért viselkedni tudnak. Ha meg ennyire súlyos, nincs semmi keresnivalója itt
az illetőnek. Igazi kettős kötés helyzet, amit a nagycsoport vezetője nem tudott feloldani. A
következő nagycsoporton - másnap, ugyanazzal a nagycsoportvezetővel - a negatív indulatok
hasítása és ellentététébe fordítása történik, legalábbis kezdetben (nő páciensek dicséretei).
Mintha a negatív és pozitív indulati pólusok vonzó-taszító hatása olyan erős lenne, hogy
elindítana a két pólus között egy körmozgást (a naiv embert szokták "hintába" vagy "forgóba
ültetni"). Látható az a törekvés, hogy ki-ki szeretne szabadulni betegségétől, rossz érzéseitől,
és ha kimondja ezeket, a negatív irányba lendíti ezzel a nagycsoport "kerekét". Ha pedig
pozitív érzéseket fejez ki, lehasítja a rosszat. A lehasított, tudatból kirekesztett rossz érzéseket
valaki más azonnal "magára veszi", és a pozitív csúcs után rögvest negatív irányba fordítja a
dinamikát.
Mi állíthatná meg ezt a "boszorkánykört"? Az, ha lenne elégséges kiegyensúlyozó erő a
jó/rossz egyidejű elviselésére. Mivel azonban mindenki "jót akar", és hárítja a rosszat, a
csoport tudattalanja egyre többet tartalmaz a negatív indulatokból. Kell egy bűnbak, aki
elviszi a balhét. Ekkor kerül a dinamika középpontjába ismét az 1. férfi, immár jelképesen,
mivel nincs jelen. Személye felveszi az összes negatív indulatot, amellyel a nagycsoport
tudattalanja telített. Normaszegővé nyilváníttatik, aki nem tartja be az írott és íratlan
szabályokat. A stáb visszajelzése erre az, hogy a betegség okozta kirekesztettség - vagy
önkirekesztés okozta betegség? - maga a melegágya a kirekesztő viselkedésnek. (Vegyük

észre, hogy ez ugyanaz a körforgás, mint a pozitív és negatív indulatok közötti: engem
kirekesztenek → én kirekesztelek téged → te kirekesztesz engem.)
A szembesülés lehetősége olyan nagy indulatot hoz be a csoportba, amit nem lehet elviselni
ágálás nélkül, és a személyességét szabályokkal élettelenítő 3. férfi megöl egy pókot a kör
közepén. Rituális áldozatot hajt végre tudattalanul. Megszakítja egy pillanatra az ellentétes
indulatok körforgását azzal, hogy a kör közepére lép- Egyrészt, önkéntelenül engedett a
csoport kirekesztő indulatainak: aki nem idevaló, az nem zavarhatja a köreinket, így a pók
megölése az 1. férfi korábbi kirekesztésének jelképes lejátszása lett. Másrészt, áttolta az
indulati feszültségeket egy aktuális zavarkeltőre, a pókra, "akit" fel lehetett áldozni, hogy
ezzel megmentse a csoportharagtól (bűnbakképzés) az 1. férfit (Ormay, 1999). Ilyenformán
azonban példát szolgáltatott arra, hogy a normák képviselője maga válhat normaszegővé,
amint ezt két stábtag is visszajelezte. Cselekedete erős ellenérzést váltott ki a csoportból a
"gyilkosság" miatt.
De a feszültség nemcsak emiatt, hanem azért is nőtt, mert a 3. férfi tükrözte a csoporttagok
viselkedésének önellentmondását (akik csak kirekesztettségüket tudatosították, kirekesztő
mivoltukat nem). A 3. férfi tulajdonképpen azonosult az 1. férfi szerepével, aki normaszegő
viselkedésével kihívta maga ellen a többség haragját (Goffman, 1963/1981). Más alkalommal
is tapasztaltuk, hogy egy-egy pszichotikus vagy személyiségzavarban szenvedő páciens
elviselhetetlenül szembesíti neurotikus sorstársait azzal, hogy megtagadott negatív szelf- és
tárgyképviseletükkel azonosul (mintegy vállalja azok rossz tulajdonságait). Mintha azt
tükrözné ezzel, hogy "ilyen vagy, csak nem ismered (f)el, mert ellene küzdesz".
Viselkedésében az is vérlázító a neurotikusok szempontjából, hogy nem hajlandó a jó/rossz
körhintajátékban másoknak asszisztálni: "te jó vagy, csak hát a körülmények...." Ehelyett
kíméletlenül lecsap a negatívumra, még akkor is, ha ez többszörösen visszaüt rá. (Már
megszokta.) Ilyenformán a hosztilis páciens, amikor nem fogadja a többiek köszönését, nem
fog kezet másokkal, illetlen viselkedésével tükrözi azt az illetlenséget, amely a többség
cinikus összejátszása a közösségben: a gyógyuláshoz elég azonosulni a jó szándékokkal, a
rosszal meg törődjék valaki más, mondjuk, a stáb (Adorjáni és Gálfi, 1965; Barczy, 1992;
1997; Harmatta, 1984; Lust, 1976; Malm, 1990; Szőnyi, 1987; 1993; 1998).
A harmadik nagycsoport ugyanazt a témát (elfogadás/kirekesztés) másként dolgozza fel.
A nagycsoport létszáma 70 fő volt, ebből körülbelül 30 ambuláns páciens és 6 stábtag. Dátum: 1999.
augusztus 10. (egy nappal a Nagyfogyatkozás előtt). Rövid bevezető hallgatás után az egyik bejáró nő
páciens (1. nő) osztja meg balsejtelmeit a nagycsoporttal, mondván, úgy látja, mindenki fél attól, hogy
katasztrófa következhet be a Napfogyatkozástól. A csoport férfi vezetőjét kéri fel "csillagászati előadás"
megtartására, de kérésére senki sem reagál. Néhány perc csend, majd az 1. nő szólal meg ismét. Szerinte ők
(mármint a betegek) sokkal érzékenyebbek és mélyebb érzésűek egészséges társaiknál. Példaként hozza a
csanyiki két kutya, Bájos (nőstény) és Cézár (hím) esetét. Nem bírja elviselni, hogy Bájost a gondnok
bezárta, mert tüzel, és Cézár egész nap őrzi, vágyakozva várja szabadulását. Miért kell kínozni az állatot? -
teszi fel a kérdést drámai hangsúllyal.
(Háttér-információként tudni kell, hogy kóbor kutyákról van szó, "akik" - különösen a később jött Cézár -
sok megaláztatást viseltek el a dolgozóktól. Cézárt megpróbálták többször elkergetni, elvitetni,
eredménytelenül. Akkor már körülbelül két éve általános szeretetnek örvendenek, különösen a betegek
körében, és ezt meg is hálálják. Bájos Cézárt megtanította a csanyiki "szolgálatra", amely nemcsak a terület
védelmét, hanem a betegek és a dolgozók kíséretének ellátását is "előírja". Mára ez a "kutya házaspár" az
önzetlen szeretet és hűség jelképévé vált.)
A 2. nő meséli, hogy tavaly a betegek gyűjtöttek Bájos ivartalanítására (mert már nem bírná elviselni a
kölykök szülésének a terheit), de szerinte valaki zsebre vágta a pénzt és a műtét elmaradt. Utálja azokat az
embereket, akik elvállalnak valamit, de nem teljesítik. Embertelennek tartja, ahogyan a kutyákkal bánnak,
ami az egészségesekről kiállított szegénységi bizonyítvány. Az a véleménye, hogy akik másokat bezárnak,
azok kizárják magukat a közösségből. Egy bejáró hölgy (3. nő) szintén a bezárt Bájossal vállal
sorsközösséget. Férfi stábtagunk felfedi a Csanyik szó eredetét: Mátyás király kutyáját hívták Csanyiknak;
úgy látszik, ez a kutyák között közismert dolog, azért szeretnek itt lenni. Az utalást a 4. nő fordítja le: "mi
betegek jobban tudunk szeretni, mint az egészségesek".

Elmeséli, hogyan mentette meg háromszor is kutyák életét. Ellenvélemény érkezik az 5. nő páciens
jóvoltából: "Ne avassuk már szentté a kutyákat! Akad ellenkező példa is, amikor a kutya a saját gazdájára
támad." Ő az emberektől akar szeretet kapni. A 2. nő páciens tiltakozik: neki nem kellenek az emberek,
hagyják őt békén! "Miért vállalnak sorsközösséget a kutyákkal?" - kérdi a nagycsoport vezetője. A 2. nő
szerint ő azért, mert ettől a két kutyától kapja a legtöbb szeretetet. Az 5. hölgy viszont úgy véli, hogy az
előtte szólaló az emberektől is kapna szeretetet, ha közelebb engedné őket magához, nem úgy, mint tegnap
este, amikor felcsattant, mert megdicsérték a frizuráját. Ezzel csak azt szeretné jelezni a 2. hölgynek, hogy
úgy látja, az illető sokszor megbánt másokat, a rossz érzéseiről pedig ő maga is tehet. A 6. (idős) nő beteg a
2. nő védelmére kel, mire az utóbbi sírva fakad. Nyomasztó érzéseiről kezd beszélni: annyira betegnek érzi
magát, hogy képtelen különbséget tenni a valóság és a képzelet között, például az elmúlt éjjel azt álmodta,
hogy az otthoni fehér szekrényét valaki barna festékkel elcsúfította, és most nem tudja, hogy ez álom vagy
valóság; szorongva megy majd haza délután ellenőrizni, hogy balsejtelme igaz-e? Az 5. nő úgy érzi, hogy a
2. hölgy rossz hatással van rá, visszahúzza a betegségbe, elveszi tőle a gyógyulás reményét. Szintén sírni
kezd, 7. nő páciensünk a növényeitől kap szeretetet, "azok legalább nem beszélnek vissza". A csoportvezető
befejező mondataiban arra utal, hogy az elmondottak szerint a növényeket és az állatokat viszonylag könnyű,
az embert azonban egyértelműen nem könnyű szeretni.
Érdekes, hogy a nagycsoport szószólói a betegek részéről kizárólag nők voltak, holott
legalább 15 férfi is jelen volt. Közülük viszont csak 2 stábtag szólalt meg. Úgy tetszik, a
nagycsoport a szeretettel foglalkozott, ahogyan azt a nők élik át. A Napfogyatkozás okozta
katasztrófa jelképesen a szeretet - szeretetreméltóság megfogyatkozása - elvesztése. Az 1.
nőpáciens a férfi csoportvezetőtől kér "csillagászati előadás" formájában biztosítékot arra,
hogy ez ne következzék be, és az égi, mennyei szeretet uralkodjék a földön. Mágikus elvárása
a csanyiki stábnak szól a mindenható szeretet gyakorlása érdekében.
Néhány perc csend után az 1. nő a kutyák pártfogójának a szerepében tűnik fel. Annyi
érzelem árad belőle, mintha Bájos elszakítása párjától az egész világot ugyanúgy
megrendíthetné, mint a Napfogyatkozás. Világos, hogy önmagáról, és általában a nő ösztönök
sorsáról beszél, arról, ahogyan a nők megfogyatkoznak a szeretetben: magukra maradnak,
vagy kizárnak másokat belőle (például a férjüket). Az ivartalanítási műtét olyan traumák és
betegségek jelképe, amelyek eredményeképpen megfogyatkozhat a nőiségük. Mégis inkább
"erre gyűjtenek", mert a betegség, a testi-lelki rokkantság viszonylagos védelmet nyújt az élet
számos kihívásával szemben. A nőstény kutya bezártsága rájuk is érvényes: csak
korlátozottan élhetik női szerepeiket. Női ösztöneik nyomorúságos állapotáért a férfiakat
hibáztatják, akik nem teljesítik (érzelmi) vállalásaikat, és becsapják, megrövidítik őket (lásd a
2. nő kirohanását az összegyűjtött és "zsebre vágott" pénz miatt). Még a kutyákkal sem
bánnak úgy, ahogyan az egészségesek velük, betegekkel teszik, holott ők nemcsak
érzékenyebbek, hanem mélyebb érzésűek is.
Íme, a világ ismét két részre hasadt. Ebben az önsajnálatban a páciensek a jók és szeretetre
méltók, az egészségesek pedig a gonoszak és érzéketlenek. (Korábban, a nagycsoport
"érzelmi hullámvasútjának" a mélypontján önmagukat tartották rossznak, megvetettnek.)
Felmerülhet valakiben, hogy a világnak ez a kettéhasadt észlelése pusztán intézeti műtermék,
és a pszichiátriai-pszichoterápiás osztályok zártságából ered. A pszichoterápiás osztály nyitott
intézmény, a páciensek mégis kirekesztettnek érzik magukat az egészségesek világából. Még
az ambuláns páciensek egy része is, pedig ők hetente 2-3-szor otthonról érkeznek a különböző
terápiás foglalkozásokra. Ebből következik, hogy a kirekesztés már jóval a kezelés előtt
bekövetkezik, annak pusztán a tudatosulása megy végbe a terápia folyamán. A környezet
számos alkalommal jelzi pácienseinknek, mielőtt az osztályra kerülnének, hogy valami baj
van a viselkedésükkel, érzéseikkel, "nem normálisak". Ezt egészen addig lehet hárítani, amíg
intézetbe kerülnek, és szembesülnek a korábbi kirekesztések következményeivel.
Természetesen a kirekesztettség érzésében nemcsak a környezetük előítéletei, sztereotípiás,
általánosító viszonyulása, hanem a saját előítéletes félelmeik is szerepet játszanak. Az osztály
elfogadó légköre, a stáb partneri viszonyulása segít a "nem normális" címkét eltörölni.

Visszatérve a nagycsoportra, az 5. hölgy véleménye, az, hogy a kutyák nemcsak szeretetet

adnak, hanem rátámadhatnak gazdáikra, fordulópontot jelent. Nemcsak az Európában
közismert hűség tartozik a kutya jelképköréhez, hanem a lélekvezető és közvetítő szerep is az
élők és a holtak között, amelyet az ősi kultúrák ismertek. Tehát a kutya mind az élet-, mind
pedig a halálösztön szimbóluma (Hoppál és mtsai, 1990). Figyelmeztet a bennünk lakozó
destruktív ösztönök jelenlétére, amelyek veszélyt jelentenek mind a magunk, mind mások
számára. E mementó jegyében zajlik a nagycsoport utolsó jelenete. Ennek során az 5. nő
tükrözi a 2. nő elutasító, agresszív viselkedését, amely miatt környezete, és ő maga is szenved.
A 2. nő elbeszélése arról, hogy nem tud különbséget tenni a képzelet és valóság között - nem
tudja, hogy valóban elcsúfították-e a fehér szekrényét vagy sem - ismételten pácienseink
kettéhasadt világáról szól. Arról, hogy lelküket gyermekien hófehérnek, ártatlannak képzelik,
amelybe a környezet drasztikusan belerondít. Ennek a sérelmeit cipelik magukkal egy életen
át, mint testi-lelki betegséget.
A nagycsoportokon észlelt jelképek a páciensek sorsának, szenvedéseinek és gyógyulás iránti
vágyának a morális motívumait tükrözik. Eszerint a jó (az elveszített egészség, biztonság és
szeretet- szeretetreméltóság) és a rossz (a betegség, szenvedés, megalázás, gyűlölet,
veszteség) két, egymástól fényévnyi távolságra teremtett világot alkotnak, amelyek között
nincs "átmenet". Mégis, amikor megjelenik a nagycsoporton a "jó", mindenki tele van jó
szándékokkal, vagyis igyekszik megszabadulni a "rossztól", így a rossz is ott van, csak
tudattalanul, lehasítva a jó világáról. Ahogy egyre növekszik a rossz a csoport tudattalanjában,
valaki önkéntelenül magára veszi, és vagy kivetíti, hogy hadakozhasson ellene, vagy pedig
azonosul vele, ez esetben viszont kirekesztődik. A jó és rossz tehát kozmikus ciklus módjára
(mint a fény és a sötétség) váltogatja egymást a nagycsoport dinamikájában. Lehetőséget az
ad a változásra, hogy az átmenet létezése a jó és rossz között tudatosítható (Watzlawik és
mtsai, 1974). Valamely páciens sorsának "rossz alakjai" a nagycsoporton is testet ölthetnek,
ha valaki azonosul ennek szimbolikus értékével. Tehát a páciensek egymás számára sorsuk
kiegészítő jó-rossz szereplői lehetnek jelképes értelemben, így a valódi kihívásoktól mentes
nagycsoport légkörében megélhető a jó és a rossz viszonylagossága, keveredése és
átmenetisége (Worth és Gross, 1977). Ez önmagában új, rugalmasabb megküzdések
elsajátítására ad lehetőséget. Ez az, ami gyógyító tényezővé emelheti a csanyiki
nagycsoportokat. Úgy látszik, hogy a hagyományos bioni ún. alapfeltevés csoport fázisokra a
stáb szabályozó funkciója erősen rányomja a bélyegét (Kennard és mtsai, 1999; Symington és
Symington, 1999). A kötelező nagycsoportok a páciensek függőségét, ellenállását, félelmeit
és messianisztikus illúzióit hangsúlyozták, ahogyan azt Bion (1961 és 1967) megfigyelte az
alapfeltevés csoportok esetében. Mihelyt önkéntesen látogathatók a nagycsoportok, kezd
megváltozni a légkörük, és a működési formájuk. Közös vonásuk a személyesség, az
intimitásszint megnövekedése, a világ jóra és rosszra hasítása, és a személyzetet megnyerni
akaró stratégiák bevetése a páciensek oldaláról annak érdekében, hogy szövetségesre leljenek
a "kinti rossz világgal" szemben.
A nagycsoportok működése kicsiben modellezi az osztály egészére jellemző folyamatokat is.
Ezenkívül rávilágít két fontos kérdésre, amelyeket úgy fogalmazhatunk meg, hogy hol folyik
a gyógyítás, és mi az, ami gyógít (Szőnyi, 2000c)? Tapasztalatainkat szűkös
szakembergárdánk tevékenységére alapozzuk, ezért nem tartjuk általánosításra alkalmasnak.
Azt azonban leszűrhetjük, hogy osztályunk globális működésében megmutatkozik az, ami a
betegeink számára a legfontosabb: a védettség, a biztonság és az egyéniség tisztelete, amely
nem egy bizonyos pszichoterápiás folyamatban, hanem a terápiás közösség egészében jön
létre, mégis a legfontosabb gyógyító tényezőnek tekinthető. Úgy véljük, hogy legjobban a
szelfpszichológia alanyköziség fogalma fejezi ki a betegek és az osztály kapcsolatát (Karterud
és Monsen, 1999), ami "innen" van a pszichoterápiás belátáson és értelmezésen. Lehet azon
vitatkozni, hogy ez csupán a páciensek függőségigényét elégíti ki, amely akadályozza a

gyógyulásért folytatott megküzdésüket (a stábon belüli nézetkülönséget tükrözi egy eltérő

álláspontot megfogalmazó írás, amely szintén e kötetben kapott helyet; lásd Urbán Éva és
Zivák Ildikó tanulmányát). Stabil gazdasági helyzetben, amikor a kormányok bőkezűbbek az
ellátó rendszerekkel, az osztály nem így működnek, mint most. De a jelenlegi észak-
magyarországi gazdasági depresszióban csak úgy működhet, hogy segíti a gazdaságból
kirostáltakat, a leírtakat, a nem-embernek, hanem feleslegesnek, már egyszer sem használatos
munkaerőnek tekintett tömegeket. Ez, kétségtelenül nem az a pszichoterápia, amelyet
magánrendelőkben, elegánsan lehet művelni, hanem a fenti viszonyok miatt állandó erkölcsi
felháborodással végzett misszió.
A nagycsoporton tapasztalható szimbolikus mozgásokra jellemzők tehát:

(a) pozitív és negatív indulatok hasítása folytán a szimbólumok "körforgása"
(forgandósága) a pozitív morális pólusok (jó, rossz) között;
(b) az osztály miliője és a külvilág éles különválasztása (szintén pozitív és negatív morális
implikációk szerint);
(c) a stáb megnyerésére irányuló stratégiák bevetése a páciensek részéről a kirekesztő
külvilág ellenében;
(d) új, rugalmasabb megküzdési formák közvetítése.
A stáb működése
Nemegyszer arra biztatják egymást a páciensek a különféle terápiás és nem-terápiás

együttlétek alkalmával, hogy "tegyék le a betegségüket", "szabaduljanak meg a gondjaiktól",
"kapcsolódjanak ki" stb. Ha összevetjük ezt a hozzáállást a súlyos szorongás és depresszió
önmarcangolásával, felbecsülhetetlen értékű a betegség lehasítása a személyiségről
tehermentesítő, szorongáscsökkentő hatása miatt. A gyógyulási folyamat első lépcsőfokának
tekinthető. Nagyon érdekes, hogy a betegek közössége nem arra akarja rávenni szenvedő
társát, hogy minden rosszat zúdítson mások nyakába, mert akkor túlságosan is felszabadulttá,
gátlások nélkülivé válhat, és ebben az esetben a közösségnek kellene fegyelmezni őt. A
"mindannyian betegek vagyunk" jelszó az ilyen túlzásoktól óvja meg a közösség tagjait,
egyben garanciát nyújt a stáb felé is, a konformista viselkedés ígéretével.
A stáb feladata a "levetett rossz", a betegség kezelése. Első pillanatban a személytelenített
betegség kezelése mint feladat szerfölött megterhelőnek és igazságtalannak tetszik a stáb
szemében: mit kezdjen a páciensek tüneteivel, amikor azok megtagadott tulajdonságok? Ezt a
helyzetet a lélekgyógyászok kissé ingerülten úgy jellemzik, mint a szomatikus orvosláshoz
szokott beteg-társadalom tipikusan tagadó hozzáállását a lelki bajokhoz, ami a hiányos
lélektani kultúrából ered. Csakhogy ez nem teljesen igaz. Nem puszta tagadásról, haem a pars
pro toto elv alkalmazásáról van szó. Az egész megtartása érdekében vesszen a rész, azaz a
bajt körül kell határolni és leválasztani a test-lélek egység egészéről, hogy
(a) ne a leglényegesebb részt, az ént támadja meg (ezt képtelenek elkerülni a pszichotikus
személyek);
(b) az egyén egy bizonyos "külső perspektívából" vehesse szemügyre mint énjétől idegen
képződményt, vagyis legyen rálátása bajára;
(c) lehetőleg öltsön konkrét, megfogható formát, amelyet el lehet távolítani (a lélekből
semmit nem lehet eltávolítani, de ha valaki testi szenvedés formájában éli át a
problémáit, reménykedhet abban, hogy megszabadítják tőle az orvosok). Az egy másik
szempont, hogy az elidegenítés és a különféle védekező mechanizmusok sokszor
felismerhetetlenné torzítják a szenvedés eredetét.

A stábnak tehát valamit kezdenie kell a reá vetített "rosszal". Gabbard (1994) szerint a
folyamat a projektív identifikáció mentén halad. "Nem-tudatos azonosulás a belevetített
lélektani tartalommal" - így fordíthatjuk le a projektív identifikáció szakkifejezést. Akkor
játszódik le ez a lélektani folyamat, amikor valaki elviselhetetlen vagy veszélyes belső
érzéseitől, gondolataitól, késztetéseitől, vagy akár emlékeitől, tehát pszichés tartalmaitól úgy
kíván megszabadulni, hogy azt nem tudatosan "beléoltja" a másik személybe, hogy az
"kezdjen vele valamit", azaz dolgozza fel a számára (Flaskay, 1994; Ogden, 1982). Ha a
feldolgozás során az eredeti pszichés tartalom veszélyes tulajdonságai eltűntek, már képes
"visszafogadni". Egy kicsit emlékeztet a jelenség az "etetésre", amikor valakivel elhitetnek
valamit, de arra az etetésre is, amelynek során az anya először megrágja a csecsemő számára a
nehezen fogyasztható falatot.
A narcisztikus és borderline páciensek azokat a számukra elviselhetetlen belső pszichés
tartalmaikat szokták tudattalanul a személyzet egyes tagjaiba vetíteni (projekció), amelyek
legfontosabb kapcsolataik leképeződése során alakulnak ki bennük (internalizált tárgy-
kapcsolatok), és ezzel megjelenítik patológiás kapcsolati mintáikat. Ugyanis a célba vett
stábtag - anélkül, hogy ennek tudatában lenne - olyan módon fog érezni, viselkedni,
gondolkodni (identifikáció), mint ahogyan a páciens ezt valamely fontos másik személyhez
fűződő patológiás kapcsolatában átéli vagy átélte. Tehát az adott páciens a stábtagban olyan
érzéseket, indulatokat és viselkedési formákat kelthet, mint amilyet a saját apjából, anyjából,
testvéréből, férjéből, feleségéből, gyermekéből, barátjából stb. szokott kiváltani.
Ha a célba vett stábtag hasonló módon kezd viselkedni, mint az eredeti személy, a páciensre
ismét rátörhetnek a kóros kapcsolatra jellemző félelmek és indulatok, és nincs kilátás sem
kapcsolati problémájának, sem pedig viselkedésének a megváltozására. Amennyiben viszont a
stábtag felismeri azt, hogy a páciens iránti érzései (viszontáttételes érzelmek) nem a saját
érzelmei, hanem belevetítettek, változtathat a patológiás kapcsolat ördögi körén. A stábtagok
viszontáttételes érzelmei a pácienseik irányában diagnosztikus értékűnek számítanak
(Heimann, 1950), hiszen, ha a stábülésen az adott stábtagnak a pácienssel kapcsolatos
érzelmeit elemezzük, kideríthetővé válik, hogy a páciens melyik hozzátartozójának a szerepét
osztotta rá? Amennyiben a stáb képes a viszontáttételes érzelmek kijátszása helyett azok
hordozására és megértésére, segíthet a pácienseknek visszaszolgáltatni az eredetileg
veszélyes, de immár megszelídített léleltani tartalmakat. Például, ha egy páciens nem-
tudatosan azt érzékelteti valamely stábtaggal, hogy olyan, mint az ő rossz apja vagy rossz
anyja stb., a stábtag ahelyett, hogy - a páciens várakozásának megfelelően - elutasítóan,
cinikusan, durván stb. viszonyulna hozzá, megértően foglalkozik vele, ezzel mást, és főként
jobbat szolgáltat vissza, mint amit a páciens belévetített. Ilyen esetben a páciens
elfogadhatónak és szeretetre méltónak élheti meg önmagát, ami pozitív irányú kapcsolati és
viselkedésbeli változást eredményezhet.
A stáb munkáját kritikusan illető szimbólumok, amelyek a betegek kimondott vagy
projekciókkal átszőtt tudattalan fantáziáiban gyakoriak, nem mindig vehetők észre könnyen,
és feldolgozásuk a stáb folyamatos önreflexióját és szupervízióját feltételezi (Bagdy, 1997;
Bagdy és Sárvári, 1997; Bakó, 1999; Karterud, 1989; McConnell, 1982; Salvendy, 1998;
Sárváry, 1999).
Alapvető különbség mutatkozik a neurotikus és a borderline-pszichotikus áttétel minőségében
és kezelésében (MacAlpine, 1950). Az utóbbi konkrét kapcsolati mintákat éleszt újjá az
eredetitől eltérő közegben, a neurotikus áttétel pedig - amennyiben az osztály egészének a
dinamikáját vesszük - valamely régi kapcsolatnak a szimbolikus értékét (például ideálisan jót
vagy rosszat) jeleníti meg. Morális implikációk mentén történik a stábtagok eszményesítése
vagy devalválása. Így válik a stáb vezetője jó apává, a stáb egésze feltétel nélkül szerető
anyává. Ez a további lélektani munkát nehézzé teszi, mivel elkényelmesíti a stábot, és így
vonakodik segíteni a pácienseknek, hogy valamit feldolgozzanak problémáikból (Kernberg,

1999). A kiscsoportokban és az egyéni terápiákban folyó munka azért is fontos, mert

részletesen és konkrétan foglalkozik a betegség hátteréül szolgáló életproblémákkal.
Mint láttuk, a stáb alapvető feladatai közé tartozik a folyamatok megértése, megnevezése,
szimbolizációja éppúgy, mint a szimbólumok folyamatos mozgásának a biztosítása. Egyrészt
tehát értelmez és jelképeket alkot, másrészt a megnevezett jelképekkel dolgozik (Kalt, 1986;
Karterud, 1989; Salvendy, 1998). A jelképes folyamatok passzázsa, "szabad áramlása"
valamely közösség lélektani erőterében alapvető módon segíti a közösség öntisztulását.
Minden esetben elakadna a szimbólumok feldolgozása, ha valamelyik stábtag azonosulna
velük (például a jó/rossz apával vagy anyával), mert az a "jó" és a "rossz" mozdulatlan
végpontjait jelentené. Ilyen módon a páciensek szemében a világ az ő kedvelt hárításaiknak
megfelelő formát öltve kettéhasadna jóra és rosszra, ami azonnal megindítaná a mozgást a
megtagadott ellenpólus felé.
A közösség dinamikájának voltaképpen a szimbólumok mozgása és feldolgozása az egyik
jelzője. Feldolgozásuk a szimbólumok konfrontációja és semlegesítése, majd integrációja
formájában mehet végbe (Gordon, 1978). Ezt a stáb azzal segíti elő, hogy saját lélektani
terében megjeleníti a szimbolikus történéseket, és mintegy felpróbálja magára a felbukkanó
jelképeket, mintha szerepek lennének (például az anyai, apai jelképeket), majd jelképesen
megnézi magát ezekben az álarcokban, és azután leveti őket mint semleges és élettelen
maszkokat. Ezzel újra tiszta felületet biztosít a reá vetítendő és feldolgozandó
szimbólumoknak. Mi az, amit a stáb visszatükröz a páciensek közössége felé? Minden
bizonnyal annak a tanúsítását, hogyan lehet elviselni és kikerülni a mágikus kontroll
manipulációját, és megmaradni egyéniségnek. Úgy tetszik, a stábnak ebben az önreflektív
magatartásában integrálódhatnak az ellentétes értékű, jót-rosszat, szeretetet-haragot kifejező
jelképek.
A szimbólumokat olyan kognitív szabályozó eszközöknek tekintjük (Fontana, 1995), amelyek
segítségével a pszichoterápiás osztály lélektani erőterében "hömpölygő" érzelmi-indulati
folyamatok mederben tarthatók és "megtisztíthatók" az egyént és a közösséget fenyegető
lélektani "hordalékoktól". Ezt a stáb tükröző tevékenysége azzal éri el, hogy a szimbolikus
folyamatokat tudatosítja, megnevezi, és "elfogadható" formában visszaszolgáltatja
kibocsátóiknak. Szabad áramlásuk tehát a lélek tisztulásának, gyógyulásának az útja, ilyen
formában pedig a kedvező terápiás kimenetel fontos tényezője.
Quo vadis pszichoterápiás stáb?
Be kell vallanunk, hogy a pszichoterápiás osztályt kívül és belül átjáró folyamatok

mozgásáról meglehetősen kevés tapasztalattal rendelkezünk. Ezek ízig-vérig szimbolikusak,
mint ahogy a nyomukban járó terápiás változás is jelképes: nem valamilyen egzakt, külső
változás, hanem a belső jelentés módosulása, mint ahogyan a szenvedéseitől megszabaduló
ember kezdi másként látni önmagát és a világot. Ez a változás a szimbólumok mozgásához,
tartalmuk gazdagodásához és feldolgozásához kötött.
A folyamat azonban a stáb működését is magába foglalja. Nem olyan értelemben, mint,
mondjuk egy termeléssel vagy értékesítéssel foglalkozó szervezetnél, ahol a tevékenység
szerkezete pusztán analógiás a stábon belüli kapcsolatok szerkezetével, de nem azonos azzal.
A tevékenység tárgyában végbemenő változások (például valamilyen nyersanyag
feldolgozása) sohasem esnek egybe a vezetésben végbemenő változásokkal ( a nyersanyag
megmunkálásához használatos műveleteket nem lehet konkrétan átvinni a stábon belüli
folyamatok szabályozására, mert adott esetben senki sem élné túl).
Pszichoterápiás intézmény esetén viszont a tevékenység szubjektumaiban végbemenő
mozgások (például a páciensek érzelmi reakciói, vagy kapcsolati mintái) nem pusztán
analógiásak, hanem lényegileg azonosak a stábon belüli lélektani mozgásokkal. Minden stáb

ösztönösen védekezik eme azonosságból adódó megterhelő - sokszor destruktív -

következmények ellen. Erre való a betegség címke, a szervezeti hierarchia, az input és output
szabályozás, a normatívák, a páciens-stábtag kapcsolatok személytelenítése, "technicizálása"
vgy medikalizációja stb. Ezért (is) szükségesek a szakmai protokollok, gyógyító módszerek és
eljárások, a pszichoterápiás technikák. Enélkül a szervezet elsüllyedne az ötletek és fantáziák
mocsarában.
Mindazonáltal pusztán a hierarchia és a terápiás technológia nem tartaná fenn sokáig a
pszichoterápiás stábot. A stáb idősebb tagjai néha elgondolkodnak azon, hogy mi történne az
osztályon, ha megszűnnének a nagycsoportok. Ilyenkor képzeletben visszafelé lejátszuk a
nagycsoportok kialakulásának történetét, ahogyan átéltük, a pszichiátriai osztályon dolgozva.
Megszűnne az osztály nyilvánosság-fóruma, az agóra funkció, emiatt a páciensek partneri
viszonya visszaesne egy jól kézben tartható alárendeltségre. Elkezdődnének titokban az
egymás elleni áskálódások mind a beteggé vedlett páciensek, mind a stábtagok körében. A
megfogyatkozó lélektani munkát az egyébként is mindinkább burjánzó papírmunka és az
adminisztratív ügyintézés helyettesítené. A végeredmény: visszarendeződés a porosz típusú
bürokratikus szervezethez, amely a pszichiátriai osztályok egy részénél jellemző volt a
múltban, és tapasztalható a jelenben is.
Érthető, mennyire fontos a stábok működésének a nyomon követése és szabályozása. A
stábban végbemenő mozgások egyszerre aktív mozgatói és passzív tükörképei a páciensekben
zajló pszichikus történéseknek, ezenkívül pedig a terápiás rezsim alapvető dilemmáit és
megjelenítik.

Vas és mts.: Gyógyító közösség kialakítása kórházi osztályokon: szocio-dinamikai modell
Vas és mts.: Gyógyító közösség kialakítása kórházi osztályokon: szocio-dinamikai

modell
In: Lélekgyógyászatról jelképekben, Balassi Kiadó, 2000
Bevezetés
Az egészségügy világméretű válságához a közgazdasági, financiális tényezők mellett az

"egészségipar" által manipulált fogyasztói magatartás is hozzájárul. Ennek a manipulációnak
az eredménye példának okáért a medikalizáció (Szasz, 1994), amely az élet mind nagyobb
területére kiterjedő orvosi beavatkozást és kontrollt jelenti. Eszerint orvosi felügyeletre már
nemcsak szül(et)éskor, betegség esetén, és a halál beálltakor van szükségünk, hanem
házasságkötés, és terhesség vállalása előtt, de még olyankor is, ha túlságosan megvisel a
stressz, ha fogyni kezdünk vagy túl sokat eszünk, ha izgatottak, sőt, ha túlzottan nyugodtak
vagyunk és így tovább (Csabai és Molnár, 1999.).
Egyrészt óriási befektetési lehetőségeket rejt a tőke számára az orvosi kontroll erősödése,
másrészt olyan elvárást alakít ki a potenciális kliensben, hogy az egyre inkább az
egészségügyi ellátástól reméli olyasfajta szükségleteinek kielégítését is, amelyek korábban a
betegség-kategóriákon kívül estek. A szélesedő igény hatására utal az a fejlemény, hogy
régebben nem betegségnek tartott abnormális állapotokat is betegséggé minősítettek. Példa
erre a "kóros játékszenvedély" és a "kényszeres lopás", amely utóbbi néhány áruházi tolvajt
mentesít a jog felelősségrevonás alól.
Hogyan lehet megfelelni a megnövekedett igényeknek, amikor a kereslet-költség olló
szárainak távolodása egymástól mind nagyobb gazdasági tehertételt jelent a betegellátás
számára? Úgy tetszik, hogy a megoldások keresése közben megnőtt a keletje azoknak a
projekteknek, amelyek a humán erőforrások belső erőtartalékait igyekeznek kihasználni
(Boissoneau, 1986; Johnson és Johnson, 1982).
A humán erőforrások magas szintű szervezettségéhez tartozik a gyógyító-adminisztratív
személyzet és a betegek partneri viszonyának a megvalósítása. Ez a gyógyító közösség alapja.
A hatályos egészségügyi törvény a betegek és az egészségügyi dolgozók jogainak
kimondásával fontos lépést tett ennek megvalósítása terén. Túl a jogi szabályozáson, az
említett együttműködésnek - ahhoz, hogy gyógyító közösséggé váljék - még feltáratlan
lehetőségei és formái vannak a szomatikus medicina ellátási területéhez tartozó kórházi
osztályokon.
Egy szocio-dinamikai modell bemutatásával szeretne hozzájárulni ez a tanulmány a gyógyító
közösségek kialakításához (elsősorban krónikus és rehabilitációs jellegű kórházi
osztályokon). Ennek érdekében először egy pszichoterápiás osztályon működő szocio-
dinamikai rendszert ismertet, majd rámutat azokra a szervezeti és funkcionális elvekre,
amelyek érvényesítésével a rendszer bizonyos elemei "átültethetők", illetve hatékonyakká
tehetők szomatikus osztályok működési feltételei között is (Tardy, 1999). A tárgyalásban
hangsúlyt kap a gyógyítás humán dimenziója, személyes kapcsolat jellege, valamint a
munkamegosztás és egymásra utaltság a gyógyító közösség tagjai között.
A szocio-dinamikai modell
A gyógyító közösségek elődei a pszichiátriai, majd a pszichoterápiás osztályokon kialakított

terápiás közösségek voltak. Létrejöttük a pszichiátriai ellátás humanizációjával függ össze.
Durva leegyszerűsítéssel kétfajta stratégiája lehetséges a pszichiátriai betegek kezelésének
(Juhász és Pethő, 1983; Szasz, 1988). A betegségközpontú stratégia a terápiás hierarchiában

nyilvánul meg, a zavarelhárítás elvén működik, célja megszüntetni a betegséget, tüneteket,

diszfunkcionális viselkedést, stb.
Ezzel szemben a személyközpontú stratégia a páciensekkel kialakítandó kölcsönös bizalmon
nyugvó terápiás kapcsolatot helyezi a gyógyítás fókuszába. Szomatikus kezeléseken kívül
pszichoterápiás és szocio-dinamikus foglalkozásokat honosít meg, törődik a gyógyítás
légkörének alakulásával, és igyekszik felkelteni a páciensek motivációját arra, hogy
erőfeszítéseket tegyenek betegségük leküzdésére. A zavarelhárítás, a betegség kiiktatása
helyett az egész-ség, az emberi teljesség és a harmonikus személyiség megteremtésén
munkálkodik. Célkitűzéseit illetően tehát kapcsolódik az elsődleges prevenció és a
mentálhigiéné elveihez. A személyközpontú stratégia a betegség fennállásakor már annak
megszűnését elővételezi, a jelenben igyekszik megszilárdítani a gyógyult állapot képzetét. Ezt
úgy éri el, hogy a betegek személyiségének minden rétegét igyekszik a gyógyítás céljainak
szolgálatába állítani. Úgy kezeli a sérült személyiségrészt, mintha már képes lenne a betegség
által meghatározott színvonalnál magasabb szintű funkcióra. Mindehhez olyan terápiás
légkört biztosít, amely a természetes emberi közösségekre jellemző (a családi, szomszédsági
kapcsolatokra, illetve a vonatkoztatási csoportokra). Ezért nevezhetjük gyógyító közösségnek.
A magyar pszichiátriai mozgalom azon része, amelyik a fenti elveket a magáénak tekintette, a
hetvenes évek óta sorra hozta létre rehabilitációs, pszicho- és szocioterápiás műhelyeit és
intézményeit Budapesten és vidéken. Ennek a folyamatnak egyik állomásaként 1990-ben
létesült a Miskolchoz közel eső, festői, bükki környezetben található csanyiki pszichoterápiás
osztály. A jelenlegi Szent Ferenc Kórház egységeként kezdett működni egy KISZ oktatási
létesítmény helyén, mivel a rendszerváltás során felszabadult területet az egészségügy vehette
használatba. Létesítésének alapgondolata az volt, hogy legyen egy osztály Borsod megyében,
ahová saját kérésükre kerülhetnek a beutalt szorongásos és depressziós zavarban,
személyiségzavarban és pszichoszomatikus betegségben szenvendő páciensek (Vas,
Szentmiklóssy, Balog, Varga, Hrotkóné, Sztrhárszky és Zivák, jelen kötet).
Felvételük előtt felmérjük testi-lelki állapotukat, és megállapodást kötünk velük azon célból,
hogy világos legyen, mi az, amit a gyógyító személyzet (röviden: stáb) vállal, és milyen
erőfeszítéseket várunk el tőlük gyógyulásuk érdekében. Ezzel kezdődik a partneri viszony
kialakítása. Felvételüket követően bekerülnek az osztály pszichoterápiás és szocio-dinamikai
rendszerének valamelyik egységébe. Maga a rendszer egyéni és csoportos pszichoterápiákból,
valamint csoportos szocio-dinamikus terápiákból áll. A pszichoterápiás alrendszer szakmai
indikációk alapján sorolja be a pácienseket valamelyik terápiás eljárásba, itt tehát a szakmai
hierarchia érvényesül, úgy, mint ahogy a sebészeten is az orvos mondja meg, hogy milyen
típusú műtétre van szükség. Ezzel szemben a szocio-dinamikai rezsimbe szabadon léphetnek
a páciensek.
A szocio-dinamikus csoportterápiák a közösségi ember összetartozás érzésére építik
módszereiket, programjaikat. Az együttműködés és versengés, intimitás és izoláció,
szabadság és szabálykövetés, izgalom és megnyugvás, kreativitás és racionalitás, elkülönülés
és egybeolvadás élményeinek átélése a mozgás-, játék-, zene-, szociodráma- és kreatív
csoportok célja (Kovács és mtsai, Orbán és mtsai, Varga és Zivák, jelen kötet). Hatásuk a
személyiség pozitív önmeghatározásának megerősítése, az itt és most teljességének átélése, a
belső gyógyító erők mozgósítása. Nem tartjuk szerencsésnek az elterjedt "közegterápia",
illetve miliőterápia kifejezéseket, mivel véleményünk szerint nem utalnak ezen foglalkozások
lényegi vonására, arra, hogy a társas interakciókat dinamizálják a külső - szociális - és a belső
- lélektani - térben, és ekként vonják be azokat a terápia terébe (Szőnyi, 2000c). Tekintsük át
röviden néhány szocio-dinamikus terápiás módszer működési elvét a fentiek illusztrálására.

Játékterápiás csoport
A játékos viselkedésnek óriási szerepe van az egyedfejlődésben, elsősorban a szociális

kötelékteremtés és az önkontroll kialakításában, továbbá a belső izgalom (arousal)
szabályozásában, az agresszivitás megfékezésében, a kreatív képességek és az örömszerzés
szabad kibontakoztatásában, ezenkívül az altruizmus, az együttműködés fejlesztésében, a
versenyszellem elsajátításában, valamint a veszélyhelyzetek kihívásmentes felidézésében és
leküzdésében.
Panksepp, McLean és Grastyán (idézi Kulcsár, 1996) kutatásai szerint a limbikus rendszer
bizonyos területeinek funkcionális épségéhez kötött a játéktevékenység, amely az endogén
opiát felszabadulásának egyik legerősebb kiváltója. Nem véletlen, hogy a súlyosan sérült
személyiségű egyének nem tudnak felszabadultan játszani, vagyis nem tanulták meg játékkal
előidézni az opiátok szekrécióját, amely az örömérzést, a társakkal és a szülőkkel érzett
egybeolvadás élményét alakítja ki szociális helyzetben. Ezt a hiányt kívülről bevitt izgatókkal
- alkohollal, kábítószerekkel - vagy mesterségesen felkorbácsolt izgalmi állapottal (lásd az ún.
kalandkereső személyiségek veszélyek iránti vágyát) képesek csak kitölteni, mivel ezek a
szerek és módszerek alkalmasak az opiát-anyagcsere serkentésére. Ezek után érhető, hogy
mennyire fontos a kapcsolati zavaroktól szenvedő szorongó és depressziós pácienseink
számára a játékos tevékenység újratanulása, ugyanakkor felhasználható a rossz közérzet és a
fájdalmak enyhítésére is az endogén opiátok hatása miatt.
Kreatív terápiás csoport
Belső állapotunk megragadásának, kivetítésének egyik eszköze a két-, illetve háromdimenziós

ábrázolás, mint amilyenek a rajzolás, festés, montázs- és kollázskészítés, gyurmázás,
fafaragás, szobrászat (Horowitz, 1970). Bagdy (1991) ezeket a módszereket a nonverbális-
expresszív-dramatikus terápiák közé sorolja, amelyek alkalmasak arra, hogy alkotásban
fejezzék ki érzelmi-ösztönös történéseinket, egészséges avagy sérült belső világunkat.
Ezenkívül térbeli ábrázolássá sűrítik az időben lefutó változásokat, kimerevítik és láthatóvá
teszik az szüntelenül mozgó, képlékeny testi-lelki folyamatokat.
A 6-10 foglalkozás során elkészült munkák pontosan mutatják a páciensek állapotának
alakulását, betegségük lefolyását. Ha például a foglalkozás vezetője arra kéri a résztvevőket,
hogy rajzolják le vagy fessék meg "itt és most átélt érzelmeiket", a későbbi foglalkozásokon
készült hasonló tematikájú rajzok összehasonlítható egymással, így kiolvashatók belőlük a
javulásra vagy rosszabbodásra utaló jelek. Ugyanakkor az alkotás képessé tehet egy beteg
embert arra, hogy mozgosítsa kreativitását, megküzdő potenciálját testi vagy lelki betegsége
ellen. Ez azért lehetséges, mert a betegséggel együtt járó pszichoneuroimmun-változások a
szubdomináns félteke működéséhez kötöttek, ahhoz a féltekéhez, amely szervezője a nem-
tudatos, nonverbális műveleteknek, elsősorban a készerű gondolkodási folyamatoknak, mint
amilyenek az álom, a fantázia és a kreativitás (Davidson és Hugdahl, 1995). Ennek folytán a
kreativitás aktiválja a jobb félteke immunválasz-szervező működését (Shore, 1994).
Kineziterápiás csoport
Az aktív és passzív mozgás, gyógytorna előnyös hatásai közismertek a különféle, elsősorban

szomatikus betegségek kezelésében. Szocio-dinamikai nézőpontból a mozgás nem csupán
aktivitás, hanem, mint nonverbális kommunikáció, részben veleszületett képességünk, részben
olyan ősi mechanizmus, amelyet a verbális közlések elnyomnak. Az 1-2 éves kisgyermek
főként mozgással, gesztusokkal kommunikál, érzelmi állapotait ezzel fejezi ki. Kifejező
mozgásaiban is megőrzi és segítségükkel dolgozza fel az átélt traumákat. Ennek

neuropszichológiai alapja a taxon típusú emlékezés, amely nem a külvilág eseményeit, hanem
a belső állapot változásait, egyensúlyvesztéseit regisztálja. tehát "a test emlékezik" arra az
állapotára, amikor valamilyen, akár testi, akár lelki trauma érte (Jakobs és Nadel, 1985).
Ebből az következik, hogy a traumatikus szituációhoz képest analóg helyzetben megjelennek
azok a folyamatok, amelyek a trauma idején lejátszódtak. Ilyen analóg helyzet lehet például
az aktuális testi vagy lelki betegség.
A páciensek mozgáscsoportjában láthatóvá válnak azok a nonverbális jelek, amelyek az átélt
betegségek-veszteségek emlékei, jelképei. Mivel a test képes megőrizni az emlékeket,
tartásaiban, mozgásaiban, gesztusaiban újraéli a veszteséget anélkül, hogy ez az egyén
számára tudatosulna. Úgy tetszik, hogy a mozgásban egyrészt nyíltan látható a betegség,
másrészt pedig szimbolikusan megjelenik a veszteség - ez jelképesen kifejezi részben a
hozzátartozók elvesztését, részben pedig a betegség következtében hiányzó képességeket,
szerepeket és értékeket. Az ilyen páciensek mozgása lassú, vontatott, mintha "hátukon
cipelnék a veszteségeiket", vagy súlyos terhet vonszolnának maguk után (Nagy, Sztrhárszky,
Vas, Szentmiklóssy és Balog, jelen kötet). Empátiás terápiás légkörben a veszteségek
szimbolikus, esetleg katartikus átélése, majd a mozgások újjászervezése hozzájárulhat a
veszteségek tudattalan vagy tudatos szintű átdolgozásához, ami csökkentheti a betegség-
veszteség kettős terhét.
A stáb funkciói
Formálisan hasonló a stáb operatív működése a szomatikus osztályok operatív és esetelemző

megbeszéléseihez, amellyel egyrészt szervezi a napi feladatok megoldását, másrészt
állandóságot, konstruktív arculatot, egyéni stílust ad az osztály működésének. A stáb itt maga
a humán erőforrás, amely energiával tölti fel a rendszert, biztosítja folyamatos működését.
Reflektív funkciója viszont vadonatúj szempontot jelent (Gabbard, 1994; Szőnyi, 2000c).
Ennek fókuszába a stáb saját működése kerül, az, hogy miképpen reagál a stáb egésze, illetve
valamely tagja a páciens(ek)re, milyenek a kapcsolatok a stábon belül, melyek a működésbeli
hiányosságai? Az (ön)reflektív funkciót a stáb "mentálhigiénés önvizsgálatának" is
felfoghatjuk, amelynek hatásai az alábbi módon mutatkoznak meg.
(1) Az egységes stáb pozitív várakozásokat kelt a páciensekben, növeli a bizalom szintjét
a terápiás helyzetekben. Ugyanakkor a feszültségeit megoldani nem képes, széthulló
stáb elbizonytalanít, emeli a szorongás szintjét a terápiás kapcsolatokban, és
elővételezi a negatív terápiás kimenetelt.
(2) Növeli az elkötelezettséget a közös munka iránt, és megóvhatja a stáb tagjait a
szakmai kiégéstől az önreflexió.
(3) Önismereti ébersége és önkontrollja megmentheti a stábot az egész intézményre
kiterjedő kiégéstől is (Simendinger és Moore, 1985).
(4) A stáb önreflexiójának karbantartását segíti elő a szupervízió (konzultációs, tanácsadó
rendszer) valamely kívülálló tapasztalt szakember bevonásával (Bagdy, 1997; Bagdy
és Sárvári, 1997; Bakó, 1999; McConnel, 1982).

Szocio-dinamikai modell a szomatikus osztályokon
A bemutatott szocio-dinamikai modell működésbe hozható a sajátosságok messzemenő

figyelembevételével olyan szomatikus osztályokon, ahol krónikus vagy rehabilitációs
részleg(ek) van(nak). Ezt a feltevést arra alapozzuk, hogy
(1) osztályunk betegpopulációja alig különbözik a szomatikus osztályokétól;
(2) egyre több szív- és érrendszeri, mozgásszervi és reumás, légzőszervi, valamint
emésztőszervrendszeri betegségben szenvedőt kezelünk depressziós, szorongásos
tünetekkel, akiknek az ellátásában a gyógyszeres kezelés mellett - úgy találjuk -
beválnak a szocio-dinamikus csoportfoglalkozások is;
(3) a szocio-dinamikus rendszerben részt vevő pácienseknek kisebb a betegségre irányuló
orvosi beavatkozások iránti igénye, amit valószínűleg nem-specifikus tényezők hatása
eredményez;
(4) ha az utóbbi feltevés helytálló, ez azt jelenti, hogy kezelésük jelentős orvosi
munkaidő-megtakarítással is megoldható, hiszen a szocio-dinamikus módszereket
paramedikális személyzet végzi;
(5) ez esetben szomatikus kórházi osztályon is hatékonyan működhet, annál is inkább,
mivel feltehetően segítené az orvos-, asszisztens-, nővér-team munkáját.
Bár sok szó esik a hosszú ideig intézetben kezelt betegek szabadidejének tartalmas
kitöltéséről, ezt általában az egészségnevelés, felvilágosítás "nyögvenyelős"
kötelezettségéhez, vagy a klubélet, kikapcsolódás, szórakozás szükségletéhez rendeli a kórház
vezetése, és úgy véli, hogy szerepe kimerül a kórházról alkotott kedvező kép formálásában.
Kevesen ismerik fel a benne rejlő gyógyító tényezőt, azt, amit az egészségpszichológia
hangoztat, hogy az elfogadás és a gondoskodás az immunválasz egyik legfontosabb
serkentője (Sarafino, 1994). A szocio-dinamikai modell mindazonáltal többet nyújt a
szabadidő puszta kitöltésnél. Más oldalról, mint a szomatikus orvoslás és ápolás, de alaposan
"megdolgozza" a beteg személyiségét: szembesíti, belátatja, mozgósítja, erővel tölti fel.
Egyszóval, terápia a javából!
A pszichoterápiás és a szocio-dinamikus terápiás módszerek elterjedése szomatikus
osztályokon megnövelheti a kezelés hatékonyságát, és új dimenziót vihet a gyógyítás
kultúrájába, az emberi személyiséget (Buda, 1992). Ettől még személyesebbé válik a terápiás
kapcsolat, hiszen a test bajai már nem úgy jelennek meg, mint a betegtől elidegenedett részek,
amelyeknek a fájdalmon vagy a hiányzó funkción kívül szinte semmi közük a páciens belső
világához, hanem oly módon, amit integrálni lehet az emberi egészségbe.
Az eddig felsorolt játék, kreatív- és mozgásterápiás csoportos foglalkozásokon kívül sokfajta
szomatikus betegségben alkalmazhatók a relaxációs módszerek (Bagdy és Koronkai, 1988),
fekvő betegek is részt vehetnek passzív zeneterápiában (Vas, 1998e), biblioterápiában, vagy
éppen bibliai történetek megvitatásában. Ezt a betegek egymás között minden szocio-
dinamikus módszer bevetése nélkül is megteszik, ami azt mutatja, hogy igényük van rá.
Maguk a foglalkozások az emberi lét ősi tradíciójára, az összetartozás érzésére építenek, az
elfogadás, együttérzés, szolidaritás, együttműködés elveire, ezeket alakítják speciális
technikákkal saját élménnyé. Ilyen módon azt használhatjuk fel terápiás céllal, amit a betegek
egyébként is csinálnak.
Ahhoz, hogy a fentiek megvalósuljanak, alapvető feltétel a team-munka az osztály- vagy
részlegvezető főorvos vezető szerepével és a program iránti elkötelezettségével.
Természetesen más szakemberek is kellenek az orvos, asszisztens és nővér stáb kiegészítése
végett, így pszichológus, szocioterápiás képzettségű, illetve mentálhigiénikus
szakasszintensek. Járható út a saját nővér és asszintens dolgozók beiskolázása, kiképzése is,

de hosszadalmas. Elképzelhető a részidőben foglalkoztatott "mozgó szocio-dinamikus

foglalkoztató stáb", amely egy vagy akár több kórházat is ellát. Nem könnyű feladat a régi és
az új stáb munkájának az összehangolása, de még nehezebb kölcsönös illeszkedésük
előmozdítása. Ezért a projekt beindításához jelentős segítséget nyújthat egy stáb-szupervizor
vagy szervezetfejlesztéssel foglalkozó szakember, aki menedzserként motiválja, segíti és
ellenőrzi a stáb(ok) munkáját. Enélkül a projekt könnyen ellaposodhat vagy kimúlhat.
A várható eredmények a minőségbiztosított sztenderd tevékenységek magas szintű
megvalósításában, a stábtagok elkötelezettségének fokozódásában, a betegek
megelékedettségének növekedésében, a terápiás légkör javulásában, a segítő kapcsolatok
elmélyülésében, a gyógyító kultúra megteremtésében, egyszóval a stáb és a betegek gyógyító
közösséggé válásában mutatkozhatnak meg.
Következtetések
Korunk egészségmegőrző szemléletét egyrészt a bevezetőben említett medikalizáció jellemzi,

másrészt pszichológiai ismereteink bővülése, az alternatív medicina térhódítása, és a
páciensek megnövekedett igényei, amelyek a gyógyítás kapcsolatai közegében is technológiai
előrelépést sürgetnek (Buda, 1994; Molnár és Csabai, 1994). Két tényező is arra figyelmeztet,
hogy ennek megvalósítása elkerülhetetlen az egészségügyön belüli munkamegosztás
érdekében. Az egyik a költségrobbanás miatti takarékosság, amely a humán erőforrások jobb
kihasználását követeli, a másik az orvosok egyre növekvő specializációja és túlterhelése.
Jó terep a hagyományos kórház arra, hogy a szükséges változásokat szemléltessük. A
beavatkozó, fájdalom keltésével gyógyító, "behatoló" orvos, az elsősorban a testi szükségletek
kielégítéséről gondoskodó nővér, és a speciális technológiai eljárásokat működtető
asszisztensek mellett meg fognak jelenni a szociális és lélektani szükségletek kielégítéséről
speciális módszerekkel gondoskodó kapcsolati vagy "liaison-szakemberek": pszichológusok,
klinikai szociális munkások és mentálhigiénikus szaktanácsadók. Az ismertetett szocio-
dinamikai modell egyike azoknak a lehetőségeknek, amelyek előttünk állnak a kórházi
gyógyító közösségek létrehozására.

Bagdy Emőke: A pszichoterápia propedeutikája

In: kézirat
A pszichoterápia alapismérvei
A pszichoterápia, mint a pszichikus gyógyítás módjainak gyűjtőfogalma, elméletek és

módszerek egységrendszere. Minden pszichoterápia alapját meghatározott emberkép,
személyiségkoncepció és fejlődési modell képezi; olyan feltevésrendszer, mely egyaránt
kimunkált a személyiség egészséges és hibás, patológiás fejlődésére vonatkozóan. A
patogenetikai koncepció, a tünetek kialakulásához vezető lelki folyamatok lelki modellje
egyben a terápiás helyreállító munka eszmei vezérfonala is. Az egyes módszerek hatástani
feltevései éppen abban gyökereznek, milyen hibákra, fejlődési és (vagy állapotzavarokra)
kíván korrektív befolyást gyakorolni az adott módszer.
A módszer eljárások, technikák és eszközök célszerű (a gyógyító célnak alárendelt) rendszere.

Specifikus módszer csak az lehet, melynek gyógyító eszközei megtervezettek, célszerűek,
hatástanilag tisztázottak, tehát ellenőrzött rendszert alkotnak. A pszichoterápiák különös
vonása, hogy nem csupán gyógyítási “technikák” kombinációi, hanem alapvetően
interperszonális, kommunikatív, interakciós befolyásolási, ill. kölcsönhatási rendszerek. A
pszichoterápiás helyzetben – bármilyen módszer alkalmazásánál – alapvető, közös jellemző
az interperszonális kapcsolat működése, az emberi kölcsönhatások szerveződési
dinamikájának (hajtóerőinek) érvényesülése (Süle, 1972). A szokványos emberi kapcsolatban
a kommunikáló felek viszonyát saját céljaik – egymást befolyásolási szándékaik – nyílt vagy
rejtett kifejezésre juttatása szabja meg. A pszichoterápiás kapcsolat e tekintetben már
kezdettől (és teljes folyamatában) sajátosan más: benne a segítségért folyamodó, szenvedő
ember egy szakértő terapeutával lép kapcsolatba, mindkettőjük nyíltan megfogalmazott, közös
céljaként vállalva a páciens gyógyulása érdekében létrehozott együttműködést. Ezért a
pszichoterápiának – mint gyógyító, lelki egészséghelyreállító eszközök célszerű rendszerének
– alapvonása, hogy eszközei az emberi kapcsolat működési dinamikájának tényezőin át fejtik
ki hatásukat és ebben a személyiségi kölcsönhatások alkotják a hatásszerveződés vezető
rendszerét (Rogers, 1937).
A gyógyító célnak alárendelt, segítő emberi kapcsolat személyiségi hatótényezői azonban
csak akkor érvényesülnek elegendő “tisztasággal”, ha a folyamatért felelős terapeuta a munka
célját világosan megfogalmazza, ha személyiségét és a kapcsolati kölcsönhatásokat – mint
legfőbb hatásközvetítő eszközt – megfelelően kontrollálja, valamint az alkalmazott módszer
eszközeinek kezelésében is jártas. Egyébként az úgynevezett nem specifikus (nem módszer,
hanem személyiség – és interakció-függő) vonások, pl. a szuggesztív hatások és befolyásoló
tényezők esetlegesen, “vak erőként” törhetnek utat és “közvetlenül” fejtik ki – olykor jatrogén
hatásaikat (Bergin, Garfield, 1978). A terapeuta személyisége, mint a pszichoterápia legfőbb
hatótényezője – korrekt terápiás munkakapcsolatban érzékeny műszerként vesz részt a
folyamatban és felelős a létrejövő változásokért (Bálint, 1971).
A pszichoterápiák specifitását egyrészt a koncepciók és ennek alárendelt eszközrendszerek

(módszerek), másrészt a kitűzött gyógyító ill. egészséghelyreállító célok különbözősége
szerint határozhatjuk meg. A kedvező változás elérésére vonatkozó törekvés közösségének
keretében a változás “elegendő mértékét” minimális, tágabb és maximális célok szerint
differenciálhatjuk. Egyes pszichoterápiák csupán a személyiség-zavar manifeszt, tüneti
jelenségeinek megszüntetésére törekednek, a funkciózavar megszüntetését tűzik ki célul.

Minimális program lehet szorongás csökkentése, a tünetek enyhítése, a pácienst leginkább

terhelő zavarok oldása, az alkalmazkodás javítása, a “szociális ügyesség” növelése, stb.
Tágabb célkitűzés lehet a tünetekért felelős, azokat létrehozó és fenntartó tényezők
egynémelyikének megváltoztatása, a beteg számára legnyomasztóbb állapot megszüntetése
anélkül, hogy az alapzavar (személyiségfejlődést meghatározó alapvető okok)
megszüntetésére törekednénk. Ezt a célt tűzik ki általában az un. rövidterápiákban.
Mindezek a személyiség alkalmazkodási és pszichikus élményfeldolgozási rendszerének

részleges módosítását szolgálják. A pszichoterápiák maximális programja azonban a
személyiség teljes “rekonstrukcióját”, újraszervezését veszi célba, mely a páciens
élményvilágának, kognitív működéseinek, személyisége rendszerének lényegi, mélyreható,
tartós és kedvező változását foglalja magába. Ez a cél – bármilyen terápiás rendszer
(módszer) keretében törekszünk is az elérésére – eleve hosszú, időigényes terápiás kapcsolatot
tételez fel. Az a kedvező változás, amelyre a minimális, tágabb vagy maximális program
keretében törekszünk, alapvetően háromféle lehet:
1. Inventiv hatáson alapuló: a páciens megtanulja másként szemlélni azt a helyzetet,

mely ez idáig “megbetegítő” hatással volt rá. Így megváltozik az önmagához és
környezetéhez való viszonya, teherbírása és attitűdrendszere. Más szemmel,
elfogadóbban (nem beletörődőbben) és megértőbben viszonyul az eleddig szubjektíve
“tűrhetetlen” külső és belső bajokhoz.
2. Innovatív hatáson alapuló (megújító) változást érhetünk el akkor, ha a páciens új

alkalmazkodási módokat, eszközöket és “stratégiákat” sajátít el, ezáltal jobban,
adaptiven és örömtelibben, sőt rugalmasabban tud viszonyulni önmagához és
környezetéhez. Ily módon képessé válik az (ön)változásra és –változtatásra,
konfliktusainak önálló, jobb megoldására vagy elviselésére.
3. Az átfogó változás azonban emergetiv, azaz a személyiség lényegi, tartós és kedvező

átrendeződését, a “szerkezet és működés” módosulását vonja maga után. Ilyen
változás intenzív, vagy hosszú pszichoterápiát feltételez (Leuner, 1980).
A pszichoterápiás (rövidebb vagy hosszabb idejű, részleges vagy átfogó célokra törekvő)
tevékenység azonban további feltételek és szabályozók figyelembe vételét és alkalmazását
kívánja meg. Minden pszichoterápiában közös az a keret- és feltétel együttes, melyben a
gyógyító, változásra törekvő munka folyik.
A külső feltételek tekintetében döntő a környezetnek a pszichoterápiát respektáló, elfogadó,

támogató, szövetséges attitűdje és együttműködő (a pszichoterápiát elősegítő) magatartása.
Egyfelől döntő a gyógyító környezet (kórház, rendelőintézet, körzeti ellátás, stb.) és kollegiális
kapcsolathálózat viszonyulása, értékmeghatározó megatartása és közös (team) munkája, a
gyógyításban résztvevők szemléleti azonossága, a terápiás folyamat konzultatív
megbeszélésekkel történő továbbsegítése. Másfelől a páciens hozzátartozóinak, családjának
és munkahelyi világának támogató viszonyulása játszik ebben szerepet (Hidas, 1975).
Mindezek a pszichoterápiás munkához olyan fontosságúak, hogy ma már állíthatjuk, enélkül
a terapeuta “légüres térben” dolgozik, a beteg pedig személyisége építésének “Kőmíves
Kelemen-je”.
A páciens részéről szükséges belső feltételek közt ugyanis első helyen áll a beteg gyógyulási
szándéka, “terápiás motivációja”, szenvedésének olyan mértéke, mely spontán és erőteljesen

viszi a segítségért folyamodás felé (Blanckenburg, 1981). A segítség-igény mértéke

természetesen függhet a beteg-szerep szervültségi fokától is. Attól, mennyire ragaszkodik a
beteg a betegsége által nyert (gazdasági és pszichikus) előnyökhöz és mióta hordozza
állapotát, mely “saját” elviselési stratégiák kialakítására késztette (ezek feladása többnyire
nehéz). Közismert, hogy betegeink – általános pszichológiai kultúránk híján – rendkívül
tájékozatlanok a pszichoterápia mibenlététéről. Nem tudják milyen kezelésre kerül sor,
tulajdonításokkal terhelik a helyzetet, félnek személyiségi önrendelkezésük manipulatív
kisajátításától, idegen erők befolyásától, vagy éppen “csak beszélgetésnek” vélik a terápiát és
eleve lebecsülik a gyógyítás értékeit. Bármilyen is a páciensben preformált és a környezet
által befolyásolt hiedelmek a gyógymódra nézve, - mely miatt sokszor pszichoterápiás
előkészítéssel, “motiváló, szocializáló” munkával kell kezdenünk e tevékenységet – mégis az
a legfontosabb, mennyire igényli a beteg a segítséget és milyen az együttműködési készsége
(Bastine, 1973). Saját belső vivőerők és együttműködési szándék híján nem célszerű
pszichoterápiába “befogni” a pácienst, az önkéntesség hiánya ugyanis esélytelenné teszi az
előrehaladást.
A pszichoterápiás kontraktus
Ha a belső és külső feltételek – többé kevésbé – adottak a pszichoterápia megkezdéséhez,

akkor létrejöhet a megegyezés (kontraktus, azaz terápiás “szerződéskötés”) a terapeuta és
páciens közt. Ebben a beteg vállalja, hogy a terapeuta rendelkezésére bocsátja önészlelési
anyagát, élményeit, konfliktusait, feltárja őszintén önmagát, ill. a kívánalmak szerint
együttműködik a terapeutával. Hajlandó a rendszeres részvételre, a javasolt feladatok
teljesítésére. Beleegyezik, hogy a terápiás kapcsolat zárt lélektani teréből nem visz ki
információkat a “külvilágba”, a keletkezett feszültségeket pedig ott oldja meg, ahol azok
létrejöttek, a “terápiás térben”. A terapeuta viszont vállalja, hogy a pácienssel közösen
megfogalmazott, kitűzött cél elérésének szolgálatába állítja személyiségét, szaktudását, a
felelőséggel vesz részt e munkában. A rendszeres találkozások (“ülések”) anyagát a páciens
érdekében használja fel, információkat pedig nem ad ki a zárt lélektani térből. Terápiás
“munkaszövetség” (Harmatta, Lust, 1975) csak akkor jöhet létre, ha a “szerződés” nyíltan és
egyértelműen megtörténik, ha a munka lélektani tere lehatárolt és stabil, a “szövetségesek”
pedig - gyakran a találkozások számában és azt együttműködés időtartamában is előre
megállapodva – egyetértően és együtt érzően haladnak a kitűzött cél felé. A terápiás
munkaszövetség az együttműködő kapcsolat reális alapját képezi, mégis a kezdettől több
annál. Két között pozitív érzelmi viszonyulásra és kölcsönös bizalomra épül. Nélkülözhetetlen
alkotórésze az elfogadó, egymást tisztelő, meleg érzelmi légkör, melyet Hermann Imre (1963)
terápiás alaphangulatként jelöl meg. Ez az elfogadó szeretet sajátos megjelenési formája, mely
teherbíróvá teszi a szövetséget, érzelmileg megalapozza a köteléket és összetartó, megtartó,
kitartásra ösztönző erőt sugároz.
A pszihoterápia: folyamat
A terápiás kapcsolat ugyanis folyamat, mely létrejöttétől kezdve sajátos vágányon halad
előre. Magába foglalja a reális kapcsolati erők feszültségeit és érzelmeit, valamint a páciens
önfeltáró igyekezete során kibontakozó, a múltból eredő, de a terápiás helyzetben a terapeuta
személyével kapcsolatban újjáéledő (regresszív, infantilis, archaikus) érzelmi erőket is. Az
infantilis, irracionális emocionális történéseket indulatáttételi, röviden “áttételes” jelenségnek
nevezzük. A kétféle érzelmi és indulati szint kezelése, a viszont érzelmek (viszont-

indulatáttétel) kontrollálása, a folyamat “kézbentartása” és korrekt vezetése a terapeuta

felelőssége. Ezért a munkaszövetségben a terapeuta kontrollja (Strupp, 1973) akkor is
meghatározó, ha ezt tudatosan nem látnánk át vagy nem vállalnánk el ezt a funkciót. A
munkaszövetség a terapeuta és a páciens találkozása a páciens valódi lényével, a szövetség
erősítésével és mélyítésével, a “szimmetrikus helyzet” előhívása ellenére fenntartva a
meghatározó (felelősségi) szerepet. A munkaszövetségnek három fázisa jellemzi a
pszichoterápiát: (Malan, 1965)
1. az együttes munka erőterének és légkörének kialakítása, a beteg hiányos vagy

téves elképzeléseinek átalakítása. Ennek során a páciens megtanulja, mi a szerepe
és feladata a terápiában.
2. A betegben a személyes élményanyag feltárulásához szövődnek a terápiás

helyzettel és terapeutával kapcsolatos emóciók, feszültségek, vágyak
(indulatáttételi jelenségek), melyek
3. a terapeuta és páciens további, együttes feldolgozó munkájának részévé válnak.
A páciens a terápiában személyes világának megértésén, önismeretének mélyítésén és

alkalmazkodási módjainak javításán fáradozik. Ez a munka sajátos tanulás, akár önexploratív
verbális úton halad előre, akár belátások és új felismerések elérésére törekszik, akár konkrét
gyakorlatok (tréningek) útján halad új önszabályozó eszközök birtoklása felé. A páciens a
terapeutával való – modellkövető – azonosítás útján új attitűd és viselkedésmódokat tanulhat,
saját világának feltáruló, új összefüggéseiből önismereti értékeket nyerhet, elsajátíthatja az
önismerethez vezető utakat és eszközöket, ill. összességében mindazt megtanulhatja, amely a
terápiás munka része (elemzési-, szabályozási-, és változtatási módok, stb). A tanulás
(valamely módja és útja) minden pszichoterápiában benne foglalt, ez a változásért felelős
műveleti tényező (Epstein, N.E, Vlok, L.A. 1981).
A pszichoterápia meghatározása
Mindeddig csupán a pszichoterápiát meghatározó alapvető ismérveket foglaltuk össze. Már

ezek alapján is nyilvánvaló, hogy a pszichoterápia több és más, mnt a beteggel folytatott
“beszélgetés”, melyben hagyjuk, hogy a páciens megoszthassa terheit az orvosával, aki
“meghallgatja”, netán együttérzését kifejezve elősegíti betegének “panaszkodását”. A
tehermentesítő, “ventillációs” hatás inkább velejárója, mint felelős tényezője a hatásoknak,
mivel ez a hatás szituatív, alkalmi és múlékony. Pszichoterápiáról – annak diadikus,
kétszemélyes matrixa értelmében – csak akkor beszélhetünk, ha az
1. a beteggel kötött kontraktus nyomán kialakult

2. terápiás munkaszövetségben
3. zárt lélektani térben folyó gyógyító-gyógyulási történés.
4. A folyamat interperszonális kommunikációval, a kapcsolat erőterének és
hatótényezőinek céltudatos irányításával
5. pszichológiai eszközök felhasználásával halad – a személyiség problematikájának
megoldására választott, tervezett módon – a
6. személyiségfejlesztő, korrektív hatások elérése, a kitűzött terápiás cél felé.
7. Ebben alapvető a pszichoterápiás keretek és feltételek figyelembe vétele a
tevékenység megtervezésében és véghezvitelében.

Az orvos-beteg kapcsolat nem pszichoterápia
Mindebből következően azokat az – egyébként fontos – kapcsolati formákat és módokat,

melyek az orvos-beteg találkozások hétköznapjaiban léteznek, nem tekinthetjük
pszichoterápiának. Sokkal inkább olyan helyzeteknek, melyekben nem specifikus
(szuggesztív, pszichopedagógiai, stb) pszichoterápiás hatásokkal kell dolgoznunk,
személyiség-eszközünk tudatos felhasználásán át. Ily módon számos, a gyógyulást elősegítő,
alátámasztó hatást közvetíthetünk, pl. meghallgatással, bátorítással, megerősítéssel,
biztatással, támogatással, vagy akár új szempontok felvetésével, amelyek a beteg szemléletét
és önmagához, környezetéhez való viszonyát kedvezően módosíthatják. Segítő hatású pl. az
elfogadás érzelmének őszinte megnyilvánítása, a bizalom sugárzása, melyben kifejezzük
elfogadó és támogató érzéseinket a páciens iránt és gyógyulásba vetett reménységeinkkel
“tápláljuk” a beteg fogytán lévő erőtartalékait. Amikor a betegnek tanácsokkal szolgálunk,
vagy segítjük egy-egy problémahelyzet megoldásának eldöntésében, cselekvési terveiben,
akkor ismét csak általános pszichopedagógiai hatásokat közvetítünk. Ezek fontosak lehetnek a
gyógyítás sikere és a beteg jóléte szempontjából, de nem teszik az orvos-beteg kapcsolatot
“pszichoterápiává”.
A beteggel való kapcsolat és a beteg megismerésének pszichológiája
A beteggel való találkozás az orvos-beteg kapcsolat fundamentális történése. Az első

találkozás kiélezett interperszonális helyzet. A beteg számára a kapcsolatfelvétel és
alkalmazkodás próbája is, bemutatkozó magatartása sűrítetten tükrözi viselkedési
jellegzetességeit, melyek a további, együttműködő kontaktus alapját teremtik meg.
A hagyományos kapcsolati formák
A hagyományos orvosi szemléletben az első találkozás a betegség mibenlétének kereső,

feltáró, oknyomozó történése. Exploratív feladathelyzet, melyet az orvos célzott kérdésekkel
vezet végig, hogy mielőbb diagnosztikus döntést hozhasson. A betegségre és diagnózis-
megállapításra irányuló orvos magatartását aktív kérdező attitűd, adatszerű tájékozódásra
törekvés, bizonyos sémaszerüség jellemzi. Az orvos fölérendelt tekintélyi szerepben, szakértő
hatalommal és direktíve irányítja a beteget. Az érdeklődés többnyire felületi, a jelenségekre,
tünetekre irányul (“Mi a panasza?”), a tájékozódás gyors, a kapcsolat kevéssé személyes. A
pszichológiás típusú orvosi beszélgetésben viszont az orvos bölcs tanító szerepében vállalja
fel kikérdező, pedagógiai attitűddel eligazító, tanácsadó, de tekintélyi helyzetű “karizmatikus
hatalmának” képviseletét. Javaslatainak súlyt ad “atyai” attitűdje, a beteget rászoruló
gyermekként kezelő magatartása. Az ilyen atyáskodó viselkedés látszatra nem nélkülözi a
pszichológiai készséget, hiszen közvetlenséget és törődő gondoskodást tükröz. (Edwars, et al.
1982). Az ehhez közelálló, tanácsadó attitűdben pedig a betegért való felelősség teljes
vállalásának látszata jelenik meg, amikor az orvos javaslatokkal, konkrét tanácsokkal
igyekszik szabályozni betege életvezetését (Poiletman, 1981-82). Amíg a tanácsok a betegség
gyógyításának mikéntjét érintik, és így szükségszerűek lehetnek az egészség-helyreállítás
szempontjából, addig a beteg megismerését helyettesítő, bölcselkedő életvezetési javaslatok
többnyire lezárják az exploratív folyamatot. Elejét veszik annak, hogy a beteg
megnyilatkozzék és feltárja személyes vagy szociális életszférájában létező gondjait. A

célszerűen vezetett kikérdezéshez csatlakozó, azonnali tanácsok fékező és távolító hatású

érzelmi klímát teremtenek; a beteg hallgat és vár, vezetést igénylő magatartással igazodik
orvosához, aki talán nem is méri fel, hogy a tanácsadás saját hozzáértési, hatékonysági
fontosságát fejezi ki. Poiletman (1981-82) hívta fel a figyelmet arra, hogy az orvos szóbeli
tanácsainak szaporodása egyenes arányban áll belső tanácstalanságával, és fordított
viszonyban van a beteggel való elmélyült foglalkozás indítékaival. Minél kisebb a késztetés
arra, hogy mélyebben megismerje betegét, annál buzgóbb lehet a tanácsadásban. Olykor a
tanácsadás a beteg továbbküldését, a kapcsolat lezárását szolgálja (Argelander, 1967). A
direkt tanács, mint betartandó parancs (sajnálatosan még a gyógyszerszedési javaslat esetében
is!) általában csekély mértékben talál követő elfogadásra. Ha mégis megtörténik, akkor be
nem válása esetén az orvosi tekintélyt csorbítja meg. Általában ritkán hatékony, mivel – mint
arra Bálint Mihály (1961) rámutatott – a tanács leginkább az orvost nyugtatja meg; azt az
érzést kelti, hogy mindent megtett betegéért.
A pszichológiai szempontú, első beszélgetés
A pszichológiai szempontokat érvényesítő, betegközpontú orvosi szemléletben az első

találkozás és exploráció (feltáró beszélgetés) gyökeresen különbözik a hagyományos,
betegségközpontú orvosi attitűdtől, annak “pszeudo-betegközpontú; pszichagógiás és
tanácsadó változataitól is. E szemléletben az első találkozás a beteg megismerésének sajátos,
pszichológiai és kommunikációs eszközöket felhasználó formája, melyben az orvos a betegre
koncentrál, nem a betegség közvetlen és gyors megismerését veszi célba, A beteg által
spontán közölt információk és magatartásában kifejezésre jutó jellegzetességek “gyűjtögető”
és szintetizáló megfigyelésére törekszik (Edwars ct al., 1982). A beteg önbemutatása olyan
feltáró-megismerő folyamat első lépése, melyben kibontakozhat a betegség valódi mibenléte,
mint az egyedi egzisztencia saját krízise. Kitűnhet az, milyen helye és szerepe van az adott
állapotnak a beteg életében. A pszichológiai megközelítésű feltárás során az orvos kezdettől
kettős megismerési és diagnózis-alkotási fonalon halad: egyrészt a betegség orvosi
kórismézésére törekszik, másrészt arra, hogy a beteg élethelyzetének és személyiségének
összefüggésrendszerébe helyezve fejthesse meg az adott állapot értelmét, helyét, szerepét a
beteg életében. Így kezdettől más a találkozás alaphelyzete, mint az egyvágányú;
betegségmegismerő megközelítésben. A páciens a betegséget “felajánlja” orvosának, ezen át
avatja be személyi világába az orvost (Bálint, 1961). A betegség több, mint a tüneti jelenségek
diagnosztikus összessége, mert egzisztenciális jel; figyelmeztetés, hogy az alkalmazkodás
biológiai és pszichikus potenciáljai meggyengültek, a létegyensúly megingott. Ezért az orvos
megválaszolandó kérdései közt a betegség-megállapítással egyenrangú helyen állnak: “Miért
éppen ez a betegség keletkezett? Miért van szüksége a betegnek a betegségi állapotra?
Hogyan fejezi ki ezt a beteg és mivel magyarázza betegségét? Hogyan tükrözi a betegség az
általános, egzisztenciális zökkenőt vagy krízist? Mi a betegség értelme; szerepe a beteg
életében?”
A beteg “üzenetei”
A páciens a szemléletben egyen rangú embertársunk, akit szakértői mivoltunk sem helyezhet
alárendelt pozícióba, mert saját hozzáértésünk bizonyítékát, a megfelelő gyógyító
tevékenységet csak a vele való konzultatív-szövetségek kapcsolatban folyó együttes munka
biztosíthatja. A megismerő kapcsolatban a beteg “teljesítménye” igen nagy; önbemutatásában
– mint egy miniatűr dráma csúcsjelenetében – kifejezésre juthat teljes személyi

problematikája, konfliktusa, létélménye. A kapcsolatfelvételi magatartásban a beteg részéről

elvárások és “promotív üzenetek” (Buda, 1975) áramlanak az orvos felé, érzelmek és
indulatok jelennek meg. Ezek az elfogadás, elfogadtatás igényét, a segítségvárást, a pozitív
benyomások kiváltási igyekezetét és a kapcsolati lehetőségek határainak kipuhatolását
célozzák.
Az orvos reakciói
Hasonlóképp az orvosban is ébrednek sajátos benyomások és érzelmek; szimpátia vagy

antipátia érzések, a beteg közlései nyomán pedig “kiváltott” rezdülések, olykor erőteljes
érzelmek-indulatok is. A beteg viselkedésében és megnyilvánulásaiban minden apró jelzés
diagnosztikus értékű lehet. Kifejeződik benne az együttműködési készsége, érzelmi és
kötődési lehetősége, gyógyulási motiváltsága, beteg-helyzetének szenvedés-mértéke,
környezetéhez és orvosához való viszonya, életnehézségeinek átélési módja, viszonyulási
jellegzetességei stb. Ezért az orvos legcélravezetőbb attitűdje a betegre hangolódó, őt
érzelmileg elfogadó, megértő empátiás viszonyulás lehet (Buda, 1978), mintegy a páciensre
hangolt “műszerként” működve, lefilmező érzékenységű beállítással követve a lejátszódó
önbemutatási “jelenetet”. (Argelander, 1967). Ennek során elsőrendű fontosságú az orvos
kiváró, türelmes, érdeklődő magatartása, perceptív figyelme és kreatív fantáziája. A beteg
szabad kibontakozását meggátló, gyors kérdések csaknem értelmetlenek, ha a személyiség
mélyebb megismerésére is törekszünk. Ha hagyjuk, hogy a beteg bemutassa és feltárja magát,
szabadon beszéljen bajairól, akkor ezzel megnyitjuk a későbbi együttműködési erőket.
Megnyerjük a beteg bizalmát és gyógyulási törekvéseit. A betegre irányuló empátiás
figyelem, a kiváltott érzések rezdüléseinek követése és tudatosítása, annak a hatásnak az
átgondolása, amelyet a beteg tesz ránk, a megismerés fontos információs anyagát képezi. A
beteg egyrészt szóban közöl magáról információkat, másrészt kifejez és előhív bizonyos
érzelmi-indulati klímát, mely ugyancsak őt képviseli. Az el nem mondott, esetleg
elmondhatatlan belső feszültségeket “dramatizálja”, pl. kiváltja orvosában, aki önnön érzelmi
rezdüléseiben betege lelkiállapotát “foghatja meg” (Bálint, Novell, 1973).
Az orvos magatartása
Mindebből úgy tűnhet, hogy az első találkozásnak az orvos részéről irányítatlan, a betegére
hagyatkozó és a beteg közléseit követő, passzivitást igénylő helyzetnek kell lennie. A
kapcsolat és találkozás azonban csak látszatra “lazán szervezett”, valójában az orvos közvetett
és közvetlen irányító lépésekkel halad előre a megismerésben. Tudatosan viszi magában a
megismerendő tényezők belső forgatókönyvét, melynek “megírása” azonban már a beteghez
igazodó módon történik. Az orvos aszerint építi be a beteg önbemutatásába a tájékozódás
főbb irányait , hogy azok szervesen kapcsolódhassanak a beteg mondanivalójához. Nem
blokkoljuk le a kérdésekkel a beteget, hanem “kapcsolódunk” a mondanivalójához, tereljük a
közléseket, nem fordulatszerűen váltjuk a témát. A nondirektív orvosi magatartás nem jelent
passzivitást, hanem
1. a beteg világának megértő visszatükrözésére törekvő, intenzív, receptív, befogadó

aktivitást;
2. a szakértői hatalom érvényesítésének feladását;
3. a korai javaslatok, tanácsok, utasítások elkerülését;
4. a beteg önexplorációjának, aktív önbemutatásának támogató elősegítését.

Az első beszélgetés pszichoterápiás hatásai
Mindazonáltal az orvos belső “forgatókönyvének szempontjai szerint az első beszélgetésben

feltárásra kerülnek:
1. a beteg panaszai, tünetei, aggodalmai, állapotának jellemzői;

2. a tünetek keletkezési körülményei;
3. a betegséget közvetlenül megelőző időszak életeseményei és
4. a beteg jelenlegi léthelyzete, valamint ennek szubjektív megélése, értékelése. Ha
lehetővé tesszük, hogy a beteg elfogadó légkörben, türelmes, nondirektív orvosi
magatartással őszinte érdeklődéssel és segítő szándékkal találkozzék, akkor ez a
megismerő kapcsolat már tartalmaz pszichoterápiás jellegű hatásokat is: a beteg
tehermentesülhet aktuális feszültségeinek egy részétől, enyhülhet szenvedésének
belső nyomása, (ventillációs hatás). A bizalmi légkör támasz- és biztonságnyújtó,
reménység-megerősítő (szupportív hatás). A beszélgetés okozta megkönnyebbülés
egészében “dialogikus tehermentesítő” hatásokat válthat ki (Bellak, Small, 1972).
Nem verbális összetevők és jelentések
Az első beszélgetésben nyert információk szempontjából külön egységet alkot a kapcsolat

kommunikatív¸ verbális és metanyelv szintű közlés tartalmaiból megszerezhető megismerési
anyag. Mivel a kapcsolat folyamat, ezért kezdettől számos jelzést ad beteg önkifejező, nem
verbális viselkedése is. A proxemikai (téri, távolsági) dimenzió szempontjából a 60-90 cm-es
távolság megválasztása jelent a beteg részéről személyességre vonatkozó hívást. 90 cm-es
távolság felett már “szociális-konzultatív” viszonyra alkalmas térközben folyhat a
beszélgetés, amely hivatalos légkör kiváltásának kedvez, a személyességi hívásnak nem felel
meg (Hull, 1963). 60 cm-től közelibb térköz pedig bizalmaskodást és túlzott helyzeti
intimitást sugallhat, kivéve természetesen a testi vizsgálatok fázisát. Figyelemre méltó az un.
progresszív testhelyzet is: 40 perces beszélgetésben pl. félidőig fokozatos, testtartási-
testhelyzeti és érdeklődés-kifejező poszturális (testi) – mimikai közeledés alakul ki, 20
percnél van a rapportcsúcs, ezután feloldási fázis következik, hátradőlésekkel, keresztbe tett
lábtartással, végül záráskor a törzs is eltávolodó, a kéz pedig záró (kulcsoló) gesztusokat
tükröz. 20 perces beszélgetésben ugyanez érvényes, 10 percnél kulmináló rapportcsúccsal. A
beszélgetési időt azonban célszerű “terminálni”, előre jelezve, hogy mennyi idő áll azt orvos
rendelkezésére. A páciens közeledését, bizalmát az előrehajlás, kéz közelítés, az arc mimikai
élénksége jelzi, aktív szemkontaktussal. A taktikázást gyors fej- és szemmozgás váltások
jelzik. Az interakció kezdetét a kéz mozdulatainak szaporodása tudja előre jelezni. Az orvos
testtartását önkéntelenül utánzó beteg, vagy a beteg helyzetét spontán átvevő orvos az
empátiás együttérzést, az “azonos hullámhosszon” haladó megértést, elfogadást tükrözi. Az
orvos-beteg teljesen különböző testtartási helyzeteiben vagy a tartást váltó hirtelen
mozgásokban egyet nem értés; érdektelenség kifejezése jelenhet meg (Argyla, 1975). A
testhelyzettel tudunk kifejezni interakció indítást, nyitást, rosszallást (elfordulás),
érdektelenséget, egyet nem értést, befejezési igényt, megszabadulási vágyat (gyors
hátradőlés!), és érzelmi azonosságot, emocionális megértést is (empátiás “tükör-testtartások”).
Ezek alapján értelmezhetjük leggyakoribban a testhelyzeti jelentéseket, amelyek alapvető
viszonyulást kifejező kommunikációs jelek. Ez fejezi ki a kapcsolat milyenségét, a viselkedési
egységek tagolását, kezdetét és végét, az interakció lépéseit (Buda, 1978/6). A
szemkontaktusban: bizalom, függési szükséglet (tapadó tekintet); hívás, irányítás, minősités,
elrejtés és feltárás, valamint kapcsolatfelvételi és zárójelzések tükröződhetnek. A

szemkontaktusnak három perces dinamikus ciklusa ismeretes (félidőben csökkenő) majd

növekvő tekintésszámmal. A hallgató személy szemkontaktusa hosszabb. Egy-egy pillantás 3-
10 mp-ig kellemes, azután zavarba hozó hatású. Női pácienseknél hosszabb a szemkontaktus,
elfogadási érzéseknél a tekintés-kapcsolat megnyúlik. Az érzelmi állapotváltozás
pupillaváltozással jár, a zavart és feszélyezettséget viszont a fürgén reagáló szemek fejezik ki.
Az intim-személyes témaváltásoknál átmeneti szemkontaktus feladás jelentkezik. Ha jó a
kapcsolat, akkor a testhelyzeti távolság növekedése szemkontaktus szaporodással egyenlítődik
ki. Ezek miatt a szemkontaktust az intimitás-enyensúly fenntartó tényezőjeként értékelhetjük
(Argyle és Dean, 1965). A kapcsolat intimitás faktorait összességében a szemkontaktus; a
téma testtartás és a fizikai közelség alkotja. A kapcsolati aktivitást – erőt az egész testről, az
empátiát a testtartás azonosságának spontán előadódó pillanatairól, az őszinteséget,
melegséget, segítőkészséget és a közlést értékelő megnyilvánulásokat az arckódról
olvashatjuk le.
Az arc az érzelmek minőségét, jellegét emeli ki, valamint ezek tartósságát tükrözi. Az
arckódot csak a szóbeli közlés hangsúlyával és a hangszínnel együttesen tudjuk hitelesen
értelmezni. A fej tartása azt fejezi ki, melyik érzelem állapotáról van szó. A testi kifejezés
pedig az érzelem intenzitásáról informál. A kellemes állapotot a szájvonások jelzik, míg az
irritáltságot, meglepetést és elfogadást a szem fejezi ki (Ekman, 1978).
Ha az orvos-beteg kapcsolatban kölcsönös elégedettségi helyzet alakul ki, akkor mindkét
félnél több a kézmozgás, nő az orvos kézkulcsolásainak a száma és fokozódik a páciens előre-
hátrahajlási aktivitása. Az elégedett páciens kevesebb fejmozgást és több előrehajlást
produkál. Az elégedett orvos több kézmozdulatot tesz és többet mosolyog (Mehrabian, 1972).
Az exploratív információk feldolgozása
Bár a viselkedési és kölcsönhatási történések megfigyelő-elemző követése igen fontos, az

orvos azonban mégsem elsősorban megfigyelő, hanem “résztvevő odafigyelő” a betegével
való kapcsolatban. Sőt a kapott benyomásokat, érzéseket, tapasztalatokat és információkat az
exploratív helyzetet követően célszerű megmunkálni, “összerendező átgondolással”
feldolgozni. A kognitív és érzelmi utómunkálatok megkívánják, hogy összegezzük és
értékeljük: milyen benyomást tett ránk a beteg? Hogyan viselkedett, ebben mi volt a feltűnő
számunkra? Milyen válaszmagatartás és érzéseket hívott elő belőlünk (rokon-, ellenszenv,
bosszúság, unalom, szeretet, részvét, düh, érdeklődés, gyengédség stb)? Milyen témákat
hangsúlyozott (személyek, események, körülmények, tünetek stb) és melyekről nem esett szó;
holott elvárható lett volna (pl. életkörülmények, család, gyermekek; háztartás stb)? Milyen
témákról ágazott el ismétlődően? Hol volt ellentét vagy ellentmondás a közléseiben? Ki és mi
a legjelentősebb az életében? Kihez-milyen érzelmekkel viszonyul az idézett személyek
közül? Bizonyosra vehető, hogy az életszíntér ily módon kirajzolódó terepén
túlhangsúlyozott, kiszínezett, túlrajzolt vagy éppen eltusolt, “fehér folt” jellegű, illetve
egymásnak ellentmondó területek mindig jelentősek. Ezek alkothatják további tájékozódásunk
belső forgatókönyvének kérdőjeles pontjait (Bagdy, Császár, 1979).
A feldolgozási munkában elkerülhetetlen, hogy önmagunkhoz intézett kérdésekkel tisztázzuk

érzelmi viszonyunkat és elfogadási készségünket, sőt viszont-indulatáttételes reflexióinkat is a
beteggel kapcsolatban: Mit akart a beteg leginkább közölni velem? Milyen elvárásokat
fejezett ki (promotív tényezők)? Mennyire volt hatással rám a beteg és milyen érzelmeket
éltem át iránta vagy vele szemben? Mi ragadott meg benne? Mi volt ellenszenves és mi hatott
rám taszítóan? Mit érezhet a beteg irántam? Kit képviselek a számára (a megértő családtagot,
a szerető apát, férjet, a hiányzó kapcsolatot az életében stb)? Hogyan kezeltem a kapcsolati

helyzetet és hogyan kezelt engem a páciens (Bálint, 1973)? Képes vagyok-e elfogadni a
beteget, és ha igen, leginkább miért? Ha nem, akkor mit érzek benne legeltávolítóbbnak?
Mozgásba hozta-e a beteg a fantáziámat és milyenképpen: nárcisztikusan, agresszíven,
erotikusan stb.? Szívesen foglalkozom-e vele és mit remélek a vele való együttműködéstől?
Az érzelmi és átviteli hatások kontrollálása
E kérdések önmaguknak történő megválaszolása – kevés gyakorlat után – rendkívül gyors és

nagyhasznú szellemi tevékenységként épül be exploratív munkánk szokásrendjébe. Értéke
egyaránt kimagasló az önismereti vakfoltok felismerése, felderítése, a pácienssel való
kapcsolat definiálása és személyességünk kontrollált működtetése szempontjából.
Érzelmeinknek és fantáziánknak ugyanis jelentős diagnosztikai és szabályozó szerepük van
(Hidas, 1980). Mivel ezen érzelmek forrása egyaránt lehet a reális szakmai szerepből és
helyzetből eredő, valamint személyes; privát szükségletekből fakadó, ezért felismerésük és
átgondolásuk biztosítja az orvos személyes életszférájából eredő un. viszontindulat-áttételes
torzítások és hibák kiküszöbölését a kapcsolat kezelése szempontjából. Ugyanakkor elősegíti
a beteggel kapcsolatos tisztánlátásunkat, a beteg hiteles, torzításmentes megértését. Gyakorlati
szabályként hasznosíthatjuk, hogy az orvosban betege által indukált bárminő szokatlan
érzelem vagy indulat a páciens fontos tüneteként, üzeneteként értékelendő, olyan
diagnosztikai jelként, melyet a beteg csak így tudott a számunkra kifejezni. Az ilyen érzések
és indulatok vagy fantáziák azonban soha nem válhatnak cselekvés-meghatározóvá a beteggel
való magatartásunkban (Bálint, 1979; Luban-Plozza, 1978).
Az életünk személyes területéről származó szükségletek, feszültségek és indulatok pozitív és

negatív érzések formájában vetülhetnek rá a betegre. Ilyenkor a beteggel kapcsolatos
reakcióinkban felfedhetjük a szokásoshoz képest a “túlméretezettséget”. E történést hevesebb,
igénybevevőbb, zaklatóbb érzések kísérik, melyek megkönnyítik annak a felismerését és
kezelését. Ha pl. az orvos személyes életében kapcsolati csapdában van és a betege hasonló
problémát tár elé, szenvedélyes késztetést érezhet, hogy meggyőzze betegét mielőbb
szabaduljon a kötöttségeiből. Betegétől tehát elvárja, hogy megtegye azt, amire személyes
világában képtelen. Az ilyen torzítások félreértésekhez, a beteg bizalmának megrendüléséhez
és a kapcsolat inadekvát kezeléséhez vezetnek. Általában kisebb gond a páciens kitüntető
rokonszenvének, csábítóan vonzó magatartásának kontrollálása, mivel ezt majd mindenki
nárcisztikus (önszeretetet, önelfogadást megerősítő) örömként éli át. Az ilyen beteg-
viselkedés azonban a páciensben élő “szerető partner-imago” rávetülése az orvosra, aki
“lovagként” jelenthet meg a beteg fantáziájában. Az agresszív és kötekedő betegek által
kiváltott harag érzéseinek szabályozása nagyobb problémát jelenthet. Ennek elhárítása
ugyanis olyan aggodalom-érzésekhez vezethet, hogy a pácienssel valami végzetes dolog
történhet, amelyért az orvos lesz felelős. Az ilyen veszélyfantáziák a saját; elhárított
agressziós érzéseink kivetülései (projekciók). Ha a páciens fokozottan gyengéd; pozitív atyai
vagy szülői érzéseket vált ki belőlünk és az ilyen érzelmek nem kontrolláltak, az a csapda
állhat elő, hogy a páciensben a kedvezőtlen vonásokat elhárítjuk, mintegy nem is vesszük
észre. Ez azután akadályozza a beteget, hogy negatívumait is bizalommal tárja fel és ez
meghiúsítja a kapcsolat fejlődését, a gyógyító munkaszövetséget. Gyakori az is, amikor a
beteg nem hajlandó személyes közlések felé haladni, konkrétumokban és eseményekben
vérszegény, absztrakt információkat ad magáról. Ezt a beteg attitűdöt a konkrétumoktól való
távolsága miatt “űrrepülés”-nek nevezzük. (Klüwer, 1971) Ilyenkor “ürességet”, fényévnyi
távolságot érzünk a betegtől. Néha bénult; érzelemszegény állapotot vált ki az ilyen
betegviselkedés. Ilyen átviteli érzéseket általában éppen a pszichoszomatikus szervbetegek
váltanak ki az orvosból, de a betegek egy része is megszenvedi önkifejezési képtelenségét

(alexithymia). A pszichoszomatikus betegeknél gyakori tapasztalat, hogy fantáziaviláguk

szegényes, életük érzelmi színtere szinte üres. Közlési stílusuk pedig egyszólamúan
racionális-reális tartalmakat tükröz (Stephanos, 1975).
A kiváltott érzelmek és indulatok tudatosítása, átgondolt összerendezése diagnosztikus értékű
lehet a beteg megismerésében, de óvatosságra intő jel saját megoldatlan életbajainkra,
feszültségeinkre nézve is.
Az orvos ellenállásának fölismerése
További fontos átgondolási feladat a kapcsolat során keletkező élmények, benyomások

összerendezésében a saját, rejtett szándéktalan ellenállásaink felismerése és kezelése. Ezt jelzi
pl. az, ha “unjuk” a beteget, ha az exploráció során figyelmünk önkéntelenül elkalandozik, ha
sokat beszélnek és nem hagyjuk megnyilvánulni a beteget, ha bagatellizáljuk a bajait vagy
vigasztalgatni kezdjük, ha tanácsadási buzgalom fog el bennünket. Ellenállás és rejtett
elutasítás jele, ha fontoskodunk vagy bölcselkedő okoskodással magyarázkodunk, mintha
biztosak lennénk betegünk valódi problémáiban. Még nagyobb az ellenállás, ha kételkedni
kezdünk betegünk igazában, holott alapszabály, hogy a beteg számára az a szubjektív igazság
a teljes, amelyet átél, bármiképp túlozza vagy torzítja is azt. (Más hozzáférési lehetőség
ugyanis nincs a szubjektumhoz, mint szubjektív valóságéléményeinek hitelesként való
elfogadása.) Végül tipikus ellenállás, ha nem-verbális úton elutasítási jelzéseket, üzeneteket
adunk, pl. az exploratív helyzetben matatunk, szórakozottan babrálunk valamit; hosszan
elfordulunk, helyet változtatunk, netán kis időre kimegyünk a szobából vagy beszélgetés
közben telefonálunk. Ezáltal a beteget elutasításról, számunkra érdektelen mivoltáról
informáljuk, és ez a segítő kapcsolatot zátonyra viheti (Bagdy, Császár, 1979).
A beteg ellenállásainak fölismerése
Hasonlóképp fontos a beteg ellenállásainak felismerése is. Ilyen jelzések pl., ha a beteg túl
nehezen és keveset beszél és ez a beszélgetés előrehaladásával sem módosul. Ilyen jel lehet a
“szavakkal takarózás” is, amikor a beteg lehengerlő és álmosító szózuhataggal önt el minket,
a tömeges mondanivalóban azonban nincs a lényeges és lényegtelen mozzanat érzelmileg
differenciálva, a beszéd alig tartalmaz személyes közlést. Tipikus védekezés az idillikus
információadás is, amikor a beteg életében “minden rendben” van, “csak a betegség” a zavaró
pont. Szabályként tekinthetjük, hogy a megszépítések pontjai mögött – mint a festett kulisszák
hátterében – komoly személyes problematika húzódik meg (pl. “higgye el remek férjem van, a
gyerekeim tökéletese, nálunk minden nagyon jól menne, ha ….”). A gyanakvó magatartás
védekező ellenállását tükrözi továbbá a megfontolt beszéd, az információk hibátlan
időrendben történő, szabatos elmondása, a stiláris tökéletességre ügyelő attitűd is. Az ilyen
“hézagmentesség”-re törekvés mögött kemény védekezési “falak” védik a kényes, törékeny,
sebezhető vagy többszörösen sebzett pszichikus egyensúlyt. Elutasítást fejez ki a közönyös,
“nincs mit mondanom” magatartás is, a “sokat kell még beszélni?” attitűdje és közlése is.
Védekezésre utal a beteg szabadkozó, közléseinek értékét lekicsinylő, értékdevalváló
magatartása is (“sok butaságot hordok itt össze, stb”). Elzárkózást jelent, ha a beteg
érvényteleníti, módosítja a korábbi közléseit (az egész máképp volt, mint korábban mondtam;
“nem is akkor történt” stb).Veszélyes a sajnáltató, panaszkodó betegmagatartás is, mivel ez a
segítőkész orvosból vigasztaló attitűdöt csalogat ki, amire a beteg megalázottsági érzésekkel
válaszol, vagy pedig a presztizsvédő-orvost tanácsadásra ösztönzi, a tanácsot viszont
elutasítja. Végül elhárításra és ellenállásra utal, ha a beteg “nem emlékszik” dolgokra, és ezzel
indokolja, hogy bizonyos életterületekről nem ad információt.

Az orvos-beteg kapcsolat kiindulását képező első találkozás, valamint az exploratív helyzet

fentiekben tárgyalt lélektani szempontjait azért célszerű figyelembe vennünk, mert ezáltal
egyrészt előkészíthetjük a kapcsolatot a további pszichoterápiás jellegű munkaszövetségre is,
másrészt már a kapcsolat induláskor tudunk pszichoterápiás jellegű segítő hatásokat nyújtani a
beteg számára; ezzel megalapozzuk a hatékony, teherbíró gyógyítási-gyógyulási kapcsolatot
is.
A szemléletet és gyakorlat-formáló a Bálint csoport
Az orvosi beszélgetés lélektani szempontjainak élővé válását, gyakorlatunkba való beivódását

azonban csak az garantálhatja, ha az orvos pszichológiai és pszichoterápiás szemléletű
szakmai együttesben, rendszeres esetmegbeszélő kiscsoportmunka keretében nyer személyes
élményeket és tapasztalatokat a dinamika érvényesülésének hatásairól saját orvosi munkájával
kapcsolatban. Ily módon tudjuk megtanulni a lélektani jelenségek felismerését, kontrollálását
és terápiás felhasználását. Ma úgy látjuk, hogy a Bálint csoportok (Luban, Plozza, 1978) az
orvos-beteg kapcsolat kezelésének legjobb iskolái. A Bálint-csoportokban olyan sajátos
esetmegbeszélő munka folyik, melynek során a (jelen nem lévő) páciensre vonatkozó
valamennyi információt, érzést, fantáziát, indulatot és anticipációt egységbe fogva, a csoport
mintegy “megeleveníti” és felnagyítva tükrözi vissza a páciens valódi problematikáját. Ezzel
egyidejűleg az orvos személyiségét és reagálási módjait is – a beteggel összefüggésben –
elemzi. Ily módon olyan rejtett összefüggésekre és patogenetikai szálakra mutathat rá a
csoport, amelyek a beteget közvetlenül észlelő orvos előtt rejtve, mindeddig észrevétlenül
maradtak, ugyanez a felismerő tudatosítás az orvos személyiségét is érinti. Az
együttgondolkodás, a pácienssel való “empátiás megjelenítő” és visszatükröző munka, a
felületi (betegségi) és mélységi (egzisztenciális értelmű) diagnózisalkotás közös szellemi
tevékenysége, főként azonban az együttes érzelmi-indulati tréning a Bálint csoport tagjainak
betegekre és önmagukra vonatkozó érzékenységét, jelenségfelismerési és kapcsolatkezelési
készségeit jelentősen megnöveli. Az a csoportlégkör, melyben a megbeszélés folyik,
észrevétlenül (latens tanulás, modellkövető azonosulás útján) változtatja meg a résztvevő
orvosok szemléletét, betegeikhez, egymáshoz és önmagukhoz való viszonyát, fokozatosan
alakítva ki a pszichoszomatikus orvoslás gyakorlatára érett személyiséget; tökéletesítve az
“orvosi személyiség-műszer” és “orvos-gyógyszer” működését (Bálint, 1973). A Bálint-
csoport az orvoslásban mindmáig legértékesebb eszközt, az orvos személyiségi-
műszerkészletét fejleszti optimális szintre, ezáltal az orvos-beteg kapcsolat pszichoterápiás
jellegű vezetésére képesíti a résztvevő szakembereket.
Rövid pszichoterápiák
Az orvos-beteg kapcsolat pszichoterápiás jellegű tevékenysége csupán azt teszi lehetővé,

hogy a beteg a testi-lelki-szociális állapotrendeződés útján támaszt; védelmet, biztonságot;
megújító erőt és a “van szövetségesem” élményét kapja meg ahhoz, hogy végigjárva a
gyógyulás lépcsőfokait; elérhesse egészsége visszanyerését. Azok a pszichikus okok, lelki
szerveződési és működési hibák azonban a pszichoterápiás jellegű kapcsolat keretében nem
szűnnek meg vagy csupán csekély mértékben változnak (enyhültebben, tompábban
mutatkoznak meg), melyek lényegi módon felelősek a létrejött állapotzavarért. Ezért
nyilvánvaló, hogy tartós, kedvező változás eléréséhez specifikus pszichoterápiás
tevékenységre van szükség.
Ennek “egyéni terápiás” lehetőségi igen széleskörűek. Napjainkban mindenekelőtt az un.

rövidterápiás eljárásokat részesítjük előnyben a betegellátás különféle területein. A

rövidterápiák elnevezése nem szerencsés. Pontosabb fogalom e módszerek sajátosságainak

megjelölésére az “intenzív pszichoterápia”. E terápiák ugyanis az egyéni pszichoterápiás
munka koncentrált, intenzívebb, aktívabb, időben és céljaiban megtervezett, behatárolt,
eszközökben körülírt, sajátos módozatai (Beck, 1974). A terápiás folyamat időbeli tartamára
utaló “rövid” jelző azt a látszatot keltheti, mintha e terápiák lényegi vonása a hosszú (ezen
többnyire pszichoanalízist vagy egyéb, dinamikusan orientált terápiát értenek) terápiákkal
szembeni időbeli rövidség volna. A rövidterápiák “műfajbeli” különbségeit a gyakorlat
szükségletei, követelményei és tapasztalatai alakították ki.
A rövidterápiák specifikumai:
1. a hosszú pszichoterápiás tevékenységéhez képest eltérő, korlátozottabb

célkitűzésekben
2. a pszichoterápiás munkában felhasznált eszközök különbségeiben és
3. a terapeuta-beteg kapcsolat intenzív-aktív tényezőiben ragadhatók meg.
A rövidterápiák mindig célzottak, tehát a személyiség meghatározott problematikájára

irányulnak. E terápiák aktivitásai összetevői fokozottak. Ez egyaránt vonatkozik a terapeutára
és a betegre, célirányos együttműködés módjára. A célirányosan aktív terápiás munka
“rövidsége” csupán azt jelenti, hogy a folyamat időtartamában is megtervezett; ez többnyire
20-30 terápiás találkozást (“ülést”) foglal magába. Általában 40 ülésig beszélgetünk rövid
terápiáról, ezen belül a foglalkozások száma és tartama bármennyi lehet, akár 10 perc is
(Bálint, Novell, 1973). A terápiás szerződésben azonban a hosszú terápiákkal szemben az
időhatárokat előre rögzítenünk kell (“terminálás”). A tervezett és beteggel megegyezésbe
foglalt ülésszámot pedig lehetőleg be kell tartanunk (Bellak, Small, 1972).
Történeti vonatkozások
Rövidterápiás kísérletek már a pszichoanalizisen belül is léteztek. Rövid időtartama ellenére

sem tekinthető “rövidterápiának” Freud híressé vált “Dóra esete”, amely (befejezetlenül) 3
hónapig tartott. Ismert, hogy Mahler potencia-zavarait Freud 4 üléses terápiában oldotta meg.
Az első rövidterápiás próbálkozások Stecleé és Ferenczi (1939) nevéhez fűződnek.

Mindketten a terápiás munka intenzitásának fokozására törekedtek. Steckel az indulatáttétel
aktivizálásával (“aktív pszichoanalízis”), Ferenczi sokféle terápiás “újítással” (relaxáció,
terápiás házi feladatok adása, “kikényszerített fantáziálás”; terminált terápiás idő, aktív
találkozás létrehozása a félelemkiváltó ágenssel, az indulatáttétel aktív kezelése és
intenziválása útján) próbálta a folyamatot serkenteni, hatékonyabbá (és csak másodsorban
gyorsabbá) tenni. A korai törekvések ellenére a 40-es évekig nem bontakozott ki önálló
rövidterápiás irányzat, sőt analitikus kezelések és a tananalízisek ideje egyre nőtt.
A rövidterápiák kibontakozásának első hulláma Európában és az Egyesült Államokban közel
egyidőben, a második világháborúban és az azt követő évek során jött létre. Angliában Bálint
Mihálynak (1961, 1973). Tavistock klinikán folytatott tevékenysége nyomán,
Franciaországban Desoille (1946) “pszichoanalitikus szimbolizációs technika”, ill. “éber
álom” terápiaként kidolgozott eljárásában, az USA-ban az Alexander és French-féle (1946)
módosított pszichoanalitikus kezelésben és a rendkívül nagyhatású, “klienscentrikus”, Carl
Rogers-féle (1957) pszichoterápiában fonódnak össze a rövidterápiás útkeresés történelmi
ágai. Bálint, Desoille, Alexander és French a pszichoanalízis keretein belül, ill. némileg annak
szabályrendszerét átlépve ajánlott új eszközöket és módokat a folyamat intenzíválására;

Rogers pedig eredeti és világszerte követésre találó személyiség- és pszichopatológiai

koncepciójára alapozta “személyközpontú” pszichoterápiás módszerét (Rogers, 1980).
A pszichoanalízisből leszármaztatott és újabb “dinamikus” vagy “analitikusan” orientált

terápiákhoz a viselkedés-terápiás irányzat is jelentős erővel zárkózott fel, elméleti alapjaiból
következően általában rövid időtartamú terápiás eljárásaival. A 40-es évek végére az alapvető
rövidterápiás irányok és módszerek már kialakultnak tekinthetők, a 60-as években pedig
kibontakozik a reneszánszuk (Bastine, 1973).
Ezt a gyakorlat igényeinek sürgetése is aktivizálja, mivel világszerte egyre több a
pszichoterápiás ellátást igénylő páciensek száma. A hatvanas években a pszichoterápiás
gyakorlat számos “új” módszert dolgozott ki, jobbára az alapmódszerek kombinációiból vagy
eklektikus “két- és többutca” összekapcsolásaiból. A 70-es évekre a módszerek
robbanásszerű fejlődésének lehetünk tanúi. Ma már áttekinthetetlenül sokféle módszer, és
rendkívül gazdag, de az egyes módszereket tekintve korántsem egyenértékű kínálat és
választék áll a terápiás alkalmazás rendelkezésére.
Rövidterápiás források és irányzatok
A rövid pszichoterápiák alapmódszereinek áttekintésében elsősorban azokat emeljük ki,

amelyek megfelelnek a “módszer” kritériumainak, amelyek az elmélet és gyakorlat
egységrendszerei, és alapjukban fejlődési és pszichopatológiai szerveződési modell áll.
Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a rövidterápiák korlátozott célkitűzésekkel dolgozó
eljárások. A redukáltabb vagy minimális célok sokfélék lehetnek, pl. a beteg szorongásainak
csökkentése; új önszabályozó képesség kialakításának elérése, a tünetek enyhítése vagy
megszüntetése a kiváltó személyiségi háttér “kezelése” nélkül, az én rendszer és
alkalmazkodási képesség erősítése, új problémamegoldási stratégiák kialakításának
támogatása, a korábbinál életképesebb viselkedésmódok kialakítása, a beteg számára
legnagyobb szenvedést okozó zavarok és a mögöttük lévő pszichodinamikai fenntartó
tényezők rendezése, stb.
A korlátozott vagy minimális célok eléréséhez vezető utak aszerint különbözőznek, hogy az
egyes módszerek mögött milyen emberkép, személyiség- és patológia-elmélet áll. Ezek
azonban már közvetlenül határozzák meg a terápiák jellegzetességeit, a folyamatvezetés
módját és a változás létrehozásának útját.
A pszichoanalitikus modell
Az eltérő terápiás irányzatok alapvetően három teoretikus személyiségmodellhez

kapcsolódnak:
1. Az intrapszichikus struktúrák (tudattalan, én és felettes-én) aktív folyamatainak és

erőviszonyainak koncepciójára épülő pszichoanalízis és az analitikusan orientált
rövidterápiák a pszichikus zavarokat a személyiség-instanciák közötti konfliktus
elégtelen, hibás megoldásának tekintik. Eszerint a tünetek mögött dinamikus
pszichikus folyamatok húzódnak meg. A konfliktusok hibás megoldására az a
személyiség prediszponált, akit fejlődésének korai szakaszában; az ösztönfejlődés
valamelyik fázisában pszichotraumák (feldolgozhatatlan, kártékony; sebző lelki
behatások érték. A traumák elszenvedése idején még adekvát megoldásra képtelen
személyiségben ez olyan, korai elhárítással létrejövő tudattalan komplexus (lelki góc)
– képződéshez vezet, amely később érzelmileg azonos jelentésű behatásokra
fogékonnyá, sérülékennyé teszi az egyént. A pszichikus fejlődésben ilyenkor

bizonyos (leginkább érzelmi) téren elakadás, megrekedés következik be. A

fejlődésnek korai traumákkal megzavart folyamata hibás vágányra fut, a személyiség-
rendszer éretlen marad, egyes valóságterületeken pedig alkalmazkodásképtelenné
válik.
A pszichoanalitikus terápiák célja a hibás, megrekedt fejlődés átfogó rendezése. A

hosszú terápiás folyamatban spontán visszaemlékezésekkel, szabad-asszociatív
kötetlenségű lelki munkával, a tudattalan anyagának (álmok, fantáziák) feltárásával és
tudatosításával hozhatók felszínre a sérült személyiségszintek, az elfojtott,
tudattalanná tett sebződések, a korai traumatikus konfliktusok. A terápiás helyzetben
előhívott és újjáéledő alapkonfliktus az indulatáttételi folyamatok útján azt a hajdani,
megoldatlan, traumatikus kapcsolati szituációt éleszti fel, tehát a beteg azt éli át újra
(indulatáttételes neurózis), amelyben személyisége károsodott. A konfliktus újraélése,
a traumatikus szituáció megismétlése során a terapeuta a rávetülő érzelmek –
indulatok által – az egykori konfliktusban szerepet játszó szignifikáns személy/eke/t
képviseli, a nekik szóló érzelmek hordozójává válik. Emlékezés, ismétlés, átdolgozás
katartikus belátási és tudatosítási folyamatában tárul fel és válik tudatossá a patológiás
viselkedést fenntartó tudattalan erőrendszer a beteg számára, aki ellenállásokon át jut
el a viselkedését mozgató vak erők fölötti uralom megszerzéséig, magatartása okainak
belátásáig és ahol eddig a tudattalan volt az úr, ott a tudatos (én) veszi át az uralmat
(Freud, 1932).
A pszichoanalízis indulatáttételes erőkkel dolgozó, feltáró-tudatosító, belátások

elérésére törekvő gyógyító folyamat, mely segít a személyiség alapzavarának
megszüntetésében, a hibás fejlődését fenntartó zavartényezők felszámolásában, új
rendszeregyensúly és személyiség-működések kialakításában. Az értelmezés
(interpretáció) a pszichikus történések, motivációk és cselekedetek közti tudattalan
kapcsolatokra világít rá, új megvilágításba helyezi az érzelmek és cselekvések okait,
érthetővé teszi a hibás, patológiás viselkedést, ezáltal önismeretnövelő értékű. A
pszichoanalitikus személyiségkoncepció és terápiás módszer az az alapforma,
amelyhez viszonyítva a rövidterápiák sajátosságai, minőségi és eszközbeli eltérései
viszonyíthatók és a különbségek elemezhetők.
2. “A személy-központú” terápiás modell
Az intrapszichikus folyamatokban gondolkodó, dinamikus szemléletű pszichoterápiák

sajátos irányzata a humanisztikus lélektan személyiség-koncpciójára épülő Rogers-féle
“személyközpontú” pszichoterápia.
A humanisztikus lélektan un. növekedési modellje (Allport, 1961, rogers, 1957,
Maslow, 1978) a személyiséget önteremtő, szüntelen fejlődésben lévő, önerőből
kibontakozó, “önaktualizáló” (Maslov) teljességnek, totalitásnak (Rogers) szemléli. A
fejlődés feladata abban áll, hogy a bennünk adott önteremtő lehetőségeket, valódi,
személyes törekvéseket hitelesen vállaljuk és megteremtsük az autonóm, testi-lelki
erőinek birtokában lévő, “teljességgel kibontakoztatott” vagy totális személyiséget
(Rogers, 1957). Az ember sui generis lényege ugyanis a fejlődés, az
öntökéletesítésben való előrehaladás. A pszichikus zavarokat e fejlődésben való
elakadásnak, megrekedésnek kell tekintenünk, ezért a terápia feladata a
“helyreigazítás, az “akadály-elhárítás”, a személyiség fejlődésének előmozdítása,
amely azt igényli, hogy az ember önmaga ismerje fel saját lehetőségeit, eszközeit,
képességeit, önalakító erőit. Ez csak teljes, feltétel nélküli elfogadás érzelmi

helyzetében, empátiás együttérzésű és kölcsönösségű érzelmi erőtérben, hiteles

(kongruens) kapcsolati történések és őszinte, igaz viselkedési megnyilvánulások
terápiás terében mehet végbe, melyben félelem-mentesen ébredhet rá az ember saját
vágyaira, szükségleteire, képességeire és önalakító lehetőségeire. A korrekció, a hiba
és akadály-kiiktatása után a fejlődés a maga erőiből spontán és kedvezően haladhat
tovább. A Rogers-féle pszichoterápiás koncepcióban a terápia közvetlen, személyes
kontaktusok sorozata olyan emberrel, aki azt akarja, hogy segítséget kapjon
beállítódásának és viselkedésének megváltoztatásához. A hatékony munkához
világosan strukturált, megengedő, elfogadó emberi kapcsolat szükséges, mely a klienst
képessé teszi arra, hogy önmagát olyan mértékben megértse, melynek segítségével
problémáinak megoldása felé már önmaga is hatékony lépéseket tud tenni (Rogers,
1973). Ennek az embereszménynek az előfutárát ismerhetjük fel Alexander
rövidterápiás koncepciójában, sőt Bálint Mihály pszichoterápiás elgondolásaiban is.
Míg Alexander (1956) az érzelmi újranevelésre, a pácienssel való aktív
együttműködésre, a beteg énrészeivel való szövetségre, a személyiség korábban
kiaknázatlan belső lehetőségeinek felszabadítására és az “indullatáttételi neurózis”
kiváltásának elkerülésére, ill. az indulatáttételes jelenségek tompítására, valamint a
“korrektív emocionális élmény”-re helyezi a terápia hangsúlyát (Alexander és French,
1946) és ezáltal próbálja rövid-intenzív folyamattá alakítani a pszichoanalízist, addig
Bálint (1973) szerint bíznunk kell a személyiség önteremtő, önkorrekciós
képességeiben. A lelki zavar a fejlődés megrekedése, az akadály, lelki torlasz olyan,
mint egy sebes vizű folyón elakadt szálfa által előidézett “torlódás”, így elegendő
“irányba fordítani” a torlaszt és a többit megteszik a fejlődés természetes, előrevivő
erői. Rogers optimista terápiás koncepciójának hatása beleszövődött a
pszichoanalitikus szemléletű munkába is. Az ügyfél-központú terápia pedig napjainkra
a legelterjedtebb egyéni terápiás eljárássá vált. Rogers a beteget a terapeutával közös
munkára szerződött ügyfélnek tekinti, aki egyenrangú, azonos aktivitással,
őszinteséggel és empátiás nyitottsággal dolgozik önmaga megváltoztatásán,
fejlődésének zavartalan továbbsegítésén, mint a terapeuta. A páciensnek ki kell
küszöbölnie azokat a lelki zavartényezőket, melyek miatt nem képes elfogadni
önmagát és a világot (Self-inkongruencia, az élményekhez való viszony
disszonanciái), ezáltal el kell érnie a self (önmaga) és a tapasztalatok közti
kongruenciát (zavartalan harmóniát).
3. Viselkedésterápiás modell
A viselkedéslélektani személyiségmodell tükrében mindenféle (adaptív vagy hibás)

viselkedésünk tanulás eredménye. A pszichikus zavarok valójában magatartási
anomáliák, alkalmazkodásra elégtelen “válaszok”. Ezek vagy hibás vagy elégtelen
tanulást feltételeznek. Ha korrigáljuk a hibás viselkedést, megszüntetjük a zavart, az
elvett viselkedés helyett “adunk” a személyiségnek (jutalmat, új értéket) kiegyenlítő
sikereket, akkor a viselkedés-változtatás tartóssága biztosított. Ha a tünet megszűnik, a
beteg gyógyultnak tekinthető. Ha van jobb és új viselkedési mintája, akkor nem kell
félni a “visszaeséstől”, vagy “tünetváltástól”. A behaviorista személyiségmodell
alapján a viselkedésterápia a pszichikus történések (fekete dobozának) ki- és bemeneti
(inger és válasz) tényezőire irányuló “folyamatos kísérlet”, a viselkedésváltoztatás
programjainak tudományos színtere (Meyer, Chesser, 1971).
4. A hatvanas években a viselkedés-lélektan intenzív fejlődése keretében a kognitív

mediációs (közvetítő) folyamatok kutatására irányul az érdeklődés. A viselkedés

“közbülső, közvetítő változóinak” elemzési törekvése, az információfeldolgozó

folyamatok felfedezése és a pszichikus “box” eseményeinek szimulálása módot ad a
“belső közvetítő folyamatok” tanulmányozására. Új irányzatként születik meg a
“kognitív lélektan” (Kelly G.A. 1955), mely megújítja a tudományos
viselkedéskutatás terápiás alapelveit. Ezért ma már a viselkedés- és kognitív
pszichológiai irányzatok terápiás módszereit rendkívül gazdag gyógyító
eszközforrásként értékelhetjük. A hatvanas évektől a viselkedésterápiás munkában is
megjelenik a páciens személyiségtényezőinek új szempontú megközelítése az un.
funkcionális viselkedéselemzés útján (Mahoney, 1979), melyet behavior-interjúnak is
neveznek. Ennek felvétele során a terapeuta elemzi a tünet és panasz megfigyelhető
és a verbális viselkedésben is feltároló jellegzetességeit, figyeli és összegezi a beteg
önváltoztatási lehetőségeit. Tisztázza a tünetképző, kiváltó helyzetet, a hibás
viselkedést fenntartó változókat, sőt a tünetek létrehozásában és fenntartásában a
személyiség ösztönző vagy akadályozó motivációs tényezőit is. Ma már követelmény
az un. fejlődési út (életút és szociológiai színterek) szerinti elemzés és a
társashelyzetek és szociális relációk feltérképezése a beteg életében (“hossz- és
keresztmetszeti szociális térkép”). Felmérik a beteg önkontroll- és együttműködési
készségeit és szociokulturális miliőelemzést is szükségesnek tartanak
(családszerkezet, réteghelyzet, anyagi jólét stb). Ezáltal a kísérleti lélektani
megalapozottságú és tanuláselméleti bázisokon nyugvó viselkedésterápia ma már
mind több általános pszichoterápiás és interperszonális tényezőt épít be munkájába és
a terápiás kapcsolat személyiségi szintjeit is mind jobban érvényesíti. A komplex
viselkedési interjú szempontrendszerének összetettsége már-már közelít a mélyinterjú
tartalmi kívánalmaihoz. A “kognitív információfeldolgozó és imaginatív (képzeleti)
processzusok” követése pedig a pszichikus élményeknek és a szubjektív tényezőknek
juttatott mind nagyobb szerepet tükrözi. Nem véletlen, hogy a viselkedésterápiák
neves képviselője Lazarus (cit. Chesser, Meyer, 1971) azt állítja, hogy a
viselkedésterápia önmagában szükséges, de már nem mindig elégséges módszere a
pszichikus zavarok gyógyításának. E terápia találkozása és integrációja egyéb
módszerekkel elsősorban a hipnoterápiák, a relaxációs módszerek és a kommunikativ-
stratégikus szociálpszichológiai irányzatok, ill. módszerek terén nyilvánvaló (Haley,
1963). Ezt reprezentálják a specifikus “kognitív pszichoterápiás módszerek” is, mint
pl. Ellis (1970) REP-je, (Racionális Emocionális Pszichoterápiája), vagy pl. az új
pszichoedukatív-behaviorista családterápiás irányzatok is (Telkes, 1982).
5. Az interperszonális modellek
Az interperszonális modellek a személyiségfejlődés társas meghatározottságának
feltevésére épülnek, a család, a mikromiliő és a kiscsoportok viselkedésmeghatározó
szerepét hangsúlyozzák. Terápiás céljuk: abban az erőtérben közvetíteni a terápiás
hatásokat, amelyben a hibás viselkedés létrejött (család, pár, csoport). Az egyéni
terápiák szempontjából is nélkülözhetetlen e szemléletben való gondolkodás. Az
ismeretanyagát pedig mindenféle terápiás munkában implicit tudásként kell
felhasználnunk.
A rövidterápiák célrendszere és alapformái
Az eddigiekben vázolt személyiségmodellek, ezeken nyugvó terápiás célok és irányok alapján

immár pontosabban fogalmazhatjuk meg a rövidterápiák közös és eltérő vonásait,
célrendszerét és alapformáit. Eszerint

1. a rövidterápiák nem törekednek teljes személyiségrekonstrukcióra, hanem részleges

módosításokat, korrekciókat céloznak a személyiségekben;
2. jellemzőjük a tünetcentrikus, illetve a tünetek közvetlenül meghatározó faktorokra
irányuló munka. Egyrészt a tüneteket igyekeznek meghatározott technikákkal
csökkenteni vagy megszüntetni, másrészt a személyiség ép részeinek
tehermentesítésére és erősítésére, terápiás felhasználására törekednek.
A rövidterápiák a terápiát megalapozó személyiségelméletben foglalt emberkép, az orientáció

és eszköztár szerint lehetnek
1. dinamikusan orientált feltáró, korrigáló személyiségalakító, vagy szupportív (énvédő,

támogató) módszerek és
2. racionális, pszichopedagógiai eszközökkel, szociális intervenciókkal és tanácsadással
dolgozó, direktebb módszerek. Az alapirányok és eszközök kombinációjából és egyéb
intenziváló technikák bevonásából (gyógyszeres “mélyítés”, relaxációs előkészítés,
hipnoterápiás (fellazítás”, stb) ma már sokféle “kétutas” és kombinált módszer is
ismeretes.
A rövidterápiás helyzet
A rövidterápiás helyzet sajátosságai: nem törekszünk a regresszió kibontására vagy

elősegítésére, ezért “szemtől-szembe” ülő helyzetben, ritkább ülésszámmal folyik a terápiás
munka (heti egy-két órában). Az alexanderi “egy időben egy probléma” elvét követjük, az
“itt és most”-ra nagyobb hangsúlyt helyezünk. Többnyire adunk terápiás “házi feladatot”.
Számolunk azzal, hogy a terápiás ülések közötti időben legalább annyi változás szerveződhet,
mint az üléseken, terapeuta magatartásunk is “aktívabb”. Arra törekszünk, hogy a beteg
önállóságát erősítsük, átviteli neurózisát és terápiás függését ne fokozzuk vagy ne hívjuk elő
mélyebben. Amint azt Alexander (1956) ajánlotta, nem az indulatáttételre, hanem a
kapcsolatra helyezzük a hangsúlyt, a realitásszint erősítésével. Az átviteli emóciókat nem
ismétlő, hanem korrigáló emocionális és viselkedési tapasztalatok katalizálására használjuk
fel. A beteg érzelmeit énjének és értékeinek erősítésére fordítjuk, ezért aktuális pszichés
problémájának centrumában, a beteg számára eltűrhető és általunk is kézben tartható
legnagyobb érzelmi feszültségben dolgozunk. Mivel a terápiában a beteg olyan érzelmi
helyzetbe kerül, amelyet hajdan és azóta sem tudott megoldani, ezért fel kell fedeznie
anakronisztikus magatartását, hogy attól igyekezzék megszabadulni és együttes munkával
adaptívabb magatartást alakíthassunk ki. A beteg a jelenben már másképp és más helyzetben
éli át konfliktusát, ezért az indulatáttételt értelmeznünk kell, legyen annak reális tudatában és
ezen erőket fordíthassa énjének erősítésére, új viselkedésmódok próbáira, védett és elfogadó
légkörben való “begyakorlására”.
A terapeutával szembeni követelmények
E folyamatok vezetése a terapeutával szemben is sokféle követelményt támaszt. Orvos vagy

pszichológus terapeutának egyaránt rendelkeznie kell megfelelő szemlélettel,
pszichopatológiai tudással, bizonyos személyiség-koncepcióban való gondolkodási
jártassággal, melynek segítségével tervez, modelleket használ fel és a terápiás folyamatot
vezeti. Szükséges, hogy az alkalmazandó terápiákban előzetes saját-élményekkel és
tapasztalatokkal rendelkezzék, ugyanakkor igénybe vehessen szaksegítséget, szupervíziót is.

Ennek szükségességére Bálint Mihály (1973) így mutat rá: A terápia során két kérdés merül
fel szükségszerűen és folyamatosan, egyrészt hogyan közelít a terapeuta, másrészt hogyan
közelíti őt a beteg. Csak a terápiás folyamatba beavatott szakértő segítség képes a terapeuta
önismereti gyengéi miatti szemléleti és gyakorlatbeli “vakfoltjait” világossá tenni,
ugyanakkor a szupervizor résztvevő együttgondolkodásával elősegítheti a terápiás fordulatok
értő-érző megoldását is.
A beteg rövidterápiás alkalmassága
A beteg rövidterápiás alkalmasságának sokféle összetevője van. Így pl. szenvedésének

mértéke, terápia iránti igényei, együttműködési készsége, a pszichoterápiához való érzelmi és
értelmi viszonya, az önmagához és helyzetéhez való viszonyulás, beteghelyzetének és
betegszerepének mélysége, szervültségi foka, betegségi állapotának fennállási ideje, stb. E
belső tényezőkön túl szerepet kap a beteg szociális tere is, az abból eredő motivációk és a
közvetlen, intézményes környezetnek a pszichoterápiához való viszonya is, a terápiát
elősegítő vagy akadályozó attitűdje. A külső tényezők közt a terápia helye és
intézményháttere azért döntő, mert ettől függ, milyen terápiás munkát ír elő, kíván meg, tesz
lehetővé vagy támogat és enged az intézmény, hogyan szabályozza (ellenőrzi, segíti vagy
gátolja) e tevékenységet, milyen az egészségügyi dolgozók terápiás szocializáltsága, főként
az orvosok pszichoterápiás kultúrája, attitűd- és ítéleti rendszere.
A fokális rövidpszichoterápia
A rövid pszichoterápiás eljárások közül elsőként a dinamikusan orientált fokális

rövidpszichoterápiát tárgyaljuk. 1963-ban ismertette Bálint tanítványa, David Malan (1965)
ezt az intenzív-aktív pszichoanalitikus eljárást, amelyet az un. exploratív rövidterápiák bázis-
módszerének tekinthetünk. E rövidterápiák bázis-módszerének tekinthetünk E rövidterápia
jellegzetessége, hogy a beteg “fokális” konfliktusára irányul, a kontraktusban megszabott
időtartamra korlátozott, aktív és intenzív (több értelmezéssel és sokféle terápiás
intervencióval dolgozik), nem használ fel álmokat és szabad-asszociációs technikát (vagy
csak célzottan, szükség esetén), és nem alkalmaz tanácsadást vagy egyéb direktív eszközöket.
Erősen célzott, tehát azon múlik a sikere, elfogadja és megérti-e a beteg a fokális
problémájának tudattalan indítékhátterét, összefüggéseit adott állapotának, illetve képes-e
hatékonyan együttműködni ennek mélyreható elemzésében. A terápia vállalhatósága a
terapeuta szempontjából attól függ, sikerül-e a beteg fokális konfliktusát pszichodinamikailag
megfelelően körvonalaznia és azt lehetőleg az első találkozás(ok) explorációi alapján
megfogalmaznia (első beszélgetés jelentősége!) (Argelander, 1967). A fokális konfliktus nem
azonos a központi, főkonfliktussal (mivel minden tünet többszörösen determinált, inkább
konfliktusszintekről, rétegekről beszélhetünk), hanem
1. a beteg aktuális állapotáért, tüneteiért leginkább felelős, tudatközeli konfliktusszint,

2. mely aktuálisan az állapot előterében áll,
3. a beteg számára rejtett (tudattalan), de a terapeuta által pszichodinamikailag
átlátható, jól megragadható.
E terápiában különösen döntő feltétel, hogy a beteget elegendően el tudjuk fogadni. A beteg
szempontjából viszont fontos a megtartott realitásfunkció, bizonyos énstabilitás, melyet “az
élet teljesítményteszt”-jéből (kritikus helyzeteinek korábbi megoldásmódjaiból) deríthetünk
fel. (Alexander, French, 1946). Döntő a gyógyulási szándéka, az együttműködés kívánása,

a külső kényszer-mentesség, a belátóképesség, (legalábbis ne legyen túl nagy ellenállása

problémái pszichikus eredetének elfogadásával szemben!). E feltételek teljesülésekor
remélhetjük csak azt, hogy a létrehozott kedvező terápiás alaphangulat tartós maradhat, a
bizalmi légkör megfelelő és a munkaszövetség teherbíró, amelyben az együttes munka
kedvezően haladhat előre.
A fokális konfliktus meghatározása
A fokális konfliktus feltárásához először a tüneteket, a kiváltó szituációt és a beteg

életkörülményeit szükséges alaposan megismernünk. E célok miatt az első beszélgetés nem
halad teljesen kötetlenül, hanem a feltárandó tématerületeken a szükségesnek ítélt célzott,
terelő és irányító kérdezést alkalmazzuk. Ekkor végezzük el a motivációelemzést és a
projektív személyiségvizsgálatokat is. A kapott információ-anyagból, a beteg megfigyelt,
észlelt viselkedéséből, és a terapeutában kiváltott hatások elemzéséből fűzzük össze és
próbáljuk kibontani:
1. Mi a beteg tudattalan főkonfliktusa?
2. Mit hárít el és mit tesz át tünetekbe?
3. Melyek a vezető elhárításmódjai?
4. Hogyan jelenik meg a konfliktus a terápiás kapcsolatban?
5. Mi az aktuális, felszinibb, tudatelőttes fokális konfliktusa (vagy melyek a fokális
kontliktusai) és ez hogyan viszonyul a főkonfliktushoz?
Ezek alapján történik meg a “fókuszmeghatározás”, melyet célszerű a terapeutának

egyes szám első személyben mintegy a beteg helyett megfogalmaznia. Erre a
meghatározásra épül a terápiás munkaterv. A fókusz megfogalmazása két módon
történhet:
1. a vezető elhárításmód felől (amely az én “harcmodorát” tükrözi), ez az
elhárításcentrikus fókusz-meghatározás és
2. a megtagadott, elhárított szükségletek felől (impulzusközpontú meghatározás).
A fokális terápia vezetése
A fokális terápiás munka kontraktuskötéssel veszi kezdetét. Két indítási és vezetési mód
között választhatunk (a betegtől függően):
1. a beteggel világosan és érthetően közöljük - nem szaknyelven – azt, hogy miben

látszik az aktuális probléma és ettől kezdve ebben haladunk tovább;
2. nem közöljük vele ezt, de a konfliktus fő vonalában haladunk és minden
értelmezést, valamint terápiás intervenciót e köré rendezünk, végül is aktívan,
együttesen bontjuk ki és fedezhetjük fel a beteggel az aktuális, előtte rejtett
problematikát, átláthatóvá, elfogadhatóvá és megmunkálhatóvá téve a fokális
konfliktust. Ebben az átviteli és ellenállási jelenségek értelmezésének különösen
nagy szerepe lehet (Klüwer, 1971).
Interpretáció és terápiás intervenciók
Az értelmezések (a motivációk és cselekvések közötti olyan összefüggések feltárása,

melyek a beteg számára nem nyilvánvalóak, sőt rejtettek, “tudattalanok”) mellett
egyéb, un. terápiás intervenciókra is tág lehetőség nyílik, ezek alkalmazásában is
aktívabbak lehetünk (Beck, D. 1971). Ilyenek pl.:

1. A betegnek részletesen kell elemeznie a tünetek keletkezését, a kiváltó

szituációt, az akkor lejátszódó érzelmi állapotokat. A beteg ezáltal rájöhet,
hogy a tünet nem sorscsapás, nem végzetszerű, hanem éppen a története
magyarázza okait, ez pedig megérthető és átlátható.
2. A betegnek meg kell tanulnia az “egzakt fantáziálás” (Ferenczi S., 1938).

Elképzelhetjük vele azokat a helyzeteket, amelyektől retteg és amelyek a
tüneteit fokozzák. Jelentősége éppen abban áll, hogy lehetővé teszi a
veszélytelen cselekvéspróbát, a képzeleti domesztikációt (szelídítést), a
félelmek ventilálását (elvezetését, szellőztetését).
3. Interventív lépés, ha valamely módon bemutatjuk a betegnek, hogy amitől fél,

annak bekövetkezése nem törvényszerű, sőt vannak saját eszközei a - nem
elkerüléses – megoldásra.
4. A beteg problémáit olykor kívánatos általános emberi összefüggésekbe

helyeznünk.
5. Lehetséges új információk adása is, bizonyos lehetőségekre való utasítással.

Általános tapasztalat, hogy a betegek olykor banális lehetőtőségekre sem
látnak rá, ha az összefügg konfliktusukkal.
6. Buzdíthatjuk vagy igazolhatjuk a beteg terveit, cselekvéseit, ha ezekkel

azonosulni tudunk, tehát meg tudjuk erősíteni hitelesen az egyetértését, sőt a
megerősítésnek terápiás hasznát reméljük.
7. Személyes vonatkozások említése is lehetséges.
8. Lehet bizonyos, általunk tapasztalt értékekre, kedvező tulajdonságokra is

hivatkozni.
A terápia befejezése: a “leválasztás”
A konfliktuselemző, motiváció-feltáró, értelmező, belátást elősegítő folyamatok

rövidterápiában sűrítetten zajlanak le. Ezért igen fontos a “leválasztási” (terápia
befejezési) folyamat gondos megtervezése. Ebben a fokozatosságot tartjuk szem előtt.
20 üléses terápia esetében pl. a 15-től kezdve újra és újra emlékeztetjük a pácienst a
befejezés közeledtére, ez aktivitás-fokozó, kibontja a “gyászmunkát” és
feldolgozhatóvá teszi az elválási feszültséget. Az intervenciók felhasználásával
erősítjük a beteg önállóságát (“tudom, hogy ez már megy magának”). Fenntartjuk a
felkeresés lehetőségét is (“tudja, hogy ha szükséges, itt és itt megtalál, előtte jelezze”).
Egyidejűleg sugározzuk azt is: minden reményünk megvan, hogy erre már nem lesz
gyakran szüksége.
Az “egyéni pszichológiai betegvezetés”
A (vázlatosan ismertetett) fokális rövidterápia valamennyi eszköze jól alkalmazható

egyéb rövidterápiákban is. Ilyen pl. a hazánkban igen gyakran végzett “egyéni
betegvezetési” terápia is, amelyet “egyéni, osztályos pszichológiai betegvezetésnek” is

nevezünk. Ez a pszichoterápiás módszer az osztályokon viszonylag rövid ideig

tartózkodó betegek szupportív (támogató, énerősítő) terápiája, amely az osztályos
életrend és lehetőségek kereteibe illeszkedik. E pszichoterápia sajátos és összetett
célokat szolgál:
1. segít a betegnek, hogy elviselje és feldolgozza szerepvesztési feszültségeit

anélkül, hogy betegszerepét elmélyítené;
2. bevezeti a beteget az osztályos élet szokásrendjébe;
3. személy kapcsolaton alapuló biztonságot és támaszt nyújt;
4. interventív javaslatokkal is oldja a beteg kiszolgáltatottsági érzéseit;
5. fő feladata a beteg érzelmi hozzáférhetőségének megnyitása, érzelmeinek
terelése, a “gyógyulási” vágy és törekvések erősítése.
Ebben a folyamatban, amely a beteg osztályra kerülésekor indul el, az aktuálisan

legfontosabb problémát emeljük ki, azt a konfliktust, amely a legtöbb adaptációs
zavart okozza. Célunk az, hogy rövid idő alatt is új, hasznosabb viselkedésmódokat
erősítsünk meg és a hibás magatartás elhagyását, feladását érzelmileg jutalmazzuk.
Törekszünk a beteg toleranciájának növelésére, jobb alkalmazkodási készségeinek
kidolgozására.
A terápia exploratív folyamatban, rögzített idejű és időtartamú (heti 2-3-szor egy-
másfél óra) beszélgetésekkel folyik. Ennek során a jelenben, az “itt és most”-ban
maradunk, az aktuális élethelyzet megbeszélésével kiemeljük a legakutabb
történéseket (pl. munkahelyi konfliktus) és ezen a fonalon haladunk tovább. A beteget
szembesítjük (konfrontáció) hibás viselkedés-módjaival és elfogadó, segítő buzdítással
tereljük jobb, életképesebb magatartás vállalása (kipróbálása) és megerősítése felé.
Legfőbb célunk az önismeret bizonyos szintű növelése. Ennek eszközei: a terapeuta
által nyújtott viselkedési minták, amelyeket a mintakövető azonosuláshoz szükséges
érzelmi indítékok előhívásával, a beteg által átvett viselkedés, attitűd, reagálás
megerősítésével támogatunk. Az orvos vagy pszichológus szerepe e folyamatban
sokrétű. Leginkább a tükröző, konfrontációs funkció, a korrekciós és ventillációs
történések irányítása, végül pedig a hazatérésre való előkészítés. A terápiás eszközök
közt a direktívebb tanácsadási lehetőséggel is élünk, azonban a beteg önállóságára,
kezdeményezésére épülő “saját tervnek” mindig nagyobb hangsúlyt adunk, mint a
“kívülről irányítás”-nak. Azt tanácsolhatjuk csak, amire a beteg kész és képes!
Az Ellis-féle racionális-emocionális kognitív pszichoterápia
Végül érintjük azokat a rövidterápiás eljárásokat is, amelyeknek létezik hazai kultúrája
és elegendően elterjedt a gyakorlata. Ilyen az Ellis-féle raconális-emocionális
pszichoterápia (REP) is, amely a (kognitiv-viselkedésterápiás” módszerek közé tatozik
(Ellis, 1970). Célja a neurotikus magatartást eredményező, az adaptív életvezetést
lehetetlenítő neurotikus hiedelmek fokozatos felbontása, érvénytelenítése és
alkalmazkodóképes attitűdökkel, viselkedéssel történő helyettesítése.
Ismeretes, hogy a neurotikus betegek számos, a külső, reálisabb megítélés

szempontjából hiteltelen, irracionális “tétel”-ből következő hamis indítékhoz kötik
bizonyos viselkedés módjaikat. Hiedelmek tömege vezérli a neurotikus viselkedést.
Ezek racionálisan megfogalmazott, emocionálisan indukált, irreális képzetegységek. A
ráció nemcsak hitelesíti, hanem meg is hamisítja az emóciót. A hamis sablonok és
sztereotipek a ráció evidenciájával határozzák meg a viselkedést és az emóciók

szolgálatában állnak. Ilyen irracionális hiedelem pl. “a dolgoknak csak egyféle jó

megoldása lehet”, “csak akkor érek valamit, ha a dolgokat tökéletesen oldom meg”,
“elviselhetetlen, ha valami nem úgy történik, ahogy vártam”, “engem mindenkinek
szeretnie kell”, “az emberek gonoszok és irigyek”, “az okos ember nem mutatja ki az
érzéseit, mert azt kihasználják”, “a kudarcokat okvetlenül ki kell kerülni” stb. Hogyan
bontódnak fel az ilyen ítéleti tömbök? A terápia ennek szolgálatában álló folyamat:
1. Az életrajzból kiszűrjük a vezető szerepet játszó hamis sablonokat,

összeállítjuk ennek egyedtipikus mintázatát.
2. Ezután szabad exploratív beszélgetés során gyűjtjük be azokat a történéseket,

amelyek a beteget leginkább megterhelik és kapcsolatba hozhatók a hamis
attitűdökkel.
3. Ennek keretében minden ülésen egy-egy életepizód alapos elemzésére kerül

sor (mi-mit váltott ki, hogyan alakult, mi mozgatta a történést, mi mozgatta a
történést, mi volt benne az irreális háttér-feltevés).
Szinte belesodorjuk a beteget abba, hogy ki tudja mondani a történést mozgató hamis
tételt. Pl. “látja, nekem semmi sem sikerül… bezzeg…”. Rávilágítunk arra, hogy
másnak sem sikerül “mindig minden”. Példákat hozunk a beteg életéből olyan
sikerekre, amelyek mellett észrevétlen természetességgel ment el, rávezetjük arra,
hogy a negatív élményekre van ráhangolva, ezeket veszi elsőként észre és
aránytalanul nagy érzelmi teherként viseli ezeket. A széteső sablonok helyett
megkeressük a beteg életlehetőségeiben benne lévő új, jobb attitűdöket. Terápiás
házifaladatként adjuk annak végiggondolását, milyen egyéb viselkedésmódok
volnának lehetségesek a régiek helyett. Képzeletben 3-4 módot végig kell vezetnie,
azután a mindennapi életben kell próbára tennie magát, képes-e az új attitűdöknek
megfelelő viselkedés irányításra. Ez a terápiás módszer igen hatékony az
antiszexuális attitűdök felbontására és az elhárító magatartás érvénytelenítésére.
Neurotikus szexuál-sablon pl. “ az ember állat lesz tőle”, “lealjasodom, ha élvezem az

együttlétet”, “én erre alkalmatlan vagyok”, “nem is kívánom soha” stb. Ha felbontjuk
az ítéletet és kicsalogatjuk a fenntartó érzelmek védekező hálója mögül az eredeti
vágyképletet, akkor a “tétel” is képes módosulni, hiszen az érzelmi viszonyulás
változik meg (szabadul fel, illetve kap teret a fantáziában). A terápia folyamata
pedagógiai mozzanatokat tartalmazó, pszichopedagógiai korrektív és kognitív
átalakító munka. Hatása éppen abban rejlik, hogy a hamis tétel megváltoztatásával
megtanulhatóvá teszi a beteg számára a kínos, nehézségeket tartalmazó valóság-
területeken való racionális-emocionális eligazodás módjait, a hatékony és örömteli
cselekvés készségét. Önismeret növelő értéke ebben áll: a beteg megismerheti
legsajátabb, valódi reagálási lehetőségeit, amelyeket nem torzítanak el többé a hamis
hiedelmek. E terápia igen hasznos és átmeneti életvezetési zavarok rendezésére is. Mi
készteti a betegeket a sablonok felbontására? Elsősorban az a terápiás légkör,
amelyben elfogadó, segítő és megértő, sőt elítélés és minősítésmentes légkörben
érezheti magát, “szövetséges” terapeuta segíti hozzá, hogy sajátmaga dolgozhassa ki
hatékonyabb viselkedési terveit és megerősítést nyerhet az új megoldás cselekvéses
beválása által is.

Relaxációs rövidterápiák
A rövidterápiás eljárások körében ma már vezető helyen találjuk a hazai gyakorlatban

is a relaxációs terápiákat. Minden relaxációs eljárás pszichoszomatikus gyógyító
módszer, mivel meghatározott izomellazító és élettani működés-szabályozó
gyakorlatok útján hoz létre pszichovegetatív egyensúlyt. A relaxációk
gyakorlásterápiák, mert tréningszerű helyzet- és gyakorlatismétlésekkel érik el az
élettani folyamatok (izomtónus-szabályozás, légzés, szívműködés, vérkeringés)
akaratlagos szabályozásának megtanulását, új belső szabályozási program kialakítását,
a tanult szabályozási képesség automatizálódását. A tanulási folyamat effektusa a
kialakult önellazítási és funkció-szabályozási képesség minőségével, gyors
kiválthatóságával, tartósságával és új helyzetekre való átviteli készségével mérhető le.
A relaxációs terápiák módszertanilag jobbára a viselkedés terápiákhoz állnak közel,
célkitűzéseik tekintetésben azonban általában túllépnek a “behavior-programok”
határain. A tanulás közvetlen eredményét (fiziológiai működések szabályozási
képességét) csupán közvetítő eszköznek tekintik a magasabb szintű pszichikus
önszabályozás eléréséhez. Bár a személyiség egyensúlyának kialakítását a biológiai,
szomatikus funkciók rendezése felől közelítik meg, a létrehozott változásokat a
személyiség-alakítás, önnevelés szolgálatába állítják. Az ellazítási módszerek főként a
pszichomotoros és pszichovegetatív működések zavarainak terápiás eszközei.
Módszertanilag aszerint különböznek, hogy
1. a pszichikus nyugalmi-egyensúlyi élmény létrehozásában a pszichomotoros,

pszichovegetatív korreláció melyik összetevőjére hatnak inkább és milyen
eszközöket használnak fel ehhez. A Jacobson-féle progresszív relaxáció pl. a
vállizomzat ellazítását és a tökéletes “pszichomotoros harmónia” elérését tűzi
ki célul, aktív mozgás-lazítás műveletek alkalmazása útján. A Schultz-féle
autogén tréning (AT) az izomellazítást első lépcsőfokként alkalmazza, a
passzív koncentráció autoszuggesztív folyamatait pedig a teljes
pszichovegetatív átrendezés szolgálatába állítja. A Lemaire-féle pszichotonikus
áthangolás a különféle emocionális és indulati állapotokkal társuló izomtónus ,
mozgás- és testérzések elemzésével ér el magasabb szintű testi önismeretet. A
redukálás (mozgás-újranevelő) relaxációk, mint pl. Marlow, Alexander
módszerei a mozgáskultúra és ökonómia fejlesztésével dolgozzák ki a
pszichomotoros önszabályozás magasabb szintjét.
2. Az egyes módszerek aszerint is különböznek, hogy a kívánt hatás eléréséhez

milyen közvetítő eszközöket alkalmaznak. Az autogén tréning a szuggesztív
autokontrációs hatásokat az önszuggesztiós képesség kifejlesztésére alapozza.
A célzott szervtréning pl. Kleinsorge és Klumbics módszere fokozott szerepet
szán a heteroszuggesztív hatásoknak. A hipnorelaxációk a hipnotikus (transz)
állapotot vagy ennek hipnoid fokozatát a tanulás gyorsítására használják fel,
míg a “klasszikus” behaviorista módszerek csak a gyakorlás-ismétlés-tanulás
viselkedésmódosító triászával kívánnak dolgozni. A mozgás-újranevelő
módszerek középpontjában is testgyakorlatok, gimnasztikai tréningek állnak,
míg a pszichotonikus áthangolásban már a feltáró exploratív pszichoterápiák
verbális eszközrendszerét is felleljük. A Fucha-féle funkcionális ellazításban és
az un. pszichoanalitikus relaxációban (Stephanos módszerében) pedig már
“testnyelvi pszichoanalizis” történik, a klasszikus pszichoanalitikus
folyamatkezelés szabályainak megfelelően.

Ezúttal nem lehet célunk e módszerek beható ismertetése (a kérdéskört

bővebben ld. Beady és Koronkai, 1977). A relaxációs módszerek azonban
rendkívül jelentősek azért, is, mert egyrészt a viselkedésterápiás módszerek
specifikus műveleteihez előkészítő eljárásul szolgálnak (szisztémás
deszenzitáció, reciprok inhibiciós elvű kezelések, shaping, social-skill stb),
másrészt az un. kétutas és kombinált módszerek egy részének alapfokozatát
képviselik.
A Katatim képélmény módszerei
Ilyen pl. Hanscarl Leuner (1980) katatim képélmény (KB) terápiája, melyet szimbólumdráma
néven is ismerhetünk. Ez a módszer pszichoanalitikus, fokális rövidterápia, amelyben relaxált
állapotot kiváltva mozgósítjuk a beteg regresszívebb, képtudati gondolkodási folyamatait. A
“kontrollált regresszióval” folyó éber-álom terápia standard fantázia-hívóképekhez társított
szabad-képzeleti, képi “pszichodrámákat” tesz elemzés tárgyává és katartikus élmények
terepévé. A relaxáció maga is jelentékeny segítség a szorongások oldásához, a szimbolikus-
képi megelevenítésben újrajátszott és lereagált, majd feldolgozásra kerülő konfliktusanyag
pedig az értelmező-összefüggésteremtő munka során újra rendeződik pszichikus
élményvilágban, a megértő és katartikus élmény-feldolgozásban új, kedvező belső egyensúlyi
helyzetet hoz létre és így létrejöhet az emocionális- és indítékrendszer jobb, adaptívabb
szintje.
Krízisintervenciós rövidterápia
Sajátos feladatokat jelent a rövidterápiákban a krízis-intervenció. A nagy emocionális

feszültségben, olykor szélsőségesen regresszív állapotban lévő beteggel folyó támogató-
feldolgozó terápia elsődleges célja a beteg akut krízisállapotból való kivezetése addig az
“énállapotig”, amely már másféle terápiás eszközök bevonását is megengedheti. A kapcsolati
és érzelmi igény intenzitása, a fenyegető reszuicidális veszélyes, a regresszió mélysége és az
állapot ingadozása olyan emocionális terhelést rá a terapeutára, amelynek vállalásához
speciálisan “edzett”, felkészített terápiás készségek szükségesek, mindenekelőtt teherbíró
személyiség. Az állandó tehermentesítő és szaksegítséget adó szupervízió pedig
nélkülözhetetlen.
A rövidterápiákhoz szükséges szakjártasság
A rövidterápiák vázlatos áttekintése és világossá tehette előttünk azt, hogy e módszerek

alkalmazásához elsősorban megfelelő pszichoterápiás alapképzettség, szemlélet- és
munkamód, az egyes módszerekre nézve pedig alapos jártasság, saját-élményű felkészültség,
elméleti és gyakorlati tudás szükséges. A rövidterápiák nem egyszerűbbek, hanem lényegileg
másfélék, mint a “hosszú pszichoterápiák”, gyorsaságuk másodrendű is intenzitásuk mögött.
Éppen azáltal “gyorsabbak”, hogy intenzívebbek, koncentráltabbak és relatív
“időnyomásban”” is dolgoznak. Ezért vezetésük nagyobb felelősséget ró az alkalmazó
terapeutákra. Ezért is hangsúlyozzuk, hogy a megfelelő pszichoterápiás felkészülés az
alkalmazás előfeltétele, a szupervízió pedig e munka szükséges velejárója.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a sokféle módszer alkotta kínálat ma már módot ad a

beteg szükségleteihez és a terápia lehetőségeihez alakított terápiás tervezésre, a célkitűzéseket
szolgáló eszközök alkalmazására, melyekkel a terápiás folyamatot hatékonyabbá,

intenzívebbé tehetjük. A betegközpontú terápiás munka megkívánja a rugalmasságot,

nyitottságot, a módszerek átgondolt kombinációját, a terápiás stratégiának és taktikának
(Buda, 1974) céltudatos kimunkálását. A terápiás tervet azonban az indikációs lehetőségektől,
a beteg személyiségétől, a pszichológiai zavar mértékétől függően lehet, sőt szükséges
kialakítani, vezetni és véghez vinni.

Németh László: Szociális munka csoportokkal

In: Bevezetés a szociális munka gyakorlatába – kézikönyv (1997) Szociális Szakmai
Szövetség
A szociális csoportmunka szemléleti kerete
A szociális munkás szakma professzionalizálódásával egyre magától értetődőbb, hogy az

egyes munkaformák specifikus módszertana leírásra kerüljön. E tanulmány miután a szociális
munka gyakorlatához című kézikönyvben jelenik meg, ezért fontos szempont, hogy a
gyakorlati alkalmazás oldaláról kerüljön leírásra a szociális csoportmunka módszertana.
Miközben a gyakorlatorientáltság vezérlő szempont, nem kerülhető meg, hogy a gyakorlatot
meghatározó, illetve a gyakorlatban alkalmazható elméletek is bemutatásra kerüljenek. A
szociális csoportmunka módszertani leírásának több nehézsége is van. Egyrészt hiányoznak
azon elméletek - a magyar szakirodalomból - amelyekre támaszkodva a szakmában már
elfogadott pontos definícióját lehetne adni a szociális csoportmunkának. Másrészt egy olyan
szakmai közegben helyezkedik el a szociális munka, amelyben a csoportos munkaformát a
pszichológusokhoz, pszichiáterekhez köti a jelenlegi felfogás. Harmadrészt egy olyan
szabályozatlan területe a szociális munkának a csoport része, amelyben sokszor találkozom
azzal a jelenséggel, hogy teljesen képzetlen - jószándékú - emberek foglalkoznak
csoportokkal vagy másik végletként találkozom azzal az elvárással, hogy csak kiképzett
csoportvezetők vezessenek csoportokat. Ez utóbbi esetben pedig a "kiképzés" valamely
pszichológiai módszerben szerzett módszerspecifikus csoportvezetői képzettségre vonatkozik,
ami - le kell szögeznem -, hogy nem egyezik meg a szociális csoportmunkára való
képzettséggel. Miközben ezt állítom, tudom azt is, hogy jelenleg még nincs szociális
csoportmunkára vonatkozó csoportvezetői képzés. Mindezen nehézségek ellenére - vagy
éppen ezért - tartom fontosnak az elmélet és gyakorlat szempontjából megmutatni, hogy
milyen jellemzők alapján nevezhetünk egy csoportmunkát szociális csoportmunkának.
Amennyiben tartalmilag közelitek a meghatározáshoz, akkor azt mondhatom, hogy a
szociális csoportmunka alapvetően - diszkrimináció mentesen - a kliensek igényére ad választ,
legtöbb esetben a kliensek mindennapi életterében, környezetében szerveződik a csoport
tevékenysége, így a szociális munkásnak a kliensek közvetlen valós élettérében kell
dolgoznia. A szociális csoportmunka kliensei legtöbbször elesett, kiszolgáltatott, hátrányos
helyzetű társadalmi csoportok tagjai vagy olyan egyének, akik életformájukból,
élethelyzetükből, hiányzó képességeik vagy meghatározott kultúrájukból következően
kisebbségi helyzetben vannak. A szociális csoportmunka másik nagy területe - tartalmi
megközelítésben - amikor a szociális munkás olyan feladatcsoportokban végez tevékenységet,
amelyekben a fent meghatározott kliensek, kliens csoportok számára szolgáltatásokat
kialakító döntéshozó testületekben végzi tevékenységét a szociális munkás, vagy
intézményeken belül szolgáltatásokat nyújt az egyes problémacsoportok számára.
A szociális csoportmunka meghatározáshoz ha fogalmilag közelítek, akkor azt
mondhatom, hogy a közvetlen szociális munkának egy lehetséges iránya, ahol az ugyanolyan
helyzetben lévő kliensek számára a szociális munkás felismerhetővé teszi az egyének
azonosságát és csoporttá szervezi őket, akik saját elgondolásaik alapján léphetnek fel az
igényeiknek és szükségleteiknek megfelelő szolgáltatások kialakítása, befolyásolása, alakítása
érdekében. A szociális csoportmunka szociálpolitikai szempontú értelmezését Ferge Zsuzsa
fogalmazta meg nagyon pontosan az alábbi formában:
"A hozzájutási feltételek (homogén vagy atomizált szükségletkielégitő rendszerek
esetében) differenciálhatók csoportok, illetve egyének kedvezményezésével.
Szociálpszichológiailag és politikailag a csoport kedvezményezése sok szempontból

előnyösebb. A csoporthoz tartozás tudata biztonságot nyújt, a társadalom nem

kedvezményezett részével szembeni kisebbségi érzés enyhébb, a védettség nagyobb. Emellett
a csoportérdek köré érdekszövetségek szerveződhetnek, amelyek politikailag legitimálják a
csoport különleges elbírálásának, azaz pozitív diszkriminációjának a létjogosultságát. Ha a
pozitív diszkrimináció az egyénre irányul, ez mindig számtalan esetlegességgel terhelt, és a
kedvezmény könnyen visszavonható megfelelő érdekvédelem hiányában.
Mindemellett különös jelentősége van a pozitív diszkrimináció (vagy szelekció)
kritériumai megválasztásának. Az egyik szempont az, hogy a csoporthoz tartozás könnyen,
olcsón és lehetőleg társadalmi értékítéletektől mentesen legyen megállapítható.
A kollektív kiállással válhat az elítélendő követelődzésből politikailag tiszteletre méltó
követelés, és a kollektívák mutathatják fel a csoport sajátos és társadalmilag pozitívan
megítélhető értékeit".
Tovább füzve a szociális csoportmunka fogalmi áttekintését a nemzetközi
irodalomban
használatos meghatározás, hogy a szociális csoportmunka a szociális munka beavatkozásának
egy választható formája és módszere emberek kiscsoportjában, akiknek érdeke hasonló vagy
problémáik alapján közösséget alkotnak és ezt felismerve (vagy ehhez a felismeréshez kell
eljuttatni az egyéneket) együttes fellépéssel küzdenek közös céljuk eléréséért. A
csoportpszichoterápiával összehasonlításban a csoportmunka célja szükségszerűen NEM
CSAK a fejlődéshez kapcsolódó érzelmi problémák megoldása. A szociális csoportmunka
céljába még belefoglalható az információ csere, a manuális és szociális készségek fejlesztése,
az értékorientációk változtatása és az antiszociális viselkedés megváltoztatása ill. termékeny
csatornák felé irányítása. A beavatkozás technikája magába foglalja a korlátozást, a
felügyeletet és a terápiás megbeszélést. A csoportok jellegétől függően magába foglalhatja a
képzést és egyéni megbeszélést (tutoriális rendszert), sportot, művészetet, a készségfejlesztési
és rekreációs foglalkozásokat, valamint különböző témák megbeszélését, legyen az értékek
vagy célok jellegű.
A fogalmi meghatározást egyetlen további gondolatkörrel egészítem ki. amely a
szociális csopotmunka központi kérdése, a hatalommal való felruházás (empowerment).
Értelmezésem szerint minden szociális csoportmunka lényege a hatalommal való felruházás
folyamatának kezelése, ami magába foglalja a csoportban lévő egyén (legyen az kliens vagy
szociális munkás) teljes életének meghatározására vonatkozó kompetencia érzéséig való
eljuttatását, minden lényegi információ, tudás, készség átadását. Továbbá a csoport egészének
működésében a lehetséges és követendő együttműködési minták átadását, a csoport által
alkalmazható érdekérvényesítési eszközök és technikák megismertetését, készségszintű
begyakoroltatását és a kipróbálás fázisában a szociális munkás felelős jelenlétének
biztosítását.
A szociális csoportmunkát minden más csoportozási tevékenységtől elkülöníti az az
értékszemlélet, amely a szociális munkát meghatározza és az ebből következő etikai
szabályok. A szociális csoportmunka esetében az etikai szabályok azt jelentik, hogy sokszor
az egyéb szakmákban csopotozási szabályként megfogalmazott szempontok másodlagossá
válnak, a szociális munkás és kliens kapcsolatát szabályozó etikai normákkal szemben. Ez
alapvetően más csoportvezetői megoldásokat igényel, mint a pszichológiai csoportok
vezetése. Amiben alapvetően különbözik a szociális csoportmunka a többi csoporttól az az
értékhátterének tisztázottsága (a multikulturalitás), a filozófiája (a posztmodern) és az etikai
normák (szociális munka etikai kódexe) hangsúlyozott jelenléte a csoport munkájában. Ezzel
azt a helyzetet kialakítva, hogy szabadon társuló (jogtudattal rendelkező) állampolgárok
gyülekezete a szociális csoport, akik felismerve a csoportban rejlő lehetőségeket vállalják az
együttműködést a közös cél elérésében.

A szociális csoportmunka kulturális antropológiai megközelítése arra ad lehetőséget, hogy

megértő módon, de a szociális munka elkötelezettsége szempontjából végig gondoljuk azt a
társadalmi közeget és szemléletmódot, amiben a csoportok működnek és ebből következő
filozófiai alapállások legyenek megfogalmazhatók.
A hatalomhoz való közelítés mikro teóriája
Minden olyan esetben hatalomról beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van
rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye, függetlenül
attól, hogy min alapul ez az esély.
Minden uralom törekszik az uralom legitimitásába vetett hitet kialakítani, ezek alapján
három típusa van a legitim uralomnak:
1, racionális jellegű: alapulhat a legalitásba - a tételes rendnek és a tételes rend által az uralom
gyakorlására kijelölt személyek utasítási jogának legális voltába - vetett hiten (legális uralom)
2, lehet tradicionális jellegű: alapulhat az emberemlékezet óta érvényes tradíciók szentségébe
és a tradíciók által autoritással felruházott személyek uralmának legitim voltába vetett
mindennapi hiten (tradicionális uralom)
3, lehet karizmatikus jellegű: (alapulhat) nem mindennapi odaadáson egy szent, hősies vagy
példamutató személy, illetve az általa kinyilatkoztatott vagy megteremtett rend iránt
(karizmatikus uralom)
A hatalomhoz való közelítés makro teóriája
Az uralmat tradicionális vagy racionális alapon sajátos társadalmi kapcsolatok eszközeivel és

szervezetekkel korlátozni lehet. A monokratikus uralom a testületi elvvel korlátozható, de ne
feledjük Le Bon tömegelméletéből következő sajátos működési mechanizmust. A testületi elv
a szociális csoportmunka feladatcsoportjaihoz tartozó besorolási kategória. A testületi elv
lehet, halasztó vagy semmisítő hatályú fórum; több egyén együttműködése a kötelező érvényű
rendelet alkotáshoz; a hatalom minden birtokosa semmisítő fórumnak számít a hatalom
minden birtokosával szemben; formálisan egyenrangú taggal folytatott tanácskozás után
hozható döntés; tanácsadó testülettel való konzultáció után hozható döntés; szakértői testület
előkészítő munkájához kötött a döntéshozás; valamilyen tradicionális testület véleményének
figyelembevételével hozható döntés; delegátusok kompromisszumos megoldásai alapján
hozható döntés; szavazati joggal rendelkező szervezetek (megoszlásuk arányában) szavazattal
döntenek; választott képviselők (parlament) szavazás útján hozza döntéseit;
A döntéshozói hatalom megosztásával racionálisan meghatározott funkciókkal
egyensúlyt lehet teremteni a hatalomban. Ez növeli a rendelkezések tárgyszerűségét és
csökkenti a befolyást. A hatáskörök racionális szempontú elkülönítésével kiszámíthatóvá
tehető az apparátusi működés.
Közvetlen demokrácia
Az igazgatásban részt vevők a szervezet tagjainak akaratából "szolgálatában" és
felhatalmazása folytán töltik be tisztűket. A képviselők (rövid) időre választottak, mindenkori
visszahívás jogával a küldök oldaláról, a cserélődés elvének érvényesülésével, az
illetékességet konkrétan körülhatárolt formában, szigorú beszámolási kötelezettséggel a
Közgyűlés felé, az előre nem látott kérdésekkel a Közgyűléshez kell fordulni, külön
megbízatással ellátott - egymás mellé rendelt képviselők útján.
Képviseleti demokrácia
A szervezet meghatározott tagjainak (a képviselőknek) a cselekvését a többieknek
tulajdonítják, vagy a többiek kénytelenek azt, mint "legitim" cselekvést eltűrni és magukra
nézve kötelezőnek tartani. Ezek a következő típusok lehetnek:
- elsajátított képviseleti jog, amely a vezetőt (vagy a szervező vezető gárdájának egyik tagját)
illeti meg.

- saját jogon (rendi) képviselet, amelyben valamely határozathoz való hozzájárulás a

kiváltságosok személyén túl a nem kiváltságos rétegekre is kihat.
- kötött képviselet olyan választott vagy megbízott általi képviselet, akinek felhatalmazása
kifelé és befelé egyaránt korlátozott - körülhatárolt feladatra szól és visszahívható - döntése a
képviseltek jóváhagyásához kötött.
- szabad képviselet, a képviselő akit választanak szabadon dönthet, semmilyen utasítás nem
köti. Nem kötelessége szem előtt tartani delegálóinak érdekeit.
Érdekképviselet
Érdekképviseletről beszélünk olyan képviselői testületek esetén, ahol a képviselők nem
szabadon, hanem foglalkozási csoportok, azonos rendi, illetve osztályhelyzetű rétegek küldik
el képviselőiket a testületbe.
Az előbb felsorakoztatott szemlélet és hatalmat befolyásoló technikák teszik lehetővé, hogy a

szociális munkás kialakítson jóléti programokat központi forrásokból. A programok
kialakítására lehetőség van nonprofit szolgáltatások létrehozásával vagy civil társadalmi
kezdeményezések szervezésével is. A jóléti programok irányai a következők lehetnek - nem
kimerítő lista alapján -, mert a helyi szükségletek határozzák meg a konkrét igényeket.
Jövedelemkiegészítések (pénz, élelmiszer, lakás, ruha). Gyermekjóléti programok (napközi,
nevelőotthon, örökbefogadás). Idősek (napközi idősek klubja, szociális otthon, házigondozás).
Kórházi szociális munka (beteg és családja segítése - lelki, anyagi). Jövedelemsegítő
programok (segély, kiegészítő jövedelmek). Ipari területen szociális munka. Családvédelem,
családon belüli erőszak elleni védelem. Kábítószeresek segítő lehetőségei. Bevándorlók
támogató programjai. AIDS betegek részére szolgáltatások. Falu, kistérségfejlesztés.
A hierarchia - a hatalmi viszonyok kifejeződésének - egy mélyebb elemzését

elengedhetetlennek tartom a szociális csoportmunka meghatározásához. Az nyilvánvaló
visszatekintve a magyar történelmen, hogy mély gyökerei vannak a társadalomban a
hierarchizáltságnak és erre épülnek a mai szolgáltatások elvei is. "A klienseket a juttatásokhoz
kapcsolt szakszerű szolgáltatások révén a középosztályi többség nézeteinek megfelelő
politikai részvétel sajátos formáira szocializálják. Mind a szakember, mind a program a
szocializáció eszköze, azaz arra orientálnak, hogy a fennálló politikai berendezkedés legitim,
s hogy a középosztály politikai stílusa a helyénvaló minta" A radikális antropológiai iskolák
azt állítják, hogy a nyugati világban (és ez érvényes Magyarországra is) rejtetten a "fehér
középosztályi férfi" gondolkodás a jellemző. Ebből következik a hierarchikus alá-felé rendelt
általános értékszemlélet. Sokszor találkozunk a "fehér középosztályi férfi" gondolkodás
utalással, de tartalmának szisztematikus leírása eddig nem nagyon történt meg - ismereteim
szerint. Ezért itt egy lehetséges értelmezését közreadom a fehér (amerikai) középosztálybeli
férfi gondolkodás jellemzőinek. Ez a középosztályi gondolkodási típus megingathatatlan
abban, hogy a saját értékrendje a viszonyítási alap és minden ettől eltérő értékrend
minősíthető és devianciába sorolható. Ennek a magabiztosságnak az a háttere, hogy
kiválasztottnak érzi magát ezt a gondolkodást képviselő. Az a tudat jellemzi, hogy birtokosa a
hatalomnak, a társadalom vezető pozícióinak letéteményese. Latin tudásalapú kultúrája az
egyetlen érvényes kultúra állítása szerint, az ettől eltérőek "primitívek, barbárok".
Gondolkodása a tudományosságra támaszkodik, elfogadja az objektivitást, mint magyarázó
elvet és ebből eredezteti gondolkodásának érvényességét. Életérzésében igazolva látja
önmagát a történelmi alapokkal és ebből következik intellektuális jelentőségtudata. Saját
értékeit és gondolkodását arroganciával képviseli, hegemóniára törekvő. Fajgyülölő, aminek
megnyilvánulása a tőle eltérők megsemmisítő megítélése. Imperialista, ami a világhatalmi
törekvéseiből következik. Amit képvisel, az a haladás nevében történik - a haladás
csúcspontja saját értékrendje. Saját érvényes rendjének ráerőszakolása más kultúrákra

egyértelmű számára - akár a manipuláció és fejlett kontroll technikák alkalmazásával.

Szexista, ami abból következik, hogy a nők fölé helyezi magát (szellemi és fizikai síkon is).
Elitista, amiben különállását, elkülönülését hangsúlyozza a többségtől. Az elkülönült és felette
állás helyzetéből következően paternalisztikus. A nyugati orvoslásról az az állítása, hogy
egyenlőséget teremt és a problémákra megoldást ad. A hatalmi pozíciók szempontjából saját
helyét a piac, bürokrácia és média területén jelöli ki.
A leírás nyilvánvalóan általánosító, de a gondolkodás strukturális jellemzőit aprólékosan
megragadó. Amiért ennek a gondolkodásnak a megfogalmazását fontosnak tartom, mert
ennek elemei a magyar közgondolkodásban is megtalálhatók és, mint általános
értékviszonyítás tettenérhetők. Jelenleg - a korábbi monolitikus kulturtörekvésekből
következően - általánosan elfogadott társadalmi konszenzus tárgyát képezi ez a középosztályi
fehér férfi gondolkodás. A közelmúlt társadalmi változásai és pluralisztikus gondolkodásnak
az előtérbe kerülése lehetőséget adott kisebbségi csoportoknak, másként gondolkodóknak,
hogy kritikával éljenek és fellépjenek ezzel a domináns meghatározó értékrenddel szemben.
Ide tartozik a professzionális szociális csoportmunka is a maga multikulturális szemléletével
és kliensei érdekében fellépő magatartásmintáival.
A szociális csoportmunka szempontjából nyilvánvaló a szociális munkás értékalakító szerepe.
Ezért fontos, hogy a vezetés filozófiai háttere és értékviszonyitása tudatosan felépített legyen.
A csoportvezető minden megnyilvánulása, a leghétköznapibb reagálása is tükrözi (akár
tudattalanul is vagy rejtett formában) értékszemléletét. A szociális csoportmunka értékalapját
képező multikulturális szemlélet azt jelenti, hogy a különböző kultúrákat egyenrangúnak
tekinti. Fellép és elismeréséért küzd a kisebbségi csoportok szemléletének, életformájának
elfogadásáért. A szociális csoportmunka vezetője radikális demokratikus gyakorlatot képvisel,
feltételezve ill. segítve a csoporttagoknak meglátni a jelenségek mögött meghúzódó politikai
vetületet, amelyeket alkíthatónak, befolyásolhatóként kezel a szociális csoportmunka
vezetője. A szociális munkás csoportvezető - az egyéneket illetve a csoport környezetét
meghatározó feltételek - hatékony befolyásolási eszközök átadásával hozzájárul, a
csoporttagok hatalommal való felruházásához. Ez lehet az egyes egyének belső erőinek
növekedése, fejlődése vagy az egész csoport olyan szerveződése, ahol közös érdekeiket
felismerve, mint érdekérvényesítő csoport működnek tovább. Miután minden csoport az
elsődleges családcsoport korrektív hatását fejti ki, ezért a szociális csoportmunka által
képviselt - a szociális munkás csoportvezető közvetítésén keresztül, de csoporttal közösen
létrehozott - értékrend, minden a csoportot alkotó egyén értékrendjének részévé válik.
A szociális csoportmunkát megközelíthetjük a szándékai leírásán keresztül is.
Javító szándékról beszélünk akkor, amikor az egyént életében valami rossz benyomás éri,
vagy valami egyáltalán nem fejlődött ki benne, akkor a csoportban szerzett tapasztalatok -
az elsődleges családcsoport korrektív hatása - felhasználhatók a javító szándék elérésére,
vagyis fejlesztésre, változtatásra. Pl.: fiatalkori vétség, kulturális depriváció, érzelmi
összeomlás.

Megelőző szándékról beszélhetünk, amikor a kiscsoportban szerzett tapasztalat

felhasználható arra, hogy fenntartsa az adott életműködés szintjét, ezáltal megakadályozza az
egyéni és közösségi összeomlást. A kiscsoport egy konstruktív programot nyújthat az
egyénnek, amely alternatívákat ajánl, lehetőségeket nyújt az érzelmi problémák korai
felismerésére és támaszt nyújt azoknak, akik stressz alatt állnak.
Általános emberi fejlődés lehet a középpontjában a szociális csoportmunkának, amikor a
kiscsoportban szerzett tapasztalatok megkönnyíthetik az általános emberi fejlődést, különösen
változások időszakában. Pl.: helyváltoztatás, házasság-gyermekvállalás, felnőtté válás,
öregedés időszakában, stb. A személyes haladás lehet cél, amikor az egyén fokozhatja a már
benne lévő készségeket és a csoportban szerzett tapasztalatok által megtalálhatja azokat a
módokat, amelyekkel gazdagabbá teheti az életet. Ezek a tapasztalatok, amelyek magukba
foglalnak aktív csoportakciót: művészi tevékenységet, vagy csoport megbeszélést (ami
kizárólag csak csoportban történhet).
A polgári felelősség és részvétel szándékú csoport tagjai demokratikus értékeket építhetnek
be működésükbe, amelyeket később szélesebb körben is alkalmazhatnak. Egy kiscsoportban
való aktív részvétel magába foglal irányítást, a megszabott irány követését, döntéshozatalt,
stb., amelyek mind értékes készségek az általános társadalmi életben. A feladatcsoportok
szándékuk szerint a demokratikus döntéshozatal eszközeit biztosítják különböző döntéshozási
folyamatban. Működtethető olyan testületekben, amelyek a szolgáltatások, szakmapolitikai
döntések kialakításában végzik tevékenységüket vagy szociális intézményeken belül a végzett
szolgáltatás megvalósításához szükséges feladatok ellátására szerveződött csoportokon belül.
A csoportok áttekintéséhez és besorolásához a szociális munkán belül leginkább
használható kategorizációs rendszert Toseland-Rivas szerzőpárok alakította ki. Látható lesz
majd, hogy abból a törekvésből kiindulva, hogy a lehető legtöbb csoportot képesek legyenek a
két nagy kategóriájukba elhelyezni, ezért az általánosnál szélesebben értelmezik a gyógyító és
feladatcsoport fogalmát.
CSOPORTOK KATEGORIZÁCIÓS RENDSZERE
GYÓGYÍTÓ CSOPORT FELADATCSOPORT

kötelék a tagok személyes igényei az elvégzendő feladat
szerepek a kölcsönhatáson keresztül vagy a kölcsönhatáson keresztül
alakulnak alakulnak vagy kijelölik őket
kommunikációs minták nyitottak egy speciális feladat
megoldására, megvitatására
irányul
eljárások rugalmasak vagy formálisak, a formális napirend és szabályok
csoporttól függően
csoport összetétel közös gondok, problémák vagy a szükséges tehetségen
tulajdonságok szakértelmen vagy
munkamegosztáson alapul
feltárulkozás magas fokú alacsony fokú
bizalmasság általában magántermészetű lehetnek magánjellegű közlések,
közlések, a csoporton belül de néha nyilvánosságra kerülnek
marad
kiértékelés a siker azon alapul, hogy a a siker alapja, hogy a tagok a
tagok elérik-e a gyógyító feladatot, megbízást teljesítik
célokat vagy létrehoznak valamit
GYÓGYÍTÓ CSOPORTOK FELADATCSOPORTOK

Oktatási csoport Szervezeti célok szolgálata Ügyfélszolgálat

Személyiségfejlesztő csoport Bizottságok Team megbeszélések
Terápiás csoport Küldöttanácsok Esetmegbeszélések
Szocializációs csoport Adminisztratív csoportok Társadalmi tevékenységek
"Társas készség" csoport Adminisztratív
vezetőcsoportok
Kormányzási-irányítási Adminisztratív
csoport felügyelőcsoportok
Szabadidős csoportok Adminisztratív
ügyintézőcsoportok
GYÓGYÍTÓ/TERÁPIÁS CSOPORTOK TÍPUSAI

Oktatási csoport
Cél: Tanítás, didaktikus szemléltetés, vita és tapasztalat útján való tanulás. Oktatási célú
csoportnak nevezzük az olyan csoportokat, melyeknek elsődleges céljuk, hogy a benne
résztvevők egy tanulási folyamaton keresztül megismerjék-felismerjék önmagukat és
társadalmukat. A csoport a tanulást, mint társadalmi tapasztalatot állítja előtérbe.
Vezetés: A vezető egyben tanár és a csoportos vita struktúrájának megteremtője
A középpontban: Az egyéni tanulás, ennek megfelelő a csoport öszeállítása.
Kötelék, összetartó erő: A tanulás és készségfejlesztés közös érdek.
Összetétel: A tanulásbeli és készségszintek hasonlósága.
Kommunikáció: Gyakran a vezető a tag felé didaktikusan, néha a tagok egymással. A viták
folyamán a személyes feltárulkozás foka alacsony.
Néhány példa a csoportok jellegére:
Serdülőcsoport - szexuális felvilágosító szándékkal
Leendő szülök csoportja - felkészülés a szülői szerepre
Örökbefogadó szülők csoportja - felkészülés, probléma megbeszélés
Nevelőszülők csoportja - közös helyzetek, megoldásaik megbeszélése
Szülésre felkészítő csoport - az anyák vagy az anyák és apák közös felkészítése a szülésre
Személyiségfejlesztő csoport
Cél: A tagok képességeinek fejlesztése. A tanulási és változtatási rendszerek több-kevesebb
egyenrangúsága érvényesül. A nagyobb tudatosságot, a szabadabb, alkotó, gazdag átélést
nyújtják. Fő figyelmet az interperszonális jelenségekre fordítják. Nem annyira az érzelmi
kötődés léte a fontos, mint inkább a kialakulás gyorsasága és erőssége. Ha a személyiség-
változást viszonylag rövid idő alatt kell elérni, akkor a résztvevőknek nagyobb mélységben fel
kell tárulkozniuk és fel kell oldaniuk személyiség-struktúrájukat. A személyiségfejlesztő
csoport lehetőséget teremt a tagok számára, hogy tudatosítsák, kiterjesszék és
megváltoztassák gondolataikat, érzéseiket és viselkedéseiket saját maguk és mások
viszonylatában. A csoport, mint eszköz működik. A személyiségfejlesztő csoportok sokkal
inkább a szocioemocionális egészség megszilárdítására törekszenek, mint a szocioemocionális
betegségek gyógyítására.
Vezetés: A vezető szerepmodell és a folyamatok szabályozója, könnyítője.
A középpontban: Az egyén vagy a csoport, a módszertől függően. Az egyén a csoportban
szerzett tapasztalat alapján fejlődik.
Kötelék, összetartó erő: A tagok közös céljai.
Összetétel: Eltérő lehet, a tagok azon képességén alapul, hogy mennyire tudnak saját
fejlődésük irányába hatni.
Kommunikáció: A tagok magukra vállalják a csoportbeli kommunikáció felelősségét. A
feltárulkozás a mérsékelttől a magas fokig terjed.

Néhány példa a személyiségfejlesztő csoportok típusaira:

Házaspár-csoport - az együttélés jelenségeinek megértésére, tapasztalatok cseréjére.
Serdülőcsoport - értékek tisztázására.
Feminista csoport - A női öntudatosság fokozására.
Nyugdíjas csoport - életritmus változás miatti újra szervezése az életüknek.
Drogos fiatalok szüleinek csoportja - közös élethelyzet, belső kérdések megbeszélése
Terápiás csoport
Cél: A viselkedés megváltoztatása, korrigálása. Rehabilitáció. Problémamegoldás a
viselkedést megváltoztató beavatkozás révén. Segítenek tagjaiknak abban, hogy
megváltoztassák viselkedésüket, megbirkózzanak személyes problémáikkal vagy javítsanak
élethelyzetükön, vagy rehabilitálódjanak társadalmi jellegű vagy egészségügyi trauma után.
Vezetés: A vezető, mint szakértő a tekintélyt képviseli, vagy a folyamatok segítője - a
módszertől függően.
A középpontban: Az egyén problémái, gondjai vagy céljai.
Kötelék, összetartó erő: A közös cél a gyógyulás. Ennek eszköze a tagok egymás közötti és a
tagok és szociális munkás közötti kapcsolat.
Összetétel: Eltérő is lehet, de hasonló problémával rendelkezőkből is szervezhető a csoport.
Kommunikáció: A vezető a taggal és a csoporttagok egymással - módszertől függően, hogy
melyik milyen hangsúllyal szerepel a kommunikációs formák között.
Néhány példa a gyógyító csoportok típusaira:
Pszichoterápiás csoport - Lélektani problémák kezelésére.
Dohányzásról leszoktató csoport - leszokni akarók számára.
Fiatalkori deviánsok számára - társadalmi integráció segítése.
Kábítószeresek csoportja - leszoktatás vagy leszoktatás utáni visszailleszkedés céljából.
A terápiás csoportok a csoport céljától és irányultságától függően tovább bonthatók -

kategorizáció szempontjából. Ezeket mutatom be itt a terápiás csoport részen belül
Interperszonális tanulási csoport
Céljuk: segítsék a tagokat megismerni saját viselkedésük másokra gyakorolt hatását, mások
viselkedésének rájuk tett hatását, továbbá a kommunikációval és a viselkedéssel kapcsolatos
érzések és motívumok hatását. Arra van szükség, hogy mind mennyiségileg, mind
minőségileg kielégítőbb érzelmi kapcsolatokat fejlesszenek ki a csoporttagok. Növelve ezzel
annak valószínűségét, hogy a tagok a külvilágban is alkalmazzák majd újonnan megszerzett
ismereteiket; átértékelve régebbi kapcsolataikat és megkülönböztetéseket végezve,
realisztikus érzelmi kapcsolatokat kialakítva.
Módszerei: Sensitivity-training; T csoportok; vezető-modellképzés; nem verbális gyakorlatok;
szerepjátszás; tranzakció elemzés.
Csoport-folyamatokat tanuló csoport
Céljuk: A csoportszintű jelenségekre összpontosítja figyelmét, főleg azokra, amelyek a
hatalom kérdéseivel és a rejtett folyamatokkal kapcsolatosak, s csupán másodlagosan
foglalkozik (ha egyáltalán foglalkozik) az interperszonális jelenségekkel. A csoport munkája
abban áll, hogy tanulmányozza hogyan befolyásolja a feladat az érzelmi kötödéseket és
megfordítva, az érzelmi kötelékek hogyan hatnak a feladat végrehajtására az adott
struktúrában.
Módszere: A csoporton, mint rendszeren belül végbemenő jelenségek értelmezése, továbbá az
időbeli, a szerep és feladat határok szigorú betartása.

Egyénre orientált változtatási csoport

Célja: A résztvevők megváltoztatása; szenvedésük csökkentése; fokozott probléma-megoldó
képesség és fokozott készség a szabadabb, alkotóbb működésre. Intrapszichikus vagy
interperszonális (résztvevő - csoportvezető diád) beavatkozás jelenti a változás hordozóját. A
csoportot egyének halmazaként tekinti, s a vezető általában egyszerre egy taggal foglalkozik,
miközben a többiek változó módon megfigyelők, mellékszereplők, "alteregók", vagy a fontos
"kívülállók" szerepét játsszák. Célja elsődlegesen diadikus érzelmi kapcsolat kialakítása a
vezető és az egyes csoporttagok között. Némelykor arra is szükség lehet, hogy visszafogjuk a
tagok közötti érzelmi kötödést, mert itt a vezető-tag kapcsolat jelenti az elsődleges változás-
hordozót és ez áll a fő feladat középpontjában.
Módszerei: Pszichoanalízis, interperszonális ill. konfrontációs módszerek, Gestalt-terápiák,
pszichodramatikus módszerek, bioenergia.
Csoport-folyamatra orientált változtatási csoport

Célja: A csoport folyamatokat használják fel a változás előidézésére. A résztvevőt mind
egyénnek, mind a csoportot alkotó rendszer tagjának tekintik. A kibontakozó csoport-
folyamatokat és az egyes tagok által ezekben játszott szerepeket ugródeszkának használják
ahhoz, hogy megvizsgálják azokat a szerepeket és helyzeteket, amelyek problematikusak a
résztvevők életében, s ezekbe próbálnak beavatkozni. Itt az érzelmi kötelékek nem a csoport-
folyamat tanulmányozására használhatok, hanem eszköz arra, hogy a tagok felülvizsgálják és
módosítsák valódi élethelyzetekben tanúsított szerepüket és viselkedésüket.
Módszerei: Pszichoanalízis és eklekticizmus, csoport tranzakció elemzés, objektum
teoretikus.
Követelmény-centrikus csoportok
Célja: Megváltoztassa vagy kiküszöbölje a résztvevők valamilyen önpusztító vagy nem
kívánatos cél viselkedését. Rejtett módon felhasznált csoport-folyamatok a változás
elsődleges előidézői. A csoport, a program és a módszer iránti erőteljes érzelmi kötelékeket
fejlesztik ki és ezeket használják fel konkrét viselkedésbeli változások előidézésére. Az
érzelmi kötődést nem kell vizsgálni (mint a tanulmányi csoportban) vagy átélni (mint az
interperszonális tanuló csoportban vagy a személyiségfejlesztő csoportban). Ennek feladata a
viselkedés alkalmazkodásának elősegítése konkrét (remélhetőleg a szerződésben kikötött)
normákhoz.
Módszerei: Phoenix House, Weight Watchers = egyfajta fogyókúrázó klub.
Szocializációs csoport
Cél: A kommunikációs és társas készségek fejlesztése. Az eddigiektől eltérő interperszonális
kapcsolatok és készségek kialakítás - különböző programokban való részvétellel, strukturált
gyakorlatok, szerepjátékok révén. A szocializációs csoportok abban segítenek a tagoknak,
hogy megtanuljanak bizonyos társas készségeket és a társadalom által elvárt és elfogadott
viselkedési formákat.
Vezetés: A vezető a csoport tevékenységeinek vagy programjainak irányítója.
A középpontban: A csoport egésze, mint a tevékenység, a részvétel és a közreműködés
közege.
Kötelék, összetartó erő: Közös tevékenység, vállalkozás, helyzet.
Összetétel: A csoport és a cél határozza meg, lehet különböző, de homogén is.
Kommunikáció: Gyakran a tevékenység adja a keretét, nonverbálisan is erőteljes. A
feltárulkozás az alacsonytól a mérsékeltig terjed.

A szocializációs csoportoknak három formáját különböztethetjük meg a szociális

csoportmunka szempontjából:
Társas készség csoport
Olyan felnőttek számára szervezhetők, akik a már meglévő készségeiket szeretnék javítani az
eredményesebb személyes hatékonyság érdekében.
Kormányzási-irányítási csoport
Ezeknek a csoportoknak a célja az, hogy bevonják a lakókat (az egységet, kórházi osztályt,
kórtermet, emeletet vagy az egész intézetet) az intézmény napi irányításába. Miközben részt
vesznek az irányítási folyamatban, a tagok megtanulnak kommunikálni és konfliktusmegoldó-
feloldó készségeket sajátítanak el.
Szabadidős tevékenységek
Mint cél a kikapcsolódás lehet egy szabadidős tevékenység. Mint eszköz, a kikapcsolódás egy
bizonyos populáció részére segítségnyújtási mód, amelynek révén bekapcsolódhatnak
valamely terápiás hatású tevékenységbe, aminek következményeként például fokozódnak
társas készségeik.
Néhány példa a szocializációs csoport típusaira:
Iskolaszinpad - tevékenységen keresztül új értékek kialakítása.
Klub (pl. mentális betegek számára) - életmód minták.
Kórházi szocializációs-motivációs csoport - előkészítés és felkészítés a kezelésre.
Egyedülálló szülők csoportja - társas rendezvények, új kapcsolatok kialakítására, újra
tanulására.
Önkormányzat - vezetés-irányítás modellszerű tanulása.
Elő-tér csoport - művelődési házban utcán csellengő fiataloknak programok, beszélgetések
Volt állami gondozottak klubja - a mindennapi életvitelt segítő helyzet, támogatás
FELADATCSOPORTOK TÍPUSAI
Szervezeti célok szolgálata
Bizottságok
A bizottság olyan csoport, mely kinevezés vagy választás alapján jön létre. Formája lehet "ad
hoc" vagy "állandó". Szervezeti célokat valósítanak meg az emberi szolgáltatások terén. A
szervezet igényei gyakran egybeesnek az ügyfelek igényeivel. A bizottságban különböző
szakértelemmel, képességgel és nézőpontokkal rendelkező tagok vesznek részt. A bizottság
munkamegosztás céljából tagjainak feladatokat jelöl ki. Szükség esetén a bizottság létrehoz
albizottságokat. A bizottság feladatától függően, döntéseket hoz vagy javaslatokat készít a
döntéshozáshoz. Beszámolási kötelezettsége és felelőssége a létrehozó magasabb fórum felé
van. A legtöbb bizottság szabványeljárásokat alkalmaz működése során.
Néhány példa a bizottságok típusaira:

Szervezetfejlesztő Bizottság - szolgáltató intézmény testülete, akik javaslatokat dolgoznak ki
az alkalmazottakat segítőprogramokra.
Családvédelmi Bizottság - pl. terhes tizenévesek szolgáltatásairól döntenek.
Rendszerelemző Bizottság - tanulmányozzák az intézmény személyzeti politikáját és
javaslatokat dolgoznak ki változtatásokra.
Szociális bizottság - segélykérelmek ügyében dönt, preventív terveket dolgoz ki a szociális
biztonság megőrzése érdekében.
Önkormányzati Bizottságok - funkcionális és politikai feladatmegosztás a döntés-
előkészítésben, döntéshozásban
Adminisztratív csoportok
Adminisztratív vezető csoportok

Segítenek abban, hogy az intézmények megvalósítsák szervezeti céljaikat. Biztosítják a

formális kommunikációt a szervezeten belül. Rendelkeznek a döntéshozatalhoz szükséges
hatalommal és felelősséggel. Vezetési szempontból igazgatják az iroda munkáját
(foglalkoznak a költségvetéssel, személyzeti kérdésekkel, anyagi támogatások
megszerzésével), nem kritériuma a vezetői tagságnak, hogy értsenek az emberi szolgáltatások
intézményének a szolgáltatásaihoz, feladatuk a támogatások kiharcolása, a működéshez
szükséges feltételek biztosítása.
Adminisztratív felügyelő csoportok
A szakmai munkát irányító szervezeti egység. Szervezik a munkacsoportok közötti
információcserét, szakmapolitikát terveznek és meghatároznak, a szolgáltatásokat értékelik.
Adminisztratív ügyintéző csoportok
Az adminisztratív személyzet nagysága, tekintélyének és hatalmának mértéke a szervezet
méretétől és struktúrájától függ. Egy nagy iroda számos adminisztratív személyzeti csoportot
alkalmazhat ügyei intézésére. Ezekben az irodákban a személyzet hatalma és tekintélye a
szervezetben elfoglalt helyétől függ és attól, hogy mekkora hatalmat ruháznak rá a felsőbb
szintű vezetők.
Néhány példa az adminisztratív csoportok típusaira:

Igazgatótanács - finanszírozási források megbeszélésére, elosztására.
Szolgáltatás vezetők fóruma - a város szociális szolgáltatásainak vezetői találkoznak, hogy
egyeztessenek
Alapítványi Kuratórium ülése - A támogatások elosztásáról döntenek
Munkamegbeszélés - a napi munkamenethez szükséges információk átadása, döntések
előkészítése.
Küldött tanácsok
A küldött tanácsok hatékony kommunikációs láncszemet alkotnak olyan embercsoportok
között, akik különben nem volnának képesek egymással hivatalosan kommunikálni. A küldött
tanács egy tagja képviselhet egy embercsoportot, irodát vagy egy másik rendszert, aki
választás vagy kinevezés alapján látja el a képviseletet. Megbízásuk egy embercsoport
kollektív véleményének képviseletére szól. A tagot felhatalmazzák, hogy a képviselt egység
nevében beszéljen - általa képviseltetik magukat - így a küldő csoport aláveti magát a küldött
tanács döntéseinek. A küldött tanácsban a képviselő személyek száma változó az adott
szervezet méretétől vagy fontosságától függően. Erről a küldött tanács felállásakor
megállapodás történik, hogyan kerülhet be egy szervezet képviselője. A küldött tanács
hatékonysága az egyes tagok azon képességétől függ, hogy hogyan tud létrehozni kétirányú
kommunikációt a tanács és a képviselt egység között.
Néhány példa a küldött tanácsok típusaira:

Irodák tanácsa - szociális szolgáltató irodák azért jönnek össze, hogy egyeztessék
tevékenységüket, elveiket.
Szakmai egyesületek küldöttgyűlése - az egy szakmához tartozók képviseletét választják meg,
gazdálkodást kísérik figyelemmel, szakmai cselekvési programot egyeztetnek.
Konferenciák - egy kiválasztott probléma kezelésére és megoldására jönnek össze
döntéshelyzetben lévő szakemberek, megállapodásukat követően ez lesz a jogszerű cselekvés
alapja.

Ügyfélszolgálat
Team megbeszélések
A teamtagok munkájukat egy sajátos ügyfél-csoport érdekében hangolják össze. A team
vezetője felelős a találkozások levezetéséért, a tagok ösztönzéséért és motiváltságáért és
annak a szándéknak az érvényesülésért, hogy az egyéni segítő munka kapcsolódjon a
teamhez; teamek gyakran különböző szakmai orientáltságú tagokból állnak össze. A
teamtagokat az egyéni munkán túli közös cselekvés is összetartja. Amiben számíthatnak a
másikra, az esetkezelést segítő módon támogatják.
Néhány példa a team működésmódra:
Team megbeszélés: Érkező kliensek megbeszélése, munkaterv felállítása-tervezése, a
folyamat kisérése, tervek módosítása, lezárása. értékelése.
Esetmegbeszélő csoport
Az esetmegbeszélő csoport egyszerre egy klienssel foglalkozik. Az esetet ismerő
csoporttagok a gyógymód kialakításához hasznos információval járulnak hozzá a közös
munkához. A többi tag, aki nem ismeri az ügyfelet, szakértelmével járulhat hozzá annak
eldöntéséhez, hogy hogyan oldható meg leghatékonyabban a kliens problémája. A
csoporttagokat a kliens iránti gondoskodási szándék és az elfogadott kezelés és kezelési terv
iránti elkötelezettség köti össze. Résztvevője lehet olyan tag is, aki közvetlenül nem
foglalkozik a klienssel, de hozzá tud szólni a kezelési tervhez azzal, hogy betekintést
nyújtanak a többieknek bizonyos kérdésekbe, erőforrásokat biztosítanak vagy tanácsokkal
szolgálnak.
Néhány példa az esetmegbeszélő csoportok típusaira:

Bálint-csoport: Ugyanazzal a klienssel foglalkozó különböző szakemberek jönnek össze
megbeszélni az esetet.
Esetmegbeszélő csoport: A team segítséget nyújt az esetgazdának a problémák kreatív
megoldásában, személyes érzelmeinek megértésében és kezelésében.
Konferencia: Több helyen dolgozó, azonos problémákkal foglalkozó szakemberek
konferenciája, ahol az adott problémára vonatkozóan közös gyógyítási tervet készítenek.
Ilyenek lehetnek: Elmeosztályon fekvőbetegek kihelyezése, rehabilitációja; Javító-
nevelőintézetben lévők utógondozását tervezik meg, feladatokat vállalnak fel, stb.
Társadalmi tevékenységek - szociális akciók csoportjai

A szociális munkás segíti a tagokat abban, hogy egy megtervezett tevékenység keretében
változtassák meg saját társadalmi vagy fizikai környezetük egyes aspektusait. A szociális
munkás feladata, hogy segítsen a csoportoknak céljuk elérésében, tartsa össze egységként a
csoportot addig, míg az el nem éri célját, tegye lehetővé, hogy a tagok önállóan
tevékenykedjenek és segítsen a csoportnak összehangolódni környezetével és akár azzal az
érdekcsoporttal is mellyel ellentétesek az érdekei. A szociális munkás szerepei lehetnek a
csoportban: segítő; vezető; vagy konzultáns. Ennek megfelelően hozzásegítheti a csoportot a
szükséges információkhoz vagy erőforrásokhoz. Ha vezető szerepet vállal, meghatározhat
prioritásokat, eljárásokat és megtervezhet tevékenységi stratégiákat. Általános célként kell
megvalósítani bármelyik szerepből a nyitott kommunikációs sémák kialakulását, hogy
minden tag egyformán aktív lehessen, ill. a félreértések elkerülhetők legyenek és hatékony
legyen a tevékenység. A tevékenység-rendszert általában a szociális munkás hozza létre és
irányítja az ügyfélrendszer nevében. A tevékenység-rendszerekben a szociális munkás
gyakran a változás elősegítője és az eset irányítója szerepet vállalja.
Néhány példa a társadalmi tevékenységek csoportjaiból:

Bérlők Egyesülete - Az önkormányzati tulajdonú lakások bérlőinek érdekeit képviselve

tárgyalnak, az önkormányzatokkal és a kormánnyal.
Feministák - A nők egyenlő elbírálásáért lépnek fel.
Polgárok csoportja - akik a fokozott rendőri védelem érdekében emelnek szót az
önkormányzatnál, rendőrségnél.
Szociális munkás csoport - fokozott társadalmi anyagi támogatásért harcolnak a szociális
szolgáltatásokban. Figyelemmel kísérik a törvényhozást, javaslatokat tesznek, lobbyznak.
A professzionális szociális csoportmunka formái mellett a szociális munkásnak ismernie kell

a társadalom önszerveződéséből következő önsegítő csoportokat is. A különböző
csoportformák ismeretében dönthet a szociális munkás, hogy melyik lenne a leghatékonyabb
eszköz a kliensek érdekérvényesítésében és annak a munkaformának a kialakításában kell
aktív szerepet vállalnia. Ismerkedjünk meg az önsegítő csoportok elméleti és gyakorlati
megközelítésével.

ÖNSEGÍTŐ CSOPORTOK2
Az önsegítés kulturális gyökerei
1, Monolizmus-pluralizmus: Ha egy társadalom a kis és nagy érdekcsoportoknak tág
mozgásteret ad, és érdemi konszenzus alakul ki közöttük (pluralizmus), feltételezhető, hogy
valamennyi érdekcsoport megteremti saját problémáinak megoldási feltételeit. Ha ez nem
lehetséges, mert egy csoport ragadja magához a hatalmat, s emiatt az érdekcsoportok nem
vagy csak rejtjelesen artikulálhatják érdekeiket (monolizmus), a megfelelő mentálhigiénés
erőforráshoz jutás esélyei aszerint változnak, milyen az egyén, illetve a csoport viszonya a
hatalmon lévő csoporthoz
2, Pragmatizmus: A gyakorlatiasság és eredményközpontúság mértéke határozza meg azt,

hogy egy társadalomnak érdekében áll-e, alkalmas, érett-e arra, hogy a lelki egészség
gyakorlati szempontjait érvényre juttassa a megfelelő helyen és időben.
3, Társadalmi célok dimenziója: A lelki egészség, az egyéni problémakezelés szempontjából

fontos kérdés, hogy a társadalom milyen célokat tűz ki maga elé. Rövid vagy hosszú távon
próbálják-e elérni, az egyéni problémák megoldhatóságát. Ezt a lelki egészség társadalmi
célhierarchiában elfoglalt helye határozza meg.
4, Problémamegoldás strukturális dimenziója: Az egyes kultúrákat az különbözteti meg

egymástól, hogy egy új probléma észlelése során a problémamegoldás új struktúrákon vagy a
régi struktúrákon keresztül történik. A nyugati típusú kultúrák új struktúra-kialakító képessége
sokszorosa a keleti típusú társadalmakénak.
5, A változás, mint érték: Egy társadalom fejlődési potenciálját nagymértékben meghatározza,

mekkora értékként jelenik meg a hétköznapi tudatban a változás. Az érték foka attól függ,
milyen a viszony a társadalmi változás irányába ható erők és ellenerők között. Két változási
típus: elsőrendű változás - az egyén beillesztése (adaptálása); másodrendű változás - az egyes
környezetek (alrendszerek, öko-szisztémák, érdekcsoportok, szupportiv hálók) egymáshoz
való viszonyának a megváltozása.
6, A kisebbségi csoportok egyenlőtlen fejlődésének dimenziója: még a pluralisztikus

társadalmak se nyújtanak egyforma esélyt a kisebbségi csoportok fejlődésének, ezért fontos
mutató, hogy a kisebbségi csoportok önsegítő, érdekérvényesítő csoportokká alakulásának
milyen lehetőségei vannak.
A közösségiség jellegzetesen kulturális képesség. A szocializáció egyik lényeges kérdése,

kialakulnak-e azok az egyéni készségek, amelyek lehetővé teszik, hogy az egyén úgy váljon
egy közösség tagjává, hogy autonómiája feladása nélkül tudjon közösségi célokat
megvalósítani. Ha a szocializációja hiányos - ebből a szempontból - egy csoportnak,
közösségnek, akkor az önsegítő csoportokra hárul a feladat, hogy az új kulturális
hagyományokat kialakítsa.
Az önsegítés politikai gyökerei
A húszadik század meghatározó hatalma: a professzionalizmus. Az egyén testi és lelki
megváltoztatásában és egy sor életfontosságú kérdés eldöntésében a húszadik századi
szakembernek szinte kizárólagos hatalmi pozíció jutott. Hatalmukat szakmai vagy
szakmainak beállított információk visszatartásával, szakmai ideológiák gyártásával tartják
fenn.
2
Drogproblémák Nr. 6. szerk.: Fridli Judit 1989 alapján - kivonat

Az önsegítés politikai értelemben tehát az állampolgári kontroll egy formája a hatalom

felett, amely a politikai kiszolgáltatottságban lévőknek lehetőséget ad arra, hogy hátrányos
helyzetükön a társadalmi nyilvánosság eszközeivel javítsanak.
Az önsegítés vallási gyökere
Az önsegítő csoportok nagy része a hitet, mint segítő eszközt alkalmazza. Része lehet
tevékenységüknek. Sokszor a vallás, mint hézagpótló tanácsadás jelenik meg.
Az önsegítés egészségügyi gyökerei
A húszadik századi humán életproblémák egyre nagyobb százaléka jelentkezik egészségügyi
köntösben (ez a medikalizáció folyamata).Az egészségügy rendszere, mint a hatalmi
(paternalisztikus) kontroll egy formája, infantilizálja a betegeket és az állampolgárokat. Ez azt
jelenti, hogy a felnőtt, megfelelő egészségkultúrájú, egészség-betegség és megfelelő terápia
kérdéseiben döntőképes személyiség kialakulásának legfőbb gátja az egészségügyi hálózat.
Az egészség és a betegség nem egymást kizáró. antagonisztikus, hanem egymást
kiegészítő, komplementer fogalmak. Azok a tényezők, amelyek betegséget hoznak létre, nem
azonosak azokkal a tényezőkkel, amelyek az egészséget fenntartják vagy kialakítják.
Az állampolgárok megkísérlik az orvosok zárt értékrendszerét megbontva saját
egészségkultúrájukat (egészséges életmódjukat) irányítani, megszervezni, ellenőrizni. Ez a
folyamat az egészségügy átpolitizálódásához vezet. Az önsegítés elve és gyakorlata ebbe a
fejlődési folyamatba lépett be az orvosi kezelés alternatívájaként, hiszen prototípusa az
állampolgári szükségletek spontán kielégítésének, az állampolgári kontrollnak, a laicizmus
emberi erőforrásaira építő humán szolgáltatásoknak.
A demokratikus munkakapcsolat
A demokratikus munkakapcsolat jellemzői (összehasonlításban az egészségügy hierarchikus
munkakapcsolatával)
1, A terapeuta és páciens egyenlőtlen pozíciója - páciens erős függéséből adódóan a terapeuta

szuggesztív hatása meghatározó. A demokratikus munkakapcsolatban ez a szuggesztiós hatás
nem fakad eleve a szerepből és nem rögzül egy személyre.
2, A terapeutát szerepe a tudás monopóliumával ruházza fel. Az önsegítő csoportok által

megvalósított terápia során viszont folyamatosan teljes körű tapasztalatcserére kerül sor. Ezért
aztán később se alakulhat ki tudásmonopólium. Ez az egyenrangúságra épülő munkakapcsolat
eredménye.
3, Nincs szükség speciális szakmai nyelv kialakítására. Így a tudáshoz való hozzájutás
mindenki számára elérhető.
4, Az önsegítő csoportban nincs társadalmi távolság a felek között. A csoportok összetétele

általában egységes, az általuk használt - rétegspecifikus - nyelven a terápiás tapasztalatcsere is
megtörténik.
5, A terápiás helyzet alapszituációja "illetéktelen" páciens és az "illetékes" kezelőszemélyzet.

Az önsegítő csoportokban ez a fajta "pszichológiai osztálykülönbség" sem figyelhető meg.
Elkerülhetők ezáltal a túlbecsülések.

Az önsegítő csoportok megalapításában és eredményes kihasználásában leginkább azok

vesznek részt, akik a hagyományos szakmai segítséghez is ugyan ilyen valószínűséggel és
könnyedséggel juthatnak hozzá. Ez szociálpolitikai szempontból arra hívja fel a figyelmünket,
hogy külön erőfeszítést igényel olyan kulturális közegekbe is eljuttatni, "meghonosítani" ezt a
csoportformát, amelynek szokásaitól, működésmódjától távol esik, de érdekérvényesítésük
eredményességét nagy mértékben javítaná.
Az önsegítő csoportok fogalma és kritériumai

Az önsegítő csoportok a kölcsönös segítésre és egy speciális cél elérésére alakult önkéntes,
kiscsoport struktúrák. Rendszerint azonos élethelyzetű emberek hozzák létre, egymás
kölcsönös segítésére. Társulásuk célja egy közös szükséglet kielégítése, közös fogyatékosság
vagy életbevágó probléma leküzdése, a kívánt társadalmi illetve személyes változás
előidézése. Az ilyen csoportok kezdeményezői és tagjai úgy látják, szükségleteiket nem
teljesítik vagy nem tudják teljesíteni a meglévő szociális-egészségügyi intézmények. Az
önsegítő csoportok szemtől szembeni interakciókat és a tagok személyes felelősségét
hangsúlyozzák. Gyakran anyagi segítséget és érzelmi támogatást egyaránt nyújtanak; gyakran
egy "ügy"-re orientáltak, és olyan ideológiát vagy értékeket hirdetnek, melyek révén tagjaik
fokozottabb mértékben nyerhetik el személyes identitásukat
Az önsegítő csoportokhoz tartozó lényeges fogalmak

Fontos megkülönböztetni az önsegítő csoportokat és az önsegítő szervezeteket.
Az önsegítő csoportban a tagok közvetlenül kerülnek egymással kapcsolatba. Tevékenységük
így lokális és közvetlenül a problémára irányul. A tagok száma limitált - kiscsoport nagyságú
(15-20 fő max.) Az önsegítő csoport legfőbb jellemzői: minden csoporttagnak egyenlő jogai
vannak; nincs kijelölt vezető; minden csoporttag önálló, saját maga vezetője; a csoport saját
felelősségére hoz döntéseket; a tagok saját problémáik miatt keresik fel a csoportot és nem
azért, hogy másokon segítsenek; a részvétel ingyenes, leszámítva helyiségbérlet díját, amit
megosztanak egymás között. A pszichológiai jellegű önsegítő csoportokat három elv
működteti: a csoport elve; a folyamatosság elve; és az önsegítés elve.
A csoport elv: A csoportban megszűnik a külső és belső elszigeteltség. A betegség, amelyik
korábban kirekesztette az egyént, itt bekapcsolja a közösségbe. Nevezhető ez
destigmatizációnak is. Az önsegítő csoportban nemcsak ko-páciens, hanem ko-terapeuta is
minden résztvevő. A tagok mozgósítják természetes terápiás képességeiket.
A folyamatosság elve: A csoporttagok folyamatosan és intenzíven konfrontálódnak azokkal a
lelki problémákkal, amiket a tagok a csoportba hoznak.
Az önsegítés elve: Miközben másokon segít, mindenki magán segít, és ezzel megmutatja a
többieknek is hogyan segíthetnek önmaguknak. Az önsegítő csoportok az egoizmus
altruisztikus formáinak színterei.
Az önsegítő szervezetek több önsegítő csoport egyesüléséből jönnek létre. Alkalmazottakat
foglalkoztatnak (függetlenített szervezőket, professzionális szakembereket, jogászokat).
Társasági státuszuk van felépítésükben (elnök van, tagdíjat szednek, stb). A külvilágra
irányuló tevékenységük érdekcsoport jellegű, esetenként a törvényhozást is befolyásolják (pl.
a rokkantakra vonatkozó törvények alkotásánál).
Öngyógyítás - Az öngyógyítást az egyének maguk is végezhetik, vagy intim körben, például

családon belül, és nincs szükség formálisabb vagy céltudatosabb módon létrehozott
csoportban való részvételre. Az öngyógyítás olyan folyamat, melyben egy laikus saját
érdekében az egészségügyi rendszer elsődleges erőforrásainak szintjén működik közre az
egészségvédelmi, diagnosztikai és gyógyító tevékenységben.

Társadalmi hálózatok - Olyan térbeli szerveződése egy adott településnek, ahol a

közösségekben és részközösségekben meglévő kapcsolatok segítségnyújtó erőforrások. A
hálózatok vagy személyes kapcsolatrendszerek, amelyek strukturálisan befolyást gyakorolnak
és ideológiai alapokat közvetítenek, vagy az egyének és szervezetek között kapcsolatrendszert
építenek ki.
Hálózat, háló (Network) - 1. szupportiv rendszer és 2. szervezetek közötti erőforrás csere

hálózat.
A szupportiv rendszer - az egyénre összpontosít /individuális szociális hálózat/, vagyis olyan

emberek alkotta hálót jelöl, amely segíti, támogatja, érzelmileg "beborítja" a háló
középpontjában lévő embert.
Az individuális szociális hálózat négy fajtája:

1. A kiterjesztett család, mint elsődleges csoport
2. Közösségi "kapuőrök" (pap, tanító, családi orvos, véleményvezér, hangadó, stb.)
3. Szomszédsági csoportok
4. Önsegítő csoportok. Ebben a felosztásban az önsegítő csoportok viszonya az előző három
csoportformához kompenzatórikus jellegű. A természetes segítő rendszerek sorvadásának
kiegyenlítésére szerveződött. Vagyis ha az első három hálózat jól működik, nincs szükség az
önsegítő csoportra.
A szervezetek közötti erőforrás csere hálózat - a hálózat középpontjában a szervezet áll. A

szervezet humán erőforrásainak mértéke attól függ, milyen a viszony a szervezetek között,
hogyan képesek kicserélni, áthangolni, kiegészíteni, kiegyenlíteni egymás erőforrásait. A
szervezetek közötti erőforrás csere hálózat fogalmát és funkcióit az intézmények válsága és a
tömegtársadalmak bonyolult életviszonyai hívták életre. Az állampolgári szükségletek nagy
százaléka kielégítetlen marad az intézmények működése során is, sőt az intézmények
járulékos problémákat állítanak elő. A kielégítetlen állampolgári szükségletek
"ellenszervezetét" jeleníti meg az önsegítő csoport/szervezet.
Az önsegítő csoportok tipológiája

A problémák alapján történő tipizálása az önsegítő csoportoknak
állandó
(változtathatatlan) cél:
alkalmazkodás
pl.mellrákos nők pl.homoszexuálisok
egyéni kollektív
pl. dohányzás pl.munkanélküliek
fogyás
ideiglenes (változtatható)
cél: változás, változtatás
Az önsegítő csoportok, szervezetek, hálózatok tipológiája

1. Az elsődlegesen az egyéni önmegvalósításra és személy fejlődésére törekvő csoportok
2. A társadalmi érdekképviseletet előtérbe helyező csoportok
3. Olyan csoportok, amelyek alapvető célja az alternatív életformák létrehozása
4. Kétségbeesett embereknek, az élet és a társadalom terhei elől védelmet keresőknek
menedéket nyújtó csoportok
5. Olyan csoportok amelyek nem rendelkeznek elsődleges céllal, hanem több fontos irányban,
egymással párhuzamosan hatnak a tevékenységei

Az önsegítő csoportok tipológiája
1, A csoport munkája szempontjából (szervezeten belül vagy kívül dolgozik).

Expresszív - pszicho-csoport, ha szervezeten belül dolgozik és intenzív személyiségkorrekciót
végez.
Instrumentális - szocio-csoport ha szervezeten kívül tevékenykedik (azaz reform-,
propaganda- és érdekképviseleti munkát végez)
2, az értékekhez való viszonyuk szerint
Értékmentő – különböző város- és környezetvédő (zöld) társulások
Értékteremtő - alternatív csoportosulások

A betegek jogainak európai deklarációja
Bevezetés
A társadalmi, gazdasági, kulturális, etikai és politikai fejlődés felerősítette Európában a

betegek jogainak teljesebb körű kimunkálását és megvalósítására irányuló mozgalmakat.
Ennek eredményeként kerül a jelen dokumentum összeállítására, azzal a céllal, hogy
bemutassa a kialakult koncepciókat és meghatározza az egészségügyi ellátással szembeni
jövőbeni követelményeket.
A dokumentum útmutatás a betegek jogaival kapcsolatos nemzeti politika és szabályozás

meghatározásához.
A deklaráció célja:
• Megerősítse az alapvető emberi jogokat az egészségügyi ellátás területén, hangsúlyt
helyezve az egyén méltóságának és integritásának védelmére, valamint a beteg
személyiségének tiszteletben tartására.
• Figyelmébe ajánlva a tagállamoknak a betegek jogaival kapcsolatos közös alapelvek
gyűjteményét.
• Elősegítse azt, hogy a betegek a lehető legmagasabb szintű egészségügyi ellátásban
részesüljenek és mérsékelje az ellátó rendszerben tapasztalható problémák kihatásait.
• Segítse és erősítse a betegek és az egészségügyi ellátást nyújtók közötti jó kapcsolatot és
ösztönözze a betegek aktív közreműködését gyógyulásukban.
• Erősítse a betegek szervezetei, az egészségügyi ellátást nyújtók, az egészségügyi irányítás
és a szélesebb társadalmi érdek közötti párbeszéd lehetőségét.
• Nemzetközi, nemzeti és regionális szinten felhívja a figyelmet a betegek jogainak
területén kialakult feszültségekre, a jelentkező igényekre és elvárásokra.
• Biztosítsa az alapvető emberi jogok védelmét és elősegítse a betegek - köztük a
legsérülékenyebbek, a gyermekek, a pszichiátriai betegek, az idősek, a súlyos, vagy
krónikus betegségben szenvedők humánusabb ellátását.
ELVI ALAPOK
A nyilatkozat a következő - a betegek jogainak kidolgozásánál figyelembe vehető

kereteket és alapelveket tartalmazó - nemzetközi dokumentumokon alapul:
• Az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja (1948)

• Az Állampolgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezménye (1966)
• A Gazdasági, Társadalmi és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezménye (1966)
• Az Alapvető Szabadságjogok és Emberi Jogok Európai Egyezménye (1950)
• Az Európai Szociális Charta (1961)
1. EMBERI JOGOK ÉS ÉRTÉKEK AZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSBAN
A nemzetközi dokumentumokban megfogalmazott emberi jogoknak meg kell jelenniük az

egészségügyi ellátásban. E jogok érvényesülését jogi garanciákkal kell megalapozni.
A nyilatkozat a betegjogok általános elveit kívánja rögzíteni, ezért nem foglalkozik a betegek
jogainak kivételes korlátozásaival, illetve egyes betegcsoportok speciális jogaival. Ezzel

kapcsolatban csak annyit állapít meg, hogy ezen területek szabályozásának szintén
összhangban kell állnia az emberi jogok alapokmányával.
A nyilatkozat szemelőt tartja mind a betegek, mind az ellátók érdekeit, célja, hogy elősegítse
közöttük a kölcsönös bizalmon alapuló partneri kapcsolat kialakulását. Ez feltételezi azt,
hogy a jogokat kötelességekkel kell kiegészíteni, illetőleg azt, hogy az alábbiakban
felsorolt jogok mindig csak mások egészségének és jogainak figyelembevételével
érvényesíthetők.
DEKLARÁCIÓ
1.1. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy személyiségét tiszteletben tartsák.

1.2. Mindenkinek joga van szabad döntéshez.
1.3. Mindenkinek joga van a testi és szellemi integritásához valamint személyének
biztonságához.
1.4. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy tiszteletben tartsák magánéletét.
1.5. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy tiszteletben tartsák erkölcsi és kulturális értékeit,
vallási és filozófiai nézeteit.
1.6. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a megelőzés és gondozás elérhető eszközeinek
igénybevételével védje az egészségét és a lehető legjobb egészségi állapot elérésére
törekedjen.
2. TÁJÉKOZTATÁS
2.1. Az egészségügyi szolgáltatásokkal és azok legjobb felhasználási lehetőségeivel

kapcsolatos információkat nyilvánosságra kell hozni annak érdekében, hogy azok, akiknek
szükséges, élni tudjanak velük.
2.2. A betegnek joga van ahhoz, hogy részletes tájékoztatást kapjon a saját egészségügyi
állapotáról, beleértve az állapotának megfelelően javasolt és szükséges eljárásokat; és
azok előnyeit, potenciális veszélyeit, a javasolt kezelésen kívüli választási lehetőségeket,
beleértve a kezelés elmulasztásának hatásait; a diagnózis, a kezelési folyamat és a várható
kimenetel ismertetését.
2.3. Információt csak abban az esetben szabad visszatartani, ha az információ - amely nem
tartalmaz pozitív kilátásokat - vélhetőleg súlyosan ártana a betegnek.
2.4. Az információt a beteg számára érthető módon kell közölni, kerülve az ismeretlen
szakkifejezéseket. Szükség esetén a beteg részére tolmácsot kell biztosítani.
2.5. A betegnek joga van azt kérni, hogy ne tájékoztassák.
2.6. A betegnek joga van kijelölni azt a személyt, akit tájékoztatni lehet az állapotáról.
2.7. A betegnek joga van második szakvélemény megszerzéséhez.
2.8. Az egészségügyi intézménybe került betegnek lehetővé kell tenni, hogy megismerje az őt
gondozó szakembereket, azok képzettségét, az ott tartózkodására, kezelésére vonatkozó
szabályokat és szokásos munkamenetet.
2.9. Az intézmény elhagyása előtt a beteg kérheti és meg is kell hogy kapja diagnózisa,
kezelése, ápolása írásos formában való összegzését.
3. BELEEGYEZÉS
3.1. Bármely orvosi beavatkozás előfeltétele a beteg tájékoztatáson alapuló belegyezése.

3.2. A betegnek joga van visszautasítani, vagy leállítani az orvosi beavatkozást. A

visszautasítással vagy leállítással kapcsolatos problémákat a betegnek gondosan el kell
magyarázni.
3.3. Amikor a beteg képtelen arra, hogy az orvosi beavatkozással kapcsolatos kívánságát
kifejezésre juttassa, a beavatkozás azonban sürgős, a beleegyezést fel kell tételezni, kivéve
azt az esetet, ha a beteg korábban úgy nyilatkozott, hogy hasonló helyzetben
visszautasítaná a beavatkozást.
3.4. Abban az esetben, ha sürgős beavatkozásra lenne szükség, de ehhez jogi képviselő
hozzájárulása kell, ami nem szerezhető meg időben, a beavatkozást végre kell hajtani.
3.5. Még jogi képviselő belegyezésének szükségessége esetén is a lehető legnagyobb
mértékben be kell vonni a beteget - fiatalokat és felnőtteket egyaránt - a döntés
meghozatalába.
3.6. Abban az esetben, ha a jogi képviselő megtagadja a beleegyezést, az orvos vagy más
egészségügyi szakember azonban úgy véli, hogy a beavatkozásra szükség van a beteg
érdekében, a döntést bíróság vagy választott döntéshozó testület hatáskörébe kell utalni.
3.7. Minden olyan esetben, amikor a beteg képtelen tájékoztatáson alapuló beleegyezést adni,
és nincs jogi képviselő vagy a beteg által képviseletére kijelölt személy sem, megfelelő
lépéseket kell tenni a döntéshozásban való helyettesítésre, a lehető legnagyobb mértékben
figyelembe véve azt, ami ismert és azt ami feltételezhetőleg a beteg kívánsága lenne.
3.8. A beteg tájékoztatáson alapuló beleegyezése szükséges teste bármely részének
konzerválásához, vagy felhasználásához. A jóváhagyás feltételezhető, ha a felhasználás a
beteg diagnosztizálása, kezelése vagy gondozása folyamán történik.
3.9. A betegnek az orvosképzésbe való bevonásához az illető tájékoztatáson alapuló
beleegyezése szükséges.
3.10. A tudományos kutatásban való részvételnek is előfeltétele a tájékoztatott beteg
beleegyezése. Minden jegyzőkönyvet etikai felülvizsgálat tárgyává kell tenni. Kutatást
végezni olyan embereken, akik nem tudják kifejezésre juttatni a kívánságaikat, nem
szabad. Erre csak abban az esetben kerülhet sor, ha a jogi képviselő beleegyezik, illetőleg
ha a kutatás a beteg érdekét szolgálja.
4. TITKOSSÁG ÉS MAGÁNÉLET
4.1. A beteg egészségi állapotával kapcsolatos minden információt - diagnózis, a kilátásokat,

a kezelési eljárásokat és mindenfajta személyes adatot - bizalmasan kell kezelni, még a
beteg halála után is.
4.2. A bizalmas információ csak akkor szolgáltatható ki, ha ez a beteg kifejezett kívánsága,
vagy ha a törvény így rendelkezik. A beleegyezés feltételezésére akkor van lehetőség, ha
az információt a beteg kezelésében résztvevő egészségügyi szakember kéri.
4.3. A beteg minden azonosítható adatát védeni kell. Az adatvédelemhez megfelelő tárolási
módra van szükség. Azokat az emberi szerveket, amelyekből azonosításra alkalmas
adatok szerezhetők, hasonló védelemben kell részesíteni.
4.4. A betegeknek joguk van ahhoz, hogy megkapják a diagnózisukkal, kezelésükkel,
ápolásukkal kapcsolatos orvosi és szakmai anyagokat, jegyzőkönyveket. Joguk van ahhoz,
hogy ezekről, vagy egy részükről másolatot kapjanak.
4.5. A betegnek joga van ahhoz, hogy javítást, kiegészítést, törlést, világosabbá tételt és/vagy
felújítást kérjen abban az esetben, ha személyes vagy egészségügyi adatai pontatlanok,
hiányosak, nem egyértelműek, vagy időszerűtlenek illetőleg nem a diagnózisnak,
kezelésnek és gondozásnak megfelelőek.
4.6. A beteg magánéletébe és családi életébe, - tájékoztatás alapján történt beleegyezése
nélkül - nem szabad beavatkozni. Beleegyezése esetén is csak akkor kerülhet rá sor, ha

bizonyítható, hogy erre a diagnózis megállapítása, a kezelés és a gondozás érdekében van

szükség.
4.7. Az orvosi beavatkozásra csak az egyén magánéletének teljes mértékű tiszteletben
tartásával kerülhet sor. Ez azt jelenti, hogy egy adott beavatkozásnál csak azok lehetnek
jelen, akikre a beavatkozáshoz szükség van. Ettől eltérni csak a beteg kifejezett kérésére,
vagy beleegyezésével lehet.
4.8. Az egészségügyi intézménybe utalt betegek jogosan igényelhetnek olyan körülményeket,
amelyek a személyes gondozás, vizsgálat vagy kezelés idejére biztosítják számukra az
integritást.
5. GONDOZÁS ÉS KEZELÉS
5.1. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy olyan egészségügyi ellátást kapjon, amilyenre
szüksége van, a megelőző gondozást és az egészségvédelmet is ideértve. A
szolgáltatásoknak mindenki számára egyformán elérhetőnek, hozzáférhetőnek kell
lenniük. Nem lehetnek diszkriminatívak és meg kell felelniük az adott társadalom
pénzügyi, emberi és anyagi erőforrásainak.
5.2. A betegek kollektív joga, hogy valamilyen formában képviseltessék magukat az
egészségügyi ellátó rendszer minden szintjén, olyan ügyekben, amelyek a szolgáltatások
tervezésével, értékelésével - és ezen belül a gondozás területeivel, minőségével és
működésével - kapcsolatosak.
5.3. A betegnek joguk van ahhoz, hogy magas színvonalú gondozásban részesüljenek, mind a
szakmai színvonal, mind a betegek és gondozók közötti kapcsolat emberi minősége
tekintetében.
5.4. A betegeknek joguk van ahhoz, hogy folyamatos gondozásban részesüljenek, amelyhez
hozzátartozik az együttműködés mindazokkal a gondozó személyekkel és/vagy
intézményekkel, amelyekkel a dianózis készítés, a kezelés és a gondozás során
kapcsolatba kerülnek.
5.5. Abban az esetben, ha egy adott kezelés csak korlátozott mértékben hozzáférhető, s emiatt
dönteni kell arról, hogy kik és milyen sorrendben részesülhetnek a kezelésben, a
kiválasztást szakmai kritériumokra alapozva, diszkrimináció nélkül kell elvégezni.
5.6. A betegnek joga van ahhoz, hogy maga válassza meg, vagy változtassa meg orvosát,
egészségügyi gondozóját vagy gondozó intézményét, addig a mértékig, ameddig az
összeegyeztethető a fennálló intézményrendszer működésével.
5.7. Azon betegek számára, akik esetében megszűnik az adott egészségügyi intézményben
történő további ottmaradás orvosi indokoltsága, a máshová vagy hazaszállítás előtt
megfelelő indoklást kell adni. A beteg csak akkor szállítható át más egészségügyi
intézménybe, ha ebbe előzőleg beleegyezett. Ha van rá lehetőség, rehabilitáló otthonba
kell szállítani az illetőt, vagy - szükség esetén - közösségi illetőleg házi szolgáltatásokat
kell elérhetővé tenni számára.
5.8. A betegeknek joguk van ahhoz, hogy emberi méltóságukat tiszteletben tartva
fogalakozzanak velük a diagnózis megállapítása, a kezelés és gondozás folyamán, és
tekintettel legyenek kultúrájukra és értékrendjükre.
5.9. A betegnek joguk van ahhoz, hogy fájdalmaik enyhítése a tudomány jelenlegi állásának
megfelelő szinten történjék.
5.10. A betegeknek joguk van ahhoz, hogy családjuk, rokonaik és barátaik segítségét élvezzék
az ápolás és kezelés folyamán, s kívánságuknak megfelelően bármikor lelki támogatást,
útmutatást kapjanak.

5.11. A betegeknek joguk van a humánus ápoláshoz betegségük végső szakaszában és joguk
van ahhoz, hogy a haláluk emberhez méltó legyen.
6. ALKALMAZÁS
6.1. A Deklarációban található elvek alkalmazásához meg kell teremteni a feltételeket és

eszközöket.
6.2. E jogok élvezetét hátrányos megkülönböztetés (diszkrimináció) nélkül kell biztosítani
mindenki számára.
6.3. E jogok gyakorlása során a betegekkel szemben csak olyan korlátozások állíthatók fel,
amelyek megfelelnek az emberi jogoknak és a törvény által előírt eljárásoknak.
6.4. Olyan esetekben, amikor a beteg nem képes érvényesíteni a Deklarációban szereplő
jogokat, jogi képviselője vagy egy általa felhatalmazott személy gyakorolhatja azokat; ha
sem jogi képviselő sem kijelölt személy nincs, akkor lépéseket kell tenni a beteg
képviseletének megoldására.
6.5. A betegek olyan információkkal és tanácsokkal kell ellátni, amelyek révén képesek
lesznek az e Deklarációban foglalt jogok gyakorlására. Ha a betegek úgy érzik, hogy nem
élhetnek a jogaikkal, legyen lehetőségük arra, hogy panaszt emeljenek.
A bírósághoz folyamodást - intézményi és egyéb szinteken létrehozott, a panaszok

benyújtását, továbbítását és megítélést könnyítő - független mechanizmusoknak kell
segíteni.
Ezeknek a mechanizmusoknak biztosítaniuk kell a betegek számára a szükséges eljárásokkal
kapcsolatos tájékoztatást, továbbá olyan független személyek elérhetőségét, akikkel
megkonzultálhatják, hogy melyek a legmegfelelőbb további lépések. E mechanizmusok
révén kell szükség esetén a betegek támogatását és jogi képviseletét is megoldani.
A betegeknek joguk van panaszaik igazságos, alapos, hatékony kivizsgálásához, valamint
hogy azok eredményéről tájékoztassák őket.

Citizen's Charter - Polgárok kartája
Citizen's Charter - Polgárok kartája
Angliában John Major által elindított mozgalom, amelynek célja, hogy az állami
intézmények, szolgáltatások önmagukra nézve kötelező "állampolgár-barát" szabályokat
dolgozzanak ki. Az angol Fehér Könyv célja az intézmények és közszolgáltatók (kórházak,
önkormányzatok, szociális ellátók, stb.) teljesítményének mérhetővé tétele,
elszámoltathatóságának növelése és a humánus szolgáltatás biztosítása. Ehhez hat szempontot
hirdetett meg.
1. Az intézménynek, szolgáltatásnak közzé kell tennie a saját magukkal szemben
megfogalmazott elvárásaikat. Ebben szerepelnie kell az udvariasság, segítőkészség és
pontosság elvárásának.
2. Az intézményeknek, szolgáltatásoknak lehetővé kell tenniük, hogy a polgárok
betekintsenek a költségvetésükbe és döntési mechanizmusaikba. Az alkalmazottak
kötelesek minden kapcsolatfelvételkor tudatni az ügyféllel nevüket és telefonszámukat.
3. Az intézményeknek, szolgáltatásoknak működésükről kimerítő, pontos és közérthető
nyelven megfogalmazott, naprakész információt kell biztosítaniuk az érdeklődőknek.
4. A polgároknak minden lehetséges téren lehetőséget kell adni a választásra.
5. A szolgáltatásokat bőrszínre vagy nemre való tekintet nélkül mindenki számára biztosítani
kell. A kisebbségeknek saját nyelvükön is tájékoztatást kell nyújtani
6. Az intézmény, szolgáltatás nyitva tartása, a fogadóórák, valamint a telefonügyeletek idejét
a lakosság, nem pedig az alkalmazottak igényeihez kell szabni.
Ez egy olyan kezdeményezés, amely nem csak központi akaratból jöhet létre. Ma
Magyarországon ilyen nem is várható, de ez egy olyan lehetőség, amelyet bármely intézmény
a maga számára felállíthat ezzel is befolyásolva a szakmai szerződés minőségét. Ez csak
elhatározás és a segítő hatalmának megosztása (a kliens hatalommal való felruházásának) a
kérdése.
Angliában a "Polgári Charta elismerése" díjat a kormányzat osztja ki és három évente kell
megújítania az adott szervezetnek. Amennyiben időközben a szolgáltatás minősége rosszabb
lesz, akkor visszavonják a díjat.
A díjra jelentkezhetnek a szervezetek maguk vagy állampolgárok is felterjeszthetik őket.
Néhány példa, ami szabályozásra kerülhet:
• Minden levélre a kézhezvételtől számított öt napon belül válaszolunk

• Leveleinkben világosan és közérthetően fogalmazunk.
• A segélykérelmeket tíz napon belül elbíráljuk
• A munkatársakhoz közvetlenül beérkező telefonhívásokat öt csengetésen belül felvesszük
• Az ügyfélszolgálatunkat felkeresőket öt percen belül kiszolgáljuk
• Ha bármilyen okból nem tud felkeresni minket, kérésére három munkanapon belül házhoz
megyünk
• Idegen anyanyelvű ügyfeleink számára tolmácsot biztosítunk
• Süketnéma ügyfeleink számára hivatásos fordítót biztosítunk

Hidas György: A csoport-pszichoterápia elméleti alapjai

In: A csoport-pszichoterápia elméleti és gyakorlati kérdései (1984) Akadémia Kiadó
A csoport-pszichoterápia gyakorlata több évtizedes múltra tekint vissza. Elméleti

meglapozása több diszciplína felől indul, azonban napjainkban még nem rendelkezünk egy
általános, átfogó és konzisztens csoport-pszichoterápia elmélettel. A különböző diszciplínák
és pszichoterápiás iskolák, amelyek teoretikus alapot nyújtanak a csoport-pszichoterápiás
folyamat megértéséhez és a terápiás beavatkozások irányításához, különböző szintjeit
világítják meg a csoport-pszichoterápia bonyolult, állandó mozgásban levő rendszerének. Az
egyes koncepciók nyújtotta modellek egymással sokszor ütköznek, ellentmondásban vannak.
Az ellentmondás megválaszolható azzal a megállapítással, hogy más szempontrendszerek,
más nézőpontok alapján jönnek létre az egyes modellek.
A pszichoterápiát Strotzka (1975) a következőképpen határozza meg: “A pszichoterápia

tudatos és megtervezett interakciós folyamat viselkedészavarok és betegségi állapotok
befolyásolására, amelyeket egyetértésben (lehetőleg páciens, terapeuta és vonatkoztatási
csoport között) lélektani eszközökkel (kommunikációval) legtöbbször verbálisan, de nem
verbálisan is, egy meghatározott, lehetőség szerint közösen kidolgozott cél irányába
(tünetminimalizálás és/vagy a személyiségstruktúra változtatása) tanítható technikákkal a
normális és patológiás viselkedés valamely elmélete alapján végzünk. Ehhez a folyamathoz
általában egy teherbíró érzelmi kapcsolat szükséges.”
Süle (1975a) meghatározása szerint a pszichoterápia lényegéhez tartozik az, hogy “egy
szakképzett terapeuta úgy kommunikál egy lelkileg beteg emberrel, hogy az ennek
következtében egészségesebb, azaz – mint bonyolult rendszer – önszabályozásában, belső
integrálásában és környezetével való kapcsolatának ökonómiájában fejlődik, tehát egy olyan
szakszerű lélektani segítségnyújtásról van szó, mely által a beteg egyedileg önmegvalósítását
jobban elértő, boldogabb, környezetébe jobban beilleszkedő, kreatívabb, társadalmilag
hasznosabb emberré válik.”
A változás, a kommunikációs struktúrák és velük együtt a pszichés struktúrák változása a

kulcsfogalom Heigl-Evers és Heigl (1979a, b) csoport-pszichoterápia meghatározásában:
“individuumok pluralitásának közös cselekvését, amely interakciókban történik egy
meghatározott kommunikációs mód szerint, úgy befolyásolja a résztvevő megfigyelő terápiás
intervencióival, hogy a létrejött cselekvés modelljeként felfogott kommunikációs struktúrák a
folyamat során megváltoznak, és ez a változás magában foglalja az érintett egyének
változását is, ezek a változások olyan jellegűek, hogy a pszichés eredetű zavarok
csökkenését vagy megszüntetését teszik lehetővé, ezek a zavarok motiválják az individuumot
arra, hogy a kezelésben részt vegyen.” 3
Ez a meghatározás érinti azt a bonyolult kölcsönhatást, ami a személyközi kapcsolatban
felhasznált kommunikatív struktúrák és az egyén pszichés struktúrái között végbemegy.
A személyiség struktúrái, az én, a felettes én, az énideál, az énkép, az identitás a fejlődés

során a szülőkkel, a családdal, majd a kortárs csoporttal való személyközi interakciókban
alakulnak ki. Az egyén belső világában lecsapódó interperszonális kapcsolatok, érzelmi
viszonyok hozzák létre a pszichés struktúrákat és a közöttük levő határokat. A
pszichoterápiával célba vehető betegségek és adaptációs zavarok legtöbbször a személyiség
valamilyen interperszonális konfliktusát is magukban rejtik, így a hatékony pszichoterápiától
3
Pszichológiai muhely 3.

várjuk azt, hogy magát a pszichés struktúrát is elérje, abban változást hozzon létre. Ehhez
azonban az szükséges, hogy a struktúrákban valamilyen mértékű mozgás jöjjön létre, amely
azok változását vonja maga után. Ez a feloldó folyamat összefügg regresszív állapotokkal,
amikor is a korábbi kapcsolati minták, énállapotok és pszichés funkciómódok elevenednek
fel.
A korábban pszichés struktúrákba alakult interperszonális kapcsolati minták a csoport

pszichoterápiás terében ismét személyközi, gyakran szimbolikus kapcsolatok formájában
jelennek meg, és így hozzáférhetők lesznek a változtató tényezők számára.
A strukturális változáshoz azonban szükséges, hogy a személyiségben bizonyos mértékű

oldódás következzék be. A különböző csoport-pszichoterápiás módszerek és technikák ezt
különbözőképpen igyekeznek elérni.
Mindennek paradigmája lehet az egyéni pszichoanalitikus kezelés indulatáttételi neurózisa. A

páciens az analitikussal való kapcsolatában megismétli kora gyermekkori konfliktusait,
betegsége tünetei új indulatáttételi jelentést kapnak, közönséges neurózisa helyébe az
indulatáttételi neurózisa lép, amelyből terápiás munkával meggyógyulhat. Ennek a
regressziónak egyik kiváltó tényezője az analitikus helyzet, a maga aszimmetriájával.
Csoport-pszichoterápiában szintén kialakulnak regresszív állapotok.
Elméleti szempontból középpontinak azt a kérdést tartjuk, hogy a csoport mint egész, mint
rendszer, struktúrájával és folyamatával miképpen hat vissza terápiásan a benne résztvevő
egyének viselkedésére, személyiségére. Melyek azok a tényezők, amelyek változást hoznak
létre az egyénben, és milyen tényezők szabályozzák a pszichoterápiás folyamatot?
Többszörös kölcsönhatás történik csoportban. Az egyének interakciói során alakul ki a
pluralitásból a csoportban. Az egyének interakciói során alakul ki a pluralitásból a csoport,
normáival, értékeivel, amely a csoportot alkotó egyének specifikumait is mutatja. Az így
kialakult csoport azután visszahat az egyénekre. Minden tapasztalat arra mutat, hogy a
terapeuta személyének, viselkedési stílusának, terápiás koncepciójának a csoport-
pszichoterápiás folyamatban kitüntetett szerepe van, éppen azért felelőssége is a legnagyobb.
Ebből a szempontból lényeges kérdés az is, hogy fejlődik egy csoport terápiássá, ahelyett,
hogy nem terápiássá vagy éppen antiterápiássá alakulna. Szemléletünk mélylélektani
indíttatású, azonban szociálpszichológiai, kommunikációelméleti és általános
rendszerelméleti szempontokat is figyelembe veszünk.
A pszichoterápiás csoportokkal kapcsolatos munkában, a csoport jelenségvilágának

megértésével alapvető szempont a manifeszt és a latens szint megkülönböztetése. A csoport-
történések sora e nélkül a megkülönböztetés nélkül, az egyes szintek önálló és egymással
összefüggő észlelése és értelmezése nélkül nem érthető meg a maga teljességében, és nincs
lehetőség az előrejelzésre.
A pszichoterápiás csoport nyílt rendszer, negatív és pozitív visszacsatolási folyamatokkal,

struktúráját a morfogenezis és a morfosztázis alakítja, illetve tartja fenn. A csoport
környezetével - amelytől határfelület választja el – kölcsönhatásban áll.
A csoport-pszichoterápia specifikus céljai az individuális tagok partikuláris céljai, amelyeket

az egyének fejlődése és változása tükröz. Az egyén a csoporton belül változik. Kérdés,
hogyan generalizálja az egyén az ebben a nagyon speciális szociális rendszerben, a
pszichoterápiás kiscsoportban kialakított tanulást, növekedést, fejlődést; történik-e transzfer a

kiscsoport teréből a tágabb szociális térbe, és ha igen, hogyan történik ez? Valóban változik-e
az egyén pszichés struktúrája és ezzel szoros összefüggésben tünetei, adaptációs képessége?
Korai csoport-pszichoterápiás koncepciók
A csoport-pszichoterápia több gyökerű gyógyító tevékenység. Pratt, aki először használta

gyógyításban a csoportot, tüdőgyógyász volt, tuberkulotikus betegeit testi állapotuk javítása
céljából un. osztályos módszerrel kezelte. Kb. 50 beteg vett részt egy ülésen, az orvos
szuggesztív előadást tartott, a betegek kérdezhettek. A legjobban együttműködő és az orvosi
előírásokat leginkább megtartó betegek az orvos közelében ülhettek. Így rangsor, versengés
és összetartozás érzése alakult ki. A terapeuta idealizált apafigura lett. Az ilyen csoport
struktúrájában és funkciójában bizonyos vallási csoportokra hasonlított.
Figyelemre méltó, hogy kezdetben organikus betegeknél alkalmazták ezt a fajta kezelést,
akiknél az összetartozás érzése erős volt. A neurotikusokat személyközi konfliktusaik miatt
alkalmatlanoknak találták.
A korai csoport-(pszicho)terápiákban fontos szerepet játszik a társ/testvér kapcsolati

struktúra. Ennek legjobb illusztrációja az Alcoholics Anonymus (Norris, 1976). A terápiás
tényező az, hogy a volt alkoholista előnyösen tud befolyásolni egy másik alkoholistát. Az
irigység, a féltékenység érzelmeit igyekeznek elnyomni, csökkentik a rivalizálást.
A csoport-pszichoterápia kifejezést Moreno használja először 1932-ben: ”A csoport-

pszichoterápia egyik alapelve az, hogy minden egyén - nem csak a kezelőorvos - terápiás
tényezőként hasson minden más egyénre, minden csoport egy másik csoportra.” (Moreno,
1959) A csoport-pszichoterápia alapja a terápiás interakció. A Moreno által kidolgozott
pszichodráma módszer lényege a kreatív spontaneitás elve, a csoport minden tagjának
akadálytalan részvétele a dramatikus alkotásban és a cselekvési katarzisban. Moreno elmélete
ellentétes volt Freudéval – aki a belső világ introspekcióját és ennek verbalizációját egy
aszimmetrikus kapcsolatban tartotta a pszichoterápia alapvető módjának, és a cselekvést, az
acting out-ot a kezelés helyzetében ellenállásnak minősítette a pszichoterápiás folyamattal
szemben. Freud szemlélő emberével, aki a “Sinn” megértésére (belátás) törekszik, Moreno
dramatikusan cselekvő embere áll szemben.
A csoport-pszichoterápia történetében van egy ma is eleven irányzat, amikor az egyéni

pszichoterápiás módszereket kiscsoportokban alkalmazzák. A csoportban a terapeuta az adott
módszer szerint foglalkozik egy pácienssel, a többiek aktuálisan mindig a hallgatóságot
képezik. Az értelmezések a csoport egy adott tagjának a problémájára vonatkoznak. A
következő hipotézist találjuk ennél az eljárásnál: egy homogén csoportban (betegség, kor,
nem stb) az A páciensnek szánt értelmezést hasznosíthatja B, C és D páciens is, akik analóg
konfliktushelyzetben vannak. Az egyiknek adott értelmezések az együtt rezgő megértés által
követve mindenki számára hasznosak. Ennek a csoportmódszernek neves képviselői
Schilder, Slavson, Klapman, Wolf, Schwartz.
A csoportot Pratt terápiás közegnek használja, nincs megfogalmazott koncepciója

szabályozásához; Moreno az emberek egymásra hatását, a csoport mikroszociológiáját tartja
alapvetőnek; az egyéni pszichoterapeuták még a diád modelljét használják, a
csoportdinamikát többen közülük mítoszként kezelik. Freud modellje olyan tömeg (Masse),
amelynek vezetője van, és még nem alakultak ki benne organizáció következtében

másodlagosan az egyén tulajdonságai (csoport mint egyén). “…egy ilyen primer tömeg
egyének sokasága, akik ugyanazt a tárgyat tették énideáljuk helyébe, és ennek következtében
egymással énjükben azonosultak.” (Freud, 1921
Ennek a modellnek a fényében érthetők azok a terápiás csoportok, ahol a terapeuta idealizált
tárgy, és a csoporttagokat a hozzá kapcsolódó érzelmek kötik össze egymással. Ez a modell
teszi lehetővé azt a szemléletet is, hogy a csoport egy személyként fogják fel, és a csoportnak
különböző inviduál-pszichológiai tulajdonságokat tulajdonítsanak. Kétségtelen, hogy a
csoportok fejlődésében van egy fázis, amikor egy vezető tekintélytől szinte gyermeki függés
jelenti a domináns csoportstruktúrát. Ezt sokszor elősegíti a szociológiai betegszerep is,
amely az adott társadalmi érdekviszonyok és értékrend metszete.
Kurt Lewin és a T-group modell
A csoport-pszichoterápia fejlődésében fontos szakasz fűzödik Kurt lewin és iskolája

szociálpszichológiai kutatásaihoz és gyakorlati munkájához. A csoport légkörére és a
vezetési stílusra vonatkozóan 1937-40 között Iowában lefolytatott vizsgálatuk arra törekedett,
hogy tisztázza, milyen hatással vannak a csoportra mint egészre és az abban résztvevő
egyénekre bizonyos kísérleti indukált “csoportatmoszférák” vagy “vezetési stílusok”.
Vizsgálták, milyen tényezők (feszültség, a szabad mozgástér terjedelme, a csoportszerkezet, a
csoportkultúra idézik elő a vizsgált csoportokban az agressziót, az apátiát, a bűnbakképzést
stb. “Lewin számos kísérletben valószínűsíti, hogy a globális ösztönfeszültség áttételes
változásai mellett a hic et nunc viselkedés-meghatározó dinamika is érvényes. Cselekvéseink
jelentős részét szituatív feszültség határozza meg, a konkrét helyzetből fakadó nyugtalanság.”
(Mérei, 1975)
Az emberi kiscsoportot Lewin nyomán dinamikus egésznek tekintjük, amelynek lényege nem
a tagok hasonlóságában vagy különbözőségében ragadható meg, hanem a tagok
interdependenciájában. A dinamikus egész azt jelenti, hogy bármely rész állapotának
megváltozása módosítja bármely másik rész állapotát. A csoportot alkotó tagok egymástól
függőségének foka a laza “halmaztól” a teljes egységig terjed. Egyéb tényezők mellett ez a
csoport nagyságától, strukturáltságától és intimitásától is függ. “A csoportoknak saját
tulajdonságaik vannak, amelyek különböznek alcsoportjaik vagy egyéneik tulajdonságaitól.”
(Lewin, 1951)
A csoport mint dinamikus egész specifikus sajátosságokkal, tulajdonságokkal rendelkezik,

amelyeket nem találunk az egyéni pszichoterápia diád helyzetében. Ilyen például a szociális
facilitáció, a csoportnormák kialakulása, a szerepváltás lehetősége, a többszörös társas
tükrözés, a szociális visszajelentési folyamat, az indulatáttelt stimuláló konfigurációk, az
interperszonális kockázat vállalás lehetősége stb.
A Sensitivity Training csoportok, amelyek lewini csoport –dinamikára épülnek, a

pszichoanalitikus elmélet és gyakorlat mellett a csoport-pszihoterápia egy másik gyökerét
képezik. Ezek a T-groupoknak is nevezett “laboratóriumok” 1947 óta működnek,
Célkitűzéseik: az “insight”” (belátás önmagunkba) és az öntudatosság fokozása, érés
énkonfrontáció által; belátás az interperszonális kapcsolatokba és a saját interperszonális
kompetenciába; a szociális percepció javítása; jártasság és ügyesség szerzése az
interperszonális eseményekben; a csoportok és dinamikájuk megértése; problémamegoldó
készség szerzése. Az énkép javítása realitásvizsgálat által, az én erősítése és gátlásos

magatartásmódok helyettesítése alkalmasabbak által. A hangsúly magatartásmódok

helyettesítése alkalmasabbak által. A hangsúly az itt s most eseményein van a csoportban,
hogy a résztvevők viselkedésüket, érzelmeiket és kognitív aspektusaikat azok
interdependenciájában ragadhassák meg. Eszköz- és fogalomtárukban jelentős szerepet kap a
feed-back, az “unfreezing” (olvasztás, feloldás), az elbizonytalanítás a T-group biztonságot
nyújtó keretein belül. A T-gropu módszer arra törekszik, hogy résztvevői attitűdjeit és
viselkedését változtassa meg. Történtek összehasonlító vizsgálatok pszichiátriai betegek
kezelésénél csoport-pszichoterápia és T-group módszer között (Bradford, I., P., Gibb J.R.,
Benne K.D., 1964). Az encounter csoportok, az “egészséges ember csoport-pszichoterápiája
részben a T-group módszerből nőtt ki.
O’Connor (1980) rendszerelméleti modellje a kiscsoportról.

ES a hierarchiában alacsonyabb elemek: a csoporttagok jellemzői, strukturális (S) aspektusai
a rendszernek, mivel viszonylag állandók: egyéni motivációk és szükségletek, az egyéni
történet, a pszicho-bio-szociális self, a jelenségszintű csoportélmény, az interperszonális
stílus.
EP elemi (P = process) a csoporttagok aktusai, interakciói.
SS a hierarchiában magasabb szintű, mert inkluzívabb kategória, rendszer (S), struktúra (S), a
csoport jellemzői: célok, státusok (szerepek, normák, csoportfenntartó és feladatfunkciók,
légkör, elvárások).
SP epizódok: rendszer folyamat kategória, inkluzív: közös jelenetek, események, történések,
tömegszerű csoportjelenségek tartoznak ide. A kimenet: formális események, a
csoportszükségletek kielégítése. A folyamat a rendszer dinamikusabban változó jelentsége.
Csoportban a viselkedés és az epizódok tartoznak a folyamat kategóriába.
A csoportok rendszerszintjéhez tartoznak, a csoport mint egész közös kategóriái (SS, SP).
Mindkét szinten szemlélhetjük a csoportot a struktúra vagy a folyamat szemszögéből, ezek
valójában érem két oldala. A folyamatdimenzió köti össze a jelenségek két szintjét. A
csoporttagok a struktúrán belül vannak interakcióban, de az interakció befolyásolja vagy
hatást gyakorol a tagra és/vagy a csoportstruktúrára. A csoport alakuló szakaszaiban a csoport
strukturális jellemzői a tagok interakcióiból keletkeznek. Ahogyan a csoport halad és
fejlődik, a strukturális jellemzők kimunkálódnak és változnak a tagok interakciói szerint. A
csoportstruktúra a tagokra a folyamat által hat. A folyamat követi a hatást, a hatás pedig
kétirányú: az elemek szintjéről rendszerszintre és rendszerszintről az elemek szintjére halad.
A kommunikációs elméleti szempontokat Buda Béla fejti ki bővebben a terapeuta stratégiával

foglalkozó fejezetben.
Ahhoz, hogy egy pszichoterápiás csoport a benne rejlő lehetőségeket megvalósíthassa,

megfelelő feltételeket kell kialakítani. Tekintettel arra, hogy a csoport kialakulása a
csoporttagok és a terapeuta egymás közti interakcióinak függvénye, továbbá, hogy az
interperszonális kölcsönhatások időbeli folyamatot alkotnak, különböző csoportjelenségek az
időtengelynek csak egy későbbi pontján jelennek meg. A csoport-pszichoterápiás folyamat
kialakulása azonban nemcsak az időtartam függvénye, hanem olyan tényezők is
befolyásolják, mint a terapeuta és intézménye koncepciója, a terápiás helyzetet kialakító
szabályok, az eljárási mód, a páciensek cserélődésének üteme a csoportban és több más
tényező. Ennek következtében az intézményi feltételek szerint a csoport-pszichoterápiás
folyamatnak különböző fázisai és szintjei valósíthatók meg és hasznosíthatók a gyógyításban.

Terápiás csoportban a cél elsősorban az egyes csoporttagok terápiás céljainak a

megvalósulása, ezek a csoport formai teljesítményei. A csoporttagok személyiségváltozói
természetesen befolyással vannak a csoportra. Nyilvánvalóan más lesz például egy
adoleszcens csoport, más egy pszichotikusokból álló csoport. A csoport-pszichoterapeuta is az
ES rendszerkategóriába sorolhatom, kitüntetett státusú és szerepű csoporttag, aki saját
strukturális jellemzőit kevéssé változtatja a terápia során. Funkciójához tartozik a csoport
metanormáinak kialakítása. Ilyen például Kaes (1973) pszichoanalitikus kiscsoportbeli
szabálya, hogy a csoporttagok mindent mondjanak ki, ami mondanivalójuk “itt és most” van,
és mondjanak le a csoporthelyzetben vágyaik realizálásáról. A legtöbb pszichoterápiás
csoportban szabály a csoport lélektani határainak lezárása; a csoporttagok közti csoporton
kívüli interakciók visszatáplálása a csoportba. Ezek a terapeuta által megadott metanormák,
éppúgy mint a kialakuló normák, nemcsak szabályozzák a csoport életét, hanem
interiorizálódnak is az egyes csoporttagokban. Ily módon a szabálytartás és a szabályszegés
alakítólag hat az egyes tagok felettes-énjére is.
A terapeuta interpretációja a betegeknek az alapszabálytól való eltéréséhez csatlakozik:

amikor a beszélő eltér a szabad kapcsolódás szabályaitól, és ugyanakkor az
absztinenciaszabály vonatkozásában az indulatáttelben vágyait realizálja. A kettős eltérés által
válnak manifesztté a tudattalan képződményei. A metanormák biztosítják a pszichoterápiás
helyzetet, részei a keretnek, és megfogalmazzák a pszichoterápiás eljárásmódot. Mint ilyenek,
természetesen részei a csoportfolyamatnak és befolyásolják a csoporttagok
személyiségváltozóit is.
A metacsoport a terapeutában kialakuló kép az aktuális csoportról, annak dinamikus

konfigurációjáról, és egyidejűleg egy hozott minta az általa adekvátan funkcionáló csoportról,
egyfajta “ideálcsoport”, amelyhez viszonyítva az adott csoportról alakuló képét. A
metacsoport tartalmazza a csoport céljait, feladatait, az interakciók rutinját, a csoport
kultúráját, alaphangulatát, a megadott és a kialakuló szabályokat. Mindezzel a terapeuta a
csoport tagjainak dinamikus egységére vonatkozóan vállalja a felelősséget.
A pszichotrerápiás csoport vezetési stratégiáival és technikai kérdéseivel külön fejezetekben

foglalkozunk.
1) A csoporttagok egyéni motivációiban kiemelkedő jelentősége van pszichoterápiás

csoportokban a gyógyulásra való motiváltságnak, az ezzel ellentétes irányú, sokszor nem
tudatos betegségelőnyöknek (elsődleges, másodlagos) és a különböző olyan
érdekeltségeknek, amelyek szintén a betegszerep fenntartását célozzák. Ezek az
ellenállások mutatkoznak meg. A csoportban való részvétel motivációs potenciáljához
tartozik az egyénekben élő megkapaszkodási vágy, az a tudattalan várakozás, hogy a
csoportban különböző, addig nem teljesült, gyakran korai vágyaik is kielégülhetnek.
Mindezek tudattalan fantáziák formájában léteznek az egyes csoporttagokban, s
különböző szimbolikus transzformációkkal, indulatáttételekkel és más késztetésekkel
együtt közös csoportepizódok alapját képezik.
A kiscsoportkutatásból kiinduló megközelítések
A csoporttagok közti interakciókból születnek a csoportfolyamatok és –struktúrák. Az

interakciós folyamatot többek között Bales (1951) elemzi kategóriarendszerével. Bales a

csoportot problémamegoldó rendszernek fogja fel. A kiscsoportok interakcióit 12 kategóriába

sorolja. Ezek feladatmegoldó és szocioemocionális interakciókra oszlanak.
Minél pontosabban történik a folyamatelemzés, annál világosabban látszik, hogy a strukturális

jellemzők és az interakciós folyamatok ugyanannak a jelenségnek két aspektusa. Az egyének
közti találkozások nagyrészt problémamegoldási feladatoknak tekinthetők bales szerint. Ha
egy csoport problémákat akar megoldani, és döntéseket akar hozni, akkor annak előfeltétele:
a. kommunikáció: információcsere útján közös szituáció definiálására kell jutniuk;

b. értékelése: gondolat- és véleménycsere útján a szituációval kapcsolatban közös
álláspontnak kell kialakulnia;
c. kontroll: az alternatívák tekintetésben egyet kell érteniük.
A csoporttagok között visszacsatolási folyamatok zajlanak, melyek jelzik, hogy a

csoportakció adott iránya elfogadható-e vagy sem; eközben az individuális és interindividuális
feszültségszint nem nőhet től magasra. Bales feltételezi, hogy az instrumentális és a
szocioemocionális funkciók dinamikus kapcsolatban vannak egymással: a feladatmegoldási
törekvések gyengítik a kohéziót, és reintegráló aktivitásokat tesznek szükségessé; az integráló
aktivitások csökkentik a feladatmegoldás hatékonyságát.
A bales-i kategóriák a csoportot elsősorban a manifeszt, tudatos racionális szinten közelítik

meg.
Bales (1951) úgy látja, hogy a csoport folyamatában: “…..ismétlődő ciklusok sorozata
található, ezek része: a rendszer kezdeti zavara (ezt egy új ötlet vagy vélemény, vagy javaslat
a csoportban váltja ki), ezt követi visszacsatolások, korrekciók csökkenő sorozata. Talland és
Psathas pszichoteráiás csoportokban, ha több ülést együtt szemléltek, ugyanazt a fázismintát
találták, mint Bales problémamegoldó csoportjaiban (Talland, 1955; Psathas, 1960).
Az interperszonális kommunikációs elmélet szempontjait tükrözik Hidas, Buda (1968, 1968)

kategóriái, a neurotikus betegek kommunikatív manőverezései leírásához.
Haley szerint a neurotikus személyiség meghatározott interperszonális helyzetekben deviáns

tüneti kommunikációkat bocsát ki, és ezekkel mint metakomunikációkkal, illetve ezekre mint
tényekre való metakommunikatív utalásokkkal interperszonális helyzetekben felveszi a beteg
szerepét, ezáltal viselkedéséért, kommunikációiért elhárítja magától a felelősséget, előnyöket
ér el. A neurotiukus manőverezés fő jelentősége abban van, hogy ennek segítségével a
személyiség környezetének feléje irányuló reakcióit minden más kommunikációs stratégiánál
nagyobb fokban – és egyben kisebb erőfeszítéssel – előrejelezhetőbbé teszi. Neurotikusok
csoportjaiban az interakciók egy része kategorizálható a manőverekkel.
A csoporttagok interakcióinak kategorizációjával és azok különböző mintáinak leírásával

foglalkozik többek között Hill (1965), akinél az interakciós mátrix egyik tengelye a tartalom,
a másik a munkastílus. Terápiás szempontból legértékesebb kategóriának tartja az
interperszonális konfrontációt az “itt és most”-ban. Hill hangsúlyozza a csoport-
pszichoterápiában az egyes csoporttagok együttes aktivitásának, az elfogadó légkörének, a
változáshoz szükséges önismeretnek (belátás saját pszichés mechanizmusainkba) fontosságát.
Az értelmezésekkel egyenlő értékűnek tartja az egyes csoporttagok közti interakciókat,
elsősorban azoka, amelyek a viselkedésükkel és a problémáikkal foglalkoznak. Általánosnak

tartja azt a félelmet, amelyet a másokkal való kapcsolatba lépés vált ki bennünk.
Csoporthelyzetben ezzel a félelemmel összefüggő szabadon lebegő szorongás mobilizálódik.
Sok ellenállásnak minősített csoportbeli viselkedés valójában biztonsági művelet, amelynek
az a funkciója, hogy az interperszonális veszéllyel kapcsolatos szorongást minimalizálja. A
terápiás hatáshoz azonban szükség van interperszonális kölcsönös kapcsolatokra, ehhez a
biztonsági műveleteket átmenetileg fel kell függeszteni, és vállalni kell az interperszonális
kockázatot. A csoport-pszichoterápia egyedülálló lehetőséget nyújt arra is, hogy a páciensek a
terapeutaszerepet vállalhassák. Maga az altruizmus élménye, amely ezzel a szereppel jár,
terápiás hatású.
Hill munkakoncepciója összefügg Bion csoport-pszichoterápiás elméleti modelljével.

Érdemes megjegyezni, hogy az angol pszichoanalitikus csoport-pszichoterápiás tapasztalatok
és elméletépítés (Bion, Ezriel) termékenyítőleg hatott a Thelennek együtt dolgozó chicagói
szociálpszichológusokra. Vizsgálták azokat a feltevéseket, amelyek a csoport közös
emocionális állapotára vonatkoznak. Ebből a körből indultak ki Hill és Stock Whitaker
vizsgálatai is.
A csoportanalitikus irányzat
Bion modellje a pszichoterápiás kiscsoportról nyílt, önszabályozó rendszernek felel meg,

amely környezetével adaptív kölcsönös kapcsolatban van, fennmaradását a belső és külső
nyomásokkal szemben szabályozókkal és elhárító mechanizmusokkal biztosítja. Bion (1961)
középponti gondolata az, hogy minden csoportban két különböző viselkedési mód észlelhető.
Egyik a “munkacsoport”-nak, a másik az “alapfeltevéscsoport”-nak nevezett viselkedési mód.
A munkacsoport a csoport működésének az az aspektusa, amelyek a csoport reális feladatával

foglalkozik. A munkacsoportnak tudomása van a csoport céljáról, és meg tudja határozni
annak feladatát. A munkacsoport tagjai mint különálló egyének kooperálnak. Minden tag saját
akaratából és választása alapján tartozik a csoporthoz. Egyetért a csoport feladatával, és saját
érdeke azonos a csoportéval. A munkacsoport folyamatosan tudományos szellemben ellenőrzi
akcióit. Megismerésre törekszik, tanul a tapasztalatból. Tudatosítja az idő múlását, a tanulás
és a fejlődés folyamatait.
Az alapfeltevés Bionnál a viselkedés alapjára vonatkozik. Ez egy “mintha” kifejezés. Az

ember úgy viselkedik, mintha ez meg ez lenne a helyzet. Bion ezzel a kifejezéssel azokra a
hallgatólagos feltételezésekre utal, amelyek a csoportban előtérben vannak, de nem nyíltan
megfogalmazottak. Az ilyen csoportok alapfeltételezései általában nem tudatosak a
csoportban. Mégis a viselkedés alapját képezik. A csoport emocionális állapotából vezethetők
le. Az alapfeltevés megállapítása értelmet ad és megvilágítja a csoport viselkedését. Bion
szerint három jól elkülöníthető emocionális állapota van a csoportnak, amelyekből három
alapfeltevést le lehet vezetni.
A függőség alapfeltevése alapján működő csoport biztonságot és védelmet kíván szerezni

magának egy valaki által. Tagjai tudatlan, elégtelen és éretlen lényekként viselkednek.
Viselkedésük alapján ítélve - velük ellentétben - vezetőjüket mindenhatónak és
mindenttudónak tartják. Egyfajta istenné teszik, idealizálják, és elvárják, hogy gondoskodjék
róluk. A terapeuta gyakran kísértésbe esik, hogy ezt a szerepet elvállalja, és megfeleljen a
csoport alapfeltevésének. Ennek az alapfeltevés-csoportnak a függősége megfelel egy korai
fejlődési szakasznak, és a tagok ezt ismétlik meg. Ebben a csoportban gyakran konfliktus van
a függőségi tendenciák és az egyének felnőtt szükségletei között.

A második alapfeltevés-csoport a harc-menekülés csoport. Bion e kettőt egybe veszi, mint az

érem két oldalát. Az a feltevés, hogy a csoport azért jött össze, hogy fennmaradjon, és ez úgy
érhető el, ha megvívnak valakivel, vagy elmenekülnek valaki vagy valami elől. A cselekvés
fontos a csoport számára, akár harcról, akár menekülésről van szó. Míg a függőség
alapfeltevés-csoportban a beteget értékelik azért a képességéért, hogy leköti a gondviselő
vezetőt, a harc-menekülés csoportban nem tűrik a beteget. Vezetőnek az alkalmas, aki a
csoportot harcra vagy menekülésre tudja mozgósítani. Ez a csoport antiintellektuális, és
ellenzi az önvizsgálatot.
A harmadik alapfeltevés-csoport a párképzés csoportja. Itt az a feltevés, hogy a csoport

reprodukció céljából a messiás, az üdvözítő teremtésére jött össze. Két ember megbízásából
van együtt, hogy párt képezzen és kreatív legyen. A két ember neme érdektelen, azonban az
az alapfeltevés, hogy két ember mindig szexuális célból van együtt. Ezt a csoportot a remény
hangulata tölti el. A csoport még meg nem született vezetője fogja őket megmenteni a
gyűlölettől, a destrukciótól, a kétségbeeséstől.
Az alapfeltevés-lét nem a külső valóságra irányul, hanem befelé, a fantázia világa felé, amit
impulzívan és kritikátlanul törekszik megvalósítani. Az alapfeltevés-csoportok beszéde tele
van klisékkel, ismétlődő frázisokkal és bizonytalan, laza általánosításokkal.
Az alapfeltevés-csoport működése vagy zavarja a munkacsoport tevékenységét, vagy

elősegíti. Utóbbira példa lehet a kórház munkacsoportja, amely mozgósíthatja a függőség
alapfeltevést, és azt a betegek gondozásának szolgálatába állíthatja.
Bion megfigyeléseinek jó része a viszont-indulatáttételen és a projektív identifikáción

alapszik. Az alapfeltevéseket a csoportokban keletkezett emociókból vezeti le; az
alapfeltevések funkciója az, hogy a csoport stabilitását biztosítsa.
Az emóciók kapcsolatba hozhatók a csoportfeszültséggel. Elsősorban kommunikatív

jelzéseknek tekinthetők, amelyek arra szolgálnak, hogy a csoportot a külső és belső stresszel
szemben stabilizálják. Egy csoportban az alapfeltevések pszichikus tevékenységet jelentenek,
amelyek egy-egy alap csoport közös emócióiból épülnek.3.
Az alapfeltevések funkciója a csoporton belül a felmerülő, fenyegetőérzelmek és

viselkedésformák elhárítás. A csoport érzelmi állapotának elemei szoros kapcsolatbn vannak
korai szorongásos fantáziákkal, primitív ősjelenet-maradványokkal, és ezért a csoport
védekezéssel reagál rájuk. Ily módon az alapfeltevések másodlagos képződményei korai
ősjelentek, különböző eredetű emóciók védekező mechanizmusaiként jönnek létre. A
védekező funkciók mellett az alapfeltevéseknek provokatív hatásuk is van. Ennek
következménye a csoport organizálása a bioni munkacsoport szintjén. Ennek a szintnek
feladata az alkalmazkodás, a kontaktus fenntartása a realitással, az információk feldolgozása
tudományos (nem mágikus) módszerekkel, a tudatos cselekvés, a tudatosság mint olyan, a
fejlődés, az elszakadás. A munkacsoport ezen funkcióitól eltérően az alapfeltevések
statikusak, szemben állnak a fejlődéssel, mágikus mechanizmusok uralják őket, időfogalmuk
nincsen. Bion úgy látja, hogy egyének együttléte a csoportban érzelmeket vált ki belőlük, és
ugyanígy hat a külvilág is. Az érzelmek az alapfeltevéseket mobilizálják. Az alapfeltevések
funkciója azonban elsősorban a csoport fenntartása. A munkacsoport funkciója viszont az
aktív alkalmazkodás a külső realitáshoz. Az egyes csoporttagok közti kooperáció eredménye
3.

az organizáció és struktúra; ennek ismét kooperáció a következménye, így jön létre egy
pozitív feed-backkel működő, önmagát fejlesztő rendszer. A modell elemei az egének, akik
szükségleteik kielégítését csoportokban keresik. A szükségletek a csoportban részben
kielégülnek, részben frusztrálódnak, ez is konfliktusokhoz vezet. A csoport önszabályozása
nem mindig eredményes, a csoport hasadhat, vagy ha az oszcilláció nem csillapodik,
csoportrobbanás következhet be.
Bion a csoportban két kommunikációs szintet ismer. Az egyik nem verbális, ezen a szinten
kinetikai és más kifejező eszközökkel közölnek. Ide tartoznak az emóciók is, ez univerzálisan
emberi. Ide tartozik a valencia kategóriája is:….”az egyén képessége azonnali akaratlan
kapcsolatba lépésre egy másikkal, hogy egy alapfeltevést megosszon vele,…..hogy magát
másokkal pillanat alatt egy alapfeltevésen alapuló viselkedésmintába sorolja.” A
kommunikáció másik szintje a verbális, ez érintkezik a valósággal, ez a szekunder folyamat
szintje.
Bion csoport –pszichoterápiás módszere abban áll, hogy modellje alapján értelmezi a
csoport alapfeltevéseit konkrét hic et nunc megnyilvánulásaikban, és igyekszik a pszichotikus
alapmintához (Melanie Klein elgondolásait követve) eljutni. A csoportban nem az egyénnel
foglalkozik, ezt egyéni terápiának tartja, ez a csoport az egyén fejlődésével és kreativitásával
ellentmondásban van. A pszichoterápiát a terapeuta mint a munkacsoport vezetője irányítja, és
ebből a pozícióból értelmezi az alapfeltevésekből származó ellenállást is. Az egyén az egész
csoport változásait követve változik. Bion alapfeltevéseit O’Connor modelljében a
rendszerfolyamat SP régiójába sorolhatjuk; epizódok.
Ezriel és Sutherland (in Ammon, 1973) Bion munkásságától befolyásolva dolgozott

pszichoterápiás csoportokkal a Tavistock klinikán. Tapasztalataik alapján a következőket
állapították meg:
Csoportban a többiek jelenléte lehetővé teszi, hogy a csoporttagok tudattalan

tárgykapcsolataikat megjelenítsék, így például a féltékenység abban a fantáziában jelenhet
meg, hogy a csoportanalitikus az egyik pácienst előnybe részesíti, vagy féltékenységi fantázia
alakul ki két csoporttag egymással való kapcsolatáról.
Csoportban a beszélgetés különböző témáinak jelentést, értelmet lehet adni oly módon, hogy
feltételezzük: az ülésen minden csoporttag hasonló tudattalan fantáziatárgyakkal van
kapcsolatban, és ez a beszélgetés dinamikus forrása. “A pszichoanalitikus csoportmunka
lényeges feltevése az, hogy - bármi legyen is a manifeszt tartalom - egy küszöb alatti
általános csoportprobléma alakul ki, egy általános csoportfeszültség, amelynek a csoport
nincs tudatában, ami azonban hangulatukat meghatározza.” Ez a közös csoportfeszültség
reprezentálja azt, amit Sutherland a csoporttagok domináns tudattalan fantáziái közös
nevezőjének tart. Minden ülés kezdetén valamelyik csoporttag elkezd valamilyen témával
foglalkozni. Gyakran senki sem folytat egy elkezdett témát, valószínűleg azért, mert nem illik
hozzá senki tudattalan gondolataihoz. Ha azonban beilleszthető, akkor összekapcsolódik a
másik tudattalan fantáziájával, aztán egy harmadikéval. Lassan kialakul a csoport témája,
amely feltehetően valami relevánsat képvisel minden egyes csoporttag domináns tudattalan
fantáziájából. Sutherland feltételezi, hogy miközben az egyes csoporttag egy ülés vagy annak
egy epizódja általános csoportfeszültségével küzd, egy - a személyiség struktúrája számára
jellemző – szerepbe kerül, éppen a fantáziaszintű csoportkapcsolatai miatt, és ezeket
megfelelő viselkedéssel próbálja a csoportban megoldani. Az egyes csoporttagok szerepének
elemzésével a csoportfeszültség által kiváltott “drámában” demonstrálhatjuk az egyes

csoporttagok elhárító mechanizmusait. A terapeuta intervenciói arra irányulnak, hogy a

tudattalan szükségleteket - amelyek a személyiség integrált főcéljaival konfliktusban vannak
- a “realitásvizsgálat” folyamatában oldja meg. A terapeuta feladata rámutatni minden egyes
csoporttagnál a közös feszültség tudattalan tartalmára, mindegyik saját elhárításmódjára és a
tudattalan célok esetleges kielégülésének következményes félelmeire. Az értelmezéseket
Sutherland mindig a csoport vonatkoztatási rendszerében fogalmazza meg, így hidalja át
például a rést egy tudattalan fantáziatárgy és a külső, valós személy között. A terápiás
folyamat lényege egy külső, való vonatkoztatási személy ütköztetése tudattalan fantázia-
objektumokkal.
Ezriel abból indul ki, hogy az, amit az analitikus feltár, nem a páciens múltjának objektív
reprodukciója az analízisben, hanem tudattalan struktúráké, amelyek a jelenben aktívak. Ezek
a múltban képződtek fantáziákból és elmúlt események valósághű vagy torzított
emlékképeiből. Az indulatáttétel pedig a múltbeli interperszonális konfliktusokat ismétli meg
a terápiás helyzet hit et nunc-jában. A terapeuta a páciens tudattalan fantáziáinak megfelelően
más-más személyt reprezentál. Minden, amit egy páciens egy ülésen mond és tesz, mozdulat,
gesztus, fantázia, álom korrekt emlék vagy akár tudatos hazugság, idióma, amelyet a páciens
arra használ, hogy kifejezze az adott ülésen szükségletét a terapeutával egy specifikus
kapcsolat létesítésére. A páciens közlései múltbeli és jelenlegi kapcsolatairól is úgy foghatók
fel, mint kísérletek arra, hogy a terapeutát aktív résztvevőként olyan kapcsolatokba vonja be,
amilyeneket a páciens tudattalan objektumaival és azok képviselőivel a külső valóságban
fenntart. Ezriel tézise a csoport-pszichoterapeutát aktív résztvevőként olyan kapcsolatokba
vonja be, amilyeneket a páciens tudattalan objektumaival és azok képviselőivel a külső
valóságban fenntart. Ezriel tézise a csoport-pszichoterápiás helyzetről így hangzik: erőtér,
amelyben a terápiát igénylő páciensek és egy terapeuta van jelen, aki feltehetőleg képes ezt az
igényt kielégíteni, és ha a terapeuta passzív szerepet játszik, és nem tereli a pácienst
semmilyen irányba, akkor ezek a páciensek szavakban és tettekben úgy viselkednek
manifeszten, hogy abból háromféle tárgykapcsolat következtethető:
1. az elkerült kapcsolat,
2. a katasztrófa, amelytől félnek, és
3. a szükséges kapcsolat, amelyet éppen emiatt a félelem miatt kénytelenek kialakítani.
Ezriel leír például egy olyan helyzetet a csoport-pszichoterápiában, amelyben a páciensek

megpróbálják idealizálni a terapeutát (a szükséges kapcsolat) azért, hogy ne támadják meg őt
(az elkerült kapcsolat), mert ez a viselkedés terapeutának ártana, vagy neki okozna bajt (a
katasztrófahelyzet). Ha az interpretáció e három tárgykapcsolatot a hic et nune-ban
megmutatja, akkor az erre következő anyag az addig elkerült tárgykapcsolatot kevésbé
elfojtott formában tartalmazza. Ezriel csoport-pszichoterápiás eljárása azon alapszik, hogy az
egész anyagot, amit a csoport tagjai produkálnak, úgy kezeli, mintha azt egy páciens mondta
volna egy ülésen, és a tárgykapcsolatokat, amelyek a közös csoportfeszültségnek felelnek
meg, mint az anyag közös nevezőjét absztrahálja.
Sutherland és Ezriel gondolatát a csoportfeszültség közös nevezőjéről, amely a csoport közös

témakeresésben és megállapodásban is kifejezésre jut, magunk Budával a következő
modellben fejlesztettük tovább az interperszonális kommunikációs elmélet és a
rendszerelmélet alapján. “A csoporttagok az interakciók témaszintjét kívánják szabályozni. Ez
az egyik erő, amelyek viselkedésüket a csoportban meghatározza. Ezzel szemben a
csoportfolyamat egy másik erőt bontakoztat ki. A csoporttagoknak motiváltságuk van a
részvételre a csoportinterakcióban, és ez az interakció bizonyos szívóhatást fejt ki az egyes
résztvevőkre. A témaszint szabályozása kísérlet, amely nem mindig eredményes; a gyors

tempóban haladó interakció olyan viselkedésformákba és kommunikációkba sodorja a

résztvevőket, amilyenek nem álltak szándékukban, sőt amelyek ellen a szituációt definiáló
viselkedésükkel védekezek is. Ilyen esetekben a személyiség feszültségérzést él át, ez
zavarjelekben, a beszéd formális jegyeinek változásaiban, elvétésekben és vegetatív
tünetekben nyilvánul meg. E két erő közti kompromisszum tüneti jellegű manifesztáció.”
(Hidas, Buda, 1968)
Foulkes csoport-analitikus szemléletében centrális szerepet játszik a hálózat fogalma. Az

egyes páciens tünetei és azok természete csak saját csoportja konfliktusainak és
feszültségeinek tünete. Pszichopatológiai és pszichoterápiás folyamatok különböző
konfigurációkból alakulnak ki lennek a csoportnak a dinamikus mezőjében. A páciens egy
konfliktus hordozója ebben a hálózatban. Ezzel kapcsolatban szinte automatikus ellenállás
van a hozzátartozókban a kezelés alatt álló neurotikus családtag változásaival szemben. A
csoport-pszichoterápia kísérlet az egész hálózat zavarának kezelésére, vagy az eredeténél,
vagy a primer csoportban, vagy pedig az egyensúlyát vesztet személyt helyezzük az
indulatáttétel feltételei közé idegenek csoportjába.
Foulkes számára minden pszichogén zavar alapja kommunikációs zavar, amely a szülőkkel
való kora gyermekkori kapcsolati konfliktusok lecsapódása. Ennek alapján úgy véli, hogy az
egyes résztvevők interiorizált, kora gyermekkori kapcsolati hálót hoznak a csoportba. Ez a
háló a többi csoporttag hálójával együtt egy hálózatot képez. Az így kialakult hálózatból
alakulnak ki új, aktuális kapcsolataik a csoportban, és ezek alkotják együttesen a csoport
“mátrixát”.
Minden látszólag egy vagy két emberre korlátozódó cselekmény vagy gondolat valójában a
csoportot mint egészet involválja. Az ilyen események egy alak (Gestalt) része, ez a figura; a
hátteret pedig a csoport képezi. Foulkes koncepciójában fotos szerepet játszik a tükröződési
reakció. “Az ember látja önmagát vagy önmaga egy részét – gyakran saját maga elfojtott
részét – tükrözve más csoporttagok interakcióiban. Látja őket úgy reagálni, ahogyan ő
szokott, vagy éppen ellentétesen. Megismeri önmagát éa másokra gyakorolt hatásából és a
képből, amelyet mások alkotnak róla. Ez alapvető folyamat az énfejlődésben”. (Foulkes,
1964)
Az énkép, az önértékstruktúra a csoport értékelésével kapcsolatban fejődik. A gyermeki

fejlődésben is jelentős az, hogy egy csoport a gyermek számár bizonyos helyet biztosít. Ez
saját teljesítményeitől is függ, sérelmeket kell elszenvednie, s a csoportba tartozás
következtében normákat kell elfogadnia. Mindez arra készteti a gyermeket, hogy szabályozza
a mások tükrében ellenőrizze cselekvését, vagyis mint saját tevékenységének külső szemlélője
összhangba hozza azt a csoport követelményeivel. A pszichoterápiás csoportban lehetővé
válik, hogy kívülről lássuk magunkat, az én objektummá váljék számunkra. Ez szinte egy az
empátiával ellentétes irányú történés.
Foulkes úgy látja, hogy a terápiás csoportokban a manifeszt tartalom összefügg a latens
jelentésekkel, hasonlóan ahhoz, ahogyan a manifeszt álomtartalom összefügg a lappangó
álomgondolattal. A rejtett jelentés “lefordítása” a pszichoterápiás csoport munkájához
tartozik, és a neurotikus tünetek, a neurotikus karakter egyes aspektusai abban a mértékben
tünnek el, ahogy azok egyéni jelentése nyilvánvalóvá és érthetővé válik mind az egyén, mind
a többi csoporttag számára. Az érthetetlen és autisztikus tünetek, a neurotikus
viselkedésminták “lefordítása” értelemmel bíró és átérezhető kommunikációvá olyan egyéni

energiákat és képességeket szabadít fel, amelyeket a csoportfolyamat fejlődésére és az egyes

csoporttagok változására lehet felhasználni.
Stock Whitaker és Liebermann (1964) koncepciója a csoportfolyamatot tartja döntőnek a

csoport-pszichoterápiában. Elméletük építőelemei a csoportfolyamat egyensúlyi állapotai,
fejlődése; a csoporthelyzetben megjelenő intenzív affektusok; a csoport problémamegoldó
képessége; a csoporttagok interakcióiból kialakuló rendszer. A csoporthelyzetben
valórészvétel által a páciens személyisége valamennyire reorganizálódhat, annak
következtében megfelelőbben, hatékonyabban és kielégítőbben funkcionálhat. Az egyes
betegek terápiás élményeit
A terapeuta befolyásolja.
A csoportot egyensúlyi modellel írják le. A csoporthelyzetet ellentétes erők jellemzik: egy
zavaró motívum, egy reaktív motívum és egy harmadik elem, a csoportmegoldás. A csoport a
konfliktus erőivel megbirkózva hozza létre a megoldást.
Ez a három elem egymással egyensúlyban van; változás az egyikben változást hoz létre a
többiben. A csoportot miden időpontban le lehet írni ezekkel az elemekkel és azok egymáshoz
valóviszonyával. Az egyensúlyi modell alkalmas arra, hogy leírja, hogy közeledik és
távolodik a csoport egy témához, és hogyan vált át egyik témáról a másikra. Az ő felfogásuk
szerint is minden csoportülés különböző megnyilvánulásai összefüggnek egy mögöttes latens
tartalommal. Az ülés tartalma a csoport hic et nunc kapcsolataival és érzelmeivel függ össze,
amelyekből kibonthatók a csoport egymást követő latens fokális konfliktusai. A csoport-
pszichoterápiás ülés eseményei lassan kibontakozó, közös latens konfliktussal
konceptualizálhatók. A konfliktus két elemből tevődik össze: a zavaró motívumból (egy vágy)
és a reaktív motívumból (egy félelem). Ez a két egymással ütköző késztetés az egész
csoportot áthatja, és olyan központi témákká válnak, amelyek a csoporttagok energiáit lekötik.
Példa a fokális konfliktusra a zavaró késztetés: az a kívánság, hogy a terapeuta számára az
egyén kiválasztott legyen és speciális kielégítést kapjon. A reaktív késztetés: félelem a
terapeuta helytelenítésétől és megtorlásától. A megoldás: mindenki egyforma. A fokális
konfliktus mindkét aspektusa az aktuális helyzetre vonatkozik. Ha hasonló érzelmek
jelentkeznek is, ezt a csoportokban egyedülálló imaginációval fejezik ki.
Stock Whitaker és Liebermann az egyén és a csoport interdependenciáját a következőképpen

látja: a csoportba lépő páciensre jellemző, hogy nukleáris konfliktusai vannak - megoldatlan
problémák, amelyekkel kapcsolatban sérülékeny. Az individum élete során ismételten átélt
fokális konfliktusokat, amelyek ezeknek a magkonfliktusoknak a származékai. A fokális
konfliktusok gyökerei a társuló magkonfliktusokban vannak, de az aktuális interperszonális
helyzet jellemzői színezik át. A terápiás csoportban is újra átél a páciens magkonfliktusokat,
derivált formában. Élete során az egyén habituális megoldásokat alakított ki a visszatérő
fokális konfliktusokkal való megbirkózáshoz. Ha fontos konfliktusokban vesz részt
csoportban, kipróbálja személyes megoldásait. Ezek a számára szokásos megoldások
származhatnak korai élményekből, de lehetnek viszonylag újonnan kialakultak is.
Lényegesnek nem a személyes történet megismétlését tartjuk – mint az indulat-áttétel
hipotézisét -, hanem a konfliktus átélését és a kísérleteket a megszokott adaptív szempontból
hibás megoldások alkalmazására. Feltételezzük, hogy a páciens közvetlenül és visszatérően él
át személyes fokális konfliktusokat a csoportban töltött ideje alatt, és ez a csoportban
kialakuló fokális konfliktusokban valórészvétele által történi. A csoportban minden páciens
átéli a közös affektust egyedülálló módon, és minden páciens kiválaszt magának késztetései
és félelmei tárgyául neki megfelelő embereket. De elsődleges a csoportfeltételek közt átélt

közös effektus: az involváltság a fokális konfliktusban, lényeges személyes konfliktusok

átélése és habituális egyéni megoldások kialakítása. Ha mindez megtörténik, és ha más
feltételek optimálisak a csoportban, akkor lehetnek a páciensnek terápiás élményei, fontos
információkat szerezhet saját helyzetére vonatkozóan, és felhasználhatja az információkat
belátás generálására.
A terapeuta a csoportban azáltal is hat, hogy megfelelő csoportkultúrát alakít ki. Ha ez a

kultúra megoldásokat tesz lehetővé, sok csoportkonfliktus fog kialakulni, ennek
következtében maximális lesz az esélye annak, hogy minden páciens döntő egyéni
konfliktusait éli át a terápiás helyzetben. A korlátozó csoportmegoldások különösen
hátrányosak, mert károsító hatásuk van egyes páciensekre. Ha a csoportmegoldás megengedi,
hogy az egyén a szokásos hibás adaptív megoldását alkalmazza, akkor a csoportkultúra
elszigeteli őt a lehetséges hasznos terápiás élményektől. Az előnyös csoportkultúra
demokratikus, mindenkinek egyenlő joga van, és a terapeuta felelősségteljesen vezet. A
szabad kifejezés, a nyílt kommunikáció, a kölcsönös segítségadás és megbecsülés jellemző az
ilyen kultúrájú csoportra.
A csoportkultúra kihatással van a páciensek változási lehetőségeire, a csoportkultúrát pedig

erősen befolyásolja a terapeuta vezetési stílusa. Lieberman, Yalom és Miles (1973) vizsgálatai
szerint három vezetői stílus: a gondoskodó, a szervező (social engineer) és a lelkesítő
eredményes csoportban. A laissez faire, a manager és a személytelen stílus pedig
eredménytelennek bizonyul. A pszichoterápiás csoportban lényeges a biztonságot nyújtó
légkör megteremtése. Erről részletesen a pszichoterápiás keret fejezetlen lesz szó.
Heigl-Evers és Heigl (1979a,b) pszichoanalitikai és csoport-dinamikai szempontokkal

dolgozik pszichoterápiás csoportokban. A szabad interakció metanormája következtében
mások reakcióinak kiszámíthatatlanságra a mindennapi szociális interakciókhoz képest
fokozódik, és a mindennapokban érvényes normák a helyzet-meghatározások hatályon kívül
helyeződnek. A tudattalan elutasított származékai az egyes csoporttagok viszonylagos
pszichodinamikus egyensúlyát megrendítik, és a begyakorolt, normatív rutinos interakciós
stílusokat áttörik. A csoport-pszichoterápiás helyzet destrukturáló adottságai által a határ a
tudattalan felé átjárhatóbbá válik. Egyidejűleg addig elutasított késztetések és az ellenük
irányuló védekezések mobilizálódnak, ezekből kompromisszumos struktúrák alakulnak ki. A
csoportban lényegesnek tartják – szemben az egyéni pszichoterápiákkal – a pluralitást.
A csoporthelyzetben éppen a pluralitás következtében specifikus indulatáttételes kapcsolatok
váltódnak ki. Így egy időkeresztmetszetben az egyik csoporttag számára ödipális helyzet
elevenedik meg szimbolikusan a csoportban, irigység, féltékenység, destruktív versengés
impulzusait mobilizálva, egy másik számára ugyanakkor kivetített idealizált mindenható
szülőképek aktivizálódnak és összefüggnek a csoporttag gyengeség- és
tehetetlenségérzésével, azt kompenzálni merülnek fel. Kirajzolódik egy csoportspecifikus
konfliktus: a csoporttagok az ödipális küzdelemben riválisok, és egyidejűleg a mindenható
szülőimádókat is képviselik a terapeutával együtt. Ez a terápiás csoport számára
karakterisztikus konfliktusos alapfeszültséget hoz. Különböző ilyen indulatáttételes
konfliktusok fázisokon váltják egymást, és a csoport különböző megoldásokat keres.
Normatív védekező struktúrák alakulnak ki, ezek is szabályozzák a szorongás elviselhető
szintje szerint (együttes tolerancia) az átjárhatóságot a tudattalan felé. Az indulatáttételi
csoport-konfliktusok, például az említett ödipális-narcisztikus konfliktushelyzet megoldása,
közös éberálom lehet, amely a csoporttagok regresszív fantáziáiból alakul ki
kompromisszumos módon, és regresszív homogenizálódással, mint terapeuta iránti közös
indulatáttétel jelentkezik.

A terápiás folyamat lényegét abban látjuk, hogy a csoportban az egyéni pszichés struktúrákból
egymást váltócsoport-struktúrák alakulnak ki, és ezek megoldása a terapeuta konfrontáló,
tisztázó és értelmező intervenció segítségével visszahat a csoporttagokra. Régi struktúrák így
feloldódnak, és újak alakulnak ki. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a csoportban tudattalan
fantáziáknak és a téma oszcillálásának, amely az elítélt impulzusok és az ellenük irányuló
védekezés közti küzdelem következménye.
A dinamikus csoport-pszichoterápiás koncepciók olyan megközelítéseket keresnek, amelyek a

csoportban kezelt egyén pszichés struktúrái, az egyéneknek a csoport terében kibontakozó
interakciói, a csoport - mint dinamikus egész – új struktúrái és ezeknek a terapeuta
intervenciói által szabályozott alakulása között feltárják az összefüggéseket. Ezek kihatással
vannak a csoport fejlődésére is.
Csoportfejlődési fázisok
A csoportfolyamat a csoport fejlődését is jelenti. Ez a fejlődési folyamat fázisokban zajlik. Az

egyénre orientált terapeuta a csoportot olyan helyzetnek tekinti, amelyben pszichoterápiát
lehet végezni. A csoportközpontú terapeuta a csoport fejlődését lényeges terápiás fényezőnek
tekinti a csoporttagok számára. Lewin írja:”Nem lehetnek egészséges emberek, amíg
nincsenek egészséges csoportok.” (In: Hill é.n.) A csoport-pszichoterapeutának elő kell
segítenie a csoport formálódását egy éretlen halmaztól a terápiásan jelentős kommunikációkat
lehetővé tevő érettebb állapotba. A csoportok sokszor nem jutnak el a leírt fejlődési fázisokba
saját adottságaik, az idő korlátozott volta miatt, vagy akár azért, mert kijelölt céljukat már
előbb elérik.
Bach szukcesszív fejlődési fázisokról ír, a csoport kezdeti személyközi ismerkedési fázisból
halad egy viszonylag stabil, klinikai munkafázisba. Hét fejlődési fázist különböztet meg:
1. a kezdeti helyzetet vizsgáló,
2. a vezető-függőség,
3. családhoz regrediáló,
4. egyenlőek társulása,
5. fantázia és játék,
6. csoporttudatosság és
7. a munkacsoport fázisait. Bach
Bach rámutat arra, hogy ez egy elméleti modell, és nem várható, hogy reális csoportokban
fejlődési sorrend ilyen pontosan alakuljon.
Martin és Hill (1957) hat fázis tételez fel tapasztalataik és elméleti meggondolásaik alapján.
Az egyes fázisok közt átmeneti szakaszok vannak, és Hill azt írja, hogy a terapeuta a
csoportban a fázisok közti átmenetekben vezet, míg fázisok időszakában egyfajta interakciós
stílust tart fenn. A fázisok a következők:
1. egyének nem együttes viselkedése egy előírt struktúrában,
2. fixált interperszonális attitűdök reaktiválódása,
3. az interperszonális lehetőségek felderítése a csoporton belül,
4. az egymás közötti viszonylatok, az alcsoportok és a hatalmi struktúrák felfedezése,
5. a csoportdinamika és a csoportfolyamat problémák tudatosítása,
6. a csoport hatékony, integráló-kreatív szociális eszközként működik.

Ehhez a hatodik fázishoz Martin és Hill szerint a csoportok csak hosszú folyamat után jutnak
el. Ezzel szemben Stock Whitaker és Lieberman (1964) úgy gondolja, hogy a csoportokban ez
a kooperáló problémamegoldó képesség kezdettől fogva megvan, és úgy látják, hogy a
vezetőtől valófüggőség állapota sincs fázishoz kötve. Valóban a bioni alapfeltevés
csoportállapotok, a munkacsoport-viselkedés váltakozásai és csoportfolyamat egésze során azt
mutatják, hogy az egyes fázisokra jellemző mutatók újra meg újra megjelennek.
Stock Whitaker és Lieberman kétfázisú elméletet hoz: egy rövidebb, kezdeti alakuló és egy
hosszú, megállapodott fázis. Úgy látják, hogy a pszichoterápiás csoportot kezdettől fogva a
befejezésig az alapvető témák visszatérése jellemzi, és eközben a kulturális feltételek egyre
bővülnek. Az alakuló fázis nyolc-tizenkét ülés után zárul, ilyenkorra kialakul a
csoporttagokban az elkötelezettség a csoporthoz. A megállapodott szakaszban a fokális
konfliktusokban megjelenő témákon dolgoznak, a csoportkultúra korlátozó és egyre több
felszabadító megoldást tesz lehetővé.
Mindazoknak a tényezőknek a kutatásától, amelyek a csoportfolyamat fejlődésére hatnak,

várható, hogy a csoport-pszichoterápia eredményesebben művelhető lesz.
A csoport-pszichoterápiás elméletképzés napjainkban is folyik. A fejezet gondolati

fonalvezetése és a bemutatott szerzők szemlélete e tanulmány szerzőjének nézetét fejezik ki.
Megítélése szerint azt a folyamatot írják le, amely a különböző csoport-pszichoterápiás
módszerek és a velük kapcsolatos eljárások alapját képezi.

Szőnyi Gábor: A csoport-pszichoterápia indikációi

A csoport-pszichoterápiás gyakorlat terjedésével az utóbbi évtizedekben óriási tapasztalati

anyag halmozódott fel. A csoport-pszichoterápia indikációs területe mégis meglehetősen
kidolgozatlan, tele valóságos és látszólagos ellentmondásokkal. A kérdéssel külön,
rendszerezetten alig foglalkoztak, csak néhány szerző kísérli meg a tapasztalatok, szempontok
összefoglalását. A pszichiátriának és határterületeinek nincsen olyan része, ahol csoport-
pszichoterápiával ne próbálkoztak volna; az irodalomban nem szerepel olyan jó vagy rossz
tapasztalat, amire számos ellenpélda ne akadna (pl. Yalom, 1970; Battegay, 1973). Ez a
helyzet azonban nem a csoport-pszichoterápiával foglalkozók esetleges hanyagságán,
felületességén múlik, hanem a kérdéskör bonyolultságát, nehézségeit mutatja. Az indikációk
általános szempontjai kidolgozásánál a következő problémákkal kerülünk szembe:
a. ahogyan más tanulmányokban is ismételten hangsúlyozzuk, nem beszélhetünk

általában csoport-pszichoterápiáról, csak bizonyos feltételrendszer mellett, bizonyos
módszerrel végzett csoport-pszichoterápiáról; továbbá nem beszélhetünk általában a
csoport-pszichoterápia indikációjáról, csak bizonyos feltételrendszer mellett, bizonyos
módszerrel végzett indikációról - az ennek megfelelő vizsgálati adat azonban még
nagyon kevés ahhoz, hogy az indikációval kapcsolatos kérdésekre mindig kielégítő
választ adhassunk; 4
b. mert így szembekerülünk a pszichoterápia, illetve csoport-pszichoterápia

hatékonysági, eredményességi vizsgálatának problematikájával (a nehézségekről lásd:
Parloff, Dies, 1977);
c. mert a pszichoterápia indikációjának egymással kölcsönösen összefüggő és egymást

befolyásoló szempontjain túl szembekerülünk azzal a problémával is, hogy
d. a csoportban a kezelés valamely egyednek és egyben tőle is függően másoknak is a

kezelése, ami a konkrét döntést messzemenően befolyásolhatja.
Általánosságban tehát a következőket kell figyelembe vennünk: míg a csoport-pszichoterápia

általános javallati területe igen szélesre vehető, addig a konkrét indikáció ezzel szemben jóval
szűkebb; viszonylagos, számos, egymással kölcsönösen összefüggő és egymást kölcsönösen
befolyásoló, önmagában is komplex szempont függvénye. Ezen túlmenően minden egyes
konkrét csoport magában rejti sajátos, egyedi sorsát, amely csak egy bizonyos határig ítélhető
meg előre. Az indikáció ebből a szempontból is viszonylagos. A bizonytalansággal - ami
jóval kisebb mértékben, de egyéni terápiában is mint a beteg és a terapeuta esetleges
“egymásra nem találása” fennállhat -, gondos előzetes mérlegeléssel, terápiás felkészültséggel
is csupán optimálisra csökkenthető, számolnunk kell (pl. König, K. 1979a). Nemcsak arra kell
tehát választ adnunk, hogy egy adott beteget helyes-e csoport-pszichoterápiában kezelnünk,
hanem arra is, hogy az illető beteget, az adott pszichoterápiás módszerrel, az adott
időpontban, az adott csoportban kezeljünk-e.
4

A kezelési javallat mérlegelésében szerepet játszó szempontok többféleképpen is

csoportosíthatók. A jobb áttekinthetőség kedvéért a főbb szempontokat egyenként vesszük
sorra. Ne feledjük el azonban, hogy mindig kölcsönös összefüggésekről van szó, erre
esetenként igyekszünk utalni. A sorrend nem jelent fontossági sorrendet. Vezérfonalul az
szolgál, hogy a pszichoterápiás csoportban a résztvevők pszichés zavarukkal,
személyiségükkel, hasonló és eltérő vonásaikkal találkoznak a terapeutával, az alkalmazott
módszerrel, mégpedig meghatározott feltételrendszer keretei között. Az egyes szempontok
tárgyalása természetesen csak érintőleges lehet, inkább a megfelelő gondolatmenethez kíván
támpontul szolgálni.
A gyakorlati tapasztalatok, korai kimaradások (“early drop out”) és egyéb vizsgálatok alapján
általában könnyebb arra a kérdésre válaszolni, hogy mikor kit ne tegyünk be a csoportba, mint
arra, hogy mikor mondhatjuk valakire, hogy az adott esetben minden más pszichoterápiás
kezelési formánál jobb lenne egy bizonyos csoport-pszichoterápiás módszer alkalmazása
(Yalom, 1970). Az utóbbi kérdés egy nagyságrenddel bonyolultabb, legfeljebb szempontjaink
vannak hozzá; másrészt a gyakorlatban főleg az első kérdéssel kerülünk szembe.
Az egyes szempontok tárgyalásánál általában a hosszú távú, ambuláns, fő (akár egyedüli).

Önálló terápiát jelentő csoportról szólunk, tekintve, hogy az indikációállítás ebben az esetben
igényli a legtöbb megfontolást. A többi formánál (és terápiás célkitűzésnél) a relatív indikáció
ehhez képest mindig tágabb, megengedőbb – erre esetenként utalunk.
A pszichés betegség jellege, tünetek stb. szerepe az indikációállításban
Általános tapasztalat szerint a nozológiai kategóriák viszonylag kevés támpontot nyújtanak a

csoportterápiás indikációhoz. Nem alkalmas a csoport olyan állapotok kezelésére, melyekben
a beteg a csoporthelyzet által igényelt minimális szociális viselkedésre sem képes, legyen az a
betegség jellege révén vagy problémáinak nyomása kapcsán önmagára történt nagyfokú
beszűkültsége stb. miatt. Így még a kórházi körülmények között is ellenjavallatot jelentenek a
heveny pszichotikus állapotok, súlyos depresszív vagy mániás képek, valamint a
veszélyeztető (krízis) állapotok, dekompenzálódások. Jellegénél fogva a csoport nem
megfelelő színtér célzott rövid pszichoterápiás beavatkozások számára.
A fő nozológiai kategóriákat tekintve a heveny állapotokat kivéve a csoport-pszichoterápia a

szkizofrének ambuláns kezelésében is jó kiegészítő terápiának mutatkozik. Többnyire mind a
vezetésben, mind a terápiás célkitűzésben némi módosításra van szükség; a csoport a betegek
szociális életterének jelentős részévé válik. Gyakori és terápiásan indokolt, hogy a
pszichoterápiás csoport az évek során a reális szociális kapcsolatok terévé, klubcsoporttá
alakul át. Depressziós beteget egy-egy csoportba legtöbben csak egyet-kettőt tesznek be. Az
általános tapasztalattal és gyakorlattal szemben Battegay és munkatársai kórházi körülmények
között jó eredményekről számolnak be csak depressziós betegekből álló csoportoknál
(Battegay, 1973). Hangsúlyozzák, hogy az indikációban a tünetegyüttes vezérli őket, nem
pedig a nozológiai besorolás. Az utóbbi különösen a csoport-pszichoterápia fő alkalmazási
területét jelentő tüneti és karakterneurózisok esetében mond keveset. Viszonylagos
ellenjavallatot csak a súlyos dekompenzálódás, suicid veszélyeztetettség, nagyfokú acting out
készség jelent (König, W., 1978). Indulástól ambulanter futó csoport-pszichoterápiára
általában nem alkalmasak azok a betegek, akiknek nagyon alacsony a kapcsolati
terhelhetősége, mint a szenvedélybetegek, alkoholisták. Megfelelő hátteret adó keretek (pl.
kórházi osztály) között az utóbbi betegcsoportoknál külön előnyt jelent a csoport szociális

tartást adó jellege, valamint az, hogy a csoporton keresztül ezek a szociálisan többnyire
izolálódott emberek könnyebben kapcsolódnak (Ladewig és mtsai, 1979).
Szempont az is, hogy a csoport-pszichoterápia a betegség ,melyik fázisában kerül

alkalmazásra. Elsősorban arra kell itt utalnunk, hogy a csoport fokozott sodrással, mobilizáló
erővel rendelkezik, ezért rögzült, “becsült” neurotikus állapotokat is képes megmozgatni.
Szólnunk kell itt egy nem ritka buktatóról is: sokszor javasolnak csoportterápiát az egyéni
terápia befejező fázisa helyett, “átvezető”, “levezető” terápiaként, “hogy legyen a betegnek
még valami kapcsolata velünk”. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy ebből jó eredmény
szülessen. Az egyéni + csoport kombinált terápia speciális indikációjának tartják a
narcisztikus problémákat (Porter, 1980).
A beteg személyiségvonásai, beállítódása pszichés betegségével szemben
Sajnos nem hoztak számottevő eredményt azok a kutatások, amelyek a különböző

személyiségvizsgáló eljárásokat hívták segítségül. A betegségkategóriáktól függetlenül
vannak olyan személyiségvonások, személyiségszerkezetek, melyek nagyban megnehezítik a
csoport-pszichoterápiás kezelést. Főként olyan magatartásmódokról van szó, melyek hosszú
távon aránytalanul nagy időt igényelnek a csoportból, s ezzel az egész csoport létét
fenyegetik. A leírások általában anekdotikusak. Legismertebb a “monopolizáló”, de ide
sorolható a kiugróan agresszív, önző vagy narcisztikus vonásokat mutató személyiség.
Nyilvánvaló, hogy a terapeuta tapasztaltságától is függ, hogy mennyire képes megoldani az
egész csoporthelyzetet veszélyeztető magatartásból adódó konfliktusokat. Tapasztaltabb
terapeuta esetleg több kedvezőtlen személyiségű beteggel is boldogul egy csoportban.
Az indikáció felállításakor is fontos szempont az, hogy a beteg mennyire fogadja el betegsége
pszichés jellegét, és mennyire fogadja el a csoport-pszichoterápiát mint kezelési formát
(König W., 1978). Erre a kérdésre a csoport-pszichoterápiára történő előkészítés kapcsán még
visszatérünk. A motivációs tényezők közül itt a szenvedésnyomás (“Leidens-druck”)
jelenségére kell kitérnünk. Ismeretes, hogy ha a beteget állapota, tünetei nem zavarják, nem
szorong, nem kínlódik tőlük valamennyire, akkor nehezen nyerhető meg arra, hogy a csoport-
pszichoterápiával járó nehézségeket vállalja. Másrészt viszont, ha a beteg szenvedése
meghaladja azt a fokot, amelyet tartósabban tolerálni képes, akkor a szükséges minimális
mértékben sem tud másokra figyelni, csak gyors eredményt hozó beavatkozást tud elfogadni.
Csoport-pszichoterápiás kezelésből csak szenvedésének csökkenése után fog profitálni.
Mérlegelni kell az egyes betegek feszültségtűrését, teherbírását is. Szenvedélybetegeknek a

csoport túl nagy megterhelést jelent. A terapeutának különösen figyelnie kell a
disszimulációra, a látszólag jó együttműködés csapdájára. Általánosságban nem mondhatjuk,
hogy a feszültséget nehezebben viselők ne kerüljenek csoportba, inkább arra kell ügyelni,
hogy ne legyen kiugróan nagy eltérés a csoporttagok között. A terapeuta feladata, hogy
szabályozó intervencióival a legkisebb toleranciával rendelkező betegre figyeljen.
Zavart okozhat az is, hogy a betegek jelentősen eltérhetnek egymástól intimitásigényük és

intimitáskészségük szempontjából. A feltárulkozás lényeges eleme a csoport-pszichoterápiás
munkának. Előfordul azonban, hogy valamelyik csoporttag a megfelelő légkör kialakulása
előtt ebben előreszalad, s ezekkel a többieket visszariasztja.
Fel szokott vetődni a kérdés, milyen szerepe van az intelligenciának, iskolázottságnak,

társadalmi helyzetnek a csoport-pszichoterápia indikációjában. Tapasztalat szerint a

pszichológiai belátás nem igényel különösebb intelligenciát, inkább minimális verbalizációs

készségre és empátiás készségre van szükség. Az iskolázottság terén fennálló túl nagy
különbségek viszont egy csoporton belül többnyire zavarók. A társadalmi réteghelyzet és a
pszichés megbetegedés megítélése közötti összefüggésekre vonatkozó szociológiai
vizsgálatok általában ismertek. A probléma a pszichoterápiás csoportban is megjelenhet,
például abban, hogy a terapeuta a társadalmi helyzetében hozzá közelebb esőt preferálja,
magatartását, viszonyulását könnyebben teszi mintává a többiek számára.
A csoport összeállítása
A csoport-pszichoterápiás kezeléssel kapcsolatosan különleges feladatként jelentkezik egy-

egy csoport összeállítása (pl. Yalom, 1970; König W., 1978). Sajnos a gyakorlatban a kérdés
súlyát igazából nem vesszük figyelembe, és sokszor ha szeretnék sincs módunk figyelembe
venni. A reálisan létező korlátokon túl is nagyon sok pszichoterápiás csoport
sikertelenségének oka kereshető ennél a pontnál. Ambuláns csoportoknál esetenként még
erősebb a válogatás, vagy a csoport “természetes” sorsára, a lemorzsolódásra bízzák azt.
Kórházi csoportok gyakorlatában a betegek legtöbbször véletlenszerűen kerülnek be egy-egy
csoportba. A gyakorlati nehézségek érthetőek, hiszen alig van lehetőség arra, hogy egy adott
beteg számára keressünk megfelelőnek érzett csoportot. A kérdés természetesen függvénye a
csoport elé kitűzött terápiás célnak is.
A csoport összeállításakor vetődik fel a homogenitás-heterogenitás kérdése. Általános

szempont, hogy az emberi világ minél nagyobb változatosságban legyen képviselve a
Pszichoterápiás csoportban. Természetesen konkrétabban kell megkérdeznünk, hogy miben
jobb, ha hasonlítanak egymásra egy pszichoterápiás csoport tagjai, illetve milyen
heterogenitás az, ami a terápiás munka szempontjából előnyös, és mi az, ami már zavarja a
kezelést. Kézenfekvő, hogy egy pszichoterápiás csoport összeállításakor csak bizonyos
szempontokból törekedhetünk homogenitásra vagy heterogenitásra. Itt is csak néhány főbb
tapasztalatra tudunk kitérni, tudva, hogy szórványosan a jelzettekkel ellentétes tapasztalatok is
ismeretesek.
A főbb betegségkategóriákat illetően általában jobb a homogenitás (tehát pl. neurotikus,

szkizofrén vagy alkoholista csoport), de ez nem egyértelmű, mindig egyedi megfontolást
igényel. Az nem jó, ha a csoportban egy valaki nagyon elüt a betegségével. Ezen belül viszont
jobb, ha a tünetek, panaszok, magatartásformák minél változatosabban vannak képviselve egy
csoporton belül. Ez alól csupán bizonyos tünetek, panaszok képviselnek kivételt, melyekhez
igen nagy fokú szégyenérzés, szociális kiközösítés stb szövődik. Így például szexuális
perverziókban, súlyos agresszív magatartásban szenvedőknél helyesebb homogén
pszichoterápiás csoportot képezni (Madden, 1977).
A nemek szempontjából is jobb a kevert csoport. Ez alól csak speciális terápiás célkitűzések
(pl. szokványos vetélők csoport-pszichoterápiája), egyes betegpopulációk (pl. serdülők),
illetve kényszerű adottságok (csak férfi- vagy női osztály) jelentenek kivételt. A résztvevők
kora szerint is a heterogenitás az előnyösebb. A szélső korkülönbség azonban lehetőleg ne
legyen több, mint egy generációnyi, általában azt javasolják, hogy ne haladjon túl 20 évet,
mert különben a problémák egy része túl idegen lesz a résztvevők számára. 18-20 éves kor
alatt, illetve egyes esetekben időseknél is kor szerint jobb egységesíteni a csoportot (Deutsch,
Kramer, 1977).

Minden ember széles magatartásrepertoárral rendelkezik, ezért is nehéz megjósolni, hogy

valaki egy adott csoportban éppen milyen magatartást mutat, vagy milyen újabb
magatartásmódokat fog kipróbálni. Mégis érdemes mérlegelni, hogy egy beteg várhatóan
milyen szerepet fog betölteni a csoportban, és előreláthatólag milyen magatartásdinamikára
számíthatunk nála. Profitálása függ attól is, hogy mennyire elfogadott ő a csoportban, és
milyen attraktív számára a csoport. Vannak aktívak és passzívak, vezéregyéniségek és
lázadók, meghúzódók és szereplők, jól beszélők és hallgatagok, racionálisak és érzelmi
beállítottságúak – a sor ilyen módon vég nélkül folytatható. Lényeges, hogy a különböző
viselkedésmódok lehetőleg minél nagyobb változatosságban legyenek képviselve a
csoportban, túl sok hallgatag vagy bőbeszédű ember egyaránt problémát jelenthet a terápiás
munkában. A megfelelő mértékű különbözőség inspirálólag hat a terápiás folyamatra, s
egyben jobban biztosítja a csoport realitásvizsgáló funkcióját. Sokan fektetnek hangsúlyt arra,
hogy az ellentétes magatartáspólusok lehetőleg egyaránt képviselve legyenek. Jobb az is,
hogyha a betegek állapotuk súlyosságának foka szerint is eltérnek egymástól. Általánosságban
úgy fogalmazhatunk, hogy a pszichoterápiás csoport összeállításában az a jó, ha a változatos
kiegyensúlyozottság elve irányít bennünket (Yalom, 1970). A korlátozó tényezőt pedig úgy
fogalmazhatjuk meg, hogy a több szempontból, kiugróan eltérő csoporttag az érintett és az
egész csoport teherbírását nagymértékben próbára teszi. Ez esetenként az illető
kimaradásához, a csoport szétrobbanásához vezethet.
Az indikációállítás különleges esetét jelenti az, amikor új tagot viszünk be egy már hosszabb
múlttal rendelkező csoportba. Ilyenkor fokozott mérlegelésre van szükség, a helyzet számos
megoldandó konfliktus forrása. Az új tag számára plusz feladatként jelentkezik, hogy fel kell
vennie a csoport “fordulatszámát” - a csoport többi tagja számára pedig idegen testet jelent,
hiszen nem volt és nem lehet részese addigi közös múltjuknak. A terapeutának meg kell
ítélnie az adódó plusz feszültségekkel kapcsolatos teherbírást, illetve meg kell fontolnia, hogy
nem jobb-e az illetőt egy másik, induló csoportban elhelyezni, s valóban fontos-e kiegészíteni
az adott csoportot. A kérdés ilyen kontrasztosan zárt csoportok esetén vetődik fel, de a lassan
változó összetételű nyílt csoportoknál is különleges figyelmet igényel a terapeutától egy-egy
újabb tag felvétele – saját reakcióinak oldaláról is.
A gyakorlatban talán nem is ritkán hatószempont az, amikor egy résztvevő beállítására
elsősorban a csoport “javítása” miatt kerül sor. (“Jót fog tenni a csoportnak, ha végre valaki
megmozgatja őket” stb). Sose feledjük el, hogy a pszichoterápiás csoport is a részt vevő
egyének kezelésére szolgál. Az indikációállítás alapvető szempontja sosem lehet más, mint
annak mérlegelése, hogy az érintett beteg számára várhatóan milyen hasznot jelent részvétele
valamilyen terápiában.
A terapeuta mint az indikációállítás szempontja
A csoport-pszichoterápiás helyzet a terapeutát gyakran sok tekintetben - technikai

felkészültségében, pszichés teherbírásában, oszcilláló készségében - jóval nehezebb feladat
elé állítja, mint az egyéni terápia (Heigl-Evers, Heigl, 1979a,b). A terápiás munka feltételeit, a
cél és a módszer összhangját is nehezebb biztosítania. A kérdéssel másutt ismételten
foglalkozunk, itt csak az indikációs konzekvenciákat kívánjuk érinteni. Ide tartozik a látszólag
magától értetődő feltételek biztosítása: csak akkor indikáljunk be a betegeknek
pszichoterápiás csoportot, ha tudunk gondoskodni a módszer kívánta feltételekről (hely, idő,
rendszeresség stb), alapvetően saját rendszeres megjelenésünkről. A koterápiás vezetés sem
jelentheti azt, hogy az megy be a csoportba, aki éppen ráér.

Az egyéni terápiában viszonylag kisebb technikai felkészültséggel is megoldható helyzetek a

csoportban esetenként igen nagy problémát jelenthetnek csoportbeli felerősödésük miatt
(Battegay, 1973), továbbá azért is, mert a csoportban egyszerre többfelé kell figyelni, több
szempontot kell egyeztetni. Számítani kell arra, hogy ugyanaz a beteg, ugyanaz a magatartás,
amivel egyéni terápiában eredményesen bánok, csoporthelyzetben esetleg megoldhatatlan
feladat elé állít. Ez esetenként adott betegnél, adott csoportnál kritikus és önkritikus
mérlegelést kíván a terapeutától, gondolva különösen arra, hogy a csoporthelyzet a
narcisztikus és rivalizációs konfliktusokat például hangsúlyozottan előhívja. Az elmondottak
természetesen fordítva is érvényesek. Vannak olyan problémák, amelyek csoportban a
fokozott realitáskontroll, az erős szociális tér miatt jobban kezelhetők (pl. egyes
magatartászavarok), mint egyéni terápiában (pszichotikusok például a magukhoz szociálisan
közelebb állónak érzett középkáder-koterapeután keresztül jobban tudnak kapcsolódni). A
fentiek az indikációállításakor – amennyire ez bemérhető – olyan feladatok elé állítsam
magam, amikkel meg tudok birkózni. A biztonságérzetét és ezzel az eredményes munka
lehetőségét nagymértékben növeli, ha megfelelő háttérrel rendelkezik. Ez egyrészt azt jelenti,
hogy menet közben kiderülő, előre nem látható ellenjavallatok, problémák esetén tud más,
megfelelő terápiát biztosítani a beteg számára, másrészt van módja arra, hogy
esetmegbeszélés, szupervízió formájában terápiás nehézségei megoldásához szakmai
segítséget kapjon (Mintz, 1978). Az indikáció szempontjából ez azt jelenti, hogy az előbbiek
megléte esetén a terapeuta jóval nehezebb eseteket, helyzeteket is vállalhat, mint nélkülük.
Nem mindegy, hogy a csoport-pszichoterápia indikálásakor a terapeuta magának állítja-e

össze a csoportot, vagy magát a terápiát más fogja vezetni. Az előbbinél a helyzet egyszerűbb,
saját magát kell mérlegelnie. Figyelmet érdemel, ha az indítandó csoportból valamelyik beteg
eleve erőteljes érzelmi reakciót vált ki belőle, legyen az kiugró rokonszenv vagy ellenszenv.
Gondot kell fordítani ezeknek az érzelmeknek a feldolgozására, mert egyébként az érintettek a
csoporton belül könnyen szélsőséges helyzetbe kerülnek. Tapasztalat szerint a több személyes
helyzetben - az indulati viszonyulások megoszlása miatt - a csoport teherbírása ebből a
szempontból mindenesetre nagyobb, mint az egyéni terápiáé. Speciális, gyakran csak nehezen
felismerhető viszontindulatáttétel forrása lehet a “jól dolgozó beteg”, akire a “terapeuta épít”.
További nehézséget jelent, és nehezen feldolgozható indulat- és viszontindulat-áttételes

konfliktusok erednek abból, ha nem maga a csoportvezető állítja össze a csoportot. Ilyenkor
gyakran a javallatot felállító terapeuta marad a beteg számára az “igazi” terapeuta. Sokszor
köti párhuzamos vagy időszakos terápiás kapcsolat a beteget a valóságban is az indikáló
terapeutához, és az sem ritka, hogy az érintett terapeuták között nincs meg a pszichológiai
vagy gyakorlati lehetősége az adódó problémák megbeszélésének (Ziese, 1978).
Követendőnek azt tartjuk, ha a csoportvezetőnek szabad tere van csoportja összeállításában
akkor is, ha a beteget más küldi csoport-pszichoterápiás kezelésre. A csoportvezetőnek
szabadon kell döntenie abban, hogy az adott beteget az adott csoportban jónak látja-e kezelni.
Koterápiás vezetésnél, különösen, ha az nem képzési célból áll fenn, szükséges, hogy
mindegyik terapeuta részese legyen a csoport összeállításával kapcsolatos indikációs
mérlegelésnek. Ez történhet úgy, hogy együttesen beszélnek a leendő csoporttagokkal, vagy
úgy, hogy mindegyikőjük külön-külön beszél velük, s azután közösen állítják össze a
csoportot.
A beteg és kezelőinek kapcsolatrendszere tudatosan a terápiás közösség elvén, pszichoterápiás

rezsimmel működő osztályokon kerül felszínre. Itt többnyire nyílik lehetőség arra, hogy
különböző csoportok közül válasszunk, és a döntés is jórészt team-megbeszélésen történik

(Füredi, 1979). Saját tapasztalatunk alapján is újra hangsúlyozzuk, hogy ezek a

megbeszélések a kezelés részei, elegendő időt kell biztosítani hozzá. Értéke csak akkor van,
ha légköre elég nyílt és teherbíró, megengedi a feszültségek felszínre kerülését, konstruktív
megbeszélését – így például a demokratikus megközelítés és a hierarchikus viszonyrendszer
kettősségéből természetesen adódó ütközéseket.
Kidolgozatlan, ellentmondásos kérdés, hogy a csoporttagok mennyire szólhatnak bele abba,

kivel kívánnak vagy nem kívánnak egy csoportba járni. Szimpátia- és ellenszenvérzések
természetes első pillanattól jelentkeznek, megértésük, átdolgozásuk a csoport-pszichoterápiás
munka szerves részt képezi. Eszerint nagy hiba lenne összeválogatni a csoportot, ezt meg is
kell értetnünk a betegekkel. Ambuláns gyakorlatban arra törekszünk, hogy a résztvevők
előzőleg ne ismerjék egymást, vagy legalábbis semmifajta előzetes lényegesebb kapcsolat ne
legyen közöttük. A külön kapcsolat mindkét irányban zavaró (az előzetes kapcsolat nyomán
alcsoportot képeznek, nehezül az egyes megnyilvánulások realitáskomponensének vizsgálata
- a csoportban az érintettek más viszonyba kerülnek egymással, ez a reális kapcsolatukat
szétdúlhatja), ezért ellenjavallatot jelent. A kérdéssel a gyakorlatban különösen kiképző
csoportok esetében találkozunk.
Előfordul, hogy egy csoportot valamilyen nyílt vagy rejtett másodlagos ideológiával indítanak
- “időspórolás”, “addig is történi velük valami”, “kapnak egy kis felhígított terápiát”,
“érezhetik, hogy még idejárnak”. Ettől ugyanannyi várható, mint bármely más, megfelelő cél
és szándék nélkül végzett kezeléstől.
Terápiás cél, módszer és forma az indikáció-állítás szempontjából
A csoport-pszichoterápia történeti kialakulásában elsődlegesen ambuláns kezelési formaként

jelent meg. Mint önálló vagy fő kezelési mód, most is a járóbeteg-ellátásban indokolt, hogy
elsőrendű szerepet kapjon. A hazai gyakorlat - sok okból - jelenleg ezzel ellentétes.
Viszonylag ritkán indítanak úgy csoportot, hogy attól várják a beteg gyógyulását – ez az
indikálásban is természetesen felemás helyzetet teremt. A kórházi csoportok többnyire rövid
futásúak, összetételük gyorsan változik. Nem képviselnek végigvezetett terápiás folyamatot,
ezért a terápiás cél is csak csökevényes, korlátozott lehet (Imber és mtsai, 1979). A probléma
nem abból adódik, hogy ha, akár egy terápiás rendszer részeként, jól meghatározott, körülírt
célú csoportokat indítunk, hanem abból, hogy a módszerek, formák és célok tisztázatlanok, és
így a megfelelő indikálás is illuzórikussá válik.
Ha a pszichoterápiás csoportot igényes terápiás céllal (például neurotikusoknál

tünetcsökkenés + terápiás irányú személyiségváltozás) indikáljuk, a hosszú távú, ambuláns
csoportok jönnek számításba. Ilyenkor az önálló csoportterápia, párhuzamos egyéni terápia
általában zavaró, ellenjavallt. A két terápia a kölcsönös ágálás színterévé válik, az egyéni
terápia inkább a terapeuta biztonságérzetét szolgálja. Szocializációs nehézségek és más
tényezők miatt is gyakran jó az, ha a csoport kórházi csoportként indul, és a betegek
kibocsátásával fokozatosan válik ambuláns csoporttá. Így a csoport alakuló fázisára még
védett körülmények között kerül sor, súlyosabb, nehezebb betegek is bevehetők. Ilyenkor is
fontos, hogy a csoport már a kórházban is a vezetőterápiát jelentse.
Pszichoterápiás rendszerrel működő osztályok között számos olyan akad, ahol a

pszichoterápiás kiscsoport az alapvető színtere a célzott pszichoterápiás beavatkozásoknak (az
adott terápiás rendszernek egyéni pszichoterápiás foglalkozás esetleg nem is képezi részét).
Az indikáció felállítása ilyenkor a kórházi felvételt megelőző időszakra tevődik át, és

általában az előre meghatározott terápiás időtartamból (pl. 6 hét) adódó szempontok is

bonyolítják (Kratochvil, 1974).
Kórházi körülmények között a pszichoterápiás kiscsoportok általában kiegészítő terápiaként,

valamilyen körülírt cél szolgálatában működnek. Többnyire a csoport nem specifikus
hatótényezőire építenek. Az indikációban ez a körülírt cél a döntő (Klein, 1977). Így
elősegítheti a csoport a pszichiátriai osztályra kerülés okozta szorongás, frusztrációk oldását,
célozhatja a tájékozódás megkönnyítését; lehet a regressziószabályozás színtere; indikálhatjuk
a csoportot a diagnózis megkönnyítésére; lehet a csoport a más terápiák által elért haladás
lemérésének színtere, és így tovább (Isohanni, 1975; Ziese, 1978; Füredi, 1979).
Indikációállítás és előkészítés a csoport-pszichoterápiára, mint közös folyamatok
Ahogyan már ismételten hangsúlyoztuk, a csoport-pszichoterápia indikálásakor arról kell

véleményt formálnunk, hogy a beteget csoport-pszichoterápiával az adott konkrét csoportban
kezeljük-e. Azaz, arra is választ kell adnunk, hogy a beteg pszichoterápiás csoportban hogyan
fog működni, és az adott csoport összeállításakor száma vegyük-e. Érthető, hogy a
pszichoterápiára való indikálás szokványos segédeszközei csak korlátozott segítséget tudnak
nyújtani, ezek alapján igen nehezen ítélhető meg, hogy társas helyzetben, a terápiás
kiscsoportban hogyan fog viselkedni a páciens. Egyes kontraindikációk kirajzolódnak, de
ezek egy csoport összeállításakor nagyon keveset jelentenek. Kísérletek történtek olyan
tesztek kidolgozására, melyek jobb előrejelzést engednek meg az interperszonális
viselkedéssel kapcsolatban, de a gyakorlatban jól alkalmazható eszköz máig sem áll
rendelkezésünkre.
A bizonytalanságot leginkább az okozza, vajon hogyan fog a beteg csoporthelyzetben

viselkedni. Nem kerülnek-e előtérbe magatartásának olyan oldalai, melyek eredményes
részvételét a csoportban akadályozzák, hogyan fognak az adott csoportba összeválogatott
emberek hatni egymásra. Ezért a terapeuták olyan módszerekkel dolgoznak, melyek
segítségével a beteg társas helyzetben mutatott magatartása közvetlenebbül megfigyelhető.
Ehhez társul még az, hogy a csoport-pszichoterápia a betegek jelentős része számára idegen,
ismeretlen, számos hiedelem tapad hozzá. Nehezen értik, miért kerülnek csoportba, amikor
céljuk saját gyógyulásuk, nem másoké. A megfelelő terápiás motiváció hiánya azonban
egyben az eredményes részvétel gátja is. Ezért általában a beteget csak megfelelő előkészítés
után helyes pszichoterápiás kiscsoportokban történő kezelésbe vonni (Szőnyi, 1975). Az
előkészítés során oldanunk kell a csoport-pszichoterápiához kapcsolódó hiedelmeket
(“felhígított terápia”, “majd jól megkritizáljuk egymást”, “egymásnak úgysem tudunk
segíteni, csak a terapeuta” stb), meg kell ismertetni a beteget a csoport-pszichoterápiás
helyzetből adódó megterhelésekkel és lehetőségekkel. Fel kell készíteni az eredményes
működéshez szükséges magatartásra. Többen hangsúlyozzák, hogy kiemelkedően fontos a
csoport alakulási fázisában, az első 8-10 ülésen a folyamatos részvétel (van, aki ezt külön ki is
köti).
Az előkészítés módszerei, folyamata egyben az indikáció-állításhoz, egy-egy csoport

összeállításához szükséges információk gyűjtésének is helye. Szerencsés esetben ebben az
előkészítő fázisban egyértelművé válik az indikáció-kontraindikáció kérdése, felerősödik a
beteg motivációja, s végül realitásközelibb elképzelésekkel, várakozással lép be a csoportba
(König W., 1978).

Az előkészítés során többnyire a következő módszereket, illetve ezek kombinációját

alkalmazzák: írásos ismertetés, illetve írásos ismertetés megbeszélése; egyéni előkészítő
beszélgetések; egyéni előkészítő terápia; más csoport ülésének bemutatása (hangfelvételről,
képmagnóról); részvétel várólista-csoportban, újonnan felvett betegek csoportjában;
próbacsoport.
Az írásos ismertetések hatása többnyire igen csekély. Inkább alkalmasak, hogy az ismertetésre
került kérdések felbukkanásakor vissza lehet rájuk utalni, s az újbóli elolvasás során
nyomatékos megerősítést kapnak.
A csoport-pszichoterápiás kezelés elkezdését legalább egy diagnosztikus explorációnak (a

tapasztalat szerint még kiképző csoportok esetében is) mindig meg kell előznie. A jó
előkészítéshez azonban ennél inkább többre van szükség. A csoport megfelelő
összeállításához szükséges néha hosszabb időt ismételt előkészítő beszélgetésekre lehet
felhasználni – ezeket folytathatja a leendő csoportvezető vagy egy másik terapeuta. Előfordul,
hogy rövidebb-hosszabb egyéni pszichoterápiának kell megelőznie a csoport-pszichoterápiás
kezelést. Erre akkor van szükség, ha a beteg számára a csoport-pszichoterápiás helyzet
követelményei (pl. tudjon bizonyos fokig helytállni magáért, legyen valamennyire érzékeny
mások iránt, el tudja viselni a csoport érzelemfelerősítő hatását) túl nagy követelményt
jelentenek, problematikája jellegénél fogva viszont csoport-pszichoterápiás kezelésére is
egyértelműen szüksége van. Ilyenkor az egyéni és a csoport-pszichoterápia a kezelés egy-egy
szakaszát jelentik. Fontos, hogy ez a beteg számára is tisztázott legyen. 5
Csoportrészleteknek magnóról, esetleg képmagnóról történő bemutatásával egyrészt a

csoport-pszichoterápiás helyzettel, a kívánatos viselkedéssel igyekeznek megbarátkoztatni a
beteget, másrészt reflexiói alapján indikációs következtetéseket vonnak le. Utóbbiakat nagyon
kritikusan kell fogadni, a valódi csoporthelyzetben a beteg viselkedése akár az ellenkezője is
lehet a vártnak. Kutatásban, tréningcsoportok előkészítésében szimulált csoporttal is
próbálkoznak (a megfigyelt személynek azt mondják, hogy a fülhallgatóban élőben hallja a
szomszéd szobában folyó csoportülést, de a valóságban színészekkel előre felvett jeleneteket
hall). Ezt a módszert a klinikumban nem alkalmazzák.
Az indikációhoz a legtöbb támpontot a beteg valódi csoporthelyzetben történő megfigyelése

(pl. várólistán levők csoportja) adja. Még ebben az esetben is tudnunk kell, hogy az
előrejelzés értéke korlátozott, ugyanez a beteg egy másik csoportban - vagy egy idő után -
egészen más képet mutathat (Yalom, 1970).
Próbálkoztak azzal is, hogy - először feltételesen - “próbaidőre” vegyenek részt a betegek a
csoportban. Ennek azonban súlyos hátrányai vannak, az esetleges “nem megfelelő” beteg,
valamint a visszamaradó csoport egyaránt súlyos traumaként éli át az eseményt. Később
belépő tag esetén felvetődött, hogy vegyen részt egy próbaülésen, illetve a csoport tagjai
döntsenek elfogadásáról. Előbbi ellen szól, hogy egy csoportülés alapján nem lehet megfelelő
benyomást szerezni a pszichoterápiás csoportról. Utóbbi esetben pedig az új tag mintegy a
vádlottak padjára kerül, megméretik és megítéltetik, ami a klinikai gyakorlatban
megengedhetetlen.
Terhelhetőség mint általános dinamikai szempont a csoport-pszichoterápiás indikáció-

állításban
5

Yalom kiemeli, hogy akkor működik eredményesen a pszichoterápiás csoport, ha a

különbözőségek, polaritások, feszültségek minél nagyobbak - feltéve, ha a csoport még
elbírja. A csoporthelyzet egyik legfontosabb hatótényezője pluralitása. A csoport
fennmaradása a csoport-pszichoterápiás munka feltétele (de nem célja), ezért megfelelő
egyensúlyra van szükség az összetartó és széthúzó erők között. A terápiás csoport
összeállításakor tehát mérlegelni kell, hogy mi az, amit az egyén (állapota, személyisége)
tolerál; milyen magatartásokkal, eltérésekkel lehet megterhelni a csoportot; s a különböző
vonatkozásokban mi az, ami a terapeuta tűrőképességébe belefér. A csoport összeállításakor a
fenti tényezők között optimális összhang kialakítása lenne kívánatos.
Az egyes tényezőkről a korábbiakban már esett több kevesebb szó. A terhelhetőséget

általános szempontként azért érdemes kiemelni, mert a relatív indikáció egyes szempontjainak
mérlegelésénél a kérdést mindig így is feltehetjük: elbírja-e ezt a jellemzőt (magatartásmódot,
szenvedésfokot, feszültséget, különbözőséget stb.) a részt vevő egyén (a csoport, a terapeuta)
anélkül, hogy az eredményes működést akadályozná, esetleg a terápiás csoport
szétbomlásával fenyegetne? Az egyén szempontjából elsősorban a csoportban létezéshez
szükséges tényezőket kell figyelembe venni [szükséges én-erő, feszültségtűrés,
szorongástolerancia foka, helytállás képessége, szenzitivitás mások problémái iránt,
valamennyi előzetes (szociális) csoporttapasztalat stb.]. A csoport szintjén a
különbözőségeknek, polaritásoknak elviselhető egyensúlyt kell kiadniuk, a halmozott, kiugró
eltérés a csoport széttöredezéséhez vezethet. Vonatkozik ez elsősorban a domináns
szerepekre, magatartásmódokra, de a résztvevők legkülönbözőbb tulajdonságaira is, a
szenvedésfoktól a korig, megjelenésig. A terapeuta oldaláról elsősorban
szorongástoleranciáját, feszültségtűrését kell számításba venni. A csoport-pszichoterápiás
helyzetben a terapeuta általában transzparensebb, mint egyéni terápiában, kongruenciáját és
bizonytalanságát egyaránt jobban érzékelik a csoporttagok (Dies, 1977). A csoport
összeállításánál a terapeuta terhelhetősége igen fontos tényező. Általában az, hogy egy
csoport milyen feszültségekkel képes eredményesen dolgozni, elsősorban a terapeuta
feszültségbírásának függvénye.

Lust Iván-Szőnyi Gábor: A terápiás keret fogalma a csoport-pszichoterápiában

A pszichoterápiás munka meghatározott feltételek között, a körülmények, a lehetőségek a

páciens tulajdonságai, a terapeuta képzettsége stb. által meghatározott helyzetben folyik.
Ennek a helyzetnek számos olyan tényezője van, amely alapvetően befolyásolja az adott
kezelés lefolyását, kimenetelét, a hatékonyságot és a kezelés eredményességét. A
mindennapos pszichoterápiás gyakorlatban - különösen olyan körülmények között, ahol a
pszichoterápiával kapcsolatos ismeretek kevéssé elterjedtek, és a pszichoterápia mint önálló
tudásterület saját határait, tudományos építményét csak most igyekszik legitimálni – ezeket a
fontos tényezőket általában nem veszik számításba.
A pszichoterápiás helyzet létrehozásában, fenntartásában és alakításában sok az öntudatlan

mozzanat. Gyakran a mindennapi rutin, az adott intézményben vagy területen érvényes
szokások, a “common sense” erős, de semmiképpen sem átgondolt és tervszerű szabályozó
hatása érvényesül. Így a saját munkáját értékelni, vizsgálni vagy éppen elfogadtatni kívánó
szakember gyakran ütközik olyan nehézségekbe, amelyek oka rejtve marad előtte, illetve azt
- hibásan - más, általa jobban ismert hatótényezők rovására kénytelen írni. A pszichoterápiás
helyzet koncepciójának ismerete és annak részletes elemzése, a helyzetet alkotó, fenntartó és
változtató tényezők körülhatárolása a szakszerű pszichoterápiás munkához nélkülözhetetlen.
Kiindulópontunk Hidas (1975) alábbi definíciója:
“A pszichoterápiás helyzet interperszonális erőtér, mező, melyet a pszichoterápia célja,

a gyógyítás érdekében hozunk létre és szabályozunk. Ebben az interperszonális
erőtérben alakul a pszichoterapeuta és a páciens kapcsolata. A pszichoterápiás helyzetet
mesterségesen hosszuk létre, szabályai eltérnek a szokásos társadalmi szabályoktól,
szemben a “spontán” alakuló társas helyzetekkel. Rendszerelméleti értelemben mégis
nyitott rendszer, kölcsönhatásban van a (környező) szociális térrel. A pszichoterápiás
helyzetet . . . a terápiás cél érdekében a terapeuta szabályokkal igyekszik lélektani
szempontból elhatárolni a (környező) szociális tértől azzal a céllal, hogy a páciens
viselkedésének mozgatóit az adott helyzetben tisztán és világosan láthatóvá tegye, és a
mozgatók átlátható és kontrollálható tényezők függvényei legyenek.”
A terápiás keret kérdéskörét, problematikáját modellszerűen leginkább a pszichoanalitikus

terápia kapcsán lehet áttekinteni. A pszichoanalitikus terápia elméletében és gyakorlatában
legkidolgozottabbak és tudatosan reflektáltak a keret egyes elemei. Általánosságban a
pszichoanalitikus helyzet, de az egyéb pszichoterápiák alaphelyzete is viszonylag jól
felbontható állandó, strukturális, és változó, folyamatszerű összetevőkre (Bleger, 1966).
Értelemszerű, hogy bármely folyamat csak akkor tanulmányozható, ha bizonyos állandó
feltételek mellett zajlik. A terápiás folyamat előrehaladásához még a nem feltáró jellegű (pl.
magatartás-terápiák, nem verbális módszerek) pszichoterápiás eljárásoknál is szükség van egy
viszonylag állandó, szabályozott feltételrendszerre, keretre, amelyen belül a terápiás munka
zajlik.
Azt a viszonylag állandó feltételrendszert, amely a pszichoterápiás folyamat előrehaladását

biztosítja, a tartalmi munkát hordozza, a pszichoterápiás keret fogalmában foglaljuk össze. A
keretfogalom elméleti vonatkozásait és általánosítását az összes pszichoterápiás módszerre

másutt fejtjük ki. Ebben a dolgozatban a pszichoterápiás keretnek csak néhány, a kötetben
bemutatott csoport-pszichoterápiás koncepció szempontjából lényeges vonatkozását írjuk le.
A terápiás keret összetevői három nyalábra bothatók:
1. a terápia helye és viszonya szociális környezetével (az intézményi háttérből a

pszichoterápia általános megítéltetéséig);
2. a terápiás munka közvetlen feltételei (a terápia szabályaitól egy-egy terápia kialakuló

egyedi ritmusáig);
3. a terápiás szövetség.
A három nyaláb egymástól minőségileg is, komplexitásában is eltérő tényezőket jelent,

szerepük, jelentőségük is eltérő a konkrét terápiás munkában. Természetesen vannak olyan
tényezők, melyek átmenetet képeznek az egyes összetevőcsoportok között (így például a
terápiás szerződés egyszerre a terápia formai elemeinek fő hordozója és a terápiás szövetség
megalapozója). Mindegyik tényezőnek vannak tudatos és rejtett, implicit részei. A szociális
környezet és a terápia kölcsönhatásánál az a fontos, hogy azokat a terapeuta képes legyen
érzékelni, tudatosítani, munkájában megfelelően értékelni; a terápia szabályaival kapcsolatban
minél több nyílt, tisztázott, megbeszélt elemre van szükség; a terápiás szövetségnél pedig
annak kiépítése, fenntartása , kölcsönös érzékelése a lényeges, tudatosítására külön nincsen
szükség.
A keret egyes részei átmenetileg bevonódhatnak a terápiás munkába (csoportban pl. a

késések, megjelenési rítusok elemzése) bizonyos elemek sokszor nehezen választhatók el a
terápiás folyamat más összetevőitől (pl. a terápia technikai elemei), a keret a terápia menete
során maga is némileg változhat.
A terápiás keret a terápiás munkában több funkciót is betölt: biztonságos teret alakít számára;
viszonyítási alapot jelent a pszichés megnyilvánulások realitásvizsgálatához; védő választást
és egyben átvezetést, átzsilipelést ad a terápiás helyzet és a terápián kívüli helyzet között.
Ezek a funkciók áthatják a terapeuta magatartását, munkájának fontos része a terápiás keret
fenntartása (Szőnyi, 1978).
A következőkben vegyük közelebbről szemügyre a terápiás keret néhány összetevőjét a

csoport-pszichoterápiában.
1. KERETELEMEK AZ INTÉZMÉNYI KONTEXTUS RÉSZÉRŐL
Minden pszichoterápiás csoport valamilyen módon egy adott intézményi struktúra része,
rendszerelméleti értelemben véve annak egyik alrendszere. Az intézményi kontextus igen sok
szálon és apró mozzanaton keresztül fejti ki hatását a működő csoportra. E hatások elemzése
külön tanulmányt igényel, itt csak néhány jellegzetes mozzanatot igyekszünk bemutatni.
a) A csoport helye az intézmény gyógyítási rendszerében
Számos intézményben alkalmazzák már a csoport-pszichoterápia valamilyen formáját,

azonban igen kevéssé tisztázott az az alkalmazott módszer - a konkrét csoport - és az intézet
egyéb gyógyító aktivitásainak viszonya, érintkezési pontjai. Egészen más problémák és

eredmények várhatók, ha az adott pszichoterápiás csoport egy biológiai kezeléssorozat és az

ennek megfelelő terápiás ideológia által megszabott keretek között kiegészítő terápiaként
működik, vagy pedig egy, a csoportdinamikai és korszerű szociálpszichiátriai elképzelések
alapján működő osztályon, a terápiás rezsim szerves részét képezi. Az előbbi esetben a
pszichoterápiás csoport feltételezhetően nagyobb nyíltságot, szabadabb kommunikációt
biztosító tere, a csoportban megnyilvánuló nagyobb tolerancia az egyéni megnyilvánulásokkal
szemben számos összeütközés forrásává válhat a csoporttagok csoporton kívül életében az
osztályon. Ezekben a nehézségekben felfedezhetjük az adott osztályon vagy intézményben
működő kollektív elhárítások és nem tudatosított – gyakran destruktív – csoportfolyamatok
szerepét, amelyeket a jól működő csoport-pszichoterápia hatásaival feltétlenül provokálni fog.
Az adott pszichoterápiás csoport helyzetét, lehetőségeit messzemenően meghatározó

körülmények a következők. Bevett, elfogadott gyakorlat-e a csoport vagy újonnan bevezetett,
viszonylag alacsony presztízsű módszer, mellyel kapcsolatban irreálisan alacsony vagy éppen
túlzott elvárásokat támaszt a kollektíva. Önálló terápiás módszer a csoport vagy
módszerkombináció részeként működik? (Pl. egyéni pszichoterápia, foglalkoztató terápia,
farmakoterápia kombinációjában.) Intézményes keretek között az utóbbi eset a gyakoribb.
Előnye, hogy a csoport-pszichoterápia folyamatába más terápiás helyzetek által már felszínre
hozott, megmozgatott, előkészített anyag is kerül, más helyzetek eseményei, konfliktusai is
célzottan feldolgozhatók. Nehézséget is jelent a módszerkombináció, éppen a keretek
szempontjából, ugyanis egy bonyolultabb, több módszer párhuzamos alkalmazásából
kialakított terápiás szisztémában igen kényessé és problematikussá válhatnak az adott csoport
határai, nehézzé válik a sokféle terápia megkülönböztetése, integrálása és áttekintése a beteg
és a terapeuták számára. Megnehezül annak tudatosítása, hogy a beteg mely kapcsolatai,
milyen pszichés tartalmai tartoznak az egyik vagy a másik terápiás forma hatókörébe, mik
azok, amik az egyik, és mely dolgok azok, amelyek a másik csoportféleség belső, bizalmas
anyagát képezik.
Módszerkombinációban alkalmazott csoport-pszichoterápiánál gondolni kell arra, hogy az

intézményben működő pszichoterápiás kiscsoport eseményei más terápiás csoportok és
helyzetek aktuális történéseit, folyamatait tükrözik (Levine, 1980).
Igen fontos keretprobléma, hogy az adott csoport hogyan érintkezik az intézmény egyéb
strukturális elemével, eseményei milyen mértékben és hogyan, miféle közvetítéseken át
kerülnek vissza az intézet életébe, egyéb csoportfolyamataiba. Tapasztalataink szerint
rombolja a csoport terápiás légkörének; bizalmat, biztonságot nyújtó védettségének
kialakulását, ha a csoportesemények, az ott elhangzó személyes megnyilatkozások
szabályozatlanul, csoporttagokon vagy akár a vezetőn keresztül kuriozitásként, társalgási
anyagként kerülnek ki a csoportból. Nagy segítséget jelent viszont a csoport határainak,
kereteinek fenntartásában, a felmerülő keretproblémák tisztázásában a rendszeres
csoportmegbeszélés, ahol a kiscsoportvezetők és koterapeuták beszélik meg csoportjaikat. Ez
akár szupervízió formájában is történhet. Az ilyen szabályozott és a terápiás munka részét
képező megbeszéléseken mindenféle csoportesemény megbeszélhető, és ezt a tényt a
kiscsoport tagjai elől nem szükséges eltitkolni. Az már esetenként meggondolandó, hogy
egyéb intézeti összejöveteleken, pl. munkaértekezleteken vagy betegmegbeszéléseken mit és
mennyit közöljön saját csoportjának belső eseményeiből a vezető. Fontosnak tartjuk minden
esetben végiggondolni, hogy mit és milyen céllal mond el valaki saját csoportjáról. Minden
esetben feltehető a kérdés, hogy valóban csak ennek a csoportnak, ennek az epizódnak az
elmondásával világítható-e meg az éppen szóban forgó kérdés, vagy az adott betegről egyéb
helyzetből származó információ (pl. exploráció, kötetlen együttlét) közlése is elégséges.

A csoport határait kívülről befelé érő intézményi hatások pl. mindazok a kérdések, feltevések,
sőt fantáziák, amelyek az adott csoport működésére, az ott történtekre vonatkoznak.
Ugyancsak ide tartoznak a csoport hatékonyságára, eredményességére vonatkozó, gyakran
nagyon is indulatáttételi vélekedések, akár betegek, akár személyzeti tagok vagy éppen az
intézmény vezetése részéről. Az ilyen megnyilvánulások esetében nem annyira a közlés
tartalma, mint inkább a helyzet szabja meg reagálásunkat, amelyben a közlés elhangzik
(Gladstone, Burnham, 1966).
Irányelvként használható, hogy csoportunkról szóló érdemi beszélgetésbe, a csoportra

vonatkozó véleményünk, érzéseink, elképzeléseink feltárásába csak arra alkalmas, a terápiás
munka céljait, érdekeit biztosító helyzetben vonódjunk be. Így elkerülhető, hogy a
pszichoterápiás csoport belső élete más, a csoporton és gyakran a terápiás célokon is kívül eső
törekvések, érdekek és indulati áramlatok befolyása alá kerüljön.
b) A beteg helye az intézmény gyógyítási rendszerében
Elvi kérdés és elsősorban az adott intézmény, illetve a terapeuta terápiás nézeteitől,

ideológiájától függ, hogy a beteget milyen mértékben tekintik saját gyógyulásáért felelős, a
gyógyító személyzettel sok vonatkozásban egyenrangú partnernek. Ennek függvénye lesz a
kezelésben - és így a pszichoterápiás csoportban - való részvétel önkéntessége, az előzetes
informálás, meggyőzés, nyílt vagy rejtett presszió alkalmazása - azaz, mindazok a hatások,
amelyek az intézmény részéről biztosíthatják a beteg folyamatos részvételét a csoportban.
Feltételezhető egy folyamatos átmenet, amelynek során a kezelés, a csoport-pszichoterápia

bizonyos keretelemeinek, feltételeinek fenntartása, biztosítása az intézménytől fokozatosan
átmegy a beteg kezébe (Mente, Spittler, 1975). Egészen általánosan azt mondhatjuk erről,
hogy a terápiás folyamat fenntartásához szükséges bizonyos struktúrák, amelyek a terápiás
keret alkotóelemei is. A csoport-pszichoterápia szokásos eseteiben (neurózisok, kiképző
terápiák) ezek a struktúrák a páciensek pszichés struktúrájaként adottak, számítani, építeni
lehet rájuk. Más esetben, pl. pszichotikus vagy borderline betegeknél ezeket a strukturális
elemeket - legalábbis átmenetileg - az intézménynek kell nyújtania, akár bizonyos
korlátozások és pressziók, akár a terápiás viselkedés bizonyos változatainak formájában.
Nyilvánvaló, hogy annak megítélése, hogy az adott páciens esetében mennyiben szükséges az
intézménynek biztosítania a terápiás kereteket, és mennyiben várható, hogy azok
fenntartásában a páciens maga is tevőlegesen részt vesz, igen bonyolult minősítési folyamat
során történik. Véleményünk szerint ebben a minősítésben nagy szerepet kap az intézmény
terápiás kultúrája, illetve az adott terapeuta ismeretanyaga, orientációja, előítéletei, azaz
terápiás ideológiája is. Kissé kiélezve azt mondhatjuk, hogy a beteg helye az intézményben
legalább annyira függ az intézmény (terapeuta) “állapotától”, mint a betegétől. Ezeket a
kérdéseket még az indikációs fejezetben is tárgyaljuk.
c) A terapeuta helye az intézményben
Az adott csoport számára a terapeuta, a csoportvezetők képviselik az intézményt, az adott

szakmát (pl. pszichiátriát, egészségügyet), a normalitást. A csoport létrehozásában, kereteinek
kialakításában és fenntartásában a vezetőnek kitüntetett szerepe van. Ez a szerep egyrészt
reális, valódi intézkedési jogkört – ha úgy tetszik, hatalmat – igényel, másrészt a csoport

folyamán megterhelődik irreális torzításokkal, melyeknek tisztázása a további terápiás

munkához nélkülözhetetlen. Mindkét szempontból nagy súlyt kap a vezető helye az
intézményben.
Mindenképpen hátrányosan befolyásolja a csoport működését, kereteinek fenntartását, ha

vezetőjének presztízse kollégái és a betegek között alacsony. Ez olyan eseményekben
nyilvánulhat meg, mint pl. a betegek bevitele vagy eltávolítása a csoportból a vezető tudta
vagy hozzájárulása nélkül, vagy a csoport lényeges keretfeltételeinek (időpont, gyakoriság, az
ülések helye, stb.) változtatása a vezető megkerülésével.
Lényeges és ellentmondásos szempont, hogy van-e a csoportvezetőnek beleszólása a betegek

csoporton kívüli életébe, pl. ha egyúttal ő a csoporttagok kezelőorvosa is.
A vezető intézményi helyzete, intézményi kapcsolatai, konfliktusai a pszichoterápiás

csoportban rejtett vagy nyílt formában megjelennek, és mint helyzetének reális, objektív
meghatározói, a pszichoterápiás keret részét képezik. Fontos ezért, hogy a csoportvezető saját
helyzetét tudatosan ismerje és vállalja, adott esetben a csoportban is.
d) A csoportterapeuta “terápiás ideológiája”
A pszichoterápiás keret viszonylag állandó - többnyire nem reflektált és figyelmen kívül

hagyott - alkotóelemét képezik mindazon kognitív-emocionális képződmények, melyeket
terápiás ideológiaként jelölhetünk meg.
Ide sorolhatjuk a terapeuta szakmai ismereteit, elméleti tudását, az általa elsajátított és

felhasznált csoport-pszichoterápiás koncepciót és csoportmodelleket.
Ide tartoznak a terapeuta értékei, értékorientációja, de attitűdjei is a betegekkel, az

intézménnyel, kollégáival szemben. A terapeuta előítéletei, sajátos preferenciái szintén a
terápiás ideológia részét képezhetik.
Szakmai csoportokon belüli helye, hovatartozása, elkötelezettsége szintén számos neutrális

döntésének, akciójának lappangó hátterét adhatják.
Mindezen tényezőknek gyakran egészen közvetlen kihatása van a csoport alakítására, és a

konkrét terápiás tevékenységre a csoportban. Keretelemként történő megemlítésüket az
indokolja, hogy a csoportfolyamat eseményeihez képest adottnak, viszonylag állandónak
tekinthető struktúrák, amelyek a terápiás munka fontos feltételeiként értékelhetők.
e) A “páciensideológia”
Az előzőhöz hasonlóan a páciensek olyan kognitív-emocionális sémáit soroljuk ide, amelyek

a terápiás helyzet kialakításakor, elfogadásában szerepet játszanak.
A kulturális hagyományok által kialakított elvárások, beállítódások, előítéletek, a

pszichoterápiáról szerzett előzetes ismeretek, a megbetegedésre- gyógyításra- gyógyulásra
vonatkozó ismeretek és sémás elképzelése, az adott intézményre, terapeutára vagy
csoportrendszerre vonatkozó ismeretek, elképzelések és hiedelmek tartoznak ide.

Ugyancsak itt tárgyalható mindez a társas helyzetekre vonatkozó ismeret, amit a kognitív
szociológiában implicit tudásként neveznek. Ez teszi egyáltalán lehetővé az interperszonális
kapcsolatok, az érintkezés létrejöttét. A kérdés részletes tárgyalására itt nincsen mód, egy
fontos szempontot azonban meg kell említenünk.
A páciens és terapeuta között számos nyilvánvaló, hétköznapi dologban rejtett egyetértés,

megegyezés van, mindketten a “common-sense”-nek megfelelően nagyszámú közös
előfeltevéssel, gondolkodási és interpretatív sémával rendelkeznek. Ezek birtoklása egy
bizonyos szintig gördülékeny interakciót tesz lehetővé, feszegetésük kínos, természetellenes
helyzetet eredményezhet. Mivel viszonylag állandó, strukturális elemekről van szó, ezeket
szintén a kerethez soroljuk. Láthatóvá csak akkor válnak, ha a terápiás folyamat elmélyülése
során ezek a hallgatólagos megegyezéssel fenntartott sémák megkérdőjeleződnek,
felbomlanak, vagy ha a beteg - akár sajátos réteghelyzete, akár patológiája következtében -
nem birtokolja ezeket a sémákat, vagy szokatlan, a többiekétől vagy a terapeutáétól eltérő
sémákkal operál. Ilyenkor az egymás megértésének közös előfeltételei elégtelenné válnak, és
a terápiás helyzet további fenntartása más keretelemekre támaszkodva lesz lehetséges.
2. SZABÁLYOK, FORMAI ELEMEK A TERÁPIÁS MUNKA KÖZVETLEN

FELTÉTELEI A CSOPORT-PSZICHOTERÁPIÁBAN
Az ide tartozó keretelemek jó része szerepel a “csoport-pszichoterápia formái” című

fejezetben (hely, idő, gyakoriság, részvétel, instrukció, viselkedési szabályok, a csoport nyílt
vagy zárt jellege stb), ismétlésüktől itt eltekintünk. Ismét hangsúlyozzuk annak fontosságát,
hogy ezek az összetevők explicitek, tisztázottak legyenek, hiszen nem csupán a terápiás
munka kereteinek jelentős részét képezik, hanem jelentős mértékig megszabják az
alkalmazható csoport-pszichoterápiás technikát, stratégiát, a terápiás célkitűzést.
Lehetőleg a terápia kezdetekor kell megbeszélni a formai szabályokat, a terápiás célt és a

terápiás cél elérését elősegítő kívánatos magatartást (pl. nyíltságra, személyes
megnyilvánulásra törekvés; a cselekvés késztetések verbalizálása). A csoport-pszichoterápiás
munka páciens részéről is tudatos vállalást, aktivitást igényel.
Több probléma is adódik, melynek megoldása a csoport-pszichoterápiás helyzetben többnyire

nehezebb, mint egyéni terápiában. Ilyen például a késés, a hiányzás - a terápiás ülés akkor is
van, ha egyik vagy másik résztvevő nincs jelen. Kevésbé nyílik mód a hiányzás, késés
mozgatórugóinak feltárására, az “objektív okok” erősebben fednek. Sokszor, különösen több
résztvevő egyidejű hiányzása esetén, érzékelhető jól a hiányzásban az egész csoport
ellenállásának kifejeződése. A hallgatás is más csoportban, mint egyéni terápiában, hiszen
csoportban ez úgy is megfogalmazódik, hogy “nem arról van szó, hogy én nem beszélek,
hanem arról, hogy a többiek hallgatnak”. Csoportban kerülhet az egyik vagy másik tag a többi
részt vevőhöz viszonyítva kritikus helyzetbe. Ilyenkor a terapeuta fő feladata a csoport
integritásának megőrzése, átmenetileg akár a terápiás munka rovására.

3. A TERÁPIÁS SZÖVETSÉG
Minden kezelési helyzet alkotóeleme a kezelő és kelet közötti megállapodás, amelyben

néhány, a kezelés zavartalan kivitelezéshez szükséges feltételt rögzítenek. Ez általában két
vagy több felnőtt között létrejövő ésszerű megegyezést jelent. Széles körű és nem csak a
pszichoterápiákra korlátozódó tapasztalat azonban, hogy bármilyen kezelés sikeres
lefolyásához ezenkívül is számos tényező járul hozzá, illetve a kezelés sok ellenható erő
ellenében folyik. A terápiás célok eléréshez szükséges erő ellenében folyik. A terápiás célok
eléréséhez szükséges együttműködés pszichés zavarok esetében különösen bonyolulttá,
problematikussá válik.
A terápiás kapcsolat kialakításának és fenntartásának, a terápiás munka előrehaladásának

számos feltételét foglalja magában a terápiás szövetség fogalma.
a) A fogalom története, szinonimák
A pszichoterápiák egyik alapmodelljének tekinthető pszichoanalízis már kialakulásakor

felismerte az ide tartozó problémákat, és a terápiás szövetség fogalmának kidolgozásával
igyekszik megoldani azokat. A terápiás helyzet és kapcsolat vizsgálata során fokozatosan
elkülönítik azokat a tényezőket, amelyek ellenében halad a munka.
“Szerződést kötünk egymással. A beteg Énje teljes őszinteséget ígér, azaz
rendelkezésünkre bocsátja mindazt az anyagot, amit az önészlelése nyújt, mi teljes
titoktartásunkról biztosítjuk és rendelkezésére bocsátjuk tapasztalatunkat, amellyel a
tudattalan által befolyásolt anyagot értelmezhetjük. . .” (Freud, 1940).
A páciens ép felnőtt, belátásra képes énje az összes későbbi megfogalmazásban szerepel, és az
én-pszichológia kidolgozásával párhuzamosan egyre nagyobb súlyt kap a terápiás
szövetségben.
A terápiás szövetség másik fontos összetevőjét olyan jelenségek képezik, amelyeket más
megközelítésben a pszichoterápiás motiváció témakörében szoktak tárgyalni. A korai
megfogalmazásokban a páciens pozitív indulatáttételén belül elkülönítenek egy összetevőt,
amelyet “megfelelő rapport”, “érett” szimpátiaérzések, “racionális áttétel”-ként fogalmaznak
meg. Ezek sok vitára adnak alkalmat, hiszen elkülönítésük az indulatáttételben újraéledő,
gyermekkori libidinózus viszonylatoktól problematikus. Több szerzőnél is olvashatjuk, hogy
a terápiás szerződés egyes elemei, a terápia hajtóereje irracionális motívumokból is
származhatnak, amelyeket később, mikor már teherbíró terápiás szövetség alakult ki,
értelmezni és feldolgozni kell.
Ahogyan a korai gyermekkor pszichológiája egyre jobban előrekerül a pszichoanalitikus

vizsgálódásban és elméletalkotásban, úgy a terápiás szövetség feldolgozásában is
megjelennek új, az újabb ismeretekre támaszkodó elgondolások.
A pszichoterápia megkezdésekor az ésszerű megállapodások és a pozitív áttétel egyes elemei

mellett primer, a korai tárgykapcsolatokra visszakövethető eredetű szimbiotikus igények is
megelevenednek, és szimbolikus kielégítésük vagy valamiféle kielégítésük reménye a terápiás
kapcsolat kialakulásának egyik fontos előfeltétele. Stone pl. “primordiális indulatáttétel”-ről
beszél, amely hajtóerőként működik és a tápláló, testi kontaktust nyújtó anyag iránti
vágyakozásból származik (Stone, 1973). Hasonló értelemben beszélnek “alaphangulatról”
(Hermann, 1973). Hasonló értelemben beszélnek “alaphangulatról” (Hermann, 1963) vagy
“alapbizalomról” (basic trust, Erikson, 1950).

Az újabb irodalomban pl. Greenson foglalkozik behatóan a terápiás szövetség kérdéseivel

(Greenson, 1966). Igyekszik a terápiás szövetségen belül különválasztani azokat az elemeket,
amelyek a kapcsolat reális részét adják az általa irracionálisnak nevezett összetevőktől. Az
utóbbiak közé sorolja a páciens olyan ösztönkésztetéseit, vágytörekvéseit, amelyek a terápiás
helyzet fennmaradását támogatják. Kiemeli, hogy a terápiás szövetség létrehozásában a
páciens, a terapeuta és a terápiás helyzet egyaránt építőelemet jelentenek. 6
Sandler a terápiás szövetségről szóló munkák összefoglalásában az alábbi definíciót adja:

“A terápiás szövetség (ő egyébként kezelési szövetségnek nevezi) a páciens tudatos
és/vagy tudattalan együttműködési vágyára és arra a készségére alapozódik, mellyel
kész elfogadni a terapeuta segítségét abban, hogy felülkerekedjen belső nehézségein.
Benne foglaltatik annak elfogadása, hogy szükséges foglalkozni a belső problémákkal.
Ugyancsak részét képezi a készség az elemző munka folytatására külső vagy belső
akadályok ellenében is.”
(Sandler, Dare, Holder, 1973).
A terápiás szövetség fogalma csakúgy, mint szinonimái (munkaszövetség, terápiás kontraktus,
kezelési szövetség) egy sor olyan tényezőt ölelnek fel, melyek az effektív kezelés lehetőségét
biztosító feltételrendszer, azaz a pszichoterápiás keret részei. Áttekinthetőbbé válnak a
felsoroltak, ha - mint Sandler is írja - a terápiás szövetséget a kezelés során változó,
fokozatosan kiépülő, megerősödő képződményként fogjuk fel. Bizonyos esetekben
(pszichózis, kényszergyógykezelés, gyermekterápia) a kezelés a kezdeti szakaszban szinte
kizárólag a terápiás szerződés kialakítására irányul. Ezekben a helyzetekben a teherbíró
kapcsolat, a terápiás szerződés kialakulásáig a páciens részéről hiányzó feltételeket külső
tényezők, illetve személyek (intézeti körülmények, szülők, terapeuta stb.) pótolhatják.
b) A terápiás szövetség a csoport-pszichoterápiában
A terápiás szövetségről eddig leírtak kétszemélyes helyzetre vonatkoznak. Csoportba lépve a

terápiás szerződés kialakításának lehetőségei megnőnek, de nehézségei is
megsokszorozódnak.
Mindenképpen szükséges, hogy a csoportvezető a leendő csoporttaggal megismerkedjék, és a

csoportban való részvétel céljáról, formájáról, feltételeiről megállapodjanak. A terápiás
célokról, az együttműködésről a tagok egymás között, fokozatosan, a csoportfolyamat
részeként alakítják ki közös elképzeléseiket, nyílt vagy rejtett (megfogalmazatlan)
megállapodásaikat. Ebben a vezető a csoport-pszichoterápiás instrukció adásával irányt
mutat.
Az instrukciónak tartalmaznia kell a csoport működésének összes formai feltételét (helyét,

időpontját, időtartamát, gyakoriságát), a tagok számát és az összetétel állandóságát (illetve a
változások lehetséges módozatait), a csoport céljait, a célok eléréséhez helyesnek vagy
szükségesnek tartott magatartást, a csoport és külvilág viszonyának meghatározását (pl. a
csoport-ülésen elhangzó dolgok nem kerülhetnek ki). Az instrukcióban a vezető
tulajdonképpen felvázolja azokat a kereteket, amelyek között a csoport-pszichoterápiás
munka folyik majd.
Általános tapasztalat szerint bármennyire explicit is legyen az instrukció, a csoportműködés

folyamán feledésbe merül, illetve bizonyos részei túlzott hangsúlyt kapnak, más részei
6

elfelejtődnek, így azt időről időre, amikor a csoport keretfeltételei kérdésessé válnak, célszerű
megismételni.
Csoportban a terápiás szövetségnél leírt megállapodások létrejönnek a tagok és a vezető

között, és sajátos formában, a csoport életének részeként a tagok között is kidolgozódnak. Ezt
legnyilvánvalóbb formában a csoport együttes munkájára, a kommunikáció stílusára, az
intimitás megengedett formáira és mértékére vonatkozó csoportnormák fejezik ki. A
pszichoterápiás csoportok általában az instrukcióban megszabott kereteket a kialakuló
megegyezések és normák révén módosítani igyekszenek - bár gyakran túl szorosnak és
szigorúnak találják -, gyakran tovább szűkítik azokat. Ezek igen ellentmondásos mozzanatok,
hiszen a normaképzéssel, az együttműködés formáinak kialakításával a csoport integráltsága,
kohéziója, együttessége növekszik, ami a hatékony csoportmunka szempontjából érték,
ugyanakkor az ilyen rejtett keretmódosítások a csoportfolyamat elakadásához, merev
csoportstruktúrák kialakulásához vezethetnek, és így ellenállásként értékelhetők. Azok a
tudatos és tudattalan emocionális folyamatok, amelyek a terápiás szövetség alkotóelemei a
diádhelyzetben, a csoportban is szerepet játszanak, itt azonban a szimpátiaérzéseknek, indulat-
és viszontindulat-áttételes kapcsolódásoknak egész hálózatával kell számolni.
Ezeket az elméleti fejezetben bemutatott csoportmodellek különböző, az egész csoport

aktuális emocionális állapotát összefoglaló globális megfogalmazásokban próbálják
megragadni. A tagok csoportban maradását és az instrukciónak megfelelő munka végzését
biztosító érzelmi viszonylatok - a terápiás légkör - a csoportban megoszlanak a vezető, a
többi csoporttag és a csoport mint egész között. Egyéni terápiában a terapeuta elfogadó,
odafigyelő, empatizáló attitűdje általában eleve adott. Csoport-pszichoterápiában ez a
résztvevőktől természetesen nem kívánható (König, K., 1979). Hosszabb folyamatban
alakulhat csak ki a terápiás munka szintje, amit bizonyos fokú kölcsönös tolerancia,
konstruktív légkör, de egyben a negatív, ellenséges érzelmek kölcsönös vállalása is jellemez.
Szociálpszichológiai megközelítésben a csoport attraktivitása, kohéziója és a csoportnyomás

jelenségei lehetnek az eddig felsoroltak mellett a terápiás szövetség összetevői, mint a
részvételt és a terápiás viselkedést facilitáló tényezők.
Ugyancsak fontos összetevője a terápiás szövetségnek csoportban a csoport terápiás

kultúrája. Fejtett terápiás kultúrával bíró csoportban a tagok elsajátítják a vezető terápiás
ideológiájának bizonyos elemeit, rugalmas szerepváltásokkal képesek páciensszerepből
terapeutaszerepet vállalni, egymás regresszióját elősegíteni és a realitásvizsgálat
fenntartásával azt szabályozni. Ilyen csoportban bizonyos terápiás célok a csoport
megfogalmazott, közös munkacéljaivá válnak, amelyek érdekében a csoport kollektíven
tevékenykedik.
A csoport terápiás szövetségének, terápiás légkörének kiépítésében természetesen

kulcsszerepe van a csoportvezetőnek. Különösképpen arra kell ügyelni, hogy a megfelelő,
eléggé szilárd és teherbíró terápiás szövetség kialakulása előtt azok a megnyilvánulások (pl.
kritikus konfrontálás, intim feltárulkozás), melyek egyébként a terápiás munka előrevivői,
ilyenkor az egész csoportot destruálhatjuk. Jól működő csoport esetében viszont a terápiás
keretek fenntartását jórészt a csoporttagok maguk biztosítják.

Szőnyi Gábor - Harmatta János: A csoport-pszichoterápia formai kérdései

A csoport-pszichoterápia történetének szakaszai - kezdeti próbálkozások (60-70 éve); az

alapok lerakása (40-50 éve); széleskörű, esetenként divatszerű elterjedése (utolsó két-három
évtized)* - során a gyakorlatban számtalan forma és módszer került bevezetésre. Egyes formai
elemek kiállták a gyakorlat és az idő próbáját, mások eltűntek. A csoport-pszichoterápia
irodalma ebből a szempontból is alig áttekinthető, színes kavalkádot mutat. Nincs olyan
formai módosítás, amit ki nem próbáltak, “sikeresen” ne alkalmaztak volna (Yalom, 1970). A
formai próbálkozások jó része természetesen nem öncélú (elmélet) és a feltételek, lehetőségek
függvénye.
A gyakorlatban is helytálló formai sokféleség több okra vezethető vissza. Ezek közé tartozik a
csoport-pszichoterápiás “mozgalom” többgyökerűsége (pszichoanalízis, csoportdinamika stb);
a különböző pszichoterápiás elméletek, módszerek, iskolák egymásra hatása; az alkalmazás
eltérő feltételei, lehetőségei; a tapasztalatgyűjtés fázisának megfelelő nagyfokú (nem ritkán
kritikátlan, elméletileg megalapozatlan) kísérletező kedv stb.
A nehezen áttekinthető irányzatokból igyekszünk a főbb, gyakorlatban valamennyire gyökeret

vert vonalakta sorra venni. Menetünk:
- az egyes formai jegyek szerinti sorbavétel,
- alkalmazási feltételek, terület szerinti sorbavétel,
- fontosabb módosítások, kombinációk.
A csoportülés helye, elrendezése, szokványos szabályai
A csoport-pszichoterápiás ülés tárgyi feltételeinek biztosítása magától értetődő dolog, a

gyakorlat azonban azt mutatja, hogy erre újra és újra szükséges rámutatni. Az alapfeltételek
közé tartozik a zavartalanság, a kényelem és a rendszeresség. Így szükség van megfelelő
méretű szobára vagy kisebb teremre, ahol a résztvevők kényelmesen elférnek. Jó, ha
rendelkezünk külön csoportterápiás célú helyiséggel, amit eszerint rendezünk be. Legyen a
helyiség csendes, a külső zajok ne nagyon hatoljanak be, és a beszélgetés se legyen kintről
hallható. A berendezéshez kényelmes ülőhelyek tartoznak, melyeket kör alakban helyezünk el
- hogy mindenki egyformán láthasson mindenkit. A csoportvezető is a körben ül. Ha
valamilyen megfontolásból megfigyelő is részt vesz a csoportülésen (a részt vevő megfigyelő
- “participant observer” - kivételével) a körön kívül foglaljon helyet, formailag is jelezve
eltérő szerepét. Egyesek asztalt tesznek a kör közepére - a csoporttagok (és saját)
biztonságérzetük fokozására -, magunk ennek szükségét nem látjuk.
Gondoskodni kell az ülés zavartalanságáról. A szobában ne legyen bekapcsolt telefon, se

csoporttagot, se terapeutát ne hívjanak el ülés közben. A csoport-pszichoterápiás ülést éppúgy
tiszteletben kell tartani, mint bármely más terápiát. Erről az intézményben a terápiás légkör
megteremtésével, segédeszközként pedig jelzőlámpával vagy táblával kell gondoskodnunk.
A terapeuta feladata annak biztosítása is, hogy a terápiás ülésekre rendszeresen, az előre
meghatározott időben kerüljön sor - a terápiás ülés akkor kezdődik, amikorra meghirdettük,
nem pedig akkor, amikor a terapeuta és minden résztvevő éppen összejön.
*
A csoport-pszichoterápia történetének fobb állomásaira I. Schulte-Harbrüggen (1979) összefoglalását.

A résztvevőkre bízzuk, hogy ki hova ül. Általában rövid időn belül megszokott helyek
alakulnak ki - különösen a terapeutához viszonyított elhelyezkedésnek (szemben, mellette
stb.) bizonyos csoportdinamikai vonatkozásai vannak (Schindler, 1968).
A csoport-pszichoterápiára történő előkészítés során ugyan megbeszélésre kerülnek a terápiás

munkára vonatkozó szabályok, helyes ezeket azonban az induló csoportnál az első ülésen újra
elmondani. Ez a későbbiekben visszautalási, vonatkoztatási alapul szolgál. Néhány
mondatban szólni kell a terápia céljáról, a terápiás ülések rendjéről, módjáról; a terápiás
munkát elősegítő magatartásról. Az instrukció az egyes terápiás módszerek szerint
természetesen mutat némi különbséget. A könyvben tárgyalt mélylélektani, verbálisan
szabadinterakciós kiscsoportokban a résztvevőket arra kérjük, hogy a szokványos szűrést
félretéve törekedjenek belső érzéseik, gondolataik, fantáziáik kimondására. Egyben
tartózkodjanak minden olyan cselekvéstől, ami a “kényelmesen körben ülünk, beszélgetünk”
formát meghaladja, illetve igyekezzenek ezeket a késztetéseiket is végrehajtás helyett szóban
megfogalmazni. A terápiás célt a gyógyulásban, az ehhez vivő operatív célt saját magunk
érzéseinek, viselkedésének, tüneteinek, ezek rejtett rugóinak megértésében, a megismerésen
és megértésen keresztüli változásban jelöljük meg. A szokványos tiltások tehát, hogy ne
cselekedjen - azaz ne egyen, cigarettázzon, járkáljon, érintsen stb. -, hanem mondja, nem
öncélúak (“hogy nőjön a feszültség”), hanem a megértési folyamathoz teret biztosító
feltételek. Emellett megkérjük a betegeket a pszichológiai tér lezárására, azaz arra, hogy a
terápiás ülésen kívül az ott elhangzottakról senkivel – egymással se – beszéljenek. Felhívjuk a
figyelmüket arra is, hogy egymásnak kölcsönös titoktartással tartoznak (titoktartásra nem
kötelezhetők!).
A csoportnagyság
A jó terápiás munka egyik feltétele a megfelelő nagyságú csoport. A különböző feltételek

szerint a csoport optimális létszáma némileg eltérő, a szélső határ 6 és 12 között adható meg.
Ötnél kisebb létszám esetén már könnyen elvész a csoportjelleg. Tekintve, hogy
hiányzásokkal is mindig számolni kell, gyakran más szociális formáció - két- vagy
háromszemélyes helyzet – alakulhat ki. Másrészt, túl kis létszám esetén a terapeuta súlya,
szerepe aránytalanul megnő, és a csoport-pszichoterápiás munka akadályává válik. Ezért, ha a
csoport létszáma 5-6 alá csökken, a csoportot be kell fejezni, vagy a létszámot ki kell
egészíteni. Ha a létszám túl nagy (10-12 fölött), akkor egy-egy résztvevőre túl kevés
figyelem jut, passzívabb tagok tartósan “eltűnhetnek” a csoportban, a résztvevők nem tudnak
elég személyes interakcióba kerülni egymással (pl. Yalom, 1970; Battegay, 1973; di Pol,
1978). Futó nyílt csoportok esetén a tapasztalatok szerint az optimális létszám 6-7. Zárt
csoportot helyesebb 9-10 fővel indítani, mivel mindig számítani kell néhány - akár külső
okok miatt bekövetkező – kimaradásra.
Valamivel nagyobb létszámmal lehet dolgozni a nyújtott időtartamú, illetve maratoni

csoportokon, de 10-12 főnél nagyobb csoport utóbbi esetben sem ajánlott.
Az esetleges létszámpótlás mindig gondos mérlegelést igényel, az optimális létszámból adódó

előnyöket kell szembeállítani az új csoporttag asszimilálásának nehézségeivel.
A csoportülések időtartama és gyakorisága;

Ezek változatai;

Nyújtott időtartamú ülések a terápiában
A csoportülések időtartamának kialakításában eleinte az egyéni terápiák tapasztalatait vették

mintául, s általában 60 perces ülésekkel próbálkoztak. A gyakorlatban ez nem vált be.
Többnyire hosszabb időt vesz igénybe a bemelegedési szakasz (“warming up”), több idő kell
a felbukkanó témák akár viszonylagos körüljárásához – akár egyszerűen ahhoz, hogy
mindenki megfelelően szóhoz juthasson. Általánosan kijelenthetjük, hogy egy csoportülés
szükséges ideje 90-120 percnél kevesebb nem lehet – ezt saját tapasztalataink is egyértelműen
igazolják. A 60 perces ülés tartása olyan kompromisszum, melynek meghozatala terápiás
szempontból igencsak megkérdőjelezhető. Ez alól csak terápiás rendszeren belül, egymást
sűrűn követő (naponként, napi kétszeri) csoportülések jelentenek kivételt.
Többen tartanak 120 percnél hosszabb (háromórás, négyórás) üléseket. A tapasztalatok ezzel
kapcsolatban különbözőek. Egyesek szerint a harmadik-negyedik órában mind a terapeuta,
mind a résztvevők figyelme jelentősen lankad, fáradnak, a hosszabb ülés nem mutat többletet,
amíg mások rendszeres háromórás ülésekkel jó eredményekről számolnak be. Általában
másfél-két órásnál hosszabb ülésekkel dolgoznak az egyébként is részben a maratoni
effektusra építő hétvég típusú rendezvényeken, kiképző rendszerekben.
A pszichoterápiás ülés időtartamának további növelése a pszichológiai tér számos

jellegzetességét megváltoztatja. Formailag ezek lehetnek 6-8 órás “mini-maratonik” vagy
ennél is hosszabb, már jelentős alvás-deprivációval társuló maraton-csoportok, melyekről
később külön szólunk.
A terápiás folyamat jelentős összetevője a terápiás ülések gyakorisága. Főként az ambuláns

gyakorlatban eléggé elterjedt a heti egyszeri csoportülés. Saját tapasztalataink és az irodalom
adatai is határozottan emellett szólnak, hogy a heti egy ülés elégtelen, a terápiás munkához
folyamatosan heti két, esetleg három ülésre van szükség (ambuláns, hosszú távú csoportok
esetében is) – egyébként túl sok idő telik el két ülés között, és nehezen biztosítható a
folyamatosság. A befejező fázisban azután egyre csökkenthető az ülések heti száma.
Kórházban folyó pszichoterápiás csoport esetében – ahol azzal is számolni kell, hogy egy
beteg csupán néhány hétig vesz részt a terápiában – legalább heti három ülést érdemes
tartanunk. Pszichoterápiás rendszer szerint működő osztályokon nem ritka, hogy heti 5-6 ülést
tartanak.
A terápiás folyamat során változhat a csoportülés időtartama, gyakorisága. Szoktak a

megszokott ülések közé egy-egy nyújtott időtartamú vagy maraton-ülést beiktatni. Ezek,
legalábbis átmenetileg “meglendítik” a csoport munkáját (Skaler et al. 1970).
Nyílt és zárt csoport, határozott és határozatlan időtartamú csoport
Az egyéni terápia “elkezdjük-befejezzük” modelljével szemben a csoport-pszichoterápia

bonyolultabb lehetőségeket (és problémákat) teremt. Folyhat a csoport az előbbi minta szerint,
tehát az elején összeállítjuk a résztvevőket. Ezután új tagot már nem veszünk be, az esetleg
kimaradókat nem pótoljuk, hanem a maga természetes befejeződéséig ebben az összetételben
visszük végig a csoportot. Ez a gyakorlat elsősorban az ambuláns, hosszú távú, nagy ívű
terápiás céllal működő csoportok esetében ajánlott. Alkalmazható olyan kórházi körülmények
között is, ahol a betegek felvétele és kibocsátása előre megbeszélt turnusokban történik.
Állandó betegfelvétellel, gyors forgással dolgozó osztályokon nyílt csoportok működtetésére
kell beállni. Történhet ez oly módon, hogy a távozó csoporttag helyébe mindjárt új tagot

teszünk, s ezzel állandóan fenntartjuk az optimális csoportnagyságot, vagy pedig megvárjuk,

míg a csoport létszáma az alsó határig csökken, s akkor egyszerre veszünk fel több új tagot a
csoportba. Az első esetben problémát okozhat, hogy szinte két ülés sem történhet egymás után
azonos résztvevőkkel, viszont csoport számára az új tag asszimilálása könnyebb. A második
esetben folyamatos szakaszok és törések váltogatják egymást, az újak – régiek alcsoportjaival
mesterségesen dichotómiát viszünk be a csoportba.
A nyílt és zárt csoport között átmenetet képeznek az úgynevezett lassú nyílt csoportok (“slow
open groups”). Szintén az ambuláns gyakorlatban van helyük. Egy-egy résztvevő hónapokig
jár a csoportba, kimaradása, kezelésének befejezése esetén helyére új tag kerül. Ezáltal a
csoport összetétele lassan, folyamatosan kicserélődik - van olyan ambuláns csoport, amelyik
már 15 éve folyamatosan működik, miközben a résztvevők többször cserélődtek (Battegay,
1973). A lassú nyílt csoport előnye, hogy a terápiás csoportkultúra folyamatosan átadható, s
mások kimaradása miatt senki sem kényszerül a csoport-pszichoterápiás kezelés idő előtti
befejezésére.
Fontos, hogy a résztvevők számára tisztázott legyen, hogy nyílt vagy zárt csoportba kerülnek-
e, kell-e számolniuk a csoportösszetétel változásával. Ugyanígy kezdettől világossá kell tenni,
hogy határozott vagy határozatlan időtartamú csoportról van-e szó. Az előbbire általában
előre meghatározott idejű kórházi kezelések esetében kerül sor, amikor a csoport időtartama
azonos a kórházi tartózkodás időtartamával, de ambuláns rövid időtartamú csoportokról is
beszámolnak (Budman, Benett, Wisnesk, 1980). Az ambuláns gyakorlatban inkább - a
pszichés megbetegedések természetének a gyógyulásának megfelelően – határozatlan
időtartamú csoportokkal dolgoznak. Az előre meghatározott időtartamnak igen lényeges
pszichodinamikai és terápiás technikai konzekvenciáit vannak, ezeket a terapeutának szem
előtt kell tartania.
A csoport összetétel
A pszichoterápiás csoport összeállításáról az indikációval foglalkozó fejezetben szólunk, itt

csupán néhány jellegzetes formációra térünk ki.
A csoport-pszichoterápiás ülésen a résztvevők három minőségben lehetnek jelen: mint

betegek, terapeuták vagy megfigyelők. Az általános gyakorlat az, hogy a csoporttagok a
csoporton kívül nincsenek semmiféle lényegesebb emberi kapcsolatban (rokon, barát,
munkatárs stb.) egymással. Ez alól kivételt képeznek egyes speciális céllal létrehozott
csoportok – így a házaspárcsoport, családcsoport, szülőcsoport stb. - és a hosszú távon zárt
intézményben kezeltek csoportjai (pl. fiatalkorú bűnözők csoport-pszichoterápiája, Christ,
1978), ahol a helyzetből adódóan a résztvevők között a csoporton kívüli életükben erős
kapcsolat áll fenn. Az utóbbi esetekben a terápiás folyamatban tekintettel kell lenni és kezelni
kell a csoporton kívüli kapcsolatokból adódó csoporton belüli konfliktusokat (pl. az ellenállási
formák között fokozott alcsoport - “subgroup” - képzés).
A csoportvezetés lehet egy- vagy kétszemélyi (pszichoterápiás kiscsoportban igen ritka a

kettőnél több vezető, habár példa akad rá, Baline és mtsai, 1977). Kettős vezetésre terápiás
és/vagy kiképzési megfontolásokból kerülhet sor. A koterápiás vezetés céljáról, lehetőségiről
és problémáiról másutt külön szólunk. Itt is felhívjuk a figyelmet arra, hogy a koterápiás
vezetés csak akkor funkcionálhat eredményesen, ha a terapeuták közötti viszony,
funkciómegosztás önmaguk és a csoporttagok számára is átlátható, s egymás között elegendő
időt, nyíltságot tudnak rászánni a csoportülésekkel és egymással kapcsolatos érzelmeik

megbeszélésére (Davis, Lohr, 1971). A koterapeuták közötti rejtett, a terápiás munkát

akadályozó feszültségek elsősorban a hosszú távú csoportokban mutatkoznak meg. A rövid
lefutás, gyors résztvevőforgás “segíti” a koterápiás problémák elfedését.
A csoport-pszichoterapeuta oldaláról a formai feltételek közé tartozik az is, hogy elegendő

időt szánjon a csoportülésekre. Tekintettel arra, hogy a csoport a vezető számára ismerős
mobilizáló hatással, jelentős pszichés megterheléssel jár, hagyni kell elegendő időt a csoport
előtt a rákészülésre és a csoportülés után a belső feldolgozásra. 20-30 perc is szükséges,
mielőtt másik terápiába kezdünk.
Kutatási vagy képzési célból megfigyelők is jelen lehetnek a csoportülésen. Történhet ez részt
vevő megfigyelés formájában vagy külső megfigyelőként. A csoporttagokkal előre közölni
kell, ha megfigyelő is jön a csoportülésre, s hozzájárulásukat is ki kell kérni. A
csoportvezetőnek előre meg kell beszélnie a megfigyelővel, hogy milyen szabályok
vonatkoznak rá (pl. ugyanúgy megszólalhat, mint a csoporttagok; ha direkt kérdést kap, akkor
válaszoljon röviden, egyéként hallgatva figyeljen; egyáltalán ne szóljon meg, ha kérdezik,
akkor sem), s ez a csoport felé is tisztázandó.
Igen nehéz a lélektani tér lezárásának betartása. A résztvevőknek nagy az igényük arra, hogy
a bennük megmozdult érzések, gondolatok megtárgyalását az ülés után, a vezető jelenléte
nélkül folytassák. Ennek egyik megoldása az, hogy a csoportülésen elhangzottakról való
hallgatás kérelmének fenntartásával - arra biztatjuk a résztvevőket, hogy a csoporton kívül
elhangzottakat csatolják vissza a csoportba. Mások vezető nélküli csoportüléseket építenek be
a terápiás folyamatba. Például minden második vagy harmadik csoportülésre a vezető nélkül
kerül sor. Ilyenkor is szempont, hogy a vezető nélküli csoportülést csatolják vissza a
terápiába. Történhet ez oly módon, hogy magnóra veszik fel a vezető nélküli ülést, amit
azután a terapeuta végighallgat, vagy pedig a résztvevők a következő ülésen beszámolnak a
vezető nélküli ülésen történtekről. (A klienscentrikus csoport-pszichoterápiában stratégiai cél,
hogy a terapeuta fokozatosan háttérbe vonuljon, majd teljesen ki is vonuljon a terápiából,
ezért arra biztatja a résztvevőket, hogy egyre sűrűbben vállaljanak terapeuta nélküli üléseket.)
(Mente, Spittler, 1975.) Magunk vezető nélküli csoportülésekkel eddig kevés tapasztalatot
szereztünk.
A nyújtott időtartamú ülés speciális formája: a maraton-csoport
A maraton-módszer kidolgozása Bach és Stoller nevéhez fűződik. Mint minden jelentősebb

újítást, indokolatlanul felfokozott lelkesedés és kritika kísérte. Az elmúlt tíz évben lassan
helyére került a többi terápiás forma között. A “maraton” mint leíró fogalom magát a formát
és az általa meghatározott tartalmi változásokat jelöli. Nem jelent önálló pszichoterápiás
elméletet. Maraton-formában a legtöbb csoport-pszichoterápiás módszer kipróbálásra került
(Svensson, 1972).
A maraton-csoport legjellegzetesebb szerkezeti sajátossága a csoportülés időtartama.

Esetenként változóan általában tízen fölüli – 13-16 -, röviden alvásszünetekkel akár 36 óra
hosszat tart. Az idő maraton-csoportban így minőségében más hatású, nem egymás mellé
rakott csoportülések összességéről van szó.
Az eltérő hatás több tényezőből tevődik össze. Az idő az ember számára élményszinten
áttekinthető szakaszokban, “szemcsékben” (“time grain”, Stoller) folyik. A szokványos

terápiás ülés a legtöbb ember számára még ebben a nagyságrendben van, a maraton-forma ezt
meghaladja. Utóbbi esetben a résztvevők félelmét az a sejtés motiválja, hogy szokványos
viselkedésrepertoárjuk, védekező mechanizmusaik nem elégségesek az ülés végéig
magatartáspáncéljuk fenntartásához. Gyakori tapasztalat, hogy az ülés folyamán az
időérzékelés megváltozik, “mintha közben napok teltek volna el”. A maraton-csoport egyben
folyamatos tartós társas együttlétet jelent, ebben is eltér a mindennapi élet szokványos
helyzetétől. Megjelennek mindazon társas-lélektani folyamatok, melyek a hosszabb időre
szorosan együvé zárt emberek között tapasztalhatók, a felgyorsuló érzelmi kölcsönhatások,
közös sors élménye stb. Ezt a formai szabályok is biztosítják: az ülés tartamára a
résztvevőknek a közös helyiségeket (amihez természetesen WC, fürdőszoba is tartozik) nem
lehet elhagyni, a csoport tagjainak nem lehet különvonulni (Dinges, Weigel, 1971).
A hosszú időtartammal párhuzamosan a maraton-csoport jelentős hatótényezője a kifáradás,

az alvás-depriváció, ami a társashelyzet facilitáló tényezőin túlmenően elősegíti a
megmerevedett viselkedésmaszkok bontását. Gyakori aggály a maraton-csoporttal
kapcsolatban, hogy azt nem lehet végig figyelemmel bírni, az ember közben úgyis elalszik. A
tapasztalat azonban ellentmond ennek: igen ritka, hogy valaki maraton-csoportülésen elalszik.
Az alvás általában ilyenkor sem kifáradásjelként, hanem ellenállás-megnyilvánulásként
értelmezhető. A 15 órát meg nem haladó maraton-ülések folyamatosak, általában csak több
napos maraton esetében iktatnak be néhány órás alvásszüneteket.
A maraton-csoporton az alvás-depriváció megvalósítható, azonban a résztvevőktől nem

kívánható, hogy étlen-szomjan, egy helyben ülve töltsék az egész időt. Ezért előre
gondoskodni szoktak hideg élelemről, üdítő italról, kávéról, s a dohányzást is lehetővé teszik.
Az ülés helyén belül szabad a mozgás, helyváltoztatás. Mindezt úgy oldják meg, hogy emiatt
ne kelljen közben elhagyni az ülés helyét.
A csoportülés időtartamát előre meghatározzák. Ez a résztvevőknek biztonságérzetet ad, s

jellegzetes dinamikai mozzanatokat hív elő - így az ülés vége felé leválási, gyászérzéseket,
amire figyelni kell. Megfigyelések szerint - amit saját tapasztalataink is megerősítenek – a
maraton-csoport jellegzetes lefutást mutat. Ilyen elkülöníthető fázisok a felmelegedés, áttörés,
szembekerülés, bűnbánat/jóvátétel, depriváció, feloldás/leválás. A szokványos
csoportülésekkel szemben jóval hosszabb a bemelegedési szakasz, ami a maraton-csoport
jelentette nagyobb személyes rizikóvállalással függ össze, hiszen a hosszú időtartam a
személyes megnyilvánulásnak, megnyílásnak nemcsak érintésével, hanem részletes
feltárásának lehetőségével “fenyeget”. Marton-csoportban nagyobb az esélye annak, hogy
egyes résztvevők heves emocionális állapoton (“csúcsélmény” – “peak experience”) mennek
keresztül.
Ahogyan már hangsúlyoztuk, a maraton-csoportot speciális hatásokkal bíró formai

lehetőségnek tartjuk. Véleményünk szerint nem önálló pszichoterápiás módszer, habár
szórványosan történtek kísérletek egyszeri vagy sorozatban történő önálló alkalmazására.
Megfelelően előkészítve, szokványos terápiás ülések közé beépítve - ami módot ad a
maraton-ülés mobilizálta események feldolgozására – viszont a terápiás folyamat
gyorsításának egyik kiváló eszköze lehet. A maraton-ülés mobilizálta események
feldolgozására – viszont a terápiás folyamat gyorsításának egyik kiváló eszköze lehet. A
maraton-effektusnak egyes csoportpszichoterapeuta-képzési rendszerekben fontos szerepe
van.7
7

Összefüggések a pszichoterápiás csoport formái és az alkalmazási feltételek között
Az egyes formai jegyek tárgyalásánál esetenként már utaltunk arra, hogy az alkalmazási
feltételek - pl. az intézmény jellege, ahol a csoport-pszichoterápia folyik – bizonyos határok
között megszabják az alkalmazható csoport-pszichoterápiás formát (és természetesen a
módszert is). Kölcsönös feltételezettségről van szó, törekednünk kell arra, hogy a feltételek, a
módszer és a forma összhangban legyenek egymással.
A pszichoterápiás kiscsoport keretét adhatja járó betegrendelés vagy kórházi osztály, történhet
nyílt vagy zárt intézményben. Ettől függően különbözhetnek a lehetőségek abban, hogy
milyen mértékben önkéntes a beteg részvétele a csoportban; milyen mértékben
obszerválhatjuk a beteg magatartását a csoporton kívül, mennyire védett a csoport háttere,
mennyire terhelhető a beteg; milyen más párhuzamos terápiák segítik (vagy keresztezik) a
csoport-pszichoterápiás munkát (Porter, 1980); milyen időtartamra, stabilitásra vagy állandó
változásra tervezhető a csoport, s természetesen, milyen terápiás célok tűzhetők ki.
Kórházi osztályon a csoporttal párhuzamosan a beteg mindig más kezelési formákban is

részesül. A különböző terápiás hatások egymást erősíthetik vagy gyengíthetik, keresztezhetik
(Levine, 1980). Ha az osztályon pszichoterápiás szellem uralkodik, a terápiás folyamat
felgyorsulhat. Ugyanakkor az egyes terápiák lélektani terének lezárása lehetetlen, a különböző
hatások szövevényének áttekintése igen nehéz, az osztály munkatársai részéről külön
rendszeres pszichológiai munka befektetését, például a betegekkel és egymással szembeni
érzéseik, konfliktusaik, megfigyeléseik rendszeres, nyílt megbeszélését igényli. Jó
tapasztalataink vannak osztályon indított lassú, nyílt vagy egy idő után zárttá tett
csoportokkal, melyek a betegek elbocsátásával ambuláns csoportokká alakultak át.
Különleges problémákat vetnek fel a zárt intézményekben folytatott csoport-pszichoterápiák.
A résztvevők motivációja, betegségbelátása csekély vagy teljesen hiányzik; részvételüket
eleinte inkább a “legalább csinálok valamit” motiválja; a terapeuták a velük szemben álló
intézményt testesítik meg számukra; a csoportban kívánatos viselkedés, szabad
megnyilvánulás ellentétes a csoporton kívül elvárt viselkedéssel, ha a kétféle helyzet
összemosódik bennük, sorozatosan fokozott mértékben kerülnek konfliktusba környezetükkel.
Az eredményes működéshez biztosítani kell tehát a pszichoterápiás csoport hátterét,
pufferzónát húzva az intézmény szervezeti rendszerében a pszichoterápiás csoport köré (pl. a
terapeuták függetlenítése az intézményi hierarchiától; a csoport eredményeinek,
konfliktusainak, haladásának függetlenítése a fegyelmezési és jutalmazási eljárásoktól -
Christ, 1978). A totális intézményi feltételek megfelelő közeg kialakításával olyan
betegcsoportok kezelését is lehetővé teszik, melyek egyébként pszichoterápiás kezelésre az
igen alacsony frusztrációs tolerancia, a szenvedés és betegségbelátás hiánya, alapvető
kapcsolódási képtelenség stb. miatt nem lennének hozzáférhetők - így bűnöző személyiségek,
szenvedélybetegek, alkoholisták.
A pszichoterápiás csoportba épített más terápiás technikák. A csoportfolyamat

gyorsítása
Érthető törekvés a csoportfolyamat, illetve a terápiás folyamat egyes fázisainak felgyorsítása.

Ennek megközelítésére több út is kínálkozik. Sokan építenek be folyamatosan vagy
időszakosan - benyomásaikra, megérzéseikre bízva magukat - más terápiából származó

elemeket a verbálisan szabad interakciós csoportokba. Van, aki a csoportülés bemelegedési

részében autogén tréninget végeztet, s ezután folytatják verbálisan a csoportülést; mások
esetenként egy-egy konfliktust lejátszanak; nonverbális gyakorlatokat (pl. bizalomjáték),
gesztusterápiás elemeket építenek be; ismét mások a verbálisülések közé egy-egy expresszív
terápiás ülést iktatnak be stb. A nem verbális technikák bevonása ellenállások célzott oldását,
a résztvevők érzelmi mozgósítását vagy más, kevésbé hozzáférhető személyiség- és
konfliktusrétegek érintését szolgálhatja. Eltérő technikai elemek beépítésénél fokozott
szükség van a terapeuta önkontrolljára, különben a célzott terápiás haladás helyett az
alkalmazott technikai elemek a terapeuta ágálásának, bizonytalanságának racionalizált
megjelenítését szolgálják (Imber és mtsai, 1979). Másik lehetőség a terápiás élmény
intenzitásának fokozása. Ilyen hatása van a nyújtott, illetve maratoni ülések beiktatásának, az
egész csoportot érzelmileg erősen érintőtémák forszírozott fókuszban tartásának
(témacentrikus csoport-pszichoterápia, Cohn, 1975). Tudni kell, hogy ezek a technikák
egyben nagyobb terhelést is jelentenek, csak megfelelő én-erejű, toleranciájú betegek
esetében alkalmazhatók.
Külön érdemes megemlíteni a visszajelentő (feed-back) eljárásokat, melyekhez magnó,

képmagnó formájában technikai segédeszközök is rendelkezésünkre állnak. Szerepük a
konfrontáltatáson keresztül a terápiás folyamatok katalizálása. Gondot és időt kell fordítani a
visszajátszandó rész kiválasztására, a visszajátszás terápiás feldolgozására.
Formai módosítások a betegpopulációnak megfelelően
Egyes betegcsoportok esetében kisebb-nagyobb formai-technikai módosításra van szükség.

Így szkizofrének esetében lazítani kell az absztinencia szabályon; gyerekcsoportokban,
prepubertásoknál a csoportülésen aktivitásos szakaszokkal kell váltogatni a megbeszélés
részeket (Slavson, Schiffer, 1975); szenvedélybetegeknél, bűnöző személyiségeknél
kontrollált teret kell hagyni, és ezzel “befagyasztani” az acting out megnyilvánulásokat. Az
említett változtatások csupán kiemelt példák. Fontos, hogy a terapeutának minél világosabb
képe legyen arról, hogy milyen megfontolásokból eszközli a változtatásokat, és hogy milyen
várt és váratlan hatással vannak azok a pszichoterápiás csoport résztvevőire.

Otto F. Kernberg: A csoportvezetői beavatkozások fontossági sorrendjének rendszerszemléletű megközelítése
Otto F. Kernberg: A csoportvezetői beavatkozások fontossági

sorrendjének rendszerszemléletű megközelítése
In: Interntional Jounal of Grup Pschoterapy, XXV. Évf. 3. sz. 1975. július, 251-275 oldal
(Fordította: Horváth Krisztina)
A csoport vezetésére ható rendszerek “nem-koncentrikus” természetéről:
Tanulmányomban a csoportvezető határ-funkciójával foglalkozom, függetlenül attól, hogy a

vezető egy tanulmányi célból működő kiscsoport konzultánsa-e, csoport-pszichoterapeuta, aki
pszichésen beteg pácienseknek próbál segíteni, feladat-orientált csoportot vezet, vagy éppen
egy adminisztratív csoportot, amelyik egy kórházon, mint szervezeten belül dolgozik.
A csoportvezetés konkrét határ-funkcióinak klinikai elemzése rávilágított arra, hogy a

csoportra és vezetőjére ható rendszerek nem rendelhetőek el egyetlen hierarchián elül (ahol a
hierarchia bármely szintjén elhelyezkedő rendszert egy nála egy szinttel alacsonyabban
elhelyezkedő rendszerek egységei alkotnak - ahogyan azt Millet (1969) az élő rendszerekkel
kapcsolatban felvázolta -, a rendszer-szintek rendjében pillanatról pillanatra meglepő
változások történnek, és különböző - “nem-koncentrikus” hierarchiákba tartozó – rendszerek
hatása időben egybeeshet. Mindez hatással van a csoport vezetőjére, és azt követeli tőle, hogy
folyamatosan kísérje figyelemmel, hogy az adott pillanatban melyik határ-funkció az
elsődleges, és ennek megfelelően állapítsa meg beavatkozásainak fontossági sorrendjét. Mivel
ez meglehetősen nehéz, a csoportvezető szempontjából nagyon csábító az a lehetőség, hogy
többé-kevésbé esetlegesen a rendszereknek egyetlen kötött hierarchiáját válassza ki mint
kizárólagos referenciakeretet, figyelmen kívül hagyva ezáltal mindazon kreatív lehetőségeket
és destruktív fenyegetéseket, amelyeket észlelnie kellene, ha a döntéshozatali folyamatra ható
összes rendszer-hierrchiákat figyelembe venné.
A csoport-folyamatokban érintett rendszer-hierarchiák közül az a legáltalánosabban

elfogadott, amelyik az egyént, vagy a személyiséget mint alrendszert, a csoportot mint “cél-
rendszert” (Durkin, 1972, személyes közlés) és a szociális organizációt, amelyen belül a
csoport működik, miként egy ennél magasabb szintű rendszert tételezi. A pszichoanalitikus
tárgykapcsolati elmélet szerint az internalizált tárgykapcsolatok alkotják a teljes pszichés
struktúra (ősvalami, én, felettes-én) mint célrendszer alrendszerét, a hierarchia következő
szintjét pedig a teljes személyiség foglalja el. Az eddig említett rendszerek – a
tárgykapcsolatoktól a szociális szervezetekig – elrendezhetőek egy kontinuum mentén. Ha ezt
a kontinuumot grafikusan kívánnák ábrázolni, ezt megtehetnénk olyan koncentrikus körök
segítségével, amelyek – a középpontból a periféria felé haladva – az internalizált
tárgykapcsolatokat, a teljes pszichés struktúrát, a személyiséget, a csoportot, és a szociális
szervezeteket jelölnék. Egy egy tipikus, egységesített hierarchia. A csoportban azonban
sokkal bonyolultabb a helyzet.
Egy nézőpont szerint a csoportban a külső környezettel kapcsolatos feladatok hiánya és a

csoport kezdeti szerkezet-nélkülisége (világosan körülhatárolt szerepek és funkciók hiánya) az
un. alapfeltevések * aktiválódásához vezet, ami a tagokban a személyes pszichopatológia
szintjére történő vissza esést idéz elő. Ez pedig azzal fenyeget, hogy a csoport elmerül a tagok
*
A W. Bion féle “basic assumptions” – melyek a csoport érzelmi állapotát meghatározó közös fantáziákra
utalnak (szerk.)

intrapszichés és interperszonális konfliktusaiban. Úgy tűnik tehát, hogy a személyes

pszichopatológia az egész csoport dinamikájának egyik alrendszere. A csoport közös
megfigyelése arról, ami a csoportban történik, a fölöttes rendszer szintjén egy olyan fogalmi
rendszert reprezentálnak, amely az adott csoport működését egy általános elméleti rendszerrel
integrálja. Ha a csoport vezetője támogatja a csoportfolyamatok tisztán intellektuális
analízisét, ez háttérbe szoríthatja a megfigyelt folyamatok érzelmi átélését. A rendszereknek
ez a hierarchiája a csoport működését leíró elméleti “fölöttes rendszertől” (ami a kontinuum
“kényszeres” tartományának tekinthető, az egyéni vagy csoport-pszichopatológia
alrendszeréig terjed (az egyéni, vagy csoport acting-out a kontinuum “hisztériás” tartományát
reprezentálja).
Egy más nézőpontból vizsgálva a kérdést: a csoport-témák és a csoport alapfeltevéseinek

vizsgálata erőteljes csoport-folyamatokra aktivál; erősíti a csoport kohézióját és mágikus
reményeket hív életre. A tagok hinni kezdenek abban, hogy csoportban kielégülnek azok az
alapvető érzelmi szükségleteik, amelyek a külső realitásban frusztrálódnak. Amennyiben
ezeknek a szükségleteknek a kifejezése egy olyan értékrendszert is tükröz, amely a
nyitottságot, a szeretetet és a kölcsönösséget hirdeti, akkor ellentétbe kerül a csoporttagok
kapcsolatának átmeneti természetére, valamint a diszkrécióval, a magánélettel, az
autonómiával és az egyéni felelősséggel kapcsolatos szociális és kulturális korlátozásokra
vonatkozó realisztikus észlelésekkel.
Más szavakkal; ez a fajta csoportfeladat – a csoportdinamika vizsgálata – a “pszichoterápiás

kultúrának” nevezhető alrendszer és a szociális konvenciók “fölöttes rendszerének” határán
működik. Ráadásul amennyiben a gazdasági, politikai, faji konfliktusok, vagy a külső realitás
más ideológiai konfliktusai aktiválódnak a vizsgált csoportfolyamatok részeként, akkor a
pszichoterápiás kultúrában kifejeződő ideális értékrendszer és a szociális realitás által
megszabott korlátok közötti konfliktus felerősíti az érzelmi kommunikáció által osztott
univerzális értékek komplex rendszere és a “valódi külső világhoz” való racionális
alkalmazkodás között feszülő ellentétet.
Ezen a ponton nyilvánvalóvá válik, hogy többé nem eldönthető, hogy mit tekintsünk
alrendszernek, és mit fölöttes rendszernek. Úgy tűnik, hogy a csoport alapfeltevéseinek
szintjére való érzelmi regresszió a személyiség alrendszeréhez, míg a szociális és kulturális
korlátok realisztikus észlelése és az ennek megfelelő racionális alkalmazkodás a szociális
környezet “fölöttes rendszeréhez” áll közel. Akárhogy is, a csoportdinamika vizsgálatának
feladatától való menekülés a “valódi” világ intellektuális analízisének segítségével
mindenképpen a csoporton belüli individuációt segíti elő, megerősíti a szeparáltságot és az
egyéni különbségeket. Ez pedig ellentétben áll a közös csoportkultúrával, és a csoporttagok
jellegzetes elhárító mechanizmusainak aktiválódásával. Ráadásul a csoport közös
alapfeltevéseinek érzelmi klímája a csoportot rendkívül közel viheti a “valódi világ”
szociális konfliktusainak érzelmi realitásához. Például a vallási előítéletek, az authoritáriánus
rendszerek elleni küzdelem, vagy egy szociális csoport egy másik csoport által való
irracionális kiközösítésének élményéhez.
A pszichoterápiás csoportokban a helyzet még bonyolultabb, mint a csoport-dinamikai

csoportokban. Az a tény, hogy a csoportvezető elfogadja a páciensek pszichológiai
értelemben vett betegségei gyógyításának feladatát, a rendszereknek új hierarchiáit
vonta be a folyamatba: az egyes pácienskért és az egész csoportért érzett szakmai
felelősséget, az idő dimenzióját (az elérni kívánt változások és a rendelkezésre álló idő

közötti kapcsolatot) és a terapeuta személyes értékeinek hatását a csoport működésére. A

terapeuta értékei között lehet például az az elkötelezettség, hogy minden egyes páciensnek
mint egyénnek segítsen. Ez pedig esetenként konfliktusba kerülhet azzal a technikai
követelménnyel, hogy az aktuális csoportfolyamatra irányítsa figyelmét. Az a páciens, aki
nagyon sokat segíthet azáltal, hogy a csoport bizonyos érzelmi konfliktusait kifejezi, nem
szükségképpen nyer ezzel. Nagyon érdekes, hogy a csoport-pszichoterápia kudarcait
gyakran pusztán a csoportból való kiválásban mérik és igen ritkán mérlegelik azt a
lehetőséget, hogy egy páciens a csoportban való rendszeres részvétele ellenére sem javul.
Az idő által szabott korlátokat sokkal nehezebb felbecsülni, mint az egyéni pszichoterápiában.
Különösen nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy “Egy bizonyos beteg mennyi segítséget
kaphat az adott pszichoterápiás csoport adott időkeretein belül?” Egyszerűen azért, mert az
egész csoport fejlődésétől függ, hogy egy adott páciens mennyire kerül előtérbe. Még ha
biztosra vesszük is azt, hogy a csoportkonfliktusok feldolgozását, a bizonytalanság, sokkal
nagyobb a csoportban, mint a jól tervezett egyéni kezelésben.
Ha a fentieket a rendszerelmélet fogalmaiban kívánjuk kifejezni, akkor azt mondhatjuk, hogy

a csoport ellenállásának feldolgozása az internalizált tárgykapcsolatok primitív
szintjeihez kapcsolódó primitív csoportfolyamatok aktiválódásának és az egyéni indulat-
áttételes reakciók csoportbeli feldolgozásának határán történik. Ezen a kontinuumon
ismét igen nehéz meghatározni az alrendszert és a fölöttes rendszert a közös csoporttémák
tekintetében. Amennyiben a csoport alapfeltevései az egyes páciensek primitív
tárgykapcsolatait aktiválják, akkor a csoportfolyamatban pregenitális konfliktusok és elhárító
mechanizmusok kerülnek felszínre és feldolgozásra. Ebben az esetben a primitív
pszichopatológia, - elsősorban a határeseti állapotok – tekinthetők a csoport alapeltevéseinek
alrendszereként. Ha azonban a terapeuta az egyéni indulatáttétel alakulására fordítja figyelmét
a csoport indulat-áttételes hálózatán belül, akkor az egyéni pszichopatológia más aspektusai,
elsősorban a “magasabb szintű” patológiás karakter konstellációk kerülnek felszínre a
csoportban. Röviden, a csoportfolyamat mint célrendszer az egyéni pszichopatológia
magasabb és alacsonyabb, sokkal primitívebb szintjei közötti határon jelentkezik.
Az eddigiekben megkíséreltem megalapozni azt az állításomat, hogy a csoportvezető feladata

egyfajta határ-funkciók betöltése a különböző rendszerek között, amelyek a hierarchia
szintjeinek változó rendjében kapcsolódnak egymáshoz. Ezek a hierarchiák magukban
foglalják az értékrendszerek hierarchiáját, a hivatásból adódó és a technikai követelmények
hierarchiáját, mégpedig az idő dimenziójában és a személyiség-struktúra, csoport-struktúra és
a szociális struktúra közötti kapcsolatok komplex rendszerét. Azt gondolom, hogy ezek nem
redukálhatók a rendszerek egyetlen egységes hierarchiájára. Általánosabban fogalmazva azt
állítom, hogy az említett különböző rendszer-hierarchiák nem ábrázolhatóak grafikusan
koncentrikus körök segítségével, hanem olyan “nem-koncentrikus” hierarchiák esnek egybe,
amelyek nem redukálhatóak egyetlen, az összes többit magában foglaló hierarchiára. Tehát
azok a rendszerek, amelyek között a terapeuta teljesíti határ funkcióját, nem koncentrikusak.
A rendszerek természete annak a fő feladatnak megfelelően változik, amelyik meghatározza a
vezető működését, és az ennek megfelelő alrendszerek, rendszerek és fölöttes rendszerek
olyan módon aktiválódhatnak, ami nem irható le egy olyan egyszerű grafikus modell
segítségével, ami a rendszereket egyetlen kontinuum mentén ábrázolja.
Nézőpontom ellentétes Miller megközelítésével. Miller, aki megkísérel minden élő rendszert
egy átfogó, egységes hierarchiába integrálni, azt mondja, hogy a nyelv és a zene artefaktumok
- benne foglaltatnak bizonyos rendszerekben - invenciók, amelyek ugyan végrehajtanak

bizonyos kritikus folyamatokat, amelyek az élő rendszerekben lényegesek, de maguk nem élő
rendszerek.
Sajnos az értékrendszereket nem említi meg. Mindenképpen kérdéses, hogy a kulturális
értékrendszereket tekinthetjük-e egyszerű artefaktumoknak. A kulturális rendszerek
változásának megvan a maguk belső dinamikája, és ez különösképpen érvényes az
értékrendszerekre történelmi és szociális dimenzióban egyaránt. Általánosságban
elmondhatjuk, hogy a kulturális, szociális és személyiség rendszerek között sokrétű határ-
funkció figyelhető meg. Persons (1964 a, 2964 b) meggyőzően állítja, hogy ezek a rendszerek
nem redukálhatóak egyetlen hierarchiára, nem rendezhetőek el egy kontinuum mentén.
Diadikus interakciókkal foglalkozó leírása, amelyeket ő a kulturális, szociális és személyiség
rendszerek közös alrendszereként tételez, igen közel áll ahhoz az állításhoz, amit a
tanulmányomban kifejtek: hogy ugyanis a csoportvezető megfigyelő énje a csoportra ható
összes rendszerhierarchia közös alrendszere.
Az eddigi állításaimat jól illusztrálja azoknak a rendszereknek a redukálhatatlan “nem-

koncentrikussága”, amelyek egy pszichiátriai szervezet, kórház, vagy osztály vezetőjének
döntési folyamataira hatást gyakorolnak.
A vezető döntési folyamatai a következő rendszerek közötti határ-funkciót foglalják

magukban:
1. a pszichés betegségekben szenvedő pácienseknek kezeléséhez szükséges technikai és

emberi kvalitásokra vonatkozó értékrendszer (ami önmagában is a személyes, a
hivatásbeli és a technikai értékrendszerek ötvözete),
2. adminisztratív megfontolások, amelyek a stáb rendelkezésére álló erőforrásainak

optimális felhasználására vonatkoznak,
3. politikai jellegű pressziók, amelyek azt a szervezeti környezetet tükrözik, amelyen

belül az intézmény működik, és amelyek arra kényszerítik az adminisztratív vezetőt,
hogy stábjától támogatást és lojalitást követeljen. Például a személyesen és
hivatásukban is mély meggyőződéssel bíró emberek iránti igény összeütközésbe
kerülhet, és rendszerint kerül is az erőforrások szűkösségéből, a politikai pressziókból
és az olyan “emberi tényezők”-ből adódó következményekkel, mint amilyen az is,
hogy adminisztratív szempontból meglepően hatékonyak tudnak lenni azok az
emberek, akinek egyetlen valódi meggyőződésük az, hogy saját pozíciójukat és
hatalmukat megőrizzék.
Ugyanakkor az olyan pszichiátriai intézmények funkcionális vezetése, amelyen belül a teljes

szociális folyamat vizsgálata terápiás technikává vált, megkívánja a vezetési funkciók nyílt
vizsgálatát, ami pedig könyörtelenül feltárja az azon rendszerek közötti konfliktusokat,
amelyek az adminisztratív vezetés határainál találkoznak. Ugyanakkor kudarcra vannak ítélve
azok az erőfeszítések, amelyek arra irányulnak, hogy ezeket a konfliktusokat egyszerűbbre
redukálják - például amorális, vagy más értékítéletek egységes hierarchiája, vagy a
hatékonyságból eredő racionális-technikai megfontolások hierarchiája, vagy a hatékonyságból
eredő racionális-technikai megfontolások hierarchiája, vagy a személyiség-struktúrák
hierarchiája mentén. Az adminisztratív vezetés rendszerint súlyos árat fizet azért, ha a
felsorolt dimenziók közül bármelyiket is elhanyagolja.

A vezető intervenciójára érkező csoport-válasz korlátozott diagnosztikai értéke
A csoportvezető intervenciói erőteljesen befolyásolják a csoport kultúrájának fejlődését, ami

magában foglalja az egyénnek csoportbeli részvételének megfelelő és meg nem felelő
módjára vonatkozó normákat, ami azután a vizsgálódás első számú tárgyát képezi. Yalom
összefoglalja a csoport-pszichoterapeuta modellképző hatására vonatkozó bizonyítékokat,
Astrachan pedig azt írja le, hogy a terapeuta - aki a csoport központi regulátora – hogyan
határozza meg intervencióival azt, hogy a csoport elsősorban az egyéni pszichopatológiával
(amit a viszonylag magas szintű karakter-konstellációkhoz kapcsolódó indulat-áttételes
fejlődés kifinomult szintjének) vagy pedig a csoportfolyamatokkal (amelyet viszont a csoport
alapfeltevéseiben aktiválódó primitív tárgykapcsolatokhoz tartozó primitív indulat-áttételes
diszpozíciók szintjének tekinthetünk) foglalkozik-e.
Azt szeretném hangsúlyozni, hogy mivel a terapeuta a csoport központi regulátora, a

visszajelzések, amelyeket kap, nagymértékben a saját intervencióitól függnek. Így ezek
alapján csak korlátozott mértékben lehet megállapítani, hogy a terapeuta beavatkozásainak
fontossági sorrendje – amit ő maga szab meg - helyes-e.
Ha a csoportterapeuta csupán két vagy három, hierarchikusan kapcsoló rendszer határ-

funkciójában volna involvált, amelyek ráadásul az alrendszer - rendszer - fölöttes rendszer
rendezett sorát alkotnák, a döntési folyamat sokkal könnyebb lenne. Például ha egyszerűen
elhatározás kérdése volna az, hogy a terapeuta a csoport alapfeltevéseinek szintjén
interveniáljon-e - amely alapfeltevések a csoportmunkával szemben legfőbb csoport-
ellenállássá váltak, - vagy pedig az individuális pszichopatológiát tükröző interperszonális
interakciók szintjén, (ami a csoporttagokat tulajdonképpen a csoportba hozta), akkor a
terapeuta a pszichoterápiás technikai megfontolások viszonylag egyszerű terminusaiban
dönthetne ezen alternatívák között. Ha azonban igaz az az állításunk, hogy a csoportterapeuta
és a csoportvezetők általában több rendszerhierarchia közös határán működik, akkor a feladat
sokkal bonyolultabbá válik. A múltbeli intervencióira kapott visszajelzések korlátozott
információs értékéből az következik, hogy nem támaszkodhat csupán ezen visszajelzésekre
annak eldöntésében, hogy mikor mit mondjon.
Ugyanez a nehézség persze felmerül akkor is, ha az egyéni pszichoterápiában, vagy

pszichoanalizisben kívánjuk felmérni intervencióink megfelelő voltát. Azonban a szociális
rendszer fejlődése a csoporton belül, és ennek dinamikus interakciói a nagyobb szociális
rendszerekkel, továbbá a csoportkultúra fejlődése a tagok egyéni értékrendszereivel, valamint
a terapeuta és a társadalom intézményeinek értékrendszereivel való interakcióban, rendkívüli
mértékben fokozzák a terapeuta határ-funkcióinak bonyolultságát, és növelik a
bizonytalanságot abban a tekintetben, hogy egy adott pillanatban mi a terapeuta fő feladata. A
pszichoanalízisben például az elhárításokra adott értelmezéseink megfelelő voltát
felbecsülhetjük az addig elhárított, de most felszínre kerülő tudattalan anyag mennyiségének
segítségével. Az arteficialitás veszélyét – ami abban áll, hogy bizonyos tartalmakat a
terapeuta saját elméleti feltevéseinek, vagy prekoncepcióinak megfelelően szinte kihúz a
betegéből - elkerülhetjük, ha felmérjük azt, hogy a páciens belső munkája az új anyaggal
kapcsolatosan mennyire marad intellektuális szinten, mennyire különül el más egyéb
konfliktusaitól, illetve mennyiben vezet új, esetleg váratlan intrapszichés változásokhoz. Az
az általánosan elfogadott analitikus “hüvelykújj-szabály”, amelynek értelmében az analitikus
abból a szempontból értékeli páciense szabad-aszociációs anyagát, hogy vajon az túlságosan a
jelenre, vagy túlságosan a múltra vonatkozik-e, érzelmeket, vagy intellektuális tartalmakat
fejez-e ki, az analitikussal való kapcsolatra, vagy az órán kívüli dolgokra vonatkozik-e -

megfelelő kontrollt biztosít azzal a kockázattal szemben, hogy a pácienstől érkező

visszajelzés egyszerűen az analitikus elméleteit erősíti meg.
Astrachan véleménye szerint “Ha a csoport-pszichoterapeuta megérti, hogy milyen sokféle

módon regulálhatja a csoportot, ez azt is lehetővé teheti számára, hogy kevésbé korlátozzák
saját elméleti megfontolásait (hogy egyéni, csoport-pszichoanalitikus, vagy
szociálpszichológiai elméleteket vall-e magáénak) és jobban figyeljen a csoportra, sőt
esetenként a csoport igényei és céljai újraértékelésének megfelelően változtasson regulációs
viselkedésén. Természetesen annak mindig tudatában kell lennie, hogy egy ilyen változtatás
milyen következményekkel jár.”
Ez a megközelítés természetesen azt követeli, hogy világosan lássuk és értsük azoknak a nem-
koncentrikus rendszereknek határait, amelyek egy időben hatnak a csoport vezetőjére, és
világosan értenünk kell minden olyan hierarchia partikuláris “célrendszerét” is, amely a
csoport vezetőjének csoportbeli funkciójára vonatkozik. Más szavakkal: a terapeutának
tudatában kell lennie legtöbb - ha nem az összes - olyan rendszernek, ami az ő közvetlen
határ-zónájában működik.
Tehát a csoportvezető feladata, hogy felismerje és definiálja mindazon rendszer-hierarchiákat,

amelyek az általa vezetett csoportra hatnak. Például egy pszichiátriai intézményben működő
pszichoterápiás csoport involvált ennek az intézménynek az adott szociális rendszerében, sőt
ennél átfogóbb szociális rendszerekben is, amelyek a magángyakorlatban és az
intézményekben működő kiscsoportokat egyaránt befolyásolják. A terápiás közösség
alrendszerének tekinthető a stáb, az intézmény, és az értékrendszereknek az a hierarchiája,
amely a kezelés általános céljaira vonatkozik. A csoportvezetőnek az a tudása, hogy olyan
sok határ-funkciót kell definiálnia, amennyit csak lehetséges, nagymértékben kibővíti
megfigyelési mezőjét.
A csoportvezető személyisége mint a legfontosabb olyan rendszer, amely mindazon

rendszer-hierarchiáknak közös részét képezi, amelyek a csoporthelyzetben hatnak
A csoportvezető legfontosabb szerepe az, hogy ő minden olyan erő központi szabályozója,
amelyek a csoporton belül és a csoportra hatnak. Ezt nevezzük a nyílt rendszerek elméletének,
a csoportvezető határ-funkciójának. Ismét más szavakkal: a terapeuta foglalja el az összes
involvált rendszer-hierarchiák közös metszetét. * További vizsgálatot igényel azonban, hogy
a terapeuta mely aspektusa vonódik be ebbe a határ-funkcióba. Véleményem szerint nem a
viselkedése, hanem széles értelemben vett személyisége az, amely határ-funkciójában
involvált.
Úgy vélem, hogy a csoportvezető határ-funkcióját introspektív, önvizsgáló funkciói

képviselik, énjének megfigyelő része. Tehát személyiségének azon aspektusai, amelyek szelf-
koncepcióján ** és a szelffel kapcsolatban álló internalizált tárgyak koncepcióin alapulnak,
beleértve (de nem kizárólagosan a csoport tagjait. Amennyiben a csoportvezető szelf-
koncepciója tudatosan vállalt értékrendszereket is magában foglal (általános etikai normákat
*
Nyílván a rendszerhatárok metszéspontjára gondol (szerk.)
**
Eredetiben “self-concept” nehezen fordítható. A “self” (németül “selbat” ) tpk. “saját magá”-t jelenti, itt
ebben a szövegösszefüggésben a fogalom arra utal, ahogyan a szubjektum – azaz a csoportvezeto -
megtapasztalja önmagát és kapcsolatait, ill. ahogyan ezek a saját magára vonatkozó tapasztalatok benne
viszonylag stabil lelki – szerkezeti elemként lecsapódnak (szerk.).

és professzionális értékeket) és tartalmazza a csoport kontextusában kivitelezett szerepeinek

személyes integrációját is (amelyeket saját maga kíván kivitelezni, vagy amelyekről azt
gondolja, hogy elvárják tőle) annyiban elmondhatjuk, hogy énjének megfigyelő része
személyiség-tényezőket, kulturális tényezőket és szociális tényezőket egyaránt magában
foglal.
Más szavakkal azt mondhatjuk, hogy a csoportvezető szelf-koncepciójának meghatározó

aspektusaihoz és az érintett külső tárgyak meghatározó belső elképzeléseihez kapcsolódó
differenciált, internalizált tárgykapcsolatok aktiválódása a csoportvezető énidentitásának
aktiválódását tükrözi. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy a csoportvezető internalizált
tárgykapcsolatainak integrált és individualizált rétege az a személyiségbeli alrendszer, amely
a különböző, egymást metsző rendszer-hierarchiák közös részét képezi. Tehát a csoportvezető
én-identitása, és ennek legdifferenciáltabb komponensei képezik azt a csomópontot, amelyben
a csoport feladatának végrehajtását befolyásoló összes rendszer-hierarchia találkozik. Most
néhány példa következik a csoportvezető személyiségének határ-funkciójával kapcsolatban,
amelyet a csoport működését rendszerint befolyásoló nem-koncentrikus rendszer-hierarchiák
között betölt.
A csoportterapeutát gyakran vádolják a csoporttagok azzal, hogy saját belső konfliktusait

vetíti rájuk. Ha például olyan csoport-indulatáttételt értelmez, ami az agresszió elhárítását
tartalmazza, akkor a csoport tagjai gyakran egyesült erővel azt állítják, hogy csak a terapeuta
lát a csoportban ellene irányuló agressziót, és közben nem veszi észre, hogy mi is történik
valójában a csoportban. Ezen a ponton a csoportvezetőnek mérlegelnie kell, hogy milyen
mértékben torzíthatták el percepcióját saját mélyebb személyiség-tényezői, különösen
internalizált tárgykapcsolatai primitívebb rétegének, vagy esetleges patológiás
karaktervonásainak aktiválódása. Illetve, hogy milyen mértékben felelős az alapfeltevésekből
eredő nyomású a benne meglévő belső diszpoziciók aktiválódásáért, és a csoport történéseivel
szembeni fokozott érzékenységéért. Néha egy mazochisztikus terapeuta művileg fokozza az
ellene irányuló agressziót, egy paranoid terapeuta pedig saját agresszióját vetíti a csoportra.
Röviden, a terapeuta megfigyelő énje egyfajta határ-funkciót tölt be saját pszichopatológiája
és a csoport-folyamatok között.
Második példaként azok a problémák szolgálnak, amelyek az olyan csoportok kultúrájának

fejlődésével kapcsolatosak, amelyeknek közös értékei éles ellentétben állnak a csoportot
körülvevő szociális rendszerével. Korábbi példánkban a csoport közös diszpoziciója jelentette
a fölöttes-rendszert, jelen példánkban a csoport értékei alrendszert alkotnak, a fölöttes-
rendszert pedig a társadalmi értékek jelentik. A csoport-terapeuta megfigyelő énje ismét a
rendszerek e két szintjének határán van (a csoport és a társadalom). Ez egy nagyon fontos
kérdés, különösen abban az esetben, ha egy kohezív csoporton belül a nyitottság, a kölcsönös
tisztelet, a személyes fejlődés és kielégülés iránti várakozás, az egymás autonómiájának
tisztelete válik az elfogadott filozófiává, miközben az interperszonális és szociális erőszak
valóságát, az egyének gazdasági, politikai és szociális konfliktusokban való részvételét – és
tehetetlenségét a konfliktusokkal szemben – a csoporton kívülre vetítik és (noha jó alappal) a
“külső” világban uralkodó értékeknek tulajdonítják. Tehát fennáll az a veszély, hogy a
csoporton belül egy ideális-utópisztikus értékrendszer fejlődik ki, amelyet a csoport-tagok
olyan ideális társadalmi valóságnak tekintenek, amelyhez alkalmazkodniuk kell, miközben
figyelmen kívül hagyják az agressziót, az ambivalenciát és az elkerülhetetlen intrapszichés,
interperszonális és szociális konfliktusokat. De fennáll egy ezzel éppen ellentétes, de éppoly
veszélyes lehetőség is, nevezetesen, hogy a csoport “olyan technokratikus eszközzé válik,

amely segíti az embereket egy szociális rendszerhez való alkalmazkodásban anélkül, hogy
megkérdőjelezné ennek a rendszernek az értékeit” (Brocher, 1972. személyes közlés).
Mit jelent például “jól alkalmazkodó” embernek lenni egy totalitáriánus rendszerben?
Ez a probléma különösen akuttá válhat a csoport-dinamikai csoportokban, rövid távú kiképző

csoportokban és intenzív, de rövid időtartamú csoport-pszichoterápiás helyzetekben, amilyen
például a maratoni csoport. Ezekben a helyzetekben a csoportkohéziós fejlődése, a nyitottság
és érzelmi szabadság érzése egy olyan messianisztikus csoportkultúra kifejlődését segítik elő,
ami az agressziót lehasítja és a “külső” társadalomra vetíti, elvesztve ezáltal az alapvető
emberi konfliktusok mélyebb vizsgálatának lehetőségét. A csoportvezető az ellentétes
ideológiák ütközőpontjában van. Nem könnyű a csoport elsődleges feladatának tartania azt,
hogy tolerálja a csoport és a társadalom értékrendszerében lévő ellentéteket, különösen akkor,
ha ez a terapeuta személyes ideológiai meggyőződését és a szociális értékekkel kapcsolatos
konfliktusait is érinti. Vannak olyan csoportterapeuták, aki saját belső szükségleteiktől
vezérelve a csoportfolyamatokat használják fel arra, hogy a társadalommal szembeni
elégedetlenségüket kifejezzék. Mások megijednek a csoportfolyamatok filozófiai
implikációitól. A csoportvezető személyisége mindkét esetben döntő fontossággal bír abban,
hogy segíti, vagy gátolja a konfliktuózus értékrendszerek közötti határ-funkció kivitelezését.
A harmadik példát a csoportvezető értékrendszerének és a szociális szervezet realitásainak az

összeütközése képezi, amelyen belül csoportot vezet. Igen gyakori eset, hogy a csoportvezető,
akit a csoport és a szervezet folyamatok demokratikus és funkcionális-adminisztratív
elméletei hatnak át, amelyek éles ellentétben vannak bizonyos pszichiátriai osztályok és
orvosi egyetemek mereven hierarchikus, autoriter szervezetével, a medikusok, vagy gyakorló
orvosok kiképző csoportjait kihasználja. Itt ismét a csoportvezető megfigyelő énje az, amely
az intézmény szociális realitásainak csoport-kultúrán és csoport-konfliktusokon belüli
tükröződései és saját, ezzel ellentétes értékrendszere közötti határ-funkciót kivitelez. Ilyen
körülmények között a csoportvezető számára nagyon csábító, hogy az intézménnyel szembeni
lázadását acting-out formában élje ki, és az erre irányuló késztetései a hallgatók intézménnyel
szembeni lázadását tudattalanul, vagy tudatosan serkentik. A lázadás ebben az esetben a
csoportvezető saját igényeit fejezi ki.
A lázadásnak ezt a formáját el kell különítenünk a “támadás-menekülés” alapfeltevéses
csoportbeli aktiválódásának egyéb forrásaitól. Más esetekben viszont a csoportvezető azt a
hibát követheti el, hogy a csoport lázadását kizárólag csoporton belüli, vagy intrapszichés
jelenségnek tekinti és értelmezi - ez esetben a pszichiátriai intézmény -, csoportfolyamatokra
gyakorolt hatását. Durva gúnynak tűnhet, ha a nyílt beszédet bátorítjuk egy kiscsoportban,
amely olyan intézményben működik, ahol a nyílt beszéd veszélyes.
Utolsó példánk a terapeuta technikai készségeire vonatkozik, amelyek szintén igen fontosak
abban a döntésben, hogy a terapeuta mikor bátorítsa inkább a történések “átélését” és mikor
inkább az “átgondolását”. Itt ismét a terapeuta megfigyelő énje tölti be a határ-funkciót a
történések kognitív elemzése és az egyének, illetve a csoport érzelmi valóságának megélése
között. Utolsó példánk egyben a pszichoanalízis azon technikai szabályait is tükrözi, amelyek
megszabják, hogy az analitikusnak, mikor kell figyelmét az elhárító mechanizmusokra, és
mikor a tartalomra, mikor az érzelmi átélésre, és mikor az intellektuális megértésre fordítania.
Minden példánkban a csoportvezető énjének megfigyelő része (szelf-rendszerének tudatosabb

rétegei), vagy más szavakkal internalizált tárgykapcsolatainak “magasabb szintje” (Kernberg,
1972) az, ami az említett rendszer-hierarchiák közös részét képezi. Általánosabban

fogalmazva, a csoportvezető személyiség-rendszerének bizonyos aspektusai a csoport-

folyamatokra ható különböző nem-koncentrikus rendszer-hierarchiák közös részét képezik,
illetve az említett hierarchiákba tartozó alrendszerek és fölöttes-rendszerek közötti központi –
vagy célrendszert.
Más szavakkal: a csoportvezető személyisége – különösen önmegfigyelő funkciói – döntő
fontosságú tényezőt jelentenek abban a döntési folyamatban, hogy egy adott pillanatban mely
határ-funkció élvezzen elsőbbséget a számos lehetséges közül, vagyis az intervencióknak
mely típusa és milyen sorrendje javallott.
Az egyéni terápiában általános, hogy minél regresszívebb a páciens, annál inkább alkotja
viselkedésének egésze a terapeuta-páciens interakciók fő tárgyát. A terapeuta a páciens
verbális és nem-verbális viselkedését egyidejűleg vizsgálja és szabadon lebegő figyelme
optimális körülmények között lehetővé teszi interpretációinak fontossági sorrendjét a
rendelkezésre álló teljes verbális és nem-verbális anyag alapján állapítsa meg. Pszichotikus
pácienseknél a rendezett verbális és nem-verbális kommunikáció maradványai az érzelem-
kifejezés, attitűdök, a viselkedés és az állítások bizarr töredékeivel keverednek. Ezekben az
esetekben a terapeuta “konténer” funkciót tölt be (Bion, 1967). Megpróbálja integrálni saját
észleléseit, amelyek páciense töredékes kommunikációira vonatkoznak. Az erre adott érzelmi
reakciója képezi azt a forrásanyagot, amelynek alapján intervencióit megtervezi és kiválasztja.
Ennek a módszernek (a terapeuta töredékes észleléseinek diagnosztikus integrálása) kis zárt,
strukturálatlan csoportokban történő alkalmazása segítette Biont abban, hogy az ilyen
csoportokban karakterisztikus “alapfeltevésekre” vonatkozó elméletét kidolgozza. Ennek a
diagnosztikus folyamatnak a lépései magukban foglalják a terapeuta arra tett erőfeszítéseit,
hogy minél teljesebben átélje azt a csoporthelyzetet, amelynek maga is részese, de ezen felül
még az összes információs bemenet fő “szervezőinek” belső tisztázását is, sőt azt a kérdést is,
hogy megértését milyen módon és formában fogalmazza meg. A csoportvezetőnek tehát meg
kell kérdeznie magától, hogy egy adott megfogalmazással segíti-e a csoportot a megértésben,
hogy milyen kritériumok alapján döntheti el, hogy hipotézise alapvetően helyes volt-e (a
verbális intervencióira érkező visszacsatolás tanulmányozásának eszközeivel) és hogy
intervenciójának milyen hatása lesz (függetlenül annak helyességétől).
A csoportvezető személyiségének diagnosztikus célú felhasználása az elsődleges

feladatok és korlátaik terminusaiban
A csoportterapeutának – annak érdekében, hogy konténer funkcióját betölthesse – optimális

mértékben tudatában kell lennie azon ingerek eredetének, amelyek önvizsgálatának
folyamatára hatással vannak. Ha igaz az, hogy a terapeuta saját szelf-jének megfigyelésében
nem-koncentrikus rendszer-hierarchiák különböző szintjeinek aktiválódása tükröződik, akkor
a terapeuta erejét meghaladó feladatnak tűnhet annak megállapítása, hogy mi honnan
származik, és hogy mi a fontossági sorrend. Ugyanakkor azonban az is igaz, hogy minél
kevésbé meghatározott a csoportvezető feladata, annál inkább fennáll az a veszély, hogy nem
tudja meghatározni intervencióinak racionális fontossági sorrendjét. Szélsőséges esetben a
csoportvezető pozíciójába helyezhetünk valakit mindössze annyi instrukcióval, hogy tartsa
meg “hatalmát” - függetlenül attól, hogy ez a törekvés saját döntésén alapul-e, vagy rajta
kívülálló erők hozták ebbe a helyzetbe. Nagyon valószínű, hogy az ilyen csoportvezető meg
fogja hiusítani a csoport munkáját és megértését egyaránt. Minél inkább körülhatárolt és
pontos abban a csoportvezető feladata, annál könnyebb lesz számára a különböző
rendszerekből eredő információk vizsgálata saját feladatának és korlátainak fogalmaiban.

Bion azzal, hogy a saját vezetői feladatát és általa vezetett és tanulási célból szerveződött
csoportokban végbemenő folyamatok megfigyelésében jelölte meg, hatékonyan
szűkítette le elsődleges megfigyeléseinek és intervencióinak körét arra, ami ma
“munkacsoport”-ként és “alapfeltevés csoport”-ként ismerünk. (Bion, 1959)
Annak a csoportvezetőnek, aki feladatot abban látja, hogy a csoporttagok érzelmeinek lehető
legszabadabb kifejezését elősegítse, és interakcióikat bátorítsa – talán egy olyan naiv
személyiségelmélet alapján, melynek értelmében a lehető legszabadabb érzelemkifejezés az
egészség általános ideálját jelenti - viszonylag egyszerű intervencióinak fontossági sorrendjét
megszabnia. Sokkal bonyolultabb annak a csoportvezetőnek a helyzete, aki egyidejűleg
különböző rendszerekben működik, és többféle feladatot vall magának. Egy pszichiátriai
intézményben dolgozó stáb adminisztratív vezetőjének például adminisztratív,
csoportdinamikai, technikai-professzionális és interperszonális - csoportközi dimenziók
mentén kell kombinálnia feladatait. Az a csoport pszichoterapeuta, aki hosszú időn át azzal a
céllal dolgozik, hogy az egyes pácienseken segítsen, elsősorban az egyéni pszichopatológia
rendszereire figyel, és azokra a csoportfolyamatokra, amelyek a csoporton belül aktiválódott
egyéni pszichopatológia kifejeződését, Vizsgálatát és megoldását segítik, vagy gátolják.
Ugyanakkor szakmai felelősséggel és beszámoltathatósággal törődik a páciens csoporton
kívüli viselkedésével is. Meggondolásai az idő dimenziójában válnak bonyolulttá. Ugyanis
értékelnie kell a csoportnak az ő interpretációjára adott közvetlen visszajelzését a hosszú távú
visszajelzés szempontjából, az egyének csoporthelyzetekből való tanulási képességeinek
különbözősége szempontjából, és mérlegelnie kell a csoportpszichoterápiára nem reagáló
páciensek kezelésének reális idő korlátait is (akik esetleg reagálnak másfajta kezelési
módokra) azzal a negatív hatással összevetve, amit a csoportösszetétel változása okoz.
Napjaink pszichiátriai gyakorlatában talán a terápiás közösségek vezetőinek helyzete

példázza a legdrámaibb módon a csoportvezető döntéseire ható rendszer-hierarchiák
sokféleségét. Amennyiben a terápiás közösség fő feladata a teljes páciens-stáb rendszert
érintő szociális folyamatok nyílt vizsgálata az intézményen belül, annyiban a nagycsoportok
legfontosabb témája közösség szociális rendszerén belül a közös, érzelmileg jelentős
percepciók és reakciók vizsgálata. Továbbá, amennyiben a terápiás közösség fő feladata a
páciensek képességeinek minél teljesebb aktiválása egymás segítségében – a mindannyiukat
érintő döntések meghozatalában való felelős részvétel és a megfigyelések, és megértés
egymással való megosztásának eszközével – annyiban a nagycsoport témái minden egyes
páciens összes többi pácienssel és a stáb tagjaival való interakciói, a közös döntés az egyes
betegeket érintő jelentős problémákban, és a páciensek, és bizonyos határokon belül a
stábtagok érzelmeinek és reakcióinak nyílt kifejezése lesznek. Végül, amennyiben a terápiás
közösség eszméje egy demokratikusabb és egalitáriánusabb társadalom iránti vágyban
fogalmazódott meg, amelyben a páciensek önbecsülése, autonómiája és hatékonysága
fokozódhat, annyiban a terápiás közösségnek demokratizálnia kell a döntéshozatal
folyamatát, és csökkenteni kell a távolságot a személyzet és a betegek között.
Természetesen könnyű úgy megoldani a terápiás közösség feladatai közötti potenciális
ellentéteket, hogy azt mondjuk, hogy e feladatok kiegészítik egymást, és a terápiás
közösségnek mindegyiket meg kell oldania. A gyakorlatban ezek a feladatok mégis
korlátozzák egymást és a különböző célokból, feladatokból adódó cselekvések között támadó
konfliktusokat vizsgálni kell, és nem lehet elkerülni az elsőbbségi sorrend felállítását sem.
Sajnos a terápiás közösségekben az intervenciók fontossági sorrendjét gyakran az egyszerű
krízis-orientáció jellemzi, tehát azt vizsgálják először, ami a stáb, vagy a csoportvezető
kontrollja alól való kicsúszás veszélyét hordozza. A krízis-intervenciók segítségével való
kontroll megszokott következménye az egyes páciensek kezelés iránti szükségleteinek

elhanyagolása, amely szükségletek a pácienst az intézménybe hozták. Ez a következmény

nem azért alakulhat ki, mert a pácienseket szándékosan, vagy véletlenül elhanyagolják, hanem
mert ha a csoport vezetése nem szabja meg világosan a feladatok és korlátok elsőbbségi
sorrendjét, az a stáb erőforrásainak, idejének és kommunikációs csatornáinak
kontrollálatlan felemésztődéséhez vezet.
A következő példák illusztrálják a terápiás közösségre ható, különböző hierarchiákhoz tartozó

rendszerek bonyolultságát, és megvilágítják annak következményeit és tüneteit, ha a
közösség vezetése elhanyagolja az említett rendszerek közötti kritikus határ-funkciók
felismerését és betöltését. Ez rendszerint az elsődleges feladatok és korlátok elsőbbségi
sorrendjének hibás megállapításából ered.
A terápiás közösség vezetője láthatja a saját feladatát a “konzultánsi” szerepben. A

konzultáns segít a szociális rendszer tisztázásában, különös tekintettel a terápiás közösségre
ható szociális kényszerekre. Például segítheti a csoportot abban, hogy tudatára ébredjen a
kórház-vezetésnek a páciensek privilégiumaira és “tiltott” cselekedeteik megtorlására
vonatkozó elveiben meglévő ellentmondásokra, de vállalja át a kórház vetetése és a terápiás
közösség közötti adminisztratív kapcsolat fenntartásának felelősségét, és a közösségnek sem
segít abban, hogy a felismert probléma megoldása érdekében sajátmaga alakítson ki ilyen
kapcsolatot. Amit egy ilyen vezető tesz, az lényegében annyi, hogy segít felismerni a
problémákat, de anélkül, hogy segítené a csoportot abban, hogy a felismert problémák
megoldásának módját megtalálja. Így segítségével elszakítja a csoportot a kórház szélesebb
szociális rendszerétől. Ez egy jó példa az elégtelen tudás révén történő bosszantásra. Az
ilyenfajta bosszantás patológiás reakciókat vált ki, vagy nagyít fel. A példa általánosabb
tanulsága az, hogy egy intézmény alegységére ható szélesebb szociális rendszer realitásainak
vizsgálata nem lehet hatékony anélkül, hogy az egységen belüli, vagy az a fölötti - de a
döntéshozatalban résztvevő - adminisztratív rendszer alapvető struktúráját és funkcióit,
illetve diszfunkcióit ne vennék figyelembe.
Az elsődleges feladat és a határ-funkciók elhanyagolásának másik példája a terápiás

közösségnek az a modellje, amelyik olyan nagy hangsúlyt helyez a páciens-stáb találkozókra,
hogy bizonyos betegek speciális szükségletei, amelyek kihullanak a közösség szervezetének
hálójából, figyelmen kívül maradnak. Ezáltal a terápiás közösség alkalmatlanná válik az ilyen
betegek kezelésére. Így az, ami kezdetben a terápiát elősegítő módszer volt, most céllá válik,
és ez a cél a kezelés ellen dolgozik. Ráadásul a csoportfolyamatok és az egyéni esetek
vizsgálata közötti rugalmas váltás olyan sok időt és energiát emészthet föl, hogy az egyes
betegeket érintő fontos döntéseket sietve és különböző informális együttlétek alatt kell
meghozni. Ennek eredményeképpen a páciensnek a stáb megosztására irányuló
viselkedése hosszú ideig rejtetten érvényesülhet, mielőtt felismernék és mielőtt
visszakerülne a csoportba. Tehát a döntéseket érintő fontos interperszonális problémák “itt és
most”-beli vizsgálatára tett erőfeszítéseket olyan mértékben befolyásolhatja a páciensek
csoportbeli viselkedése, hogy minden ezzel ellentétes adat - még a páciensek csoportbeli és
csoporton kívüli viselkedése közötti nyilvánvaló ellentét is - figyelmen kívül marad. Például:
egy súlyosan regresszív beteg egyszer csak javulni kezd, alkalmazkodik a terápiás közösség
követelményeihez, modell-beteggé válik. Viselkedését megerősíti és jutalmazza anélkül
azonban, hogy vizsgálná, hogy mi hozta létre a változást, és hogy milyen mértékben sikerül a
betegnek elkerülnie a benne meglévő ellentmondásokkal való szembesülést a közösség
csoport-nyomásához való alkalmazkodás által.

A csoportvezetéssel kapcsolatos gyakori illúziók és implikációk
Az “itt és most” kizárólagosságának illúziója
A csoportban felszínre kerülő általános kérdések, viselkedés és konfliktusok “itt és most”-

beli vizsgálata veszélyes, bár csábító módja annak, hogy egyszerűsítsük a csoportra ható
rendszerek és rendszer-hierarchiák észlelésével kapcsolatos feladatunkat. Ráadásul ahhoz az
illúzióhoz vezet, hogy az elsődleges feladatból eredő kényszerek száma kisebb mint
valójában.
A gyakorlatban az “itt és most”-ban való gondolkodás azt jelenti, hogy a vezető, vagy az
alapvető csoportfeltevésekre, vagy a csoport, és a csoporttagok viselkedésére figyel. Illetve
csak manifeszt viselkedésükre - szemben rajtett, vagy tudattalan viselkedésükkel. Bizonyos
kísérleti feltételek mellett ez a megközelítés igazolható. Ilyen feltételnek tekinthetjük például
azt, ha egy nem intézményben működő, nem páciensekből álló, rövid távú csoportban a
csoport-jelenségeket tanulmányozzuk. Sajnos, nagyon gyakran megtörténik, hogy a
csoportvezető kizárólagosan az “itt és most”-ra figyel olyan csoportokban is, amelyek
csoporton belüli, vagy csoportközi folyamatokkal kapcsolódnak az intézmény
konfliktusaihoz. Gyakran látjuk ugyanezt hosszú távú pszichoterápiás csoportokban is,
amelyekben különböző pszicho-patológiai problémákkal küzdő páciensek vesznek részt,
akiknek képességei is különböznek abban a tekintetben, hogy mennyit tudnak profitálni a
csoportfolyamatokból.
A rendszerhierarchiák különböző szintjein lévő diszfunkciók azonosságának illúziója
A rendszerhierarchiák különböző szintjein levő diszfunkciók azonosságának illúziója a

rendszerelmélet paródiájának tekinthető. A gyakorlatban az egyik rendszerben meglévő
diszfunkciók, vagy strukturális zavarok ismérveit megfelelően és elégségesnek tekintik ahhoz,
hogy az ugyanazon hierarchia más szintjein, vagy egészen távoli kapcsolatokkal rendelkező
rendszerekben létrejövő diszfunkciókat és strukturális zavarokat jellemezzék általuk. A
leggyakoribb példa erre azt, mikor a pszichopatológiai jelenségeket kizárólag a
csoportfolyamatokon belüli konfliktusoknak tulajdonítják. Így például a pszichózis
kizárólagos okát a család torzulásaiban, vagy szociális csoportnyomásban, vagy a beteget a
kórházban körülvevő csoport nyomásában jelölik meg. Ez a nézet azt implikálja, hogy a
csoport konfliktusainak, különösen alapfeltevéseinek kizárólagos figyelembevétele megoldja
a pszichózist. A gyógyszeres kezelés tehát szükségtelen, vagy egyenesen kontraindikált, a
pszichopatológia elemzése az egyén személyiség-struktúrájának szempontjából jogtalan, és
kultúránk, vagy társadalmi rendszerünk megfelelő irányú változása meg fogja szüntetni a
pszichózist, stb. A tanulás fájdalmas természete, és különösen annak nehézségei, hogy
tudásunk korlátait állandóan szem előtt tartsuk, nagyon erős kísértést jelentenek, hogy
találjunk egyetlen, mindent tisztázó elméletet, vagy szemközt, amellyel egy feltételezéseink
szerint egységes rendszer minden ellentmondását és paradoxonját megoldhatjuk. A teljes
boldogság primitív érzelmi élménye, ami a “tökéletesen jó”, összeolvadt szelf-objekt*
képaktiválódásával kapcsolatos, a csoportban felmerülő minden kérdés egyik fő
válaszlehetősége.
*
a “self-objekt” összeolvadás az újabb nárcizmus-elméletek alapján a lelki fejlodés igen korai szakaszára
jellemzo állapot, ahol a csecsemonek a sajátmagára vonatkozó észleletei még nem különültek el azoktól az
észleletektol, amelyek az ot gondozó, tápláló anyára (objekt) vonatkoznak. A közös boldog élményben való
feloldódás, összeolvadás felnottkori élményének lehet ez az egyik mintája, eloképe (szerk.).

A társadalom minden ellentmondását egy csapásra tisztázó eksztatikus csoport-élmény

hajszolását jól példázzák azok a csoport-mozgalmak, amelyek a történelem során újra és újra
feléledtek, vagy hogy sokkal közelebbi példával éljek, az USA-ban elterjedt
csoportmozgalmak. Az azonnali intimitás”, vagy a “testi harmónia”, vagy az “univerzális
szeretet” mint miden szociális kulturális, vagy individuális, baj gyógyszere, jól illusztrálja az
emberi tapasztalat, vagy pszichológiai struktúra egyik alrendszerének kiterjesztését a szociális
és kulturális rendszerek más szintjeire.
A különböző módszerekből származó, egymásnak ellentmondó követelmények

megoldhatóságának illúziója
A következő példa illusztrálja, hogy mit értek ezen. Egy latin-amerikai ország
pszichoanalitikus társaságát két táborra szakította az a probléma, hogy vajon a jelen szociális
konfliktusainak figyelmen kívül hagyása a páciens részéről a pszichológiai tagadás egyik
fontos megnyilvánulásaként értelmezhető-e. Az analitikusok egyik csoportja úgy vélte, hogy
az analizált pszichopatológiája fejeződik ki abban, ha nem vesz részt a társadalmi
küzdelmekben, amely pszichopatológiát egy beteg társadalom erősít meg, amely minden
szükséges változtatás ellen van. A pszichoanalitikusok másik csoportja viszont úgy
vélekedett, hogy ez a nézet a szociális kérdéseket művi úton hozza be az analitikus helyzetbe,
ami ahhoz vezet, hogy az analitikus politikai nézetek befolyásolják technikáját, az eddig
neutrális pozíció feladásához vezet és így ellentétes az alapvető pszichoanalitikus elvekkel.
Nevezzük az analitikusok első csoportját politikai aktivistáknak, a másik csoportját pedig
technicistáknak. A szóban forgó politikai spektrumban az aktivisták a baloldalon, a
technicisták a jobboldalon helyezkedtek el.
Egy másik latin-amerikai országban a kormány egy új, radikális szociálpolitikai programot
dolgozott ki. A pszichoanalitikusok egy részének véleménye szerint ez a szociálpolitika
fenyegette az egyén jogait, és azt a szabadságát is, ami a pszichoanalitikus kezelés
kivitelezéshez szükséges. A politikai aktivisták azt tervezték, hogy felfüggesztik a
páciensekkel való analitikus munkát abból a célból, hogy részt vegyenek a kormány elleni
nemzeti sztrájkban. A technicisták kritikája szerint ez a neutralitás feladását jelentette, és azt,
hogy a politikai aktivisták saját meggyőződésük szellemében próbálják befolyásolni
pácienseiket. Itt a politikai aktivisták voltak a jobb, a technicisták pedig a baloldalon.
Mindként eset olyan országban történt, amelyekben szociális változások mentek végbe, ami
megvilágította a technikai válaszok (neutralitás) korlátait a társadalom értékrendszerének
gyors változása közben. A neutralitást a szociális stabilitás védi, és definíciója sokkal kevésbé
világos, mint amilyennek rendes körülmények között tűnik. Nem helyezhető el egy tisztán
technikai rendszerben és a kulturális értékek nem-koncentrikus hierarchiájától függ.
Ugyanakkor a neutralitás technikai elvének feladása egy szociális, vagy politikai ideológiai
érdekében nagyon könnyű módja annak, hogy az analitikus elkerüljön megoldhatatlan és
fájdalmas konfliktusokat annak árán, hogy kontrollálatlanul és kontrollálhatatlanul
befolyásolja páciensét saját értékrendszerével és személyiségével.
Mindabból, amit eddig elmondtam, az következik, hogy a csoportvezető perceptív funkcióira,

megfigyelő énjére számos, nem redukálható rendszer hat egy időben az ebből eredő
megoldhatatlan konfliktusokat csak a pillanatnyi helyzetnek megfelelően lehet kezelni úgy,
hogy eközben mindig tudatában legyünk az említett különböző rendszereknek,
alrendszereknek és fölöttes-rendszereknek. Mindebből az következik, hogy a
csoportvezetőknek kiképzést kell kapniuk mindazon rendszer-hierarchiákból, amelyek fő
feladatukat közelről érintik. A csoport-pszichoterapeutáknak ismerniük kell az egyéni

pszichopatológiát az individuális pszichoterápiás módszereket, valamint a

csoportfolyamatokat. Sőt, abban az esetben, ha intézményi kontextusban végzik munkájukat,
akkor a csoportközi jelenségeket és az adminisztratív teóriákat is. A “senstivity-training”
csoport vezetőjének a csoportdinamika és az adminisztratív elméletek ismeretén felül
rendelkeznie kell bizonyos tudással saját pszichológiai működését és pszichopatológiáját
illetően, mert csak ez teheti képessé, hogy a csoportfolyamatokra vonatkozó észlelései
eredetét differenciálisan szemlélje. A terápiás közösséget vezető pszichiáternek járatosnak
kell lennie a pszichopatológiában, a diagnosztikában és a terápiában, ezen felül ismernie kell
munkatársai szakértelmét, a csoportdinamikát, saját személyiségét és az adminisztratív
elméletet.
Sok olyan szakember van, aki az egyéni terápiában kitűnő, ugyanakkor gyenge csoportvezető
és adminisztratív vezető. Vannak csoportvezetők, akiknek a csoportközi folyamtokra, az
adminisztratív elméletekre és a feladat-orientált csoportok vezetésének sajátosságaira
vonatkozó ismeretei olyan gyérek, hogy az említett területeken való konzultánsi működésük
igen sovány eredményt hoz. Ugyanakkor vannak olyan szakemberek, akik jól vezetnek
“sensitivity-training” csoportokat, de rossz pszichoterapeuták és rossz adminisztratív vezetők.
El kell fogadnunk azt a tényt, hogy a csoportvezetők technikai és személyes képességei
különbözőek. Ugyanakkor a csoportvezető optimális kiképzése megkívánja, hogy kellő
gyakorlatot szerezzenek fő érdeklődési körük határterületein is, hogy megismerjék
képességeiket és korlátaikat.
Véleményem szerint csak egy széleskörű, mély, sokdimenziós és bármely pillanatban

előhívható ismeretrendszer teheti a csoportvezetőt képessé arra, hogy értelmes választ adjon
azokra a kérdésekre, amelyeket szinte minden pillanatban fel kell tennie magának. Ezek a
kérdések a következők: ”mi történik?” “Mi az oka, hogy nem értem világosan azt, ami
történik?”, “Hogyan fogalmazhatom meg azt, ami történik, annak a célnak a szempontjából,
amiért itt vagyok?” “Mi az, ami ebből a csoport és a csoport szükségletei szempontjából
fontos, mi az, amit közölnöm kell?” “Miért nem tudom ellátni a feladatomat most?” Más
szavakkal, a csoportvezetőnek pillanatról-pillanatra diagnosztizálnia kell azt, hogy az adott
pillanatban mi az ő elsődleges feladata, mik a másodlagos feladatai; ezek milyen módon
korlátozzák egymást, és mi az elsődleges feladat fő korlátja.
Tehát, egy időben kell értékelni a csoport ellenállását, saját viszont-indulatáttételes

folyamatait, és a különböző forrásokból eredő korlátokat - pl. idő, szociális korlátok, rejtett
programok, stb.
Az általam indokoltnak vélt tudás szükséges voltát könnyű figyelmen kívül hagyni, ha
tekintetbe vesszük a pszichoterapeuták képzésének idői korlátait, a csoportvezetőre nehezedő
gyakorlati követelményeket, a mentálhigiénével foglalkozó szakemberekre összpontosuló
szociális követelményeket, stb. Ha azonban igaz az – és véleményem szerint igaz - hogy a
rossz vezetés lehetetlenné teszi az egyének, csoportok, vagy intézmények működését, és
hogy a szociális rendszerek határterületeit technikai és fogalmi szinten még csak most
kezdjük megismerni, akkor a csoportvezetők képzésének hiánya az említett területeken
rendkívül veszélyes és önpusztító.

Saját magunk felhasználásának feltételei és veszélyei
Mivel a csoportvezető önvizsgálata döntő fontosságú annak eldöntésében, hogy percepcióit

mely rendszerhierarchiák határozzák meg elsősorban, a csoportvezető önismerete, és állandó
figyelése nélkülözhetetlen. A döntési folyamatok fokozzák a csoportvezetőre nehezedő
terhelést. Ez a helyzet benne olyan stresszel szembeni védekező mechanizmusokat aktiválhat,
amelyek befolyásolják döntési folyamatait, esetleg átmenetileg “megfoszthatják”
képességeitől. Ezt fogom illusztrálni a következő példákkal.
Az erősen nárcisztikus személyiségvonásokkal jellemezhető csoportvezetők különleges

nárcisztikus gratifikációkhoz juthatnak azáltal, hogy a csoportfolyamatok középpontjában
állnak olyan tudattalan (vagy tudatos) fantáziákkal, amelyekben “isteni” képességekkel
felruházva tudják befolyásolni a csoport tagjainak életét és jövőjét. A nárcisztikus
személyiségeket vonzza a csoportvezetés, és rövid ideig nagyon jól tölthetik be ezt a funkciót.
De mivel nem tudnak különbséget tenni a személyiség különböző aspektusai között, és nem
elkötelezettek egyetlen értékrendszer iránt sem, igen kevéssé érzékenyek a különböző
értékrendszerek ellentmondásaiból, illetve a csoporttagok személyiségéből és a saját
személyiség-rendszerükből eredő hatások iránt. Ugyanakkor a nárcisztikus csoportvezetők
nagyon erősen tudatában lehetnek a bennünk végbemenő primitív folyamatoknak, és ezen
folyamatok csoportnyomásra bekövetkező aktiválódásának. Így tehát nagyon érzékenyen
tudják követni a csoport alapfeltevéseinek alakulását, különösen amennyiben ezek az
alapfeltevések meghatározzák a csoportnak a vezető iránti érzelmi beállítottságát. Így a
nárcisztikus csoportvezetők igen hatékonyan ismerik fel a csoport alapfeltevéseit.
Ugyanakkor, mivel megfelelnek a csoport irántuk táplált tudattalan elvárásainak, különösen
ami a nagyságot és a hatalmat illeti - gratifikálják a csoport függőségi igényeit és
messianisztikus reményeit. Ezzel pedig hátráltatják, ha nem teszik lehetetlenné a csoport
tagjainak kognitív tanulását, beleértve a bizonytalanság és a konfliktusok elviseléséből eredő
tanulást is. Nagyon könnyen lehetséges, hogy a rövid “sensitivity-training” csoportok, vagy
találkozási csoportok jó vezetői, akik ugyanakkor rossz pszichoterapeuták és adminisztratív
vezetők, a nárcisztikus személyiségek közül kerülnek ki.
A túlnyomóan kényszeres vonásokkal rendelkező csoportvezetők azért nem képesek a széles

látókörű, rugalmas és gyors döntésre, mert nem tudják megfigyelő énjükre ható teljes érzelmi
helyzetet “befogadni”. Ez lehet az oka annak, hogy sok kitűnő egyéni pszichoterapeuta és
adminisztratív vezető rossz vezetőnek bizonyul pszichoterápiás csoportokban és
csoportdinamikai csoportokban.
Igen érdekes, hogy néhány határeseti szintű karakterpatológiával bíró pszichoterapeuta igen
jól dolgozik együtt súlyosan regresszív betegekkel, és bizonyos strukturált feltételek között jól
kezeli a bonyolult csoport-helyzeteket. Annak ellenére képesek erre, hogy megszokott
szociális körülmények között nyilvánvaló interperszonális nehézségei vannak, hogy a vezető
végrehajtó funkcióit nem tudják betölteni, és a viszonylag nem regrediált betegek
pszichoterápiájában súlyos problémáik vannak. Ezek a csoportvezetők nyilvánvalóan a saját
magukban meglévő primitív tárgykapcsolatokról való tudásukra támaszkodnak, és ha a teljes
csoportstruktúra kontrollt és biztonságot ad (például nagyon jól strukturált terápiás
közösségben) akkor sokkal jobban működnek, mint ahogy súlyos én-torzulásaik alapján várni
lehetne.
A csoportvezetők talán legrosszabb típusát azok képviselik, akikben a nárcisztikus vonások a

tanulás, az érzelmi mélység és a morális meggyőződés ego-synton lebecsülésével párosulnak.

Az ebből eredő semmibevevés, opportunizmus és felszínesség adják meg a hátteret mások

messianisztikus reményeinek kihasználásához, a személyes nagyságában való elmerüléshez,
és az intimitás iránti igények csoportvezetői pozícióban való kiéléséhez.
Az eddig elmondottakból tehát az következik, hogy a csoportvezető csak abban az esetben

képes hatékonyan és pontosan megtervezni intervencióinak fontossági sorrendjét, ha
1. világosan érti elsődleges feladatát és ennek korlátait;
2. mélységükben ismeri azokat a különböző alrendszereket és fölöttes rendszereket,

amelyek megfigyelő énjére hatnak (azaz internalizált tárgykapcsolatai magasabb
szintjére, amelyek én-identitásában aktualizálódnak);
3. képes elviselni a határ-funkcióját érintő különböző szociális, technikai, kulturális és

értékrendszerek közötti konfliktusok nem-koncentrikus természetét, azaz
redukálhatatlanságát.
A tudás, érzelmi mélység és morális elkötelezettség iránti igény természetesen nem teszi
könnyűvé a csoportvezető feladatát. Ugyanakkor véleményem szerint ezek elkerülhetetlen
személyiségbeli előfeltételei annak, hogy a csoportvezető optimális fontossági sorrendet
alakítson ki bonyolult csoporthelyzetekben. Az utolsó előfeltétel pedig az, hogy a
csoportvezető képes elviselni a bizonytalanságot és az ellentmondások ismeretét, amelyeknek
nincs végső megoldásuk, noha ugyanakkor a pillanatnyi fontosságuk alapján szükségessé
tehetnek bizonyos beavatkozásokat.
A bizonytalanság elviselése azonban nem azt jelenti, hogy ezzel igazolni kívánjuk a defenzív
kétértelműséget. A vezető szerepét világosan meg kell határozni, és a kétértelműségnek
semmi köze nincs a terapeuta technikailag neutrális pozíciójához.
A vezetés modern elméletei kétségessé tették azt a nézetet, hogy vezetőnek születni kell. A
vezetést meg lehet tanulni, de ehhez a tanuláshoz nem mindenkinek vannak egyforma
képességei. Azt sem gondolhatjuk, hogy a vezető működési zavarai mindig a vezetőre ható
rendszerek határain lévő megoldhatatlan konfliktusokból erednek. A vezetési hiba gyakran
személyes hiba, és a vezetésben elkövetett személyes hibát a csoportvezetőnek – és minden
más vezetőnek is - éppen úgy el kell fogadnia, ahogyan a realitásból adódó többi korlátot is.

Bokor László: A csoportvezetés

In: Csoport-pszichoterápia szöveggyűjtemény (1992) Csoportanalitikus Kiképző Intézet és a
Csoport-pszichoterápiás Egyesület
E fejezet címe rövid, tömör és megtévesztő. Azt sugallja, mintha a csoport-pszichoterápiás

kezelés lényegét, mondhatnánk receptjét, a “hogyan csoportozzak?” kérdéskör válaszait
tartalmazná. És valóban: mi más lehetne a pszichoterápiás csoport életének, sorsának,
hatékonyságának és működési színvonalának legfontosabb tényezője, mint a vezetői
tevékenység és a vezetői stratégia. Mégis, miközben a terapeuta ténylegesen a csoport
“szülője” – hiszen az elhatározást követően megszervezi, vagyis életre hívja a csoportot
(létszám, ülések hossza, gyakorisága, hely- és a tagok kiválasztása stb.) – egy ponton túl
olyan folyamatok és erők jelennek meg a csoportban, amelyek befolyásolására a vezetőnek
már csak korlátozott lehetőségei vannak. E felszabadított lélektani erők el is sodorhatják a
vezetőt. (Melyikünk ne hallott volna már “szétrobbant” csoportról?) Azonban ugyanezen erők
a csoporton és a vezetőn keresztül az egyén fejlődésének a szolgálatába is állíthatók.
Mindezek alapján azt is mondhatjuk, hogy a csoportvezető terápiás tevékenysége valójában

nem más, mint a csoport terápiás lehetőségeit képviselő erők befogása, és a tagok lélektani
változásának létrehozása. Ez lehetőségeket és korlátokat, megoldásokat és buktatókat rejt. A
vezető feladata a hajóséhoz hasonlítható, aki azzal, hogy tengerre száll, vállalja a természet
adta feltételeket: váltakozó széljárás és tengeri áramlatok együttes feltételeit figyelembe véve,
azokat kihasználva igyekszik hajóját a kikötőbe irányítani. Szelet nem tud támasztani, de ha
megismeri a természeti erőket, akkor célba érhet.
Az előbbi metaforában használt természeti erők megfelelnek a csoportpszichoterápiás

elméleteknek, a csoportdinamikának, valamint az egyéni pszichopatológiának és
pszichodinamikának, amelyek megfelelő mélységű ismerete egyik szükséges eleme az
eredményes csoportvezetésnek. E fejezet azonban abban különbözik a többitől, hogy
tanulmányai nem a csoportfolyamatokra helyezik a hangsúlyt, hanem elsősorban a
csoportvezetői helyzethez közvetlenül kapcsolódó problémákkal foglalkoznak. Azzal – a fenti
metaforával kifejezve -, hogy mikor és hogyan húzzam fel a vitorlát vagy mikor és hogyan
kell gyorsan lehúznom (pl. a túlélés érdekében, ha viharba kerülök), illetve azzal is, hogy
egyáltalán milyen szempontokat szükséges figyelembe vennem a döntéshozási folyamatban.
Milyen nehézségekkel és helyzeti sajátosságokkal kell szembesülnie a csoport-
pszichoterapeutának, ha csoportot indít, “ha tengerre száll”?
A pszichoterápiás csoport vezetése rendkívül összetett feladat. Ennek teljesítése során sok
párhuzamosan jelentkező és gyorsan változó benyomással kell dolgozni. E mozgalmasság
következtében a csoport-pszichoterapeutának kevesebb lehetősége van saját intrapszichés
folyamatainak követésére. A csoport sodrában “…..kisebb a folyamatok feletti kontroll
lehetősége, kevesebb információ áll a vezető rendelkezésére, és védtelenebb a manipulációval
szemben”. (Myron F. Weiner M.D: The Role of the Leader in Group Psychotherapy, In:
Harold I. Kaplan M.D. – Benjamin J. Sadock M.D.: Comprehensive Group Psychotherapy,
Williams and Wilkins, Baltimore – London) A folyamatok feletti ellenőrzés kisebb lehetősége
következtében a csoportban nagyobb az acting out, valamint a sérülékeny tag zavarai
fokozódásának veszélye (idézett mű). A csoportvezetőnek szimultán kell észlelnie az egyéni
és a csoportlélektani folyamatokat, és ennek megfelelően kialakítania intervenciójának
irányát.

A csoport-pszichoterápiás helyzet komplexitása egyik oldalról nehezen áttekinthető helyzetet

jelent, de a másikról viszont szélesíti a terápiás hatású lélektani eszközök skáláját. A csoport-
pszichoterapeuta feladata, hogy elősegítse a csoporton belüli terápiás folyamatok kialakulását
és fenntartását. Ennek lényege, hogy a csoportban az egyéni pszichés struktúrákból egymást
váltó csoportstruktúrák alakulnak ki. A terapeuta konfrontáló, tisztázó és értelmező
beavatkozásai segítségével ezek visszahatnak az egyénre, és új struktúrát alakítanak ki.
(Hidas György: A csoport-pszichoterápia elméleti alapjai, In: A csoport-pszichoterápia
elméleti és gyakorlati kérdései, Pszichológiai Műhely 3, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984.)
Talán sikerült érzékeltetnem a csoportterápiás helyzetből adódó és a csoportvezetőre háruló

feladatok változékonyságát és mozgalmasságát. Pszichoterápiás csoportban mindig “helyzet”
van, amely újra és újra (egy-egy ülés során több alkalommal is) izgalmas kérdések elé állítja a
csoport vezetőjét. “Aki nyugalmas szakmát keres, az ne dolgozzon csoportokkal.” (Szóbeli
közlés a Tündérhegyi Osztály társalgójában.) E fejezet tanulmányai sem táplálnak illúziókat:
Miközben eredményesen elemeznek számos gyakorlati problémát, egyben érzékeltetik, hogy
a csoport-pszichoterapeuta feladata teljesítése közben aligha találkozhat a rutin biztonságával.
A fejezet tanulmányainak válogatásánál arra helyeztük a hangsúlyt, hogy lehetőség szerint a
csoportvezető tevékenységét meghatározó szempontok minél szélesebb skálája kerüljön
bemutatásra.
A fejezet első tanulmánya – mint azt korábban említettük – teljes terjedelmében a

csoportvezető transzparenciájával foglalkozik. Dies írásában először áttekinti a kérdéshez
tartozó elméleteket, majd integrálja az idevágó kutatással foglalkozó tanulmányokat, végül az
önfeltárás fő dimenzióit körvonalazza az irodalom alapján.
Elméleti áttekintésben először azoknak az iskoláknak a transzparenciával kapcsolatos

álláspontját ismerteti, akik több-kevesebb fenntartással viszonyulnak a terapeuta
feltárulkozásának hasznosságához. Meglehetősen sommásan ítéli meg az analitikus (Locke,
Slavson, Wolf és Schwartz) és a csoportdinamikai orientáltságú teoretikusok (Ezriel, Foulkes,
Anthony, Whitaker és Lieberman) véleményét. Szerinte az előbbiek a csoportvezető
aninimitásának szükségességét, míg az utóbbiak a csoportvezető kívülállóságának
szükségességét hangsúlyozzák. De például éppen Foulkes az, aki fontosnak tartja, hogy a
terapeuta nyíltan vegyen részt a csoportban. (Yalom idézi ezt Foulkestől “A terapeuta szerepe:
alapvető megfontolások” című tanulmányában, amely ebben a kötetben is szerepel.) A nem-
önfeltáró stílus képviselőihez sorolja a viselkedésterápia, a Gestalt- és a pszichodramatikus
megközelítést is.
A személyes – személytelen skála másik végére helyezi az egzisztencialista-experimentalista

teoretikusokat (Hora, Mullan, Berger), valamint a Jourard-féle humanisztikus, a Mowrer-féle
Integrity Therapy-t és a Shostrom-féle Actualization Therapy-t és a Shostrom-féle
Actualization Therapy-t, valamint az encounter és a személyiségfejlesztő csoportokkal
foglalkozókat. Mérsékeltként jellemzi Yalom-ot, Mintz-t, Rogerst, Cohnt. Külön ismerteti a
Tavistock-i iskolát, amelynek képviselői elkülönülnek a csoporttól, különösen az egyes
egyénektől (Shaffer és Galinsky), valamint inaktívak, tartózkodóak (Rioch).
A transzparenciával kapcsolatos kutatások eredményeiből Dies kiemeli Truax és Mitchell

következtetését, miszerint ami a csoport-pszichoterápiában hatékony, “…. az a defenzivitás
vagy hamisság hiánya – a terapeuta hiteltelenségének a hiánya. Más szavakkal, nem a
hitelesség mértéke szabja meg a terápiás eredményt, hanem hiánya az, ami csökkenti a pozitív
változást.” Bár a két szerzőre több más kutató is hivatkozik, Dies áttekintéséből kiderül, hogy

egyaránt találkozhatunk a transzparencia ellen és mellett “tanúskodó” kutatási

eredményekkel. Összegezve azt mondja, hogy gyakorlatilag lehetetlen körülírt
következtetések levonása, amiért a vizsgálati feltételek eltérő körülményeit teszi felelőssé.
Megkérdőjelezhetőnek látja a statisztikai technikát, és a függő- és független változók
meghatározásával kapcsolatos nehézségeket.
A tanulmány harmadik részében Dies a terapeuta transzparenciájának dimenzióit vizsgálja

meg. Négy változót különböztet meg: a csoport típusa, a csoportfejlődés fázisa, a közlések
tartalma és a vezető személyisége.
A csoporttípussal kapcsolatban Dies megállapítja, hogy a vezetői viselkedés hatása nem

határozható meg a csoportcél és a csoportösszetétel figyelembe vétele nélkül. Vagyis a hatás
vonatkozásában különbség várható például az encounter és a terápiás csoportban alkalmazott
transzparens magatartástól.
A csoportfejlődés szakaszát illetően Dies hangsúlyozza az időzítés fontosságát: “Az

önfeltárulkozás a csoportvezető részéről, amely potenciálisan hátrányos, ha a csoport korai
szakaszában történik, később konstruktívvá válhat.”
A terapeuta magatartásának transzparenciájával kapcsolatos kérdések komplexitását jól

tükrözik a tartalom dimenziói. Ezek a valencia (pozitív-negatív), az idő, a fókusz, a mélység
és szélesség, a gyakoriság, valamint a minőségi tényezők: hitelesség, kölcsönösség, szándék
és kontextus.
Talán ennyi is érzékelteti, hogy a transzparencia kérdése olyan alapvető csoportvezetői

dilemmákat vet fel, amelyek (és benyomásom szerint nem is összességében feltárt) oldalággal
kapcsolódnak a tág értelemben vett csoportfolyamatok tartományához.
Míg a fejezet első tanulmánya a csoportvezető személyéhez kötődő tevékenységi

problémákkal és az utolsó kettő a csoport – mint rendszer – határai működtetésének
szempontjaival foglalkozik, addig a második – mintegy átmenetként az előző kettő között – a
csoporton belüli vezetői alrendszer problémáit és lehetséges megoldási modelljeit tekinti át.
Davis és Lohr a kettős vezetés pszichoterápiás csoportban jelentkező sajátos tényezőit
vizsgálja meg e fejezet harmadik tanulmányában.
A koterápiás csoportvezetés közkedvelt, és népszerűsége egyre növekszik a hazai és külföldi

csoport-pszichoterápiás gyakorlatban. E vezetési formához történő szubjektíve pozitív
viszonyulás mellett azonban érdemes tüzetesen megvizsgálni e sajátosnak tekinthető helyzet
nehézségeit.
Amennyiben egynél több terapeuta vezeti a csoportot, akkor valójában olyan belső (illetve al-)
csoport jelenlétével kell számolni, amelynek lélektani folyamatai alapvetően meghatározzák
az egész csoport fejlődését, és “… ha a belső csoport elakad problémáinak átdolgozásában,
akkor ez visszahat a nagyobb csoportra.” (Levine, C.D., M.D. – Dang, J.C.: The Group within
the Group: The Dilemma of Co-therapy, In: Intern. J. Group Psychother. 29/1979.II./7/b.)
Vagyis rendszerelméleti megközelítésből megfogalmazva: a vezetői alrendszer és a tagok
alrendszere, valamint a vezetői alrendszer elemei egymással is és külön-külön a tagok
alrendszerével is kölcsönhatásban állnak. Ennyiből is látható, hogy a koterápiás helyzet
jelentősen növeli a kapcsolatrendszer bonyolultságát és nehezíti annak áttekinthetőségét.
Elterjedtségében vélt és valós előnyök fedezhetők fel. Az előbbiekben feltehetően fontos

szerepet játszanak azok a lehetőségek, amelyek a szomatikus gyógyászat konziliáriusi

manővereihez hasonlóak: a felelősség-megosztás, ill. a számonkérhetőség feltételeinek
elmosása, a döntés átruházása és a “ha többen látják, jobban látszik” néha a végletekig vitt
illúziója.
Davis és Lohr a téma irodalmának összefoglalásával áttekintik a koterápiás vezetés valódi

előnyeit és hátrányait tanulmányukban. Előnyei: csökkenti a képzésben lévő terapeuta
szorongását, növeli a terapeuták frusztrációs toleranciáját, koterapeuták nagyobb mértékben
képesek korrektív emocionális élményt nyújtani, mintha egyedül vezetnék a csoportot, segítik
egymást az objektív értékelésben, ellenkező nemű terapeuták esetében könnyebben alakul ki
szülőfigurákkal kapcsolatos áttétel. Sajátos nehézségei: terapeuták közötti infantilis versengés
és neurotikus problémák. McLennont idézve azt írják, hogy nehezebb koterápiásan vezetni
csoportot, mint egyedül, és csak gyakorlott terapeutáknak, illetve csak speciális kezelési vagy
kutatási célra ajánlják.
Davist és Lohrt a gyakorlati munka ösztönözte e tanulmány megírására. Rendszeres

megbeszéléseket folytattak koterapeutákkal és azok szupervízoraival, amelyek során
felfigyeltek a felmerülő problémák sokaságára. Ezek figyelembevételével alakították ki
azokat a szempontokat, amelyek szerint csoportosították a koterapeuta interakciókat
meghatározó személyiségtényezőket:
- Külsődleges tényezők: nem, életkor, faj, testi felépítés, tapasztaltság, alap- és

szakképzettség.
- Azok a személyiségtényezők, amelyek meghatározzák a terapeuta stílusát:
aktivitás, inaktivitás, értelmezés időzítése, érzelmi megnyilvánulás mértéke, a
realitásból mennyit von be a terápiába és az egyéni kognitív stílus.
- Dinamikus személyiségjegyek: elhárító mechanizmusok, készség a versengésre,
önértékelés és az okosabb, jobban szerető- vagy jobban szeretett szerepre vágyás.
A szerzők szinte mindegyik problémaponthoz esetrészletet mellékelnek, jelentősen növelve

ezzel a tanulmány értékét.
Következtetéseiket, a gyakorlati munka során szerzett tapasztalataikat a téma irodalmával

egybevetve ismertetik. A terapeuták hasonlósága növeli a szabad gondolatcserét, viszont nő a
közös vakfolt veszélye is. Személyiségük különbözősége segíti a viszontáttételes problémák
felismerését, míg hasonlóságuk ezt nehezíti. A személyiségbeli különbözőség miatti ellentét
és bizalmatlanság a terapeuták között nyíltsággal és kommunikációs készséggel
ellensúlyozható, vagyis a szerzők elsősorban az interakciók minőségére helyezik a hangsúlyt.
Véleményük szerint a koterapeuták kiválasztására legalább annyi gondot kell fordítani, mint a
csoporttagokéra, és nem csak a terapeutáknak kell illeszkedniük egymáshoz, hanem a
létrejövő kölcsönhatásoknak is meg kell felelniük a csoport áttételi igényének.
Mint korábban már jeleztem, a fejezet utolsó két tanulmánya a csoporttal - mint rendszerrel -
foglalkozik, és a csoportvezetői feladatok kialakításához rendszerszemléletű megközelítéssel
nyújt segítséget.
Kernberg a csoportvezetői tevékenység elemzésén keresztül rávilágít arra, hogy az a csoportra

ható rendszerek határán történik. Ezt határfunkcióként emlegeti. A következő rendszereket
különíti el: a csoportfolyamatok rendszere (egyén, csoport, szociális közeg) és a
pszichoanalitikus tárgykapcsolat elmélet szerinti rendszerek (internalizált tárgykapcsolatok;

pszichés struktúra: felettes-én, én, ösztön-én; teljes személyiség). E rendszerek az internalizált

tárgykapcsolatoktól a csoport szociális közegéig elhelyezhetők egy kontinuum mentén. Ez
koncentrikus rendszerhierarchiát képez, ahol a kisebb rendszer a nagyobbikba tartozik. A
folyamatok elemzésével Kernberg azonban kimutatja, hogy a valóságban sokkal bonyolultabb
a helyzet, és e rendszerek természete nem koncentrikus, vagyis itt olyan egymást átfedő
rendszer-hierarchiákról van szó, amelyek nem redukálhatók egyetlen, az összes többit magába
foglaló rendszerre. Ebből az következik, hogy a csoportvezető nem-koncentrikus rendszer-
hierarchiák között teljesít határfunkciót, vagyis a rendszer-hierarchiáknak nincs olyan állandó
fontossági sorrendje, amelyet séma-szerűen alkalmazhatna. Például az a terapeuta, aki
kötelezettséget vállal minden egyes páciens - mint egyén - gyógyításáért, ellentétbe kerülhet
azzal a módszertani követelménnyel, hogy a hangsúlyos csoportfolyamatokra összpontosítsa
figyelmét. A csoportvezető feladata a változó hierarchikus kapcsolatban lévő rendszerek
közötti határfunkció betöltése.
Kernberg az egyéni- és csoportdinamika fontossági sorrendjének rendszerszemléletű

megközelítése során meglepően hasonló következtetésre jut, mint Foulkes, aki szintén
foglalkozik e problémával, bár a rendszerszemlélet körülhatárolt gondolataihoz képest
metaforikus fogalmakkal dolgozik. E kötetben is szereplő tanulmányában - ld. 1. fejezet -
Roberts idézi Foulkest: ".... a csoportanalízishez pszichológiai kötéltánc szükséges, amely
során a vezető figyelme nem irányulhat csak az egyénre vagy csak a csoportra, hanem mindig
keresni kell a kapcsolatot az egyén(ek) és a csoport között."
Kernberg példák segítségével bemutatja, hogy milyen sok rendszer-hierarchia érvényesül a

csoportban. A hierarchiák közös metszéspontjában minden esetben a csoportvezető áll, vagyis
határfunkciót tölt be. Kernberg véleménye szerint nem a csoportvezető viselkedése, hanem -
tág értelemben vett - személyisége vonódik be a határfunkcióba, amely kulturális és szociális
tényezőket foglal magába. Ebben fontos szerephez jutnak a csoport-pszichoterapeuta én-
identitását tükröző internalizált tárgykapcsolatok, amelyek a külső tárgyak hangsúlyos
reprezentációihoz kapcsolódnak. Kernberg szerint a csoportban érvényesülő nem-
koncentrikus rendszer-hierarchiák köztt betöltött határfunkciók a következők:
- a csoportvezető saját pszichodinamikája és a csoportfolyamatok között;

- a környező szociális rendszer és a csoportkultúra között;
- a csoportvezető saját értékrendszere és az azzal ütköző azon szociális rendszer között,
amelyen belül a csoportvezető betölti szerepét;
- az "átélés" vagy az "átgondolás" bátorítása között.
Ez utóbbi döntési helyzet az egyéni pszichoanalízisben is megjelenik, amikor az analitikusnak

az elhárításokról a tartalom, az érzelmi átélésről az intellektuális megértés felé kell fordítani
figyelmét.
Az előző felsorolás alapján Kernberg arra a következtetésre jut, hogy a csoportvezetőnek

különböző feladatai vannak egyidejűleg a különböző rendszerekben. Ezek elhanyagolása
durva redukcionizmushoz vezet, még ha a csoportvezető feladata látszatra egyszerűsödhet is.
Mindezt több példával illusztrálja.
Tanulmányának befejezéseként Kernberg áttekinti a csoportvezetéssel kapcsolatos gyakori

illúziókat. Valójában ezek a rendszer-hierarchiák közös metszéspontjában betöltött
határfunkció durva leegyszerűsítéséből erednek, és azt a látszatot keltik, hogy a csoportvezető
elsődleges feladataiból származó kényszerek száma kisebb, mint valójában. E gyakori illúziók

a következők: Az "itt és most" egyetemlegességének illúziója, a rendszer-hierarchiák

különböző szintjein lévő működési zavarok egységének illúziója, és végül annak illúziója,
hogy létezik egyfajta stabil fontossági sorrend szerinti megoldása a különböző rendszerek
ellentmondó követelményeinek.
Végső következtetésként Kernberg a terapeuta önvizsgálatára helyezi a hangsúlyt annak

eldöntésében, hogy a rá ható rendszer-hierarchiák közül melyek határozzák meg legerősebben
az észleléseit, és hogy ezek különböző szintjei között milyen konfliktusok vannak a
valóságban. Befejezésül tételesen felsorolja a hatékony csoportvezetői beavatkozás fontossági
sorrendje megtervezésének a feltételeit:
1. Érti elsődleges feladatát, és annak csoporton belüli korlátait.

2. Mélységében ismeri azokat a rendszer-hierarchiákat, amelyek metszéspontjában betölti
a határfunkciót.
3. Képes elviselni az értékrendszerek közötti konfliktusok egyszerűsíthetetlenségét.
Kernberg véleménye szerint mindezek megtanulhatók, de ehhez nem mindenkinek van meg a
képessége. Arra is figyelmeztet, hogy a vezető működési zavarai nem csupán a határfunkciók
konfliktusaiból eredhetnek.
A fejezet utolsó tanulmányában Kernberg elméleti megfontolásainak gyakorlati-klinikai

alkalmazását is megtaláljuk. Rice és Rutan tanulmányukban az osztályos csoportterápiával
kapcsolatos gondokat elemzik. Véleményük szerint a nehézségek nagy része a csoport és az
egyéb osztályos tevékenység közötti határok elmosódottságából adódik. E helyzet ugyanakkor
lehetővé teszi, hogy klinikai körülmények között lehessen megvizsgálni a rendszer-
hierarchiák közös metszéspontjában álló csoportvezető határfunkcióját. Von Bertalanffyval,
Millerrel és Durkinnal - mint rendszerelméleti teoretikusokkal - egyetértve Rice és Rutan a
csoportot nyílt rendszernek tekintik. A csoport fennmaradása csak a környezettel való
alapvető információcsere révén lehetséges, ellenkező esetben a csoport elsorvad. Másrészről
viszont ha a határok túl nyitottak, akkor a csoport hozzáférhetősége kezelhetetlenné válik, és
megszűnik először az identitása, majd maga a csoport is.
A csoporthatárok fenntartójának a csoportszerződést tekintik, amelyet két fő részre, a külső-

és belső szerződésre osztanak. A külső a csoport homlokzati része, amellyel a csoport az
osztály egyéb részeivel szembesül: egyéb kezelési programok az osztályon, az osztály
elvárásai a csoporttól.

F.B. Davis - N.E. Lohr: A kettősvezetés sajátos problémái pszichoterápiás csoportban
F.B. Davis - N.E. Lohr: A kettősvezetés sajátos problémái

pszichoterápiás csoportban
In: Int. J. Group Psychoth. XXI/2., april, 1971., 143-158. (fordította: Safir Erika)
Az elmúlt években bevált gyakorlattá vált a kettős vezetés a csoport-pszichoterápiában. Bár a

témával foglalkozó terapeuták közül néhányan ellenzik e módszert (Slavson, 1960; Gans,
1962; MacLennan, 1965.), többségük azonban hasznosnak tartja. Az irodalomban idézett
előnyök közül felsorolunk néhányat:
1. A tanulás során a kettős vezetés csökkenti a képzésben lévő terapeuta szorongását,

aminek közvetlen hatása van a terápiás hatékonyságra. Elősegíti ezenkívül a
képzésben lévő belátását, viszont-áttételi problémáit és társkapcsolatait illetően
(Block, 1961.).
2. Nyugtalanabb betegeknél a koterápiás helyzet növeli a tűrőképességet (Block 1961.)
3. Amikor a páciensek azt tapasztalhatják, hogy két személy inkább konstruktívan, mint
destruktívan oldja meg a problémákat, olyankor a koterapeuták korrektív emocionális
élményt tudnak nyújtani (Block, 1961.)
4. Amikor az egyik terapeuta bonyolult interakcióba kerül a beteggel vagy a csoporttal,
akkor a másik objektívebb leírást képes adni az eseményekről (Demarest és Teicher,
1954.).
5. Ha a terapeuták különböző neműek, az elsődleges családhoz közel hasonló helyzet áll
elő. Ez megteremti a lehetőséget, hogy mindkét szülőfigurával kapcsolatban áttétel
alakuljon ki, és mindkét nembeli beteg a vele azonos neművel azonosulhasson. Végül
azon páciensek száma, akik nem választhatják a számukra fenyegető nemű terapeutát,
feldolgozhatóvá válnak akár a női, akár a férfi autoritás személyekkel szembeni sajátos
nehézségeik (Mintz, 1963.).
A tapasztalatok szaporodásával azonban fény derült a koterápiás diád sajátos nehézségeire, és

számos - a kérdés különböző vonásait elemző - tanulmány is megjelent.
Solomon, Loeffler és Frank (1953) a terapeuták közti szemléleti különbséget az ellentétek

természetes forrásának tekintik. "Azok a terapeuták, akik számára lényeges, hogy adott
módon működjenek, amikor betegekkel foglalkoznak - legyen ez aktív, passzív, direktív vagy
nondirektív - nehéznek tarthatják az együttműködést azokkal a terapeutákkal, akik teljesen
ellenkező, vagy azonos szemléletet követnek." (174.p.)
Lundin és Aronov (1952) hangsúlyozza, hogy ha a terapeuták között diszharmónia, egymás

tiszteletben tartásának hiánya, infantilis versengés alakul ki, akkor a betegnek nincs kihez
fordulnia és jobban megerősödik benne a saját gyerekkorából eredő beteges védekezés.
Hulse és munkatársai (1956) úgy vélik, hogy a koterapeuták közti taktikai különbségek
megjelenése a csoportban természetes és a fejlődés pozitív hatóerejeként szolgálhat. A

terapeuták közti neurotikus konfliktusokat azonban - csoporton kívül - fel kell ismerni és meg
kell oldani.
Block (1961) úgy gondolja, hogy kettős vezetés mellett a terapeuták versengéséből ered a fő
nehézség. Ez mint a két vezető közti közvetlen versengés és vetélkedés, vagy mint a
versengési késztetéssel szembeni reakcióképzés jelentkezhet. Bár a terapeuták közti eltérések
alapvető orientációs és technikai különbségeket foglalhatnak magukban, mégis gyakoribb,
hogy ennek csoporton belüli háttere rivalizáció az elsőségért vagy küzdelem a preferált
szerepért.
Gans (1962) azt tapasztalta, hogy azokban a koterápiás kiképző csoportokban, amelyeknek a
szupervízióját ő látta el, a felszínen kísérletet tettek a harmónia és a támogatás kialakítására,
azonban rejtetten mindig jelen volt a versengés és az agresszió. Az elkerülhetetlen feszültség
a csoport szempontjából gyakran negatív hatású volt, a terapeuták számára viszont előnyökkel
is járt, mivel a leendő terapeuták kölcsönhatásainak elemzése hozzájárult ahhoz, hogy
sajátélményükön keresztül szerezzenek pszichodinamikai ismereteket és hozzájárult
önismeretük mélyüléséhez is.
Végezetül MacLennan (1965) a koterápiás interakció összetettségét hangsúlyozza: "Mindkét

terapeutának ki kell dolgoznia kölcsönös szerepeit, munkamódszereit, céljait, stílusát és
tempóját, valamint azt is, hogy ezek kiegészítsék egymást. Tudatosítaniuk kell, hogy a
csoporton belüli előnyös helyzetért történő versengés, a kölcsönös vonzalom és a
dominanciára törekvés valószínűleg viszont-áttétel kifejlődéséhez vezet."(164.p.)
Következtetése szerint nehezebb koterápiásan vezetni csoportot, mint egyedül, és e módszer
csak gyakorlott terapeutákkal és csak speciális kezelési vagy kutatási célokra használható.
Amint a fentiekből kiderül, a gyakorló szakemberek általában tudatában vannak, hogy a

koterapeuta jelenléte komplikációkat és csapdákat rejt magában a terápia amúgy is bonyolult
küzdőterén. Demarest és Teicher (1954) rámutattak arra, hogy a csoportban "az áttételek
többszörösnek, változékonynak, töredékesnek és mozgékonynak tűnnek" és a második
terapeuta megjelenésével ezek a jellegzetességek csak fokozódnak. Meglepő azonban, hogy
az irodalom áttekintése során nem találkozunk sajátos koterápiás nehézségeket átfogó
tanulmányokkal. Jelen munkánknak ez a célkitűzése.
Célunk érdekében figyelmünket a pszichoanalitikusan orientált csoportokban alkalmazott

koterápiás vezetésre korlátozzuk. Úgy érezzük, hogy a koterapeuták alkalmazásából eredő
legsúlyosabb problémák az áttétel-viszont-áttétel jelenségével kapcsolatosak, amelyek
intenzív, hosszú csoport-pszichoterápiák során jelennek meg a legvilágosabban. A téma
bemutatásának fő módszere az esetismertetés lesz, amelyeket az idevágó irodalomból fogunk
ismertetni.
A szerzőket a koterapeuták interakcióiról folytatott megbeszéléseik ösztönözték e dolgozat

megírására. A koterapeutákkal és szupervízorokkal folytatott közös munkánk során meglepet
bennünket a problémák sokasága, amelyekkel szembekerültünk. Egyetértve más
szakemberekkel mi is úgy gondoljuk, hogy pusztán terápiás szempontból nem jár nagy
nyereséggel, ha két tapasztalt terapeuta vezeti a csoportot. Fő érdeklődési körünk (hasonlóan
számos más intézetéhez, amelyek koterapeutákat alkalmaznak) a leendő csoportterapeuták
képzése. Kevesen kételkedhetnek abban, hogy a koterápiás csoportvezetés hasznos oktatási
módszer. Tanulmányunk ezért elsősorban a szupervízorok és a koterápiás interakciókat
vizsgálók számára készült. Reméljük, sikerül olyan osztályozást alkalmaznunk, amely

segítséget nyújt a problémákra rávilágító nyilvánvaló jelenségek felismeréséhez, és

ugyanakkor talán rámutatunk azokra a homályos pontokra, amelyek gyakran elkerülik a
figyelmünket.
Az elemzés és az áttekinthetőség érdekében a koterapeuta interakcióiban szereplő különböző

személyiségtényezőket három nagy csoportra osztottuk, amelyeket "külsődleges",
"személyiségbeli" és "dinamikus" tényezőknek neveztünk el.
A jellegzetességek első csoportja, a "külsődleges" tényezők, olyan személyiségjegyekre

vonatkoznak, mint a nem, életkor, faj, általános testi fölépítés, tapasztaltság, alapképesség,
szakmai képzettség, stb. A második csoportba soroltuk azokat a tényezőket, amelyek a
terapeuták személyiségének részét képezik, és mint stílusjegyek jelennek meg. Ide tartozhat
az aktivitás mértéke, az értelmezés időzítése, az érzelmi megnyilvánulások mértéke, az, hogy
a "realitásból" mennyi vonható a terápiába, valamint az egyéni kognitív stílus. A harmadik
kategóriába tartoznak a dinamikus személyiségjegyek: elhárító mechanizmusok, versengési
késztetések, sajátos igények (pl. okosabb, jobban szerető vagy jobban szeretett), önértékelés,
stb.
Amint az majd kiderül, megfigyeléseinket olyan kontinuum mentén helyeztük el, amelyet
nevezhetünk kívülről befelé, a jobban láthatótól a kevésbé látható felé, vagy a tudatostól a
tudattalan felé tartó iránynak. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy függetlenül attól, milyen
szinten írjuk le a reakciókat, az interakciók az összes többi szinten is jelen vannak. Például a
kort vagy nemet magukba foglaló külső konfliktusok alapvetően összefüggenek tudattalan
jelenségekkel. Vagyis tisztában vagyunk azzal, hogy mindig interaktív rendszerrel
foglalkozunk, és azzal is, hogy kissé mesterkélt ebből önálló elemeket kiválasztani, azonban
csak így kísérelhettük meg, hogy használható osztályozást alakítsunk ki.
KÜLSŐDLEGES TÉNYEZŐK
A külsődleges tényezőkkel kapcsolatban három általános szempontot szükséges

hangsúlyoznunk. Először is ezek "beállítódást" nyújtanak a csoport és a koterapeuta számára a
kezdeti áttételes reakciókat illetően. Idővel természetesen számos változás jön létre, a
hangsúly most azonban a potenciális áttétel és a kezdeti csoportreakció előrejelzésének a
lehetőségén van. Szinte bizonyos például, hogy idősebb férfi terapeuta szülői áttételeket vált
ki. Másodszor, a terapeuta számára könnyebb a külsődleges tényezők tudatosítása, mint a
személyiségvonásoké vagy olyan elemeké, mint az elhárító mechanizmusok. A harmadik
szempont, hogy a koterapeuta-csoport interakciók kialakulását befolyásoló tényezők hatása
idővel megváltozik. A csoport indulásakor vagy új terapeuta belépésekor ezek a
legfontosabbak, míg a későbbiek során fokozatosan strukturális és dinamikus tényezők
erősödnek föl és válnak a legfontosabb alkotórészekké. Tapasztalatunk szerint azonban az
állandó tényezők megtarthatják fontosságukat. Amikor a csoport olyan dolgokkal kezd el
foglalkozni, mint például a terhesség vagy szülés, olyankor a terapeuta neme vagy termete
egyaránt meghatározza a csoport-interakció lefolyását és tartalmát.
Nem
Ha a terapeuták különböző neműek, akkor szinte biztos, hogy a kezdeti áttételben apa-anya
megosztás jön létre. Később természetesen ez megfordulhat: történetesen, ha a férfi
gondoskodóbb, mint a nő. Nyilván akkor is kialakulhat az apa-anya megosztás, ha a

terapeuták azonos neműek, azonban ilyenkor ennek alapját az előbbiektől eltérő, finomabb
vonások képezik. Ebben az esetben fontos, hogy a terapeuták felismerjék, melyik nemi
szerepbe kerültek. Block (1961) ezt érdekes példával illusztrálja.
Dr. Smith és Dr. Jones nyolc pszichotikus és határeseti betegből álló csoportot
indított. Dr. Smith és Dr. Jones egyenrangú volt, megegyezett az osztályon belüli
helyzetük és beosztásuk. Emellett több éve barátok voltak, számos vizsgálatban
dolgoztak együtt s úgy vélték, hogy mint csoportvezetők kiegészítik majd egymást.
Dr. Smith társaságkedvelő, dinamikus személyként a legtöbb helyzetben vezető
szerephez jutott. Beszédes és szókimondó volt, hajlott az autoritásra. Dr. Jones
halszavú, biztonságot nyújtó, de visszahúzódó személyiség volt. A betegekkel
általában védelmezőn és engedékenyen viselkedett. Képes volt vezető szerephez jutni,
de kész volt lemondani róla, ha a körülmények úgy kívánták. Bizonyos mértékben
mindkét terapeuta tisztában volt személyiségvonásaival, így abban állapodtak meg,
hogy Dr. Smith az irányító "apai", míg Dr. Jones az engedékenyebb "anyai" szerepet
tölti be. Egy fontos tényezőt azonban egyikük sem vett figyelembe. Dr. Jones vezető
szerepet töltött be abban az intézetben, ahol a csoport tagjai, mint osztályos páciensek
kezelésben részesültek. Dr. Smith beosztása hasonló volt, de másik kórházban
dolgozott. A két orvos által előre megbeszélt terv ellenére a betegek megfordították a
szerepeket és Dr. Jonest tekintették vezetőnek. Ennek következményeként a két orvos
között átmenetileg nézeteltérés alakult ki. Dr. Smith úgy érezte, hogy Dr. Jones
megszegte a megállapodást. Dr. Jones ugyan lelkiismeret-furdalást érzett, de tetszett
neki a szerep, amelybe a betegek helyezték. A két terapeuta között mindaddig zűrzavar
és rivalizáció uralkodott, míg e probléma megbeszélésére és feldolgozására sor nem
került a szupervízió során (214.p.).
Életkor
Két, serdülőcsoportot vezető férfi terapeuta közül az egyik ősz hajú volt, így idősebbnek tűnt,
mint társa. Néhány hétig bizonytalan feszültség uralkodott közöttük, a csoportból pedig
hiányzott a kohézió. Végül a szupervízió segítségével tisztázódhatott a probléma háttere: az
ősz hajú terapeuta negatív reakciókat váltott ki a társából, mivel ősz hajú apjára emlékeztette.
Ennek tudatosítása lehetővé tette a terapeuták kapcsolatának javítását, annak ellenére, hogy
számos tudattalan tényező elemzésére nem került sor.
Rassz
Egyik csoportunkban a tapasztalt fehér ápolónő tapasztalatlan színes bőrű orvossal dolgozott
együtt. Kezdetben mind a csoport, mind pedig az ápolónő kifejezetten gátoltan viselkedett.
Természetesen - mint az később kiderült - mindenki tudatosan kerülte, hogy faji kérdések
szóba kerüljenek. Mélyebb szinten olyan tudattalan lelkiismeret-furdalást feltételezhetünk,
amely megnehezíti különböző bőrszínű koterapeutákból álló teamek működését.
Tapasztaltság és a szakértelem mértéke
Az előbb említett helyzethez hasonlóan az ápolónő tétovázott, hogy belépjen-e, értelmezzen-e

akkor, amikor az orvos koterapeuta hibázott. Attól tartott, hogy az orvos érzékeny lesz a
tapasztalatlanságára és úgy érezte, hogy nagyobb jártassága ellenére alá kell vetnie magát a
"doktornak". Szupervíziós segítséggel megfogalmazhatta ezt, így rövidesen képessé vált
jártasságának megfelelő szinten dolgozni.

Egy másik csoportot két, hasonló tapasztaltságú, ám különböző képességű, képzésben lévő
terapeuta vezetett. A csoport hamarosan észrevette e különbséget és megjegyzéseket kezdett
tenni a terapeuta alkalmatlanságára. Bár a frusztrált terapeuta tudatában volt annak, hogy mi is
történik valójában, mégis nehezen tudta dühét visszafogni. Nagy volt a kísértés, hogy meg se
szólaljon és ezáltal tovább rontsa a helyzetet.
Külső megjelenés
A koterapeuták kölcsönhatásának elemzésekor figyelmet kell fordítani külsejűk

jellegzetességeire is. Megfigyelték például, hogy női terapeuta kövérségét a csoport vagy a
koterapeutája úgyszólván sohasem hozta szóba. A felszínen, többnyire tudatosan tétováztak
bármi kövérségre utalót említeni, nehogy az sértő legyen. Ha ezt felismerték, akkor bizonyos
támogatással felszínre hozhatók a csoport érzései és így az megbeszélhetővé válik a
koterapeuták számára. Igen valószínű, hogy mélyebb szinten terhességi fantáziák lehettek
jelen. A terapeutát az anyag tartalmára való érzékenysége alkalmassá teheti annak
értelmezésére, ami azonban nem következhetne be, ha nem tudatosul jobban kövérsége.
Személyiségtényezők
A következőkben olyan személyiségtényezőkre irányítjuk a figyelmünket, amelyek bizonyos

karakter-vonások részét képezik. Amint ezt Solomon és munkatársai hangsúlyozták, ezek a
stílusváltozatok számos, koterapeuták közötti ellentét forrásai lehetnek, de ugyanakkor
kulcsfontosságú szerepet játszhatnak a jól működő csoportban.
Aktivitás-inaktivitás
Ez elsősorban a verbális megnyilvánulásokra vonatkozik. Az inaktív terapeutához képest az

aktív többet beszél: értelmezései és a helyzetre vonatkozó tisztázásai hosszabbak és
összetettebbek; a megnyilvánulásai között eltelt idő rövidebb; hajlamos a szupervíziós ülések
monopolizálására.
Aktivitás-passzivitás
E dimenzió, bár gyakran párhuzamos a fent említettel, nonverbális megnyilvánulásokat is

magába foglal. Például a terapeuta, miközben keveset beszél, mégis mélyen bevonódhat a
csoportba testtartása, mozgása, mosolygása, "figyelme", stb. révén. Így ebben az értelemben
aktív (nem passzív). A passzív terapeuta nem csupán csendes, hanem "közömbös" is, mivel
(mások számára) úgy tűnik, hogy ritkán reagál a csoporthatásokra és meglehetősen keveset
közvetít saját személyiségéből.
Nő a súlyos összeférhetetlenség lehetősége, ha a terapeuták az aktivitás-inaktivitás-passzívitás

dimenziókban szélsőségesen ellentétesek, vagy rendkívül hasonlóak. Például egy igen aktív,
bőbeszédű terapeuta valószínűleg nem működne hatékonyan együtt egy passzív, általában
csöndes koterapeutával. Céljaik, módszereik és szemléletük valószínűleg nem illene össze.
Ugyanakkor, ha a terapeuták túl hasonlóak, akkor valószínűleg a versengés fog problémát
okozni.
Kevésbé nyilvánvaló, de problémákhoz vezethet az is, ha valamelyik terapeutának

kellemetlen, hogy a csoport összehasonlítja a másikkal. A terapeuták egyikének passzivitása

gyakran azt jelenti a csoport számára, hogy nem törődik velük annyira, mint a társa, máskor
"némának" vagy tapasztalatlannak tartják. A nagyon aktív terapeutát a csoport akár
megbízhatóbbnak vagy fenyegetőbbnek, akár segítőkészebbnek vagy kritikusabbnak tarthatja.
Érzelem
A terapeuták - természetesen - különböző mértékben fejezik ki érzelmeiket. Egyik

csoportunkban a női terapeuta nyílt érdeklődést és szimpátiát fejezett ki azon betegek iránt,
akiknél fájdalmas anyag került felszínre. Bár e terapeuta erős hajlandóságot mutatott az
ömlengésre, mégis helyénvalónak tartották érdeklődését. Férfi vezetőtársa azonban hetegik
csendben dühöngött emiatt, mivel - ahogy azt később meg tudta fogalmazni - "túlvédőnek" és
"kényeztetőnek" tartotta. Nem meglepő, hogy e koterapeuta olyan személyiség volt, aki
kényelmetlenül érezte magát azokban a csoporton belüli vagy kívüli helyzetekben,
amelyekben gyengéd érzéseit kellett kifejeznie. Néhány szupervíziós megbeszélést követően
képes volt felismerni, hogy dühével szorongását leplezte. E belátás eredményeként
fokozatosan megszűnt a két terapeuta közti feszültség.
Realitás
Hasonlóan az érzelmeknél leírtakhoz itt is igen változó, hogy a terapeuta mennyit foglalkozik
a külvilággal a csoporton belül (beszélgetés az időjárásról, filmekről, stb.). Az egyik terapeuta
meglehetősen sok adatot, személyével kapcsolatos tényeket és érzéseket enged be a csoportba,
míg a másik semleges és szenvtelen marad.
Bizonyos mértékben tudatos technikai döntés eredménye, hogy a terapeuta mennyire engedi
be a "realitást" a csoportba, az optimumot illetően pedig a koterapeuták hallgatólagosan vagy
nyíltan megegyezhetnek. Megállapodhatnak például abban, hogy a kereszt- vagy a
vezetéknevüket használják-e és abban is, hogy egymáshoz mikor szólnak a csoportban.
Ugyanakkor a terapeuta önmagáról közvetített "tényleges" személy-képének nagy része nem
áll tudatos ellenőrzés alatt. A tudattalan, stílusbeli változatok megjelenését követően, a
későbbiek során számítani lehet problémák kialakulására a koterápiás vezetésben.
Beavatkozások időzítése
További változó az időzítés, amelynek mind technikai vonatkozásai, mind pedig "stílusból"
fakadó sajátosságai vannak. A terapeuták egy része úgy véli, hogy viszonylag ritka
beavatkozással több anyaghoz lehet jutni, mások ezzel szemben úgy gondolják, hogy az
összpontosítás és lendületesség biztosításához a csoportnak gyakori beavatkozásra van
szüksége. Ehhez kapcsolódik az is, hogy az értelmezésre kerülő anyag világosságát és
tudatosságát illetően különbözik a terapeuták igénye. Ezen eltérések megbeszélés révén
általában megoldhatók, de nem mindig.
Komoly koterapeuta konfliktus alakult ki az időzítéssel kapcsolatosan az egyik

csoportunkban. Jones terapeuta megjegyezte, hogy Smith terapeuta mindig pont akkor
hallgat, amikor hasznos lenne megszólalnia. Így - vélte Jones - amikor terápiás csönd
ereszkedne a csoportra, olyankor Smith biztos, hogy mond valamit. Jonest először
csak irritálta mindez, majd dühös lett (igaz, tudatosan csak később ismerte ezt föl), és
"túllicitálta" Smith-t úgy, hogy mindig mondott valamint, akárhányszor csak
megszólalt a társa, függetlenül attól, hogy az helyénvaló volt-e vagy sem. Smith
növekvő dühvel és hallgatással reagált. A csoport, természetesen, fenyegetőnek érezte

a vezetők közötti leplezetlen ellenségességet. Egyre gyakoribbá váló késésekkel,

hiányzásokkal és egyre nagyobb tétlenséggel reagált az ülések során.
Kognitív stílus
Ide tartoznak a terápia technikai sajátosságai. Ilyen stíluselemek: az alkalmazott metaforák

fajtái, szleng, zsargon, szakmai kifejezések, előadásmód. A terapeuta fokozottan érzékeny
lehet egyes csoporton belüli érzésekre, például: magányosságra vagy haragra. A terapeuták
egy része támogatóbb, míg a másik inkább vizsgálódó, vannak, akik az alapokat tisztázzák,
mások összegzők, vannak, akik önmegfigyelést és introspekciót, mások inkább a külső és
objektív tényezők vizsgálatát tartják fontosnak a terápiás anyag értékelésekor. Az egyik
terapeuta elvárja, hogy a csoport saját maga oldja meg problémáit, míg a másik elvállalja a
segítő szerepét. Végül többé-kevésbé a koterapeuták kölcsönhatásai is jelen vannak a
csoportban.
Összefoglalásként, rámutatva arra, hogy milyen problémákhoz vezethetnek a személyiség-

elemekhez tartozó tényezők, bemutatjuk annak a terapeutának a példáját, akit a csoportja és
koterapeutája egyaránt "jó anyának" tartott. E férfi terapeuta vontatottan beszélt, lomha és
elég inaktív volt, engedte, hogy a csoport kialakítsa saját tempóját és irányát, meleg érzéseket
fejezett ki és érzékeny volt a veszteség és magányosság érzésekre. Közös nyelvet használt a
csoporttal, jó humorérzéke és általában támogató kognitív stílusa volt.
Ha a terapeuta (és társa) számára kényelmes e szerep, akkor ez a csoport részére is előnyös
lesz. Valószínűleg a "jó" anyai gondoskodás hiánya a leggyakoribb élmény a
betegcsoportokban. Így a fentiekben leírt terapeuta erős áttételi reakciókat fog kiváltani.
Meglehetősen kártékony lehet azonban, ha a terapeuták egyikének nehézséget okoz egy jó

anya jelenléte. A korábban említett példában láthattuk, hogy amikor a terapeuták
megállapodtak szerepükben, de a csoport megfordította azt, akkor zűrzavar és versengés
támadt. Nyilvánvaló, hogy ez nem kívánatos jelenség. Újabb probléma adódhat abból, ha a
terapeuta úgy érzi, anyai szerepe (gondoskodó = nőies) miatt a csoport megkérdőjelezi
férfiasságát. A terapeuta értékes áttételi anyagtól fosztja meg magát, ha túlságosan lekötik
saját ezirányú érzései, vagy ha tagadja azokat. Mindkét esetben társa kiszorulna a csoporton
belüli kooperatív terápiás tevékenységből, ami valószínűleg dühítené. Harmadik lehetőség, ha
valamelyik terapeuta túlzottan féltékeny a másik anyai szerepére. Legtöbben átéltük már az
erős vágyat, hogy segítsünk. Csak tanulással és gyakorlással sajátíthatjuk el, hogy ellen
tudjunk állni ezen vágyunk közvetlen kifejezésének, ha a terápiás helyzet ezt megköveteli. A
terapeuta, ha tapasztalatlan, vagy ha túl erős e kívánsága, versengésbe kezdhet társával a
gondoskodó szerepért. Másik lehetőségként a terapeuta tagadva késztetését, féltékenységét
átfordíthatja a "túlvédő" attitűd megvetésébe (amint azt az érzelmekkel kapcsolatos
példánkban mutattuk.) A terápiás eredmény mindkét esetben csak negatív lehet, a csoportra
gyakorolt káros hatás megelőzéséhez pedig szoros szupervízióra van szükség.
DINAMIKUS TÉNYEZŐK
Jórészt tudattalan személyiségtényezők tartoznak e kategóriába, amelyek általában

hozzáférhetetlenek a részletes elemzés számára, kivéve amikor a terapeuták között konfliktus
alakul ki. Ezekben az esetekben a konfliktuselemek fájdalmas valósággá válhatnak.

Elhárítási minták
Sajátos probléma adódhat abból, ha a koterapeuták túlnyomórészt azonos elhárítási mintákkal

rendelkeznek. Block (1961) mutatott be erre egy példát:
Dr. X. és dr. Y. haladó terapeuta jelöltek, évek óta barátok voltak. A két hasonló
karakterű férfi intelligens és barátságos volt. Mindkét orvos jellegzetes elhárítási
módja a versengési helyzetekben történő reakcióképzés volt. Ez mint a társaik által
megfogalmazott irigységre adott reakció, korán megjelent a csoportban. A “jó
betegekért” folytatott verseny során elért “győzelem” öröme a csoporton belül
hamarosan passzivitáshoz és a vezető szerep visszautasításához vezetett.
Személyiségük, amely ebből a szempontból hasonló volt, meggátolta őket abban, hogy
valamelyikük fölismerje a másik reakcióképzését. Egymás elhárítási mechanizmusait
kiegészítve egységfrontot alkottak a szupervízió során. E tapasztalat alapján arra az
általánosításra tehetünk kísérletet, hogy viszont-áttételi problémák felismerése eltérő
személyiségű csoportvezetők esetén eredményesebb, míg személyiségük hasonlósága
gátolja e jelenségek idejében történő felismerését. (215.p.)
Saját gyakorlatunkból választottuk a következő példát:
A kiváló Smith és Jones lelkes, a páciensek érzéseire érzékenyen reagáló terapeuták voltak.
Bár általában reálisan ítélték meg saját képességeiket, a koterápiás helyzettel járó versengésre
önmaguk szokatlan mértékű háttérbe szorításával reagáltak: mindkettőjük a másikat tartotta
jobb képességű terapeutának. Minden rendben volt, míg Jonesnak el nem kellett hagynia a
csoportot. Az elválás miatti szomorúság ellen Jones racionalizációval védekezett, úgy
gondolta, hogy személyében a csoport csupán a gyengébb terapeutát veszíti el. Smith úgy
érezte, hogy Jones érzéketlenül elhagyja. Haragja ellen gyásszal védekezett, mivel a jobb
terapeuta elmegy és a csoport a gyengébb terapeutára marad.
A koterapeuta végleges távozásának közeledtével más típusú helyzet alakult ki egyik

csoportunkban:
A távozó terapeuta-jelöltnek ez volt az első csoportélménye. A csoport jól működött és

a terapeuták egyre jobban megszerették egymást. A távozást jó előre bejelentették, ők
maguk pedig éberen figyelték a leválást (vagy annak elkerülését) hordozó anyagokat.
Az ülések utáni, terapeuták közti megbeszéléseken kívül a csoportot folyamatos
esetismertetés során hetente meg is tárgyalták, így a terapeutáknak több oldalról is jó
lehetőségük nyílt a részletes megfigyelésre és szupervízióra. Mindezek ellenére a
terapeuta távozását megelőző két-három hétben mindkét csoportvezető számára
észrevétlenek maradtak a csoport leválási szorongásaira utaló jelek. Az
esetmegbeszélés részvevői ismételten rámutattak erre a tényre, s a két csoportvezető
mindig egyetértett velük abban, hogy a “következő alkalommal” ezt majd “meg kell
beszélni”. Ám ez minden alkalommal elmaradt. Visszatekintve mindkettőjüknek
világos volt, hogy a csoport leválási félelmével való foglalkozás egyet jelentett
számukra a saját ezirányú szorongásaikkal történő foglalkozással, ők maguk pedig
tudattalan összejátszásukkal tagadták ennek létezését.
Az utolsó példában két olyan terapeuta szerepel, akik hasonló kognitív stílussal és egyforma
elhárítási mintákkal rendelkeztek.

A szerzők által vezetett csoport tagja, Miss A. különösen éles eszű volt a páciensek érzéseit és
elhárításait illetően. Értelmezései olyan pontosak voltak, hogy bámulatba ejtette a
terapeutákat képességeivel. Ugyanígy a legszemélytelenebb témákban is precíz és racionális
volt, olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket a terapeuták is értékesnek tartottak saját
magukban. Ugyanakkor Miss A. borzasztó nehézségekkel küzdött saját interperszonális
kapcsolatainak terén, önismerete pedig semmi volt ahhoz képest, ahogyan másokat képes volt
megérteni. Ha a csoport betegei szembesítették ezzel, akkor megfélemlített, zavart és dühös
lett, általában hallgatással reagált. A terapeuták csodálatuk és Miss A. intellektuális
képességeivel történő azonosulásuk következtében többnyire képtelenek voltak a megfelelő
beavatkozásra azokban a konfliktusos helyzetekben, amikor Miss A. hallgatott. Bizonyos
értelemben nem engedték, hogy pácienssé váljék a csoporton belül.
Versengés
A koterapeuták közti versengés viszályhoz vezethet. Két többé-kevésbé azonos rangú

képzésben lévő terapeuta szerepel a következő jellemző helyzetben, akik a csoportvezetésért,
a dominanciáért versengenek. Block (1961) találó illusztrációja a következő:
Dr. Brown és dr. White helyzete és beosztása közel azonos volt az osztályon. Mindketten
agresszívek és autoriterek voltak. Az ötödik csoportülés során mindkét terapeuta aktívan
foglalkozott a csoport kezdeti szakaszában megjelent ellenségességgel, bár nem értettek egyet
ennek eredetét illetően. Mindkettő saját szempontját igyekezett megmagyarázni a csoportnak.
Hamarosan dühösek lettek egymásra, mivel az egyik olyan értelmezést adott a csoportnak,
amelyet a másik összeegyeztethetetlennek tartott a sajátjával. Haragjuk áttevődött a
csoportülések utáni, elhúzódó megbeszélésekre is. Mivel egyik terapeuta sem ismerte föl,
hogy versengenek egymással, így képtelenek voltak ellentétük feloldására. A hatodik
csoportülésen aztán mindkét terapeuta reakcióképzéssel reagált saját ellenségességére. Az
ülés során mindvégig hallgattak, s a csoport így átmenetileg aktív szakmai vezetés nélkül
maradt. Természetesen a csoport reakciója megfelelt a terapeutákénak (216.p.).
A verseny nem csak a dominanciáért folyhat, lehet más célja is. Ez olyan jellegzetes vágyakat
foglal magában a terapeuta részéről, hogy szeressék és csodálják, a legtöbb szeretetet és
tanácsot nyújtsa, a legmegértőbb és legérzékenyebb legyen, egyszóval, hogy jó anya legyen.
Szükségtelen hangsúlyozni, hogy ezek hátterében gyakran neurotikus ok áll.
Osztályos serdülő páciensek csoportjával dolgozó két, képzésben lévő terapeuta közül az
egyik új munkahelyre került és így, a forgásos munkaszervezés bizonyos problémái miatt csak
egy hónap múlva került új terapeuta a csoportba. Ez idő alatt a csoport hozzászokott, hogy
csak egy terapeutája van, aki szintén jól érezte magát ebben a helyzetben, élvezte
függetlenségét és azt, hogy az esetmegbeszéléseken folyamatosan a figyelem középpontjában
lehetett. Végül képzésben lévő, a serdülő ellátásban kezdő és kollégájánál fiatalabb terapeuta
került a csoportba. A kezdeti csoportreakció negatív volt. A csoport nem sajnálta az időt, hogy
az új terapeutának visszajelezze bizonytalanságát, és hogy számos bántó összehasonlítást
tegyen közte és elődje között. Végül a páciensek úgy döntöttek, hogy felesleges, sőt káros a
csoportra, s kifejezték kívánságukat, hogy távozzék. A tapasztaltabb terapeuta mindezek során
többnyire hallgatott. Az esetmegbeszéléseken néhányan rámutattak, hogy a tapasztaltabb
terapeutának közbe kellett volna lépni. Ő azonban jól kidolgozott magyarázatokkal
védekezett. Az egyik nap azonban a következő megjegyzést tette: “….. az én csoportom”. A
szupervízor élesen rákérdezett erre, s ezután kezdett derengeni a felismerés: a tapasztaltabb
terapeuta megfelelő beavatkozása azért maradt el, mert tulajdonképpen élvezte a másik

kényelmetlen helyzetét. Képtelen volt azon vágyának szabályozására, hogy csodálják és

imádják. Felismerte azt is, hogy tudatos énképével szemben, amely szerint ő igen kompetens
terapeuta, valójában “rossz” terapeutává vált birtoklási vágya révén.
Önértékelés
A terapeuta önértékelésének irreális felerősödése vagy csökkenése nagy valószínűséggel

problémákhoz vezet. Érdekes példa erre annak a terapeuta-jelöltnek és egy ápolónőnek az
esete, akik pszichotikus és határeseti páciensek osztályos csoportjával dolgoztak.
A csoporttagok fiatalok és intelligensek voltak, legtöbbjük főiskolai végzettséggel is

rendelkezett. Elhárítási módként túlracionalizálás és intellektualizálás alakult ki, ami gyakori
irodalmi idézetekben és nevekkel való dobálózásban nyilvánult meg a csoportüléseken. Bár
nyilvánvaló volt, hogy a csoport részéről ez elhárítási manőver, a vezetők mégsem
értelmezték, hanem ehelyett hallgattak, illetve ha megszólaltak, akkor kizárólag más anyaggal
foglalkoztak. Végül az aktív szupervízió segítségével mindketten elismerték, hogy a csoport
intellektuális képessége és irodalmi jártassága kisebbségi érzéseket keltett bennük, és az
önértékelésüket ért fenyegetés ellen passzivitással, tagadással védekeztek. A vezetőkkel
kapcsolatban hallgatólagos csoportelvárás így nem került kielégítésre.
Más helyzet alakult ki abban a csoportban, amelyet a két képzésben lévő terapeuta vezetett.
Az egyik terapeuta, aki valóban tapasztalatlanabb volt, egyben kevésbé intelligensnek és

rátermettnek érezte magát. A csoport indulása után röviddel be is vallotta ezt kollégájának.
Eleinte úgy tűnt, hogy minden jól megy, s a tapasztaltabb terapeuta vitte az aktív vezető
szerepet. Idővel azonban a járatlanabb terapeuta egyre tapasztaltabbá vált, a várt felelősség-
megosztás azonban nem jött létre. A tapasztaltabb terapeuta szilárdan tartotta vezető szerepét,
olyannyira, hogy beavatkozásai kapkodóvá és meggondolatlanokká kezdtek válni.
Vezetőtársa először szerényen, majd egyre határozottabban kezdett tiltakozni ez ellen
négyszemközt. Eredménytelenül, s így egyre sértettebb lett. A terapeuták ellenségeskedése és
a csoport türelmetlenségének fokozódása egészen addig tartott, amíg a szupervízor tisztázni
nem tudta, hogy valójában mi történt. Mivel a tapasztaltabb terapeuta nagyobb jártassága és
jobb adottságai ellenére bizonytalanabb volt önmagában, mint amennyire azt bevallotta, a
kiegyensúlyozottabb koterápiás interakciók csak lassú folyamat során alakulhattak ki.
Alapvetően alacsony önértékelését felnagyított terapeuta-énképpel leplezte, s így kénytelen
volt neurotikusan ragaszkodni gyámkodó szerepéhez.
KÖVETKEZTETÉSEK
Amint korábban említettük, szinte kizárólag a koterápiás kölcsönhatások klinikai

vonatkozásaira összpontosítottunk. Mivel igen terjedelmes és meglehetősen változatos
anyagunk volt, hasznosnak tűnt egyrészt bizonyos szempontok szerint osztályozni, másrészt
esetismertetéseket fűzni hozzá, hogy szemléletesebbé tegyük. Mivel egyszerre törekedtünk
teljességre és gyakorlati osztályozásra, jelentős átfedések jöttek létre.
Egyik, korán megfogalmazódott következtetésünk szerint az összeillő koterapeuták

kiválasztására legalább annyi gondot kell fordítani, mint a csoporttagokéra. A
kölcsönhatásban álló tényezők hatalmas variációs lehetősége megnehezíti az eredmények
előrejelzését, azonban ha nem gondoljuk át alaposan, hogy ki kivel dolgozzon együtt, akkor
olyan problémák sokasága fogja akadályozni a koterapeuta tanulását és a csoport működését,

mint amelyeket tanulmányunkban bemutattunk. Véleményünk szerint, ha a koterapeuta

párokat az általunk ismertetett kategóriák szerint osztályozzuk, akkor a lehetséges
kölcsönhatások az ésszerűség határain belül előre jelezhetők. Néhány általános irányelv:
1. A terapeuták közös háttere és a hasonló terápiás technika növeli a szabad

gondolatcserét és fokozza a kölcsönös megbecsülést. Viszont potenciális veszély
ilyenkor a közös vakfolt és a túlzottan szűk terápiás fókusz.
2. Egyetértve Block nézetével (1961.), úgy véljük, hogy a koterapeuták
személyiségének különbözősége elősegíti a viszont-áttételes problémák időben történő
fölismerését, míg hasonlósága megnehezíti.
3. A kérdés nem az, hogy a terapeuták közti különbségek – mint nemi szerepe, rassz,
beavatkozás időzítése vagy bármilyen más vonás – megjelenik-e, hiszen ezek szorosan
hozzátartoznak a koterapeuta kölcsönhatások összegződéséhez és lényegéhez.
Valójában az interakciók minősége a fontos: mennyi nyíltság és kommunikációs
készség van jelen az ellentétek és a bizalmatlanság ellensúlyozására. Amennyiben az
utóbbiak a hangsúlyosak, úgy az aktív szupervízió nélkülözhetetlen és megfontolandó
a terapeuta-csere lehetősége.
4. Ha előre fel akarjuk mérni, hogy adott tényező (külsődleges, személyiségbeli vagy
dinamikus) vajon negatívan befolyásolja-e a koterápiás kölcsönhatásokat, akkor meg
kell határozni ezek viszonylagos hozzáférhetőségét a tudatosság számára. Például
(ahogy az utóbbi esetben is) ha a terapeuták különböző rasszba tartoznak és viszonylag
toleráns személyiségek, akkor tudatosan törekedhetnek arra, hogy ne sértsék meg
egymást, ez viszont gátoltsághoz vezethet. Ez jórészt a külsődleges tényezőkhöz
tartozik és valószínűleg különösebb nehézség nélkül megbeszélhető. Ha azonban az
egyik terapeutában intenzív lelkiismeret-furdalás és a másik rasszhoz fűződő érzései
miatt és arra kényszerül, hogy tagadja ezeket, akkor a gátoltság fennmarad.
5. Végül nem csak arra kell gondot fordítani, hogy a koterapeuták illeszkedjenek
egymáshoz, hanem arra is, hogy a létrejövő kölcsönhatások illeszkedjenek a csoport
áttételi igényeihez. Két passzív, egymással jól megférő terapeuta nem lenne megfelelő
olyan csoport számára, amely maga is elég passzív, és két határozott, agresszív
terapeuta sem lenne jó választás olyan csoport számára, amely fél a domináns
szülőfiguráktól.

Kaplan, R.E.: A sérülés dinamikája az encounter csoportban: a hatalom, a hasítás és az ellenállás hibás kezelése
Kaplan, R.E.: A sérülés dinamikája az encounter csoportban: a

hatalom, a hasítás és az ellenállás hibás kezelése
In: Internatioal Journal of Grup Psychotherapy 32 163 – 187. 1982. (Fordította: Lovas
Zsuzsa)
A jó társadalmi élet paradoxonja, hogy bármely intézmény képes dolgokat létrehozni és képes
ártani.
Ez a paradoxon igaz a nemzetek, a család és az encounter csoportok esetében. A fizikai
világban a konstruktív és destruktív lehetősége a tűznek, a nukleáris energiának jól ismertek.
A társadalom területén ez a paradoxon kevésbé nyilvánvaló. Minden társadalmi formában,
beleértve a segítő-kapcsolat különböző fajtáit, a hatalom gyakorlása nem ártalmatlan dolog.
1978-ban az egész országban nagy megdöbbenést keltett az a tömeges öngyilkosság és

gyilkosság, amelyben 900-nál többen haltak meg a “Népek Temploma” elnevezésű szektában
Jonestownban, Guyanában. Majdnem annyira megdöbbentő volt az a társadalmi forma,
amiben lezajlott, mint maga a kollektív ön-destrukció. Ez az esemény borzasztó fantáziákat
keltett a kultusszal kapcsolatban annak Messiás vezetőjével, akinek akaratát követi; - emiatt a
kormányban komoly megbeszélést folytattak a kultuszok feltárására és szabályozására. Rossz
érzésünk támadt, hogy elkerülte figyelmünket az a tény, hogy sok nagyszerű, kevéssé ismert
szociális tapasztalatot lehetne szerezni a kultuszokról, - pl.: Oneida és Amana kommunák a
XIX. Században – és számos mai kommunáról is (Kanter 1972).
A segítő foglalkozásokon az a tendencia alakult ki, hogy a pozitív dolgokat hangsúlyozzák. A

pszichoterápia hatékonyságának kérdése elsődlegesen azon alapul, hogy elérik-e, vagy sem a
kívánt eredményt. Ezt évek óta szenvedélyesen vitatják. Arra a lehetőségre, hogy a terápia
éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit tervezünk, ritkán gondolunk. A terápiát főleg mint
kellemes dolgot tekintik, és eltekintenek veszélyes voltától, legalábbis a terapeuta
szempontjából. Így a szakma a hasadás egy fajtájával kezd foglalkozni.
Ha az encounter csoportvezetők segítő-technikájukról kedvező képet adtak volna, - a jobban

megalapozott segítő-szakmának - nem jelentett volna nehézséget a felelősség észrevétele az
Encounter csoportban.
Az Encounter csoportok robbanásszerűen törtek be a színre, és olyan gyorsan szaporodnak,

hogy azt kell mondanunk, a magas szakmai színvonal nem áll mindig fenn. – És most enyhén
fejeztük ki magunkat. - Ugyanakkor lehet valami abban, hogy az Encounter csoportok a
segítőszakmák családjának “fekete báránya”, és több kritikát kap, mint amennyit érdemel.
A szomszédos szakmák tagjainak vádló ujja az Encounter csoportokra mutat, bár néha
helyesebb lenne, ha önmagukra mutatna. Az encounter csoportoknak lehetőségük van arra,
hogy elősegítsék a tanulást, változást, de épp a változáshoz szükséges energia időnként
destruktív erővé válhat. Ugyanezt a gondolatsort alkalmazzuk a pszichoterápia során.
A sérülésről szóló cikkek, és azzal foglalkozó kutatások legtöbbje az Encounter csoporttal

foglalkozik - ez a cikk is ezt teszi. Mégis hiba lenne azt hinni, hogy ennek a cikknek kevés,
vagy egyáltalán semmi köze nincs a pszichoterápiához. Ellenkezőleg! A pszichoterápia
okozta sérülés kutatásának hiánya ellenére 70 ismert terapeuta és kutató újabb vizsgálata
megmutatta, hogy a sérülés lehetősége a pszichoterápiában realitás. Előnybe helyezve a

“negatív hatás” kifejezést a sérüléssel szemben, Hadley és Strupp (1976) arra a

következtetésre jutott, “a pszichoterápia negatív hatását a területen dolgozó szakemberek
túlnyomórészt jelentős problémának tekintik, amely mind a gyakorlati szakember, mind a
kutató részéről különleges figyelmet érdemel”.
Ez a cikk azt vizsgálja, milyen gyakorisággal történnek sérülések az Encounter csoportban, és

azt a folyamatot, amely során kialakulnak. A cikk első része áttekintést ad a sérülések
előfordulásának vizsgálatáról. A cikk második részében megkíséreljük, hogy egy szerkezetet
konstruáljunk a sérelem dinamikájának megértésére ezekben a csoportokban.
A sérülés előfordulásának vizsgálata
Mielőtt továbbmennénk, definiálnunk kell az Encounter csoport fogalmát: az Encounter

csoport néhány ember intenzív csoportélménye, akiknek célja, hogy megvizsgálják
élményeiket, az egyes tagok lelki-alkatát, és az interperszonális kapcsolatot a tagok között, -
mindezt a csoport dinamikájába ágyazva -.
Az Encounter csoportot az önfeltárulkozás magas szintje, az interperszonális konfrontáció, és

az érzelmek intenzív volta jellemzi; az ilyen csoportok törekszenek arra, hogy ne
strukturálódjanak.
A kísérlet, hogy felderítsék a kockázatot az Encounter csoportban, nagyfokú eltérést

eredményezett a sérülés arányát illetően. (Hartley, Robuck, Abramowitz, 1976). Az eltérés
részben abból származott, hogy hogyan definiáljuk a sérülést.
Ha úgy határozzuk meg, hogy bármely negatív élmény, az előfordulás mértéke jóval
magasabb, mintha szűkebben értelmezzük. A sérülés egy lehetséges definíciója, bármi ami
fölötte van a személy általános pszichopatológiai tendenciáin, ezzel a megközelítés-móddal
Gottschalk (1966) extrém magas, majdnem 50 %-os sérülésarányt talált. Ha úgy határozzuk
meg, mint maradandó károsodást, az eredmény alacsonyabb lesz. Rogers (1968) 6 %-nyi
rossz élményt, és csak 1 %-nyi maradandó ártalmat talált.
Ebben a cikkben a sérülést úgy határozzuk meg, mint maradandó károsodást, amely a
csoportélmény eredménye. Ez a meghatározás megegyezik Hadley és Strupp (1976) és
Liebermann, Yalom és Miles (1973) ajánlott definíciójával.
Liebermann és munkatársai szerint (1973) sérülés történik, ha a “csoport alatt/után az egyén

kellemetlenül érezte magát, és/vagy több maladaptív védekezést alkalmazott, és ez a negatív
változás relatíve maradandó volt”.
Liebermann és munkatársainak (1973) kutatása - mind a mai napig - az Encounter csoport,

és az Encounter csoportban létrejött sérüléseknek a legalaposabb vizsgálata. Eredményeiket
könyv és cikk formájában széles körben publikálták. Különösen figyelemreméltó a magas
sérülés-ráta, amely hitelesnek tekinthető a kutató és a kutatás alapossága miatt.
Tanulmányukban azt találták, hogy 206 induló részvevő közül 7,8 % szenvedett sérülést, és
9,1 % volt a sérülés aránya azoknál, akik a csoport felén, vagy annál több ülésen vettek részt.
Liebermanntól egy példát mutatunk be illusztrálásul annak megértésére, hogy mit jelent a
sértő, vagy destruktív viselkedés: - a destrukció a vezető részéről gúnyolódást, becsmérlést és
nagyképűséget -.

Egy vezető azt mondta az egyik csoporttagról: “Sam, maga úgy ül itt köztünk, mint egy
potyautas, tudják, mint akiben egy csöppnyi érzelem sincs”. Egy másik vezetői kijelentés:
“Georg a félnótás konformista típusa”. Ez a sértő megjegyzés nagyszámú kilépést idézet elő a
csoportban, a megjelenés extrém módon lecsökkent, - mindez nagyon alacsony csoport-
kohéziót eredményezett. – Egy harmadik vezető kérdőre vont egy relatíve csendes
csoporttagot, a következő sértő módon:
“Hogy jön maga ahhoz, hogy itt ül, és semmit sem mond? Miért nekem kell magához
fordulnom? Mi van magában belül? Miért nem nyílt? Miért ily módon használja a
szarkazmusát? Meg akarjuk tudni, ki maga, és mit érez. Én már belefáradtam, hogy magát
noszogassam, és kiderítsem, milyen is. Azt akarja, hogy mindannyian olyanok legyünk, mint
maga? Meddig csináljuk ezt, 24 órát egy hang nélkül?” Ez után a vezető kilöttyintette kávéját
a szobában, pofonvágta a csoporttagot, és meglökdöste. Érdemes megjegyezni, hogy a
csoportvezetőnek nagy tekintélye volt a csoporttagok körében, és a megfigyelőknek
viselkedése kompetensnek tűnt. Nem meglepő, hogy a vezető bántó rosszindulata és agresszív
viselkedése kapcsolatban volt a csoportjai néhány tagjának sérülésével. Minden vezető
felidézett 2-3 sérülést csoportjában. Ezek közül az egyik egy asszony esete, akit többféle
módon is támadás ért, beleértve a fizikai bántalmazást is, az egyik csoporttag részéről. Ez a
támadás egy olyan csoportban játszódott le, amelyben a vezető maga is alkalmazta a fizikai
bántalmazást. Az asszony passzív és csendes volt, akin haragjával kapcsolatban “segítettek”.
Leginkább a vezető támadására emlékszik, aki síri hangon megjegyezte, hogy “a skizofrénia
határán áll”. Ez után hónapokig depressziós volt.
Egy másik sérülés, amelyben egy csoporttagnak negatív csoportélménye volt, és egy későbbi
interjú során a következőket mondta: “A vezető azt mondta nekem, hogy egy kuka barom
vagyok, mert nem tudtam, hogy kell részt venni a csoportban. Én valóban úgy éreztem, hogy
kívül maradtam és nagyon bántott, hogy különbözöm a többiektől a csoportban. Kívülálló
voltam, és úgy kezeltek, mint a legalacsonyabb rendű dolgot, ami a világon van. Az élmény
hatására teljesen összeomlott, elvesztette hitét önmagában. Extrém depresszióban szenvedett,
és hat hónapig tartó pszichoterápia kellett, hogy visszahozzák a csoport előtti állapotba.
(Liebermann 1973).
A szerzőket megdöbbentette a csoportvezetők felelőtlensége, és a csoporttagok sérülése.

Liebermanék nehezményezték a sérülés ilyen magas mértékét. A sérülés mértéke - elérve a 10
%-ot megengedhetetlen és elfogadhatatlan abban a törekvésben, hogy elősegítse a
személyiség felnőtté válását. (Liembermann, 1973)
A legáltalánosabb eredmény az volt, hogy a vezetők sérülést okoznak. Ezt széles körben
publikálták. A csoport típusának megközelítésekor azt találták, hogy nem ez számított, -
legyen az Gestalt TA, vagy T csoport - a döntő a vezető stílusa volt. A sérülések magas
mértéke érhetővé válik a vezető felelőtlenségének megvilágításakor, de kérdés, hogy néhány
vezető brutalitása mennyire reprezentálja a csoportvezetőket. Ez, és még más megfontolások
során az a kérdés merült fel, lehet-e általánosítani a tanulmány eredményeit, és van-e
jogosultsága annak a következtetésnek, hogy a résztvevők az Encounter csoportban 1-10
arányú sérüléssel számolhatnak.
- Replikáció - Tovább vizsgáljuk a kockázatot az Encounter csoportban.
Kollégáimmal megismételtük Liebermann és munkatársainka vizsgálatát.
(Kaplan, Obert és Van Buskirk, 1980)

Vizsgáltunk négy csoportot és 44 tagot foglalt magába, akiket véletlenszerűen válogatunk be

a csoportokba. A stáb egy képzett tagból és hat postgraduális hallgatóból állt, akik a négyből
három csoportot párosan vezettek. A csoportokat csoportdinamikai egyetemi kurzus részként
ajánlottuk. A kurzus 2,5 hónapig tartott, a csoport-foglalkozások 2,5 órásak voltak, és kétszer,
- a szemeszter során egy korai és egy késői fázisban - hosszabbak. Mind a négy T-csoport
volt, ebben a megközelítésben a figyelmet a csoporttagok viselkedésére, interperszonális
kapcsolataira, és a csoport-folyamatra helyezték.
Végül egy megjegyzésre érdemes tulajdonsága ezeknek a csoportoknak azt volt, hogy a stáb
Liembermanntól eltérően úgy működött, mint saját csoportjuk része, amely rendszeresen
találkozott, hogy közösen tervezzenek, kritizálják egymás munkáját és tanuljanak abból. Az
adatokat két képzett hallgató, Obvert és Van Buskirk gyűjtötte össze, akik nem vettek részt a
T-csoport stábjában. A négy csoportból kettőnek két kutató - csoporton kívüli konzultáció
céljából - rendelkezésére állt. A másik két csoportnál ez az időhatárok miatt nem volt
megvalósítható. A cél az volt, hogy elősegítsék a csoporttagok közötti kölcsönös kapcsolatok
kialakítását, és gondoskodjanak a lehetséges értelmes segítésről a csoporttagok számára. A
csoporttagok és a kutatók – tanácsadók közötti kontaktus nagy része korlátozott volt. A
kutatási terv szigorúan követtel a Liebermannék által használt módszereket, a sérülés
azonosításában. Az adatok hat típusa bizonyult használhatónak a korábbiakból:
1. dropoutok,
2. azon résztvevők megnevezése, akik megsérültek csoportjukban,
3. a kérdőíven alacsony pontértéket adókat megkérték, hogy értékeljék élményeiket,
4. A résztvevők alacsony vezetői értékelése a kérdőívek alapján, amelyet a csoport

kezdetén és végén végeztek,
5. pszichoterápiába jelentkezés a csoport alatt, ill. néhány hónappal utána,
6. a csoport folyamán sürgős pszichiátriai beavatkozás szükségessége.
Bármely személyt, akit ezen módszerek bármelyikével azonosítottunk, úgy tekintettük, mint
akinél a sérülés gyanúja felmerült, és a csoport befejezése után 9-11 hónappal felhívtuk
telefonon. A telefonbeszélgetés tárgya a személy csoportbeli élménye volt, bármely
kellemetlen hatás a csoport-élmények kapcsán, vagy az azóta eltelt időben, melyek alternatív
értelmezést alakíthatnak ki a negatív eredményekre.
A cél annak meghatározása volt, vajon történt-e sérülés, és ha igen., akkor azt valóban a
csoport okozta-e? Minden - valószínűleg sérülést nem szenvedett - csoporttagot is felhívtak,
hogy kiderítsék, vajon pszichoterápiás kezelésbe léptek-e a csoport befejezése óta. Bármely
személlyel, aki jelezte, hogy a csoportban megsérült, személyes interjú történt.
Eredmények
Listát készítettek 19 - feltehetően - sérülést szenvedett személy adatinak alapján. Telefon-

interjú során a személyek száma négyre szűkült, ezekkel mind személyes interjú történt, és
közülük csak egyet találtak sérültnek. A sérülések aránya 2,3 % volt azoknál, akik kezdték a
csoportot (44 személy), s akik befejezték (42 személy) 2,4 % volt a sérülés aránya.

A következő események egy sérülés történtét írják le:
A sérült egy 22 éves social worker diáklány, aki kezdetben tétovázott, hogy részt
vegyen-e a kurzuson, a T-csoport megterhelő volta miatt. A csoportélmény során úgy
látta, hogy a csoport terápiába fordul, a csoportvezető képzetlensége folytán.
Érzéseinek hangsúlyozásában bizonytalan volt, s nem volt hajlandó az aktív
részvételre. Más csoporttagok befolyást gyakoroltak rá, hogy bevonják őt is a
csoportfolyamatba, és elmondása szerint “bűnbakká” tették. Egyik kritikusa a férfi
vezető volt (volt női vezető is), aki azt a képet rajzolta róla, mint akiből hiányzik az
interperszonális melegség. Egy alkalommal így jellemezte: “hideg víz csorog az
ereiben”. Így a vezető ahelyett, hogy közvetítővé vált volna a lány és a csoporttagok
közötti konfliktusban, inkább a támadókhoz csatlakozott. A lány úgy emlékezett, hogy
kritizálása - a vezetőből kiindulva - egyre durvábbá vált. Gyakran kiborulva,
önbizalmát vesztve távozott a csoportülésekről. Úgy érezte, a csoport abba az irányba
befolyásolta, hogy szakítsa meg kapcsolatát azzal a férfival, akivel ebben az időben
együtt élt. Belső feszültsége kifejeződött ebben a kapcsolatban, és végül ez okozta a fő
konfliktust. A kapcsolat a csoportfolyamat során véget ért. A kapcsolat elvesztése, és a
csoporttól kapott negatív feed-back kombinációja vezetett ahhoz, hogy pszichoterápia
segítségével hamarosan rendbe jött, de a T-csoport úgy maradt meg benne, mint egy
fájdalmas, destruktív emlék, és mindig erős negatív érzései támadtak, valahányszor
összefutott ennek a csoportnak valamelyik tagjával.
Röviden, mik voltak a sérülés alkotóelemei: egy “én-gyenge” személy, az elsődleges

kapcsolat zavarával; feltételezett peremhelyzete a csoportban; konfliktus, amely
peremhelyzete miatt robban ki; a vezetők hiánya a konfliktus hatékony megoldásában; az
egyik csoportvezető belépése a küzdelembe, ahol, kritikai megjegyzésével fájdalmat okoz.
További lényeges faktor a csoport alacsony kohéziója volt. A csoport befejezésekor minden
csoporttag kérdőívet töltött ki, amelyben a többi csoporttagot értékelte különböző dimenziók
mentén, beleértve, hogy hogyan hat a csoport befejeződése a többi tagra. Abban a csoportban
amelyben a sérülés történt, - a 11 tagból öt, a sérült maga is - a skála középpontjánál
magasabb értékpontot kapott. Így volt egy csoport, amely soha nem nőtt össze. A vezető
kijelentését - “hideg víz csorog az ereiben” - meg kell vizsgálni. A kritikai megjegyzés
nagyban befolyásolta az adó és kapó kapcsolatát, ebben az esetben a kapcsolat nem fejlődött
olyan irányba, ami igazolná a kritikát.
A 2 % körüli sérülés tanulmányozásának eredménye aligha dönti el a vitát, hogy mi okozza a
sérülést az Encounter csoportban. Ez csak azt demonstrálja, hogy egy helyzetben a sérülés
aránya alacsony volt. A feltételek a következők: az Encounter csoport és típusa, a T-csoport;
talán sokkal konzervatívabb megközelítésű, mint a többi típus. Integrált rendszer, amelyben a
csoporttagok egy nagyobb közösség részei, és a stábtagok egy nagyobb stáb-csoporthoz
tartoznak; vezetők, akiknek képzettsége inkább közepes szintű, egy intenzitás, korlátozott
struktúra; - ez alatt azt értjük, hogy az üléseket korlátozott számban, hetente tartják.
Jelen tanulmány megerősíti Liebermannék több jelentős felfedezését. Ami bizonyítható, az az,
hogy a felelősségteljes nondestruktív vezetés kapcsolatban van a relatíve alacsony sérülési
rátával. Érdekes mindkét tanulmányban, hogy a vezetők osztályozására talál ráta - mint
gondoskodó típusú - 3 %. A gondoskodó vezető törődő, értelmező, szabályozza az
érzelmeket, és enyhíti a végrehajtó szerep megjelenését. (Liebermann, 973).

A sérülés mennyiségi kérdéséhez hozzá kell tennünk a hogyan jött létre kérdéskört is. Nem
tudjuk hatékonyan kontrollálni az Encounter csoportban a sérüléseket, ha nem tudjuk, hogyan
jönnek létre. A következő fejezetben kísérletet teszünk arra, hogy kialakítsuk a sérülés
dinamikájának koncepcióját az Encounter csoportban.
Az Encounter csoport sérüléseinek eredete
Sérülések jönnek létre az Encounter csoportban, ha a vezetők maguk is támadóak, elutasítóak,

vagy korlátozzák a tagokat; és létrejönnek akkor, ha a vezetők hagyják, hogy a csoport
félrekezelje a tagokat. De mi az oka annak, hogy előfordul destruktív viselkedés; hogy
bizonyos tagok fogékonyak, és végül is a hibás kezelés áldozataivá válnak?
A cikk további része elméleti szerkezetet kínál a sérülés folyamatát körülvevő

pszichoszociális dinamika megértésére. A szerkezet kísérleti jellegű, de konzisztens a
tárgykörben publikált kutatással.
Számtalan faktor vezet következményekhez az Encounter csoportban: az intenzív

csoportélmény a csoporttagok fejlődésére fordítódik. Nyilvánvaló, hogy a csoport
összeállítása különbségeket hoz létre. A csoport tanulási potenciája nagymértékben
befolyásolható azáltal, hogy vajon a tagok motiváltak-e arra, hogy megismerjék magukat,
vagy ellenállnak a megismerésnek. A struktúra is fontos. Befolyásolja a tagok
megérinthetőségét, amely függ például az ülések gyakoriságától. Az olyan tényezők, mint az
összetétel és szerkezet, meghatározzák azt az anyagot, amivel dolgozni kell, és
meghatározzák a munkavégzéshez felhasznált eszközöket. De ez adott embercsoportnál -
meghatározott szerkezeti korlátok között - a vezetés az egyik legfontosabb tényező.
A VEZETÉS
A hatalom pozíciója
Az Encounter csoport is formális szociális rendszer, amelyben a személyeknek a vezető és a

tagok szerepe van kiosztva. Azaz, van egy fontos demarkációs vonal, mivel a két szerep
közötti kapcsolat rétegződik. A vezető hatalma megnő azáltal, hogy ráruházzák az autoritást,
és kompetensnek tartják a tagok. A vezető rangja és hatalma az intenzív csoportban csak
emelkedik, a csoport jellegzetesen strukturálatlan természete folytán. Ez hiányérzetet kelt a
tagságban, és ezért függőségi igénnyel fordulnak a vezető felé, aki valószínűleg tudja az utat
minden megjelenő konfuzión és zavaron át. Tulajdonképpen alapvető funkció, hogy a vezető
kontrollálja a rendszer és a kultúra létrejöttét, mégis amorf és láthatatlan lehet a tagok
számára az, ami irányítja a csoport életét. Így a csoportvezető direkt módon befolyásolja a
tagokat azáltal, hogy interakcióba lép velük, és indirekt módon, a keretek létrehozásával
(Liebermann, 1973, Yalom, 1973).
Bár a vezető fölényhelyzete magától értetődőnek tűnhet, nem mindenki teszi magáévá az
Encounter csoporttal kapcsolatban ezt a megközelítést. Néhány szakember szerint nincs
jelentős különbség a vezető és a tagok között. Még olyan is hallottam, e szemlélet prominens
képviselőjétől: “a csoporttagok felelősek egymásért”. Gibb (1972) másfajta példát hoz. Azt
állítja, hogy a vezető egyenértékű a csoporttagokkal, és hogy a vezető fő feladata, hogy a
“közelség” érzését segítse elő a csoportban. Ritkábban fordul elő az önmagáért érzett
felelősség kultuszának megerősítése. Bár az önmagáért érzett felelősség és a vezető - tag
együttműködés hangsúlyozása hatásos módja lehet a részvétel és a résztvevők

felelősségérzetének elősegítésében; kérdés, hogy a vezetők tudatában maradnak-e a

pedagógiai túlzás, és a vezető – tag kapcsolat realitása közötti különbségnek.
Érdemes megjegyezni, hogy a destruktív viselkedés kritikája a vezető személyi vonásaira

összpontosít - a szadista, vagy a destruktív tulajdonságokra. (Lieberman, 1973; Hadley és
Strupp, 1976). Ezek az analízisek azonban nem veszik figyelembe a vezető superior
helyzetének strukturális tényét, és az ezzel járó hatalom fölényét. Az indokolatlan destrukció
nem csak a személyes hajlam terméke, hanem olyan hatalmi helyzet, amelyben a személy
elkövethet destruktív akciókat, relatíve büntetlenül. A feltűnően egyenlőtlen hatalmi helyzetű
kapcsolataikban a fölény-helyzetben lévő személynél előhívódik a szadisztikus viselkedés,
különösen konfliktuózus és frusztrációs helyzetben.
Visszaélés a hatalommal
A hatalom túlkapása nyilvánvalóan visszaélés a hatalommal. Részletesen illusztrált

szemelvényeket korábban bemutattunk, ezzel is tovább nem foglalkozunk.
Talán kevésbé nyilvánvaló a hatalom hiányának kérdése. A destruktív, vezetőtípus

leggyakrabban “az agresszív stimulátor”, a túlkapó típus. A kétségtelenül destruktív vezetők
12 %-os sérülés-rátát produkálnak, de a “laissaz faire” típusú vezetők szintén káros hatású - 8
%-os – rátát érnek el. (Liebermann, 1973). Sérülést egyaránt eredményezhet mind a megtétel,
mind az elmulasztás. A vezetők, akik nem védenek meg egy csoporttagot, éppúgy visszaélnek
a hatalmukkal, ha nem is direkt módon, mint a destruktív vezetők.
A tanulás és fejlődés félreértése
A vezetőnek következetesen téves elképzelése lehet arról, hogyan ismerik meg magukat az
emberek, hogyan változnak. Feltételez a maga számára egy szerepet; ő a tagok személyiség-
fejlődésének elősegítője. Ismeretes egyfajta torzítás, hogy túlbecsüli a személy fejlődésének
mértékét, így az elvárások irreálisan magasak, szemben a csoporttag lassú fejlődésével, vagy
nyílt ellenállásával, az irreális elvárású vezető valószínűleg elégedetlen a haladással. Az a
vezető, aki túlzottan optimista reményeket táplál, hamarosan frusztrálódik, valószínűleg
konfliktusba kerül a tagokkal, és az is valószínű, hogy pressziót fog alkalmazni.
Amit egy terapeuta így nevez “fokozott igény, hogy az embereket megváltoztassuk” (Hadley
és Strup, 1976) a viszont-indulatáttétel egyik típusa, mint a “ragaszkodás az elvárásokhoz”
(Slavson, 1964). Terapeuta ragaszkodása elvárásaihoz, terápiás tevékenységgel irányítva,
könnyen konfliktusba kerül azzal a lassúbb fejlődési tempóval, amelyre a páciens képes.
Másik félreértés a támogatás jelentőségének alábecsülése. A támogatás előzetesen szükséges

ahhoz, hogy konfrontálódhassunk. Hadley és Strupp (1976) arról a tendenciáról számolnak
be, hogy néhány terapeuta destruktív, vagy kritikus interpretációkat ad, mielőtt a természetes
bizalom és rapport kialakult volna. A vezető hibát követ el, ha nem veszi figyelembe azt a
komoly munkát, amit tennie kell, hogy nyíltság és a kritika támogató környezetét
megteremtse (Yalom, 1975).
Thoreau (Torrey és Allen, 1906) a következőket mondta mind a terapeuták, mind a

csoportvezetők esetében: “az egyetlen mód, hogy megmondjuk az igazgat, ha szeretettel
mondjuk”.

Hasadás
A vezető elválasztása a tagtól válságos helyzetet teremt a sérülésre. Abban az esetben, ha a

csoporttag a tanuló-szerepben, a vezető a tanár szerepében van, relatíve könnyen előáll az a
helyzet, hogy a tagok passzívak, a vezető aktív.
Az a tendencia, hogy egy csoport dicsőíti a vezetőjét, Freud által felismert jelenség (Csoport-
pszichológia és Én-analízis, 1955), amelyben a vezető a kollektív én-ideált jelenti a
csoportnak. Azaz, a csoporttagok leválasztják magukról saját vágyaikat, törekvéseiket, és a
vezető válik ezen törekvések tárházává. Bármilyen fejlesztő csoport működéséhez
hozzátartozik, hogy a vezető relatíve szabad legyen az érzelmektől, különösen a szorongástól,
amelynek a tagok rabjai. A szorongástól való viszonylagos szabadság egy állapot, amelynek
elérése attól a munkától függ, amit az egyén saját fejődése tett, mások fejlődésének
elősegítése mellett. A tagok fantáziájában megnő a vezető személyes adottsága és tehetsége,
ahogy segít rajtuk. Még rosszabb a helyzet, ha a vezető maga is részt vesz ebben a
fantáziában. Ilyenkor tanulásuk veszélyeztetett, és sebezhetőségük nagymértékben megnő.
Bion (1961) elképzelése a függőségi alapfeltevésről megértette ennek dinamikáját. Úgy
gondolta, hogy a csoporttagok felajánlkoznak, a csoportvezetőnek pedig nem szabad
elfogadni ezt a felajánlkozást.
A hasadás és a projektív identifikáció koncepciója szorosan összefügg a szóban forgó

témával. A projektív identifikáció olyan eset, amelyben a self önmaga egy részét projektálja a
másikra, aztán azonosul azzal a résszel, mintha ez a selfben lenne (Klein, 1955). A vezetők
például megfoszthatják magukat pszichológiailag elfogadhatatlan tulajdonságaiktól, aztán
tapasztalják ezeket egy, vagy több csoporttagnál. A kör csak akkor zárul be, ha a vezető nem
csak érzi ezt az utat, hanem hasonló érzelmeket indukál a tagokban. Ez a dinamika a
személyes tulajdonságok vonatkozásában fordul elő, pl.: vezetők, akiknek önérvényesítési
problémájuk van, ezt nem ismerik fel önmagukban, ehelyett intoleránsak és visszahúzódó
csoporttagokkal. Ez a dinamika általánosabb szinten is előfordulhat, elutasítják a személyes
harcot, amelyen keresztülmentek, a kétségeket, amelyek önértékelésükkel kapcsolatban gyötri
őket, és ehelyett megvetik azt a csoporttagot, aki küszködik, vagy alacsony önértékelést
mutat. Az a tendencia, hogy a vezetők növeljék saját jelentőségüket, másokét pedig
csökkentsék, a vezetők és a csoporttagok státusza és hatalma közötti különbség által erősödik
fel. A hasadás, amely a projektív identifikáció során játszódik le, mind intra-, mind
interperszonális jelenség (Zinner 1976).
A self először megszünteti a kapcsolatot a leértékelt tulajdonsággal, aztán megszünteti a

kapcsolatot azzal a személlyel, akinek tulajdonította a tulajdonságot. A folyamatot hasadásnak
lehetne nevezni, amely a self érzelmileg, ha nem fizikailag, disszociálódik attól a személytől,
akire az elfogadhatatlan tulajdonságokat átruházta. Félrevezető, hogy ezt azonosítási
folyamatnak nevezzük. Ez valójában nem azonosulás, mivel a személyek nem ismerik fel,
hogy a másikban az önmagukban megtagadott tulajdonságokat fedezik fel. Amikor hasadás
következik be a vezető-tag kapcsolatban, a vezető hajlamos támadni, vagy elutasítani a
kérdéses személyt, vagy a disszociációt indirekt módon fejezi ki, hogy hagyja hogy a többiek
támadják, vagy elutasítsák a személyt. Így a hasadás termékeny szociális talajra hullik, ahol
kivirágozhat az agresszió akár nyílt, akár passzív formája.

A hasadás szoros kapcsolatban van a hatalom kérdésével. A hasadás interperszonális oldala,

amelyben a másik felveszi a self nem kívánt tulajdonságait, a szociális befolyásolás kifejező
példája. A valóság definíciója: egy szociális folyamat, és azoknak a relatív hatalma, akik
meghatározhatják, hogy ki tartozik bele ebbe a képbe. A skizofréniát úgy is fel lehet fogni,
mint egy helyzetet, amelyet a szülők sikeres erőfeszítése idézett elő, hogy saját téves
felfogásukat a valóságról gyermekük képviseli (Ling és Esterson, 1964). Ez világos példája
annak, amikor az egyik fél kihasználja a superior szociális hatalmát, hogy a valóságot
meghatározza, és a self szolgálatába állítsa. Ha az introjekciót a másik résznek magával
inkorporálásával írja le, akkor az extrojekció lehet a szakkifejezése a nem kívánt részek
áthelyezésének a másik személyre. Az Encounter csoportban a vezető olyan helyzetben van,
hogy felhasználja superior hatalmát arra, hogy a valóságot a neki tetsző módon definiálja. Sok
hasonló folyamat játszódhat le, amikor a csoportot szembeállítják az egyik csoporttaggal.
Bion (1961) elképzelése a támadó-menekülő alapfeltevés egy esete, amelyben a csoport: vagy
támad, vagy menekül, a tagok, akik azonosítanák magukat - lévén személyi problémáik, vagy
szükségük a fejlődésre. Felkészületlenül szembenézni a nehézségekkel - a csoport elhatárolná
magát attól, aki ezt tenné.
Érdekes röviden áttekinteni a hasadás ellentétét: valóban a vezető nem különül el a

csoporttagtól, hanem totálisan azonosul vele. A hasadásban a vezetők nem tudják tolerálni a
hasonlóságot, a beolvadásban a különbséget. Beolvadás esetén a vezetők talán mindannyian
tudatában vannak személyiségük hiányosságainak, a fejlődési küzdelmeknek, és az
önértékelés szorongásainak. Inkább nem tesznek különbséget, nemhogy elkülönítsék
magukat. Inkább nem élnek előjogaikkal, semhogy fölénybe kerüljenek. Ha a vezetők
hajlamosak a beolvadásra, hajlamosak az autoritás feladására. A sérülések az alapvető
funkciók hiányakor keletkeznek, pl.: a csoport határainak meghatározása és szabályozása.
Az a vezető, aki túlzottan azonosul a tagokkal, egy ideig kielégítheti a kölcsönös függőségi
igényt, de általában - érthető módon - növeli a szorongást. Ki érzi biztonságban magát egy
kormányos nélküli hajón?
Mi jelent elfogadható középutat a beolvadás és a hasadás között? Hogyan áll be az egyensúly

a csoporttagok kiközösítése és a kiközösített között? Kopp (1972) használható metaforát
ajánlott: a pszichoterapeuták abban hasonlítanak a pácienseikre, hogy állandóan zarándokúton
vannak, de abban különböznek tőlük, hogy sokkal tapasztaltabbak abban, hogy mit jelent
belevágni egy zarándokútba. Ebben a képben sikerült kifejezni a vezetőivel való egészséges
azonosulást a fejlődés érdekében és felelősségének elfogadását, hogy vezessen.
Az áldozat
Azokat a személyiség-jellemzőket szeretnénk kideríteni, amelyek bizonyos embereket

prediszponálnak a sérülésre.
A személyiség védtelensége
Az alacsony ellenállás a sérülés valószínűségét megnöveli. Azok a személyek, akiknek

önérzetük gyenge, és önértékelésük alacsonyabb, mint másoké, kevésbé képesek magukat
megvédeni - pszichológiai és szociális szempontból egyaránt -, ezért sebezhetőbbek.
Liebermann (1973) azt találta, hogy a sérülésre hajlamos személyek azok, aki krízisben voltak
abban az időben; akiknek élettörténetében személyiség-problémák voltak; önértékelésük

alacsony volt. Azok a személyek is sebezhetők, akik fokozott érzelmi igénnyel fordultak a
csoport felé, és sokat vártak tőle.
Demográfiai jellemzők
A második - talán kevésbé nyilvánvaló szempont - a demográfiai jellemzők kérdése.

(Alderfer, 1977) Azt a fontos kérdést kell feltennünk, milyen társadalmi csoporthoz tartoznak
a stáb és a csoport tagjai. Abban az esetben, amikor mindenki az USA-ból, vagy Kanadából
jött, és angolul beszélnek, vajon megsérül-e egy dán, akinek az angol a második nyelve.
Egyik, a csoportot irányító tényező közül a vezető azonosulási képessége a csoporttaggal. Ez
függ attól, hogy azonos, vagy különböző társadalmi csoporthoz tartoznak-e. Ez még akkor is
igaz, ha a részvevő csoporttagsága dominálna a társadalom egészében. Egy középkorú fehér
férfi például komoly veszélyben van egy olyan csoportban, amelyikben senki más nem esik
ebbe a kategóriába.
Alacsony státusz
A harmadik kategória, amit a személyes és az interperszonális varázs irányít. A vezető és a

többi tag képes-e könnyen azonosulni a személlyel, és a személy képes-e elviselni a sérülést?
Jó-e ez, vagy sem? Egy csoport nem alakul ki addig, amíg az informális, hallgatólagos státusz
létre nem jön - a külső megjelenés, az értelem, a verbális kifejezőkészség, az önbizalom, és az
interperszonális ügyesség alapján. A korán kedvező benyomást keltők szalmalángnak
bizonyulhatnak, és azok, akik kedvezőtlen benyomást keltettek, bebizonyíthatják, hogy
értékes egyéni tulajdonságokkal rendelkeznek, ha a csoportban kedvezőek a feltételek.
(Mann, 1975)
Nem meglepő, hogy a kedvezőtlen benyomást keltők az alacsony státuszú személyek a

csoportban, és a korán kedvező benyomást keltők elveszíthetik előnyüket - ilyenkor
valószínűleg szenvedni fognak. A vezetőt magas státusza a csoportban meggátolja abban,
hogy az alacsony státuszú csoporttagokkal azonosuljon.
Szerep-alkalmatlanság
Bár nem szokás ezen terminológiában gondolkodni, hasznos lehet megvizsgálni egy személyt,
ahogy a terápiás, vagy fejlődési tevékenységben felvállal egy szerepet. Részt venni egy
encounter csoportban, elfogadni a csoporttag szerepét, amely egyrészt tekintetbe vesz,
másrészt korlátoz bizonyos szerep-elvárásokat. Valakitől elvárják pl., hogy részt vegyen a
csoport-megbeszéléseken, ezért azok a személyek, akik immobilisokká válnak a csoport-
összejöveteleken, nem valók az encounter csoportba.
Van akitől elvárják, hogy beszéljen magáról, az érzéseiről, hogy őszintén elmondja
benyomásait a csoport többi tagjáról. Azok az emberek, akik nem értenek egyet azzal, hogy
mások megismerjék magánéletüket, akik úgy érzik, hogy mások betolakodnak perszonális
terükbe, nem nagyon alkalmasak az encounter csoportban való részvételre. Valószínűleg
konfliktusba fognak keveredni a csoporttal, vagy a csoportvezetővel, akár nem-részvételük,
akár a csoport tevékenységével szembeni ellenállásuk miatt. Ezekkel a megfigyelésekkel

megegyező Liebermann eredménye: vannak VCIA4 személyek, és vannak, akik hasznot

remélnek a csoportból. Ők valószínűleg jobban szenvednek a negatív eredményektől.
Így azok a személyek, akik viszonylag passzívak, és kevésbé hatékonyak a csoportban,

akiknek értékei nem kongruensek a csoport-normákkal, valószínűleg kimaradnak. Az egyetlen
sérülés a megismételt vizsgálatban egy perem-helyzetű csoporttag esete volt, akinek kétségei
támadtak a csoport feladatának természetét illetően. (Kaplan, 1980).
Bűnrészesség
Egy másik jellemző az aktív részvétel a sérülés létrehozásában. Úgy tűnik, vannak emberek,
akik hívják a támadást, segítenek kialakítani olyan komplementer kapcsolatot, amelyben az a
szerepük, hogy elutasítsák őket. Ily módon a kiközösítési folyamat céltáblájává teszik
magukat. Jól ismert, hogy az emberek jellegzetes módon lépnek kapcsolatba egymással, és
egy jellegzetes pattern, amelyben a negatív eredmény elvárásával lép kapcsolatba. A korábbi
tapasztalatokon, különösen a gyermekkori tapasztalatokon keresztül, a személy megtanulta,
hogy az interperszonális kapcsolatoktól semmi jót ne várjon. Azaz egy olyan helyzetben,
amelyben ellenségeskedés, vagy elutasítás várható, ott a személy előhívja ezt a többiekből.
A “Legyek ura” c. regényben Golding (1954) leírja a csoportban történő sérülés alaptípusát -
Röfi alakjában.
Egy lakatlan trópusi szigeten - repülőgép baleset után - néhány fiú a vezető nélküli csoport
egy fajtáját alakítja ki, amelyhez az encounter csoportok néha hasonlítanak. Az alacsony,
kövér fiú - Röfi - csúnya is, ügyelten is, hiányzik belőle az a fajta készség, ami egy fiúnak
tagságot nyújt, és társai körében tiszteletet ébreszt. Nyilvánvalóan hozzászokott a deviáns
státuszhoz, dicsekedett, hogy az iskolában egyedül neki volt asztmája. Egy korai epizódban
megkérdi egy fiú nevét, aki később a két vezető egyike lesz - Ralph – válaszol a másik, de
nem kérdez vissza. Hamarosan Röfi ismét Ralph-hoz fordul, és azt mondja: “én nem bánom,
hogy minek neveznek – mondta bizalmasan - feltéve, hogy nem úgy, ahogy az iskolában
szoktak”. Ralphban valami kis érdeklődés ébred: “Ott minek hívtak?” - A kövér oldalt
pillantott, majd közelhajolt Ralph-hoz, nagyon halkra fogta a hangját. – “Röfinek” – súgta.
Ralph visított a nevetéstől, és Röfi kényszeredetten vigyorgott. Magának sem vallotta be,
hogy még ez a csekély elismerés is elégtétellel tölti el. Mikor a fiúk összegyűlnek, Ralph
visszaél a bizalommal: - Golding szavaival - “Viharos nevetés hallatszott, és még a
legkisebbek is belesikoltoztak. Egy pillanatra a gyerekek a kölcsönös rokonszenv szoros
áramkörébe záródtak, amelyen Röfi kívül maradt”.
Röfi szerepe a csoportban, amelyet ilyen, és más eszközökkel próbál megtalálni, akkor
teljesedik be, amikor hidegvérrel megölik. Röfi meggyilkolása tökretesz valami jelentős
értéket, egy - a csoport által föl nem ismert, de - szükséges forrást. Röfi az intellektus
közöttük, ő képviselte a rendet és a racionalitást. De az értelem és szabályozás felnőtt
világával történő azonosulását túl áhítatosan hangoztatott kijelentésbe csomagolta: “ahogy a
Nagynéném mondja”. A Röfihez hasonló bűnbak típusú emberek túlélik, vagy feladják
magukat aszerint, hogy a csoport vezetője és a többi csoporttag csak az ő társadalmilag
kedvezőtlen tulajdonságaira ad választ, vagy értékei méltányolására is képes.
4
VCIA - 3 változó komponense: kongruencia, a hatás és az aktivitás értéke (V= Value, C= Congruence, I=
Influence, A=Activity)

Az ellenállás hibás kezelése
A sérülés alkotóelemei: egy vezető, vagy egy csoporttag, aki kezében tartja a hatalmat, és
hibás elképzelése van arról, hogyan kell befolyásolni a személyiség fejlődését; egy vezető,
vagy csoporttag, aki leválasztja saját egyéni hibáit, önértékelési kétségeit, és másokra
projektálja azokat; egy- vagy több személy a csoportban, akik valószínűleg céltáblájává
válnak ezeknek a projekcióknak, akár személyiségük védtelensége folytán, akár azért, mert
hívják ezeket a projekciókat a csoportban megjelenő viselkedésükkel. Azaz, létrejön egy
olyan komplementer kapcsolat, amelyben az egyik fél a másik fölé emeli magát. Vannak, akik
gyakran kerülnek ilyen helyzetbe. Pszichológiai megközelítésből nézve negatív én-képük
miatt, interperszonális megközelítésből nézve azért, mert a csoport által alacsonyra értékelt
tulajdonságokkal rendelkeznek, és ilyen viselkedést mutatnak. Ez a komplementer helyzet
szükséges, de nem elégséges feltétele a sérülésnek. Ami döntő, az a felek interakciós módja.
Interakcióik legfontosabb szempontja, hogy meghatározzák, vajon a dráma tragédiába
torkollik-e? Ez a résztvevők közötti konfliktuson múlik, vagy azon, hogy a fókuszba került
személy hogyan képes ellenállását kezelni.
1. Scenário
A konfliktus kiterjesztése
Az előbb, vagy utóbb fókuszba kerülő személy, vagy azért kerül ebbe a helyzetbe,
mert beszédével monopolizálja, kisajátítja a csoportot, vagy mert csöndben van,
vagy ellenszenves. Azért szükséges a megértés, hogy a személynek belátása
legyen saját viselkedéséről, és hogy megváltoztathassa ezt a csoportban.
Konfliktus általában akkor keletkezik, amikor fokális személyeknek nincs
belátásuk viselkedésükről, az az ellenállnak. Az ellenállás általában intrapszichés,
amelyben a személyek valóban vakok ezen tulajdonságaikat illetően, vagy azzal a
ténnyel szemben, hogy ezek a tulajdonságaik megjelentek a csoportban. Lehet
interperszonális az ellenállás, a személy felismerheti a megfigyelés igazát, de
valamilyen oknál fogva idegenkedik attól, hogy egyetértsen. Legyen bármi is a
forrása - az ellenállás fennáll, és konfliktus keletkezik. Ez fordulópontot jelent. A
konfliktus hatásosan elintéződik, ha a kezdeményező, vagy más potenciális
ellenfél visszavonul, vagy folytatják, semmire sem jutnak, és akkor vonulnak
vissza.
A sérülés akkor is elhárítható, ha néhányan készen állnak a támadásra, de mások

készek arra, hogy szembeszálljanak velük. A vezetőnek elől kell járnia abban,
hogy megakadályozza a támadást. Ha a vezető vezeti a támadást, valószínűleg
nincs hatásos ellentámadás. Ha a konfliktus megoldatlan marad, az alábbi esethez
hasonló fog bekövetkezni.
Az illusztrálás kedvéért mi a vezetőt választottuk konfrontáló személynek, de
lehetett volna más csoporttag is.
“Vezető: Dave, tudja, maga nagyon sokat beszél. Miért nem ad másnak is
lehetőséget?
Dave: Valóban? Nekem nem tűnt fel. Mellesleg épp egy téma közepén vagyunk
Darleen-nel. Hadd folytassam!
Vezető: Arra kérem, ne folytass!
Dave: (türelmetlenül): Miért szakít félbe? Azt hittem, maga nondirektív vezető.

Vezető: Tegyük ezt a beszélgetést más szintre! Beszéljünk pár percig az

érzéseinkről! Engem frusztrál. Maga mit érez?
Dave: Érzés? Nincs különösebb érzésem, csak folytatni szeretném.
Vezető: Nincs érzése? Rengeteg érzést mutat irányomban”.
Ennél a pontnál valószínűleg más csoporttagok is csatlakoznának, és

egyetértenének, hogy Dave mutat érzéseket, dühös, amit állhatatos ellenállás az
üldözőket még fáradhatatlanabb erőfeszítésekre sarkallja. És így tovább.
Így a konfliktus kiterjed. Az elutasítás és ellentámadás komplex patternje során

inkább fokális személy jár rosszul, mintsem a vele szembenállók.
Egyik oka annak, ami miatt a fokális személy vesztésre áll - és ez az esetek
többségében be is következik – az, hogy a szembenálló felek egyenlőtlenül
oszlanak meg. A fokális személy a rossz oldalon áll ebben az egyenlőtlen
küzdelemben.
A konfliktus kiterjesztése kritikus dimenzió ebben a destruktív interakcióban. A

percepcióbeli különbség átfordul harcba, hogy eldöntsék, kinek van igaza.
A fokális személy támadói megkísérlik kierőszakolni, hogy adja meg magát. Ő

azonban makacsul megtagadja tőlük ennek teljesítését. Bár a támadók hibásak a
kényszer használata miatt, a fokális személyek hibásak - noha talán nem
szándékosan - amiatt, hogy ösztökélik támadójukat, és a vezető felelőssége, hogy
engedi-e a konfliktus kiterjesztését.
Gyakran az interperszonálisan ügyetlen, sérülésre hajlamos személy képtelen

abbahagyni a destruktív interakciókat, és a többiek úgyszintén nem tudják
kiszakítani magukat. Az interakció a harc sajátjává válik. – Azt mondjuk, hogy a
konfliktust félrekezelték, nem csak azért, mert ártalmas, hanem mert ilyen esetben
nincs mód a tanulás elősegítésére.
2. Scenario
Önfeladás
A konfliktus kiterjesztésével válaszolni az ellenállásra ez a destruktív interakciók

egyik legfőbb típusa az encounter csoportban. Van egy kevés nyilvánvaló típus is,
ez finomabb formában jelenik meg. Ez is a konfliktus félrekezelésének egy
példája, ilyenkor azonban a konfliktus nem látványos, hanem elfojtják, eltitkolják.
A scenario tipikusan ugyanazon a módon kezdődik: percepciót és implicit elvárást
tartalmaz, ami viszont tudattalan marad. A különbség az, hogy a fokális személyek
elhallgattatják saját ellenállásukat, és ezzel elnyomják a kezdeményezővel, vagy
bármely potenciális együttműködővel kialakuló konfliktust. Így a fokális
személyek látszatra könnyen elfogadnak egy jellemzést, amivel nem értenek
egyet, vagy legalábbis bizonytalanok felőle. A tagadás, vagy ellen állás és a
konfliktus elkerülése még önmagába véve nem járul hozzá az én-
elidegenedéséhez. Ez akkor válik veszélyessé, amikor a hamis befolyásolhatóság a
személy részéről párosul azzal a vezetői illúzióval, hogy ő képes segíteni. A

fokális személy túlságosan függ a vezetőtől, a vezető ezt túlságosan szívesen

fogadja. Sérülést előidéző epizód létrejöhet, amikor a vezető olyan tevékenységre
készteti a tagokat, amelyekre azok nincsenek felkészülve. Az eredmény a
túlingerlés egy fajtája - Liebermannt idézve, aki azt a sérülés egyik okának tartja.
Nem csak incidens okozhat sérülést. A rendkívüli mértékben megnőtt elvárások,
illetve az elvárások korlátozása is sérüléshez vezethet. (Liebermann, 1973)
Megjegyzendő, hogy hasonlóan az ellenálló személyekhez, az önfeladók sem
képesek kiszabadítani magukat, azért, mert önérvényesítésük sikertelen.
3. Scenario
Figyelmen kívül hagyás
A harmadik, egyben a legfinomabb mód, amelyben sérülést lehet szerezni, egy

nem túl jóindulatú mellőzöttség részesének lenni. Ebben az esetben szétválás jön
létre, a személy és a vezető között: ez a szakadék mélyülhet, vagy azért, mert a
személyek ellenállnak a csoportban való részvételnek, vagy azért, mert olyan
tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyet a vezető nem szeret. Az eredmény latens
konfliktus, a csoporttag és a vezető között, amelyben a vezető nem törődik a
csoporttaggal. Hogy konfrontálódjon a konfliktussal, a vezető megkísérelheti a
kontaktust, és gondoskodást demonstrálhat. De az, hogy nem törődik velük, vagy
feladja a próbálkozást néhány félgőzzel végzett kísérlet után, ez a passzív
agresszió formája.
Egy ilyen eset után bekövetkező sérülést közöl Liembermann (1973):
N.I. beszámol arról, hogy önérzete és önbecsülése csökkent. Meg van győződve
arról, hogy a csoportvezető sem nem szereti, sem nem fogadja el őt. Úgy érzi,
gyakran küldött jelzéseket a csoportvezető felé, amikor nehéz helyzetben volt, a
vezető ezeket ignorálta. “Sokkal fontosabb volt számomra, mint a csoport többi
tagja, és amikor egy fontos személy nem törődik velem, én is kevesebbet törődök
magammal.”
Bár nem nyíltan destruktív az elkerülés és figyelmen kívül hagyás a vezető

részéről, mégis kellemetlenül érintheti azokat, akiknek önértékelésük alacsony, és
potenciálisan sérülést okozhat. A csoport is alkalmas a passzív agresszió ilyen
fajtájára. Az ellenállás nem csak a fokális személy indulatáttételéből, hanem
indirekt módon a csoportvezető viszont-indulatáttételéből ered. A tapasztalatlan
csoportvezetőket teljesen lekötheti attól való szorongásuk, hogy a csoporttagok
összezavarják őket. Képtelenek lesznek empatizálni, és énem tudják biztosítani a
csoporttagokat afelől, hogy biztonságban leszek, ha részt vesznek a csoportban.
Előfordul, hogy a csoport, vagy bizonyos csoporttagok lemaradnak, a vezető
frusztrálódik az ellenállás és a lassú haladás miatt, amely valójában saját
tehetetlenségének tükröződése. Ez bumeráng effektus, amely Goodman, Marks és
Rockberger (1964) felismerése, tapasztalata. Ezt így összegzik: “A csoport, vagy a
csoporttagok kudarca kapcsolatban volt a terapeuták kudarcával. Láthatóvá vált a
terapeuták szerepe a csoporton belüli ellenállás indukálásában”.
A sérülés arányának kérdése az encounter csoportban meghatározatlan maradt, de

tanulmányunkban demonstráltuk, hogy az encounter csoportok képesek relatíve

alacsony sérüléssel működi. A sérülések létrejöttének kérdése sem tisztázott, de a

bemutatott elmélet fényt deríthet a sérülés dinamikájára.
A sérülést komplex rendszer és folyamat hozza létre. A centrális figura a vezető,

és mindennél fontosabb, hogyan gyakorolja a hatalmat.
A hasadás patogenetikus kapcsolat, amelyben a vezetők nem fogadják el saját

szorongásaikat és tehetetlenségüket, hanem projektálják ezeket azokra a
csoporttagokra, akik a csoportban nincsenek elfogadva. Így a hasadás a vezetőben
reprodukálódik a vezető és a csoporttagok hasadásában. Ebben az értelemben úgy
tűnik, az önelfogadás és mások elfogadása korrelál egymással. Egyesek sokkal
alkalmasabb, fogékonyabb alanyai ezeknek a projekcióknak. Azok a személyek,
akik negatív színben tüntetik fel magukat a csoportban, akik értékeiket csökkentik
- szemben az önmagát felnagyító vezetővel - valószínűleg ők fognak legkorábban
megsérülni. A hasadás során a vezető elkülönül a csoporttagoktól. A hasadás
másik előfordulása a csoporttagok közötti különbségeken jön létre. Egy személy,
akinek demográfiai jellemzői sem a stáb, sem a csoporttagok között nem jelenik
meg, valószínűleg szenvedni fog a másságától.
A kapcsolatok hiánya háttérül szolgál a destruktív interakciók lejátszásához. Ha -

mint ez valószínű – konfliktus alakul ki a kiközösített személy és a többi
csoporttag között, kritikus a konfliktus kezelésének módja. Konfliktus gyakran
akkor keletkezik, amikor a fokális személyek visszajelentést kapnak
viselkedésükről. Ha ellenállást éreznek magukban, és ezt az ellenállást kifejezik,
hagyják magukat provokálni, ilyenkor minden esélyük megvan arra, hogy
megsérüljenek. A vezető feladata, hogy elkerülje és elvárja a csoporttagoktól,
hogy elkerülik az ilyen helyzeteket. Ha ehelyett a vezető, vagy a csoport áttöri a
személy ellenállását, ebből csak sérülés lesz. A kényszer nem járható őt a személy
ellenállásának legyőzésére, arra, hogy más megvilágításba lássa magát.
A nyílt támadás és elutasítás a legnyilvánvalóbb lehetőség, amelyben sérülés

keletkezik. De létrejöhet kevésbé szembeötlőbb módon is; amikor konfliktus
keletkezik, a személyek úgy is dönthetnek, hogy nem harcolnak, hanem megadják
magukat. Ellenállás-érzésüket önmagukban elfojtják, így elkerülik a
konfliktusokat támadóikkal. A hallgatólagos belenyugvás azonban, amit adnak,
hamis. Az önalávető személyek kockázata, hogy omnipotens fantáziájú vezetők
olyan eseményeknek vetik alá őket, amely túlingerli, vagy elnyomja őket.
Egy harmadik lehetőség a sérülés létrejöttére a perem-helyzetben lévő, én-gyenge

személyek szisztematikus figyelmen kívül hagyása, mind a vezető, mind a csoport
részéről.
További jellemzői a fokális személyeknek, hogy képtelenek kiszabadítani

magukat a destruktív interakcióból. Ez a képtelenség egyaránt igaz arra, aki
támad, és arra, aki védekezik.
Itt most nincs alkalmunk arra, hogy receptet adjunk. Ha az előzőekben említettek
pontos koncepciói a sérülés struktúrájának és folyamatának az encounter
csoportban, akkor ezzel kapcsolatban két fontos kérdés merül fel:
1) a hatalom gyakorlása vezető részéről

2) a vezető kapcsolata a tagokkal.
Az (1) pontból lényeges lehet, hogy a vezető se ne adja fel, se ne éljen vissza a
hatalmával. A vezetőknek meg kell szabadulniuk ártatlanságuktól – a hatalom
dinamikáját illetően. (May, 1972) A vezetőknek nem csak direkt módon kell
használni hatalmukat, hanem indirekt módon kell használni hatalmukat, hanem
indirekt módon is, azaz megalkotva a csoportkultúrát és a csoport-légkört; ezzel
elősegíteni a személyes tanulást (Yalom, 1975).
A (2) pontból lényeges, hogy a vezető érezze annak szükségességét, hogy kapcsolatot
alakítson ki minden csoporttaggal, különösen az alacsony státuszú, a tőle eltérő demográfiai
jellemzőkkel rendelkező, és az ellenszenves interperszonális stílusú tagokkal. A vezető
képessége, hogy azonosuljon a bizonytalan, és szociálisan rosszul alkalmazkodó tagokkal,
nagyban megnövelhető saját bizonytalanságának és szociális ügyetlenségének megismerése,
javítása és elfogadása által.

Rogers, C. G.: Lehetek-e egy csoportban facilitatív?

In.: Rogers, C.G.: On Encounter Groups New-York, Harper and Row, 1970 (Fordította: Pethő
Éva és Sarlós Katalin)
Lehetek-e egy csoportban facilitatív?
Amikor befejeztem az encounter csoport folyamatáról szóló fejezetet, az jutott eszembe, hogy
a következő - igen logikus - lépés az lenne, ha “Az encounter csoportok facilitációjáról”
írnék. De egyszerűen nem állt bennem össze, és több mint egy évre félretettem. Sokat
gondolkoztam azoknak a csoportvezetőknek a nagyon is eltérő stílusán, akiket ismertem, és
akikkel közös vezetésű csoportjaink voltak. Rövidsége folytán egy ilyen fejezetnek annyira
homogénnek kellett volna lennie, hogy ezzel minden igazsága egy bizonyos mértékig
hamissággá vált volna.
Látószögemet akkor leszűkítettem és arra gondoltam, hogy “Hogyan facilitálok én egy

csoportot” címmel fogok írni, abban a reményben, hogy mások is meg fogják tenni ezt. De
amikor egyszer facilitátorokkal beszélgettem, akik közül sokan a mi stábunkhoz tartoztak – ez
a beszélgetés az egész kötetet gazdagította - ezzel a témával is elégedetlenné váltam.
Rájöttem, hogy ennek is szakértelem íze van, pedig nem azt akartam hangsúlyozni. Úgy
gondolom, a mostani cím valódi célkitűzésemet ragadja meg. Olyan nyíltan, ahogyan csak
tudok, azokról az erőfeszítésekről akarok írni, amelyeket facilitativvá válásom érdekében
tettem, amennyire lehet, elmondani, hogy miben voltam erős, gyenge és bizonytalan, amikor
megpróbáltam hatékonyan művelni az interperszonális kapcsolatok hiteles művészetét.
Filozófiai és attitűdinális háttér
Az ember nem “tabula rasa”, amikor egy csoportba lép. Ezért szeretném kifejteni néhány
attitűdömet és meggyőződésemet, melyeket magammal viszek. Hiszek abban, hogy ha
légköre kellően facilitáló, a csoport kifejleszti saját potenciálját és tagjaiét. A csoportnak ez a
képessége engem kötelez. Talán ennek folyományaként nagyfokú bizalom fejlődött ki bennem
a csoportfolyamat iránt. Nem kétséges, hogy ez hasonlít ahhoz a bizalomhoz, amit az egyén
iránt érzek, amikor a terápia inkább facilitáló, mint irányított. A csoportot hasonlónak látom
egy organizmushoz, amely érzékeli saját irányát, ha nem is tudhatja intellektuálisan definiálni
azt. Ez felidéz bennem egy orvosi filmet, amely valaha mély benyomást tett rám. A
mikrofotografált film a fehér vérsejteket mutatta, amint összevissza mozogtak a véráramban,
amíg meg nem jelent ez kórokozó baktérium. Akkor viszont, oly módon, hogy az csak
célirányosként írható le, feléje indultak. Körülvették, fokozatosan elnyelték és szétroncsolták,
majd ismét összevissza mozogtak. Ehhez hasonlóan úgy látom, hogy a csoport felismeri
folyamatának nem egészséges elemeit, rájuk irányul, megtisztítja vagy eliminálja azokat, és
az egészségesebbé válás irányában mozog tovább. Így tudom elmondani, hogy mit tartok a
“szervezet bölcsességének”, amely minden szinten megmutatkozik, a sejttől a csoportig.
Nem azt mondom ezzel, hogy minden csoport sikeres /1/ vagy, hogy a folyamat mindig
azonos. Indulhat a csoport egy heves és semmitmondó szintről, és lehet, hogy csak kevés és
apró lépést tesz a nagyobb szabadság felé. Egy másik talán egy nagyon spontán, érzelem
/1/
Mit jelent az, hogy “sikeres”? Most megelégszem egy egyszeru definícióval. Ha egy hónappal a csoport
befejezése után több résztvevoje úgy érzi, hogy értelmetlen, elégtelen tapasztalás volt, vagy károsodtak, és ebbol
még nem lábaltak ki, számukra a csoport bizonyára nem volt sikeres. Ha viszont a legtöbben vagy mindnyájan
úgy érzik, hogy kielégíto tapasztalás volt, amely valahogyan fejlodésre késztette oket, szerintem megérdemli a
sikeres csoport elnevezést.

gazdag szintről indul és hosszú utat tesz meg potenciálja legteljesebb kifejlődése felé.
Mindkét mozgást a csoportfolyamat részének tartom és egyformán bízom mindkét
csoportban, noha személyesen nagyon eltérő mértékben élvezem őket. A másik attitűd a
célokra vonatkozik. Általában nincs specifikus célom egy-egy csoporttal, hanem őszintén azt
szeretném, ha saját irányába fejlődne. Volt idő, amikor személyes elfogultságom vagy
szorongásom miatt volt speciális célom valamely csoporttal. Ilyenkor a csoport vagy
gondosan megbuktatta ezt a célt, vagy hosszú ideig velem foglalkozott, ilyenkor őszintén
megbántam, hogy specifikus célt tűztem ki magamban. A specifikus cél negatív aspektusait
szeretném hangsúlyozni, mert miközben azt remélem, hogy ezeket el tudom kerülni, azt is
remélem, hogy a csoportban le fog zajlani valamilyen folyamat; sőt azt gondolom, hogy előre
tudok látni néhány valószínű általános irányt, bár a specifikusakat nem. Szerintem ez fontos
különbség. A csoport morogni fog - erről meg vagyok győződve - de önhittség lenne azt
gondolni, hogy képes vagyok ezt a mozgást egy specifikus cél felé irányítani; vagy hogy ezt
kell tennem.
Úgy látom a megközelítés alapfilozófiája nem tér el attól, amit évekig alkalmaztam az egyéni
terápiában. Ugyanakkor a magatartásom sokszor meglehetősen más a csoportban, mint a
szemtől-szembe kapcsolatban. Ezt a csoportban tapasztalható személyes növekedésnek tudom
be.
Általában nem érdekel, hogy mások milyennek látják facilitáló stílusomat. Többnyire
kellőképpen kompetensnek és nyugodtak érzem magam e téren. Másrészt tapasztalatból
tudom, hogy legalábbis időlegesen féltékeny vagyok a társvezetőre, ha facilitatívabbnak
látszik, mint én magam.
Azt remélem, hogy fokozatosan épp annyira leszek a csoportban résztvevő, mint facilitátor.
Ezt csak azzal tudom leírni, ha világossá teszem, hogy tudatosan két különböző szerepet
játszom.
Ha megfigyelünk egy csoporttagot, aki nyíltan önmaga, azt fogjuk látni, hogy időnként egy
másik tag fejlődésének facilitása az elsődleges számára, amikor érzelmeket, attitűdöket és
gondolatokat fejez ki. Máskor épp ilyen hitelesen fejez ki olyan érzéseket és érdeklődést,
melyeknek az a kézenfekvő célja, hogy vállalja az önfeltárás kockázatát a nagyobb fejlődés
esélye érdekében. Ez rám is vonatkozik, bár tudom, hogy ilyen a másodiknak leírt kockáztató
személyiség gyakrabban vagyok a csoport későbbi, mit korai fázisaiban. Mindkét vonás
valódi része a személyiségemnek, nem pedig szerep.
Talán hasznos lesz itt egy másik, rövid analógia. Ha egy ötévesnek próbálnak elmagyarázni
valamilyen tudományos jelenséget, más terminológiát használok, sőt az attitűdöm is más lesz,
mintha ugyanezt egy jófejű tizenhat évesnek magyarázom el. Azt jelentené ez, hogy két
különböző szerepet játszok? Természetesen nem - csak azt jelenti, hogy reális énem kétfajta
vonását vagy kifejeződését használom fel. Ugyanígy, az egyik esetben valóban egy másik
ember akarok facilitálni, a másikban pedig önmagam valamely új vonásának feltárásával járó
kockázatot vállalom.
Úgy gondolom, van jelentősége a csoport éltében annak, hogy milyen módszert használok,
mint facilitátor; a csoportfolyamat azonban sokkal fontosabb, mint megállapításaim vagy
magatartásom, és rendesen kezdjék ha nem akadályozom. Minden bizonnyal felelősséggel
tartozom a csoport tagjainak de nem a tagjaiért.
Minden bizonyos szintet elért csoportban, de különösen az encounter-csoport módszerrel

vezetett un. akadémiai (főiskolai) kurzusokon arra törekszem, hogy az egész személy legyen

jelen, mind affektív és mind kognitív aspektusaival. Nem hiszem azt, hogy ez könnyű, hiszen
nagyon sokan közülünk minden egyes pillanatban az egyik, vagy másik aspektust választjuk
Mégis olyan létezési mód ez számomra, amilyet nagyra értékelek. Önmagamat is, az általam
facilitált csoportot is azzal próbálom fejleszteni, hogy lehetővé teszem az egész személy teljes
jelenlétét – eszméivel és érzéseivel, eszmékkel áthatott érzéseivel és érzésekkel áthatott
eszméivel együtt. Nemrégiben egy szemináriumon, számomra sem teljesen érthető okokból
mindannyian igen jelentős mértékben elértük ezt.
A légkör kialakításának funkciója
Általában teljesen strukturálatlanul nyitom meg a csoportot, esetleg nem többel, mint ez az
egyszerű magyarázat: “azt hiszem, sokkal jobban fogjuk egymást ismerni a csoportülések
végén, mint most”; vagy “Itt vagyunk. Pontosan azzá tehetjük ezt a csoporttapasztalást, amivé
csak akarjuk”’; vagy “Egy kicsit zavarban vagyok, de némiképp megnyugtat, amikor
végignézek Önökön, látom egy, mindannyian egy csónakban evezünk. Hol kezdjük?”. Egy
más facilitátorokkal folytatott megbeszélésen készült magnófelvételen ezt így fejtettem ki:
Részben azért mert bízom a csoportban, általában már a kezdetben is elengedett és relaxált
lehetek. Némileg túlozva, hiszen mindig van bennem egy kis szorongás, amikor egy csoport
elkezdődik, nagyjából azt érzem “Fogalmam sincs, mi fog történni, de úgy gondolom, jó lesz
az ami történni fog és azt hiszem, általában nonverbálisan közlöm is, hogy “Nos, úgy tűnik,
egyikünk sem tudja, mi fog történni, de nem úgy néz ki, mintha aggódnunk kellene. Azt
hiszem, relaxáltságom, és az hogy semmi kedvem sajnos irányítani, felszabadító hatással van
a csoportra.
Olyan figyelmesen, pontosan és érzékenyen hallgatok meg minden egyént, aki kifejezi magát,
ahogy csak képes vagyok rá. Figyelek, akár felszínes, akár jelentékeny a közlés. Számomra
az egyén, aki beszél, értékes, érdemes megértésre. Következésképpen azért figyelemre méltó,
mert kifejez valamit. A kollégák azt mondják, hogy ebben az értelemben “értékelem” a
személyt.
Nem fér hozzá kétség, hogy a figyelésben szelektív, így “direktív” vagyok, ha már ezzel
akarnak vádolni. Arra a csoporttagra figyelek, aki beszél, és vitathatatlanul kevésbé
érdekelnek feleségével való veszekedésének részletei, vagy munkabeli nehézségei, vagy az
elmondottakkal kapcsolatos kellemetlenségei, mint az, hogy most mit jelentenek számára
azok a tapasztalatok, és milyen érzéseket keltenek benn. Ezekre a jelentésekre és érzésekre
próbálok válaszolni.
Nagyon szeretném a légkört pszichológiailag biztonságossá tenni az egyén számára.

Szeretném, ha most először azt érezné, hogy ha vállalja a kockázatot, és valami nagyon
személyes, abszurd, ellenséges, vagy cinikus dolgot mond, lesz legalább egy személy a
körben aki eléggé tiszteli ahhoz, hogy világosan megértse, és állításaira mint önmaga
autentikus kifejezésére figyeljen.
Egy némileg eltérő tekintetben is biztonságossá szeretném tenni a légkört az egyén számára.
Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy nem lehet a tapasztalatot megszerezni az új belátás
vagy fejlődés fájdalma, vagy a másokból jövő őszinte visszajelzés fájdalma nélkül. Mégis azt
szeretném, ha az egyén érezné, hogy bármi is éri őt, vagy bármi is történik benne,
pszichológiailag vele leszek a fájdalom vagy az öröm pillanataiban, vagy amikor a kettő
kombinálódik, ami oly gyakori jegye a növekedésnek. Az hiszem, általában megérzem,

amikor a résztvevő megrémül vagy sérül, és ezekben a percekben verbálisan vagy

nonverbálisan jelzem, hogy észrevettem, és társa vagyok abban, ahogy megéli ezt a sérülést
vagy félelmet.
Nagyon türelmes vagyok a csoporttal és egyéneivel. Ha van valami, amit megtanultam és

újratanultam az utóbbi években, akkor az az, hogy nagyon hasznos így elfogadni a csoportot,
ahol éppen tart. Ha a csoport intellektualizál, vagy felszínes problémákat vitat meg, vagy
emocionálisan nagyon zárt, vagy visszariad a személy és kommunikációtól, ezek a tendenciák
kevésbé zavarnak, mint egyes más vezetőket.
Tudatában vagyok annak, hogy a vezető felállíthat olyan gyakorlatokat vagy feladatokat,
amelyek a csoportot gyakorlatilag erőszakkal terelik az itt és most kommunikáció vagy egy
érzelmibb szint felé. Vannak vezetők, akik ezt nagy jártassággal végzik. Mégis eléggé kutató-
szemléletű klinikus vagyok ahhoz, hogy sok esetkövetéses tanulmányt folytassak. Így tudom,
hogy ezeknek az eljárásoknak a maradandó eredménye gyakorta közel sem olyan kielégítő,
mind közvetlen hatásuk. A legjobb esetben követőmmé teszem (amit nem nagyon szeretek):
“Milyen csodálatos ez a vezető, aki kinyitott engem, amikor ez nem állt szándékomban!”.
Vezethet ez a tapasztalás teljes elvetéséhez is: “Miért tegyem meg azokat az ostobaságokat,
amikre kért?” a legrosszabb esetben oda vezet, hogy a személy bizonyos értelemben
megerőszakolva érzi privát énjét, és a jövőben óvakodni fog attól, hogy egy
csoporttapasztalásnak kitegye magát. Tapasztalatból tudom, hogy ha megpróbálok egy
csoportot nagyobb mélység felé tolni, mint ahol tart, hosszútávon nem érek el eredményt.
Így tapasztalatom szerint az kifizetődő, ha aszerint élek együtt a csoporttal, hogy éppen hol
tart. Így együtt dolgoztam kiváló, gátlásos tudósok egy csoportjával - a többségük a fizikai
tudományokkal foglalkozott – ahol az érzések nyílt kifejezése nagyon ritka volt, és mély
személyes encounter egyszerűen nem fordult elő. A csoport mégis sokkal szabadabbá,
expresszívebbé és Innovatívabbá vált, találkozásunk sok pozitív eredményt mutatva.
Hasonló eredményekkel dolgoztam magas szintű oktatásügyi vezetőkkel – akik kultúránk

talán legfrigidebb és legjobban védekező csoportját alkotják. Ez nem azt jelenti, hogy nekem
mindig könnyen megy. Pedagógusok egyik csoportjában nagyon sok volt a felszínes és
intellektuális beszéd, de fokozatosan haladtak egy mélyebb szint felé. Ekkor egy esti ülésen a
beszélgetés egyre triviálisabbá vált. Az egyik tag megkérdezte “Vajon azt csináljuk, amit
akarunk?” A válasz majdnem egyhangú volt: “Nem”. De a beszélgetés perceken belül ismét
társasági fecsegéssé változott, olyan dolgokról, amelyek nem érdekeltek. Zavarba jöttem.
Hogy enyhítsem a csoport számottevő kezdeti szorongását, azt hangsúlyoztam az első ülésen,
hogy pontosan azzá tehetik, amivé akarják és a csoport működéséből úgy tűnt, mintha
hangosan válaszoltak volna: “Jó és kemény hétvégét akarunk eltölteni trivialitásokról
beszélve”. Unalmam és bosszúságom kifejezésre juttatása ellentétben állt volna a nekik
nyújtott szabadsággal /2/. Miután néhány percig küzdöttem magammal, úgy döntöttem, hogy
jogukban áll trivialitásokról beszélni, és nekem jogom van nem elviselni ezt. Így nyugodtan
kimentem a szobából, és lefeküdtem. Miután kimentem, és másnap reggel is a résztvevők
éppoly változatosan reagáltak, mint amilyen ők maguk voltak. Az egyik úgy érezte, hogy
rendreutasították és megbüntették; egy másik úgy érezte, hogy trükköt játszottam velük, a
harmadik szégyellte magát az időpocsékolásért, mások éppúgy utálkoztak, mint én a triviális
/2/
Ha az ülésen azt mondtam volna “Azzá tehetjük, amivé akarjuk”, ami kedvezobb és valószínuleg
becsületesebb lett volna szabadságomban, ill. volna most azt mondani “Nem tetszik nekem, amit csinálunk”. De
majdnem biztos voltam benne, hogy azzal akartam oket megnyugtatni, hogy “azzá tehetik, amivé akarják”.
Mindig megfizetünk baklövéseinkért.

eszmecseréjük miatt. Azt mondtam nekik, hogy legjobb tudomásom egyszerűen

megpróbáltam az ellenérzéseimnek megfelelően viselkedni, de nekik is joguk van saját
felfogásukhoz. Mindenesetre ezek után az interakciók tartalmasabbak lettek.
Az egyén elfogadása
Hagyom, hogy egy-egy résztvevő elkötelezze, vagy ne kötelezze el magát a csoportnak. Ha

valaki pszichológiailag kívül akar maradni, megkapja hozzá implicit engedélyemet. Maga a
csoport vagy tűri, vagy nem tűri ezt a hozzáállást, de én személy szerint hagyom. Egy
szkeptikus főiskolai igazgató azt mondta, hogy a legfőbb dolog, amit tanult, az volt, hogy
visszahúzódhat a személyes részvételtől, mégis nyugodt maradhat, nem fogják kényszeríteni.
Szerintem ez értékes tanulság volt , és növelte a lehetőségét annak, hogy valóban részt
vegyen, ha legközelebb alkalma adódik. Egy teljes évvel későbbi beszámoló arra utal, hogy
mindez előnyére vált, és látszólagos kívülállóságát megváltoztatta. Az egyén hallgatását vagy
némaságát eltudom fogadni, ha eléggé biztos vagyok abban, hogy nem elhallgatott
fájdalomból vagy ellenállásból fakad.
Az állításokat hajlamos vagyok szó szerint elfogadni. Facilitátorként (csak úgy, mint
terapeutaként) határozottan szívesen vagyok hiszékeny, el tudom hinni, hogy úgy mondja el
nekem a dolgokat, ahogyan benne van. Ha nem, később teljes szabadsággal kijavíthatja
üzenetét és valószínűleg meg is teszi. Nem akarom gyanakvásra pazarolni az időt, vagy
kíváncsiskodni: “Mire gondol valójában?” Inkább válaszolok a jelenlegi érzésekre, mint a
múltbeli tapasztalatokkal kapcsolatos állításokra, de mindkettőre hajlandó vagyok reagálni.
Nem szeretem a “csak az itt és most”-ról beszélünk” szabályt
Megpróbálom világossá tenni, hogy bármi történjék is, a csoport választása alapján történik,
legyen az világos és tudatos, tapogatódzóan bizonytalan, vagy tudattalan. Ahogyan egyre
inkább a csoport tagjává válok, szándékosan kiveszem a részem a befolyásolásból, de nem
kontrollálom, ami történik. Általában meg tudok elégedni azzal a ténnyel, hogy nyolc óra alatt
nyolc órányi, negyven óra alatt negyven órányi értéket valósítunk meg – egy egyórás
demonstráció alatt pedig egy órányit.
Empatikus megérzés
Az a legfontosabb és leggyakoribb magatartásom a csoportban, hogy megpróbálom megérteni

a személy kommunikációjának pontos jelentését. Szerintem része ennek a megértésnek, hogy
megpróbálom áttekinteni a komplikációkat és visszavezetni a kommunikációt a személyes
jelentés pályájára. Például egy férj igen komplikált és némiképp inkoherens
kommunikációjára azt felelem: “És így apránként eljutott odáig, hogy megtartja magának
azokat a dolgokat, amelyeket korábban elmondott a feleségének. Így van?” “Igen”
Úgy vélem, ez facilitálóan hat, mert tisztázza az üzenetet a beszélő számára, és segíti a
csoporttagokat a megértésben, abban, hogy ne pazarolják az időt kérdezősködéssel, vagy a
bemutatott komplikált részletekre adott válaszokkal.
Amikor a beszélgetés általánosságokban mozog, általában a beszélőre vonatkozó jelentéseket
válogatom ki la teljes kontextusból, azokra válaszolok. Így például: “Bár általánosságokban
beszél mindezekről, ahogyan mindenki ezt teszi bizonyos helyzetekben, azt gyanítom, nagyon
is magáról beszél, amikor ezt mondja. Így van?” Vagy “Ön azt mondja, hogy mindannyian ezt
tesszük és így érzünk. Azt érti ezen, hogy Ön teszi és érzi ezeket a dolgokat?”

Egyszer egy csoport kezdetén Al néhány meglehetősen jelentőségteljes dolgot mondott, John
pedig, egy másik tag, egyre csak arról kérdezősködött, amit mondott, de én többet is
hallottam, mint kérdéseket. Végül is ezt mondtam John-nak: “Jól van, Ön megpróbál
belekapaszkodni abba, amit Ő mondott, és abba, amit ez jelent, de úgy gondolom, Ön
megpróbál valamit mondani neki, de nem tudom biztosan, hogy mit”. John gondolkozott egy
percig, aztán elkezdett a saját nevében beszélni. Egészen addig szemmel láthatóan Alt
próbálta rávenni arra, hogy taglalja, amit Ő (mármint John) érez, így nem kellett neki
magának, a maga nevében megfogalmazni azokat. Ez meglehetősen megszokott jelenségnek
tűnik.
Nagyon szeretném megértésemet egy kifejezésre juttatott érzésbeli különbség mindkét

oldalára kiterjeszteni. Például egy csoportban, ahol a házasságról volt szó, és ketten egészen
eltérő véleményen voltak, azt feleltem: “A sima kapcsolatokat szeretem, azt, ha a kapcsolat
kellemes és nyugodt”, Minnie pedig azt “A pokolba vele! Én a kommunikációt szeretem!” Ez
segít kiélezni és tisztázni a különbségek jelentését.
Érzéseim összefüggéseiben cselekedni
Megtanultam, hogy egyre szabadabb legyek, miközben úgy használom fel érzéseimet, ahogy
az adott pillanatban léteznek, - akár egy csoporttal, mint egésszel vagyok kapcsolatban, akár
egy személlyel, akár önmagammal. Majdnem mindig hitelesen, és jelenlevően érdeklődök
mind az egyes tagok, mind a csoport, mint egész iránt. Nehéz ezt megindokolni. De így van.
Minden egyes embert értékesnek tartok, de ez az értékelés nem garantálja a kapcsolat
tartósságát. Most létező érdeklődés és érzés. Úgy gondolom, azért érzem világosan, mert nem
mondom azt, hogy tartós, vagy tartós lesz.
Úgy vélem, meglehetősen érzékeny vagyok azokra a pillanatokra, amikor valaki készenlétben
van a beszédre, vagy elzárja fájdalmát, könnyeit vagy félelmét. Így azt mondhatja valaki:
’Adjunk esélyt Carlene-nek” vagy “Úgy tűnik, igazán zavar valami. Akarod, hogy veled
legyünk ebben?” Valószínűleg különösen a sérüléseknél válaszolok empatikus megértéssel.
Valószínűleg részben terápiás gyakorlatomból fakad a vágyam, hogy megértsem a fájdalmat
élőt és pszichológiailag együtt legyek vele.
Igyekszem minden egyénre vagy csoportra irányuló tartós érzésemet megfogalmazni, minden
jelentőségteljes vagy folyamatos kapcsolatban. Kézenfekvő, hogy e megfogalmazások nem
kezdetben történnek, hiszen az érzések akkor még nem tartósak. Lehetséges pl., hogy
valakinek a magatartása a csoport együttlétének első tíz percében nem tetszik nekem, de
valószínű, hogy akkor még nem fogalmazom meg. De ha az érzés tartós, kifejezésre fogom
juttatni. E pont megbeszélésekor egy facilitátor így szólt “Megpróbáltam egy tizenegyedik
parancsolatot követni: “Mindig fejezd ki azt az érzést, amit éppen átélsz.” Egy másik
vitatkozó partner visszalépett: “Tudja hogy reagálok erre? Úgy, hogy mindig van
választásunk. Néha azt választom, hogy kifejezem érzéseimet, mások meg nem.” Inkább a
második állítással értek egyet. Ha az ember minden pillanatban tudatában tud lenni érzései
teljes komplexitásának – ha adekvátan figyeli önmagát - akkor lehetősége van arra, hogy erős
és tartós attitűdjei kifejezésre juttatása mellett döntsön vagy ne fejezze ki azokat, ha ez nem
látszik helyénvalónak.
Bízom azokban az érzésekben, szavakban, késztetésekben, fantáziákban, amelyek
felmerülnek bennem. Így nemcsak tudatos énemet veszem igénybe, hanem egész szervezetem
bizonyos képességeit. Pl. “hirtelen elképzeltem, hogy Ön egy hercegnő, és szeretné, ha
mindannyian az alattvalói lennénk”. Vagy “Úgy érzem, Ön

Egyszerre bíró és vádlott, és szigorúan azt mondja önmagának: “Minden tekintetben bűnös
vagy”.
De az intuíció komplexebb is lehet. Mikor egy felelős üzleti igazgató beszélt, hirtelen egy
kisfiút láttam meg benne – azt a félénk, gyenge, ijedős kisfiút, aki volt – a gyereket, akit
megpróbál megtagadni, aki miatt szégyenli magát. Én azt akartam, hogy szeresse és tartsa
becsben ezt az ifjút. Így megfogalmazhattam ezt a képet - nem mint igazságot, hanem mint
egy fantáziaképet. Ez gyakran meglepően mély reakciót és belátást hoz.
Éppoly mértékben akarom kifejezésre juttatni a pozitív és szeretetteljes érzéseimet, mint a

negatívakat, a frusztrációt és a dühöt. Ezzel feltehetően bizonyos kockázatot vállalok. Egy
ízben azt hiszem, megsértetem a csoport folyamatot, amikor az ülések kezdetén túlzott
mértékben kifejezésre juttattam a csoport jó néhány tagja iránti meleg érzéseimet. Minthogy
mégiscsak facilitátornak tekintettek, ez megnehezítette a többiek számára, hogy előhozzák
negatív és haragos érzéseiket, amelyek nem fogalmazódtak meg az utolsó ülésig, így a csoport
határozottan rossz véget ért.
Nehezemre esik haragos érzéseim könnyed és gyors tudatosítása. Ezt sajnálom, de lassan e
tekintetben is tanulok. Jó lenne öntudatlanul kifejezni a pillanatnyi érzéseket. Volt egyszer
egy magnóra vett encounter csoport, ahol nagyon sok mozgás történt. A felvételt csak két
évvel később hallgattam meg, és meghökkentem bizonyos érzések miatt, amelyeket - főként
mások felé - kifejezésre juttattam. Ha egy csoporttag azt mondta volna (a két év elteltével)
“Ön érzéseket fejezett ki irányomban”, biztos vagyok benne, hogy határozottan tagadtam
volna. Mégis, bizonyítékom volt arról, hogy az egyes szavak mérlegelése vagy a lehetséges
következmények átgondolása nélkül – a csoport tagjaként - öntudatlanul kifejeztem miden
pillanatnyi érzésemet. Jól éreztem magam emiatt.
Úgy látszik, jobban funkcionálok a csoportban, amikor pozitív vagy negatív “sajátommá vált”
érzéseim közvetlen interakcióba lépnek egy résztvevő érzéseivel. Ez azt jelenti számomra,
hogy a személyes jelentések mély szintjén kommunikálunk. A legközelebbre ekkor kerülök
egy Én-Te kapcsolatban. Ha valamit kérdeznek tőlem, megpróbálom megvizsgálni saját
érzéseimet. Ha valódinak érzem, amely nem tartalmaz más üzenetet, mint a kérdés, akkor
megpróbálok a tőlem telhető legjobban válaszolni. Ugyanakkor nem érzek szociális kényszert
arra, hogy csak azért válaszoljak valamire, mert kérdésként hangzott el. Lehetnek benne más,
sokkal fontosabb üzenetek, mint a kérdés maga. Egy kollega azt mondta, hogy “meghámozom
a hagymámat”, vagyis, hogy folyamatosan az érzések mindig mélyebb szintjét fejezi ki, ahogy
tudtukra ébrednek egy csoportban. Csak remélni tudom, hogy ez igaz.
Konfrontáció és visszajelzés
Igyekszem az egyéneket konfrontálni magatartásuk specifikumaival. “Nem tetszik nekem,

ahogyan fecseg. Úgy látom, mindent háromszor-négyszer is elmond. Jobban szeretném, ha
megállna, amikor befejezte a mondanivalóját”, “Olyannak látom Önt, mint a gumi. Néha
mintha elérném Önt, megragadnám, de aztán minden hátraugrik egy olyan helyre, ahol már
nem érinthető”.
Csak olyan érzésekkel konfrontálok szívesen valakit, amelyeket hajlandó vagyok magaménak
vallani. Ezek néha nagyon erősek is lehetnek. “Soha életemben nem utáltam annyira csoportot
mint ezt.” Vagy egy csoporttagnak “Ma reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy többé nem
akarom Önt látni”.

Egy ember védekező mechanizmusának megtámadását megítélő jellegűnek tartom. Ha valaki

azt mondja “Ön sok ellenségességet rejteget” vagy “Ön nagyon intellektuális, valószínűleg
azért, mert fél saját érzéseitől”, azt hiszem, az ilyen ítéletek és diagnózisok facilitáció
ellentétei. Ha viszont frusztrál az, amit valaki hidegségeként észlelek, vagy ha
intellektualizálása irritál, vagy dühét másvalakivel szembeni brutalitása, szívesen
szembesítem a bennem létező frusztrációval, irritációval vagy haraggal. Számomra ez nagyon
fontos.
Gyakran meglehetősen speciális anyagot használok konfrontálásra, amit korábban ő maga
adott “Most úgy viselkedik, mint akkor egyszer “szegény vidéki fiú”-nak nevezett. “Úgy
látom, most újra úgy tesz - pontosan úgy, ahogy leírta - mintha gyerek lenne, aki mindenáron
helyeslést akar.”
Ha valaki lehangolttá válik, miután én vagy másvalaki konfrontálta, nagyon is kész vagyok
segíteni, hogy “leváljon a kampóról”, ha úgy kívánja. “Tekintse úgy, hogy mindenből azt
kapta, amit akart. Szeretné, ha egy időre békén hagynánk?” Ilyenkor a választól függ, hogy mi
történik, hiszen az illető néha azt akarja, hogy folytatódjék a visszajelzés és a konfrontáció,
még ha az fájdalmas is a számára.
Saját problémák kifejezésre juttatása
Ha saját életemben valamilyen gondom van, el szoktam mondani a csoportban, de e

tekintetben szakmai lelkiismeretem is szerepet játszik. Ha már azért fizetnek, hogy facilitátor
legyek, akkor problémáimat inkább a stáb-csoportban vagy egy terapeutával kell
feldolgoznom, mintsem a csoport idejét lekötni. E tekintetben valószínűleg túl óvatos vagyok.
Egy alkalommal-, egy lassan mozgó főiskolai csoportban, mely hetente egyszer jött össze –
úgy érzem, valóban rászedtem őket. Egy bizonyos ponton valóban nagyon kizökkentett egy
személyes probléma, de úgy éreztem, hogy az nem tartozik a csoportra, és visszatartva
magam, nem beszéltem róla. Visszatekintve úgy gondolom, hogy semmi sem facilitálta volna
jobban a csoportfolyamatot, mintha taglaltam volna aggodalmaimat, azt hiszem, segítette
volna őket abban, hogy kifejezőbbek legyenek.
Ha nem érzem magam szabadnak személyes problémáim kifejtésében, ez két nem kívánatos
következménnyel jár. Először is nem tudok olyan jól figyelni. Másodszor pedig számos
tapasztalatból tudom, hogy a csoport képes észlelni, ha valami aggaszt, és ilyenkor úgy érzik,
valamilyen ismeretlen módon ők a hibásak.
A tervezés és a “gyakorlatok” elkerülés
Megpróbálok elkerülni minden tervezett eljárást, valóban bajom van a “művi” dolgokkal. Ha
bármilyen tervezett eljárást megpróbálunk, a csoporttagoknak éppúgy tudniuk kell erről, mint
a facilitátornak, és nekik kell eldönteniük, hogy kívánják-e alkalmazni azt a megközelítést.
Nagyon ritka esetekben, amikor frusztrált voltam, vagy amikor úgy tűnt, hogy a csoport
valamilyen platformra jutott, kitaláltam valamilyen trükköt, de csak ritkán használt.
Valószínűleg azért, mert én sem bíztam abban, hogy hasznos lesz.
Fel lehet vázolni valamilyen eljárást a csoporttagok előtt, de rajtuk múlik, hogy mi fog történi.
Egy apatikus csoportban azt javasoltam, hogy próbáljunk meg úgy kikeveredni a pangásból,
ahogyan más csoportok tették: alkossunk egy belső és egy külső kör, és egy külső körbe
tartozó csoporttag készüljön fel arra, hogy kifejti a vele szemben álló személy valódi érzéseit.
A csoport egyáltalán nem figyelt a javaslatomra és úgy tett, mintha el sem hangzott volna. De
egy óra múlva az egyik férfi rájött a trükk lényegére és fel is használta: “Most John nevében

szeretnék beszélni, és elmondani, hogy szerintem mit érez valójában.” A következő egy-két
napon belül legalább egy tucatszor máskor is felhasználták ezt az eljárást - de saját spontán
módjukon, nem úgy, mint nyers vagy merev fogást. Szerintem nincs ebben semmi “trükk”, ha
valódi spontaneitással zajlik. Szerepjáték, testi kontaktus, pszichodráma, ilyen gyakorlatok,
amilyenek leírtam, és még számos más eljárás is használható, ha alkalmas annak kifejezésére,
amit valaki valóban érez az adott pillanatban. Ez elvezetett addig a megállapításig, hogy a
spontaneitás a legértékesebb és legmegfoghatatlanabb elem, amit csak ismerek. Spontánul
teszek valamit, és nagyon hatékonynak bizonyul. Ilyenkor nagyon nagy a kísértés, hogy a
következő csoportban – “spontánul” – ismét megtegyem, és elég nehezen értem meg, hogy
miért jár teljes kudarccal.
Nyilvánvalóan azért, mert nem volt igazán spontán.
Az értelmezés és a folyamat kommentálásának elkerülése
Nagyon szűkszavúan kommentálom a csoportfolyamatot. A kommentár alkalmas arra, hogy

önmaga tudatára ébressze a csoportot, de lelassít, mer azt az érzést kelti a csoport tagjaiban,
hogy vizsgálat tárgyai. A kommentár azt is implikálja, hogy nem személyeknek tekintem
őket, hanem egyfajta halmaznak, vagy konglomerátumnak, márpedig nem így akarok velük
lenni. Ha egyáltalán jó lehet a csoportfolyamat kommentálása, akkor a legjobb, ha természetes
módon egy csoporttagtól származik.
Éppen így érzek az egyéni folyamatok kommentálása felől is. Szerintem fontosabb, pl. a
versengés érzésének átélése, mégpedig őszinte átélése, mint az, hogy a facilitátor címkét
ragasszon e magatartásra. Bizonyos okokból nem teszek ellenvetést, amikor egy résztvevő
valami ilyesmit tesz. Például egy főiskolai tanár panaszkodott a hallgatókra, akik mindig
választ akarnak kapni kérdéseikre, és folyton kérdeznek. Úgy érezte, nem eléggé bíznak
önmagukban. Állandóan újra meg újra az kérdezte tőlem, hogy mit kezdjen ezzel a
magatarással. Egy csoporttag végül így szólt: “Úgy tűnik, most bemutatja nekünk, mi az,
amiről panaszkodik”. Ez nagy segítséget jelentett.
Általában nem szondázom és nem kommentálom, hogy mi lehet egy személy viselkedése
mögött. Szerintem egy egyéni viselkedés okainak interpretálása csak magas színvonalú
próbálgatás lehet. Csak akkor van súlya, ha egy autoritás tapasztalataira támaszkodik. Én
viszont nem akarok ilyen fajta autoriter szerepet vállalni. “Azt hiszem, azért Ilyen
hetvenkedő az Ön magatartása, mert inadekvátnak tartja magát, mint férfit” – ilyen fajta
megállapítást sohasem tennék.
A csoport terápiás potenciálja
Megtanultam, hogy amikor a csoportban valóban nagyon súlyos helyzet áll elő, valaki
pszichotikus magatartást tanúsít, vagy bizarr módon cselekszik, bízzak abban, hogy a
csoporttagok éppoly terapikus hatásúak, vagy még terapikusabbak lesznek, mint én magam.
Szakemberek lévén, néha címkékhez folyamodunk, és például azt érezzük, hogy “ez tisztán
paranoid magatartás”. Ennek következtében hajlamosak vagyunk valamelyest visszavonulni,
és a személlyel inkább tárgyként foglalkozni. Ugyanakkor a naivabb csoporttag továbbra is
személyként foglalkozik a zavart egyénnel, és tapasztalataim szerint az sokkal terapikusabb.
Ezért azokban a helyzetekben, amikor egy csoporttag egyértelműen pathológikus magatartást
tanúsít, jobban bízom a csoport bölcsességében, mint a sajátomban, és gyakran mélyen
meglepődöm a tagok terápiás képességén. Ez megalázó és ösztönző egyszerre. Megláttatja
velem, hogy milyen hihetetlen segítő potenciál rejlik a közönséges, képzetlen emberekben, ha
szabadságukban áll élni vele.

Fizikai mozgás és érintkezés
Olyan spontánul fejezem ki magam fizikai mozgásokkal, ahogyan csak lehet. Személyes
múltam nem tesz különösebben szabaddá e tekintetben. De amikor nyugtalan vagyok,
felállok, kinyújtózom és közben járok; ha helyet akarok cserélni valakivel, megkérdezem,
hogy beleegyezik-e. Ülhetünk, vagy a földre is fekhetünk, ha ez felel meg, hogy másokat
fizikai mozgásra ösztönözzek, bár vannak facilitátorok, akik ezt nagyszerűen és hatékonyan
meg tudják tenni. Lassanként megtanultam fizikai kontaktussal válaszolni, amikor ez valódi,
spontán és helyénvaló. Amikor egy fiatal nő sírt, mert azt álmodta, hogy a csoportban senki
sem szereti, átöleltem, megcsókoltam és megvigasztaltam. Amikor valaki szenved, és úgy
érzem, oda kell mennem és a fejére kell tennem a kezem, meg is teszem. De erre a fajta
magatartásra sem próbálok ösztönözni másokat. Csodálom a fiatalokat, akik e tekintetben
könnyebbek és szabadabbak.
Háromgenerációs felfogás
Miután a fentieket megírtam, alkalmam volt arra, hogy a nonverbális kommunikáció és a

fizikai kontaktus jelenségeit megbeszéljem lányommal, Mrs. Natalie R. Fuchs-szal, és az
egyik unokámmal, Anne B. Rogers-szel, aki főiskolai hallgató. Nataliem már többször volt
facilitáror, Anne pedig előzőleg éppen egy encounter-csoporton vett részt, amit nagyon
értékesnek talált. Mindkettőjüknek csalódást okozott, hogy e tényezőket olyan kevéssé
hangsúlyoztam. Eszembe jutott, hogy ha megkísérelném újraalkotni észrevételeiket, ezzel a
fizikai kontaktus és más nonverbális kommunikációs eszközök hatását háromgenerációs
perspektívában rajzolhatnám meg. A következőkben nem szó szerint, de meglehetős
pontossággal számolok be arról, hogy mit mondtak, első személyben, mert így világosabban
látszik, hogy önmagukról beszélnek. Az első Natalie Fuchs.
“A változatos fizikai és nonverbális tapasztalatok nagy nyereséggel jártak számomra, amikor
csoporttag voltam. Ennek következtében kezdeményezésükben is szabadabb vagyok, amikor
én facilitálok. Úgy érzem, a csoporttagok nagyra értékelik a kommunikáció ezen új formáit,
és sok figyelemreméltó adatot szolgáltatnak. Magam is mindig részt veszek ezekben az
általam kezdeményezett tapasztalásokban. Nekem személy szerint nehézséget okoz, hogy
megmondjam az embereknek, mit tegyenek, vagy akár csak utaljak arra, hogy mit kellene
tenniük, de így könnyítem meg a magam számára, hogy lehetőséget adok az ilyen
gyakorlatból való “kiszállásra”. Ha csoporttag vagyok, választási szabadságot akarok –
vállaljam valamely javasolt módszer kockázatát, vagy ne. Nem szeretek utasítást adni, így
nem is teszem.
Úgy gondolom, kultúránk nagyon gátolt az érintések tekintetében. Csak egyetlen, mégpedig
szexuális- hetero – vagy homoszexuális – jelentése van. Azzal, hogy így értelmezzük a fizikai
kontaktust, rengeteg melegségtől és támogatástól fosztjuk meg magunkat. A csoport azonban
védett környezetet ad, ahol az ember vállalhatja ezeket az új módszereket, elrendezheti az
érintéssel kapcsolatos érzéseit. Egy nő úgy gondolhatja, hogy szeretné, ha egy feleannyi idős
férfi atyaian átkarolná, hogy homoszexuális vágyai vannak egy másik nő iránt, vagy hogy egy
férfi szexuálisan vonzza őt. Mindezek az érzések elfogadhatóak. Ahelyett, hogy félne
emocióitól, újonnan felfedezett érzései alapján racionális választást tehet. Nagyon fontos
számomra, hogy ezek a nonverbális gyakorlatok találkozzanak a csoport vagy bizonyos
csoporttagok aktuális szükségleteivel vagy hangulatával. Ha a tagok egymás megismerésének
és a bizalom kialakulásának kezdeti fázisában vannak, javaslok valamit, ami segítheti az
egyéneket abban, hogy sokkal mélyebb szinten tárják fel önmagukat. Például az emberek
gyakran azzal kezdik, hogy úgy mutatkoznak be, mint egy koktélpartin “Anya vagyok,

feleség, szociális gondozó”. Ha ez eluralkodik, azt javaslom, hogy mindegyikük rajzoljon

magáról krétával absztrakt önarcképet vagy képet. A képeket a falra szögezzük és azután a
magyarázat következik. “Ez a mérges részem – ez a piros folt itt – az többnyire be van
falazva, de itt-ott kitör”.
A csoporttagok kérdéseket tehetnek fel a képekről, de az értelmezéseket leállítom. A
gyakorlat célja az, hogy önmagukat tárják fel. Esetenként a következő instrukciót használom,
hogy a csoporttagok gyorsan összeismerkedjenek: “Úgy tűnik nehezen lépünk túl egymás
megismerésének szociálisan elfogadott módszerén. Azoknak, akik szívesen kipróbálnának
újat, azt javaslom, menjünk körbe, és mutatkozzunk be kezet rázva és egymás szemébe nézve.
(Néhány perc elteltével). Most már ne használjuk szavakat, csak rázzunk kezet és nézzük
egymást. (később): Most már ne rázzunk kezet, hanem találjunk más módot a köszönésre. Az
emberek így nagyon hasznos információt szereznek önmagukról és másokról, amire - ha nem
is használják fel a közvetlenül ezutáni beszélgetésben - gyakran utalnak a későbbi üléseken.
A vaksétát - amikor az egyik ember körülvezet egy másikat, akinek a szeme be van kötve –
igen alkalmasnak találom arra, hogy valaki szembesüljön dependenciával kapcsolatos
attitűdjével. Sok úgynevezett “bizalom” gyakorlatot is használtam. Azt tartom fontosnak,
hogy ez ne játék legyen, hanem a megfelelő időben használjuk, és az érzéseket exploráljuk.
Társvezetője voltam elidegenedett teenagerek egy szenzoros éberség csoportjának. Sok

Esalenben kidolgozott eljárást használtam. Stábtagként részt veszek e csoport heti terápiás
ülésein is. A “terápiás órák” többségükben a múltbeli tapasztalatokkal – a családi
kapcsolatokkal, ballépésekkel, az iskola és a társadalom iránti attitűdökkel - foglalkoznak. A
szenzoros éberségi tapasztalatok kiegészítik a terápiát. Az élet pozitívumait a szaglás, érintés,
egy másik emberi lény itt és most létére való figyelem örömét hangsúlyozzák. Ezzel a fiatalok
gondoskodó vonásait emelik ki.
Egy napon egy fiú meglehetősen kívülállónak, nagyon magányosnak látszott. megkérdeztem,
tehetnék-e valamit bevonása érdekében. Így válaszolt “Hát ez egy félelmetesen nehéz hét volt,
otthon is és mindenütt. Legjobban egy masszázst szeretnék”. Így lehasalt, a többiek köré
tömörültek, és alaposan és kedvesen megmasszírozták. Látszott, hogy átérzi gyengédségüket.
Gyakoriak a csoportban a nonverbális történések, ha a csoportvezető olyan normát vezetett
be, ahol ez megengedhető.
Egy felnőtt csoportban az egyik férfi visszajelzést kért a többiektől. Őszintén elmondták neki
benyomásaikat. Magányosnak, ijedtnek és passzívnak láttam őket, ahogy a sarokban ült, én
azért is, amiket a korábbi üléseken mondott nekünk. Amikor rajtam volt a válaszolás sora,
megkértem őt, hogy jöjjön elő sarokból, és üljön velem szembe, mert így közvetlenebbül
tudok válaszolni. Nem tudtam ellenállni, és egy kicsit meglöktem, hátradőlt, ekkor újra
könnyedén meglöktem és ismét hátradőlt. Kezdtem mérges lenni, és erősen meglöktem a
vállánál. Nem váltottunk szavakat, de egymást néztük. Végül ellenállt, birkóztunk és
küzdöttünk és éreztem, hogy nem tudom ledönteni. Sokat köszönhetett ennek a
tapasztalásnak, és én is, azt hiszem; legalábbis időlegesen jobban férfinek érzete magát.
Majdnem mindig szánunk egy kevés időt rá, és megbeszéljük, hogy milyen jelentésekhez
juthatunk nonverbális és fizikus kontaktusaink révén. Úgy látom, vannak bizonyos fajta újra
megjelenő tanulságok. Talán az az egyik legfontosabb, hogy az érintés deszexualizálódik. Ez
nem azt jelenti, hogy elveszti szexuális konnotációit, hanem hogy ezek kevésbé félelmetessé
válnak, és az érintés új jelentéseket nyer. Emellett az is az eredmény, hogy az egyénekben
tapasztalati szinten veti fel a kérdést “Őszintén közel akarok-e lenni egy másik emberhez?”
Végül minthogy sokkal könnyebb szavakkal rászedni másvalakit és önmagunkat is, a
nonverbális tapasztalatok felvetik a kérdést: “Őszinte vagyok-e? Amikor beszélek, azt
gondolom-e, amit mondok, vagy csak cselekedeteimben vagyok valódi?” Ebben látom az
ilyenfajta csoporttapasztalás néhány értékét”.

Ennyit Natalie facilitátori szempontú megállapításaiból. És itt van unokám, Anne beszámolója
annak a hétvégi encounter csoportnak a testmozgásos aspektusairól, ahol életében először
bízott meg eléggé egy csoportban ahhoz, hogy fizikailag is szabadon fejezze ki magát. Az
előzőkhöz hasonlóan ez a beszámoló is beszélgetésünk rekonstrukciója. “Az egyik csoporttag,
John, korábbi csoportokban már szerzett pszichodrámás és testmozgásos tapasztalatokat.
Kezdetben ellentétben állt mindannyiunkkal, mert úgy látszott, mintha felsőbbrendűnek
tartaná magát, de az első esti ülésünk vége felé - talán az ő kezdeményezésére – mindannyian
a szoba közepére mentük, testek egymáshoz szorult tömegeként, karunkkal átölelve egymást,
és csukott szemmel előre-hátra inogtunk. Figyelemre méltó érzés volt, és másnap
mindannyian szabadabbnak éreztük magunkat a fizikai érintkezésben, amikor kedvünk volt
hozzá.
Nehéz lenne felsorolni minden módszert, ahogyan érzéseink kifejezésére fizikai eszközöket
használtunk. Volt úgy, hogy a padlóra ültünk, egymáshoz nagyon közel, néha egymás kezét
fogva. Néha azok, akik haragudtak egymásra, lökdösték egymást - erősen. Egyszer dühös
birkózásra is sor került, amikor mi körben álltunk, hogy ha szükség van rá, megvédjük a két
férfi valamelyikét vagy a berendezést. De voltak nagyon gyengéd mozdulatok is, emberek,
akik átkarolták, vagy átölelték egymást. Elmentünk “bizalmi sétára” is.
Egy ponton a facilitátornő iránti érzelmeinket úgy fejeztük ki, hogy gyengéden előre-hátra
hintáztattuk. Az egyik este ostobának éreztük magunkat, és ezt is kifejezésre juttattuk – úgy,
hogy körbe táncoltunk, mint a majmok! Nagyon mulatságos volt kiengedni a dolgokat, ahogy
jöttek.
Volt csoportunkban két férfi, akik igazán féltek az érintésről. Az egyikük erős volt, és úgy
érezte, hogy bizonyos értelemben nem lenne becsületes a feleségével szemben, ha
megérintené a csoportbeli nőket, vagy gyengédséget érezne irántuk. Fokozatosan
megváltozott ezen a téren. A másik egy feszült fiatal fickó volt, aki valószínűleg úgy
gondolta, hogy ha nem kontrollálja nagyon szigorúan érzéseit - különösen haragját és
szexuális érzéseit - akkor azok teljesen kikerülnek kontrollja alól. Amikor ez a második férfi
érzelmekkel telitetten egy családi problémájáról beszélt, amelyik valamelyest hasonlított az
enyémre, sírni kezdtem. Odamentem, és a vállán sírtam. Később úgy láttam, hogy ez segített
neki; megértette, hogy egy lánnyal való fizikai kontaktus nem szükségképpen jelent szexet.
Később meg tudtuk beszélni, hogy miért fél ennyire a lányoktól.
Azt hiszem röviddel a csoport után készített jegyzetem tartalmaz valamit abból, amit mindez
jelentett a számomra. Nagyon nyers, de ha akarod, felhasználhatod. (Jegyzetei közül néhányat
választottam ki, mert nincs elég hely arra, hogy mindet idézzem.
A verbális kommunikáció, nagyon fontos, de a szavak korlátok is, különösen a kontaktus
elhárítására használhatók. És mit tehetek, ha másként akarom kifejezni a dolgokat,
önmagamat? Elérhetlek-e, utánad nyúlhatok-e? Szemeimmel; érintéssel, mosolygással?
Mindannyian körbe sétálunk, megpróbálunk nem beleütközni másokba, így sok energiát
fordítunk az elkerülésre.
De nincs semmi olyan gyönyörű és olyan gyönyörűen emberi, mint ha megfoglak,

megölelnek szeretnek. Amikor egy másik ember melegségét és őszinteségét érezhetjük.
Amikor viszonzásul vigaszt, erőt adhatunk. A szavak gyakran becsaphatnak, de egy ölelés -
másvalami közvetít az igazságot, mint a hang … Miért félünk annyira az érintéstől? Mert az
érintés SZEX-et jelent.
De hát nem látjuk? Nemcsak a fehér és fekete van, hanem egy egész kontinum a kettő között.
Igen, az érintés, megfogás, az ölelés szexet hoz. Még a legtávolibb, leghidegebb kézrázás is

szexuális, még az emociók tagadásakor is. Az érintéssel nem úgy kell foglalkozni, hogy
deszexualizáljuk, hanem úgy, hogy elismerjük az érzékiség létezését, és elfogadjuk. Ha el
tudom fogadni azokat a válaszokat, amelyeket kelt bennem, valószínűleg nem félelmet és
elutasítást fogok felfedezni, hanem az ölelés igazi tartalmát - szeretetet, melegséget, örömöt.
Amikor olyan helyzetbe kerülök, ahol bizonytalan vagyok a mozgások felől, egy csoportban
vagy akár egyvalakivel, amikor utána akarok nyúlni, és megfogni a kezét, csak azért, hogy
tudassam megértésemről - de kétséges, hogy hogyan fogadja - olyankor olyan szorultságot és
csomót érzek belül, mintha egy vulkán tetején ülnék, amely elnyomja a kitörését. Milyen
nyomorúságos érzés! Kontrollálom magam, én azt mondom: “Ne légy boldog, miért nyúlnál
utána, el fog utasítani, kényelmetlenül fogja magát érezni, te pedig ettől kínosan, senki sem
értené szándékaidat, ne feltünősködj”. Így ott ülök és megkötöttnek, szorongónak és
félszegnek érzem magam, és szabad szeretnék lenni. Olyan természetes és szeretetreméltó, ha
az ember meleg és valódi, spontánul érzi az életet, elismeri és megosztja”.
Elég hosszúra sikerült a kitérő, de remélhetőleg segített rámutatni nemcsak az encounter-

csoportok, hanem egész kultúránk egyik trendjére. Nagyon világos, hogy a lányom, Natalie,
nálamnál sokkal szabadabban használja a mozgást és érintkezést az általa facilitált
csoportokban. Meglehetősen világos az is, hogy főiskolai hallgató koromban valószínűleg
nem éreztem volna és nem írtam volna le azt, amit Anne, az unokám. Így hát az encounter
csoportok és az idők is változnak. Most, hogy bemutattam ezt a háromszintű szemléletet arról,
hogy a fizikai készségek igénybevételét hogyan bátoríthatja a facilitátor, és hogyan élhetik át
a résztvevők, szeretnék csoportomban való létmódom bizonyos más kimeneteleire térni.
Bizonyos fogyatékosságok, melyeknek tudatában vagyok
Sokkal jobban érzem magam egy olyan csoportban, ahol az érzéseket – mindenfajta érzést –
kifejezésre juttatnak, mint egy apatikus csoportban. Nem vagyok különösebben jó a
kapcsolatteremtésben, és igazán csodálok néhány facilitátort, akik képesek arra, hogy gyorsan
valódi és jelentős kapcsolatot teremtenek, amely azután továbbfejlődik. Gyakran választok
ilyen embert társ-facilitátorul.
Mint nem sokkal korábban megjegyeztem, gyakran nehezen veszem észre és juttatom
kifejezésre, ha dühös vagyok. Ennek következtében csak később tudatosítom és fejezem ki.
Nemrégiben egy encounter csoportban több alkalommal is dühös voltam két emberre. Az
egyik esetében csak az éjszaka közepén ébredtem ennek tudatára, és másnap reggelig várnom
kellett kifejezésre juttatásával. A másik esetben már azon az ülésen fel tudtam ismerni és ki
tudtam fejezni, amelyiken történt. Mindkét esetben valódi kommunikációhoz vezetett – a
kapcsolat megerősödött, és fokozatosan valódi szeretetet kezdtünk érezni egymás iránt. De
ezen a téren lassan tanulok, következésképpen valóban méltányolom, hogy mások min
mennek keresztül, amikor megpróbálják védekezésüket eléggé lecsökkenteni ahhoz, hogy
pillanatnyi közvetlen érzéseik a tudatukba szivároghassanak.
Egy speciális probléma
Az utóbbi években foglalkoznom kellett azzal a problémával, amely mindenkinek a sajátja,

aki írásai és előadásai révén elég széleskörűen ismertté vált. Az emberek mindenféle
elvárásokkal jönnek csoportjaimba – glóriát várnak a fejem fölött, vagy ördögi szarvakat.
Megpróbálom a lehető leggyorsabban leválasztani magam ezekről a reményekről és
félelmekről. Öltözködésemmel, viselkedésemmel, és annak kifejezésre juttatásával, hogy
szeretném, ha úgy ismernének meg, mint embert - nem pedig egyszerűen egy névként,
könyvként vagy elméletként - megpróbálok személlyé válni a csoport tagjai számára. Mindig

felfrissít, ha olyan összejövetelen vagyok - például főiskolás lányok vagy üzletemberek között
- akik előtt nincs “nevem”, és ahol egyszerűen olyan személyként kell azt megteremtenem,
amilyen vagyok. Szerettem volna megcsókolni azt a fiatal lányt, aki egy csoport kezdetén
kihívóan azt mondta: “Szerintem ez kockázatosnak hangzik. Milyen képesítése van Önnek
erre?” Azt feleltem, hogy van némi csoportmunka tapasztalatom és remélem, képesítettnek
fognak találni, de természetesen megértem aggodalmát, és majd kialakíthatják rólam saját
véleményüket.
/3/
Milyen magatartást gondolok nem-facilitálónak?
Bár a fejezet elején hangsúlyoztam, hogy sokféle hatékony csoportmunka stílus létezik, mégis
vannak olyan csoportvezetők, akikben nem bízom, mert bizonyos megközelítéseik szerintem
nem facilitálják, sőt károsítják a csoportot és tagjait. Nem lenne becsületes, ha anélkül
fejezném be ezt a diszkussziót, hogy néhány ilyen magatartásmódot felsorolnék. A kutatások
olyannyira gyerekcipőben járnak e téren, hogy nem tehetek úgy, mintha az alább
felsoroltakhoz hasonló vélemények tényszerűen megalapozottak vagy kutatási eredményekkel
alátámasztottak volnának.
Egyszerű vélemények ezek, melyek tapasztalataimból nőttek ki, és amelyeket ilyenekként is

fogok kifejteni.
1. Határozottan gyanakszom azokra, akik kihasználni látszanak a csoportok iránti

jelenlegi érdeklődést. A hatalmas érdeklődés miatt sok dolgozó jelszava mintha ez
lenne: “Váljunk gyorsan népszerűvé!”, “Helyezkedjünk jól!”. Nagyon sért, amikor
ezek a vonások olyanokban jelennek meg, aki emberekkel foglalkoznak.
2. Kevésbé hatékony a facilitátor, amikor nyomás gyakorolt a csoportra, manipulálja,

szabályokat állít fel, megpróbálja saját ki nem mondott céljai felé irányítani. Ennek
halvány árnyéka is csökkentheti (vagy lerombolhatja) a csoport iránta érzett bizalmát,
vagy - ami még rosszabb – a csoporttagokat imádattal teli követőivé teszi. Ha vannak
specifikus céljai, az a legjobb, ha közli azokat.
3. Aztán itt van az a facilitátor, aki a csoport sikerességét vagy kudarcát dramatikussága
alapján ítéli meg, akinek az számít, hányan sírtak, vagy “borultak ki”. Szerintem ez
rendkívül hamis értékeléshez vezet.
4. Nem ajánlom azt a facilitátort, aki valamilyen egyoldalú megközelítésben mint a

csoportfolyamat egyetlen lényegi elemében hisz. Egyesek számára a védekezési
mechanizmus megtámadása a sine qua nen, míg másoknak “az alapvető szenvedély
felszínre hozása minden emberben“ az egyetlen rögeszméje. Nagyon tisztelem a
Synanont, és hatékonyságukat a narkománokkal végzett munkájukban, de visszariaszt
elsietve formált dogmájuk, mely szerint a kitartó támadás - mindegy hogy igazi vagy
hamis érzéseken alapul - a kritériuma annak, hogy a csoport sikeresnek vagy
sikertelennek minősül-e. Azt akarom, hogy a gyűlölködés és düh akkor legyen
kifejezve, amikor jelen van és magam is akkor fejezzem ki őket, amikor valóságosan
jelen vannak bennem, tekintetbe véve sok más, az életben és a csoportban egyaránt
jelentős más érzést is.
/3/
Ennek a résznek a megírásakor sok megbeszélés volt segítségemre, de különösen azok, amelyeket Ann
Dryfuss-szal és William R. Coulsonnal folytattam.

5. Nem ajánlhatok facilitátornak olyan személyt, akinek súlyos és nyomasztó saját

problémái az egész csoport figyelmét igénylik, és sem nem elérhető mások problémái
számára, sem nem igazán tudatosítja őket. Az ilyen személy lehet esetleg résztvevője
egy csoportnak, de szerencsétlen dolog, ha a “facilitátor” címet viseli.
6. Nem üdvözölnék facilitátorként olyan személyt, aki gyakran interpretálja a

csoporttagok viselkedésének okait, motívumait. Ha pontatlan, nem segít; ha igazán
pontos, szélsőséges védekezést vált ki, vagy ami még rosszabb, megfosztja a személyt
védekezésétől, és sebezhetően, valószínűleg sértetten hagyja, különösen a csoport
utáni időszakban. Az olyan megállapítások, mint “Bizonyosan egy csomó
gyűlölködés lappang önben” vagy “Azt hiszem, hogy ön a férfiasság lényegi hiányát
kompenzálja”, hónapokra megmérgezhetnek valakit, megingatva saját azon
képességébe vetett hitét, hogy megértse önmagát.
7. Nem kedvelem, amikor egy facilitátor így vezeti be a feladatokat, vagy

tevékenységeket: “Most mi valamennyien ezt vagy azt fogjuk csinálni”. Ez
egyszerűen a manipuláció egy speciális formája, de egy egyénnek nagyon nehéz
ellentmondani. Ha feladatokat mutattunk be, azt hiszem, bármilyen csoporttagnak
rendelkeznie kell a lehetőséggel, - amelyet a facilitátor világosan a tudomásukra hoz –
hogy ezt az aktivitást ellenezze.
8. Nem kedvelem azt a facilitátort, aki visszatartja magát a csoportba való személyes,
emocionális részvételtől - csakhogy szakértőként távol tartva magát képes legyen a
csoport folyamatot és a tagok reakcióit felsőbbsége tudásával analizálni. Ez gyakran
megtalálható azoknál, akik a csoportvezetéssel hivatásszerűen foglalkoznak, és
egyaránt mutatja védekezésüket és a csoporttagok iránti tisztelet súlyos hiányát. Az
ilyen személy tagadja saját spontán érzéseit és modellként szolgál a csoportnak – mint
a mindenek feletti hideg analizáló személy, aki soha nem involválódik – ami a teljes
antitézise annak, amiben én hiszek. Az, amire ezután természetesen minden résztvevő
törekedni fog: a pontos ellentéte annak, amire áhítozom. Védekezés nélküliség,
spontaneitás a távolságtartó védekezés helyett – ez az, amelynek a megvalósulását én,
személyesen, egy csoportban remélem. Hogy rögtön tisztázzam , a legkevésbé sem
ellenzem egyetlen csoporttagban sem mindezen említett minőségeket. A manipulatív,
vagy túl interpretatív vagy totálisan támadó, vagy érzelmileg zárt egyént maguk a
csoporttagok nagyon megfelelő kezelésben fogják részesíteni. Egyszerűen nem
engedik meg az ilyen viselkedések állandósulását. Amikor azonban a facilitátor
képviseli ezeket a viselkedésmódokat, ez a csoport számára, tendenciájában a
normaként való elfogadást jelentheti, mielőtt a tagok megtanulták volna, hogy
ugyanúgy konfrontálhatnak és foglalkozhatnak vele, mint egymással.
Konklúzió
Megpróbáltam leírni azokat a viselkedésmódokat, amelyek egy csoport facilitátorként

szeretném, ha jellemeznének. Nem mindig sikerül keresztülvinni személyes céljaimat, és
ilyenkor a tapasztalat kevésbé kielégítő a csoporttagok és a magam számára. Ugyancsak
leírtam néhány olyan viselkedést, amelyet nem tekintek facilitatívnak. Őszintén remélem,
hogy felbátorítottam másokat arra, hogy saját csoport facilitáló stílusukról beszéljenek.

Döme László: Személyiségzavarok

In: Döme László: Személyiségzavarok, Cserépfalvi Könyvkiadó, Psychoeducatio -
Léleknevelés Alapítvány 1996.
A személyiségzavarokról általában
A személyiségzavarban szenvedő betegek kikerülhetetlen bizonyossággal jelzik a pszichiátria

és pszichoterápia szakemberei számára lehetőségeik korlátait, mert sorban kiesnek a
kezelésekből. Gyakori a terápia általános kudarca, vagy továbbküldésük, másoknak átadásuk.
Belőlük verbuválódik a börtönlakók jó része, de a járadékból élők vagy a háziorvoshoz
forduló betegek nagy százaléka is. Akiket a pszichiátria a személyiségzavar címkéjével illet,
azokat a laikusok deviánsnak, bűnözőnek, haszontalannak, beteg lelkűnek, élhetetlennek
tartják, és úgy tekintenek rájuk, mint akikkel semmit sem érdemes –és nem is lehet- tenni. Az
orvosok nem kedvelik a hipochondereket, az öngyilkossági kísérleteket is sokan elítélik, és
még a nagyon toleráns terapeuták is csalódottan fordulnak el például a gyanakvó, paranoid
betegektől. Mégis egyre bizonyosabbá válik a pszichiáterek előtt is, hogy a
személyiségzavarokkal jellemzett ember jóval defektuáltabb a működésében, mint a
neurotikus, akit, általában szívesebben kezelnek a pszichiáterek.
Általában a pszichiáterek sem kedvelik a személyiségzavaros betegeket, de meg kell ismerni
ennek az okát. A személyiségzavarokhoz tapadó pejoratív kitételeket eleve el kellene hagyni,
mert ezek valami másra szimptomatikusak, s a személyiségzavarokat mélyen rejlő
problémákhoz való helytelen adoptációként kell tekintenünk.
A pszichiáterek hajlamosak úgy venni a személyiségzavart, mint ami csak tüneti kezelést
érdemel, és csak a neurotikusakat tartják kezelhetőnek.
A személyiségzavar az egyén kétségbeesett öngyógyítási kísérlete. Különös és jellemző, hogy
a szentek, művészek, forradalmárok és híres feltalálók, reformerek jó részéről elmondható,
hogy személyiségzavaruk volt. A pszichiáternek az a feladata, hogy megértse, ne pedig
elítélje az ilyen embereket. Ahogy a pszichiáterek képesek lesznek a személyiségzavarok
valódi és mély megértésére, úgy nem kell majd azt érezniük – ami a múltban nemritkán
megtörtént - , hogy a pszichiátriának az összes fontos társadalmi kérdésre, amelyeket a
személyiségzavarok katalizálnak, megvan a válasza, és hogy ezekben a kérdésekben a
felelősséget is vállalnia kell.
Persze a személyiségzavarokat nem olyan könnyű megérteni. A neurotikusok nemritkán
önmagukat diagnosztizáló, szenvedő emberek, akik sokszor szinte könyörögnek a
pszichiátriai segítségért, problémáikat bevallják, és ezen keresztül önmagukat gyógyítják
meg. Szakszerűbben fogalmazva: tüneteik autoplasztikusak.és azokat egodiszton módon élik
meg. Ezzel szemben a személyiségzavarok esetében a tünetek alloplasztikusak és ego-
szintonak. Az ilyen betegek többnyire nem keresik, hanem elutasítják a pszichiátriai
segítséget, sőt gyakran szidják és meg is vetik a pszichiátriát, a társadalmat. Ez a jellemzőjük
a kívülállókban (de nem ritkán a pszichiáterekben is) felveti, mennyiben illetékes a
pszichiátria velük kapcsolatosan.
A fóbiák vagy kényszergondolatok képében megjelenő neuroticizmus például sokkal kevésbé
zavarja a többi embert, mint mondjuk a személyiségzavart képviselő paranoid vagy passzív-
agresszív viselkedés. Mivel a személyiségzavarban érintett ember rendszerint nem fogja fel
kínként, szenvedéséként a másokat néha kegyetlenül zavaró tüneteit, ezért általában
motiválatlan a kezelésre, s úgy szokás rátekinteni, mint akinek nincs is esélye a
“megjavulásra”. A változással szembeni ellenállást gyakran minősítik megátalkodottságnak

vagy felelőtlenségnek, s többek között ez magyarázza, hogy általában nem ők a pszichiáterek

kedvenc betegei.
A személyiségzavarok okainak, osztályozásának, prevalenciájának és kezelésének áttekintése
előtt szólni kell néhány jellemző tulajdonságukról. Ezek:
1., Stresszre, megterhelésre hajlíthatatlan és maladaptív a reakciójuk.
2., A munka terén és szeretetkapcsolataikban megmutatkozó működészavaruk rendszerint
súlyosabb és mindig áthatóbb, mint amilyennel a neurózisokban találkozhatunk.
3., Interperszonális konfliktusaik rendszerint problematikus viselkedéshez vezetnek.
4., Különleges képességgel “tudják felborzolni mások idegeit”, s “szinte bebújnak az ember
bőre alá”.
A személyiségzavarral jellemzett egyének viselkedése –az ismétlődően azonos, önsorsrontóan
hibás reakciók- alapján úgy tűnik, hogy hibáikból nem tanulnak, és emocionális gyötrelmeiket
inkább elfogadják, semhogy megtanulnák ezeket elkerülni.
A szokványos pszichiátriai megítélés szerint a személyiségzavarok a neurózisok és a
pszichózisok között helyezkednek el, viszont ha alaposabban meggondoljuk – a relatív lelki
egészség szempontjából nézve-, a személyiségzavarokban szenvedők súlyosabban
károsodottak, mint a neurotikusok, hiszen igen komoly problémáik vannak munka-és
szeretetkapcsolataikban. Dühüket vagy más heves emócióikat nem alakítják rugalmasan és
megfelelően következetes módon, nem alkalmazkodnak a környezet stresszoraihoz és
körülményeihez sem, inkább azt próbálják elérni, hogy a külvilág alkalmazkodjon őhozzájuk.
A személyiségzavarok szinte mindig az interperszonális kontextusban jelennek meg, illetve
érhetők tetten. Nemigen képzelhető el például, hogy egy hipochondriás vagy paranoid
személy mit kezd a tüneteivel egy lakatlan szigeten. A személyiségzavar kényszerű
fegyverszünet a többi emberrel, akikkel sem együtt, sem külön nem lehet élni. Ha valaki nem
érez empátiát a többiek iránt, akkor –a személyiségzavarokra jellemzően- folyamatosan
képtelen lesz magát úgy látni, ahogyan mások látják őt. Következésképpen az illető
viselkedése állandó megütközést és csalódást kelt másokban, emiatt (pejoratív értelemben)
betegnek vagy elviselhetetlennek tekintik. Tehát a személyiségzavarra jellemző tendencia az a
bűvös kör, amelyben a már eleve hibás interperszonális kapcsolatok a zavar által érintett
személy viselkedése következtében egyre rosszabbak lesznek.
A személyes határok figyelmen kívül hagyása, a tolakodó-indolens-penetráns viselkedés is
általános jellemzője a személyiségzavaroknak. Ez ugyan észrevétlen és tudattalan módon
valósul mag, ahogy a szerelmesek vagy az anya és csecsemője hatnak egymásra. A
szépirodalom és a film jócskán közvetít példákat arról, ahogy a pszichopaták betolakodnak
mások életébe, de a történelem is bőven szolgál demagógok, diktátorok és más gaztevők
eseteivel, akik felismerve mások –akár tömegek- befolyásolással szembeni vulnerabilitását,
tragikusan visszaéltek ezzel.
A szülők ellenszenves vonásai észrevétlenül internalizálódhatnak gyermekkorban és később,
például a serdülőkorban paranoid módon vetülhetnek rá valamilyen szerencsétlen és vétlen
kisebbségi csoportra. Közismert a rabtartók esztelen és megmagyarázhatatlan embertelensége
folyik iránt, de a gyógyítással foglalkozók is belekerülhetnek a személyiségzavarok
manifesztációi által keltett circulus vitiosusok sodrába. Ha a pszichiáter a perszonopátiás
betegek magnyilvánulásait túlságosan személyének szólónak veszi, elveszítheti
professzionális tárgyilagosságát és ítélőképességét, emiatt aztán a személyiségzavarokkal
jellemzett egyéneket egyszerűen perverznek vagy reménytelenül kezelhetetlennek címkézi.
Sok pszichiáter szinte viszolyog az ilyen betegek közelében, mintha csak attól tartana, hogy
ez a viselkedészavar – akár a kátrány- levakarhatatlanul rá is átragad.
Az elmúlt évtizedben kifejezetten meg növekedett a személyiségzavarok iránti érdeklődés.
Ezt mutatja, hogy 1985-ben e tárgykörben már négyszer annyi közlemény jelent meg, mint

1975-ben (Blashfield et al, 1987). Egyre több monográfia is foglakozik a

személyiségzavarokkal, és folyóirat (Journal of Personality Disorders) is kiadásra került.
A személyiségzavarok iránti érdeklődés megnövekedésének magyarázatául a következők
szolgálhatnak:
1., A nem pszichotikus betegek tünetprofilja megváltozott. Nevezetesen a mindennapos
gyakorlatban a klinikus ritkán találkozik a “klasszikus neurózisok” jól ismert
pszichodinamikájával és tünettanával, ehelyett egyre gyakrabban látunk úgynevezett “nehéz”
betegeket, akik nem képesek pontosan leírni a problémájukat, mert –jellemző módon- valami
“meghatározhatatlan rosszérzésük van: inkább feszültek, s nem szorongók, inkább
csalódottak, kiábrándultak, nem pedig depressziósok, önmagukhoz és környezetükhöz hosszú
távon hibásan alkalmazkodnak. Ezeket a pácienseket nagy valószínűséggel
személyiségzavarként kórismézzük. A személyiségzavarok iránti fokozott érdeklődés miatt az
ilyen eseteket egyre gyakrabban felismerik és egyre nagyobb motiváltsággal kezelik a
pszichiáterek
2., A személyiségzavarok klinikailag és általánosabb értelemben is igencsak érdekes
kategóriát képviselnek. Ha van olyan területe a pszichopatológiának, amely felpezsdítheti a
pszichodinamikát és abiológiai pszichiátriát, és ennek vonzatában a pszichológiát, akkor az a
személyiségzavarok lehet. A személyiségzavarok sok vonatkozásban “valahol” a neurózisok
és a pszichózisok között helyezkednek el, emiatt mind dinamikai, mind pedig biológiai
szempontból érdekesek lehetnek.
3., A pszichiátria fejlődéstörténete is magyarázza a személyiségzavarok iránt megnyilvánuló
érdeklődést, mert egyre általánosabban elfogadott, hogy a személyiségzavarok a normalitás
többé-kevésbé deformált variánsai, vagyis olyan “átmeneti” zavartípusok, amelyeket a
pszichiátria kezdett felismerni.
Paranoid személyiségzavar
Viselkedés
A paranoid állandóan őrségben áll, tartósan “mozgósította magát”, készen bármely valódi
vagy képzelt fenyegetés fogadására. Akár van veszély, akár nincs, egyformán felkészült a
lehetséges támadásra. Kihegyezett feszültség, sértő ingerültség és az örökké jelen levő
védekező alapállás (amiből rögtön támadásba lehet lendülni) jellemzi. Merev
beszabályozottságát látszólag sohasem adja fel, ritkán képes ellazulni, leszállni a vártáról.
Előtörténete sok esetben ad is okot a bizalmatlanságra és az árulástól, rosszindulattól,
kegyetlenségtől való félelemre. Ezek a korai élmények tanították meg, hogy távolságot tartson
másoktól, hogy erősnek és ébernek kell lennie, és a védekezésen túl képes legyen legyőzni is
a támadót. Ennek biztosítása érdekében súlyos áldozatokat kell hoznia. Egyik lépés a
gyöngeség ellen a lágy és meleg érzések elhallgattatása. A paranoid személyiségzavarban
szenvedők kemények, immunisak, érzéketlenek mások szenvedése iránt, mert így védik
magukat a kelepcébe eséstől, a leigázástól. Ez a kérgesszívűség nemcsak védekezést szolgál,
arra is jó, hogy dühüket és vádaskodásaikat közvetítse.
Az öntörvényűség további eszköze a legyőzhetetlenség és pökhendi büszkeség. Meg vannak
győződve rendkívüli képességeikről, alkalmasnak érzik magukat sorsuk egyedüli irányítására,
az akadályok, konfliktusok, ellenállások legyőzésére. A kételynek nyoma sincs bennük, nincs
szükségük támogatásra, így nem kell attól tartaniuk, hogy függésbe kerülnek.
Ha náluknál erősebb, hatalmasabb tényezővel kerülnek szembe, szélsőséges szorongás vesz
rajtuk erőt. Hevenyen érzékenyek mindenre, ami autonómiájukat fenyegeti, ellenállnak

minden kényszernek, és nagyon óvatosan kikerülik az együttműködést, mert nem karnak a

mások játékszereivé válni, mások akaratának meghajolni.
Az elköteleződéssel szembeni szorongás, amihez a személyes kontroll és függetlenség
elvesztésének réme társul, az alapja a külső hatásokkal szembeni elzárkózásnak. Senki nem
tántoríthatja el őket szándékaiktól. Ha a körülmények folytán hirtelen elgyámoltalanodnak,
szűkül a mozgásterük vagy sebzékenynek látszanak mások erejével szemben, váratlan és ádáz
“ellentámadásokba” lendülnek, agresszívvé válnak és vádaskodnak. Vádjaik végül már
teljesen alaptalanok és kórosak lehetnek, és kezdődő pszichotikus zavart jelezhetnek, amikor
is az ellenük szövetkező erőket “hangokként”, az “ördögként” stb. határozzák meg.
Szkizoid személyiségzavar
A szkizoidok kerülik az emberi kapcsolatokban a kölcsönösséget. Halvány és periferikus

szereplői az emberi színjátéknak, és mintha csak saját belső világuk foglalkoztatja őket. Nem
tudják magukat kellemesen érezni. Ha foglakozásuk miatt vezető szerepbe kényszerülnek,
akkor személytelenek, szórakozottnak tűnnek vagy szertartásosak.
Beszédjük halk, monoton, affektusmentes. Tartalmi szempontból sokszor homályos elvont.
Mozgásuk többnyire kecstelen, ritmustalan, tempótlan. Inkább passzívan különülnek el,
csendesen “leszakadnak” és “elsodródnak” saját világuk felé.
Az élet eseményei “náluk többnyire süket fülekre találnak”, és ritkán fejeznek ki haragot,
dühöt, szorongást vagy örömet. Nehezen aktivizálhatók, mintha nem lenne bennük lendület és
életerő. Tevékenységeikben is rendszerint magányosak.
Nem introspektívek, az önelemzésben sem találnak érzelmi örömet és vigaszt. Ennek részben
gondolkodásuk homályos és szegényes volta is az oka, hisz többnyire a dolgok felszínén
maradnak, és főként az emberi kapcsolatok lényegének árnyalt megfogalmazására képtelenek.
Észrevevésük is furcsán, külön9s módon pontatlan, tapasztalataik diffúzzá és homogénné
elegyülnek, nem veszik észre jól a különbségeket (pl. lényeges és lényegtelen között). Mindez
különösképpen áll z érzelmek és az interperszonális történések világára.
Önmagukat gyakran kellemes személyként látják, aki viszonozza mások érzéseit, és képes
magába nézni. Elég sok akad közöttük, aki elégedett az életével, és egyáltalán nem bánja,
hogy kimarad a másoknál tapasztalt versengésből és társasági életből. Mivel eleve nem
képesek megfelelő belátásra, és kognitív képességeik is deficitesek, ritkán látják magukat
megfelelően. Néha elismerik azonban, hogy távolságtartók, hogy nem sokat törődnek
másokkal. Érdekes viszont, hogy azt inkább észreveszik, ha velük nem törődnek az
elképzeléseik szerint.
Szkizotípiás személyiségzavar
Viselkedési jegyek
Egyes szkizotípiások visszahúzódóak, a modoruk apatikus, mert kevéssé örömképesek.

Kerülik a kényelmetlenségeket, izgalmakat. Éppen ezért látszólag nem is lenne szükségük
babonás gondolatokra, vonatkoztatásokra, illúziókra és az időnkénti viharos és erőteljes
copingra. Azonban a “passzív” szkizotípiások elég jól ismerik az életet, és tudják, hogy
mások képesek örülni, bánkódni és izgulni, ők viszont üresek és gátoltak. Ezért aztán vágynak
“egy kis kapcsolatra”, “egy kis érzésre és izgalomra”, mert csak így válhatnak a világ
részeseivé, de ugyanakkor próbálják is elkerülni azt, amit már nem tudnak kezelni. Azonban,
ha annál is kevesebbet kapnak, mint amit igényelnek, akkor komolyan kínlódnak, mert a

“nagyon kevés” túl közel viszi őket a “semmihez”. A vissza-visszatérő illúziók, a mágikus
telepatikus gondolkodás, a vonatkoztatásos gondolatok talán az “üresség” kitöltését célozzák.
Más szkizotípiások tevékenyebbek heves affektusaik kifejezésének ellenőrzésében, mert
félnek a megalázástól és elutasítástól, és védekező célzattal szigetelődnek el, válnak
zárkózottá. Beszűkült affektivitásuk és tartózkodásuk tehát nem eleve meglévő emocionális
vagy társas viselkedési deficitességre utal: érzéseiket és kapcsolataikat “jegelik”, így
védekeznek az elutasítás ellen. Másoktól és önmaguktól is elidegenedvén, még inkább átélik a
“semmi” fenyegető rémét, és megfagyott, deperszonalizált, alig élő énjüket. Ezek az érzések
kergetik őket bizarr magatartásba, gondolatokba és észrevevésekbe, melyekkel megpróbálják
“megerősíteni a valóságot”. Emiatt lehet olyan gyakran észlelni a vonatkoztatásos
gondolkodást, illúziókat, telepatikus “képességet” és egyéb “különleges” gondolatokat,
melyek a szkizotípiást jellemzik.
Antiszociális személyiségzavar
A legtöbb ember igyekszik távol tartani magát az antiszociális személyiségtől, mert

kíméletlenül agresszív, durva és kötözködő modora szorongást keltő. Legtöbbjük
barátságtalanul hűvös és kérges szívű, érzéketlen a többiekkel, sőt örömet okoz nekik mások
legyőzése és megalázása. Nem ismernek irgalmat, rosszmájúak és sértőek, ugyanakkor
szeretik vétlennek feltüntetni magukat. Gondolkodásuk dogmatikus, mások érveit nem
fogadják el, makacsul vitáznak. A meleg és intim érzések kifejezését kerülik, sőt a feléjük
irányuló gyengédség- és szeretet megnyilvánulásokat gyanakodva fogadják, mert ezek a
másik gyengeségének vagy még inkább valamilyen “csapdának” a jelei. Frusztrációtűrésük
gyenge, hebehurgyán cselekszenek, tetteik következményeit nem igen latolgatják. Hamar
elunják magukat és nyugtalanná válnak, nem viselik jól a rutint, a mindennapi élet (házasság,
munkahely) szokásos terheit és kötöttségeit. Vannak közöttük kifejezetten krakélerek, keresik
a veszélyt, sőt úgy viselkednek, mintha semmitől sem félnének. Ha viszont éppen rendben
vannak az életük dolgai, akkor egyesek nagyvonalúan és okosan számítóan élnek. Ha életüket,
szándékaikat megzavarják, heves arroganciával, indulatosan, meggondolatlanul vagy
bosszúállóan reagálnak. Könnyen provokálhatók, és a másik megalázására és felette való
uralomra törekszenek.
Borderline személyiségzavar (határeseti személyiség)
Viselkedés
A legfeltűnőbb az affektusok heves intenzitása és a viselkedés állhatatlansága,

szélsőségessége. A hirtelen hangulati és viselkedési váltások nem a borderline mindennapjait
jellemzik, inkább hosszabb távon belül figyelhetők meg. Önemésztő, dühös, depresszív tónus
mellett gyakoriak a szorongásos agitációk vagy impulzív düh-harag kitörések. Az
öndestruktív viselkedés sem ritka. A borderline temperamentumot és viselkedést a
kiszámíthatatlanság és kaotikusság jellemzi. Az ingatag, változékony jelleg (s nem valamilyen
szabályos ciklicitás), ami ezekre a betegekre jellemző.
Hisztrionikus személyiségzavar
A hisztrionikus gyakran jó benyomást kelt, hisz látszólag könnyen fejezi ki gondoltait és

érzelmeit, és dramatikus viselkedésével képes mások figyelmét felkelteni. Magakellető és
önkifejező tehetségük azonban változó erejű és felületes. Szeszélyes, könnyen felizgatódnak,

nem tűrik a frusztrációt, várakozást, csalódást. Szavaik és érzéseik felületesek és

megjátszottak. Kapcsolataikban nem őszintén barátiak, aktívan követelik az elismerést,
szexuálisan provokatívak, manővereznek, kokettálnak. Hol gondtalannak és rafináltnak, hol
gátoltnak és naivnak tűnnek. Amíg csak játékról van szó, például a szexualitásban, addig
“nincs velük baj”, de ha a dolog komolyra fordul, akkor zavartan, éretlenül vagy szorongva
viselkednek.
Önmagukat szociábilisnek, barátságosnak és szeretetre méltónak tekintik. Legtöbbször nincs
belátásuk, emiatt nem ismerik el (vagy fel) a gyengeségeiket, depressziójukat, hosztilitásukat,
belső zavaraikat.
Nárcisztikus személyiségzavar
Nyugodtak, hűvösek és magabiztosak, elégedettnek és kiegyensúlyozottnak tűnnek,

többségük azonban szerénytelen, hivalkodó, önhitt, sznob és arrogáns másokkal. Hiányzik
belőlük az alázat, bevallottan önzőek és kicsinyesek, kizsákmányolóak. Gőgös, kevély
önteltségük alaptalannak látszik.
Különleges bánásmódot és kiváltságos státuszt várnak el. S nem látják ennek irracionális és
teljesíthetetlen voltát. Aki (elő)jogaikat megkérdőjelezi, arra dühösek lesznek.
Gondolkodásukat nem korlátozzák, expanzívan fantáziálnak vagy racionalizálnak, hogy ne
kelljen a valósággal és a mások véleményével szembenézniük. Kudarcaikat sikernek
könyvelik el, önigazolóan okoskodnak, és leszólják azokat, akik nem fogadják el őket
nagyszerűnek és értékesnek.
Élénk képzeletük is besegít abba, hogy általában jól érzik magukat, optimisták, jó a
hangulatuk. A valóságot nagyzolva eltorzítják, és többnyire gondtalannak tűnnek, azonban
igen gyorsan el tudnak kedvetlenedni, ingerlékenyek és bosszankodók, ha ismételt
visszautasításban részesülnek. Ilyenkor megalázottnak és üresnek érzik magukat.
Elkerülő személyiségzavar
Az elkerülő személyiségűek különösen érzékenyek a lekicsinyléssel és megalázással

szemben. Magányuk és elszigeteltségüket mélyen átélik, és erős, bár sokszor elfojtott vágyat
éreznek az elfogadás iránt. Azzal együtt, hogy kapcsolatokra és tevékeny társas létre
áhítoznak, félnek mások kezébe tenni a sorsukat. A többi embertől való elkülönülésük tehát
nem késztetés hiányból vagy érdektelenségből fakad, mint a szkizoidoknál, hanem aktív és
én-védő visszafogottságból. Mivel érzelmeiket nem tudják nyíltan kifejezni, ezek
összetorlódnak, és a fantáziájukat táplálják. A tehetségesebbek intellektuális vagy művészi
tevékenységben szublimálják szeretet és közelség iránti vágyaikat.
Sajnos az elszigetelődés és a védekezéses visszahúzódás tovább növeli problémáikat.
Feltűnően feszült és félénk viselkedésük miatt sokszor válnak nevetség vagy gúny tárgyaivá, s
ez nemcsak azt erősíti meg, hogy nem bízhatnak másokban, hanem felszakítja a múlt sebeit is.
Dependens
Gyengeségükre és inferioritásukra hivatkozva felmentik magukat a felelősség alól, amit

egyébként vállalniuk kellene. Önmaguk lekicsinylésével és túlzott szerénységgel próbálják
mások figyelmét és együttérzését elnyerni. Ezeket a manővereket persze nem könnyű
tudatosítaniuk, és hogy jól érezzék magukat, tagadják érzelmeiket és csalóka stratégiáikat.
Néha aztán nyílttá teszik dependencia igényüket, legtöbbször racionalizálva azt, és valamilyen

testi betegségre, szerencsétlen körülményre hivatkoznak. Asszertív impulzusaikat és

vágyaikat tagadják, mert nem viselik el a kritikát és elutasítást.
Szociabilitásuk és jó természetük nemcsak azt eredményezi, hogy a többiek lenézik őket.
Előzékenységükkel önmagukat is védik, nehogy nyíltan durvák legyenek. Az egyensúly
fenntartása érdekében nem szabad túljátszaniuk szégyen-, önvádlás- és értéktelenségi
érzéseiket, és többnyire képesek a mérsékelt és súlyos önlebecsülés közötti arányokat tartani,
mivel toleránsak önmagukkal szemben, és ugyanazzal az édeskés attitűddel “szeretik”
magukat a hibáikért, ahogy a másokéit is elnézik.
Ha egyedül maradnak, üresnek érezhetik magukat és szoronganak. Ezen úgy próbálnak
segíteni, hogy az identifikáció révén egy erős és hatalmas figura integráns részeinek képzelve,
e partner kompetenciájával érzik ellátva magukat, és így kerülik el a szorongást, amit saját
omnipotens érzéseik okoznának.
A tagadás is jellemzi a dependens védekezési stílust. Ez úgy jelenik meg, hogy a dependens
személy mindig kész lelágyítani az interperszonális feszültségek és ütközések élét. Beszédjük
sziruposan édeskés lehet. Különösen fenyegetőek számukra saját hosztilis impulzusaik, és
ezeket gyorsan igyekeznek nyájasság mögé rejteni.
Obszesszív-kompulzív személyiségzavar
A kényszeresek komor és szigorú viselkedése eléggé szembeütköző. Ez nem jelenti, hogy

tényleg rosszkedvűek vagy levertek, inkább rájuk jellemző szigorúságot és komolyságot
hivatott közvetíteni. Testtartásuk és mozgásaik is a feszességet és az érzelmek szoros
kontrollját tükrözik.
A kényszereseket mások szorgalmasnak, hatékonynak, ugyanakkor rugalmatlannak és nem
kezdeményezőnek látják. Sokan egyenesen úgy vélik, hogy önfejűek, fukarak, bírvágyók, s
nem kreatívak, “nincs képzelőerejük”. Jellemző rájuk, hogy hajlanak a kérődzésre,
határozatlannak tűnnek, könnyen felbolygatja őket, ami szokatlan, s eltér a megszokott
rutintól. Tudnak kitartóan és szorgalmasan dolgozni, munkájukban alaposnak látszanak, de
mások ezt nemritkán kicsinyességnek és haszontalannak vélik. A szervezettség és
hatékonyság igen fontos számukra, de rigidek és állandóan a szabályokat hangoztatják. Emiatt
a többi ember perfekcionistának és fontoskodónak tartja őket.
Társas viselkedésüket udvariasság és formalitás jellemzi. Nagyon odafigyelnek mások
rangjára, státuszára, és őrzik a tekintélyüket, “nem ereszkednek le”. Nagyon jellemzően
másként viselkednek “feljebbvalóikkal” és “alárendeltjeikkel”. A felettük állókat mindenáron
meg akarják győzni alaposságukról és hatékonyságukról, igen jólesik nekik a
tekintélyfiguráktól kapott elismerés és biztatás, mert keményen szoronganak.
Alárendeltjeikkel szemben viszont autokratikusak és számon kérők, sokszor gyerekesen
fölényeskedők és öntudatosak. Lekicsinylő és lehengerlő modorukat rendszerint szabályokba
és előírásokba “öltöztetik”. Nem szokatlan, ha agresszív szándékaikat a szabályok vagy náluk
komolyabb autoritások mögé rejtik.
Passzív-agresszív személyiségzavar
A passzív- agresszív mintázat legjobban a viselkedés és hangulat gyors váltásaival

jellemezhető. A páciensek többnyire hektikusak, izgágák, kiegyensúlyozatlanok, és
érzelmeikben is szélsőségesek. Könnyen felbosszanthatók, csekélységek miatt morgolódnak, s
könnyen váltanak át ellenálló, konok viselkedésre. Kudarctűrésük általában gyatra, többnyire
állandóan türelmetlenek és ingerlékenyek, hacsak a dolgok nem mennek nagyon jól. Egyik
pillanatban zavarodottak és kétségbeesettek, majd hirtelen bosszússá, dacossá és
szemrehányóvá válnak. Máskor lelkesek és vidámak, ám ez nemigen tart sokáig, s rövidesen

újra keserűnek, kritikusnak és irigynek mutatkoznak. Féltékenyek mások jó szerencséjére,

kötözködőek, könnyen felbosszantja őket a legapróbb figyelmetlenség vagy sérelem.
Érzelmeiket látszólag könnyen kinyilvánítják. Idegesek, impulzívak, egyesek könnyen sírnak
és bűntudatosak, mások viszont a legkisebb provokációra dühösek és támadóak. Impulzív,
kiszámíthatatlan és gyakran explozív reakcióik miatt mások nemigen érzik jól magukat a
társaságukban, nehéz velük tartós és kellemes kapcsolatot létesíteni. Néha ugyan lelkesen
szociábilisek, és mélyebb érzelmeket is mutatnak, többnyire azonban ingerültek, hirtelen
mogorvák és sértettek lesznek, és “undokul” viselkednek.
Személyiség- Provokáló A provokatív faktor Magatartási Érzelmi válasz

zavar tényező észlelési módja válasz
“A” cluster:
PARANOID szoros inter- “Az emberek Ügyel a Gyanakvó,
perszonális szimatolnak utánam távolságra, féltékeny, dühös,
kapcsolatok és ártani akarnak titkolózó, hipervirgil
nekem” rejtőzködő,
provokatív
SZKIZOID szoros inter- “Az emberek nem Elkerüli a társas Hideg, merev,
perszonális jelentenek nekem érintkezéseket távolságtartó,
kapcsolatok semmit” érzéketlen
SZKIZOTÍPI szoros inter- “A többieknek Szeretetet vagy A realitáshoz
ÁS perszonális különös, mágikus elutasítást képzel nem illeszkedő
kapcsolatok szándékaik vannak bizonyí- izgatottság,
velem” ellenséges
érzéketlenség
“B” cluster
ANTISZOCI ANTISZOCIÁL “A szabályok az én A társas együttlét Impulzív
ÁLIS IS Szociális igényeimet szabályait és dühösség,
standardok és korlátozzák” törvényeit ellenségesség,
szabályok - megsérti erőszakosság,
alattomosság
BORDERLI Személyes célok “A céljaim jók; nem, Váltogatja a Hangulata és
NE szoros nem jók. Az emberek céljait, affektusai
kapcsolatok - nagyszerűek nem, kapcsolataiban labilisak
nem azok” ambivalens
HISZTRIONI Heteroszexuális “Heves érzelmeket Flörtöl és el. A pozitív

KUS kapcsolatok kell mutatnom, hogy túlzott, hiteltelen fogadtatás
hatást gyakoroljak érzelmeket felizgatja, a
másokra” nyilvánít negatív
diszfóriássá teszi
NÁRCISZTI Önértékelés “Egyedül én Énközpontúság, Labilis,
KUS számítok” elismerésre vár nagyzásos,
anélkül, hogy felduzzasztott
tenne ezért érzelmek
valamit

“C” cluster
ELKERÜLŐ Közeli “Az emberek Elkerüli, sőt Szorongó
interperszonális elutasítanak és menekül a visszahúzódó
kapcsolatok kritikusak velem” nyilvános
szerepléstől
DEPENDEN Magára utaltság, “Utálok egyedül A saját célokat Szorongó
S egyedüllét - lenni” feladja. hogy pánikoló
másokhoz
ragaszkodhasson.
OBSZESSZÍ Meghitt, szoros “Az én szabályaim Érzelmileg Szorongó

V - kapcsolatok legyenek az iránya beszűkült, merev, dühös, neheztelő
KOMPULZÍ struktúrálatlan dók, a dühös és ha az ő
V helyzetek bizonytalanság törvényeit
tekintély,, ijesztő; - az megszegik, akkor
érzelmek - elutasítja
megzavarják a az
gondolkodást.” együttműködést
PASSZÍV- Határidők “A szabadságomat Tépelődés, Szorongó, dühös,

AGRESSZÍV teljesítményre korlátozzák, de kérődzés, neheztelő
vonatkozó el- veszélyes a - nyílt szerződésszegés
várások ellenállás
Ajánlott
személyiségz
avarok
SZADISTA Gyenge, “Meg kell nekik A gyengékkel Mások
dependens mutatnom, hogy ki szemben kegyet- szenvedése
személyek az úr a háznál, len, a másikat örömet okoz
megtanítom őket megalázó
kesztyűbe dudálni” viselkedés
ÖNSORS- Nehezen “El kell viselnem a Kiválasztja vagy Kéjeleg a
RONTÓ kezelhető gyűrődést, hogy megteremti szenvedésben
helyzetek és bebizonyítsam az azokat a
kapcsolatok - értékeimet” helyzeteket
amelyek
kudarcot ígérnek

Ronald J. Comer: Pszichopatológia

In: Ronald J. Comer: A Lélek betegségei, Osiris Kiadó Bp. 2000. – kivonatot készítette
Benkó Erzsébet
Mindannyiunk életében vannak olyan időszakok, amikor szorongunk, le vagyunk törve,

érthetetlenül dühösek vagyunk, és nem tudunk megbirkózni az élet bonyolult problémáival. A
gyors társadalmi és technológiai változások korában nehezen találjuk a módját, hogyan
élhetünk elégedett és értelmes életet. A munkáról, vallásról, szerelemről, házasságról és
családról vallott hagyományos nézetek rendre megkérdőjeleződnek, és azok a társadalmi és
vallási értékek, amelyek nagyanyáink életét oly biztonságossá tették, nem nyújtanak többé
biztos fogódzót viselkedésünkhöz. Ritka az olyan ember, akinek ne lennének az életben
magányos, öngyötrő és reménytelen szakaszok. Sőt az amerikaiak egyharmada életében
legalább egyszer olyan súlyos lelki vagy érzelmi állapotba kerül, amelyet joggal sorolhatnánk
a lelki zavarok körébe (Regier és munkatársai, 1988)
Az abnormális viselkedés
Ebben a fejezetben olyan emberekkel foglakozunk, akikre vagy súlyos lelki zavarok, vagy
önpusztító életstílus a jellemző. Áttekintjük a stresszhelyzetekkel és a problematikus
élethelyzetekkel való megküzdés jó néhány hatástalan módját is. Az általunk tárgyalt
viselkedésformákat “abnormálisnak”, “betegnek” is szokták jelölni, de mint látni fogjuk, az
“egészséges” és a “beteg” közötti határvonal egyáltalán nem egyértelmű.
Az abnormalitás meghatározása
Mit értünk “abnormális” viselkedésen? Milyen kritériumok alapján különíthetjük el a

“normális” viselkedéstől? Általános egyetértés nincsen ebben a kérdésben. Az abnormalitás
leírása legtöbbször a következő meghatározások valamelyikén alapul.
Eltérés a statisztikai átlagtól. Az abnormális szó az átlagtól (vagyis a normától) való eltérést
jelenti. Sok tulajdonság –pl. testmagasság, a testsúly és az intelligencia- valamely
népességben bizonyos értékhatárok között mozog. A legtöbb ember testmagassága például
ennek az övezetnek a közepe táján helyezkedik el, s jóval kisebb azoknak a száma, akik
szélsőségesen magasak vagy alacsonyak. Az abnormalitás egyik definíciója a statisztikai
gyakoriságon alapul: ”abnormális” a statisztikailag ritka, vagyis az átlagtól eltérő viselkedés.
E meghatározás szerint azonban a különösen értelmes vagy rendkívül boldog ember is az
abnormális kategóriákba sorolódna. Ennélfogva az abnormális viselkedés meghatározásakor
túl kell lépnünk a statisztikai gyakoriság fogalmán.
Eltérés a társadalmi normáktól. Minden társadalomnak megvan a maga szabály- vagy

normarendszere arra vonatkozóan, hogy milyen viselkedést tart elfogadhatónak. Az ettől a
normától számottevően eltérő magatartás abnormálisnak minősül. Ha nem is minden esetben,
az ilyen viselkedés általában statisztikailag is ritkább az adott társadalomban. Csakhogy több
probléma is felmerül, ha a társadalmi normától való eltérést használjuk az abnormalitás
kritériumaként.

Az egyik társadalomban teljesen normális viselkedés egy másik társadalomban

abnormálisnak bizonyulhat. Egyes afrikai törzsekben egyáltalán nem tekintik szokatlannak ha
valaki hangokat hall, amikor senki nem beszél, vagy ott lát valamit, ahol semmi nincs. Az
ilyen dolgokat a legtöbbtársadalomban abnormális jelenségnek tartják. Másik gond, hogy az
abnormalitás fogalma időről időre egyetlen társadalmon belül is változik. A marihuánás
cigaretta élvezete vagy a tengerparti nudizmus harminc évvel ezelőtt a legtöbb amerikai
szemében abnormális dolog volt. Manapság az ilyen magatartást csupán életstílusbeli
sajátosságnak tartják, de semmi esetre sem tekintik abnormálisnak.
A normalitás és abnormalitás kritériumai tehát társadalomról társadalomra és időről időre
változnak. Az abnormalitás definíciójának következésképpen túl kell lépnie a társadalmi
elfogadottság kritériumán.
Nem megfelelő alkalmazkodás. Sok társadalomkutató az abnormalitás legfontosabb

kritériumának – a statisztikai vagy társadalmi normáktól való eltérés helyett – azt tekinti,
hogy a viselkedés hogyan befolyásolja az egyén vagy a társadalmi csoport közérzetét. E
kritérium szerint a viselkedés akkor abnormális, ha maladaptív, tehát alkalmazkodási
zavarokhoz vezet, ha kártékony hatású az egyénre vagy a társadalomra. Bizonyosfajta
deviáns viselkedésmódok zavarják az élet normális menetét (pl.: annyira fél a tömegtől, hogy
a munkahelyére sem képes bemenni, vagy alkoholizmusa miatt nem tudja állását megtartani,
vagy az öngyilkosságot elkövetőké). Más deviáns viselkedésformák a társadalmat
veszélyeztetik (ide sorolhatók agresszív fiatalok erőszakos cselekedetei vagy egyes
paranoidok elnökgyilkossági tervei). Ha az alkalmazkodási zavart vesszük kritériumnak,
akkor mindezek a viselkedések abnormálisnak tekinthetők.
Rossz közérzet. A negyedik kritérium szerint az abnormálitás az egyén szubjektív rossz

közérzetén, nem pedig viselkedésén keresztül ragadható meg. A pszichés zavarokkal
diagnosztizált emberek legtöbbje valóban nyomorultul érzi magát. Szoronganak,
depressziósak vagy izgatottak, esetleg álmatlanságban szenvednek, étvágytalanok, vagy
mindenük fáj. Ha azonban a rossz közérzet az abnormalitás egyetlen kritériuma, akkor a
viselkedés maga a gyanútlan megfigyelő szemében akár teljesen normálisnak tűnhet.
A fenti definíciók egyike sem írja le tökéletesen az abnormális viselkedés mibenlétét. A
legtöbb esetben a négy kritérium – a statisztikai gyakoriság, a társadalmi elfogadottság, az
alkalmazkodást gátló viselkedés és a rossz közérzet – az abnormális diagnosztizálásra
együttesen alkalmazandó.
Mi a normális ?
A normalitás fogalmát talán még nehezebb meghatározni, mint az abnormalitásét, de a

legtöbb pszichológus egyetért abban, hogy a most következő jellemzők mind jó közérzetre
utalnak. Ezek a jellemzők nem vonnak éles határt a mentális “egészség” és betegség között.
Inkább olyan vonásokat képviselnek, amelyekkel az “egészsége” emberek nagyobb
mértékben rendelkeznek, mint az abnormálisnak diagnosztizált emberek.
1., Hatékony valóságészlelés. A normális emberek többnyire a valóságnak megfelelően
értékelik reakcióikat, képességeiket és mindazt, ami körülöttük a világban végbemegy. Nem
értik állandóan félre azt, amit mások mondanak, nem értékelik túl képességeiket, és nem
vállalnak többet, mint amennyit képesek végrehajtani, de alá sem becsülik magukat, és nem
rettennek vissza a nehezebb feladatoktól sem.
2., Önismeret. A jól alkalmazkodó emberek elég jól tudatában vannak motívumaiknak és
érzéseiknek. Bár senki sem érti tökéletesen motívumait vagy viselkedését, az egészséges

emberek nem rejtik egyetlen fontos érzésüket vagy motívumukat sem maguk előtt. Nagyobb
öntudatosság jellemző rájuk, mint a mentális betegséggel diagnosztizált emberekre.
3., A viselkedés akaratlagos szabályozásának képessége. Az egészséges emberek általában
bíznak abban, hogy képesek magatartásukat uralni. Alkalmanként persze impulzívan is
viselkedhetnek, de amikor szükséges, vissza tudják fogni szexuális és agresszív
késztetéseiket. Van amikor nem a szociális normáknak megfelelően viselkednek, de ez is saját
döntésük és nem befolyásolhatatlan impulzusaik következménye.
4.,Önértékelés és elfogadás. A jól alkalmazkodó emberek értékelik saját érdemeiket, és úgy
érzik, mások is elfogadják őket. Jó viszonyban vannak másokkal, és a társas helyzetekben
spontán módon részt tudnak venni. Ugyanakkor nem érzik azt, hogy alá kellene vetniük
magukat a csoport véleményének. Az értékteljesség érzése, az elidegenedés és az
elfogadottság hiánya különösen szembeötlő azoknál az embereknél, akiket abnormálisnak
diagnosztizáltak.
5.,Érzelmi kapcsolatok kialakításának képessége. Az egészséges emberek szoros és kielégítő
kapcsolatot tudnak kiépíteni másokkal. Érzékenyek mások érzéseire, nem lépnek fel túlzottan
- valójában saját szükségleteiket szolgáló – igényekkel másokkal szemben. A mentális
zavarokkal küszködő embereket gyakran annyira lefoglalja saját biztonságuk védelem, hogy
túlságosan én-központúakká válnak. Saját érzéseikkel és törekvéseikkel eltelve szeretetet
követelnek, képtelenek a kapott érzéseket viszonozni. Sokszor azért félnek az intimitástól,
mert múltbani tapasztalataik lesújtóak voltak.
6.,Alkotóképesség. A jól alkalmazkodó emberek képességeiket alkotótevékenységben képesek
fejteni. Örülnek az életnek, és nem kell magukat rákényszeríteni arra, hogy a mindennapok
követelményeivel szembesüljenek. A krónikus energiahiány és a túlzott fáradékonyság a
megoldatlan problémákból adódó lelki feszültség gyakori tünete.
Mielőtt továbbmennénk, figyelmeztetnünk kell az olvasót valamire. A pszichopatológiát első

ízben tanuló diákok között általános jelenség, hogy a mentális betegségeket éppúgy felfedezik
magukban, mint ahogy a medikusoknak is minden újonnan tanult kórt sikerül magukban
diagnosztizálniuk. Legtöbbünknél egyszer vagy többször jelentkezhetnek azoka a tünetek,
amelyeket le fogunk írni, de ez ne adjon okot az aggodalomra. Ha azonban hosszabb ideig
gyötör minket ez a kényelmetlen érzés, abból semmi baj nem lehet, ha valakivel – mondjuk
egy szakemberrel - megbeszéljük problémánkat.
Az abnormális viselkedés osztályozása
A viselkedésnek meglehetősen széles köre sorolható az abnormális kategóriába. Bizonyos

viselkedészavarok akutak és átmenetiek, valamilyen stresszkeltő életesemény
következményei, mások krónikusak, hosszú lefutásúak. A viselkedészavarok egy részének az
idegrendszer betegsége, károsodása az oka. Más részük káros környezeti hatások vagy rossz
tanulási tapasztalatok következménye. Ezek a tényezők gyakran átfedésben és
kölcsönhatásban vannak egymással. Minden viselkedéses és érzelmi probléma egyedi, nincs
két ember, aki pontosan ugyanúgy viselkedne, és ugyanazokkal az élettapasztalatokkal
rendelkezne. De a mentális zavarok szakértői szerint épp elég hasonlóság ismerhető fel ahhoz,
hogy az egyedi eseteket kategóriákba sorolhassuk. Az osztályozási rendszereknek előnyei és
hátrányai egyaránt vannak. Ha a viselkedészavarok különbözőtípusainak különböző okai
vannak, akkor reménykedhetünk abban, hogy az embereket viselkedésük hasonlósága alapján
– esetleg valamilyen új szempont mentén – csoportosítva, feltárhatjuk ezeket az okokat. A
diagnosztikus címke azt is lehetővé teszi, hogy ezeket a lelki zavarokkal foglakozó
szakemberek gyorsabban és hatékonyabban tudjanak kommunikálni egymással. A
szkizofrénia diagnózisa pl. sokat elárul az egyén viselkedéséről. Ha az orvos tudja azt, hogy

betege tünetei milyen mértékben hasonlítanak más betegek tüneteihez (akik betegsége sajátos
módon zajlott le, vagy akiknél bizonyos kezelés már bevált), akkor könnyebben el tudja
dönteni, hogy a páciensénél milyen gyógykezelést alkalmazzon.
Ha a diagnosztikus címkének túl nagy jelentőséget tulajdonítunk, abból sok hátrány is
származik. A címke használata azt a veszélyt rejti magában, hogy szem elől tévesztjük az
egyedi eset egyedi jellegzetességeit, és azt várjuk, hogy a beteg megfeleljen minősítésének.
Azt is könnyen szem elől téveszthetjük, hogy a viselkedészavarra utaló címke nem jelent
egyben oki magyarázatot is.
A mentális zavarok osztályozására a legtöbb elmeegészségügyben dolgozó szakember az
USA-ban a Mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének javított 3.
Kiadását (angol megfelelőjének rövidítésével: DSM-III-R) használja, amely lényegében
megegyezik az Egészségügyi Világszervezet által megfogalmazott rendszerrel. A mentális
zavarok osztályozására a DSM-III-R-ben alkalmazott kategóriák a 16.1. táblázatban
olvashatók. E betegségek közül néhányat tárgyalunk.
A DSM-III-R a fő csoportokhoz tartozó alkategóriák kiterjedt listáját is megadja, továbbá
azoknak a tüneteknek a leírását is, amelyek a diagnózis alkalmazhatóságának feltételét
jelentik. Az egyén teljes dignózisa sokkal átfogóbb. Minden személy öt különböző
dimenzióban (tengelyen) értékelendő. Az I. tengely a 16.1 táblázat kategóriáit tartalmazza a
személyiségzavarok és fejlődési zavarok kivételével, melyek a II. tengelyt alkotják.
Az I. és II. tengelyt azért választották szét, hogy biztosítsák a hosszú távú problémák
azonosítását akkor is, amikor az aktuális zavarokra összpontosítanak. Egy heroinfüggő
személy pl. az I. tengelyen pszichoaktív szer használójának minősülne, ugyanakkor
rendelkezhet egy hosszú távú antiszociális személyiségzavarral is, amely a II. tengelyen
jelenne meg.
A további három tengely nem szükséges a diagnózishoz, de az a szerepük, hogy biztosítsák,
hogy a személy pillanatnyi tünetein kívüli tényezőket is figyelembe vegyünk az általános
képben. Az öt tengelyt az alábbiakban összegezzük.
I., Az itt szereplő diagnosztikai kategóriák a megfelelő alkategóriával. Pl. “szkizofrénia,

paranoid típus” .
II., Személyiség-és fejlődési zavarok, ha vannak.
III.,Testi betegségek, amelyek fontosak lehetnek a személy kezelésében.
IV., Azoknak a stresszkeltő eseményeknek a dokumentációja, amelyek hozzájárulhattak a

betegséghez (pl. válás, szeretett személy halála)
V., Annak értékelése, hogy az egyén hogyan alkalmazkodott a társadalmi és foglalkozási

követelményekhez az előző évben.
Mindezek a tényezők segítenek a kezelés kiválasztásában és a prognózisban.

Valószínűleg mindenki hallott “neurózisról” és “pszichózisról”, és az olvasó kíváncsi lehet,
hogyan illeszkednek ezek a fentiekben felsorolt betegségek közé. Ezek a kifejezések
hagyományosan a fő diagnosztikus kategóriákat írja le. A neurózisok fogalma egy olyan
betegségcsoportra utal, amelyet szorongás, boldogtalanságérzés, az alkalmazkodást nem
szolgáló (maladaptív) viselkedés jellemez, amely általában nem annyira súlyos, hogy kórházi
kezelésre lenne szükség. Az egyén társadalmi funkcióit el tudja látni, ha nem is teljes
kapacitással. A pszichózisok fogalma súlyosabb mentális zavarokat takar. Olyan súlyos
viselkedésbeli és gondolkodási zavarokat jelent, amelyekben az egyén elveszti a kapcsolatát a

valósággal, és nem tud a mindennapi követelményekkel megküzdeni, és rendszerint kórházba

is kerül.
Sem a neurózisok, sem a pszichózisok nem jelennek meg fő diagnosztikai kategóriaként a
DSM-III-R-ben. Több oka is van elhagyásuknak, noha a korábbi osztályozási rendszerben
még szerepeltek. A legfontosabb ok a diagnózis pontosságával kapcsolatos. Mindkét
kategória túlságosan széles, és egy sor olyan mentális betegséget foglal magában, amelyek
tünetei nem is hasonlítanak egymásra. Az orvosok és pszichológusok emiatt nem mindig
értettek egyet az egyes esetekben alkalmazott diagnózisokban. A DSM-III-R nagyobb
konszenzusra törekszik azáltal, a betegségeket a sokkal specifikusabb viselkedéses tünetek
alapján csoportosítja, anélkül, hogy bármit is mondana azok eredetéről, vagy kezeléséről. A
szerkesztők arra törekedtek, hogy azt írják le, amit a klinikusok megfigyelhetnek az egyes
pszichológiai problémákkal küzdő betegeiken, mégpedig olyan módon, hogy az lehetővé
tegye a mentális egészségügy területén dolgozó munkatársak közötti pontos kommunikációt.
Ennek következtében a DSM-III.-R sokkal több kategóriát tartalmaz, mint a kézikönyv
korábbi kiadásai. A korábban egységesen a neurózisok kategóriájában sorolt betegségek
(amelyekről azt gondolták, hogy a belső konfliktusokkal való megküzdés sajátos módjai) a
DSM-III-R-ben három külön kategóriába kerültek: szorongásos betegségek, szomatoform
betegségek és a disszociatív betegségek közé.
Noha a pszichózist többé már nem tekintik fő diagnosztikus kategóriának,a DSM-III-R
felismeri, hogy a szkizofrén és paranoid zavarokban, néhány hangulattünet esetén, valamint
bizonyos organikus eredetű betegségben pszichotikus viselkedés léphet fel. A személy
pontatlanul értékeli észleléseit és gondolatait és pontatlan következtetéseket von le arról, hogy
mi történik. Hallucinációk (hamis szenzoros élmények, pl. hangok hallása, különös
látomások) és/vagy téveszmék (hamis hiedelmek, pl. arról, hogy idegen bolygóról származó
lények irányítják gondolatait) jelentkezhetnek.
A mentális betegségek csoportosítása

A DSM-III-R fő diagnosztikus kategóriái
1., Az először csecsemőkorban, gyermekkorban vagy serdülőkorban megjelenő

betegségek
Idetartozik az értelmi fogyatékosság, a hiperaktivitás, a gyermekkori szorongás, a táplálkozási
zavarok (pl.:anorexia, bulémia), a beszédzavarok illetve a normális fejlődéstől való egyéb
eltérések.
2.,Organikus mentális betegségek.

Azoka betegségek sorolhatók ide, amelyek pszichológiai tünetei agysérüléssel vagy az agy
biokémiai környezetének valamilyen zavarával közvetlenül összefüggésbe hozhatók. Az okok
között az öregedés, az idegrendszer valamilyen degeneratív betegsége (pl.:szifilisz vagy
Alzheimer-kór) vagy valamilyen mérgező anyag (pl.: Ólommérgezés, alkoholizmus)
szerepelhet.
3.,A drogfogyasztásból eredő betegségek

Ide tartozik az alkohol, a barbiturátorok, az amfetaminok, a kokain és más viselkedést
befolyásoló szerek fokozott, túlzott mértékű fogyasztása. A marihuána és a dohányzás is ebbe
a csoportba sorolható, de ez vitatott.

4.,Skizofrénia
A valósággal való kontaktus megszakadásával, jellegzetes gondolkodási és percepciós
zavarral, valamint bizarr viselkedéssel jellemezhető korképek csoportja. Bizonyos fázisaiban
a téveszmék és a hallucinációk szinte mindig jelentkeznek.
(A személyiség súlyos dezorganizációjával, torz valóságszemlélettel és életvezetési

képtelenséggel jellemezhető a szkizofréniában szenvedő beteg. Nem a hangulat, hanem
gondolkodás zavaraival jellemezhető. A gondolkodás folyamata és a gondolatok tartalma is
sérül. A szavak és a kifejezések önmagukban értelmesek, de egymással nincsenek semmilyen
érthető viszonyban. Az egymással össze nem függő szavak és kifejezések egybekapcsolása és
teljesen egyedi szókapcsolatok (szósaláták) jellemzik a szkizofrének írását és beszédét. Az
asszociációk felbomlása tükröződik, az egyén gondolatai látszólag minden kapcsolat nélkül
siklanak egyik témáról a másikra. A szkizofrén gondolatmenetet gyakran jobban befolyásolja
a szavak hangzása, mint a jelentésük.
A gondolkodási folyamatok szkizofréniára oly jellemző zavara az irreleváns ingerek
kiszűrésének általános zavarából eredhet, képtelen a szelektív figyelemre. A szkizofrénia
egyik központi tünete a folyamatok kontrollálására és összpontosítására való képtelenség
érzése. Észlelési zavarok: Az akut szkizofrén időszakban a betegek gyakran arról számolnak
be, hogy a világ valahogy megváltozott. Semmi sem a régi, saját testük sem, esetleg fel sem
ismerik magukat a tükörben. Az észlelés legdrámaibb zavarait hallucinációknak nevezzük.
A hallucinációk a megfelelő külső ingerek hiányában jelentkező érzékleti élmények.
Leggyakoribbak a hallási hallucinációk – hangok közlika beteggel, hogy mit tegyen, és
kommentálják cselekedeteit. A vizuális hallucinációk –különös lények feltűnései – valamivel
ritkábbak. Más szenzoros hallucinációk –pl. szagok érzése- egészen ritkák. Hallucinációk a
téveszmékkel együtt vagy azoktól függetlenül is megjelenhetnek. A szkizofrén betegek által
hallott hangok, amelyek szólongatják őket, és megmondják mit csináljanak, belső
párbeszédeinkhez hasonlóak. A hallási hallucinációkat tapasztaló betegek azonban nem
hiszik azt, hogy a hangok belülről erednek, vagy hogy befolyásolhatják azokat. “A külső és
belső, a valóságos és a képzelt, valamint a befolyásolható és a befolyásolhatatlan dolgok
közötti különbségtevésre való képtelenség a szkizofrén tapasztalat központi jellemzője.
Mozgásos tünetek és visszahúzódások a valóságtól: gyakran mutatnak bizarr motoros
aktivitást, grimaszolnak, sajátos ujj-és kézmozdulatokat tesznek. Néhányan egészen izgatottá
válnak, állandóan mozognak, mintha mániás állapotban lennének. Másik végletként
néhányan teljesen mozdulatlanok és semmire sem reagálnak, szokatlan mozdulatba
merevednek. Ezt a katatón mozdulatlanságot órákig képesek fenntartani Egy ilyen, a
valóságtól teljesen visszavonult beteg csak saját belső gondolataira és fantáziáira reagál.
Csökkent működőképesség: a betegnek sok problémája akad a mindennapi élethez szükséges
napi tevékenység (tisztálkodás, vagy bármilyen teljesítmény) végrehajtásában. Társas
készségei korlátozottak, az egyén egyre inkább elszigetelődik, kerüli mások társaságát.)
5.,Téveszmés (paranoid) betegségek

Az ide sorolható betegségek szélsőséges gyanakvással és ellenségességgel jellemezhetők,
amelyhez üldöztetési fantáziák kapcsolódnak. Más területeken a valósággal való kontaktus
kielégítő.
6.,Hangulatbetegségek
A normális hangulat zavarai, amelyekben a személy vagy szélsőségesen lehangolt, vagy
szélsőségesen feldobott, esetleg a depresszív ill. felhangolt periódusai változnak.

(Depresszió: A depresszió az életben elszenvedett stresszekre adott teljesen normális reakció.

Ilyen, gyakorta depressziót kiváltó helyzet pl. az iskolai kudarc, a szeretett társ elvesztése, és
annak felismerése, hogy betegségünk vagy öregedésünk csökkenti erőforrásainkat. A
depressziót csak akkor tekintjük abnormálisnak, ha nincs arányban a kiváltó eseménnyel, és
ha jóval túlmegy azon a ponton, ahol a legtöbb ember már kilábal belőle. Az érzelmi –vagy
hangulati –tüneteken túl kognitív, motivációs és testi tünetek is jelentkezhetnek. A kognitív
tünetek elsősorban a negatív gondolatokból állnak. A depressziós személy önértékelése
alacsony, értéktelennek érzi magát, és önmagát vádolja kudarcaiért. Reménytelennek tartja a
jövőt, és teljesen pesszimista an abban a tekintetben, hogy mit tehetne élete megjavításáért.
Tünete lehet még az étvágytalanság, alvászavar, fáradékonyság, energiahiány.
Bipoláris kórkép: Viszonylag ritka. Ilyenkor a hangulatskála mindkét vége jellemzi a
betegséget, ezért bipoláris, vagy mániás depressziónak is nevezik. A beteg hangulata
rendkívül ingadozó, depresszív, normál, mániás szakaszok váltogatják egymást. Súlyos a
mániás epizódok alatt a betegek viselkedésére ráillik a “dühöngő őrült” kifejezés.
Szélsőségesen izgatottak, állandóan csinálnak valamit. Rohangálnak, kiabálnak, énekelnek, a
falat verik az öklükkle. Dühösek arra, aki meg aakra akadályozni őket abban, amit éppen
csinálnak, és folyamatosan szitkozódnak. Ösztönkésztetéseiket (szexuális impulzusaikat is)
közvetlenül kifejezésre juttatják, szavakban és cselekedetekben egyaránt. Ezek a betegek
zavarodottak és dezorientáltak, esetleg gazdagnak, zseninek, vagy hatalmasnak képzelhetik
magukat.. A depressziós szakasz a korábban leírtakhoz hasonló)
7., Szorongásos betegségek

Azok a betegségek tartoznak ide, amelyek fő tünete a szorongás (generalizált szorongás,
pánikbetegség), vagy szorongás jelenik meg amint a személy elhagyja a biztonságos
mozgásterét (fóbiák), vagy megpróbálja elhagyni rituáléit vagy folyton előtörő gondolatait
(rögeszmés-kényszeres betegségek). A poszttraumás stresszbetegség is itt szerepel.
(A generalizált szorongás és a pánikbetegség: A beteg egész napja nagy feszültségi

állapotban tellik. Bizonytalan, nyugtalan, folyamatosan aggódó, és a legkisebb stresszre is
túlzással reagál. Pihenési képtelenség, alvászavar, fáradtság, fejfájás, szédülés és gyors
szívverés a leggyakoribb testi panaszok. Nehezen hoz döntést, ha végül mégis elhatározza
magát, elhatározása további aggodalmak forrása lesz. A generalizált szorongástól szenvedő
emberek pánikrohamokat, akut és mindent átható aggodalmat vagy félelmet is átélhetnek. A
pánikroham alatt az egyén azt érzi, hogy valami életveszélyes dolog fog történni. Ez az érzés
rendszerint olyan tünetekkel társul, mint az erős szívdobogás, kapkodó légzés, izzadás,
izomremegés, gyengeség és hányinger. Súlyos pánikrohamban a beteg azt érzi, hogy azonnal
meghal .A generalizált szorongással küszködők és a pánikbetegségben szenvedők általában
nincsenek tisztába azzal, mi az oka rémületüknek, Ezt a fajta szorongást olykor “szabadon
lebegőnek” nevezik, mert nem valamilyen konkrét esemény váltja ki, hanem a
legváltozatosabb helyzetekben bukkan fel.
Fóbiák: Amikor valaki intenzív félelmet él át olyan ingerekre vagy helyzetekre, amelyeket
mások nem tekintenek különösebben veszélyesnek, fóbiáról beszélünk. A beteg általában
tudatában van félelme irracionális jellegének, mégis (a kényelmetlenség érzésétől a pánikig
terjedő) szorongást éreznek, ami csak a félelmetes tárgyeltávolításával vagy a helyzet
elhagyásával csökkenthető.
Mindannyian félünk valamitől. A kígyó, a magasság, a vihar, az orvos, a betegség, a testi
sérülés és a halál az ahét félelemfajta, amelyről a felnőttek leggyakrabban beszámolnak, A
félelmet azonban mindaddig nem diagnosztizáljuk fóbiaként, amíg nem akadályozzák jelentős
mértékben az ember mindennapi életét.
Típusai: egyszerű fóbia (valamilyen tárgytól, állattól, helyzettől való félelem),

Társas fóbia (társas helyzetben rendkívüli bizonytalanság, túlzott mértékű

aggodalom, zavar)
Agrofóbia (az ismeretlen helyzetektől félnek. Kerülik a nyitott tereket, tömeget,
utazást. Szélsőséges esetben nem merik elhagyni az ismerős otthoni közeget.
Rögeszmés-kényszeres betegségek: a beteg életét bizonyos kényszeresen visszatérő, jelenlévő
gondolatok, cselekvések uralják, melynek célja a szorongás, vagy valamilyen tragédia
bekövetkeztének a megelőzése. A betegek ugyan felismerik az ilyen gondolatok
ésszerűtlenségét és visszataszító voltát, de képtelen azokat figyelmen kívül hagyni vagy
elnyomni. A kényszereknek számos változata van, leggyakoribba mosakodás és az ellenőrzés.
Szélsőséges esetben olyan sok időt vesz el a beteg életéből, hogy az már veszélyezteti a
mindennapi dolgaik intézését.)
8., Szomatoform betegségek

A tünetek testiek, de organikus alapjuk nem fedezhető fel, s valószínűleg pszichológiai
tényezők játsszák bennük a fő szerepet. Idetartoznak a konverziós betegségek (pl.: annak a
nőnek az esete, akinek – amiatt neheztelve, hogy tehetetlen idős anyját kell gondoznia-
megbénul a karja) és a hipochondriák (túlzott törődés az egészséggel, félelem a betegségektől,
akkor is, amikor ennek semmi alapja nincsen). A pszichoszomatikus betegségek, melyeknek
szervi alapjuk is van, nem tartoznak ide.
9., Disszociatív betegségek

Emocionális problémákból fakadó átmeneti tudat-, memória- vagy identitásváltozás.
Idesorolható az amnézia (a személy nem tud felidézni semmit a traumát követő
eseményekből) és a többszörös személyiség (két vagy több személyiség létezik egyetlen
személyben.).
10., Pszichoszexuális zavarok

Ide sorolhatók a nemi identitás problémái (pl.: transzszexualizmus), a nemi
teljesítményzavarok (impotencia, ejaculatio praecox és frigiditás), a nemi eltévelyedések (p.:
gyermekekre irányuló nemi vágyak, szadizmus, mazochizmus).
11., Alvászavarok
Idetartozik a krónikus inszomnia, túlzott álmosság, alvási apnoé, alvajárás és a narkolepszia.
12.,Tettetett betegségek
Szándékosan létrehozott vagy színlelt testi és pszichológiai tünetek. Annyiban különbözik a
szimulációtól, hogy nincs olyan nyilvánvaló célja, mint a fizetésképtelenség vagy a katonai
szolgálat elkerülése. E betegség legismertebb formáját Münchausen-szindrómának nevezik,
amelyben az egyén hosszú kórházi kezelésben részesül kitűnően tettetett tünetei
következtében.
13.,Impulzuskontroll-zavarok
A kleptománia (olyan tárgyak kényszeres ellopása, amelyekre a személynek nincs szüksége,
és nem is akarja eladni) a szerencsejátékok kóros mértékű űzése és a pirománia (gyújtogatás
élvezetből vagy a feszültség enyhítése céljából) tartoznak ide.
14, Személyiségzavarok
Hosszan tartó, alkalmazkodást gátló (maladaptív) viselkedésminták, amelyek éretlen és
alkalmatlan megküzdési és probléma megoldási módokat takarnak.

15.,A mentális betegségek körébe nem tartozó állapotok

Ide azok a problémák tartoznak, amelyekkel az emberek segítségért folyamodnak, pl.
házassági és szülő-gyermek kapcsolati problémák vagy iskolai és foglalkozási nehézségek.

Ronald J. Comer: Pszichoaktív szerek okozta zavarok

In: Ronald J. Comer: A Lélek betegségei, Osiris Kiadó Bp. 2000. – kivonatot készítette
Benkó Erzsébet
Nem valószínű, hogy lenne a világon olyan anyag, melyet valahol valamikor valakik már meg
ne kóstoltak volna; kíváncsi és kalandvágyó lévén, az emberiség hamar felfedezte, hogy
megfelelően elkészítve számtalan értékes és tápláló dolog létezik a Földön. Nem csak az
ennivalóként vagy csemegeként számon tartott anyagokról készítettünk a történelem során
hosszú listát, hanem az agyunkra és testünk egyéb részeire különleges hatást gyakorlókról is.
Ez utóbbiak egy része, mivel egészségmegőrző és gyógyító célokat szolgál, gyógyszernek
tekinthető, más része – nyugtató vagy serkentő hatása révén – társas együttléteket, illetve
pihenésünket van hivatva elősegíteni. A nagy hatású szerek életünk szinte minden
pillanatában és minden területén jelen vannak: fejfájásunkat aszpirinnel csillapítjuk, a
fertőzéseket antibiotikumokkal győzzük le, idegességünkre nyugtatót kapunk be, reggel
kávéval térünk magunkhoz, barátaink társaságában egy pohár bor mellett oldódunk fel,
felborzolt idegeinket pedig cigarettával próbáljuk elsimítani.
Az utunkba kerülő anyagok jó része képes arra, hogy szervezetünket károsan befolyásolja,
illetve hogy viselkedésünket és hangulatunkat ellentétébe fordítsa át. Az ilyen szerek szinte
kényszeres és korlátok nélküli alkalmazása a mai társadalmak egyik legaggasztóbb gondjává
terebélyesedett, és az Egyesült államoknak például 238 milliárd dollárjába kerül (Nash, 1997;
Kleber 1995; Nemecek, 1995;).
A drog kifejezés olyan –nem táplálékul szolgáló- anyagokra használatos, melyek a testi vagy
lelki működésben változásokat eredményeznek. Nem szükségszerűen gyógyszerekről vagy
illegális anyagokról van szó. Az utóbbi években a különböző elnevezések közül a “drog”-gal
szemben inkábba “szer” került előtérbe, talán azért, mert a “drogok” említésekor a legtöbb
embernek csak egyes (receptre vagy a nélkül kapható) gyógyszerek és az illegális
kábítószerek jutnak eszébe, az olyan mérhetetlen veszélyeket hordozó, sajátos és erőteljes
hatású anyagok pedig, mint az alkohol, a dohány és a koffein, nem.
A drogok szervezetbe kerülésének pillanatától kezdve –akár alkoholról, kokainról vagy
marihuánáról van szó- nagy hatású molekulák milliárdjai özönlik el a véráramot és azon
keresztül az agyat (Nash, 1997), a molekulák pedig biokémiai reakciók egész láncolatát
robbantják ki. Mivel a szó szoros értelmében átírják az egész szervezet és az agy normális
szerkezetét és működését, nem csoda, ha használatuk működési rendellenességek garmadához
vezet.
A drogokkal való visszaélés szervezetünk működésének igen változatos zavarait
eredményezheti, fogyasztásuk gyakran átmeneti viselkedésbeli, érzelmi és gondolkodásbeli
változásokkal jár. A túlzott alkoholbevitel például intoxikációt (szó szerint mérgezést) okoz,
olyan tünetegyüttest, melyben a folyamat alanya átmenetileg döntésképtelen, hullámzó
hangulatú és ingerlékeny lesz, beszéde akadozó, mozgása pedig koordinálatlan. Más típusú
drogoknál, például az LSD-nél észlelési torzulásokkal járó, hallucinózisnak nevezett
intoxikációs tünetek jelentkeznek.
Az anyagok némelyike tartósan fennálló maladaptív viselkedésváltozáshoz s a szervezet erre
adott reakcióinak módosulásához vezet: várhatóan beáll a szerabúzus állapota, melyben a
személyeknek egyre fokozottabb és krónikusabb szükségük van a lépésről-lépésre életük
középpontjába kerülő drogra. A droghasználat feletti uralmuk elvesztésének következtében a
szerabúzus áldozatainak szétesik a családi élete, megromlanak társas kapcsolatai, veszélybe
kerül az állása, és nemegyszer életveszélyes helyzetbe sorolják magukat és társaikat is. A
pszichoaktív szerek okozta zavarok előrehaladottabb formája a másképpen hozzászokásnak

(addikciónak) nevezett szerfüggés (dependencia). Kialakulásakor a túlzott fogyasztás

mellett már fizikai függéssel is számolni kell, vagyis azzal, hogy kialakul a droggal szembeni
tolerancia, s a szer használatának felfüggesztésekor megvonásos tünetek jelentkeznek, esetleg
mindkettő bekövetkezik.
Drogtolerancia esetén egyre nagyobb adagokra van szüksége a kívánt állapot eléréséhez,
megvonásnál pedig, a drogfogyasztás hirtelen abbahagyásakor vagy csökkentésekor
kellemetlen, olykor életveszélyes állapotok –izomfájdalmak, izomgörcsök, szorongásos
rohamok, verejtékezés és hányinger- állhatnak be. Megvonásos tünetekkel már néhány órával
az utolsó drogbevitel után számolni kell, s azzal is, hogy a kínzó tünetek lecsengéséig –
körülbelül három napig- a kínzó fájdalmak csak fokozódnak. A felmérések szerint az Egyesült
Államok felnőtt lakosságának évente 9,5-11,3 százaléka (több mint 15 millió ember) szenved
valamilyen pszichoaktív szer okozta betegségben, kezelésben ugyanakkor csak 20 százaléka
részesül (Kessler et al, 1994; Regier et al., 1993).
A mai társadalmakban igen tágas az elérhető drogok köre, sőt a választék napról napra bővül.
Egy részük környezetünkben megtalálható eredeti állapotában kerül alkalmazásban más
részük természetes alapanyagokból vagy szintetikus úton előállított formában. Bizonyos
fajtákhoz, mint például a szorongásoldókhoz vagy a barbiturátokhoz, csak orvosi vénnyel
lehet legálisan hozzájutni, míg mások, például az alkohol vagy a cigarettában található
nikotin, a felnőttek számára gyakorlatilag bárhol hozzáférhetőek. Ismertek emellett olyan,
minden körülmények között és mindenki számára tiltott szerek, például heroin, melyek
gyártása ennek ellenére hatalmas méretekben történik, és egész “földalatti” háttéripar
kapcsolódik hozzájuk. 1962-ben az Egyesült Államokban hozzávetőlegesen még csak 4 millió
ember fogyasztott életében valamikor marihuánát, kokaint, heroint vagy valamilyen más
illegális drogot; mára ez a szám már több mint 72 millióra nőtt (SAMHSA, 1996; Kleber,
1995). A felmérést megelőző egy éven belül 23 millió ember élt valamilyen droggal, 13 millió
pedig a felmérés időszakában is használta őket. (SAMHSA,1996). A serdülők 11-27
százaléka próbált ki illegális szereket a felmérés előtti egy hónapon belül.
Ebben a fejezetben napjaink legtöbb gondot okozó szereit és a használatuk következtében
kialakuló rendellenességeket fogjuk tárgyalni, Noha mindegyik szer sajátos, az egyénekre és a
társadalomra gyakorolt hatással rendelkezik, a használatuk következtében kialakuló
rendellenességek sok tekintetben hasonlítanak egymásra, és kezelési módszereik is hasonlóak
lehetnek. Az egyes anyagokat először külön-külön vesszük sorra, az általuk okozott zavarokat
és a zavarok kezelését pedig összevontan vizsgáljuk. A szereket az alábbi négy kategóriába
soroljuk: a központi idegrendszert nyugtatók (alkohol, opiátok), a központi idegrendszert
serkentők (kokain, amfetaminok), az érzékelést befolyásoló, hallucinációkat és más egyéb
durva szenzoros elváltozásokat okozó hallucinogének (LSD), valamint a hallucinogén,
nyugtató és serkentő hatások egyvelegét létrehozó cannabisszármazékok. Amint látni fogjuk,
az emberek jó része egyszerre többféle anyagot is használ – a jelenség polidroghasználat
néven ismert.
1., NYUGTATÓK
A nyugtatók –más néven depresszánsok-olyan, a központi idegrendszer működését gátló

anyagok, melyek bizonyos mennyiségben csökkentik a feszültséget és a gátlást, károsítják az
ítélőképességet, a motoros tevékenységet és a koncentrációt. Három legismertebb csoportjuk
az alkohol, a nyugtató- és altatószerek és az opiátok.

A., Alkohol
Az alkohol a legelterjedtebb drogok egyike. Az alkoholos italok a gyomor nyálkahártyáján és

a beleken keresztül villámgyorsan felszívódó, azonnali hatást eredményező etil-alkoholt
tartalmaznak. Az etilalkohol a véráramon keresztül közvetlenül a központi idegrendszerbe (az
agyba és a gerincvelőbe) kerül és a legkülönfélébb neuronokhoz kapcsolódva lassítja és
gátolja annak működését.
Az etil-alkohol először a központi idegrendszer magasabb, az ítélőképességért és a gátlásokért
felelős részeit támadja meg, ezért az emberek lazábbak, beszédesebbek és az esetek
többségében barátságosabbak lesznek. Belső kontrolljuk leépülésével elengedettnek,
magabiztosnak és boldognak érzik magukat, félelmeik elpárolognak, sok esetben szexuális
vágyuk is fokozódik. Az alkohol központi idegrendszeri hatásai ugyanakkor károsítják a
finom mozgásokat, növelik a fényérzékenységet, s melegségérzetet keltve, a bőr hajszálereit
kitágítva felhevítik az arcot és a nyakat.
További alkoholmennyiség fogyasztásakor az eddigi hatások fokozódása mellett a központi
idegrendszer újabb területei kerülnek mind súlyosabb következményekkel járó gátlás alá. Az
emberek rohamosan elveszítik fékjeiket, ítélőképességük romlik, gondolkodásuk és beszédük
egyre zavarosabbá és összefüggéstelenebbé válik, emlékezetük kihagy (Fromme, Katz és
D’Amico, 1997; Goldstein,1994). Nem ritka a harsányság, a handabandázás és az
agresszivitás, a szélsőséges és csapongó érzelmek, az, hogy egészen átlagos helyzeteknek
vagy megjegyzéseknek rendkívüli jelenséget tulajdonít az alkohol befolyása alatt álló
személy.
Az alkoholfogyasztás következő stádiumában a motoros készségek további romlása és a
reakcióidő meghosszabbodása figyelhető meg. Az emberek sem járni, sem állni nem tudnak
rendesen, még az egyszerű feladatok végrehajtása is komoly nehézséget jelent számukra.
Látásuk, különösen a perifériás látás életlenné válik, nem bírják a különböző intenzitású
fényeket megkülönböztetni egymástól, hallásuk is károsodik. A túl sok alkoholt fogyasztó
emberek a különböző érzékszervi és motoros romlás következtében alkalmatlanná válnak
arra, hogy autót vezessenek, vagy hogy akár egyszerű feladatokat oldjanak meg.
Alkoholabúzus és –függőség
Az alkohol az egyik legveszélyesebb legális szer. Sokan kerülnek a közkeletűen

alkoholizmusnak nevezett alkoholabúzus, illetve –függőség állapotába. Az alkoholabúzus és
dependencia a fiatalok között is egyre aggasztóbb méreteket ölt.
Alkoholabúzus A nagyivók rendszeresen és egyszerre sokat isznak, úgy érzik, hogy az

alkohol támogatásával képesek lesznek bizonyos, bennük szorongást és aggodalmat keltő
dolgokat elvégezni. A túlzásba vitt ivás azonban akadályozza szocializációjukat, rontja
kognitív képességeiket és teljesítményeiket. Egyre sűrűbbé válnak életükben a családi viták és
a barátokkal való veszekedéseket, s megbízhatatlan munkavégzésük miatt állásukat elveszítve
gyakran az utcára kerülnek.
Az alkoholabúzus különféle típusai között lényegi eltérések lehetnek (Walter et al., 1996). Az
egyik osztályozás szerint háromféle alkoholabúzust lehet megkülönböztetni. Az elsőben a
személy mindennap hatalmas mennyiségű alkoholt fogyaszt, egész napját az ivás köré
szervezi, és addig iszik, amíg garantáltan intoxikált állapotba nem kerül. A második típusban
a személy alkoholfogyasztása periodikus, azaz hosszabb alkoholmentes szünetek után hetekig
vagy hónapokig tartó, rohamszerű italozás következhet. Az egyénnek sokszor napokon át nem

sikerül kijózanodnia, s ilyenkor gyakran emlékezetkieséseket él át, nem képes felidézni az

intoxikált állapotban történt dolgokat. A harmadik típusban a mértéktelen ivás estére,
hétvégére, esetleg mindkettőre korlátozódik.
Alkoholfüggőség Az alkoholizmus sokaknál fizikai függőséggel jár együtt. Az ismételt

italozás következtében szervezetükben alkoholtolerancia alakul ki, tehát egyre nagyobb
mennyiséget kell magukhoz venniük a kívánt hatás eléréséhez. A leszokásra tett kísérletek
alkalmával megvonásos tünetek jelentkeznek náluk, azaz órákon belül jól látható kéz-, nyelv-
és szemhéjremegés, gyengeségérzés és émelygés. Az állapotot továbbá verejtékezés, hányás,
szapora szívverés, felszökő vérnyomás, idegesség, depresszió, álmatlanság, ingerlékenység is
kísérheti (Thompson et al.,1995).
Az alkoholfüggő egy részének az ivás abbahagyása után, három nappal különösen heves
megvonási tünetekben, ún. alkoholmegvonási delíriumban, másképpen delirium tremensben
(DT) lehet része. A delírium kiterjedt mentális zavartsággal és elborult tudattal jár. Olykor
rettegést keltő vizuális hallucinációk rohanják meg a delírium áldozatait: visszataszító apró
állatokat és tárgyakat látnak villámgyorsan mozogni maguk körül, melyek néha üldözik őket,
s a testüket is ellepik.
Delírium tremens állapotában gyakran fordul elő agygörcs, eszméletvesztés, agyvérzés és más
egyéb életveszélyes elváltozás. A legtöbb alkoholmegvonási tünetegyütteshez hasonlóan – bár
a betegek 5 százaléka belehal tüneteibe, vagy egyéb súlyos megvonási reakcióiba (Cornish et
al.,1995; Schuckit, 1987) – a delírium tremens általában lezajlik két-három nap alatt.
A másik igen drámai, de jóval ritkábban előforduló megvonásos tünet az alkohol eredetű
pszichózis, mely megalapozatlan vélekedésekkel, azaz téveseszmékkel, továbbá auditoros
hallucinációkkal, képzeletbeli hangok hallásával jár együtt, melyeket vagy az alkoholistához
intéznek, vagy róla mondanak valami mocskolódó, ellenséges szavakkal. Ez az a zavar
rendszerint két nappal az ivás abbahagyása után jelentkezik, és akár hetekig vagy hónapokig
is eltarthat.
A számottevő és rendszeres alkoholfogyasztás komoly fizikai károsodásokat is von maga
után, elsősorban a májat támadja meg, de rontja a szív működését, az gyengíti az
immunrendszert, rontja az étvágyat. A krónikus ívók rendszerint alultápláltak, gyengék,
fáradékonyak és betegségekre fogékonyak.
A vitamin és ásványi anyagok hiánya mentális zavarokkal (zavartság, izgatottság, amnéziás
zavar, stb.) is járhat.
B., Altató-nyugtató szerek
Az ellazulást és kábultságot eredményező altató-nyugtató szerek közé elsősorban a GABA

aktivitását serkentő barbiturátok és benzodiazepinek tartoznak. Mértéktelen és rendszeres
használatuk, különösen a barbiturátoké, abúzushoz és dependenciához vezet.
Az abúzus kelepcéjébe a betegek általában akkor sétálnak bele, amikor felfedezik az
altatóként felírt barbizurátok kellemes, nyugtató hatását és elkezdik napi problémáik
leküzdésére szedni. Akik egy idő múlva úgy érzik, hogy sem az adagok csökkentését, sem a
gyógyszer abbahagyását nem bírnák elviselni, szinte egész napjukat intoxikált állapotban
töltik. A drog hatásának következtében egyre több társas és munkahelyi problémával kell
szembenézniük, melyeket ingerlékenység, elidegenedettségérzés és gyenge munkahelyi
teljesítmény kísér.
A szerrel visszaélők esetében igen hamar kialakul a tolerancia, és mind nagyobb mennyiségre
lesz szükségük a kívánt nyugtató- vagy altatóhatás eléréséhez. Korlátozáskor az
alkoholmegvonást követő megvonási tünetekhez hasonló reakciók: hányinger, hányás,
gyengeség, rosszkedv, szorongás és depresszió jelentkezik, különösen súlyos esetekben még

delirium tremenshez hasonló állapotokkal is számolni kell, illetve eltúlzott mennyiségben

halálhoz vezethet.
C., Opiátok
Az opiátokhoz az ópium és származékai: a heroin, a morfium és egyéb szintetikus opiátok
tartoznak. A szerek –amellett, hogy jellegzetes testi reakciókat okoznak- csökkentik a
feszültséget és a fájdalomérzést. Az opiátok elsősorban az eredetileg az endorfinok fogadására
felkészült neuronokhoz kötődnek.
Heroinabúzus és –függőség: Alig néhány hetes heroinhasználat elég ahhoz, hogy kialakuljon
a rendszeres droghasználók szokásrendszere: a drog életük központi tényezője lesz, miközben
társas életük és munkahelyi teljesítményük fokozatosan szétesik.
A legtöbb heroinhasználó toleránssá válik a droggal szemben, és korlátozáskor megvonási
tüneteket mutat. A megvonási tünetek kezdetben nyugtalanság és szorongás, a drog utáni
gyötrő vágy formájában jelentkeznek náluk, majd néhány óra múlva egész testüket ellepi a
verejték, légzésük felgyorsul, és megfázásos tünetek ütköznek ki rajtuk. A megvonási tünetek
2-3 napon keresztül egyre csak rosszabbodnak (izomgörcs, szinte elviselhetetlen fájdalmak,
láz, stb.), majd a tetőzés után fokozatosan javul, a 8. napra teljesen rendeződik. Aki nem
képes a megvonásos tüneteket elviselni, újabb adag heroin bevitelével bármikor ismét az
érzelmi és fizikai jóllét állapotába kerülhet.
A heroinfüggő személyek droghasználata bizonyos idő elteltével alaposan megváltozik.
Egyetlen céljuk a normális működés fenntartása és a megvonásos tünetek elkerülése marad.
Ennek az állapotnak az eléréséhez egyre nagyobb heroin mennyiségre lesz szükségük. A
repülési szakaszok intenzitásukat veszítve egyre inkább háttérbe szorulnak, és ami
gyönyörkeresésnek indult, a túlélésért folytatott kétségbeesett küzdelemmé válik.
Túladagolása halálhoz, a szennyezett tűk használata pedig, különböző betegségek, fertőzések
kialakulásának kockázatát hordozzák magukban.
2., SERKENTŐK
A serkentők csoportjába tartozó kokain, amfetamin és koffein serkenti a központi
idegrendszer műköését. Fogyasztásuk intoxikációhoz, abúzushoz, és dependenciához vezet,
megvonásos tüneteit pedig depresszió, fáradtság és ingerlékenység jellemzi. A kokain az agy
dopamin-, norepinefrin- és szerotoninaktivitását fokozva eufóriát, mámoros jóllétet, megfelelő
mennyiségben szinte orgazmusszerű hatást idéz elő.
Nagy mennyiségű kokain bevitelekor a központi idegrendszer túlingereltsége
izomkordinációs zavarokat, modorosságot, hanyatló ítélőképességet, agressziót,
kényszergondolatokat és hullámzó kedélyállapotot eredményez, melyekben a
kokainintoxikáció tüneteire ismerhetünk rá. Súlyos intoxikált állapotban levő személyek
zavartságot, szorongást, zagyva és összefüggéstelen beszédet mutathatnak, esetenként
hallucinációkat, téveseszméket, esetleg mindkettőt-ezek a kokain eredetű pszichózis jelei.
3., HALLUCINOGÉNEK
A hallucinogének, mint pl. az LSD, elsősorban az érzéki észlelésben okoznak markáns
változásokat. A normális perceptuális információfeldolgozás menetét megzavarva kirívó
észlelési változásokat és hallucinációkat idéznek elő (minden felfokozott és a bíbor különböző
árnyalataiban játszó színt ölt, eltorzulnak a tárgyak, az élettelen dolgok megmozdulnak és
lélegezni kezdenek, alakot váltanak, a hangok szokatlanul tiszták, stb) Az LSD érzelmi
változásokat is előidézhet az eufóriától a szorongásig vagy depresszióig. Az időészlelés
drámaian lelassul. Rég elfelejtett gondolatok vagy érzések bukkanhatnak fel. A testi tünetek
között megjelenhet a pupilla kitágulása, izzadás, szívdobogás, homályos látás, remegés, a

mozgáskoordináció elvesztése. Mindezek a hatások ébren és éber állapotban jelennek meg, és

kb. hat óráig tart.
Az LSD átmenetileg megakadályozza a szerotonint felhasználó és a beérkező információk
szűréséért felelős neuronok működését. Az LSD a leghatékonyabb kábítószerek közé tartozik;
alkalmazásakor előfordulhat “rossz utazás” vagy flashback (villanófény-emlékezés). Az LSD-
vel kapcsolatban alig alakul ki tolerancia, és abbahagyásakor nincsenek megvonásos tünetek,
azonban a “rossz utazás” veszélyes reakciókat válthat ki.
4., CANNABIS
A cannabis sativa elnevezésű kenderféleség fő hatóanyaga a tetrahidro-cannabinol (THC).
Leggyengébb és egyben legnépszerűbb formája a marihuána, melynek mai változata
lényegesen több hatóanyagot tartalmaz elődeinél, ezért rendszeres használta szintén
abúzushoz, függőséghez vezethet. A marihuána károsítja a kognitív funkciókat és
pánikrohamokat idézhet elő. Egészségkárosító hatása (különösen a tüdőn) jelentős, károsítja
az immunrendszert is.
5., KÜLÖNBÖZŐ SZEREK KÖMBINÁCIÓI

Sokan vannak, akik egyszerre többféle, egymással kölcsönhatásba lépő szert fogyasztanak.
Néha az egymáshoz hasonlóan működő, az agyra hasonló hatást gyakorló drogok hatása
összeadódik, és szinergikus hatás jön létre. Két vagy több drog egyidejű használata, a
szerhalmozás egyre nagyobb népszerűségnek örvend, aminek egyenes következménye a
szerhalmozás okozta zavarok megsokszorozódása.
6., A PSZICHOAKTÍV SZEREK OKOZTA ZAVAROK MAGYARÁZATAI

A szerabúzus és –dependencia kialakulására számos magyarázat kínálkozik, de mindmáig
egyiket sem sikerült cáfolhatatlan tudományos bizonyítékokkal alátámasztani.
A., A szociokulturális elmélet a társadalmak stresszel teli atmoszférájában és a drogokkal
szemben toleráns vagy a drogfogyasztást bátorító családokban keresi a drogfogyasztás
hátterét. Epidemiológiai vizsgálatok alátámasztották ezeket a feltételezéseket.
B., A pszichodinamikus magyarázat szerint a szerabúzusba kapaszkodó embereknek még a
fejlődés orális szakaszában megsérült és kielégítetlen maradt a függőségi igénye. Felmerült a
drogokkal szemben túlérzékeny “szerfogyasztó személyiség” létezésének gondolata is.
C., A nevesebb behaviorista elméletek azt a nézetet képviselik, hogy a drogfogyasztást az
tartja fenn, hogy a feszültség csökkenésével és jókedv előidézésével azonnali megerősítést
nyer.
D., A biológiai magyarázatokat, melyek szerint szerfüggőségre való hajlamaink örökölhetőek,
legfőképpen az utóbbi évek ikrekkel és örökbefogadott gyerekekkel folytatott vizsgálatai
támasztják alá. Azt is állítják továbbá, hogy a drogtolerancia és a megvonásos tünetek
kialakulásának hátterében a rendszeres és fokozott droghasználat következtében megváltozott
agyi neurotranszmitterek termelésének elapadása áll. Feltételezik, hogy az összes drog végső
soron az agy jutalomközpontjának dopamintermelését fokozza.
7., A PSZICHOAKTÍV SZEREK OKOZTA ZAVAROK KEZELÉSE

A szerabúzus és –függőség kezelési eljárásai igen változatosak. Általában együttes
alkalmazásuk célszerű.
A., A pszichodinamikus terápia során például a kliensek a terapeuta segítségével a
drogfogyasztás hátterében álló pszichés problémák feltárására törekednek.
B., A legismertebb viselkedésterápiás módszer az averziós módszer, melyben a drog
bevételéhez a fogyasztó számára kellemetlen ingert társítanak.

C., A kognitív és viselkedésterápiás technikák együttes alkalmazása figyelhető meg a

viselkedéses önkontroll-tréning és a visszaesés-megelőzési tréning módszereiben.
D., A biológiai módszerekhez a módszeres és orvosi ellenőrzés mellett végzett elvonókúra, az
antagonista szerek alkalmazása és a szintentartási terápia tartozik.
E., A szociokulturális terápiák a pszichoaktív szerek okozta zavarokat szociális környezetben
kezelik. Legnépszerűbbek közülük az önsegítő csoportok, például a Névtelen Alkoholisták, a
kúltúrához igazodó programok és a közösségi megelőző programok.

Németh László: A pszichoterápiás értékű kommunikáció egyik eszköze: a kérdezés művészete a
művészetterápiában
Németh László: A pszichoterápiás értékű kommunikáció egyik

eszköze: a kérdezés művészete a művészetterápiában
In: Nonverbális pszichoterápiák (1991) Animula Kiadó
Alapkiindulásunk, hogy a terapeutának kell létrehozni azt a feltételrendszert, amiben a

páciens képessé válik problémáinak átdolgozására. A belső lélektani folyamatok
megismeréséhez a művészetterápiákban a létrehozott alkotás hordozza a kommunikált
tartalmakat. Ezek kódolásában és megértésében kell a terapeutának – kérdéseivel – vezetni a
pácienst a feldolgozó munka során. Így két alapvető kérdéskör bontakozik ki. Az egyik az
alkotás jelrendszerének tudatosítása köré szerveződik, míg a másik a jelentés-tulajdonítás
folyamatára vonatkozik (miért éppen az adott tartalmakkal, élményekkel ruházta fel a
jelrendszert).
Időnként a jelrendszer szimbolikája és a jelentéstulajdonítás között ellentmondás
feszül. Ilyenkor a terapeutának kell választania, hogy hová helyezi a hangsúlyt. Lehetséges,
hogy a tudattalanból a tudatosba átemelve a jelrendszer elemeit, feloldódik az ellentmondás,
de az is lehet, hogy ilyen módon jelenik meg a belső lélektani konfliktus. Ekkor magának az
ellentmondásnak a lélektani hátterére kell irányulnia a kérdésfeltevésnek.
Az indító kérdések általánosak, nyitottak, hogy a páciens által meg formált lélektani
helyzetre vonatkozhassanak majd a lényegi kérdések. A kérdések első funkciója a
helyzetsegítő elindítás, ugyanakkor a páciens számára tájékoztató jellegűek, hogy tudja,
milyen irányba haladjon. Ebben a fázisban a kérdéseknek a helyzetet oldó, feszültség-
elimináló szerepe is kell legyen. Irányt mutatnak, lélektanilag hogyan érthető meg, dolgozható
fel az elkészült alkotás és a hozzá kapcsolódó jelentés-tulajdonítás. A terapeuta a kérdésekkel
tudja szabályozni, “témán tartani” a pácienst.
A művészetterápiákban célszerű sorrend: először az alkotáshoz kapcsolódó kérdéskör
végigjárása, majd a jelentés-tulajdonításhoz fűződő kérdések, és végül az aktuális helyzet
dinamikai történéseire, érzéseire történő kérdezés. A konkrét kérdés-feldolgozási folyamat
bemutatása előtt fontos egy filozófiai hozzáállás tisztázása a terapeuta részéről. Ez így
hangzik: van-e jó kérdés, illetve: van-e jó válasz a kérdésekre? Az első kérdésre felelhetünk
azzal, hogy a kérdés egyetlen fokmérője, azon a nyelvezeten és szinten van-e megfogalmazva,
ami segít a páciensnek, hogy olyan nézőpontból tudjon közelíteni problémájához, ami
meghaladja korábbi megértési szintjét. Tehát, ad-e olyan új nézőpontot, amely belső
viszonyulását módosítja? Ebben az értelemben nincs fontos és lényegtelen kérdés. Csak
kérdés van, s a páciens reakciójából tudjuk lemérni, vajon hatékony volt-e. Amennyiben úgy
érezzük, hogy a kérdésbe nem tudott bekapcsolódni a páciens, akkor a kérdés tartalmát
megőrizve, annak formáját kell megváltoztatnunk.
A második kérdésre, hogy van-e jó válasz, a felelet, hogy minden válasz egy újabb
kérdés hordozója, így nincs jó és rossz válasz. Mégis, a jó válasz ismérve, hogy benne egy, az
előzőnél személyesebb és mélyebb reflektív megnyilvánulás fedezhető fel, vagy az arra utaló
törekvés nyilvánul meg. Ugyancsak a filozófiai állásfoglaláshoz tartozik a kellemetlen
kérdések köre is. Kell-e, lehet-e, hogyan kell a kellemetlen kérdéseket feltenni? Lélektani
problémák keletkezésében a kellemetlen, zavaró élmények, vagy egy-egy fejlődési fázissal
járó elvárás maladaptív megoldása a meghatározó. A pszichoterápiás folyamat ezeknek az
elakadási pontoknak a feltárásával és megértésén keresztül történő, új megoldás
közvetítésével működik. A korábbi traumák felidézése kellemetlen, feszült élményt jelent, de
ezek nélkül okozati átdolgozás nem történhet meg. Így a terápiás folyamat szükségszerűen
kellemetlen érzésekkel, szenvedésekkel párosul. A válasz tehát az, hogy szükségszerűek a
kellemetlen kérdések.

Németh László: A pszichoterápiás értékű kommunikáció egyik eszköze: a kérdezés művészete a
művészetterápiában
A következő probléma, hogyan lehet ezeket feltenni? A hogyan előtt, a mikor is

fontos. A terápiás kapcsolat egy kölcsönösen épített folyamat, amit lehetőleg leplezetlen,
intimitásában is feltárulkozó páciensi attitűd, és bizalmi, segítő légkört biztosító terapeutai
attitűd jellemez. Az így felépített kapcsolatban – a már biztosított bizalmi, segítő szándék
esetén – feltehetők kellemetlen kérdések is. A kérdések kellemetlensége nem a használt
szavakban nyilvánul meg, hanem a feltett kérdés irányultságában, tehát, hogy mire vonatkozik
a kérdés. Így tulajdonképpen bármi megkérdezhető az utalásokon keresztül, anélkül, hogy a
megnevezés realizáló feszültségét át kellene élnie a páciensnek vagy a terapeutának. Ehhez a
gondolatkörhöz tartozik még a kérdésfeltevés személyessége. Ahogy a verbális tartalmak a
tudattalan viszonyulást megjelenítik, úgy a kérdések mögött is megjelenik a terapeuta
beállítódása, és a szándék irányultsága.
A kérdések hangsúlya mindig a kérdezettre vonatkozik. Nem a terapeuta kíváncsi
valamire, hanem csak megfogalmaz egy irányt, amiben tovább gondolkodik a páciens. (Pl. az
“Én arra lennék kíváncsi…” kérdésben a terapeuta önmagát hangsúlyozza. A kérdést mindig
átadni kell: “Maga mit gondol, érez…” – így hangsúlyozódik, hogy a páciens hogyan közelít
belső folyamataihoz.) A kérésfeltevést mindig a rálátás távolságából kell megfogalmazni. A
terapeuta sokszor a helyzetben keletkezett érzését használja fel a jobb megértés elősegítése
érdekében, ilyenkor fokozottan szükséges a rálátás távolságából megfogalmazott kérdés. (Pl.
lehet a páciens viselkedése irritáló, de ha ezt a terapeuta kérdés formájában számonkéri:
“Maga hogy jön ahhoz, hogy így viselkedjen…” – akkor nem a megértésre teszi a hangsúlyt,
hanem belebocsátkozik egy autoriter helyzetből adódó külső szabályozásba. Míg ha ugyanezt
a helyzetet kérdés formájában úgy hozza be, hogy: “A viselkedése irritáló. Mit gondol, milyen
funkciója lehet ennek a viselkedésnek itt ebben a helyzetben?” – akkor, a kérdést egy
megállapítással kezdve, megadja a visszajelzést is, de a kérdés folytatásával átadja a
funkciókeresést a páciensnek, tehát a viselkedését végiggondoló felelős helyzetbe kerül a
páciens.)
A terapeuta kérdésfeltevésének mindig nyitottnak kell lennie, hogy a válasz ne legyen
megadható igennel, nemmel. Legyen mindig belefoglalva az, hogy a páciens által kifejtett
gondolatmenet és érzelmi viszonyulás a fontos benne. Ahogy ő látja, ahhoz fogalmazódik a
további kérdéskör.
A kérdéskört a kiinduló problémapont köré kell szerbezni. A páciensek sokszor
megpróbálják elkerülni, nem meghallani a feltett kérdést. Ilyenkor a helyes terapeuta-
magatartás, ha a kérdésre mindaddig visszatérünk, amíg választ nem kapunk. Ezzel alakítjuk a
csoportkultúrát is, hogy a kérdések, ha nehezek is, de a megválaszolásuk nem elkerülhető.
Ezzel a megértési folyamat intenzívebbé tehető, kiélezettebbé válnak az elhárítás helyzetei.
Ilyen csoportkultúrában az elhárítás megjelenése hangsúlyozottan megértendő jelenséget
jelez. A kérdések nemcsak az aktuális jelenségek elmélyített megértését célozzák, hanem
időközönként szükséges összefoglaló jellegű kérdéseket is feltenni.
Művészetterápiás csoportban érdemes olyan csoportkultúrát kialakítani, amelyben a
csoport-tagok kérdésekkel fordulhatnak egymás felé. Ezek sokszor olyanok, mint
amilyenekkel önmaguk is küszködnek. A feltett kérdés egyrészt érinthet érzékeny problémát,
másrészt a kapott válasz elősegítheti a páciens számára saját válaszának megtalálását, vagy
mintát kaphat arra, hogyan tegyen fel kérdéseket önmaga számára és hogyan törekedjen
válaszadásra.
A csoportos művészetterápiás helyzetben ismétlődő alapkérdések vannak. (Ilyenek az
indító kérdések: “Hogyan sikerült gondolatait, érzéseit átfordítani az adott technika
jelrendszerére? Milyen érzés volt ezzel a technikával dolgozni?” – és ilyenek a záró kérdések:
“Hogy érzi, mennyire hasznosítható számára ehhez az alkotáshoz kötött megbeszélés? A
megbeszélés alatt milyen érzések, gondolatok foglalkoztatták?) A lekerekítő kérdések jelzik,
hogy egy adott alkotás megbeszélési ideje lassan lejár.

Göncz Kinga, Varga Etelka: A vezetői szerep dilemmái kreatív (szín-forma) csoportterápiában
Göncz Kinga, Varga Etelka: A vezetői szerep dilemmái kreatív (szín-

forma) csoportterápiában
In: Kreatív terápiák hazai gyakorlata (1981) MPT Szociálpszichiátriai Szekció
Elöljáróban szeretnénk röviden tisztázni, hogy a címben szereplő szín-forma elnevezés

lényegében a Polcz Alaine-féle “játékos művészi csoportterápiát” fedi rövidebben és kevésbé
félreérthető formában.
A szín-formázás kevés kézügyességet igénylő, de önkifejezésre jó lehetőséget nyújtó,

főképpen avantgard technikák sorozatából áll, amely a Polcz Alaine módszerétől főképpen
abban különbözik, hogy a kép-megbeszélésnek és a pszichoterápiás értelmezésnek fontos
szerepet juttatunk. Diagnózis tekintetében beteganyagunk heterogén. Az értelmezésnek nem
szab határt a pszichózis sem. Ebben csak a mindenkori csoport értelmi-érzelmi színvonalához
igyekszünk alkalmazkodni. Megemlítjük még, hogy az instrukcióban felhívás történik a
személyességre és az önkifejezésre, és arra, hogy a különböző technikákkal először szabad
témájú képeket készítsen a csoport, majd ezt követően mindig önarcképet.
E módszerben a vezető és koterapeuta együtt dolgozik a csoporttal, azaz maguk is képet

készítenek, ami számtalan személyes és terápiás nehézséget okoz. A pszichoterápiás
technikák többségében a vezetői szerep kevésbé személyes, inkább megfigyelő. A szín-forma
csoportban a vezető egyben csoporttag is, s így sokkal mélyebben involválódik.
Ebből a szerepkonfliktusból fakad mindjárt első dilemmája:
Mennyire tud ebben a szerepfeszültségben személyes lenni?
A megnyilvánulás optimálisnak érzett mértékét még tapasztalt, csoportmunkában járatos

vezetők is nehezen találják meg, s ezt tudatosan átélik, mint témakereső nehézséget.
Azt tapasztaljuk, hogy vannak olyan életviszonyaink, amelyeket könnyebben mutatunk meg –
ilyen például a terhesség állapotának kifejezése. Női vezetők ezt a motívumot még akkor is
kiemelik képükön, ha ez még a kívülálló számára nem látható. Ez személyes természetű
közlés, amely azonban mentesít mindenféle más közlés alól.
Hasonló a gyermekünkhöz való viszony ábrázolása - akár szabad témájú, akár önarcképen. Ez
is személyességet tételez fel, de gyakran más viszonyok helyett jelenik meg üresen és
konformizálódva.
Legnehezebben a házastárshoz fűződő kapcsolat, a szexualitáshoz való viszony talál kifejezési

formát, különösen nyílt, könnyen tudatosítható, a csoport előtt is elvállalható formában. Ehhez
hasonlóan ritkán jelenik meg a szülőhöz való viszony is.
Ugyanakkor belső életük dinamikája; a színek, formák, különböző technikák: a csoportlégkör

a terapeutákat is sodorják a személyesség felé, és akkor dilemmába ütközik:
Mennyire szabad személyesnek lennie?
Elsősorban kezdő, ambiciózusabb vezetőknél találunk hajlamot arra, hogy konfliktusaikat

kontrollálatlanabbul vagy kevésbé áttételes formában közvetítsék a csoport felé.

A csoportmegbeszélésen a “halálugrás” asszociációját keltő montázs, vagy a depressziót

sugalló fekete önarckép – úgy véljük – megterheli a csoportot a vezető negatív érzelmeivel,
indulataival.
A terapeuta azonban nem adhatja fel mégsem kongruenciáját, nem lehet hamis, és nem
nyújthat mintát az elhárításra. E dilemma elaboratív megoldása az, hogy a házassági
konfliktus indulatait távolítja meseképbe a “Királylány gyűrűje” montázs.
A csoportot nővér vezette szupervízióval, meglehetősen nagy gyakorlattal. Első asszociációja

a ”színház” volt, amely családi életének csak látszólagos rendezettségére vonatkozott.
Beborította az egész rajzlapot. Közben észrevette, hogy az egyik csoporttag hasonló témát
kezdett, ezért letett eredeti ötletéről és virágcsendéletet tervezett, sodorgatta a szárakat. A
csoportban közben beszélgettek, leplezetlenül nyilvánították ellenállásukat, olyasmi is
elhangzott, hogy a nővérnek sem ilyen “hülyeségekkel” kellene töltenie az idejét, igazi
feladata az injekciózás lenne. Erre egy fiatal lány megjegyezte, hogy neki is inkább olyan
injekció kellene, amelytől örökre elalszik, és azt is közölte, hogy kimarad a csoportból, mert
kezelőorvosa beleegyezésével távozik az osztályról.
A vezető frusztrációja többszörös: - házasságából táplálkozó feszültség, amelyet a színház-

témában akar megformálni, de ez meghiúsul,
- a csoport-ellenállás megkérdőjelezi vezetői szerepét,
- ezt megerősíti a nehéz csoporthelyzet, a suicid gondolat
felmerülése,
- végül az orvos is kétségbe vonja kompetenciáját, hiszen
megkérdezése nélkül elengedi csoportjából a beteget.
A vezető átéli a nagy frusztrációs feszültséget, a virágszárakból rácsok lesznek. Agresszióját

nem akarja a csoport felé közvetíteni, a rácsok közé mégis virágot tesz, s a végeredmény egy
kockás terítő, amely - mint kép – nem sokat árul el a sokrétű háttérből, mint megoldási mód,
magán viseli a “kongruencia vagy önkontroll” dilemmájának bizonytalanságát
Külön kérdésként emeljük ki - bár szorosan összefügg az előzőekkel-, hogy milyen

mértékben elégítse ki, illetve frusztrálhatja a terapeuta betegek vele szemben támasztott
elvárásait. A betegek jogos elvárása, hogy biztonságot adó legyen és rendelkezzék az
egészséghez szükséges jó probléma-megoldó készséggel. És él egy sereg irreális elvárás is
bennük a terapeuta mindenhatóságáról, boldog és kiegyensúlyozott személyiségéről.
Fontosnak tartjuk az irreális elvárások bizonyos mértékű frusztrálását: részben azért, mert ez a
realitáshoz közelíti a beteget, részben a hatékonyabb mintanyújtás miatt. A sorozatban
készített idilli képek, pl. a kedvelt virágcsendéletek nem hitelesek és nem ösztönzik a beteget
arra, hogy személyes mondanivalót próbáljanak megjeleníteni. Gyakran tapasztaljuk, hogy
könnyen verbalizáló, sokat panaszkodó beteg igencsak nehezen fejezi ki magát nonverbálisan,
sokszor alig képes képalkotásra, vagy egymás után készíti az egymáshoz hasonló
konvencionális képeket. Ez a fajta ellenállás arra figyelmeztet, hogy a jól előadott problémák
inkább vélt problémák. A terápia szempontjából fontos az érzelmi fellazulás, hogy
hozzáférhetővé váljon az elhárított élmény. Ebben sokat segít, ha a terapeuta érzelmileg
árnyalt, gazdag viszonylatok, agresszív indulatok kifejezésével bátorítja ugyanerre a csoportot
is, és csökkenti rigid kontrollját. Eközben persze frusztrálódhat a terapeuta omnipotenciájába
vetett hitük, ami ugyancsak kedvez a szabadabb érzelmi-indulati áradásnak.

Az eddig kiemelt három dilemma tehát:

- személyesség – kívülállás,
- kongruencia – a csoport megterhelése,
- elvárás – kielégítés – frusztráció dilemmája.
A vezetőknek ezeknek az ellentmondásoknak a megoldásával egyúttal a csoport-feszültséget

is szabályozniuk kell, figyelembe véve a csoport színvonalát, emocionális és frusztrációs
teherbíró képességét és a csoport érettségét.
Újabb vezetési problémák akkor merülnek fel, amikor az ülés második felében a képek közös
megbeszélése történik.
Előfordul, hogy a vezető képére nem adnak reakciót a csoporttagok, vagy hamisan,
konvencionálisan viszonyulnak hozzá. Megtörténhet, hogy a vezető nonverbális és verbális
megnyilvánulása ellentmondásba kerül egymással, mint a már bemutatott “Halálugrás” című
montázsnál, ahol a terapeuta - visszariadva képe szorongáskeltő hatásától - igyekezet azt
bagatellizálni. E számtalan nehézség közül egyetlen döntő kérdést szeretnénk még kiemelni:
Projekcióként értelmezze-e a vezető a képére kapott reklamációkat, vagy valóságosnak

tekintse azokat?
A csoportvezető mindig projekciós figura. Ugyanakkor a szín-formában aktív szerepvállalása,

konkrét megnyilvánulása miatt a projekció lehetősége némiképp beszűkül, és átadja helyét a
vezető képére adható valóságos, értelmező reflexiónak. Azt tapasztaltuk, hogy minél nagyobb
a csoport feszültség-szintje, annál könnyebbe sodródik a projekció felé.
A most ismertetett képeket a vezetők egy orvostanhallgatók számára egyetlen alkalommal

tartott demonstrációs ülésen készítették. A csoport – mint minden szakmabeli saját
élménycsoport – erősen feszült volt a részvételi ambivalencia, a fokozott rivalizáció, a
merőben szokatlan megnyilvánulási helyzet és a csoport magával hozott párkapcsolati és
egyéb problémái miatt. Sokszor szorongást tartalmazó kép született, egyiken pl. feldarabolt
testrészek voltak, és a véleményünk szerint esztétikailag egyenrangú képeket igen eltérően
minősítették “szúrósnak, csúnyának, illetve nagyon szépnek”.
A jelenséget úgy magyaráztuk, hogy az ambivalens indulatok projekciója a két vezető között
megoszlott. Egy másik kép esetében az éppen ellenkezőleg történt: a vezető önarcképét
haragosnak látta a csoport, és ő - noha nem szándékosan készítette így önarcképét – valósnak
fogadta el a csoport képértelmezését.
És befejezésül még egy kérdés: miért nem kerüli el a vezető ezt a számtalan problémát, miért
készít egyáltalán képet? Ezt röviden így foglalnánk össze: fontos vezetői funkciókról
mondana le, mégpedig: - a nonverbális síkon történő érzelmi befolyásolásról,
- a pszichoterápiás-önismereti feszültség szabályozásáról,
- a mintanyújtásról, mind erőfeszítés, mind elaborációs
vonatkozásban.
És nem szívesen mondanánk le arról a személyes tapasztalatról sem, amit ez a helyzet nyújt
számunkra.

Németh László: A művészetterápia alkalmazásának elmélete és gyakorlata a szociális munkás képzés
készségfejlesztés önismereti részében5
Németh László: A művészetterápia alkalmazásának elmélete és

gyakorlata a szociális munkás képzés készségfejlesztés önismereti
részében5
A kreativitás és a személyiségről alkotott képem
Szeretném a kreativitásra vonatkozó kiindulásom alapjaként meghatározni, hogy minden

ember születésének pillanatában hordozza magában az összes lehetőséget. Lehetőség alatt
értve mindazt, ami a személyiség kibontakozásának a tere, a személynek önmagára és
környezetére vonatkozó beállítódása, a személyiség társadalmi szereplehetőségeinek tárháza,
a személyiség értékválasztásainak összessége. Ebből a kiindulásból következően azt
mondhatom, hogy a személyiséget körülvevő személyek, család, intézmények a maguk
sajátosan korlátozott világszemléletének (látásmódjának, szocializációjának,
értékpreferenciáinak) megfelelően a tanulás, tanítás folyamán beszűkítik az egyén egyébként
teljességet hordozó kiinduló állapotát. Ez a természetes működése a mindennapi életnek, de
azért mert így működik – álláspontom szerint – ennek korlátozó hatását nem kell elfogadni a
teljes életünkre vonatkozóan. A személyiségfejlődés szempontjából meghatározó
képességünk, hogy környezetünk hatásaiból összeállítjuk a koherens, világra vonatkozó
magyarázatainkat és ennek megfelelő cselekvéseinket, megoldási módjainkat. A
beállítódásunk és világra vonatkozó magyarázataink átvételekor elkerülhetetlenül az történik
velünk, hogy másokban kialakult és létező korlátokat helyezünk át magunkba. Ez így van
rendjén a személyiségfejlődésünk egy meghatározott szakaszáig, amíg fizikai és pszichés
függőségünkből következően nem realizálható autonóm egyedi, személyes létezésünk.
Autonómmá pedig ott válik a személyiség, amikor képes rálátni a környezetéből kapott és
interiorizált világlátásra (magyarázatokra, beállítódásokra, “normálisnak ítélt” cselekvési
módokra). A kreativitás megközelítésében nézetem szerint az első lépés, a személyiség
teljességének gondolati, érzelmi és szellemi egységben való tudása. A második lépés a
környezetből érkező hatások befogadása és ebből a személyiség saját koherens értékrendjének
felépítése. A harmadik lépés a személyiség önmagában felépített értékrendjének,
beállítódásának, jellemző cselekedeteinek vizsgálata és ebből az oda való eljutás, hogy a
lehetséges végtelen számú változatból felismerje az egyén, hogy rá mely realizálás és milyen
formában jellemző. E felismerést követően nyílik meg az egyén, a személyiség számára az út
újra, a végtelen lehetőségből választható egyedi megoldásra, amely már nem a “kapott”
korlátozott ismétlése, hanem a “lehetséges” végtelen variációjából felelősséggel
választott cselekvés. Kreatívnak lenni tehát azt jelenti, hogy állandó önreflexióval szemlélni a
választott cselekvési módunkat és fenntartani annak lehetőségét, hogy szabadon választhatunk
bármely más cselekvési vagy megközelítési módot. Ez elsősorban egy gondolkodásbeli
szabadságot jelent, másodsorban pedig egy cselekvési szabadságot. A gondolkodásbeli
szabadság azt jelenti, hogy képesség egy adott helyzet meglévő értelmezésén,
értékbeállítódásán, cselekvési lehetőségén túl, több lehetséges értelmezés, értékbeállítódás,
cselekvési lehetőség átgondolására. A cselekvési szabadság pedig azt jelenti, hogy az
átgondolt lehetőségekből tudatosan választ az egyén és személyiségével belső koherenciában
és az adott helyzethez megválasztott hiteles pillanatnak megfelelően cselekszik – félelem
nélkül. A “félelem nélküli” állapotot azért hangsúlyozom, mert lélektanilag a megszokottól
való eltérés, a másokhoz való igazodás lélektani nyomása (visszahatása) korlátozza leginkább
5 th
Az eloadás elhangzott 2000. április 6-án: 6 European Social Works Symposium, Nijmegen-Hollandia.
Creativity and creativ media in social pedagogic practice. Workshop: Creativity in skill development in social
services by Laslo Nemeth

az embereket abban, hogy szabadon cselekedjenek. A félelmek ahhoz kapcsolódnak, hogy mit
várnak el a többiek, mit vár el az adott helyzet szerepe. A kreativitásnak tudományos
megközelítése általában azt vizsgálja, hogy a személyiség a mindennapi élethelyzetek
szempontjából elvont feladatszituációban hogyan reagál. Milyen jellemzőket mutat a
problémaérzékenység, az ötletgazdagság, a hajlékonyság és az eredetiség szempontjából.
Ehhez olyan feladatszituációkat választ, amelyek tárgyak, ábrák, matematikai feladatok
csoportosításával megmutatja a személyiség kreatív jellemzőit. Ezekre a helyzetekre adott
reakciókból vonja le következtetéseit a személyiségre vonatkoztatva. Úgy gondolom, hogy a
szociális munkában a kreativitást olyan módon érdemes megközelíteni, hogy egy adott
élethelyzetben a személyiség milyen válaszokat képes adni. Nem az emberiséget foglalkoztató
nagy tudományos kérdések megoldása lesz a középpontban, hanem a hétköznapi élet és e
hétköznapi élet pillanatainak megoldásából következő életminőség. Az élet közvetlen
visszajelzést jelent, rögtön érzékelhető válik az élet minősítettsége az egyén számára. A
kreativitás eszköz és nem cél az életminőség szempontjából. A kreativitáson keresztül
kerülhet olyan helyzetbe egy egyén, hogy egyediségét megélni képessé váljon és ebből
következően a másokhoz való viszonya tisztázott alapállásra épüljön. A tisztázott alapállás
alatt azt értem, hogy az egyénileg választott értékrend, cselekvési mód realizálásra kerül.
Realizálni annyi mint a gondolati, érzelmi és szellemi szinten képviselt elvek megvalósításra
kerülnek a mindennapi életben. Ennek “technikája” az, hogy a mások felé megfogalmazott
elvárásokat először önmaga felé fordítja az egyén és miután önmagán belül teljesítette –
megismerve a teljesíthetőség korlátait – akkor lép fel mások felé ezek teljesítésének
igényével. A “realizálás” alapfeltételei: 1.) önismeret – a személyiség működésének,
értékpreferenciáinak, nyitottságának (illetve a nyitottság korlátozottságának) ismerete; 2.)
annak belátása, hogy az egyén által képviselt értékpreferenciák, cselekvési megoldások,
beállítódások a sokféle változat egyik lehetséges megközelítése. 3.) a belátásból következően
a tőlünk eltérő értékpreferenciát, megoldást képviselők elfogadása, tisztelete (lemondás a
helyzetet meghatározó domináló szerepről); 4.) ezen értékek mentén cselekvés, aminek
legfőbb kifejeződése az egyénben lévő derű, emberi melegség. Az egyén reagálásaiban
értékeket, cselekvéseket nem szembeállít, hanem önmaga teljességébe beemel. 5.) Az egyén
által képviselt értékrend félelemnélküli vállalása helyzetekben, szerepekben. A félelem
nélküliség a cselekvésekben nyilvánul meg, ez a képviselt értékrend. A tisztázott emberi
viszonyok alapja az, hogy a más iránt támasztott követelést azzal kezdi valaki, hogy azt
először önmaga váltja be.
A kreativitás és személyiség egysége szempontjából meghatározó tényező, hogy az egyén
hogyan viszonyul saját magához. Mindenkinek a másokhoz való viszonyát, az önmagához
való viszonya határozza meg. Aki önmagával békében van, az tud mással is békében élni.
Abban a pillanatban, amikor a másikra is érvényes mindaz, amit önmagáról állít valaki, akkor
a másik saját maga részévé válik, így a megélhető azonosság belőle fakad - és nem a másiktól
függ. Ez helyzetbeállító szerepet jelent az egyénnek, nem a másiktól függő, helyzetet
elfogadó. Beállító szerepe abban lesz, hogy a maga számára megköveteltet, a másik számára
biztosítja, és abban a pillanatban a tisztelet érvényesül a kapcsolatban, a másik megérzi,
megéli az elismert egyéniségét, teljességét, egyediségét. Ezzel az alaplépéssel az egyén
lemond a kapcsolat - rejtett küzdelméről - a másik meghatározásáról. Nem meghatároz, nem
elvár, hanem befogad, odafordul, nyitott a másik felé, amely következményként a másikkal
való viszony tisztaságát eredményezi. A másikkal való kapcsolat tisztasága alatt azt értem,
hogy a kapcsolat egyenrangú, amely még rejtetten se működtet hierarchiát; annak
megajánlása, hogy a másik hordozza a teljességet - így a belőle látható pillanatnyi mellett és
mögött ott van az, ami lényeges egy emberből, még ha el is fedi a jelenlegi pillanatban valami
homályos érzelem, érdek; azt fogadom el amit a másik ad és abban látom meg a nekem szóló
személyest - és nem az én korlátolt elvárásomnak akarom megfeleltetni a másikat;

helyzetbeállító teremtőként veszek részt a kapcsolatban - ahol nem az adott szituáció a

meghatározó, hanem a lehetséges, ami minden emberben meglévőt feltételezve tud átsegíteni
a pillanatnyi érzéseimen a másikkal kapcsolatban, ezzel alakítva változtatva a meglévő
szituáció lehetőségeit; ennek a helyzetnek az alapja pedig, a közvetlen, személyes, nyílt
kapcsolat.
A közép-kelet európai - magyar mentalitás és a kreativitás
Magyarországon a család és a társadalom egyaránt olyan kultúrát képvisel, amely az

uniformizáltságot erősíti, várja el az egyéntől. A politikum hajlamos átfordulni a totalitáriánus
megoldásokba, a legtöbb család és iskola szocializációjában konzervatív értékszemléletet ad
át. Ebből következően sokan azonosulnak egy többségi szemlélet képviseletével, amelyben
rosszallóan tekintenek mindenféle egyedi megnyilvánulásra, egyéni kreatív megoldásra. A
középszerűség, a konfliktuskerülés, a megalkuvás, a beletörődés és a tekintélytisztelet
határozza meg az általános gondolkodást. Ezen személyiségjegyek kialakítása számos
területen tetten érhető, de mivel az oktatás és az orvoslás az a terület, amellyel a
személyiségfejlődés során mindenki kapcsolatba kerül ezért a továbbiakban ezeket fejtem ki.
A legtöbb iskola a tudást olyan módon adja át, amelyben a tudás megszerzéséhez a kínokat
társítja, képtelen a gyerekben, emberben meglévő természetes érdeklődés mentén haladva
átadni az ismereteket, illetve az ismeretek megszerzésének a módját. Az iskola egészen korán
olyan teljesítmény-centrikus követelményekkel lép fel a gyerekek, diákok irányába, amely
megszüntet mindenféle kreativitást az iskolai helyzetekben. A családban és iskolában átadott
világra vonatkozó magyarázóelvek zártak - jó és rossz van, egymást kizáró helyes és
helytelen. A viselkedésben az ezzel a szemlélettel való azonosulást jutalmazzák. Eltérni,
másnak lenni csak azok számára megengedett, akik művésszé válnak vagy “bolond” betegek.
Ők azok akik eltérnek, de a társadalmi értékszemlélet megengedő velük szemben. Ha valaki
(akár születésétől fogva) eltérő képességű, más készségekkel rendelkezik, mint az átlag vagy
eltérő életszínvonalon, eltérő életstratégiát követve él, mint a többség, akkor minősítésre
kerül.
A magyar gyógyítási modell a passzivitásra, a kritika nélküli elfogadásra és az
engedelmességre tanítja a pácienseket és ehhez a gyógyszerek által könnyen elérhető
megoldásokat kínálja fel. A szociális ellátások legtöbbje diszkrecionális döntési
mechanizmusra épül, amelyben a kiszolgáltatottsághoz kapcsolódó segítség összekötődik a
segítő helyzetben mutatott alázatossággal, mert különben megvonhatóvá válik a támogatás.
Az egész társadalmi rendszer és annak intézményei az egyént arra tanítják és szocializálják,
hogy engedelmes alattvaló legyen, kiszolgálója a mindenkori hatalmi helyzetben lévőknek.
Akik lehetnek a politika, a szociális ellátás terén vagy éppen a katedrán.
Így kialakul egy középosztályi gondolkodási típus, az ezt képviselő megingathatatlan abban,
hogy a saját értékrendje az egyedül helyes viszonyítási alap, és minden ettől eltérő értékrend
devianciának minősíthető. E magabiztosság hátterében a személyes kiválasztottság érzése
húzódik meg, az a tudat, hogy birtokosa a hatalomnak és a társadalom vezető pozícióinak.
Meggyőződése szerint latin tudásalapú kultúrája az egyetlen érvényes kultúra, az ettől
eltérőek "primitívek, barbárok". Gondolkodása a tudományosságra támaszkodik, elfogadja az
objektivitást, mint szemléleti elvet, ebből eredezteti gondolkodásának érvényességét, és ebből
következik intellektuális jelentőségtudata. Saját értékeit és gondolkodását arroganciával
képviseli, hegemóniára törekszik. Fajgyűlölő, aminek megnyilvánulása a tőle eltérők
megsemmisítő megítélése. Amit képvisel, az a haladás nevében történik, és a haladás
csúcspontjának saját értékrendjét tekinti. Saját értékrendjét akár manipuláció, akár a fejlett
kontroll technikák alkalmazásával igyekszik ráerőszakolni más kultúrákra. Szexista, ami
abból következik, hogy a férfiakat szellemi és fizikai síkon a nők fölé helyezi. Elitista,

amennyiben hangsúlyozza különállását és elkülönülését a többségtől. Az elkülönültség és

felette állás helyzetéből következően paternalisztikus. A hatalmi pozíciók szempontjából saját
helyét a piac, bürokrácia és média területén jelöli ki. A nyugati orvoslásról azt állítja, hogy
egyenlőséget teremt és megoldást ad a problémákra.
Az intézményesült politikai szocializációnak ez a finoman szőtt hálója tartja fogva az egyént a
mindennapjaiban. Amennyiben az egyén nem tudatosítja saját értékválasztásait, illetve nem
tesz erőfeszítéseket saját értékeinek, életminőségének meghatározására, akkor az itt leírt
értékrend lesz számára magától értetődő. Látni kell, hogy Magyarországon a segítő szakmát
választók ugyanebben az értékrendbe nőnek bele és képzésük során arra kell felkészíteni őket,
hogy a későbbi gyakorlati tevékenységükben egy ettől eltérő értékrend szerint tudjanak
segíteni, választ adni, támogatást biztosítani a kliensek számára. Ez egy nagy kihívás az
oktatók és a diákok számára egyaránt. A szociális képzést folytató felsőoktatási intézmény –
amennyiben egységes szemléletet képvisel az oktatók teamje – a környező világtól egy
teljesen eltérő értékszemléletet közvetít a diák számára. A diáknak állandó belső vívódást
jelent, hogy a képzésben megajánlott értékrendet kövesse vagy pedig a környezetében “élő”
értékrendnek megfelelően adjon választ a mindennapi helyzetekre.
A kreativitásra való felkészítés a szociális munkás képzésben
Az általános és középiskolában a magyar iskolarendszer üzenete a diák számára, hogy legyél

passzív, fogadd el amit a tanár mond, nem azért mert megérted, hanem mert a tanár a tekintély
(a hatalom) képviselője. A legtöbb felsőoktatási intézmény is ennek a szemléletnek
megfelelően működik. A magyar felsőoktatási intézményekben “hallgatók”-nak nevezik a
diákokat, ami egy beszédes név az oktatói elvárásokat tekintve. A rendszerváltást követően
kialakult új finanszírozási koncepció, amely a hallgatói létszámok drasztikus növelésére
késztette az intézményeket, tovább erősíti a személytelen oktatást. A magyarországi
felsőoktatásban a képzési hagyomány erősen elméleti beállítottságú, kicsit idegenkedve
néznek az olyan szakmákra, amelyeknek a gyakorlati oktatás is hangsúlyos része – például a
pedagógus és szociális képzések ilyenek. Ebben az oktatási formában ismeretek közölhetők,
átadhatók, de személyes hatás, a személyiség formálásának, alakításának a feltételei
minimálisak. A szociális képzések különös helyzetben vannak a magyar felsőoktatásban. Ezek
kialakulásakor nem tudott létre jönni önálló szociális felsőoktatási intézmény, hanem
szervezetileg tanszékként alakultak meg a szociális képzések, társadalomtudományi,
egészségügyi és pedagógiai képzést folytató felsőoktatási intézményekben. Ugyan a képzést
megelőzően – abban a szerencsés helyzetben volt a szakma, hogy – a szociális képzésekre
készülő felsőoktatási intézmények oktatói közösen állították össze a szociális képzések
tartalmát, mégis a helyi oktatási programok kialakításánál a befogadó felsőoktatási intézmény
profilja határozta meg az egyes tantárgyak oktatáson belüli hangsúlyát és szemléletét. Ma az a
helyzet, hogy új képzésként kell a befogadó intézménnyel elfogadtatni magukat, mível nagy
mértékben eltér felépítésük és értékszemléletük a hagyomás képzésektől. Ez az elfogadtatásra
vonatkozó szándék sok esetben felülírja a szakmai szempontokat a képzéseken belül. Ez az
intézményi kontextus. Egy másik dimenziója a szociális képzést meghatározó magyarországi
jellemzőknek, hogy a hat alaptantárgyra épülő képzés (szociális munka, szociálpolitika,
szociológia, jog, pszichológia, népegészségügy) az alaptantárgyat képviselő szakemberek
által meghatározott hangsúlyokkal, érdekeltségekkel, kompetenciákkal kerülnek oktatásra. A
szociális munka tantárgyat olyanok oktatják, akik maguk egy más szakmát képviselnek. Team
munka nélkül – amelynek a célja a különböző tudományterületek ismereteinek integrálása egy
egységes szociális munkás ismeretanyaggá, valamint a szakmai identitás kialakítása - nehezen
képzelhető el, hogy a különböző szakmákból érkező szakemberek végeredményként szociális

munkás identitással tudjanak kibocsátani diákokat. De a team működésmód is idegen a mai

magyar felsőoktatástól.
Előadásomban kifejezetten a szociális munka és a készségfejlesztés tantárgyak oktatásával
foglalkozom, mert ezek érintkeznek a kreativitás témakörével. A képzések kialakulásakor a
pszichológus szakma határozta meg a készségfejlesztés tantárgy tartalmát. Elgondolásuk
szerint az önismeret adja a szociális munkában alkalmazható készségeket. Erre épült rá a
szociális képzésen belül – a kötelező – önismereti csoport módszer (1. számú táblázat). Rövid
idő alatt kiderült, hogy az önismeret a kötelező jellege miatt a képzéseken belül nehezen
működik, illetve nem tudja elérni azt a célját, hogy a személyiség működése megismerhető
legyen. Lélektani és finanszírozási gondok miatt a készségfejlesztések elmaradása,
vagy csak minimális szinten történő teljesülése jellemezte ekkor a szociális képzéseket.
A szociális képzést folytató szakemberek újabb szakmai konferencián tekintették át a
képzések tapasztalatát. Ezen a konferencián megfogalmazódott, hogy a kiinduló koncepciót
– miszerint minden készség az önismeretből származtatható – felül kell bírálni. Első lépésként
körülhatárolásra került, hogy a képzéseken belüli önismereti csoportok nem terjedhetnek ki a
személyiség egészére, hanem a személyiségnek a szakmai identitáshoz kötődő része lehet az
önismeret tárgya. Ekkor került összeállításra egy olyan készségfejlesztési koncepció, amely
különböző személyes készségeket és a szociális munka különböző munkaformáihoz kötődő
készségeket építette egymásra, amelyek végeredménye az önismeret (2. számú táblázat). A
készségfejlesztési blokk az a szociális munkás képzésen belül, amelynek meg kellene
alapoznia a személyiség kreatív megoldó képességét. A készségfejlesztés képzésen belüli
módszertanát ezen feltételek figyelembevételével kellett kialakítani.
A művészetterápiás módszer alkalmazása a készségfejlesztés önismereti részében
A készségfejlesztés önismereti részében a művészetterápia6 alkalmazása azért hatékony, mert

eszközeivel olyan helyzetet teremt, amelyben kezelhetők az előzőekben leírt intézményi és
szakmai kontextusok.
A művészetterápiás technikákkal és helyzettel:
1.) a csoportvezető és csoporttag között modellértékű kapcsolati minta jeleníthető meg illetve
adható át.
2.) a csoportvezető és csoporttag közötti kommunikációban közvetítő tárgyként ott van az
elkészült alkotás
3.) a témaadással lélektani fókuszpontok jelölhetők ki
4.) a feldolgozás katartikus erejű, mert a képben megjelenő lélektani tartalmak “tárgyszerűen”
megragadhatók és ezzel a belátás megvalósul.
A csoportvezető és csoporttag között modellértékű kapcsolati minta jeleníthető meg

illetve adható át.
A képzésen belül a készségfejlesztő csoportban való részvétel lesz az első olyan helyzet,
amelyben a diákok szocializálódnak a csoportmunkára. Az itt szerzett élményeik
meghatározzák későbbi viszonyukat a szociális munka csoport munkaformájához. A
csoportvezető és csoporttagok kapcsolati jellemzője mintát fog jelenteni a későbbi segítő-
kliens kapcsolatra vonatkozóan. Meghatározó felelőssége van a csoportvezetőnek, hogy
milyen csoportvezetői mintát ad át, illetve milyen csoportkultúrát alakít ki. A meghatározó
értékek a következők: a csoportvezetés egy hatalmi helyzet, a csoport vezetőjének
6
A muvészetterápia fogalomhasználatban az angolszász hagyományt követem, ahol az art-therapy fogalma
alatt a képzomuvészeti eljárásokkal dolgozó muvészetterápiákat értik. Magyarországon a muvészetterápia
gyujtofogalomként értelmezodik, amely magába foglalja a képzo, zene, mozgás, biblioterápiás eljárásokat
egyaránt.

tudatosan ki kell oltania a lélektanilag és a realitásban megjelenő hierarchizáltságot. A

csoport vezetőjének el kell érnie, hogy a csoporttagok csoporton belüli megnyilvánulásai a
minősítések helyett a megértést szolgálják. Lehetővé kell tennie, hogy a különböző
értékszemléletek megjelenjenek, de a cél ezek tudatosítása és az egyéni értékrend
megválasztásának szabad biztosítása. Az értékbeállítódások tudatosításával kapcsolatban
oda kell eljuttatnia a csoporttagokat, hogy nyitottá váljanak, értékként kezeljék a
változást és más értékekkel szemben toleránsak legyenek. Az egyéni változáson túl, fel
kell készíteni a csoport tagjait arra, hogy értékközvetítőként alakítani tudják környezetük,
illetve későbbi klienseik értékszemléletét. A csoport minden mozzanatában a csoportvezető
felelőssége, hogy érvényesüljön a személyiség tisztelete, a csoporttag által képviselt értékrend
megértése és a résztvevők döntési szabadsága. Ehhez a csoportvezetőnek azt kell elérnie,
hogy a csoporttagok autonómiája, kompetenciaérzete és azonosságtudata növekedjék. A
csoportvezető a csoporttagra bízza önmaga helyzetének, érzéseinek, értékeinek definiálását és
minősítés nélkül a megértését segíti. A csoportvezetőnek le kell bontani a társadalmi
szocializációból hozott hierarchikus-kijelentő viszonyt. A hierarchikus-kijelentő viszony
jellemzője, hogy egy személy formálisan vagy informálisan deklarált helyzetek vagy tényezők
alapján egy másik személyt minősített helyzetbe hoz. A kijelentő fél minden esetben minősít,
mivel értékmentes kijelentések nincsenek. Akire vonatkoznak ezek a kijelentések, annak
nincs más választási lehetősége ebben az esetben, mint hogy elfogadja önmagára a
kijelentéseket vagy a kijelentésekkel szembe állít saját kijelentéseket. Ennek következménye
lesz, hogy vagy alárendelődik annak a személynek, aki a kijelentéseket teszi vagy
dominancia-harc indul meg közöttük a helyzet értelmezésének megfelelő helyes, érvényes
kijelentés definiálásáért. A csoportvezető tudatosan leépíti a hierarchikus-kijelentő viszonyt a
csoporton belül és a helyébe lépteti a kérdező alapviszonyt. A kérdező alapviszonyulás
alapvetően a másikra figyelő, a másik számára a definiálást biztosító helyzet. Amennyiben a
csoportvezető kérdéssel fordul a csoporttag felé, akkor a csoporttag határozhatja meg önmaga
helyzetét. Felvetődhet a kérdés, miért értékes ez a viszonyulás? Abban az esetben, ha
csoporttag önmaga definiálhatja magát, értékeit, helyzetét, akkor átéli annak szabadságát,
hogy önmagát meghatározhatja a helyzetben, úgy, hogy nem minősítést, hanem egymásra
figyelő, megértő viszonyulást kap a többi csoporttagtól. A kérdezés által biztosított definíciós
helyzetben elkerülhető a másik minősítése és a minősítésből adódó elvárás és az ettől való
eltérés feszültsége, konfliktusa. Azzal, hogy a csoportvezető ezt az értékrendet képviseli, a
csoportot abba a helyzetbe hozza, hogy kimozdítja az egyes tagokat a saját viszonyítási
rendszerükre leszűkített világukból és egy sokszínű, mások gazdagságát megélni képes aktív
világba vezeti be a csoport tagjait. Ennek a leszűkítésnek a felszabadítása adja
következményként a belső szabadság élményét a csoporttag számára és a másik csoporttag
(megítélésmentes) befogadását, rácsodálkozását, tehát a világ színességének, gazdagságának
megélését. Ez az az alaphelyzet, amit élményként a hallgatóknak magukkal kell vinni a
későbbi segítő szerepükbe.
Ha a segítő lemond a helyzet hierarchikus-kijelentő meghatározásáról és kérdezőként
viszonyul a segítetthez az a másik számára biztosítja az öndefiníció lehetőségét. A segítő
kérdéseinek minősége ott jön létre, ha irányuk a másik megszólításához, emberi lényegéhez,
méltóságához kapcsolódik. Professzionálisan ott válik segítővé – ez az alapviszonyulás és
minőség – ha a segítő kérdéseit azokra a pontokra teszi fel, ahol a másik újra rendezheti, új
minőségben képes a kérdések által megközelíteni a meglévő élményeit, tapasztalatait. Az
újrarendezés abból adódik, hogy a segítő nem meghatározni, hanem megérteni akarja a
másikat, ehhez biztosítja a kívülálló, szemlélő által feltehető kérdéseket. A kívülálló kérdező
új nézőpontja és a kérdések által új összefüggésekre irányító figyelme, értelmezése adja a
segítettnek ezt a lehetőséget. A kérdezettet ez készteti új minőségű belső rendezésre.

Amikor a segített az önmagára vonatkozó értelmezéseit rendezi, de a segítőtől kapott

szempontok alapján, akkor saját autonómiája növekszik. A kérdező segítő csak stimulálója a
belső rendezésnek - és autonómiát erősítő pont. A kérdező újra és újra megélhetővé teszi a
kérdezett számára, hogy saját felelős helyzetében határozza meg magát, illetve dönt magára
vonatkozóan. Ennek a segítésnek következményként a segítettet elgyengítő stigmatizáció
helyett, a másik emberben értéket látó, ezáltal önmaga egyediségét is megélni képes, a
világhoz való (belső) viszonyt aktívan alakító személyiség bontakoztatható ki.
A csoporton belül ilyen tisztázott értékrend kialakítása a csoportvezető elsődleges feladata,
majd ennek az értékrendnek megfelelő működés folyamatos biztosítása. Tehát nem egy elvről
van szó, hanem egy realizált, interiorizált alapviszonyulás kialakításáról. Ennek ösztönzője a
csoportvezető, de létrehozni, fenntartani, működtetni csak autonóm egyedek képesek -
közösen. A csoporton belüli ilyen tapasztalat kinek-kinek beépül egyedi értékeibe,
személyiségébe és ezáltal környezetére is hatást gyakorló, értékmeghatározó szerepet is visz.
Így lehet a stigmatizált csoporttag szerepből értékmeghatározó autonóm egyeddé válni.
A csoportvezető és csoporttag közötti kommunikációban közvetítő tárgyként ott van az

elkészült alkotás.
Az alkotás manifesztum. Két szinten működik. Az egyik az alkotó számára a folyamatot

megragadó és visszajelentő tevékenység (így a mű esztétikai jelentése hangsúlytalan). A
másik szintje az alkotásnak a belső tartalmak megjelenése ill. megjelenítése a külvilág
számára, ahol az esztétikai élmény kérdése, hogy a mű, mint “jel” mennyire hordozza
magában a kódolás kulcsát. Az alkotáshoz való belső viszony meghatározza az alkotó
folyamat célját. Így lehet a belső folyamatot követő és átdolgozó tevékenység, vagy a külvilág
számára létrehozott alkotás.
Az a kultúra, amiben élünk, a mindennapi tevékenységektől elkülöníti az alkotó
tevékenységet. Az esztétikailag értékes alkotásokat, mint művészetet elfogadja, de el is
különíti – művészetként kezeli. Az esztétikailag “nem értékes” alkotásokat, alkotó
folyamatokat pedig minősítéssel közelíti meg: furcsának, szokatlannak, gyerekesnek
minősítve az alkotás jelenlétét a mindennapokban. Az esztétikai megítélést a kreativitásnak a
fel nem ismert fontossága hozza létre. Valószínűleg kevesebb lélektani problémával
találkoznánk, ha a verbalitásra épülő kultúránkban megjelennének a különböző “műkedvelő”
művészeti tevékenységek. Amik nem attól lényegesek, hogy alkotást hoznak létre, hanem
attól, hogy a belső pszichés folyamatok szabályozásában feldolgozási módot nyújtanak.
Feltételezve, hogy mindenki képes mentális reprezentációjának megjelenítésére, létrehozható
az a beállítódás, amiben a csoporttag értékként kezeli önkifejezését. Az alkotásban lezajló
belső folyamatok élményszinten, ill. a tudatosítás szintjén korrektív hatást tudnak kifejteni a
személyiségre. A belső élmények megközelítési módjához eszközök adhatók, és ezen
eszközök mobilizálni képesek személyiségrészeket, aminek révén a belső egyensúly
kialakítása megvalósítható. Az élményfeldolgozás a közvetítés útján egyrészt a környezet
számára megjeleníti a belső pszichés realitást – ezáltal oldva az izolált élményeket.
Másrészről távolságot ad alkotó és alkotása között, ami az élmények elemezhetőségét és
tudatosítását teszi lehetővé. Az alkotó folyamat a belső erők összpontosítása, olyan
élményállapotok átélési lehetősége, amik segítik az énvédő mechanizmusokat (pl. a
kontrollált regressziót vagy külső hatások interiorizálását).
A diákoknak csak kis százaléka az, akik eddigi életük során az alkotó folyamatot életük
részeként élték volna meg. Így először ennek a gátlásnak az oldása szükséges, ezáltal az
alkotásnak a befelé figyelő állapot legteljesebb és legintenzívebb átélési lehetőségként való
elfogadtatása. A csoport indító beszélgetésben a csoporttag megtudja, hogy egyetlen
technikához se szükséges semmilyen előképzettség, a mindennapi kreativitással megoldhatók

ezek a helyzetek. A csoporttag részéről az a beállítódás szükséges, hogy előzetes értékítéletű

kontrollok nélkül törekedjen önmaga kifejezésére. Így az alkotás esztétikai értéke lényegtelen
az önismereti munka szempontjából, az alkotásban megjelenő tudatos és tudattalan tartalmak
– elemzésen keresztül történő – megértése a célunk. Ehhez szükséges az alkotó folyamatban
spontán, beleereszkedő alkotói magatartás, és ettől elkülönítetten a témák kibontásához az
adott alkotáshoz szabad-asszociáció, illetve az alkotás megjelenítéséhez kötődő
jelentéstulajdonítás.
A művek esztétikai tartalmának alulértékelése azt a tudatos megközelítést takarja, amelynek a
hangsúlya az alkotásban megjelenő személyes tartalmak kifejeződésén van, és az ehhez
kapcsolódó belső viszonyon, nem pedig a külső esztétikai viszonyításon. Így válik egyáltalán
lehetségessé, hogy valaki, aki eddig nem élt az önkifejezés alkotáson keresztül történő
megjelenítésével, elvállalja, lehetőségként önmaga számára “megengedje”, belső pszichés
tartalmainak ilyen kifejeződését. Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy esztétikailag értékes
alkotások is létrejöjjenek, de mindenki számára biztosítja a lehetőséget, hogy belső
realitásának kifejezőjévé váljon, és ezáltal elemezhető legyen.
A művészetterápiás helyzet kétféle alapszituációra épül. Az egyik az alkotás elkészítése, a
másik az elkészült alkotás feldolgozása.
Az alkotás elkészítésekor a terapeutának kell biztosítania azt a légkört, amelyben zavartalanul
történhet a belső folyamat kifejezése. Az alkotás feldolgozásakor a terapeuta szerepe, hogy az
egyén számára mindazokat a szempontokat (kérdés formájában) biztosítsa, amivel az
alkotásban rejlő tudatos és tudattalan tartalmak megközelíthetők. A feldolgozó beszélgetést
úgy vezeti, hogy abban váltakozva halad a képi szimbólumok jelentését kibontó, értelmező
síkján és az egyén belső feltáró útján amelybe beleszövi a csoport segítő fantáziáit. Ebben a
kommunikációs szituációban a csoportvezető és csoporttag között az alkotás áll közvetítőként.
Mindketten rálátással közelíthetnek a jelentéstulajdonításon keresztül a belső tartalmak
megértéséhez. Ennek eszköze a terapeutánál a kérdezés.
Az elkészült alkotások közvetítő kommunikációs eszközként működnek a helyzetben. Azt a
lehetőséget biztosítva, hogy minden kérdés illetve reakció az alkotásra vonatkoztatva legyen
feltehető, ezáltal mintegy tükrözés működik a kérdező/reflektáló és az alkotó között. Lehetővé
válnak olyan kérdéseknek vagy információknak a megjelenései is, amelyek szemtől-szembe
nehezen lennének vállalhatók. Ez a technika által biztosított lehetőség megkönnyíti a
belátásokat illetve visszajelzéseket.
A témaadással lélektani fókuszpontok jelölhetők ki.
Minden emberi fejlődésnek vannak közös lélektani meghatározó pontjai. A

készségfejlesztésben alkalmazott “témarajz-analizis” standard témái a lélektanilag
meghatározott szituációkat emelik a figyelem középpontjába. A hívó instrukció
megfogalmazása mindig általános. A csoporttag feladatmegoldása két szinten elemezhető, az
egyrészt a feladat értelmezése, másrészt a kivitelezés síkján. A szokásos témák:
“Ami leginkább foglalkoztat”. Ez bevezető téma. Célja, hogy az egyén megtapasztalja,
gondolatait milyen módon tudja átfordítani a képi jelrendszerbe, illetve tapasztalatot
szerezzen arról a feldolgozási módról, ahogyan a képi tartalmak lélektani jellemzőit
kibontjuk. A témahívás instrukciója általános, a páciens szabadon választhat, mit fejez ki.
Ugyanakkor hívja azt az élményt, ami leginkább foglalkoztatja. Így a páciens közelítése,
témaválasztása jellemző és beazonosítható lesz.
A következő téma: “Életút-térkép”. Ebben a témában az életesemények és az
események összefüggésrendszere vizsgálható. Megjelenik, hogy a csoporttag hogyan látja a
múltját, jelenét, jövőjét. A képben lévő összefüggések láthatóvá teszik, milyen lélektani
szerkezet jellemzi a csoporttagot. Megmutatja az életében az ismétlődések lélektani hátterét,

hogy képes-e irányítani az életeseményeinek mozgatóit, és milyen jellemzőket mutatnak a

megoldási módjai. A téma hívására a páciens történeti és esemény szinten végiggondolhatja
az életét. A megvalósításnál szükségszerűen választania kell az események közül, a
választásnak lélektani hangsúlya van. Az instrukcióban a térkép szó hívása, hogy az
események elhelyezése összefüggésrendszerben történjen, amihez szükséges a megfelelő
távolságból való rálátás. Ennek megléte vagy hiánya is a lélektani szerkezetre utal.
A harmadaik téma: “Címer-pajzs”. Ez a téma az önreprezentációhoz tartozik.
Különválasztásra kerül a címer és a pajzs. A címer az, amire büszke valaki, amit magáról
mások felé közvetít. A pajzs kétféle értelmezési lehetősége: szimbolikusan kifejezve, amit véd
önmagából, illetve, amivel védekezik.
A negyedik téma: “Önarckép”. Itt az jelenik meg, hogy milyen tudattalan belső képet hordoz
magáról valaki. Tulajdonságok, habitus és tudattalan belső irányultságok jelennek meg.
A befejező téma: “Családrajz”. Ebben a családi kapcsolatrendszer és az egyénnek abban
elfoglalt helye jelenik meg. Az elemzésben helyet kap, hogy milyen ábrázolást választ a
páciens, melyik időszakból (életszakaszból) választ, hogyan fejezi ki a családot, milyenek a
figurák által hordozott tartalmak (életkor, érzelmi állapot stb.) jellemzői és kontextusbeli
jelentései.
Ezek az alaptémák, melyeknek az instrukción belüli variálásával a hívások hangsúlyai
áttehetők. Ezenkívül, egyénre szabottan, a probléma megértését segítő más témákat is lehet
hívni és elemezni.
A feldolgozás katartikus erejű, mert a képben megjelenő lélektani tartalmak

“tárgyszerűen” megragadhatók és ezzel a belátás megvalósul.
A kiindulásunk, hogy a terapeutának kell létrehozni azt a feltételrendszert, amiben a

csoporttag képessé válik jellemzőinek megismerésére vagy problémáinak átdolgozására. A
belső lélektani folyamatok megismeréséhez a művészetterápiákban a létrehozott alkotás
hordozza a kommunikált tartalmakat. Ezek kódolásában és megértésében kell a terapeutának
– kérdéseivel – vezetni a pácienst a feldolgozó munka során. Így két alapvető kérdéskör
bontakozik ki. Az egyik az alkotás jelrendszerének tudatosítása köré szerveződik, míg a másik
a jelentés-tulajdonítás folyamatára vonatkozik (miért éppen az adott tartalmakkal,
élményekkel ruházta fel a jelrendszert).
Minden képet önmagában és saját jelrendszerén keresztül lehet csak elemezni. A formai
elemek élettelen vonalak mindaddig, amíg a terapeuta és páciens közös munkája alapján a
jelentés-tulajdonítással ki nem rajzolódik az egyén sajátos lélektani szerkezete az alkotáson
keresztül.
Minden kép rétegekre bontható: a tudatos szint az a választott téma, amit szándékolt jelekkel
fejez ki a csoporttag. Mellette megjelennek a szándéktalan, tudattalanból származó jelek is.
Ezek a belső érzelmi viszonyulásról, illetve törekvésekről adnak információt az adott
témarajzzal kapcsolatban. A csoportszerződésben ezen tartalmak megismerését tűzzük ki
célul.
Először a páciens elmondja, hogy az adott témát hogyan próbálta meg kifejezni, milyen
szándékai voltak a jelekkel. Ezután kérdésekkel segít a csoportvezető a képen megragadható –
tudatközeli - élmények megfogalmazásában. Majd a csoport mondja el a képhez kötődő
fantáziáit, illetve az eddig elhangzott magyarázathoz kötődő érzéseket, gondolatokat. Minden
elhangzó fantáziához, érzéshez kéri a csoportvezető az alkotót, hogy fogalmazza meg saját
viszonyulását – ezzel lehetőséget biztosítva felismerésekre, illetve elhárításokra. A csoport
fantáziatevékenységének fontos része, hogy aktuálisan a képhez kapcsolódva olyan korábbi
élményeket, az együttélésből adódó megfigyeléseket, érzéseket is megfogalmazhat,

visszajelezhet, amik a képzés más helyzeteiben nehezen lennének köthetők az alkotó

személyéhez, ilyen jellegű direkt visszajelentésben.
Az alkotásokat eszközként kezeljük abban a folyamatban, amiben a kifejezés célja az
élménytartományok tudatosítása, illetve a problémák megfogalmazása. Így a képek
feldolgozásában váltott síkon hol a kép kifejezőiről és ennek szimbólumértékéről beszélünk,
hol a szimbólum átemelt jelentéséről az alkotó életében. Ennek segítségével egy olyan
lebegtetett sík mozgatható a megbeszélésben, amiben az ábrázoltak indukálnak különböző
mentális tartalmakat, és a képi kifejezésen átsejlő, megfogalmazott tartalmakon keresztül ezen
tartalmak a tudatba kerülnek. A fogalmi gondolkodás, ilyen képi gondolkodással való
kiegészítése és a képei tartalmak visszafordítása újra a fogalmi gondolkodás szintjére,
robbanásszerű belátásos élmények lehetőségét hordozzák. Az így átélt tudattartalmak a képi
jeleken keresztül később is visszaidézhetők, így a készségfejlesztés későbbi fázisában újabb
és újabb jelentéstartományok felfejtésének lehetősége nyílik meg (illetve a belátásos
élmények “képi bizonyítékaiként” szokták a csoporttagok visszaidézni az alkotásokat,
ezekhez kötve az előrehaladásuk fázisait, vagy éppen visszaesésük bizonyítékait).
Az a modellhelyzet, amiben a csoporttagjai átélhetik, hogy belső pszichés tartalmaik
kifejezhetők, és ezek megfelelő távolításban általuk elemezhetők, abban az érési folyamatban
segítik őket, hogy megtanuljanak a primer élményszintről tudatos kontrollra váltani, és
fordítva. Tehát a belső pszichés tartalmak szabályozásához szükséges váltási képességek
gyakorlása történik – egy megismerési folyamaton keresztül. Ez az alapja a személyiség
nyitottságának és kreativitásának.
Az itt bemutatott módszer csak egy szelete a szociális munkás képzésben alkalmazott
készségfejlesztésnek. Az önismereti folyamatban alkalmazott művészetterápián keresztül
mutattam be a munka filozófiai alapjait és az ebből következő megvalósítás lépéseit és
eszközeit. Erre az alapozásra építve megy tovább a készségfejlesztés a többi terülten is,
amelynek közös jellemzője, hogy konkrét esetleírások elemzéséhez kapcsolva – a szociális
munka egyes munkaformáit követve – történik a készségfejlesztés. Amint a
művészetterápiában eszköz az alkotás, úgy a készségfejlesztés többi részében az
esetleírásokhoz kötődő megoldási tervek is eszközök, elemzendő, közvetítő “alkotások”.
A kreativitás alkalmazásának szükségszerűsége a szociális szolgáltatásokban
Szociális szolgáltatásokban – itt Közép-Kelet Európában – nagyon fontos a szociális munkás

kreativitása. A jogállamiság bizonytalan helyzetet teremt a hátrányos helyzetben élők számára
– diszkrecionális döntésekre hagyva a megélhetéshez szükséges minimális juttatások
elérhetőségét. A szociális munkásnak a segítő szerepében két irányban kell egyidejűleg
dolgoznia. Egyrészt segítenie kell az egyént, hogy a megélhetéséhez, életminőségéhez
szükséges javakhoz hozzá jusson. Mellette kell állnia és el kell juttatnia oda, hogy világra
vonatkozó zárt magyarázatát, a vesztes pozícióba való beletörődését meg tudja változtatni. A
klienseknek a szociális munkás segítségével számba kell vennie eddigi megoldásait és a
személyiségében képessé kell válnia arra, hogy egyéni megoldást találjon helyzetére.
A szociális munkás miközben segít az egyénnek, egy másik szinten azon kell dolgoznia, hogy
a társadalmi feltételrendszer úgy változzon, hogy a kliens az egyén méltóságát biztosító
módon kapjon szolgáltatásokat.
A szociális munkás nem egy omnipotens segítő (aki mindent megold), hanem egy
professzionálisan felkészített szakember, aki képes helyzetek megértésére, elemzésére és
megoldási javaslatok kidolgozására. Együttműködik más szakmákkal, de a helyzeteket sajátos
értékszemléletből vizsgálja. A kreativitására minden cselekedetében szüksége van. Ez teszi
lehetővé számára, hogy egyénileg, csoportban vagy közösségben segíteni tudjon; szüksége

van a kreativitására a más szakmákkal való együttműködésben is. A kreativitása segítheti a

szociális munkást a nagy érzelmi terhek feldolgozásában. A szociális munkás képzésen belüli
készségfejlesztés adhatja a diáknak azt az élményt, hogy ő maga is meg tudott érteni egy
hozott értékszemléletet és szükség esetén képes volt változtatni rajta. A készségfejlesztésen
belül felkészítést, értékeket, eljárásokat, technikát kapott a kezébe. Ezzel hatékonyan tud
segíteni, a társadalmi értékrendszert alakítani. Felkészült a team munkaformára, amely segít
másokkal együtt keresni a megoldásokat.
Az itt bemutatott művészetterápiás készségfejlesztésben megpróbáltam egy egységet
teremteni a filozófiai elvek, az ebből következő emberi magatartás, a professzionális segítő
szerep és a szerepben alkalmazott eszköztár és módszertan között. Bízom benne gondolataim
megérintették Önöket.

Bálint Árpád: A zeneterápia elemei

In: Segédanyag a zeneterápiás hétvégék gyakorlásához Doba, 1983
Az Ószövetségben ezt olvassuk:
“Az úr lelke elhagyta Sault, s egy gonosz lélek zaklatta, az Úr küldte. Szolgái így szóltak
Saulhoz: “Minden bizonnyal Istennek egy gonosz lelke zaklat. Parancsolja hát meg urunk, s
szolgái keresnek neki valakit, aki tud hárfázni. Aztán ha rád tör Istennek a gonosz lelke,
megpendíti a húrokat és jobban leszel.” “Keressetek hát nekem egy ember – válaszolta Saul -,
aki tud hárfázni, s hozzátok ide”. Az egyik szolga vette át a szót és azt mondta: “Nézzétek és
ismerem Betlehemben Izájnak az egyik fiát, aki tud hárfázni és bátor, harcra termett férfi, jól
tud beszélni, szép termetű és vele van az Úr.”
Erre Saul követeket küldött Izájhoz ezzel az üzenettel: “Küld el hozzám fiadat, Dávidot.” Erre
Izáj fogott öt kenyeret, egy tömlő bort és egy kecskegidát és elküldte Dáviddal Saulnak.
Dávid megérkezett Saulhoz és a szolgálatába szegődött. Saul megkedvelte, úgyhogy Dávid a
fegyverhordozója lett. Így Saul azt üzente Izájnak: Had maradjon Dávid szolgálatomban, mert
megnyerte tetszésemet”. S ahányszor csak rátört Saulra az Isten lelke, Dávid fogta a hárfát és
játszott. Ilyenkor Saul megnyugodott, jobban lett és a gonosz lélek odébbállt.” I. Sámuel,
16,14-23.
Az i.e. 500 körül leírt események már pontosan arról beszélnek, ami a zeneterápia lényege.
Hasonló gondolatokat találunk az i.e. harmadik században élt HSZÜN-CE kínai gondolkodó
tanulmányában:
“A zene voltaképpen Öröm”

“A zene az égalatti (t.i. ember) legnagyobb egységesítője, a belső harmónia köteléke,
melyet az emberi természet követel meg és tesz elkerülhetetlenné.”
“A zenében a szent ember mindig örömét leli a zenével képes a jóság felé fordítani a
nép szívét. A zene mely hatást tesz az emberekre, átalakítja erkölcseiket,
megváltoztatja szokásaikat.”
Egy másik kétezer éves tanulmányból is érdemes merítenünk:
“Minden zenei hang az emberek szívéből fakad.”

“A zene összefüggést teremt az emberek kölcsönös viszonyának elvei között.”
“Egységbe fogni az emberek kölcsönös kötelességeit úgy, hogy senki sem szenvedjen:
ez a zene lényege. Az öröm és vidámság, gyönyörködés és szeretet: a zene hatása,
amellyel feladatát teljesíti.”
St. Sz.:35/85.
A csodálat és elismerés mellett azonban a fenti kínai gondolkodó óvatosságra int:
“Ha a zene elbűvölően szép, s ezáltal veszélyessé válik, akkor a nép állhatatlan,
nemtörődöm, alantas és közönséges lesz.”
Majd pedig:

“Valahányszor erkölcstelen muzsika gyakorol hatást az emberekre, lázadó szellem

felel arra a muzsikára, s mihelyt ez a lázadó szellem testet ölt, felfordulás született.”
A zene tehát árthat is?

Nem csak a kínai gondolkodó felel igennel, hanem korunkban is így válaszol Peter
Dettmering /1971), aki dolgozata címéűl is ezt a kérdést tesz. Veszélyes lehet-e a zenével
való kapcsolat? A következtetés nyilvánvaló: Ha a zene önmagában is rejthet veszélyeket,
mennyivel inkább akkor, amikor gyógyításra használjuk. Ez azonban nem bátortalaníthatja el
a kezdő zeneterapeutát, csupán szerénységre és állandó önellenőrzésre készteti, hogy minél
pontosabban kidolgozott módszertani szempontokat kövessen.
Ehhez szeretnénk segítséget nyújtani.
A ZENETERÁPIA ELMÉLETE
Elméletek a zene keletkezéséről
Hogy minél pontosabban értsük a zeneterápiában működő erőket és hatásokat, néhány

mondatban foglalkoznunk kell a zene létrejöttével és a körülötte kialakult elméletekkel.
Bölcseleti vonatkozásait azonban nem követhetjük, - tárgyunktól messze vezetne.
A zenét nem készen kapta az emberiség, - fejti álláspontját a genetikus elmélet. Csak lassú és
hosszú fejlődés eredményeként állt elő. Erre utal az őstörténet, a régészet, a zenei folklór is.
“A zene forrását ugyanott kell keresnünk, ahol általában a művészet és a társadalom minden
megnyilatkozásának eredetét: az emberi munkában.” – írja Újfalussy József. Majd
megállapítja, hogy munka közben a tárgyi világ megismerése is végbemegy és így a hangzó
világ “egyik megjelenési módja az egész valóságképnek és egyben az egész élményvilágnak.
Ezernyi hanggal, zajjal, zörejjel veszi körül a dolgozó embert saját világa. Hangokban,
akusztikus élményekben jelentkezik számára életének minden mozzanata.” A környező világ
zajai, saját hangadásai “eggyéforrnak az egész test mozdulati élményeivel, a többi
érzékszervek adataival. A hangok egyúttal objektíve jeleznek is. Jelzik a hang forrását, a
természeti jelenség, a munkaeszköz, a tevékenység minőségét is.” Az emberi hangok pedig a
jeladás, a közlés eszközei, a hangok ismétlődése révén a mozdulat is gazdaságosabbá,
begyakorlottabbá válik. A hangélmény tehát szervezi is a csoport munkáját. A rendkívül sok
ismétlés a munkahangokat lecsiszolja, kiformálja. Hangjuk, de főként dallamuk jellemzője
lesz a munkafolyamatnak, de egyúttal a munkát végző csoportnak is. Majd a hangélményt
meg lehet ismételni a munka végzése nélkül is - így jelenítik meg a múltbeli élményt,
eseményt. A hangnak, a dallamnak, az ütemnek ismétlése tehát egyúttal megidéz és varázsol.
A testben közvetlenül váltja ki a hatást: az ismétlődő erős hang kifárasztja az érzékszerveket
és a felhalmozódó fáradtság-termékek mérgezést okoznak. Az absztrakció magasabb fokán a
hang kiválik a tárgyi világból és a zörejek elvesztik közvetlen tárgyszerűségüket – és önálló
életet kezdenek élni az emberi ismétlődésben. A hangok magassági viszonyai zenei hangok
megjelenéséhez vezetnek. Elsősorban tehát az emberi beszédből jön létre az ének, majd vele
egy időben a tárgyak hangadásából a hangszeres zene.
A pszichoanalitikus szemlélet az ontogenezisből indul ki és így magyarázza a zene létrejöttét.

Egyik képviselőjének a gondolatait követjük. WILIMS ezt írja: “A csecsemő legelső
akusztikus megnyilvánulása a kiáltás, amely a születést követi, majd azok a kiáltások,
amelyek kifejezik az éhséget, a fázást, röviden: a kellemetlen helyzeteket. E kiáltás egy
kellemetlen, pszichológiailag kellemetlen feszültség kisülést jelent, amelyre a szorongás
nyomja rá a bélyegét. Ugyanakkor a csecsemő természetesen pozitív módon tapasztalja a

környezete reakcióját … a kiáltásnak már közlő (kommunikatív) funkciója van …” A

csecsemő tehát a kiáltást mint kommunikációs eszközt éli meg. Nem véletlenség tehát, hogy
WILIMS a zenét úgy tekinti, “mint sajátosan emberi kommunikációs eszközt, melyet
kézenfekvő módon először is meg kell tanulni.
Azt is látjuk, “hogy a hallott vagy az előidézett zene, főként az ének, nemcsak a szorongástól
előidézett feszültség, hanem az ösztön-feszültség, főként a nárcisztikus ösztön-feszültség
kiküszöböléséhez járul.”
A levegő, melyet beszívunk vagy kilehelünk, testünk részét képezi. Vagyis a levegő az én
libidójával, nárcisztikus libidóval telített (pl. a felfuvalkodott nárcisztikus libidóval telt).
“Amikor a nárcisztikus libidófeszültség igen nagy, a test számára szükségessé válik, hogy
megszabaduljon tőle és az ének erre kiváló eszköz.” Ekkor beszél Freud “óceáni” érzésről, a
világgal való egység érzéséről, amelyet vallásos megtapasztal sokban is megfigyelt. A zene a
haladás csíráit is tartalmazza: “a zenei struktúrával a kapcsolatfelvétel szintén a tárgyi viszony
elfogadását jelenti. Sajátos viszony felel meg a sajátos zenének.”
A zene először csupán akusztikai elemek sora és az észlelési folyamatban éljük át, úgy, mint
zenei elemek elrendezését. A zaj mint olyan, bizonyos feszültséget kelt. Ez a zajtól való
ösztönös félelem, a veszély jelzése. Csak a struktúra későbbi felismerése teszi az akusztikai
elemek sorát átlátszóvá, kezessé. Így oldódik fel a feszültség és nyomban kellemes érzés
keletkezik.
Ennek alapján elmondható:
1. A zene a valóság olyan kivonata, amely az észlelés zavarainak általában ellenáll.
2. A zene a valóságnak olyan kivonata, amely a tapasztalat adatai szerint fenyegetést

nem tartalmaz.
3. A zene a valóság olyan kivonata, amely a kapcsolatfelvétel lehetőségeit képviseli.
A zene tehát vonja le a következtetést WILIMS - preverbális kifejezésformálás,

kifejezésformáló feldolgozása preverbális jelelemeknek és azoknak a félelmeknek, amelyek
az emberi fejlődés bizonyos pontjára esnek.
Egy kísérlet tanulságai
Az már közismert megállapítás, hogy a zene az érzelmekre hat. Ám ahhoz, hogy terápiában
alkalmazhassuk, többet is kell erről a hatásról tudnunk.
A számos vizsgálat és kísérlet közül egyet részletesebben nyomon követünk.
1958-ban a Bonneval-i elmekórházban H. FAURE, R. FRANCES és C. IGERT alváskúrát

végzett, amelynél háttérzenét szolgáltattak. A betegek csoportban vettek részt. A kezdeti
tapasztalatok összegzése közben arra lettek figyelmesek, hogy általánosítható
következtetéseket szolgáltatott a zenei kísérlettel folyó alváskúra. Kiderült, hogy
összefüggések vannak a zenei “ingerek”, vagyis a lejátszott zenei részletek affektív tartalma
és az alváskúra közben keletkező álmok affektív tartalma között.

Két alapvető helyzetet tudtak elkülöníteni:
1. “Szorongó megterhelésű álmok jelennek meg, amikor kínos hangnemű zenei

ingereket adunk;”
2. “Eufóriás töltésű álmok jelennek meg, amikor kellemes hangnemű zenei ingereket
adunk.”
Az első esetben HONEGGER: Johana a máglyán c. oratóriumból a bevezetés, a kórus

bevezető szakasza volt az inger (“sötét zene”).
A második esetben MOZART 589. K.J. számú kvartettjének az allegro assai tétele volt a
közvetített részlet. Nyilvánvalóvá lett, hogy “a zajok vagy hangok képesek arra, hogy az
álmoknak bizonyos képeket kínáljanak.”
Tehát a zene is képes arra, hogy az álmodóban bizonyos érzéseket keltsen.
A terapeuta tehát meg tudja tervezni az álmodóban keletkező érzéseket, ha megfelelő zenét
választ hozzá. Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában állították fel terápiás feltevéseiket.
1. “Ha egy ’ismert’ érzelmi tartalmú zenei ingerlést adunk egy alvónak, feltételezhetjük,
hogy ez benne ilyen érzelmi állapotot vált ki.”
2. “ha az alvó ki van szolgáltatva annak az érzelmi állapotnak, feltételezhetjük, hogy

ezzel az állapottal kapcsolatos adekvát manifeszt tartalom szerint fog álmodni.”
A kísérleti feltételekhez ennélfogva szükség volt egy pontos érzelmi hangnemű zenei inger
kiváltására. Sok munkába került ennek az ingermintának a kiválasztása.
Három különböző részletet játszottak le sokszor magnóról az alváskúra idején:
1. Ravel: Daphnis és Chloé-ból a “Tavasz” tételt, az első akkordokat (a napkelte);
2. Bartók: En air, szvit, első akkordokat, zongorán;
3. Ravel: Daphnis és Chloé-ból a Nocturne első ütemeit.
Közben éber állapotban levő egészséges emberekkel is meghallgattatták, majd a zene hatására
keletkezett érzéseiket elmondották velük.
 Az első zenei ingernél: kellemes, derűs vidék, az öröm ébredése;

 A másodiknál: ziháló tevékenység, mozgás, amely az elszabadulást, a kapkodást
foglalja magába;
 A harmadiknál: mosolygó természet, nyugalom, napkelte, varázslat.
Mindezt egybevetették azokkal az adatokkal, melyeket az alváskúrában levő betegektől

felvett jegyzőkönyvekben találtak. Az eredmény egyenesen meghökkentő volt: az alvó ember
tudattalanja éppúgy reagál a zenére, mint az éber állapotban levő emberé.
Most már a kísérletet tovább folytatták. A zenei részleteket az alváskúrában levő betegeknek
többször lejátszották, több napon, egymás után. Jegyzőkönyveket vettek fel az álmaikról.
Összesen 585 álom került jegyzőkönyvbe.

Ebből:- 406 tipikus és adekvát tartalmat és érzelmi tonalitást mutatott a zene

jellemzőivel kapcsolatban (698 %);
- 77 álom volt semleges (10 %);
- 102 álom volt ellentétes (17 %).
Az összefüggést FRANCES külön vizsgálatára hivatkozva igyekszenek megmagyarázni. E

vizsgálatban ugyanis FRANCES kimutatja, hogy a zenei részlet felidéző hatalma lényegében
a következő jellemzőknek tulajdonítható:
a. A ritmikus forma és egy bizonyos tempó által meghatározott dallamív alakulása;
b. A hangszínt jellemzői: ez megfelelhet az abszolút erősségnek vagy maguknak az

erősség-változatoknak;
c. A hangmagasság jellemzői: az élesség és mélység és főként a kölcsönös

változataik.
Mindez az “elsődleges felidézési sémával” van összefüggésben. Ez teszi tehát lehetővé a

zenei darab ilyen jelentéstani jelentését bárhogyan, bármilyen módszerben történik is a zenei
ingerlés.
Ehhez az elsődleges sémához hozzá kell tennünk azonban a “másodlagos asszociációs

sémákat”, amelyek különleges és egyedi reakciók kiváltására képesek.
Ilyen: a “hangszín”, amely elsősorban jöhet számításba. Aztán a ritmus és a tempó, végül
pedig a személy előző élménye erről a zenéről.
Témánk szempontjából a következő tanulságokat emelhetjük ki:
1. A zene affektív hatása tehát elvitathatatlan.
2. A zene hatását a személyiség tudattalanjában fejtiki.
3. Bizonyos jellemzőkkel rendelkező zeneművek általában azonos módon keltenek

általában azonos érzelmeket.
4. Ez általánosságokon belül a zene terápiás hatása tehát megtervezhető és előre

kiszámítható.
Ezeket a következtetéseket egy újabb tanulmány is alátámasztja.

1978-ban BOUCHARLAT és társai azzal a céllal végeztek kísérletet, hogy a zenét, mint
kutatási eszközt használják fel a képzeleti tartalmak és hallucinációk feltárására.
Kísérletükben különböző zenei anyagot állítottak össze. Mellőzték a klasszikus zenét az

előzetes ismertség veszélye miatt. A vizsgálati személyek beszámolóiban a zenei anyagok
manifeszt és latens tartalmát keresték. Megállapították, hogy a nyugalmat sugárzó zenei
anyagok “lehetővé tették az emlékek felbukkanását, olyan regresszív képek felbukkanását,
olyan regresszív képek felbukkanását, amelyek a születés, a kapcsolati segítségre való
felszabadulás és vágy témáit indíthatták el. Ugyancsak lehetővé tették a vágyak
helyreállításának bizonyos módját, és azt, hogy önmagukban találják meg a szeretet és az élet
igényét. . .”

Végül ezzel zárják tanulmányukat:

“A zene lehetővé teszi a betegeknek önmaguk felé és mások felé való megnyílását.”
A zeneterápia fogalma
Mindenekelőtt sokkal könnyebb megfogalmaznunk, mit nem nevezhetünk zeneterápiának.

Szemléletes ebből a szempontból WILIMS aforizmaszerű megállapítása, mely szerint a
“zeneterápia elsősorban terápia és nem zene, mint ahogy a kályhacső is cső és nem kályha”.
Nem azonos a zenei neveléssel. Nem pedagógiai eljárás vagy módszer azzal a céllal, hogy a
fejlődésben levő személyiség képességeit kibontakoztassa akár a zene befogadására, akár a
zenei aktivitásra, vagy éppen a zene révén fegyelmezésre. Sem céljában, sem módszerében,
nem pedig az alanyait illetően nincs tehát rokonságban a neveléssel.
Közel áll ugyan a gyógypedagógiában használatos gyógyító zenéhez, mégsem azonos vele.
Először különbözik abban, hogy nem kiesett funkció helyett alkalmazzuk. Másodszor az
ismétlés, mint pedagógiai módszer a zeneterápiában hiányzik. Harmadszor az alanyok
tekintetésben is lényeges eltérés van: a zeneterápiában általában felnőtt, - már kialakult
személyiségű alanyokat kezelünk. Nem tagadható, hogy a zenei nevelés és a zeneterápia
nagyon közelálló fogalmak, de csak annyira, amennyire közel áll a nevelés és a terápia
fogalma.
A továbbiakban a fogalom meghatározásában látni fogjuk azokat az eltéréseket, amelyek
figyelembe vételével kell a zeneterapeutának dolgoznia. Ismerkedjünk meg most már néhány
fogalom-meghatározással.
ALVIN 1971-ben így fogalmaz:

“A zeneterápia a zenének fokozatos alkalmazása a kezelésben és a betegek helyreállításában,
aki szellemi, testi vagy kedélyzavarokban szenved.
BLANKE 1961-ben szélesebb körű meghatározást ad:

“Mi a zeneterápián olyan orvosi eljárást értünk, amelynél meghatározott, zeneterápián olyan
orvosi eljárást értünk, amelynél meghatározott, zeneterapeuta által kiválasztott zenesorozat
kerül alkalmazásra tudományosan megalapozott metodikával a beteg embernél azzal a céllal,
hogy sajátos, előre látható, tervezhető, felülvizsgálható objektíve bizonyítható hatásokat
idézzünk elő, amelyeket gyógyító tényezőknek lehet tekinteni egy modern egység-medicina
keretében.”
Az 1976-ban kiadott “Wörterbuch der Psychologie”-ben ezt találjuk:

“A zeneterápia: az ének és a hangszeres zene, valamint a zenehallgatás módszeresen
megtervezett beiktatása a zavart állapotok, kiváltképpen a neurózisok, pszichológiai
kezelésébe.”
BENENZON (1977) két szempontból határozza meg a zeneterápiát:
a. Tudományos szempontból: “A zeneterápia olyan tudományos szakma, amely az

emberi lény és hang (zenei vagy nem zenei hang) komplexumának tanulmányozásával
és kutatásával foglalkozik avégett, hogy keresse a diagnózis elemeit és a terápiás
módszereket.”
b. Terápiás szempontból: “A zeneterápia olyan paramedikális diszciplína, amely

használja a hangot, a zenét és a mozgást, hogy regresszív hatásokat érjen el és

megnyissa a kommunikációs csatornákat azzal a célkiűzéssel, hogy rajtuk keresztül

vállalja az edzés és a szociális beilleszkedés folyamatát.”
Egészen más oldalról világítja meg BOUCHARLAT és társai definíciója a zeneterápiát:

“A zeneterápia analitikus irányultságú pszichoterápiás módszer, és ami az aktiváló és rövid
pszichoterápiák keretébe tartozik. Diagnosztikus célból tanulmányozza a bonyolult emberi
létet és azt terápiás céllal használja, legyen az akár hang vagy nem zene.”
Az eddigi megfogalmazásokból kiderül, hogy a zeneterápia:

- A zene alkalmazása a gyógyításban,
- Orvosi eljárás vagy paramedikális diszciplína,
- Kidolgozott metodikára épült,
- Meghatározott hatásokat kelt,
- Kommunikációs eszköz,
- Pszichoanalitikus vagy pszichoterápiás módszer,
- Célja a szociális beilleszkedés.
Mindezek olyan lényeges alkotó elemei a zeneterápiának, amelyek nélkül alig képzelhető el
1. A terápiás szándék és célkitűzés;

2. A célkitűzés függ a beteg diagnosztikus feltételeitől és köztük az első személyiség-
diagnosztikus szempont;
3. Az idő megválasztása és az időbeli korlátozottság a teljes kezelésben;
4. A zeneterápiás eljárás kiválasztása.
Ennek alapján nyilvánvaló már a fogalomalkotás nehézsége. Ahány szemléleti alap, annyiféle
fogalom. Nem véletlen tehát, hogy meg sem próbálkoznak definiálni a zeneterápiát azok a
francia szerzők, akik több mint kétszáz oldalas monográfiát szentelnek a zeneterápiának (M.
CUILHOT, J. CUILHOT, J. JOST, E. LECOURT), hanem sokkal véltszerűbbnek tartják a
zene hatásának elemzését, majd pedig a hatások beiktatását a pszichoterápiás tevékenységbe.
A következő idézet bevilágít gondolatrendszerükbe:

“A zeneterápia, mint minden más művészetterápiás forma, jó kalauz és kiváló ösztöke arra,
hogy az egyén érzelmi és indulati világát feltárjuk és, hogy az egyén érzelmi és indulati
világát feltárjuk és, hogy mozgósítsuk azokat az életerőket, amelyek kedvezhetnek a
rekonstrukciós feladatoknak.”
Minden bizonnyal közelebb visz bennünket a fogalom tisztázásához és megértéséhez, ha a
zeneterápia más gyógyítási eljárásokkal való összefüggését megismerjük Ezért nem
nélkülözhetjük helyének kijelölését a Művészetterápiában, a pszichoterápiában és a
szocioterápiában.
A zeneterápia más terápiák között
Logikusnak látszik a következő megállapítás: ahogyan a zene a művészetek tartományába

tartozik, ugyanúgy a zeneterápia pedig a művészetterápiába. Ám a pszichiátriában kialakult
gyakorlat nem ilyen egyértelműen vezet erre a következtetésre. Történetileg ugyanis a
képzőművészet sokkal előbb polgárjogot nyert a terápiában, mint a zene. Főként a festészet és
a grafika jutott el erre a fokra. A zene csak ebben a században kezd tudományos kísérletként
bevonulni a terápiás formák közé és főként passzív alakjában. A pszichoterápia elterjedésével
a zenét is pszichoterápiás célokra használják, annak rendelik alá. Igen tétován halad előre az a

gondolat, hogy művészet segítője lehet a betegek gyógyításának és rehabilitációjának is.

Ebben az értelemben a művészetnek sajátos hatása van, amely nemcsak a pszichoterápia
segítőjeként működhet, hanem egy olyan összhatáson belül áll helyt, mely összhatás a betegek
reszocializációjához vezet. A zene sajátosságai miatt nem tudott és még ma sem tud
elszakadni a pszichoterápiától, amikor gyógyító eszközként alkalmazzák. A művészetterápián
belül is csak az utóbbi két évtizedben kap egyenrangúságot a festészettel, grafikával, vagy
akár plasztikával. Az előadóművészet pedig már, főként a színjátszó-terápia vagy
drámaterápia, a pszichiátria régi eszközei közé tartozik. Bőséges irodalma is van már.
De bárhogyan legyen is a zene sorsa a terápiás eljárások között, ha egyszer gyógyító

eszközként alkalmazzuk, azoknak a törvényeknek, amelyek minden terápiára érvényesek,
ahogy ez G. FERDIERE fogalmazza meg: “A művészetterápia semmiképpen sem menekülhet
meg azok elől az általános törvények elől, amelyeknek engedelmeskednie kell minden
terápiának.”
Ilyen törvénynek tartja többek között:
- Sohase alkalmazzuk önmagában, hanem csak más terápiák közé

iktatva;
- Legyen korlátozott és adagolt;
- Legyen szorosan egyéni és semmiképpen sem standardizált
A művészetterápia előkelő helyen áll a kreatív terápiák sorában. Ebben az értelemben a

kreatív zeneterápia sem standardizálható, hanem csak egyéni lehet. Ha azonban csak a kreatív
oldalát hangsúlyozzuk, elveszítjük a művészetben rejlő, az esztétikai hatásokon túlmenő
személyiséget mozgósító erőt.
Ezért mindenekelőtt le kell szögeznünk GEREVICH Józseffel (1980) együtt:

“A művészetterápia kettős struktúrájú: műélvezetterápia és alkotásterápia egységét jelenti.”
A műélvezetterápia a művészetterápiának az az ága, amelyben a kész művek befogadása,
átélése révén jön létre terápiás hatás.
“A műélvezésben didaktikalilag három élményfeldolgozási módot különböztethetünk meg, a
kognitív-racionlális, az emocionális és kathartikus megoldás.” – részletezi tovább
GEREVICH.
A mű tehát különböző mélységig járhatja át a személyiséget, a kognitív ismereti szinttől a
megrázó élményig. Ez a fokozat egyúttal jelzi is az esztétikai hatás terápiás lehetőségeit.
Az alkotásterápia az a terült, ahol a beteg hoz létre újat, noha “a gyógyítás szemszögéből
lényegtelen, hogy a terápiás folyamat mellékterméke műalkotás-e.” (GERVICH, 1980).
Az alkotásterápiában az öngyógyító mechanizmusok bukkannak fel. Ilyenek: a

szorongásoldás, önértékfokozás, a külvilággal való kommunikálás, a szereppel való
azonosulás. A művészetterápia célja ugyanis “nem a Szép, hanem a Jó” – ahogyan ezt
FERDIERE kijelenti. Más szóval: a gyógyulás, a segítés a beteg emberen.
“A művészetterápia - és főként a zeneterápia olyan területen avatkozik közbe, amelyen a
terapeutának még nincsenek kulcsai és amelyen az uralmat még nem tudja magának
biztosítani” - figyelmeztet a veszélyre M. A. GUILHOT és
J. GUILHOT. Talán éppen ez az oka annak, hogy a pszichoterápia ad biztonságot a
művészetterápia alkalmazásában: annak kidolgozott metodikája van, olyan törvényei,
amelyek megvédik mind a beteget, mind a terapeutát a buktatóktól és ártalmaktól.

Itt az ideje tehát, hogy közelebbről vegyük szemügyre a művészetterápia és pszichoterápia

viszonyát. Kétségtelen, hogy minden, a beteget érintő terápiás beavatkozásnak megvannak a
pszichés hatásai. Ettől még a beavatkozás nem lesz pszichoterápia. Sőt!
A klasszikus értelemben véve a pszichoterápia lényegét két ember kapcsolatában létrejövő

interakció-sorozat alkotja. A művészetterápiában azonban másról van szó. Itt a terapeuta és a
beteg interakciója helyébe a műalkotás vagy művészi tevékenység lép. Ezzel mintegy
megszűnik a közvetlen interakció közöttük. A terapeuta a saját interakcióinak kontrollján túl a
műalkotás hatásait is kénytelen ellenőrzése alá vonni, hogy a mű is, mintegy újabb és
hatékonyabb interakció lehessen kettejük között. Erre a feladatra azonban minden más emberi
tevékenység, vagy annak terméke megfelelően alkalmas lehet. Vagyis a pszichoterápiában
alkalmazott művészetterápia csak közvetítő szerepet tölthet be: a terapeuta a beteget kiteszi a
mű hatásának és az arra adott reakcióit vonja be a pszichoterápiába. Eszerint csupán
explorációs eszköz. Beszélhetünk-e tehát önálló művészetterápiáról? Másrészt azzal is
számolnunk kell, hogy a terapeuta nem lesz mindig képes a mű keltette indulatokat és
érzelmeket előre kiszámítani. De egy olyan környezetben, ahol a betegnek ezer alkalma van
más hatást átélni, akár munkaterápián, akár egyéb foglalkozáson, mindig megvan annak a
veszélye, hogy e hatásokra nem integrálódnak szervesen egy terápiás folyamatba és így
természetszerűleg a beteg személyiségébe sem. A modern pszichiátria igen súlyos gondja
lappang ebben: a beteget kitesszük különböző hatásoknak, gyógyszeres, pszichés és
kapcsolati hatásoknak egyaránt, de ezeknek a hatásoknak személyiségbe integrálásáról nem
tudunk kellően gondoskodni. S ha meg is kíséreljük őket integrálni, attól még nem lesz a
munkaterápia pl. a pszichoterápia eszköze. Önálló tartománya marad a gyógyításnak, mint
ahogy a farmakoterápia is összes hatóképességével és pszichés összetevőivel együtt önálló
gyógymód marad, noha tudjuk azt, hogy a személyiség különbözőképpen dolgozza fel ezeket
a hatásokat.
A mi szempontunkból tehát levonhatjuk a következtetést: a művészetterápia - és így a

zeneterápia - lehet a pszichoterápia segítő társa, de ekkor alárendelt szerepet játszik. A
pszichoterápia is veszít önállóságából és inkább közvetett pszichoterápiának nevezhetjük
SÜLE után. Amikor azonban önállóan alkalmazzuk a művészeti alkotásokat, zeneműveket,
hatásuk kontrolljáról pszichoterápiásan kell intézkednünk.
Nem vitatható talán az sem, hogy az alkotásterápiában művek is jönnek létre. Többek között a
drámaterápia, vagy inkább színjátszó terápia előadásra kerülő anyagát egy közösség láthatja
és élvezheti, néhány beteg alkotó tevékenység, amelyben az alkotás örömét találja, egyúttal
társainak műélvezetet nyújt. Igaz ugyan, hogy az a gyógyítástól teljesen független, hogy a
létrejött mű, így a színelőadás, műalkotás-e vagy sem? Mégis találkozunk vele. Ebben az
esetben azonban már más területre léptünk: a szocioterápiáéra. Itt is keletkezhetnek olyan
hatások, amelyek veszélyeztethetik a gyógyulást, pl. a lámpaláz az előadás előtt. A gyakorlat
elég sok példát is szolgáltat erre. Mély beavatkozás ugyanis egy szereppel való azonosulás.
Mégsem mondhatjuk a színjátszó-terápiát klasszikus értelemben vett pszichoterápiának.
Szükség van tehát a színjátszó-terápiában a hatások feldolgozására, kontrolljára, amelyet
pszichoterápiásan kell megoldanunk.
Világos tehát, hogy minden terápiás beavatkozás, így a művészetterápia is a terápiás hatások
összességének egy kötegét képezheti, a többi gyógyító eljárással ötvözve válhat igazi
gyógyító erővé.

Összegzésül megállapíthatjuk, hogy a zeneterápia a művészetterápia részeként a

pszichoterápia keretében van sorolva, főként a személyiséget mélyen érintő hatóereje miatt.
Ugyanakkor sorolható lenne a szocioterápiához is éppen azért, mert társadalmi tevékenységet
– a zenét – használja gyógyításra. A művészetterápia, így a zeneterápia, kétarcúsága arra hívja
fel a figyelmet, hogy óvatosan kell alkalmazunk. Mindenekelőtt lényegesek azok a
szempontok, amelyeket SCHWABE felsorol. De ahol nincs biztosítva a hatások kontrollja:
pszichoterápiás feldolgozása, veszélyes zeneterápiát végezni.
A zeneterápia eredményei
Nehéz ugyan, de meg kell fogalmaznunk azokat az eredményeket, amelyeket a zeneterápia el

tud érni, hogy pontosan tudjuk alkalmazni.
A zeneterapeuták sok hatás tartanak fontosnak, most mégis négy alapvető hatást különítünk el
SCHWABE és GALINSKA gondolatai alapján.
1. Emocionális folyamatokat képes mozgásba hozni, közben lehetővé teszi a kellemetlen

érzelmek lereagálását.
2. A szociális, kommunikatív interakciókat nem szóbeli úton képes megoldani.

Kiterjeszti azt a társas interakciós mezőt, ahol a beteg önmagáról és a világról
szerezhet tapasztalatokat.
“Az élmények nonverbális technikák esetében mélyebbek, emóciókkal gazdagabban

átszőttek, úgy, hogy könnyebben kerül sor emotiv korrektív folyamatokra.
3. Képes a korrektív folyamatok mellett stabilizáló hatásokat is közvetíteni, leküzdeni az

élmény-bezártságot és így élményképessé és élvezőképessé teszi a személyiséget.
4. Magatartás-tréninget végez.
E fő hatások mellett járulékos hatásokat is elkülöníthetünk:
a. Érzékennyé teszi a beteget a zene számára és kifejleszti

esztétikai igényeit.
b. Új élmények világát nyitja meg.
c. Hozzájárul az önérték növeléséhez.
d. Javítja a csoporton belüli kommunikációt.
e. Kommunikációs eszközt ad.
f. Katalizál, előkészíti az alapot az emocionális tényezők további
hatásához.

A ZENETERÁPIA GYAKORLATA
A zeneterápia formái, eljárásai
Aszerint, hogy a szakirodalomban általában milyen zeneterápiás eljárásokat fogadnak el,

megkülönböztetünk:
1. Aktív
2. Passzív zeneterápiát.
Az előzőekben ismertetett szempontok szerint azonban úgy kell ezt értenünk, hogy az aktív =
műalkotásterápia, a passzív = műélvezetterápia.
E két kategórián belül még további felosztás is lehetséges a résztvevők száma és formai
jegyek alapján:
- egyéni
- csoportos
További szempont, hogy a terápiában csupán zenét, vagy más művészetet is felhasználunk-e.
Eszerint lehetséges:
- tisztán zenei eljárás
- ötvözött eljárás.
Mindezekre az eljárásokra és formákra igyekszünk majd példát, módszert adni, hiszen a

zeneterápiás irodalom gazdagon tartalmaz ilyeneket. Ám az ötvözött eljárásokat nem
ismertetjük, mert azt gondoljuk, hogy túllépné keretünket, s ugyanakkor a sokféle változatot
ki-kimaga is tudása, vonzódása szerint megalkothatja.
A sok változat előnyeivel és hátrányaival a szerzők bőven foglalkoznak és eltérően
vélekednek. Abban azonban majdnem mindannyian megegyeznek, hogy a zeneterápiát inkább
a műélvezetterápiával kezdik. Ezt a sorrendet követjük
I. A ZENEÉLVEZETTERÁPIA FORMÁI
A közismerten passzív eljárásokat soroljuk ide, vagyis amelyek a zeneirodalom alkotásai

használják fel terápiásan. Ezeknek az eljárásoknak az alapelvét így fogalmazza meg
SCHWABE:
“A receptív (befogadó = passzív) zeneterápián azok a zeneterápiás technikák értendők,
amelyeknél a betegnek vagy a betegek egy csoportjának a terapeuta révén (orvos,
pszichológus, zeneterapeuta) technikai lejátszó eszközök (lemezjátszó, magnetofon)
segítségével egy terápiás céllal kiválasztott zenét nyújtanak.”
A. CSOPORTOS ELJÁRÁSOK
1. A receptív zeneterápia
A módszert Elzbieta Galinska (1974) leírása alapján ismertetjük. Igen könnyen követhető
módszer, ezért a zeneterápia kezdésénél kiválóan alkalmas.
Neurotikusokkal végezte ezt a technikát, csoportban. A csoport összetétele: 7-11 fő, teljesen
heterogén, nem, kor, diagnózis, személyiség és zenei műveltség szerint. A csoport nyílt.

A program 2-3 hétig tart. Heti egyszer másfél óra, ebből 30 perc a zene meghallgatására, a
többi a megbeszélésre van szánva.
A zenei anyag: főként komoly zene a barokktól az új romantikusokig, de modern zene is. A
Művek a fokozatosság alaptételéből kiindulva választandók ki a zene hangulatától és
dinamikájától, a hangzástól, tempójától és hangerejétől függően.
Alaptétel:
Az első mű alkalmazkodjék a hallgató aktuális, túlnyomóan uralkodó hangulatához. Ezáltal
könnyebben tulajdonít neki jelentést, és ezzel emeljük, hozzuk mozgásba a hangulatát.
A második mű már hosszabb, dinamikusabb, erőteljesebben differenciált a kifejezésében, és
drámai hangzású. Ennek az a feladata, hogy az emocionális megindultságot idézze elő és
ébressze fel a képzeletet. Ez a mű annyira fogja át az érzelemvilágot, hogy katartikus hatást
váltson ki.
A harmadik mű pedig hangulatemelő legyen. Az indulatok csitítására szolgáljon
Ez a hármas tagozódás ne legyen mindamellett sematikus. Lehet két zenei műből is a
programot összeállítani. De az első rész legyen nyugodt, lassú tempójú zene, a másodikban
fokozódhat a dinamika.
A zeneterápiás ülés kezdetén a gyors zene beiktatása nem szerencsés.
Ezzel a zenei programmal kedvező hatást érünk el: a deprimáltaknál, a pszichomotorosan
meglassultaknál, az aszténiás személyeknél és a pszichaszténiás szorongó neurotikusoknál és
az erősen dependens betegeknél egyaránt.
A műveket a terapeuta nem ismerteti, nem informál a zenei tartalomról, csupán bizonyos
szuggesztiókat ad, hogy a betegek gondolatait és gondolattársításait meghatározott irányba
terelje. A műről azt sem közli, hogy ki szerezte. Ezzel elejét veszi a negatív beállítódásnak: a
beteg előző ismerete, vonzódása nem játszhat szerepet.
Néha sor kerülhet zenei ismeretek közlésére is, hogy esztétikai érzelmek ébredését tegyük
könnyebbé, de ez nem jelenti, hogy a vitát ebben az irányban kívánjuk folytatni.
Az ülés lefolyásában bizonyos szerkezetet követünk. Az első mű meghallgatása után

következik a betegek közlése a meghallgatás alatt keletkezett érzéseikről, élményeikről.
Ekkor megpróbálunk értelmet adni annak, amit képszerűen átéltek. Majd a második mű
meghallgatása után újra ez a megbeszélés folytatódik, de az előzőekre is hivatkozva.
Megállapítjuk egyúttal a változást is az érzelmekben. Ez ugyanakkor a csoporttagok
interperszonális kapcsolatainak az alakítása is mert közben egymásnak visszajelentést adnak
érzelmeik változásáról, az itt és most folyó érzelmi élményeikről, amelyekben egyaránt
szerepe van a zenének és a megbeszélésnek.
A terapeuta szerepe nem elsősorban a zenei értelmezésben áll, hanem sokkal inkább abban,
hogy a betegeket lelki élményeikre összpontosítsa, ezáltal pszichoterápiás célokat érjen el. A
csoportban elfoglalt helyzete és tevékenysége változó, de sohasem meghatározó. Magatartása
non-direktív, a csoport összteljesítményét engedi érvényesülni, de ugyanakkor az egyének
megnyilatkozásait is.
Gondoskodik megfelelő légkörről úgy, hogy a betegek biztonságot érezzenek. Viselkedése
egyúttal minta is. A vitában, megbeszélésben alkalmazott technikákat négy kategóriába
sorolhatjuk:
Első: a beteg aktivitásának ösztökélése saját élményeinek közlésére, mely élményeinek

közlésére, mely élmény a zene hatására keletkezik. A terapeuta kérdései erre vonatkoznak. A
passzív tagokat közvetett módon vesszük rá a beszámolóra.

Második: a betegtől kapott beszámolókat, értesüléseket és megnyilatkozásokat gyűjtjük össze

a múltra vonatkozóan hasonló érzelmek, élmények után érdeklődünk.
Harmadik: A szuggesztiók által irányított zenei élmény feldolgozása történik ekkor. A

terapeuta ugyanis a betegek elképzeléseit azért sugallja, hogy a zene katartikus hatását jobban
előkészítse. Azt a belső indulati-érzelmi harcot serkentjük, amelynek vázlata ez lehetne: a mű
hőse válságban van, küzd, birkózik a nehézségekkel, végül legyőzi őket. Ennek kapcsán éli át
a beteg a zenével együtt saját nehézségeit, a belső harcot, e megoldás keresését és a
megtalálás után az örömet, hogy önmaga beavatkozhat életének, betegségének alakulásába. A
zene katartikus hatását felhasználhatjuk úgy, hogy fokozzuk a csoportfeszültséget, ha a
betegeket arra kérjük, képzeljenek el olyan helyzetet, amelyben akár ellazulni, akár
kirobbanni tudnak. Sugallhatjuk még az aktuális feladatokat: “Mit akarok én magamnál
megváltoztatni?”
- vagy: Képzeljék el azt a helyzetet, amelyben valamikor
nyugalmat és biztonságot találtak!
- vagy: (A csoportdinamikától és kohéziótól függően)
gondoljanak arra a csoporttagra, akit a legnehezebben értenek meg.
- vagy: Lehet a beteg zenei portréja a feladat, és ezt az utolsó
ülésen egy zenei művel szemléltetik.
Negyedik: értelmezési eljárások, amikor a fontos közléseket hangsúlyozzuk, kiemeljük, majd

szembesítjük a betegek megnyilatkozásait, először ugyanannak a betegnek különféle
megnyilatkozásait, majd pedig egymásét, amelyek többnyire hasonlók és most, a zene
hatására jöttek létre. Óvatosan kell értelmeznünk, mert a betegek biztonságérzetének
csökkenése zavarja az előrehaladást.
Nehézségek is jelentkeznek.
A betegek most kerülnek nagyrészt először érintkezésbe a komoly zenével, amelyet nehéznek,
érthetetlennek és ugyanakkor elit fényűzésnek tartanak. Az első üléseken fenyegetettnek érzik
magukat a zenét nem ismerők, a hozzáértők pedig rivalizálnak.
A zene olyan érzéseket ébreszthet, amelyeket a beteg szeretne elfojtani (halál, szorongás,
szomorúság) és ez az ellenállást fokozz.
A zenei anyagokat sokféleképpen élik meg. A vizuális élmények felbukkanásának hiánya

egyeseknél kisebbrendűségi érzést kelthet. Gyanakodhatnak, “acting-out”-okat
produkálhatnak és ezáltal fokozódik ellenállásuk a zeneterápiával szemben.
Vannak akik nehezen beszélnek a zene által felkeltett intim élményeikről csoportban.
A zeneterapeuta képzettsége is belejátszik a folyamatba. Ha a zene hatásrendszeréhez ért
jobban, akkor elsősorban a zenei hatásokra fordítja a figyelmet és kevéssé ügyel azok
pszichoterápiás feldolgozására. Ez is arra utal, hogy a zeneterápia feldolgozására. Ez is arra
utal, hogy a zeneterápia kontrollját egy munkacsoportnak kell elvégeznie.
Az alkalmazható zenei példák:
Beethoven: c-moll zongoraszonáta, op. 111/2.tétel)

(a két részletű zenei programban),
Beethoven: Egmond-nyitány – a második részben a

harmadik kategóriánál,

Beethoven: A-dur zongoraverseny, ugyanilyen módon,
Liszt: Les Préludes, Tasso, Mazeppa – ugyancsak

A harmadik kategóriánál - a hős és a küzdelem
Schubert: V. szimfónia 1. tétele (harmadik kategória:
Mit akarok én magamnál megváltoztatni?)
Oratórium, orgonamuzsika (a harmadik kategóriában a

Csoportra gondolásban).
2. Élményközpontú zeneterápia
Saját gyakorlatunkban több mint másfél évtizedes munka eredményes munka eredményeként
alakult ki ez a módszer. Jellegét tekintve inkább a szocioterápia területére tartozik, mint a
pszichoterápiára.
Abból az alapgondolatból fejlődött ki, hogy a pszichotikus beteg élményvilága a kórházi

kezelés alatt elsivárosodik és ez a társadalom, a visszailleszkedés gátja lehet. Kézenfekvőnek
látszik tehát, hogy betegeinket minél több érzelmi hatásnak tegyük ki, hogy ezt a
“hospitalizációs ártalmat” megállítsuk vagy megfordítsuk.
Ebben a zeneterápiás formában azt a célt igyekeztünk elérni, hogy a zene - mivel elsősorban
érzelmekre ható művészet – a lehető legteljesebb mértékben tudjon behatolni a betegek
érzelmeibe, élményeibe. A zene váljon élménnyé a beteg számára.
A zeneterápiás csoportot alkotó betegek több éve kórházban tartózkodó pszichotikusok,
Többségükben schizofrének. A csoport nyílt, alkalmi szerveződésű, de a betegek egyéb
csoportokban is (munkaterápia, kreatív terápia, pszichoterápia stb.) részt vesznek. Ezért
nagyjából, felületesen már ismerik egymást.
A zenei foglalkozás ideje hetenként egyszer 60-70 percet tesz ki, mindig ugyanazon nap
ugyanazon órájában, de a munkaterápiás időn kívül, vagyis szabadidőben.
A foglalkozás egész menetét a terapeutának előre meg kell terveznie. Ehhez figyelembe kell
vennie a betegek állapotát, zenei képzettségét is. Egy kórházban vagy intézetben a népesség,
átlagműveltségét kell alapul vennünk. Ez pedig korunkban nem teszi lehetővé a komoly zenei
művek alkalmazását azonnal a terápiában. Úgy is mondhatnánk, hogy szocializálnunk kell a
betegeket a zenei élményre. Közvetlenül adódik az ötlet, hogy zenei ismeretterjesztéssel kell
ezt elérnünk. Ez azonban nem vált be, még az egészséges népességnél sem a kívánt
mértékben. Azért gondoltunk arra, hogy a foglalkozáson keletkezett élménynek kell a
vonzerőt képviselnie, hogy a betegek részt vegyenek. Tehát nem ismeretet, hanem élményt
kell nyújtanunk.
A bevezető szakaszban ehhez legjobban a vokális művek illeszkednek, vagyis főként az

operák. A történet, a cselekmény, mely azonos síkon mozog, mint a regény vagy elbeszélés -
amikről a betegeknek általában van élményük – a zenei kísérlettel észrevétlenül lopódzik be a
betegek élmény-együttesébe és így magával ragadja őket. A magyar vidéki környezetben
szervezett intézeten egy-két évig kell ilyen módon csalogatni a hallgatókat, hogy a zenei
foglalkozás megfelelő vonzást gyakoroljon a betegekre. Majd e “szocializációs szakasz” után
lehet áttérni a hangszeres zenére.

Ajánlatos időnként visszatérni az operákhoz akkor is, amikor a népesség nagy része
megváltozik az intézetben vagy osztályon. Ekkor a betegek kívánságát is figyelembe
vehetjük. De ne engedjünk a kísértésnek: az operett ne engedjük ennek a foglalkozásnak az
anyagába. Ha engedményt teszünk, azzal a veszéllyel jár, hogy az már nem zeneterápia lesz,
hanem valamilyen más szocioterápiás eljárás. Egy intézet életében lehet ilyen foglalkozás is,
de ez más hatásokat és más módszert kíván, mint a zeneterápia. Ebben a bevezető szakaszban
használható művek:
Erkel: Bánk bán,

Kacsóh: János vitéz.
A már közismert melódiákat hamar felválthatjuk más művekkel. Folytathatjuk a sort

operákkal. Így Verdi, Rossini, Mozart operáival, de Puccini, Gounod, Muszorgszkíj műveivel
is.
Mindez azonban attól függ, mennyire tudja a terapeuta az élményt megteremteni.
Elsősorban is feltételeket kell létrehozni és alkalmassá tenni a zene befogadására: megfelelő
hangerejű, tiszta, élvezhető hangzású lemezjátszón kívül a terem legyen alkalmas bútorokkal
ellátva (pl. ne nyikorogjanak a székek). A kényelmes fotelok viszont inkább alvásra
csábítanak, mint zenehallgatásra.
A terapeuta legnehezebb és legszükségesebb feladata: a csend megteremtése és fenntartása

mindvégig. Ahol 25-30 ember egy órát tölt el, az apró mozgások zaja is naggyá duzzadhat.
Főként akkor nagy ennek a veszélye, amikor nyugtalan beteg akad a csoportban. Egyedül ő
tönkre tudja tenni a zenei élmény létrejöttét, esetleges hallucinálásával, motoros késztetésével.
Ezért ajánlatos elég szigorú szabályokat megfogalmazni már kezdetben, és a többség
érdekében el is fogadtatnunk. A tapasztalat azt igazolja, hogy szívesen és örömmel fogadják
el a látszólag egyeseket sújtó rendszabályokat, ha azért a foglalkozáson valódi élményt
kapnak. Rendkívüli erőfeszítést kíván ez a foglalkozás időnként a betegektől, de egyszer sem
panaszkodtak a szabályok szigorúsága miatt, sőt inkább azért, mert nem elég szigorúak (Néha
elnéztük a csendes távozást.).
Ilyen szabályokra gondolunk: nincs dohányzás, mással foglalkozni tilos (pl. horgolással), tilos
széket mozgatni, cukrot szopogatni stb.).
A szabályok nem elriasztanak, hanem presztízst adnak a foglalkozásnak.
A foglalkozás vezetése már nem igényel ilyen erőfeszítést a terapeutától. A teljes opera - csak
magyar szövegű ! - meghallgatása fölöslegessé is teszi a terapeuta akadékoskodó szereplését.
Csak a foglalkozás elején és végén kell fellépnie. Az opera előtt néhány kérdéssel tájékozódik
s jelenlévők ismeretéről. Nem kikérdezés ez, csupán olyan irányú kérdések megválaszolása,
amelyek a mű keletkezésére, korára, szerzőjére vonatkoznak. A kapott ismereteket kiegészíti,
esetleg pontosítja. Ez nem lehet 4-6 kérdésnél több. Majd ezután az opera meghallgatására
hangol néhány szóval. Pl.: Fűződik-e valakinek élménye az operához? Ki milyen részt ismer
belőle? A cselekményt nem érintve felhívja a figyelmet a problematikára. Pl.: a Bánk bán-ból
kiemeli a kegyetlenség és ártatlanság zenei ábrázolását, a főhős küzdelmét.
Ajánlatos azonban nem teljes operákat alkalmazni, mert azok több ülésre nyúlnak és egy
ülésen nem alakítható ki teljes értékű élmény. Az opera-keresztmetszetek sokkal
alkalmasabbak. Egy-egy lemezen 40-50 perces zenei anyag van. A részletek közti cselekmény
ismertetését a terapeuta végzi, ami lehetősége kínál neki a zenei élmény alakítására, a
hallgatók felkészítésére a váratlan fordulatokra, a tragédiára (Tapasztalatunk szerint a Bánk
bán-t és a János Vitéz-t keresztmetszetben nem elég a betegnek bemutatni. A teljes művet
kívánták – és ez nem okozott különösebb gondot.)

A mű keresztmetszetének meghallgatása után a terapeuta teret ad a személyes élmények

megfogalmazásának. Ez döntő mozzanat – nélküle nem lehet befejezi a foglalkozást. Az itt és
most létrejött élmény után érdeklődik, esetleg besegítve egy-két kérdéssel. Várja a
véleményeket, az első reakciókat. A hallgatók spontán tartják fel benyomásaikat a zenével
kapcsolatban. A terapeuta a benyomásokat, a megnyilatkozásokat szembesíti, összegezi és
végül értékeli a hallgatók munkáját: a figyelmet, a hozzászólásokat. És a legközelebbi műsor
közlésével fejezi be a foglalkozást.
A második szakaszon már csak hangszeres zenével foglalkozunk. A módszer kissé módosul. A
foglalkozáson a csend megteremtése után a terapeuta nem érdeklődik és nem is ad
információt. Csupán néhány szóval hangulatot teremt a mű befogadására, a csoport
összerendezésére. Pl. “Megint együtt vagyunk egy új élmény befogadására. Mindenki jól érzi
magát? Van helye mindenkinek? Helyezkedjünk el kényelmesen, mert most 20 percig
csendben, mozdulatlanul kell ülnünk! Igen? Akkor most hallgassuk meg, milyen érzelemről
beszél, miről szól nekünk ez a zene. Figyeljük csak meg” És ekkor indítja a zenét. Az első
tétel meghallgatása után csendben várja a megnyilatkozásokat. A betegek a képszerű leírásnál
maradnak általában - és így próbálják megfejteni a zene mondanivalóját. A csoportból már 3-
4 azonos tartalmú megnyilatkozás jelzi, hogy együtt haladnak a zenével. Ez elég alap arra,
hogy tovább lépjünk a második tételre. Így jutunk el a mű teljes meghallgatásáig. A végén a
terapeuta összegzi a megnyilatkozásokat a zene gondolati, érzelmi menetéről. Csak nagy
általánosságban marad és nem konkretizál. Közben újra lehetővé teszi, hogy kiegészítsék.
Majd érdeklődik az iránt, ki, melyik részletet érzi legkifejezőbbnek. Érdemes szemléltetésül
néhány akkordot le is játszani. Miután sikerül a mű egységes érzelem-áramlásának a képletét
megtalálni, felszólíthatja a csoportot a mű újra meghallgatására: ellenőrizzék most közösen,
jól állapították-e meg ezt a képletet (Mindez persze csak rövidebb műveknél valósul meg egy
órán belül). Ennek a szakasznak a legalkalmasabb zeneművei az un. programzenéből
tevődnek ki. Ilyenek: Smetana: Moldva (de az egész Hazám ciklus), Grieg: Peer Gynt,
Berlioz: Fantasztikus szimfónia, Faust elkárhozása, Beethoven: V. és VI. szimfónia, Liszt:
Les Préludes, Muszorgszkíj: Egy kiállítás képei, Debussy: A tenger, Vivaldi: A négy évszak,
stb.
A harmadik szakaszon a módszer igen hasonlít Galinska módszerére. Az eltérés főkét a

feldolgozásban van. A zenei anyag ekkor már azok a művek, amelyek kevés kapaszkodót
adnak a dallamív, vagy zenei mondanivaló megközelítésére. Ide főként a kamaraművek
tartoznak, de sok más egyéb mű is.
Az élményközpontú zeneterápiánál nem tagadjuk, hogy elsősorban esztétikai érzelmet

akarunk kelteni, de nem azzal a módszerrel, hogy műelemzést végzünk. Ez az iskolai
nevelésmódszere. Hanem olyan körülményeket teremtünk, hogy a mű befogadhatóvá váljék,
természetesen kinek-kinek más mélységben. Azt sem tagadjuk, hogy a katartikus élmény csak
ritkán születik meg. De azt állítjuk, hogy ez a zenei élmény megteremthető. Ehhez azonban
szükséges a terapeuta aktív munkája: szervezési készsége, zeneszeretete, saját zenei
élményének diszkrét közvetítése, a tudatos kontroll, hogy ne nehezedjék rá a csoportra sem
élményével, sem ízlésével. Ne manipulálja a tagokat, hanem csak biztonságos kalauz legyen a
zene átélésében.
Szükséges még az is, hogy ő is adja át magát a zenének, hogy a pillanatnyi hatás, a csoport
légköre, az itt és most spontaneitása őt is hatalmába kerítse, vegye át a csoport reagálásnak az
ütemét és módját.
Kétségtelenül, hogy a módszer hiányos, mert elhanyagolja az asszociatív anyag feldolgozását.
Ezért veszélyeket rejthet magában. De ezeket a veszélyeket megszünteti az a körülmény, hogy

egy pszichoterápiásan irányított gyógyítás keretében helyezkedik el. A csoport-foglalkozáson

szerzett élmény másutt, a pszichoterápiás ülésen feldolgozásra került, vagy pedig egyéb
lehetőségek adódnak, a kontroll megteremtéséhez.
3. A reaktív zeneterápia
Az élményközpontú zeneterápia pszichotikus betegeknél hozhat jó eredményeket. A

neurotikusoknál egy másik módszert tart eredményesnek MEYER és SCHWABE: a reaktív
zeneterápiát. Lényege: egy pszichoterápiás közegben folyik neurotikusokkal egy verbális
csoport-pszichoterápia, ahol a csoport-beszélgetés közben zenét is használnak. A csoport 6-8
főből áll, félig zárt. Naponta egy órában üléseznek és verbális terápiát folytatnak. A hét egyik
napján másfél órás zeneterápiás ülésen vesznek részt. A betegek körben ülnek, nincs tehát
módjuk mással foglakozni, mint beszélni, mindarról, ami most itt eszükbe jut. Nem lehet
dohányozni és enni. A csoport-pszichoterápiás ülés az általánosan ismert normák szerint
zajlik. Tartalmában a “tünettől a problémáig” vezető utat zárja be.
A csoport 8 hétig van együtt, kb. 40 ülésen vesz részt.
A zeneterápia sajátossága abban rejlik, hogy a csoport egy intenzív emocionális élmény révén
speciális módon strukturálhatóvá válik. A zene ugyanis testi-lelki reakciókat idéz fel,
amelyek a tagokat állásfoglalásra serkentik, vagyis a betegek ennek kapcsán általában magas
fokban kóros pszichodinamikus folyamatokat fejeznek ki. Az átélt változásokat
összefüggésbe hozzák a zene érzelmi alaptónusával. Ezt követik a gondolattársítások a
múltbeli és jelenlegi konfliktusokkal teli helyzethez. Főként a tudatból kiszorult traumatikus
élményekről van szó, amelyek a zene révén közel kerülnek a megfogalmazáshoz. Ezáltal a
lelki zavar alapját képező élmény korrigálható.
Példa: Mozart török indulóját hallgatják meg, majd a terapeuta megkérdezi, mi zajlott le a
hallgatókban. Egy női hallgató úgy véli, hogy őt a zene kigúnyolta és azt társítja hozzá, hogy
mint tanítónőre ugyanúgy hatnak rá a társai is. Sekélyesnek, probléma nélkülinek tartja
pedagógustársait. Egy másik csoporttag viszont a terapeutát okolja, hogy a gyomorfájdalmait
a zenével még fokozta. Egy másik beteg a félelemről beszél. Két másik tag pedig azt közli,
hogy azonosulni tudnak a zenével és jól ellazultak. Ezt a zenéhez való viszonyt tárgyalják
tovább. Ki miért, hogyan viszonyul a zenéhez és mi lehet ennek az oka. Az első beteg irányt
ad a csoportos beszélgetésnek, ketten támogatják, majd a többiek a zenével való konfrontációt
folytatjk. Így az eltérő álláspontokkal, mint realitásokkal szembesülnek.
Lényegében a zeneterápiának itt az a célja, hogy a pszichodinamikus folyamatokat stimulálja.
Indikációs területe főként azoknál a betegeknél van, akiknek a személyiség-struktúrája
megnehezíti a csoportmunkát. Ilyen jelenségek felbukkanásakor, mint racionalizálás, a
konfliktusok tagadása, a szomatogén elmélet hangoztatása, az indulati blokk, a csoport
fejlődése megreked. Ebben a helyzetben van szükség erre a terápiás formára. Egyénileg azok
a betegek mutattak érzékenységet erre a terápiaformára, akiknek pszichoszomatikus zavaraik
voltak, az “emocionálisan analfabéták”, akik ellenállásai alapján alig otthonosak az érzelem
nyelvében. Használható még azoknál, akik a “szelektív figyelmetlenség” révén a
csoporthelyzetben nem észlelik a kellemetlen ingereket és az értelmezéseket.
De ellenjavallt azoknál a depressziósoknál, akiknél a zene elszigetelődési tendenciákat erősít
meg.
Ezért is fontos a terápiás miliő. A zene által felébresztett reakciókat egyénileg feldolgozni
nem lehet, hanem csak csoportban. Aztán nehéz úgy válogatni a betegek között, hogy
véletlenül se kerüljön be olyan tag a csoportba, akinek az ellenjavallata csak később derülhet
ki. Ezért nem használható rutin eljárásként: Nagy a veszély, hogy olyan szellemet idéz fel a
bűvészinas, amelyet megfékezni, visszaparancsolni már nem tud.

A zene megválasztása már nagyban megóv a veszélyektől. Elsősorban ne legyen olyan zene,
amely intenzív érzelmi reakciókat vált ki és széles körben kelti. Előnyös az olyan zene, amely
aktivizál, dallamos és ritmikus. Jó, ha már a zenei anyag előzőleg ismert. Pl. Haydn és
Mozart bevezető vagy záró tételei. De használható még Schubert IV. szimfóniájának 2.
tétele, Brams B-dur zongoraversenyének 3. tétele, Csajkovszkij C-dur vonós szonátájának 3.
tétele, de csak speciális csoportoknál, ahol biztosítva van:
1. az érzelmi reakciók feldolgozása,

2. a társas kommunikációs kapcsolatokon kívül nem kerülnek a betegek.
A terapeuta kezében a reaktív zeneterápia hatalmas eszköz a pszichodinamikus és

kommunikatív folyamatok stimulálásában, ha egybekötjük a szigorú indikációval, a reakciók
feldolgozásával, vagy legalábbis lehetőségével és nagyon sűrű kommunikációs miliőbe.
Ideggondozó vagy szakrendelő körülményei között a reaktív zeneterápia csak egyéni
kezelésben folyhat.
4. Regulatív zeneterápia
Ennek a terápiareformnak a nevét szintén Christoph SCHWABE adta. A célja ennek a

módszernek az, hogy a személyiség különböző funkcióit állítsuk helyre, javítsuk ki. A
regulatív jelző erre utal.
A szerző négy feltételhez köti ezt a módszert. A reguláció csak akkor jön létre, ha ezt a négy
feltételt teljesítjük.
Első feltétel: olyan magatartásmódok megtanulása a cél, amelyek a pszichofizikai

hibafeszültségek regulálásához vezetnek.
Második feltétel: az indikáció, neurotikusoknál, a szív és a keringési rendszer, a gyomor

és a béltraktus funkcionálisan feltételezett zavarainál, ami rejtett hibafeszültségek
következménye. A teljesítmény összeomlásánál, és olyan gátlásoknál az érzelmek
kifejezésében és élményekben, amely gátlások főként racionálisan irányított, kényszeres és
retardált személyiségekben fordulnak elő.
Harmadik feltétel: a krónikussá vált neurotikusoknál a regulatív terápiának csak a patogén

releváns konfliktustartomány feldolgozása után szabad következnie. A nem krónikus
neurotikusoknál viszont csak akkor alkalmazható, ha a pszichodiagnosztika biztosította arról,
hogy nincsen kényszeres neurotikus tényező. Ez szolgálja, hogy a regulatív zeneterápia nem
vezet a konfliktus kirobbanásához, ami erős affektív reakciókkal kapcsolódhat össze, s
amelyeket alig lehet ezen a terápiaformán belül feldolgozni.
Negyedik feltétel: Magasabb terápiás hatásnak felel meg a regulatív zeneterápia, mint más
relaxációs eljárások, pl. autogén tréning, ha a várakozási szorongást az ellazítás haladása
révén kioldjuk és ezzel hibás feszültségek kialakulását meggátoljuk.
A szerző zenei anyagot nem ismertet, hiszen a program összeállítása függ indikációktól, a
személyiség hibás szerveződéseitől, az alkalmazott egyéb pszichoterápiáktól.

Azért tartjuk mégis fontosnak ennek a formának ismertetését, mert jól mutatja azt a hatás-
regisztert, amely a zeneterápiának tulajdonítható, ugyanakkor azt a feltételrendszert is,
amelynek kidolgozása minden eljárás bevezetésekor alapvetően fontos.
5. Társításos zeneterápia
A módszert Jacques JOST írja le, amely nem elégszik meg egy mű meghallgatásával, hanem
különböző zenei műveket társít egy programban. Úgy véli, hogy nemcsak a zenei művek
érzelmi hatását kell kihasználni, hanem a társításukban lappangó érzelmi hatást is.
Mindenekelőtt három célkitűzést fogalmaz meg, amelyeket minden csoportos zeneterápiának
el kell érnie:
1. Tegye lehetővé a betegek, hogy felfedezze a zene különböző érzelmi hangsúlyú

formáit, amelyek nem szükségszerűen egyeznek meg vérmérsékletével, vágyaival és
ízlésével. Tudatosodjon benne a kedvelt zene sokfélesége.
2. Könnyítse meg a verbalizálást, a kommunikációt a zene felidéző hatalmáról szóló

kommunikáció-csere révén azáltal, hogy megjelöli kedvenc zenéjét a művek
meghallgatása során.
3. Tegye lehetővé a terapeutának a beteg problémáinak elmélyítését, miközben

megpróbálja elismerni, miért ez vagy az a beteg ezt vagy azt a zenét.
A módszer abban áll, hogy érzelmi hatékonysága szerint előre kiválasztott zenei részleteket
társítunk össze (ezt a válogatást előre elvégzi ez munkacsoport, amely aztán a műveket
egyfajta leltárba veszi, ahol külön kategóriákba sorolják a műveket. Pl. klasszikus,
romantikus, modern stb. Ez a leltár aztán az egyéni vagy csoportos zeneterápia részére
rendelkezésre áll. Minden művet kis jellemzéssel látnak el, ahol feltüntetik a mű érzelmi
hatását, zenei jellemzőit, pl. ritmikus vagy dallamos). Minden társításban két mű szerepel: az
“A” rész lehet egy ritmikus zene, a “B” rész akkor egy dallamos zenéből áll.
A két részletet egymás után hallgatja meg a csoport, szünet nélkül. Ezután a társítás után egy
kérdőíven a csoporttagok megjelölik, melyik részlet tetszett a legjobban.
A társítás ugyanolyan értékű zenét foglal magában.
Vagyis:
- csak a “mű érzelmi állapota” számít a figyelembe vételnél;
- Az “A” ás “B” részletek által keltett érzelmi állapotok legyenek

egymáshoz közeliek, de mégis eltérőek. Pl. ha az “A” részlet
szomorúságot kelt, a “B” részlet nosztalgiát ébresszen.
Néha ajánlatos ellentétes műveket társítani is pl. szomorút és vidámat. A reakciók így
érdekesek lesznek. De vigyáznunk kell a művek folytonosságára, még ha a részletek eltérőek
is. Egy mű vagy részlet meghallgatása nem tarthat tovább öt percnél. Vagyis egy társítás-pár
mindössze tíz percig tart. A két részlet között az eltérés nem csak a ritmus és dallam
tekintetében van meg, hanem hangerőben is. Ezért az összeállításnál ügyelnünk kell a
váltásokra. Pl. ha az “A” részben nagy hangerejű, ritmikus zene van, a “B” részben dallamos
és viszonylag halk zenét használjunk. A következő társítás pedig “A” részében dallamos és
nagy hangerejű zenével kezdődjék. Ez a válogatás mind a négy társításra érvényes, vagyis egy
foglalkozás anyagára.

Az ülések tematikáját különböző jellegű zenei művek alkothatják, de ülésenként mindig

ugyanaz. Pl. csoportosíthatjuk az ülések anyagát a következő beosztásban:
- könnyű zene
- romantikus zene,
- modern zene
- operák,
- dalok, sanzonok.
Az ülések számát magunk határozhatjuk meg a kívánt céltól és a betegek állapotától függően.
A negyedik-ötödik ülés után megkérhetjük a résztvevőket, hogy maguk társítsanak össze
műveket a következő ülésre. Az egyéni izlések növelik a lehetőséget a párbeszédre és a
kommunikáció-cserékre. A tagokat ugyanis izgatja, kinek miért tetszik ez vagy az a zene.
Néhány példa a társításra:
1. példa A. Tanhausser-nyitány - Wagner

B. Panis Angelicus - Pranek C.
A. I. orgonahangverseny - Haendel
B. C-dur toccata - adagio- - J.S. Bach
A. Moldva - Smetana
B. Pstorale szimf. 5. rész, a pásztordal - Beethoven
A. Yesterday - Chappell
B. Hattyúk tava - Csajkovszkíj
A. Nabucco-bev. Kórus - Verdi

B. VI. magyar tánc - Brams
2. példa A. A nagy induló a Tannhacuserből - Wagner

B. Csipkerózsika, Panoráma - Csajkovszkíj
A. A zsidók kórusa a Nabuccóból - Verdi

B. Győzelem - D. Julien abbé
A. Kánon - Pachelbel
B. Ária - J.S. Bach
A. 4 o. szimfónia - Mozart
B. IV. hegedűverseny - Paganini
A. Az új világ szimfónia – allegro, finale - Dvorzsák
B. I. concerto - Csajkovszkíj
3. példa: A. A-dur balett-szvit - Lully, J.B.

B. Tüzijáték-szvit, nyitány - Haendel
A. Requem,op. 48.Agnus Dei - Pauré

B. Motetta – Adorémus - Monteverdi

A. Medea-férfikórus és zenekar - Xenakis

B. Szonáta gordonkára és zongorára - Debussy
A. F-moll szimfónia - D.von Dittersdorf

B. Shzonáta, fuvolára, altra és hárfára - Debussy
A. Feléd, ígéret földje - Julien

B. Infanteria ligeria - Combelle
B. EGYÉNI ELJÁRÁSOK
1. Reaktív egyéni zeneterápia
Ez a módszer lényegében a csoportos formánál ismertetett elvek szerint zajlik le.

Indikációs területe: csak krónikussá vált neurotikusoknál használható, természetesen a
pszichoterápiás kezelésen belül. Ezért meg kell választanunk az alkalmazás időpontját. Ebből
a szempontból alapfeltétel, hogy a kezelés első lépcsőfoka után következhet. Az időbeli
eloszlása is fontos, mert hiszen csak egy-két hét áll rendelkezésre a kezeléshez.
A célja az, hogy érzelmi-dinamikus reakciókat váltsunk ki azért, hogy a beteget szembesítsük
sajátosan neurotikus konfliktusával. A zenei anyag kiválasztását a terapeuta végzi a páciens
állapotának, a kezelés eredményeinek figyelembe vételével.
Ezt a módszert is SCHWABE dolgozta ki.
2. Egyéni társításos zeneterápia
A csoportos módszertől lényegesen eltér ez az eljárás. Amíg ott két mű vagy részlet társítását
javasolja a szerző J. JOST, itt három részletet tart célszerűnek. A műveket itt ebben a
sorrendben kell összeállítanunk, függetlenül a beteg személyiségétől, diagnózisától:
Az első: idézze fel a beteg lelki problémáit (ehhez olyan zenét kell
választanunk, amelynek jellege megegyezik a beteg lelki
állapotával).
A második: legyen benne elég sok dallam és harmónia, hogy ezáltal

semlegesítse az első hatását.
A harmadik: valósítsa meg a kívánt hatást, stimuláljon vagy nyugtasson,

természetesen a lehetséges reakciók minden árnyalatával együtt a
kiválasztott mű és a beteg reakciói szerint.
A módszert azzal magyarázza a szerző, hogy mindenki szívesen hallgatja azt a zenét, amely
kapcsolatban áll saját problémáival. Ha tehát ezt sikerül jól megválasztanunk az első műnél,
akkor szoros azonosulás jön létre a befogadó és a zene között. Kedvező esetben a beteget is
megkérhetjük, hogy válassza ki az első részletet. Egyébként ezt a terapeutának kell
elvégeznie. A már ismertetett repertoárból kiválasztja a személy ismeretében a megfelelő
zenét. Ha mégsem talál, akkor neki kell rögtönöznie, - ha nem is zenét, de a repertoárban nem
szereplő művek közül neki kell találnia valami alkalmas részletet. Ha jól választott, akkor az
első részlet erős szorongási, sírási reakciókat vált ki néha, tehát jól kell figyelnünk a betegre,
esetleg meg is rövidíthetjük a zenei anyagot.

Közvetlenül utána a második mű következik. E nyugtató, biztonságot sugárzó zene legyen.
Azt kérjük a betegtől, hogy a lehető legnagyobb kényelemben helyezkedjen el, próbáljon meg
minél jobban ellazulni. A harmadik művet szünet közbeiktatása nélkül hallgattassuk meg. Ez
derűt, nyugalmat, csendet árasszon, vagy a terápiás cél szerint esetleg dinamikát,
kibontakozást, győzelemérzést, diadalt, természetesen a lehetséges reakció-árnyalatokkal
együtt.
Már 4-5 ülés után észrevehető a beteg tudatosítása, amely a kívánt cél felé mozdítja,
könnyebbé válik a kommunikáció, újra kondicionálódik rá és így kibontakozik. A beteg
viselkedése, szándékai és tervei jelzik, hogy feloldódott a zár. Néha az történik, hogy az eddig
kedvelt zene helyett újabbakat kedvel még. Ezt a lélektani változást azután visszacsatolhatjuk
egész fejlődéséhez, újabb kommunikációs lehetőséget láthatunk ebben. “Ez az egész egyéni
technika szerintünk a leghatásosabb – állapítja meg a szerző -. A beteg valóban alá van vetve
a kívánt zenei hatásoknak, saját lelki állapota szerint a személyes műveltségét is figyelembe
véve.”
A zenei hatás vizsgálata
Itt kell megmutatnunk azt a kérdőívet, amelyet E. LECOURT dolgozott ki a zenei élmény
vizsgálatára. Az űrlap nemcsak a hatáshoz ad támpontokat, hanem árnyaltabbá teheti a zenei
anyagok kiválasztását is, mind az egyéni, mind a csoportos formákban.

A zene érzelmi hatásának vizsgálata a személyiség függvényében
Név:……………………………………… kelt:…………………………………………...
Neme:…………………..életkora:…….. lakcím:……………………………………….
Családi állapota:……………………….. gyerekek száma:…………………………...
Szakmai tevékenysége:………………………………………………………………………
Kiegészítő tevékenysége:…………………………………………………………………….
Ma (a hallgatás napján) Ön
vidám - szomorú - meghatározatlan
ideges - nyugodt
Szokás szerint Ön optimista - pesszimista
Végzett Ön zenei tanulmányokat?…………………………………………………………..

Mennyi ideig?………………………………………………………………………………….
Játszik hangszeren?………………….. Milyenen?……………………………….
Van lemezgyűjteménye?……………………………………………………………………..
Kik a kedvelt zeneszerzői?…………………………………………………………………..
Három művet idézzen kedvenc zenei művei közül:……………………………………….
(klasszikus vagy modern)…………………………………………………………………….
Az alábbi szerzők közül húzza alá azokat, akiket ismer:
Bach Bartók Beethoven Borodin Corelli Faure

Franek Haendel Haydn Wagner
Az alábbi művek közül húzza alá azokat, amelyeket ismer:
Saint-Sacns: C-moll, 3. szimfónia

Beethoven: V. (a császár) zongoraverseny
Csajkovszkíj: A hattyúk tava
C. Franek: Psyché
Dvorzsák: Új világ szimfónia
Bach: Air a D-dur szvitből 2. sz.
Ponchielli: Az órák tánca
Mozart: Ave verum
Wagner: Lohengring – előjáték
Csajkovszkíj: B-moll zongoraverseny
___________________________________________________________________

Az űrlap második oldala.

Ide ne írjon semmit!
Cím:
A meghallgatott mű részlete:
Zeneszerző:
A lemez jegyzéke és hivatkozási adatok:
Zenei műveltség?
Feltűnő vonások:
__________________________________________________________________
Affektív állapotok Erősségi fokozat
1 2 3 4 5
___________________________________________________________________
Szomorúság
Nosztalgia, emlékezés
Megnyugvás, relaxáció
Remény
Derű, szárnyalás
Nagyság-érzés
Az erő és diadal érzés
Vidámság, öröm, ujjongás
Összeroppanás, nyomasztó érzés
Feszültség, idegesség
Esztétikai érzés, a szép érzése
Egyéb
Mit váltott ki Önben ez a mű?

II. A ZENEALKOTÁS-TERÁPIA FORMÁI
A fogalom egyértelműsége végett meg kell jegyeznünk, hogy ide olyan terápiás formákat
sorolunk, amelyben a hangkeltést a résztvevők végzik. Ez természetesen lehetséges előre
megírt partitúra szerint, vagy improvizálásból. Néhány szerző ugyanis leszűkíti a fogalmat:
egyrészt az állítják, hogy művészi hangkeltésre van szükség és ez csak zenében képzett
személyektől várható el,
másrészt új művek létrehozását kívánják meg.
Szerintünk itt csupán az a fontos, hogy a hang létrehozásában a terápiában résztvevők

cselekvő módon működnek közre. Vagyis a tagok aktívak. Ezért is hívják ezeket a terápiás
eljárásokat aktív zeneterápiának.
A partitúra szerinti hangkeltésben a betegnek alkalmazkodnia kell egy sor előíráshoz,

amelynek ismerete szükséges. Ez a körülmény valóban nehézzé, vagy csaknem lehetetlenné
teszi az alkalmazását a terápiában. Ha mégis használjuk, akkor is elsősorban szocioterápiás
közegben és céllal. Hangszeren játszani tudó, vagy ének képzettségű betegek vehetnek ebben
részt. Számukra az előírások olyan kötöttséget jelentenek, amelyben saját, közlésre szánt
gondolataikat is ki tudják fejezni, ám csak nagyon áttételes formában. De azáltal, hogy
felidéznek eddig már ismert dallamokat és zenei műveket, elmélyítik, intenzívebbé teszik a
zenei hatást. Aktivitásuk révén jobban belehelyezkednek a zenei élménybe, átélik annak
minden kis részletét. Minden bizonnyal igaz tehát, hogy ezek a terápiás formák nagyobb
hatást gyakorolnak a résztvevőkre, mint a passzív zeneterápia formái.
A személyiség szabad megnyilatkozását teszi lehetővé az improvizálás. Ennek terápiás
alkalmazási területe jóval szélesebb. A zenealkotás-terápia formái között is elkülönítjük a
csoportos és az egyéni eljárásokat. Most célszerűbbnek látszik az egyéni formákkal
kezdenünk.
A. EGYÉNI ELJÁRÁSOK
1. Egyéni kommunikatív zeneterápia
Az argentin zeneterapeuta BENENZON abból az alapelvből indul ki, hogy minden embernek
meg van az én-azonossága. Minden ember – természetesen a lelkileg egészséges - rendelkezik
egy olyan tudattal, amelyben önmagára vonatkoztat minden külső és belső eseményt és ennek
a vonatkozási pontnak a lényegében áll az az élménye, hogy ő önmagával azonos. Ez az én-
azonosság az élet során alakul ki és erősödik meg.
Ebben a folyamatban részjelenségként szerveződik meg mindenkiben saját hang-azonossága

is. Hiszen jól ismert jelenség, hogy embereket hangjukról is megismerünk. De nemcsak a
beszédhanggal, hanem minden olyan hanggal való azonosságot is ért a szerző, amelyekkel az
egyén méhen belül vagy az élet első szakaszában találkozott és azokat mint mintákat
elfogadta és azonosult velük. Ebből a gondolatból alakította ki az ISO-elvet (Identité Sonorc).
Ha tehát azt akarjuk a zeneterápiában elérni, hogy a megzavart kommunikációt kiigazítsuk,
akkor minden egyénnél ezt az ISO-t, hangazonosságot kell feltárnunk.
A terápia így a hang vagy zenei anamnézissel kezdődik. Mindazokra a hangingerekre és

hangemlékekre kíváncsiak vagyunk, amelyek hozzájárultak a hangazonosságához. Ennek

megfelelően a zeneterápiában nemcsak zenei hangokat használ ez az eljárás, hanem zörejeket,

zajokat is.
A zeneterápiás ülést három szakaszra osztja.

Az első szakaszon jön létre a bemelegítés és bizonyos katarzis is. A bemelegítés állhat abból,
hogy a zeneterapeuta néhány hangszert vagy hangkeltésre alkalmas eszközt helyez a beteg
környezetébe. A beteg ezek közül választ egyet. Majd a terapeuta arra kéri, hogy adjon vele
hangot. A beteg ekkor hangot kelt, amely bizonyos ritmus szerint történik. A terapeuta néhány
egyszerű ritmust ismételtet meg ezután. Majd újra megkéri a beteget, hogy most saját ritmusa
szerint próbáljon hangot adni néhány másodpercig. Így a beteg, ha nem túlságosan gátolt,
megkönnyebbül a hangadástól, megszabadul fölösleges feszültségétől.
Ezután térünk át a második szakaszra. A terapeuta igyekszik teljesen áthangolódni a beteg

hangadására: ritmusára, hangadási módjára. Megfigyeli a beteg viszonyulását az eszközhöz, a
keltett hanghoz, önmagához. Ennek kapcsán feltevést állít föl, amelyben megállapítja: milyen
módon, milyen eszközzel válaszolhat a beteg “felhívására”. A feltevést tett követi. Megkísérli,
hogy belépjen a beteg “felhívására”. A feltevést tett követi. Megkísérli, hogy belépjen a beteg
hangadási folyamatába.
Ezzel eljutunk a harmadik szakaszra. Ha a terapeuta jól választotta meg az eszközt, a hangot,
a ritmust, a beteg “párbeszédbe” lép vele. Ily módon egy olyan folyamat indul meg, amely
végtelenül változtatható fogásokkal, zenei ötletekkel gazdagítható. A párbeszédet ugyanis
folytathatjuk más hangszeren, eszközön. Ekkor a terapeutának a viselkedése legyen non-
direktív. A hangeszközökről a párbeszéd áttevődhet az emberi hangra, végül pedig a szóbeli
párbeszédre. A terapeuta nem mindig találja meg egyszerre az áthangolódást a beteg zenei-
hangazonosságára. Többször tüzetesebb hanganamnézisre van szükség. Előfordulhat, hogy
még ez sem tájékoztatja kellően a terapeutát és szükségessé válik, hogy a hozzátartozóktól,
szülőktől vett adatokkal egészítsék ki. Ilyen esetben megkéri a hozzátartozókat a terapeuta,
hogy készítsenek egy 10-15 perces magnófelvételt otthon, vagy a beteg otthoni környezetében
előforduló zajokról, zörejekről, hangokról, zenei hangokról. Ezt a szalagot aztán az egyik ülés
során a terapeuta lejátssza a betegnek, aki erre a hangélményre reagálni fog. Ez a reakció a
továbbiakban sokat segít a terapeutának a megfelelő zenei eszköz kiválasztásában, hogy rá
tudjon hangolódni a beteg zenei személyiségére.
Ennek az egész folyamatnak az a célja, hogy a beteg pszichoanalitikus kezelését elősegítse.
Vagyis bevezetés az analitikus terápiába. Nyilvánvaló, hogy ezt a módszert a pszichoterapeuta
irányítása és vezetése alatt szabad alkalmaznunk.
2. Pedagógiai irányultságú kommunikatív zeneterápia
A sérült gyermekek nevelésében és gyógyításában jártas francia zeneterapeuta, Gérard

DUCOURNEAU dolgozta ki a módszert pszichotikusok és értelmi fogyatékosok számára.
Lényegét abban határozhatjuk meg, hogy a beszélt nyelv és a zenei nyelv közötti
hasonlóságot használjuk fel a kommunikáció kiépítésére, a személyközi kapcsolat
felállítására.
“Míg a beszélt nyelv zavarait a logopédus igyekszik megszüntetni, nevelési munkát folytat.
Ugyanakkor nem hanyagolható el az a hatás sem, amelyeket így az egész személyiségre
gyakorol: kibontja, kibontakoztatja a személyiség képességeit. Ezzel a személyiség
tudatosítását szolgálja.

Az újranevelésben és terápiában viszont a zavart egy kapcsolati szinten kezeljük. Itt nem arról
van szó, hogy a dadogást szüntessük meg, hanem a dadogás pszichés okait. Ebben a
munkában a zeneterápia olyan segítséget tud nyújtani, amit más terápiás eljárásokkal nehezen
tudunk elérni.
Alapelvnek tartja, hogy a zeneterapeuta abból induljon ki, amit a beteg (nála főként gyermek)
már tud, ezt használjuk fel. Ha testével csak előre-hátra ingani tud, akkor ezt a mozgást
alakítsuk át strukturált, ezért értelmes zenei mozgássá: ritmussá. Aztán így lassan,
fokozatosan fejlesztve ezt a ritmust, ezt a kifejezési formát juthatunk el a zenei párbeszédig.
Nem kell hozzá használnunk sok eszközt. A természetes tárgyak, a környezet tárgyai és a
beteg saját teste is alkalmas arra, hogy a zeneterápia eszközévé váljék. A módszer részletes
kidolgozására egy önálló monográfiát írt a szerző. További részletezése már nem fér a jegyzet
keretébe.
B. CSOPORTOS FORMÁK
1. Csoportos énekterápia
Ez a forma SCHWABE szerint (1974) “elsődlegesen az elemi és spontán emocionális

kifejezés lehetőségére irányul”. A lényegét abban látja, hogy a csoport túlnyomórészt
nonverbálisan, de verbáliskifejező eszközökkel hat egy olyan síkon, amelynek messzemenően
játékjellege van. Hatását főként azok az impulzusok hordozzák, amelyek befolyásolják a
szociális-kommunikatív, emocionális, esztétikai és vegetatív testi hibás magatartásmódokat. E
magatartások közül is elsősorban a csoportképességet érinti: a csoportba illeszkedést.
Indikációs területét olyan betegek alkotják, akiknek a tünetei között megtaláljuk a fóbiás,
depressziós és kényszeres jelenségeket, de nem ritkán a zavart viselkedést és a csökkent
élményképességet is. Különösen jó hatással van a szervpanaszokra. Az eljárás kidolgozásában
szerepet kapnak a helyi viszonyok, a népesség kultúrája, zenei műveltsége, de a terapeuta
elméleti koncepciója is. A lehetséges változatok közül, most csak egyet mutatunk be, amelyet
tíz éves gyakorlat igazol és alapoz meg. 1970-ben BÁLINT ÁRPÁDNÉ írta le.
A csoportot alakíthatjuk önként jelentkezőkből is, de olyan pszichotikus betegekből is, akik
más terápiaformáknak ellenállnak. A létszám kezdetben ne haladja meg a kiscsoport
létszámát. A tagoknál nem tartja fontosnak az énekhang minőségét, csupán az éneklési
kedvet. A módszert elsősorban redukációs szempontok uralják.
Az éneklés anyagát a népdalok adják.
A csoport ülésén és még néhányszor az a feladat, hogy kiderítsük, milyen népdalokat

ismernek a csoporttagok. Megtudhatjuk ezt kérdezéssel, de sokkal eredményesebb, ha
mindjárt énekléssel kezdjük. Alapul az általános iskolai ismereteket vesszük, az ott megtanult
népdalokat. Ekkor kiderül, milyen dalokat ismernek közösen. Általában a szövegtudásuk
hiányos. Ajánlatos tehát ennek kiegészítésére a dalok szövegét legépeltetnünk. Kis füzetbe
gyűjtve minden foglalkozáson rendelkezésre állnak. Ez a biztos szövegismeret már nagy
segítséget ad a hallás és érdeklődés fokozására.
A terapeuta kezdetben vállalkozhat arra, hogy tréfás, vidám dalokat mutat be, amelyeket a
tagok többsége nem nagyon ismer. E dalok közül valamelyik bizonyára tetszést arat és a
terapeuta azonnal felkínálja megtanulásra. Az új dal megtanításához azonban ne vállalkozzék
a szöveg legépelésére, mert ezzel egy nagy motivációs erőtől fosztja meg a csoportot. A dal

megtanulására itt és most kerüljön sor és ha eléggé tetszik, vállalkoznak is rá. A tapasztalat
azt mutatja, hogy betegeink többségének nagy megterhelés egyszerre tanulni a szöveget és
dallamot. Tudjuk, hogy kockázatos dolog különválasztani, mégis ez látszik célravezetőnek.
A terapeuta a népdal szövegét elmondja mint egy verset. A benne rejlő utalásokat, szóképeket
és hagyományos jelképeket megmagyarázza. A népdalokban sok bölcsesség és humor
lappang. Ezeket ki kell aknázni a figyelem lekötésére, de azért is, hogy a dal egész szépségét
fel tudják tárni és fogni, amikor majd éneklésre kerül a sor.
Ez a bevezető rész azért fontos, mert a mondanivalót képszerűen vetítjük a tagok elé, vagyis
képzeletüket foglalkoztatjuk. Néhány percnél többet azonban ez a szövegtanulás nem vehet
igénybe. Óvakodnunk kell az agyon-magyarázástól, mert unalmassá teszi a foglalkozást,
felhígítja a dal művésziségét, a dallam a második helyre szorul vissza és ezzel fölborulnak a
foglalkozás időarányai. A szövegmagyarázat még jó eszköz arra is, hogy már ismert, de nem
elég képszerűen elképzelt, átélt dalokat is jobban megértsenek. Az is tapasztalat ugyanis, hogy
az iskolában tanult dalokon még rajta érződik a kényszerűség, a meguntság. A gyermeki
ésszel felfogott népdalokban sokszor elvész a szimbólumok, a játékosság szépsége. Éppen
ezért is sokszor, mert töredékes a szövegtudás, vagy pedig magolás eredménye. Egy-egy dal
újraértelmezése azonban új fényt, tartalmat és ragyogást ad a dalnak. Olyasmit sikerül
felfedeztetni a beteggel, amit eddig nem vettek észre. Az újra felfedezés örömét érezheti meg
ilyen esetekben a csoport. Az értelmezett és nagyjából elsajátított szöveghez mostmár
hozzákapcsolhatjuk a dallamot, a ritmust. A dalszöveghez simuló dallamra ugyancsak fel kell
hívnunk a figyelmet, és ezáltal a szöveg új jelentést kap. A gyakorlás így már együtt megy.
Ebben a gyakorlásban támaszkodhatunk a szöveg ismeretére. Hivatkozhatunk rá, miért
gyorsul, vagy lassul a tempó, miért kell halkan vagy erősen énekelnünk ezt vagy azt a részt. A
dal képszerűségét fokozhatjuk azzal is, hogy ritmusát egész testünkkel kísérjük –
elhajlításukat és ingásokat. Így a dalhoz mozgásélmény is társul. Ezzel elérhetjük, hogy az
értelmi és érzelmi szinten túl motoros szinten is megérinti a dal a betegeket. Mindezzel a
lehető legmélyebben hatol beléjük, válik élményükké.
A három szintnek egybekapcsolása rendkívüli szerepet tölt be a foglalkozásban. A dal
reprodukálása helyett alkotó módon közelítettek hozzá, valósággal meghódították és
újrateremtették. Nem ritka ekkor a katartikus élmény sem. A foglalkozások légköre legyen
oldott: az énekléshez szabadság, biztonságérzés kell - ezt kell a terapeutának megteremtenie.
A dalok hangulatának átvételéhez szükséges rugalmasságot a terapeutának kell lehetővé
tennie és erre mintát adnia. A csoport csak így tudja elfogadni a szomorú dalokat is, azok
szorongást keltő tartalmát.
A foglalkozások alatt a zavaró körülmények kiiktatásáról először a terapeuta gondoskodik, de
megfelelő csoportkohézió után már nem lesz rá szükség. Külön zavarhatja a munkát az
idegenek jelenléte. A tanulási időben lehetőleg még a személyzet tagjai se látogassák a
foglalkozást. A foglalkozás időtartama 50-60 perc. Ugyancsak a tapasztalat igazolja, hogy
érdemes ehhez az időtartamhoz igazodnunk, mert a meghosszabbítása érzelmileg is kifárasztja
a tagokat, néha talán éppen ők kérik ennek lehetőségét. Azonkívül parttalan énekelgetéssé
válik, amelyben motiváció nélkül nem lehet elérni összeszedettséget, és gyakran az
érzelgősség irányába torzul a foglalkozás. Arra azonban ügyelnünk kell, még ha a megadott
időn túl is húzódik a foglalkozás, hogy a végén lehetőleg vidám dal kerüljön műsorra,
bármilyen volt is a foglalkozás anyaga. Erre az érzelmi oldódásra mindenképpen szükség van.
A foglalkozásokat színesíthetjük, élénkíthetjük azzal, hogy külön programot iktatunk be. Az
állhat abból, hogy a nyugtalanabb betegeket külön felkérjük arra, hogy a tanulandó dal
ritmusát tapsolják, amíg a többiek éneklik. Vagy alcsoportokat képezünk és versenyre
szólítjuk őket a dal éneklésére: melyik alcsoport tanulja meg előbb. Ugyanilyen céllal
engedjük meg egy-egy beteg egyéni szereplését is. A betegek sok olyan dalt tudnak, amelyet
az egészcsoport nem ismer. A már kialakult csoportmunka során aztán megfogalmazódik az

igény náluk, hogy kedvenc dalukat énekeljék. A terapeuta erre buzdít is. A csoport egy
alkalmas időben meghallgatja tehát társuk dalát és ha megtetszik, a terapeuta ajánlja
megtanulásra is. Ennek a munkának sokrétűségét és előnyét, kedvező hatását minduntalan
tapasztalhatjuk.
A foglalkozás anyagában csak elenyésző számban lehet műdal. A terapeuta ügyel arra, hogy
csak valódi csoportélmény végett kerüljön sor egy műdal éneklésére.
A terapeutával szemben sok követelmény fogalmazható meg, de lényegesnek leginkább a

rugalmasság és a dalok szeretete látszik. A népdalok nemcsak zenei élményt közvetítenek,
hanem egy nép hagyományrendszerét, kultúráját is, amely feltétlenül szocioterápiás hatásokat
foglal magában.
2. Kóruséneklés
Ennek a terápiaformának hazai kipróbálását GÁLFI BÉLA, KOCZKÁS ILDIKÓ és

KURUCZ LÁSZLÓ kezdeményezte 1963-ban Pomázon pszichotikus betegekkel.
A terapeuta ebben az esetben zenetanár, aki az énekhang minősége alapján nagy
beteglétszámból válogatta ki a 30 fős kórus tagjait. Az együttes éneklés szempontjából még
figyelembe vették a csoportmunkához való alkalmazkodási képességet is. Ezt főként az
együttműködő pszichológus állapította meg.
A foglalkozás időtartama hetenként egyszer két óra, amely két szakaszra tagolódik.
Az első szakaszban a már megtanult dalokat és kórusmű-részleteket ismétlik. Ezután egy új
művet tanulnak meg, ami lehet népdal is. Majd kánonok éneklésére is vállalkoznak. A 40
perces foglalkozás után 15-20 perces szünet következik.
A második szakaszban zenehallgatásban vesznek részt. A zenét vagy lemezről vagy közvetlen
bemutatással hallgatják. Kellő előkészítést kapnak a művekhez: a zeneszerződről, a műről.
Főként versenyművek részleteit és áriákat hallgatnak. A kórus eleve csak arra jött létre, hogy
másoknak is örömet nyújtson: a hallgatóságnak. Ez azonban nem megy egyszerre. Kezdetben
nagy lámpaláz lép fel a szereplési vágy ellenére is. Ez növeli ugyan a koncentrációs
képességet, de gátlólag is hat. A csoporthatás mind a próbák alatt, mind pedig az előadás
idején érvényesül.
Minthogy a kórus tagoktól sajátos képesség meglétét kívánja: az énekhangét, nem
alkalmazható másképpen, mint szocioterápiás eljárás. Egyáltalán nem tartozik a
pszichoterápia keretébe. Indikációs javallatot nem adnak a szerzők, de minden bizonnyal csak
pszichotikus betegek körében alkalmazható.
3. Kommunikatív csoportzeneterápia
Az egyéni formáknál leírt eljárást BENENZON és DUCOURNEAU csoporthelyzetben is

végzi. Általános módszertani útmutatót adnak, de kidolgozott eljárást nem. Ezért egy jól
kidolgozott, megalapozott eljárással ismerkedünk meg, amellett GERTRUD LOOS írt le
1974-ben. Előfeltevésként elismeri, hogy a zenehallgatás mint passzív tevékenység jó
bevezetés lehet az aktív zeneterápiához. A zenei művek előadása, lejátszása, eléneklése még
nagyobb aktivitást kíván, mégsem a legmegfelelőbb forma a betegek terápiájára.
Az előadónak ugyanis egy másik embernek, a komponistának a nyelvét kell beszélnie és nem
a sajátját. Ezért személyiségünk szabad kifejeződése csak az improvizálásban, a rögtönzésben
nyilvánulhat meg. A zenei beszéd nemcsak a zeneszerződ nyelve. Az emberi hang zenei
mozzanatait már a gyerekek is felhasználják érzéseik kifejezésére, gondoljunk csak a sírásra

vagy a segítség hívására. A zene fő elemeit tehát minden ember tudja használni saját
érzéseinek, így önmagának a kifejezésére. Ebből a szempontból indul el és állapítja meg a
szerző, hogy a zenei elemek között a legfontosabb kifejező eszköz a ritmus. Ez ugyanis a
legősibb, amely már létezett a beszéd kialakulása előtt is. A ritmus ugyanakkor biztonságot
parancsol. Érzékeny fokmérője az intrapszichés és interperszonális zavaroknak is. Példaként
említi milyen megnyugvást hoz létre a hallgatóságban, amikor opera előadás előtt a zenekar
ritmustalan hangolása után elhallatszik az első ütem.
A pszichotikus betegre éppen ez lehet a jellemző, hogy kivonja magát a ritmus alól. Ezért
ajánlatos a terápiát a külső világot leképező hangzavarból kiindulva kezdeni. A zene egyéb
elemei is, mint a dallam, a hangszín, a harmónia nagyon fontos a pszichotikus
zeneterápiájában. Mivel a zeneterápia nem tanulás vagy teljesítményre való edzés, a csoport
összeállításánál sem pedagógiai elvek érvényesülnek, pl. ki a kezdő, haladó, hanem az, kinek
zavart a kifejezése vagy a kapcsolatrendszere. Jó azonban az életkort némileg figyelembe
venni, mert nemzedékenként más a zenei anyanyelv, az alapélmény (pl. az idősebbeknek a
magyar nóta - fiataloknál a beat.) A terapeuta maga dönti el, milyen mértékben biztat és
ösztökél, vagy követel. A kezdeti félelmet a zenélésben való részvételtől a betegek hamar
leküzdik, ha tudatosodik bennük, hogy itt nem kell teljesítményt nyújtaniuk abban az
értelemben, mint a munkánál vagy a munkaterápiában.
Hogy milyen zenei eszközt választunk, függ a csoporttagok állapotától, nemétől, korától. De a
hangszerkészletben legyen minden olyan hangszer, amely az ORFF-i hangszerkészletben is
megtalálható. A csoport létszáma 4-8 fő. Körben ülnek, köztük a zeneterapeuta. Minden
csoport a zeneterápia során négy fokozaton megy át. Ezeknek a megvalósításával jutunk el a
kívánt eredményhez.
A négy fokozat: 1. integráció (bevonás, bevonódás)

2. kommunikáció (szociális társkapcsolatok létesítése)
3. interakció (interperszonális cserék)
4. individuáció (személyiségfejlesztés)
A gyakorlatban ezek a fokozatok nem különülnek el teljesen egymástól, hanem egymásba

nyúlnak, egymásba ötvöződnek. Ám a fokozatokat egyenkint jellemezzük.
1. Integráció
A terapeuta utasításokat ad a kapcsolatfelvételre. Ezen a szinten a célkitűzést a biztonság

megszerzése alkotja. Ezt a biztonságot az azonos hely, azonos időpont, azonos terapeuta és
azonos társak teremtik meg. A beteg azonban kezdetben csak a terapeutával áll kapcsolatban.
A játékmodell lényege az utánzás. Mind ritmustalan, mind ritmusos jelenségek utánzása. A
ritmustalan jelenségekből a valóság képeit visszük át hangzásba. Pl. szél, eső, mennydörgés,
villámlás, állatok léptei, madárhívások, harangozás, az utca zaja stb. A hangzások között levő
különbséget is észrevetetjük. Különbséget kell tenniük a magas és mély hangok, erős és halk
hangok között, és aszerint is, milyen tárgyon keletkeznek a hangok: bőr, vas, fa a hangkeltő.
A ritmusos jelenségeknél taktusverés, pl. vízcsap csepegése, óra ütése.
Közben közös hangsúly keresése folyik a szavak dobolásában, egyszerű ritmusok együttes
utánzásában. A foglalkozásokon mind szóban, mind magatartásban a biztonságot nyújtjuk.
Barátságos légkört alakítunk ki, üdvözöljük érkezéskor a betegeket és távozáskor néven
szólítjuk őket. De semmiféle gügyögést, kedveskedő bájolgást nem engedhetünk meg. A

legközelebbi foglalkozás időpontját közöljük. Semmi fölöslegeset ne csináljunk, de bármilyen

kis javaslatot fogadjunk komolyan. Mindig a leggyengébb csoporttagot tartsuk szem előtt. Az
utánzás során észrevett hibáit óvatos kritikával játsszuk el, de figyeljünk rá, hogy ne bántsuk
meg vele. A legkisebb haladást is észre kell vennünk és értékelő megjegyzéssel kísérnünk.
Keveset, de érthetően beszéljünk. A játékszabályokat tömören és világosan mondjuk el. A
saját képességünkkel nem lépünk előtérbe. Példák:
1) Időjárás játék. Csak bőrhangszereken: szél (végigsimítjuk a dobot), az eső (dobolunk

az ujjunkkal), vihar (a kézfejjel dobolunk), mindez egymásba is átmehet, majd később
kiegészíthetjük a mennydörgés és villámlás utánzásával erősítve, majd visszafelé
halkítva. Az egész csoport egyszerre végezheti a terapeuta bemutatása után. A félénk
beteg észrevétlen maradhat, nem kell teljesítményt nyújtania. Közben mégis
belevonódik a játékba.
2) Órásműhely-játék. Mindenki kigondol magának egy óraütést: pl.: tik-tik, tik-tak, vagy
bimm-bamm, bimm-tak, stb. Mindannyian együtt csinálják, majd egy-két pillanatig a
hang stabillá válik, megáll, hogy átéljük, hogy egy órásműhelyben vagyunk.
Mindenkinek ki kell tartania az ütést, ezt azonban saját ritmusa szerint.
3) Metrum-játék. Ütéssorozatokat kínál fel a terapeuta és közösen utánozzák. Ez az első

felhívás az alkalmazkodásra, de csak egy egyszerű ritmusjátékban. Ez már átmenet a
következő fokozathoz.
2. Kommunikáció
Jeleket adunk, meghatározzuk az akció fajtáját és idejét, s reagálásra szólítunk fel. A

célkitűzés a játékostárs észrevétele. Egy pillanatra legalább legyen velük kontaktusa a
betegnek. Vegye észre a nem szóbeli jelzéseket és kis feladatok végrehajtása révén fokozzuk
az önbizalmát. Kommunikálás közben társaira összpontosítsa a figyelmét, mert a csoport
mintegy családhelyzetet mutat.
A játékmodell: a közös végrehajtás és körjátékok. Társas dobolás folyik megadott zenére

(hanglemezről vagy a terapeuta zongorázik, stb.). Egy motívumot eljátszik az egyik beteg, aki
játszótársára figyel, s akinek egy hasonló motívummal kell reagálnia. Majd közösen kell
kezdeni, egyszerre szünetet tartani és egyszerre befejezni. Egy hangnem körbefut a tagoknál.
Előre megadunk egy ritmust és kis rögtönzést kérünk rá. Majd a zörej, hang-dallam
váltakozását kérjük. Aztán arra szólítunk fel, hogy alkalmazkodjanak túl hangos, vagy túl
halk, vagy a ritmusos játszótársukhoz. A terapeutának mindig figyelni kell a beteget, a
félénket bátorítania, a sikernél dicsérnie. Ügyeljen arra, hogy minden beteg saját
testtartásában végezze a feladatokat. Közben pihenésképpen kialakítja a szóbeli
kommunikációt. Dohányzási szüneteket engedünk, kötetlenül beszélgetünk.
A játékszabályok meghatározottak legyenek: a másik meghallgatására és a hangzás
minőségekre figyeljenek. A játék után megkérdezhetjük: Megtartottuk-e mindig a
szabályokat? Ki érezte jól magát? Hogyan változtathatnánk még meg a szabályt?
A játékjavaslatokat még akkor is fogadjuk el, ha nem válnak be. Próbáljuk ki közösen.
A hibás viselkedést pozitívan használjuk fel. Pl. valaki túl halkan játszik. Akkor ezt a
hangerősséget nevezzük ki alaphangnak, és a többieket kérjük meg, hogy ne nyomják el
hangerejükkel. Segítséget adhatunk a minél tisztább, zenei hangok előhívására, de ne

használjunk szakszavakat. Inkább mutassuk meg: ez zörej, ez hang, ez együtthangzás, ez

dallam, stb. Példa:
Három egymás mellett ülő betegnek egy kis frázist kell eljátszania. Jól összeillő hangszereket
választanak, megbeszélik, mit akarnak csinálni. Az együttkezdésnél egymásra kell figyelniük.
Ha egy darabig jól meg a játék, az elsőt abbahagyásra szólítjuk fel és egy negyedik lép
helyébe. A negyedik feladata az, hogy pontosan szálljon be a ritmusba és dallamba és
megfelelő hangszert válasszon hozzá. Aztán a második hagyja abba és belép az ötödik.
3. Interakció
A jeleket és jelzéseket közösen érthető szimbólumokká rakjuk össze. A célkitűzés

mindenekelőtt az én-erősítés és bátorítás a saját kezdeményezéshez. A betegnek át kell élniük,
hogy
- a csoport nem névtelen tömeg, hanem egyénekből áll,
- a saját cselekvésük a másiknak a reakcióján kap értelmet,
- a saját akciójuknak a közös elrendezettség keretében kell maradnia,
- a saját akciójuknak a közös elrendezettség keretében kell maradnia,
- a zene szótlan megértés nyújt.
A már meglévő kétszemélyes kapcsolat átvihető többszemélyes kapcsolatba.
Játékmodell: váltójátékok, cserejátékok és kontrasztjátékok. Az egész csoport játszik – egy

ember játszik hangszeren, vagy mindenki játszik ritmustalanul és átmegy az egész ritmusba,
majd mindenki játszik és egyszerre szünet következik. Kérdés-felelet játék zenével, dallamra
ritmusos válasz adása, figyelmi és teljesítményjátékok: egyik szóló-rögtönzését kíséri a többi
halkan, majd több hangszeren rögtönzés és a többiek ezalatt harmonikusan kísérik. Egy
előjátékos ritmustalanul játszik, majd ritmussal, a többiek utána játszanak.
Ezen a fokozaton a nem szóbeli kontaktusok a csoport interperszonális tevékenységévé állnak
össze. A mimikát, a taglejtést és a játékmódokat szótlanul kell érteniük. Csupán egyes
mozzanatok között van beszéd. Szóban is megkérdezzük, jól értettük-e az eljátszott anyag
mondanivalóját. Ezt akarta velünk közölni a játszótárs? Ki csinálta a legkifejezőbben? A
betegek általánosításokat, következtetéseket vonhatnak le a gyakorlatok alapján. Szóba
hozhatjuk a zeneterápia célját, a vele kapcsolatos terápiás cél. Példa:
Egy tamburin játékos körbe megy egyik játékostól a másikig úgy, hogy egy motívumot
játszik, amelyre a társaitól reagálást kér. Közben tekintettel kell lennie a gyengébbekre, a
monoton reagálást gazdagítania, a ritmust tévesztőknek biztonságot adnia. Ő felel a zene
alakításáért és a többiek reagálásáért. Ez a szerep már a következő fokozatban lesz döntő.
4. Individuáció
Szabad döntést adunk az eszközök használatában és az egyes akciókban. A célkitűzés itt már
az, hogy mindenki megtalálja saját szerepét. A csoport mint ennek a megtalálásnak gyakorló
tere. A terapeuta itt az egyéniséggé válás kutatója és előmozdítója. A kört lassan feloszlatjuk,
mint ami a csoport felbomlását jelképezi.
Játékmodell: alkotó játékok.

Az egyik játszótársat leváltjuk, majd visszaléptetjük. Együttes játékok és szólók. Saját
elhatározásából az egyik beteg játszik, a többiek figyelik, majd mindenki játszik megfelelő

hanggal és hangerővel. Ritmusváltások gyakorlása. Az egyik beteg a csoport vezetőjeként lép

fel, vezényel a többieknek. Kollektíven játszanak, rögtönöznek, egyelőre szabályok nélkül. Új
ritmusok és hangzások keresése.
A terapeuta barátságos együtt kialakítására törekszik. A zenéről úgy beszélnek, mint amit
eddig nem tudtak magukról. Majd meg is kritizálják egymást, önmagukat. De ezt először
zeneileg, hangszeren mondják el, csak azután szóban. Ezen a fokozaton hangverseny
látogatása is szerepelhet. Példa:
A körben ülést felbontjuk kisebb csoportokra. Az egyik helyen zümmögő kórus van, a másik
helyen énekcsoport, a többiek esetleg a zongora mellett.
A pszichotikusok számára kidolgozott kommunikatív csoport-zeneterápia másik formáját, de
nagyon hasonló módszert ír le HARM WILLMS 1971-ben. Azzal egészíti ki csupán, hogy
együtt alkalmazza a passzív módszereket az egész folyamatban ezzel az eljárással.
A FUNKICONÁLIS ZENE
Gyakori tévedés még a szakemberek körében is, hogy a háttérzenét, az egész napos
tevékenység zenével való kísérését is zeneterápiának emlegetik. Pedig ennek egyáltalán
semmi köze a zeneterápiához. Az kétségtelen, hogy a zene hatását használják fel, de nem
gyógyításra, hanem a teljesítmény fokozására.
Ennek a gyakorlatnak a kezdete 1940-be nyúlik vissza, amikor az angol hadiiparban egyre
nagyobb teljesítményre volt szükség és a BBC zenei műsorokat iktatott programjába. A hatás
váratlan volt: a teljesítmény ugrásszerűen megnőtt. Azóta általánossá vált ennek a
tapasztalatnak a felhasználása, mind az iparban, mind a mezőgazdaságban.
Ezzel kapcsolatban tisztáznunk kell két fogalmat:
- mi a funkcionális zene,
- mi a háttérzene.
A funkcionális zene és a háttérzene között a lényeges különbséget abban fogalmazhatjuk meg,

hogy a funkcionális zene felülemelkedik a munkahely zajszintjén és bizonyos időközökben
adagolják, míg a háttérzene nem emelkedik felül, hanem beleolvad a zajba, amelynek
kellemes komponensét alkotja.
A funkcionális zenével kapcsolatban a zene pszichofiziológiai hatását kutató szakemberek

megállapították többek között, hogy:
- a zene növeli az anyagcserét,
- a ritmus mértéke szerint növeli vagy növelheti az izomerőt,
- gyorsítja vagy lassítja a légzést,
- változó, de tiszta hatást gyakorol a relatív vérttérfogatra és
módosítja a pulzusjellemzőket,
- csökkenti a szenzoros idegek terhelését,
- növeli az akaratlagos tevékenység végzését,
- csökkenti vagy késlelteti a fáradtság megjelenését és így növeli
az izomkitartást,
- csökkenti a normális szuggesztibilitást,
- megkönnyíti vagy aktivizálja a figyelmet.
A funkcionális zene célja, hogy megakadályozza a teljesítménygörbe süllyedését. Ezért

programozása arra összpontosít, hogy a dolgozókat akkor ösztönözze, amikor leginkább
szükség van rá. A funkcionális zene műsora különbözik a gyárban és a hivatalban.

Figyelembe veszi a zenei jellemzőket: a ritmust, a tempót, a hangerőt. A programozás

soktényezős munkát kíván.
LAST (1970) a következő szempontokat adja:
 Hely: A szellemi dolgozókat zavarja a funkcionális zene, de jót tesz a háttérzene. Jó
hatású viszont a kétkezi dolgozóknál, főként automatizált, monoton munkafolyamatoknál.
Legyen csendes, zene nélküli munkahelyiség is (legalább 5 %-ban). Valamennyi
munkahely azonos intenzitású zenét kapjon, mert egyébként erőlködnek a meghallására.
 Idő: munkanaponként 3-5 adásperiódus az optimális. A periódus időtartama 15-30

perc, a hangulati mélypontokon szükséges, vagyis:
- munkakezdéskor,
- munkaszünet után,
- munkavégzés előtt.
Átlagosan naponta 2,5 óránál többet ne töltsön ki. A funkcionális zene a dolgozóknál a
következő előnyökkel jár:
- úgy érzik, hogy kellemesebb a napjuk,

- úgy érzik, hogy sokkal inkább közösségbe vannak, nagyobb a
biztonságérzetük. Erre vonatkozóan BENENZON vizsgálatai szerint
a megkérdezettek 82 %-a vallotta ezt az előnyt.
 A zenei anyag: lehetőleg két program szerepeljen.
a. program: új és a legújabb tánczene és könnyűzene,

b. program: népszerű operettek és indulók.
Úgy találták, hogy az a. programot szívesebben fogadták a nők és a fiatalok. A b.

programot pedig a férfiak és az idősebbek. Az egyoldalú zene neurotizál, ezért fontos,
hogy a programok ismételése között legalább két hét legyen. A népdal, az egyházi zene
csökkenti a feszültséget, nyugtat. A vokális zene általában nem használatos, mert magával
ragadja a hallgatókat és elvonja figyelmüket.
A háttérzene sokkal egyénibb. Az illető maga választhatja meg ízlésének megfelelően.

Nem lényeges az idői beosztás. Olvasni is jó háttérzenével, mert a zene az éberségi szintet
fenntartja.
“Azt hiszem, hogy ezek az erőfeszítések inkább irányuljanak egy funkcionális csend
kutatása és megteremtése felé, amely lehetővé teszi számos testi (rosszul hallás) és lelki
(feszültség, szorongás, nyugtalanság) zavar megelőzését” – állapítja meg végül
BENENZON.

A ZENETERÁPIA ALKALMAZÁSI TERÜLETEI
Mióta a zene a gyógyítás segédeszközévé vált, sok területen és sok betegségben próbálták
hasznosítani. Az egyes orvosi ágakon belül különböző a felhasználás indikációja és módja.
A pszichiátriában egyaránt használják különböző diagnózisú betegeknél. Így főként a

neurotikusoknál – talán ez a legkiválóbb területe a zeneterápiának. A pszichotikusoknál,
főként a schizofréniáknál, az alkoholistáknál, drogfogyasztóknál. De az utóbbi időben a
párterápiában és családterápiában is.
A gyermekgyógyászatban főként az autisztikus és retardált gyerekeknél.

Egészen új keletű alkalmazása van a fogászaton és szájsebészeten a fájdalmak kivédésére.
A szülészetben a gyermekágyhoz való felkészítésnél ugyancsak kedvező hatásokat érnek el
vele.
A zeneterápiát ezen kívül gyakran ötvözik más módszerekbe. Se szeri, se száma azoknak az
eljárásoknak, ahol a zene mint segítő hatás lép fel a módszeren belül. Leggyakrabban a
relaxációban élnek vele. Így az autogén tréning sajátos zeneterápiás módszerré is válhat.
Ugyancsak szót kell még ejtenünk a mozgásterápia és zeneterápia összekapcsolásáról.

Mindegyik módszer közös alapból indul ki: a kommunikációból. Hiszen mind a mozgás, mind
a zene kommunikatív eszköz. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy a mozgásterápia
nem használja fel a zene minden elemét, mint a zeneterápiában történik, hanem csak a
ritmusát. Teljesen elhanyagolja a dallamot, a harmóniát. Valóban elfogadhatjuk, hogy a
mozgásterápia a zene olyan elemeit hanyagolja és mellőzi, amelyek éppen a katarzis
előidézésében a legnagyobb szerepet játsszák.
Ugyancsak egyet kell értenünk azzal, hogy a zene átéltebbé, érzelemben gazdagabbá teszi a
mozgásterápiát. Övözésükből tehát jó terápiás eredmények származhatnak. Érintenünk kell
még a hazánkban is eléggé elterjedt ötvözött formát, a zenés festést. Lényege az hogy a zene
érzelmi indítást ad a csoporttagoknak, hogy aztán érzelmeiket képekben jelenítsék meg. Két
művészeti ág összekapcsolása: a zene és a festészet társítás elég eredményes terápiás eljárás
lehet. Ám a zene mindenképpen alárendelt szerepet kap: a stimulációt. A terápiás folyamat
végeredményben a festésben van, abban a tevékenységben, amely alkotó munkát jelent: az
érzelmek képekké alakítását. Szerintünk tehát inkább képzőművészeti terápia ez , mint
zeneterápia.
A ZENETERÁPIA TÖRÉNETE
A zene ösztönös és részben már tudatos felhasználása a gyógyításban a régmúltba nyúlik

vissza. Tudományos igényű alkalmazása viszont csak ebben a században kezdődik. A század
első negyedében a zeneterápia és a zenei nevelés egyik úttörője, JACQUES EMILE
DALCROZE nyitotta meg a kapukat a zene gyógyító hatása előtt, elsősorban a beteggel való
kommunikációra fordítva a figyelmét. Tanítványai közül A. PORTA 1917-ben kezdte el az
első ritmustanfolyamot Genfben a beteg gyermekek számára. Barcelonában 1918-ban
LLONGUERAS csinált egy tanfolyamot a vakok számára, Zürichben pedig 1926-ban a
süketekkel foglalkozott. SCHEIBLAUER. Majd később EDGAR VILLEMS vitte tovább ezt
az irányzatot.
A világon először 1942-ben a svéd orvos, ALEX PONTVIK alapította meg Stockholmban a
Zeneterápiás Intézetet. Majd pedig az Amerikai Egyesült Államokban szakemberekből álló
csoport hozta létre a Nemzeti Zeneterápiás Társaságot 1950-ben. Ez a társaság egy folyóiratot

is ad ki, évenként megszervezi a zeneterapeuták kongresszusát és természetesen képzését. Ez

a képzés egyetemi szintű diplomát ad a négy év után a végzetteknek.
1954-ben Franciaországban J. JOST, G. VERDAUX és R. FRANCES javasolta a közös
zeneterápiás kutatást.
Nagy-Britanniában 1958-ban alapították meg a Zeneterápiás Társaságot, amelynek vezetője
JULIETTTE ALVIN. Majd ez a társaság vállalkozott arra, hogy a világon levő
dokumentációt begyűjtik. Egyetemet végzetteknek szervez zeneterápiás tanfolyamot és erről
oklevelet ad.
A bécsi Zeneakadémián 1958 óta szerveznek tanfolyamokat fiatal zeneterapeutáknak. A fő
szervező és irányító ALFRED SCHMOLZ professzor.
Közben Franciaországban is létrejött a Zeneterápiás Kutató Intézet, amelynek kettéválásából
áll fenn most a J. JOST vezetése és a francia zeneterápiás társaság E. LLCOULT vezetése
alatt. G. DUCCURNEAU pedig a bordeaux-i Zeneterápiás Műhelyt vezeti.
Németországban a zeneterápiás mozgalom fő szervezője és irányítója HARM WILLMS
doktor (Németországról van szó).
A németországban a lipcsei Grist ph. SCHWABE tűnik ki széles körben ismertté vált
zeneterápiás munkásságával.
Spanyolországban a zeneterápiás társaság vezetője SCRAFINA POCH lett. Olaszországbn
Bolognaban alakult meg ugyanilyen társaság. A hatvanas évek közepén jött létre az argentin
zeneterápiás társaság és 1969-ben az első zeneterápiás szimpozium, amelyet BENENZON
vezet. Ugyanakkor alakulnak meg sorra a dél-amerikai országokban a zeneterápiás
társaságok, így Uruguayban, Venezuelában, Peruban. 1971-ben volt az első amerikai
zeneterápiás kongresszus.
1974-ben Párizsban tartották meg az első Zeneterápiás Világkongresszust, amelynek vezetője
E. LECOURT volt. A tanácskozáson 400 fő vett részt. Hivatalosan 20 országból 20 főt
küldtek ki. Sok ország ekkor adott első ízben hírt zeneterápiás mozgalmáról, többek között
Portugália, Belgium, Lengyelország, Luxemburg.
1976-ban zajlott le a második világkongresszus Buenos Aires-ben. A harmadik pedig a
portoricói San Juanban volt.
Több országban önálló folyóirata van a zeneterapeutáknak.
Utószóként
A zeneterápia történetében eddig még nem jutott hely hazánknak. Hol tartunk tehát? Egyelőre
a munka kezdeténél. Ezért minden összegezésnél eredményesebbnek látszik ennek a
munkának a segítése. Ez a jegyzet ennek a szellemében készült.
Gyakorlatunkban sok haszonnal használtunk két kérdőívet, amely jól szolgálja egyúttal a
terápiás munkát és a kutatást is. Az elméleti segítés után most álljon itt a gyakorlat
serkentőjéül és ellenőrzéséül ez a két kérdőív.

ZENETERÁPIÁS KÉRDŐÍV
(foglalkozás előtt)
Név:…………………………………….Kelt:………………………………….-Óra…………
Szül.év:………………..Isk.végz.:……………………………………Dg…………………….
Húzza alá azt az állítást az alábbiak közül, amelyet most jellemzőnek és igaznak érez:
1. zaklatott vagyok - nyugtalan vagyok - nyugodt vagyok
2. lehangolt vagyok - semleges hangulatban vagyok - vidám vagyok
3. félek, szorongok - bizonytalan vagyok - biztos vagyok magamban
4. gyengének érzem magam - megvagyok - erősnek érzem magam
5. szomorúnak látom az életet - szűrkének látom - szépnek látom.
Köszönjük!

ZENETERÁPIÁS KÉRDŐÍV
(foglalkozás után)
Név:…………………………………………….Kelt:………………………….Óra………….
Szül.év:………………..isk.végz.:…………………………………….Dg.:………………….
Húzza alá azt az állítást az alábbiak közül, amelyet most jellemzőnek és igaznak érez!!
1. zaklatott vagyok - nyugtalan vagyok - nyugodt vagyok
2. lehangolt vagyok - semleges hangulatban vagyok - vidám vagyok
3. Félek, szorongok - bizonytalan vagyok - biztos vagyok magamban
4. gyengének érzem magam - megvagyok - erősnek érzem magam
5. szomorúnak látom az életet - szűrkének látom - szépnek látom
6. a zene nyugtalanított - nem hatott rám - megnyugtatott
7. a zene lehangolt - nem változtatott hangulatomon - felvidított
8. ezt a zenét nem hallottam még - hallottam már - jól ismerem
9. ez a zene nem tetszett - nem érdekelt - érdekel
10. a foglalkozást unom - elviselem- kedvelem.
Köszönjük!

K. Honthy Kinga: Csoport zeneterápia és vizuális módszerek lehetőségei a neurotikus gyerekek komplex
kezelésében
K. Honthy Kinga: Csoport zeneterápia és vizuális módszerek

lehetőségei a neurotikus gyerekek komplex kezelésében
In: kézirat, Budai Területi Gyermekkórház Neurózis Osztály
Hosszú az a fejlődési út, melyet a zeneterápia története folyamán maga mögött hagyott. A
zene ősidők óta gyógymód. Az ének és a tánc a “mágikus” rituálék alapja, mellyel legyőzték a
démonok gonosz, rontó hatását – mely a betegséget okozta.
A zeneterápiás szakirodalom ismeretében mondhatjuk, hogy a mai módszertani felosztást már

a görögök is használták, mivel különbséget tettek aktív és passzív kezelési mód között.
1. Passzív vagy receptív zeneterápia: az auditív észrevétel emocionális és racionális

feldolgozása a hallgató részéről. Vagyis: a megfelelően kiválogatott zenei élmény
útján befolyásoljuk a beteget.
2. Aktív zeneterápia: itt többféle lehetőség van. Egyeseknél a közös éneklés, másoknál a
hangszeres összjáték dominál. Az első a hang értékét, a hangképzés fiziológiás
hatásmechanizmusát emeli ki, a második csak a ritmusra helyezi a hangsúlyt.
Az európai aktív zeneterápiában 3 irányzat dominál:
1. Ritmussal történő kezelés – ez tréning jellegű – Németországban a legelterjedtebb,

organikus és funkcionális mozgászavaroknál alkalmazzák (Göllnitz).
2. Antropozófiai irányzatú eurhytmus terápia; az “őshangok” segítségével kifejezett

zenei elemek – mimika és belső élménytartalom összhangján alapszik (Swaikó és
Kőnig). Autizmusban, értelmi és mozgásfogyatékosság eseteiben alkalmazzák.
3. Orff-zeneterápia – mely az Orff-iskolából fejlődött ki – pszichiátria és

gyógypedagógia területén alkalmazzák (Németország stb. C. Orff).
E rövid bevezető után rátérek arra a kombinált terápiára, melyet több éves elméleti és 4. éves
gyakorlati munkával fejlesztettem ki munkahelyemen, a Budai Gyermekkórház Neurózis
Osztályán. Alapja a C. Orff Elementaria című könyve, melyet a szerző egészséges
gyermekeknek írt, és az elemi fokon is alkotózenélés útján nyitotta meg. Ez tehát a technikai
része. A terápiás módszer kialakitásában segítségemre volt C. Orff 4 éve megjelent könyve az
“Aktív zeneterápia” – melyet főként az értelmi és mozgásfogyatékos gyermekek számára
dolgozott ki. E két munkát fejlesztettem tovább osztályunk betegivel, megfelelő terápiás
módszerré. Ez kombinált terápia, mert az előzőekben említett receptív és aktív terápiát
egymásutániságukban alkalmazom, kiegészítve ezt képzőművészeti technikákkal. Csoportjaim
6 főből álló vegyes zárt kiscsoportok, heti két alkalommal 90 perc időtartam mellett 6 héten
keresztül. (A terápia kezdete előtt a betegről pontos orvosi és pszichodiagnosztikai anyag
készül, és osztályunk teamje dönti el, hogy az adott betegnél mely terápiás forma a
legmegfelelőbb, illetve mivel kezdjünk.)
A zeneterápia indikációs területe:
- tanulás teljesítés zavaroknál: koncentráló készség és metakommunikáció javítása

- magatartás-zavaroknál: adekvát viselkedési attitűdök beépítésére

kezelésében
- dadogásnál: főként a légzés ritmus, feszítő-lazító gyakorlatok dominálnak

- pszichoszomatikus tünetképződésnél: pl. anorexia nervosánál: önmaga, majd a
környezet kóros kapcsolatrendszerére orientáltan,
- egyéb neurotikus tünetképződésnél: az érzelmi szintű patogén élménytartalmak
áthangolására.
E tünetcsoportoknál más-más terápiás fázis dominál, mégis egészében igen jó eredményekről

számolhatunk be.
Az első négy ülés a receptív fázis: célom a retrospektív folyamatok elindítása, neurotikus
kontaktuszavar és patogén emocionális élmény tartalmak lazítása stimuláló és relaxáló
zenehallgatás útján.
A klasszikus és modern zenei anyagot úgy válogattam össze, hogy a feszültséget keltő, majd
oldó hangulatú, ritmusú és dallamú variációk a zenei élményen belüli egymásutániságban
következzenek (pl. Pendereczki – Vivaldi stb.) A pengető lemez anyagából kiválogatott
magyar gyermekdalokat is alkalmazok, ezek különböző emberi kapcsolatok, természet és
ember viszonya, szűlő-gyermek kapcsolata, továbbá az álmok hangsúlyozottsága
szempontjából igen lényegesek. A következő nyolc ülésben az aktív zeneterápia következik:
itt a prospektív folyamatok dominálnak az individuális és csoportos tényezők figyelembe
vételével. Az Orff-iskola és zeneterápia különös értékét a szociális begyakorlás lehetősége
adja. A szabad és kötött ritmus, ritmikus beszéd és mozgás, dallam, zenei improvizáció, de
főként az instrumentumok jelenléte olyan multidimenzionális impulzusokat adnak, melyek
önmagukban is terápiás faktorok. A spontán kreatív együttműködésben a betegek egy idő
után szabadon zenélnek, ritmizálnak, melyek hatására a csoportban interakciók realizálódnak.
Alkalmazott Orff-ritmikus hangszerek: dob, csörgődob, fadob, kasztanyetta, rumbatök,
rumba…, cintányér. Melodikus hangszerek: xylophon, methalophon (szoprán-alt)
harangjáték, triangulum, furulya, kézilant.
Az aktív terápia fázisai a következők:
1. Légzőgyakorlatok: (mellkasi, -mellkas-hasi; - hasi légzés, optikus ingerekre való való

gyors reagálás)
2. Feszítő-lazító gyakorlatok – a pangó önmagára való koncentrálás oldására, a helyes

testséma kialakítására – a flexió-extenzió tudatos megélésén keresztül (fejtől
kiindulva, nyak, váll, végtagok, törzs, alsó végtagok, rekeszizom stb. gyakorlatai
tartoznak ide.) A legtöbb neurotikus gyermek és felnőtt nem is tudja, hogy milyen
érzés testének és teste funkcióinak feszítés-feszültség, lazítás-elernyedés-oldottság
hatásának adekvát átélése. Vannak olyan betegek, akik patológiás konfliktus-
érzékenységük miatt képtelenek a fenti folyamatokat érzékelni, így a pszichológiai
oldottság náluk is szinte lehetetlen.
3. Vizuális és akusztikus koncentráció-reakció gyakorlatok: ezek hanggesztusokra

épülnek, melyek – taps, dobbantás, pattintás, csapás kis és nagymozgásos kifejezői. A
hangzási variációk és dinamikus lehetőségek (halk-hangos, tompa-éles, üreges-csapó
stb.) kihasználása igen lényeges. E hanggesztusokat a legegyszerűbb fiziológiás
ritmussal (gyors és lassú szívverés vagy légzésritmus) kombinálom. Ezekre épül majd
a következő fázis:

kezelésében
4. A ritmus és ritmikus építőkövek: igen fontos részei a csoportos zeneterápiának. Maga

a ritmus a vitális és pszichés tempó kifejezője. Ki hogyan ritmizál, illetve követ egy
megadott ritmust, igen fontos diagnosztikai jelleggel bír! (Holzhaus ritmustesztje)
E ritmikus építőkövek a következők:
Ezekhez állat, növény, ember stb. neveket asszociálunk, és különböző

hanggesztusokkal kísérjük. Fontos, hogy a szó- ritmus- gesztus között megerősödjön
az asszociáció, ami az indirekt tanulásfolyamatok alapja. A fentiek előfeltétele, hogy a
ritmus és gesztusmozdulatokat, mint a terapeuta mozdulatait a csoport átvegye,
beépítése, - illetve korrigálja saját rendezetlen mozgását, harmonizálja belső ritmusát.
A gyermekek szinte észrevétlenül megtanulják, hogy a fentiek segítségével egységes

ütemeknek rendeljék alá magukat. Kezek, lábak, törzs – tehát maga a gyermeki test –
mint legegyszerűbb, egyben legfontosabb hangszer, átmenetet képez a hanghoz,
beszédhez, dallamhoz, majd hangszerekhez. Itt már az Orff-instrumentumok, is
bekapcsolódnak.
Figyelemkoncentráció, - szociabilitás, sikerélmény, kommunikációs készség mint
terápiás tényezők – fokozatosan kapcsolódnak be.
5. Ritmikus beszédgyakorlatok: ezekhez magyar gyermekverseket, mondókákat

alkalmazok. A hangutánzási lehetőségek – hangot, indulatot, fáradtságot, örömet
kifejező verstartalmak, élmények, feszültség-oldás hatására koncentrálva.
6. Dallamgyakorlatok: itt az éneklés mellé a melodikus hangszerek is fokozatosan

bekapcsolódnak, mint kötött dallamot kísérő zenei improvizáció. A dalokat a pengető
lemezanyagából válogattam össze a kívánt emocionális töltés és asszociációs
lehetőségek figyelembe vételével. Igen lényegesek az altatódalok is, különösen az
anorexia nervosás lányoknál (anya-gyerek).
7. Zenei improvizáció: ez az együttes zenélés legmagasabb foka. A beteg belső

történéseit, konfliktusait, gondolatait hangszerek segítségével zenei gesztusokba
fordítja. Dreikurs szerint: “ahol a szó felmondja a szolgálatot, vagy szóbeli ellenállásra
talál, ott a zene jön segítségül, mert a zene ellen nem kell az embernek védelem”.
Ezáltal lényegesen differenciáltabb a hatása, és kevesebb spontán védekezést idéz elő.
Az improvizáció egyéni vagy csoportos. Fontos, hogy a csoporttagok figyelembe
vegyék egymás zenei élménytörténéseit és valamilyen hangszeres együttműködést
alakítsanak ki. Ezután megbeszéljük, hogy milyen zenei gesztussal miért és milyen
emocionális tartalmat, történés-eseményt, élményt akartak kifejezni. Ez az utolsó fázis
már átvezet a verbális terápiába.
Tapasztalataink szerint a terápia 7-8 ülésétől kezdve már egyéni verbális terápiát is lehet
alkalmazni, mivel arra is alkalmassá válnak. A zeneterápia elsősorban nem a lemérhető,
egzaktul bizonyítható eredményekre törekszik (bár a Clauss-féle bipoláris önértékelési
skálával erre van lehetőség). Sokkal inkább az emocionális, motoros és viselkedésszintű
áthangolás a lényeg. Feltételezem, hogy olyan érzelmi, indulati töltéseket mozgat meg a zene,
ahol a gyermek számára elfojtott, fel nem dolgozott frusztrált szituációk újraélednek,
megfelelő dinamikus töltést nyernek és fejeződnek ki képi alakban, az alkalmazott
képzőművészeti technikák segítségével. Az előttük lévő képről, színekről, foltokról már
könnyebb beszélni.

kezelésében
A megjelenítő rajzolás nem kíván magas fokú absztrakciót, mint a szó – ugyanakkor
folyamatos közlést, projekciót tesz lehetővé.
Vagyis: a gyermek egy emocionális történést egészben jelenít meg, - képi formában -
karakterének megfelelő intenzitással. Az alkalmazott technikáknak belső logikai sorrendjük
van. A vonalak, formák, színek, ritmusok, a képi anyag tartalma és szimbolikus jelzései igen
lényegesek.
Ezekben tudom “mérni” a terápia, a receptív és aktív zenei anyag hatását. Vizsgálom a
vizuális elemek dinamikáját, a spontán kifejezett temperamentum és önkontroll viszonyát, a
múlt és jelenbeli élménytartalmakat, valamint a vizuális önkifejezés gazdagodását.
A zeneterápia rendszere nyitott, sok az elméleti és gyakorlati kutatás, hatásvizsgálat, de
komoly terápiás múlttal is rendelkezik sok szocialista és nyugati országban. Remélhetőleg
hazánkban is bekerül a kombinált terápiák sorába.

Kovács Olga, Nagy Ilona, Vas József: Az énfejlődés szimbólumai aktív zeneterápiás csoportban
Kovács Olga, Nagy Ilona, Vas József: Az énfejlődés szimbólumai

aktív zeneterápiás csoportban
In: Lélekgyógyászatról jelképekben (2000) Balassi Kiadó
Szimbólumaink
Életünk folytonos talány. Újra és újra meghatározzuk magunkat, mivel újra és újra
megkérdőjeleződik az, hogy kik is vagyunk valójában. A célunk mindig az, hogy formába
öntsük belső világunkat, és nevet adjunk annak a finoman rezdülő valaminek, amit “énnek”
hívunk. Ehhez az önmeghatározáshoz segít minket szimbolikus jelentésével a művészet,
amely maga is folytonos ön(meghatározás).
A művész rezonál a világ változására, megpróbálja kifejezni, és ha bennünk is megrezdül az
a húr úgy, ahogy a művészben, akkor nemcsak a világot, hanem önmagunkat is újraalkotjuk,
újranevesítjük. Ahogyan mi vagyunk a lét szimbólumai, úgy igyekszünk új jelképeket
létrehozni, “jelet képezni”, hogy vagyunk, azért, hogy megtalálhassuk egymást, kapcsolatba
kerülhessünk a másikkal. Önmagunk jelét írhatjuk a valóságba, “jelet hagyunk az idő
homokjában” – ahogyan Frankl (1962, 1997) mondja. De a jelentés elvész, ha nincs, aki
megértse azt. Így a jelkép formálása, a szimbolizáció valódi kapcsolat, kommunikatív
interakciós folyamat, melyben részt vesz az, aki az üzenetet szimbólumként kódolja, és az, aki
dekódolja, azaz megfejti a jelkép jelentését (Ferenczi, 1998; Horgász, 1996; Klein, 1998;
Kraft, 1998; Kris, 1998; Worth és Gross 1977).
Azzal, hogy önmagunkat jelenítjük meg a szimbólumban, érzelmi töltéssel látjuk el azt.
Emocionális jelentését az interakció másik szereplője úgy képes megfejteni, ha azonosul az
érzelmi töltéssel (Dienes, 1981). Jung (1934/1993, 1973, 1978b,) archaikus tudásról beszél,
az emberiség kollektív bölcsességéről, amelyet archetipikus módon átöröklünk a
tudattalanban, hogy az alkotás folyamatában újra felszínre törjön, és hidat képezzen az
emberek között. Felszínre kerülésükkor az archetipikus szimbólumok a hozzájuk tartozó
érzelmi töltést is mozgósítják, így mind az alkotás, mind pedig a befogadás folyamata erős
érzelmi hatással bír (Paneth, 1985).
A szimbolikus önfeltárásnak és énmeghatározásnak egyik kifejezőeszköze a zene (Jiránek,
1981), amely, kapcsolatot teremtve az alkotó, a külvilág és a befogadó között, az akusztikus-
vokális szimbólumok érzelmi utalásain keresztül hat belső világunkra. Mozgósító hatásánál
fogva serkenti a kreativitásunkat is, és sokféle módon egyengeti szubjektív törekvéseink
formába öntését, tárgyiasítását (például ének, tánc, hangszeres játék stb).
Ebben az alkotófolyamatban az ősi, archaikus jelentések tárgyhoz kapcsolódnak, meajd
verbális megfogalmazást is nyerhetnek. A tárgy lehet valódi (pl. a hangszer), amelybe
kapaszkodunk, elveszítve vagy meg sem találva a kapaszkodás eredeti tárgyát, az anyát,
kapcsolati rendszerünk bázisát, de lehet átmeneti tárgy (Horton és mtsai, 1974; Winnicott,
1953/1975) is winnicotti értelemben: egy mozdulat, egy gesztus, egy ritmus, egy dallam.
Ehhez kapcsolódva teremthetjük meg saját jelentésünket, immár a kapcsolaton keresztül az
egészet és egyetlent, amely szimbolikus képe a felejthetetlen másikhoz, az anyánkhoz fűződő
kapcsolatunknak. Elgondolásunk szerint a zene a szubjektív téri és idői dimenziók által
meghatározott világunk leírója és megteremtője, nyelvét és érzelmi befolyását az archaikus
tudattalan élményeiből meríti (Kohut, 1950; Nass, 1989; Rose, 1993; Treitler, 1993; Vas,
1998).

Módszer és tapasztalatok
A zeneterápiás csoportok létrehozásánál figyelembe vettük azt, hogy a nonverbális terápiákra

is az általános pszichoterápiás csoportkeretek és szabályok a mérvadók, amelyek szerint
(Bagdy, 1991; Merényi, 1991;):
(a) alapnak vesszük az érzékszervi- mozgásos megismerésen keresztül a külvilággal
állandóan aktív viszonyban lévő személyiség fejlődési modelljét, és ezért terápiás
eszközként a pszichomotoriumot használjuk;
(b) (b) az aktív zeneterápia célja a testkép és az énkép újraszervezése, valamint a
tárgykapcsolati és a kommunikációs zavarok gyógyítása;
(c) a fenti zavarok zeneterápiás befolyásolásának az alapja szerintünk az, hogy azok az
egyedfejlődés korai nonverbális szakaszában gyökereznek.
Ezeket az elveket betartva dolgoztuk ki aktív zeneterápiás módszerünket, amely különös

hangsúlyt fektet az énfejlődés szakaszainak újraélésére és ezáltal újrastrukturálására.
A csoport felépítése és működése
A zeneterápiás csoportokban a betegösszetétel általában nem homogén, előfordulhat, hogy a

főleg szorongásos páciensekből álló társaságban van egy-egy súlyosabb személyiségzavarral,
depresszióval kezelt vagy borderline páciens. Szem előtt tartva a tüneteket és a lehetséges
kezelési stratégiát, egyéni terápiát is kell nyújtanunk; szorongó páciensnél a belső
tudattalanná vált konfliktus feltárása és tudatosítása lehet a cél, míg súlyosabb esetben a
szétesett én újraintegrálása, a kommunkációképes énhatárok kialakítása és az énfejlesztés. Az
utóbbi célkitűzések nem nélkülözhetik a csoportfolyamattal párhuzamosan folyó
pszichodinamikus vagy szupportív egyéni pszichoterápiát (Gabbard, 1994).
Alapvetően a zene teremti meg a csoport keretét, téri és idői határok közé foglalja a
foglalkozást. Hallgatás céljára többféle kultúra zenéjéből válogatunk a csoport összetételének,
igényeinek és a jó ízlésnek megfelelően. Csoportjaink 8-9 főnél nem számlálnak több
résztvevőt, ugyanis úgy gondoljuk, hogy kisebb létszámú csoport nagyobb teret biztosít az
aktív interakciós folyamatoknak és visszajelzéseknek, valamint könnyebben kialakulhat az én
szolgálatába állított regresszió intim légköre (Kris, 1952). Kiemelkedő szerepe van a
térbeliségnek, például a figyelmet középre irányító körnek, amely az egység, a tökéletesség
jelképe, ugyanakkor felerősíti a résztvevők egymásra figyelését. Fontos a többi csoportkeret
megtartása is, hiszen a regreszív állapotok a pszichés egyensúly felborulásával fenyegetnek.
Viszonyítási rendszer, határ nélkül nem lehet átélni sem a korlátlan szabadságot, sem az
énünk határain belüli szabad mozgást.
A gyakorlatsor általában az alábbi felépítést követi:
(a ) kapcsolatteremtés egymással és a zenével;
(b) eszközös mozgás a zenére;
(c) a saját test mozgása a zenére;
(d) a saját “zenénk” megtalálása;
(e) hangszeres zenélés, önmagunk és a csoport meghatározása.
Több részre bonthatók a gyakorlatsor elemei, egy-egy elem több ülést is igényel. Általában 60
percesek az ülések, az intézményi keretekhez igazodnak, így rendszerint 8-10 gyakorlat alkot
egy csoportfolyamatot.

(a) Kapcsolat egymással és a zenével

A csoport kezdő szakaszában a bemutatkozás, a szabad beszélgetés és a zenéről való
beszélgetés teret enged a nyelvi kifejezésnek (verbalitás), amely után azután csak passzívan
ismerkedünk a zenével (zenét hallgatunk). Élményeinket először megbeszéljük, mivel az
európai embernek a leggyakoribb és legismertebb önkifejező eszköze a beszéd; ebben érzi
magát leginkább otthon.
Miután a kezdeti bizonytalanságból, a kiszolgáltatottság érzéséből és a beteg szerepből
adódó félelmet beszélgetéssel sikerült oldani a csoport tagjaiban, a következő gyakorlat során
zenehallgatás közben festünk. A festés mint grafikus tevékenység közel áll a nyelvi
kifejezéshez és íráshoz. Nem jár erőteljes mozgásos aktivitással ez a szemléletes képi
megjelenítés, inkább a képzeletbeli mozgásokon és a szimbólumformáláson alapuló
tevékenységnek tekinthető, amelyekben önmagunk, testünk feltárulkozása nélkül tudjuk
kifejezni szorongó valónkat (Horowitz, 1970; Tolaas, 1986; Vasarhelyi, 1996). Ez indítja el
az “időutazást”, ösztönzést ad a testi-lelki fejlődés korábbi szintjeire jellemző élmények
átélésére (regresszió), hogy a kezdeti “csobog a felszín” hangulatot lassan felválthassa a
“hallgat a mély” légköre, és a beszédtől fokozatosan eljuthassunk a nyelv kialakulása előtti
állapotok megtapasztalásáig (nonverbalizmus) (Klein, 1999a; Németh, 1991; Spitz, 1965).
(b) Eszközös mozgás a zenére

A csoport e fázisában –a zenén túl- újabb kapaszkodót nyújtunk, ami elvezet a szabad
mozgáshoz. Ez a kapaszkodó a tárgy, amely bármilyen lehet. Mi három tárgyat használunk:
kendőt, lufit és botot. Azért ezeket a tárgyakat választottuk, mert mind a három gazdag
szimbolikus jelentéssel bír, és matériája is mindnek igen különböző, így tapintásos élménye is
sokfajta asszociációhoz juttathatja a használóját (Hoppál és mtsai, 1990).
Párban használjuk a lufit a zenés eszközös mozgás bevezető fázisában ( a párok egymásnak
pöccentik). Ez egyrészt oldó jellegű foglalatosság, hiszen a lufi szintén hozzásegít a
regresszív élményekhez, másrészt könnyebb a figyelmet, az egymásra hangolódást párban
vezetni. Ezenkívül lehetőség nyílik az utánzás révén a direkt visszajelzésre és annak
befogadására, a cirkuláris reakció gyakorlására, amelynek Piaget (1937/19549 szerint
énképfejlesztő hatása van.
A páros játék után következik a csoportos gyakorlat, amelyben mind a három eszköz
egyenként körbemegy. Itt kihasználjuk a kör egységformáló, meghittséget erősítő zárt terét,
ami a figyelmet a középpontba tereli, így mindenki tetszés szerinti időtartamban réazesül a
csoport figyelméből.
Megfigyelésünk szerint több szinten lehet asszociálni az eszközökre. A felnőtt vagy érett
tárgykapcsolatok szintje az egyik szint (Hamilton, 1990/1996), amelyben a tárgyak a
kapcsolati rendszereink hordozójaként jelennek meg. A regresszív tárgykapcsolatok szintje a
másik szint, amely a lelki fejlődés korai állapotát idézi fel (Jacobson, 1964).
A kendő simulékonyságával, lágy esésével, gyűrhetőségével, formázhatóságával az

alkalmazkodó másikat jelenti, “amelyet” alig kell érinteni, máris változik. Ha a légáramlatot
használni tudjuk, akkor akár finom rezdülésünkre is akaratunknak megfelelően,
kiszámíthatóan lebben, alakul. Számít a kendő színe, nagysága és formája is, hiszen például a
vörös kendő, a párkapcsolatot, szerelemet, a fehér az ideális másikat vagy önmagunkat, míg a
fekete a gyászhoz kapcsolódó emlékeinket idézi, és így tovább. Sok minden elárul a “tánc”
során a kendő érintése és mozgatása: van, aki a markába gyűri, összegyűjti a kendőt,
lélegzethez sem juttatja, önmaga görcsét, a környezete vagy önnön kényszerű erejét formázza
meg. Más páciens a csuklójára, nyaka köré tekeri mint egy kígyót, és beszámol párja elleni
agresszív indulatairól, aki hasonló fojtogató érzést okoz neki. Van, aki kibontja, a levegőbe

emeli a boldogság és a könnyedség mozdulataként; más viszont a földet söpri vele, mintegy
jelezve a maga szomorú, megalázó kapcsolatait.
A lufi szintén könnyű, egy apró pöccintésre is magától táncol, ami könnyedséget,
játékosságot juttat eszünkbe, de sokszor nem úgy mozdul, mint ahogy várnánk, nem olyan
kiszámítható, mint a kendő. Jobban kell rá figyelni, alkalmazkodni kell hozzá, ami egyeseknél
azt az élményt hívja elő, hogy “madzagnál fogva rángatják” őt (vagy ő másokat). Úgy érzi
magát, mint akit a “kötelék” nem enged szabadulni, mint a póráz a kutyát; vagy mint az a
gyermek, aki hol el-, hol visszafut anyjához: a távolságot növelve-csökkentve próbálgatja
magát. Van, aki két keze közé fogja, nem engedi, nem meri elengedni, hátha elszökik, többé
sose látja, mint a fiát, lányát stb. És van, aki hagyja a játékosságot felszabadulni, nem
igyekszik a zene ritmusára pattogtatni a lufit, hanem annak ahogy jólesik, ő csak engedi, akár
visszajön az ölébe, akár tovalebben a csoport következő tagjához. A lufit lehet simogatni,
lehet ütni, ahogy tetszik, és bármit tehetünk vele, amit ezzel a csibészkedő, talán csipetnyit
pimasz és kiszámíthatatlan “tárggyal” szemben érzünk.
A bot ezzel szemben az alkalmazkodás követelményének példája. Kemény, göcsörtös
tapintása határozottságot, fallikus formája férfiasságot sugall, amit csak fokoz a súlya miatti
nehéz mozgathatóság és a szilárdság. Nem hajlítható, mint a kendő, nem pattogtatható, mint a
lufi. Marokra foghatjuk, általa lehetünk karmesterek, akár egy egész csoport uralkodói,
verhetjük vele a taktust a földön, mint a ritmus, a tér és az idő urai, vagy két kezünkben tartva
ringathatjuk, mint anya a gyermekét, mint a lágy nő a kemény férfit. Mindenképpen nekünk
kell alkalmazkodni hozzá, felismerve benne a számunkra is kényelmes és hasznosítható
tulajdonságot. A zene választásakor tekintettel vagyunk a háromféle eszköz fizikai és jelképes
tulajdonságaira: a kendőnél lágy, a lufinál könnyű és tovalebbenő, míg a botnál kemény,
staccato jellegű zenével húzhatjuk alá kapcsolataink minőségét (Gürtler, 1999; nagy, 1998).
Az eszközös mozgás másik szintje az énfejlődés kritikusabb pontjainak regresszív átélése,
azaz a regresszív tárgykapcsolatok feléledése (Winnicott, 1962/1965), amit már jóval
nehezebb szavakban kifejezni, emiatt inkább csak utalások formájában történik a
megbeszélése. Ezt a mozgást is a kendő vezeti be, amely, mint fátyol, eltakar, el lehet bújni
mögötte a minket körülvevő külvilág elől, mint a lét kezdeti állapotában, az önmagába zárt
magányban. Ezen a szinten valóban ritka, hogy az eszközt használó a csoportra figyel, itt
önmagában van, a zárt, biztonságos körben. Mint női hajzuhatag vagy menyasszonyi fátyol
ugyanazt a funkciót tölti be a kendő: elzárkózni a külvilágtól. A zene itt bennünk lüktet, a
külső tér-idő dimenziók elmosódnak.
Tovább építi-mélyíti ezt az élményt a lufi, gömbölyűsége az anyaméhet juttatja eszünkbe, a
kezdeti ősállapotot, az abszolút védettséget, és ha megszületünk, a gyermekét ringató anyát.
Így már ketten vannak, a csoport szimbiotikus közegében ő és én: anya és gyermeke. Ez a
szoros kettős azonban fel kell hogy bomoljon, hiszen szükség van az önállóságra, az
elkülönülésre, a mozgékonyságra, amit a lufi vezet be ismét, könnyed mozgásával. Majd
következik a bot, egyrészt jelképe annak, ami önálló, nem alkalmazkodó, a külvilágban
egyedül létező, másrészt szimbóluma a valóságelvnek, amely fájdalmas tapasztalatok
formájában sújt le ránk.
Akárha Mahler (19875) fázisait követtük volna nyomon, az énfejlődés szakaszait bontják ki
az eszközök: archaikus szimbolikus jelentésükkel teremtenek maguk körül külön teret és időt,
így strukturálják bennünk a megfoghatatlant, az ént (Fraiberg, 1969; Freud, 1963; Gergely,
1996). Elképzelhetjük az előbbieket másképpen is, Winnicott (1953/1975, 1965, 1969 és
1971) fogalmait kölcsönvéve: a tárgyak jelképes ereje átmeneti jellegükből fakad, abból, hogy
magukban hordozzák a megtartó anyai környezethez fűződő vágyainkat és félelmeinket.
Későbbi életünkben ezek a tárgyak már nem feltétlenül az anyára mint környezetre, hanem a
környezetre mint anyára (idézi: Ogden, 1986), vagyis az orrhonosságra, biztonságra és
meghittségre utalhatnak. Sechehaye (1951) “szimbolikus realizáció” fogalmára is emlékeztet

az eljárásunk. A francia pszichiáternő súlyos regresszióban lévő szkizofrén pácienseivel a

legegyszerűbb eszközös játékokat játszotta annak érdekében, hogy a játékokhoz tartozó
érzelmeket és emberi viszonyokat fogalmi szintre hozhassa, kimondathassa velük.
Módszerünk tehát a külső kapcsolatok belső érzelmi viszonyainak újraszerkesztését és
tudatosítását segíti elő az eljátszás, a megjelenítés és a játék végi megbeszélés révén, amikor
az összeolvadás után különválhatunk a tárgytól. Az elválás nem mindig kellemes élmény , de
szükséges.
(c) A saját test mozgása a zenére

Láthattuk, hogy az eszközeink átvezettek minket a beszéd előtti tapasztalatok mély regresszív
állapotába, ahol eszközök nélkül is megnyilvánulhatunk. A szabad mozgás bevezető fázisa a
kéz mozgatása. Szinte önkéntelenül viszi ujjainkat a dallam, majd az egész kézfejünket,
későbbi karunkat a mozdulatra; lassan ráérzünk a dallam és a ritmus által határolt mozgásunk
belső ritmusára és dallamvonalára. Ebben a gyakorlatban szintén előkerül az utánzás, majd
egy mozdulatsor átvétele és továbblendítése az egyre gyakoribbá váló kölcsönös
visszatükrözést készíti elő. Így folyamatos mozgást képez a csoport, ami egymásra figyelés
nélkül megvalósíthatatlan.
A szabad mozgás a Pinocchiónak elnevezett játékban bontakozott ki. Lényege, hogy a test a
teljes merevségből mozdul, és a testrészek fokozatos felszabadítása által válik a tér és idő
birtokosává, szabaddá, majd pedig ismét fokozatosan visszatér mozdulatlan állapotába. Mint a
pantomimes, aki szétszedi, majd újból összerakja testét, tudatára ébred teste határainak, úgy
építkezünk itt a mély regresszív állapotból, az éppen hogy nyiladozó éntudatból, az
individuáció kezdeti szakaszából a valódi, testhatárokat is ismerő, bátran mozgó, aktív énné.
A játék ezenkívül a kezdettől a végig húzódik, átölel egy egész életciklust, ami a születés és
halál misztériumát idézi. Ennek átélése nagyon különböző; van akinél a korlátozottság ad
megnyugtató és biztonságos keretet, és megmozdulni, kimozdulni nehéz ebből. És van, akinél
a szabadság megízlelése utáni korlátok a fájók, az idő, a lehetőségek elvesztése, egyszóval a
belső és külső korlátok, a kontroll megélése és megtapasztalása nehéz.
Zeneként Beethoven C-moll zongoraszonátájának (Op. 111) Arietta-tételét hallgatjuk,
minthogy a muzsika a keletkezés-fejlődés-csúcspont-megnyugvás dinamikáját jeleníti meg.
Ez az utolsó zongoraszonáta, ezért a ki nem ismeri Beethovent, azt hihetné, hogy valamiféle
könnyes búcsúnak lesz fültanúja, ha meghallgatja. Mi ez az Arietta, minő dalocska kél a
hófehér billentyűzetű C-dúrban? Az előadónak szánt utasítás “Adagio molto semplice e
cantabile”, így hát lassan, nagyon egyszerűen, énekelve kell játszani. Maga a téma tiszta
hangközökkel, kvarttal és kvinttel indul. Igazi forráshang. Mint annyi más műben, Beethoven
témája itt is Janus-arcú, első része dúr, második része moll hangnemű. Szelíd örömöt zenget a
dúr, valamelyest félénkséget a moll, amely ismét dúrba fordul a téma záró taktusaiban. Felfelé
törekvő, kitartott akkordjai erőt és optimizmust sugároznak. Dúr, moll és újra dúr fordulatával
körutat tesz meg a dallam, önmagába tér vissza. Eltelt egy ciklus. Ciklikus karakterű a ritmika
is, 9/16-os ütemjelzése a hármas lüktetésű forgómozgást kelti életre. Hogy nem pusztán
körforgás, azt a dallamvég emelkedése jelzi. Ha elfelejtettük volna, hogy variációs formában
íródott a tétel, akkor is tudnánk, hiszen minden jel arra utal, hogy a téma más alakban vissza
fog térni. Az újabb ciklusok lesznek a téma variációi. Miféle ciklusokat követhetünk nyomon
Beethoven muzsikájában? Úgy hisszük, hogy a forgandóságot, az emberi sorsot, tehát az
életciklusokat bontakoztatja ki. A téma az újszülött hol örömteli, hol bánatos himnusza
Beethoven bölcs rezignációjának hangolásában. Fejlődési sort követ az első három variáció.
Mind dúsabb zenei szőttes környezi az egyszerű, “csupasz” dallamot. Hangokkal zsúfolódnak
tele az ütemek, gyorsulnak a mozgások, bonyolódik a ritmika, egyre energikusabb a hangzás.
Változékonyság az állandóságban, ez a variáció lelke. Valójában a személyes identitás
hangját halljuk a változatokban. Ilyenformán az első három mintegy a kisgyermek

növekedése, érése, az énerő és a hatékonyság fokozódása. Mindez a harmadik változatban jut

csúcsra. Döbbenetes erejű, trochaikus lendületű dallam száguldozik újra és újra felülről lefelé,
a kirobbanó erejű kamasz szertelenségével. Tény, hogy némelyik előadóművész ujjaiból rock
and roll rángatózik elő, ami nyilvánvaló anakronizmus, hiszen Beethoven nem írhatott rock
and roll zenét. Akadozó, tétova hangfoszlányokká szakad szét a dallam a negyedik
variációban. Kétszer is először dúr, majd moll hangnemben talál önmagára, briliánsan
csillogva száll a magasba. Lelki krízis és megkönnyebbülés. Magtisztulást hoz az ötödik
variáció. Kifüstölög a zenéből az énes hangoskodás. Bongó és csilingelő harangok hangzanak.
A dallam távoli hangnembe modulál, távlatot nyer, mint a messzi harangszó. Megnyílik a
személyiség spirituális dimenziója. Támasz nélkül kell a léleknek bejárnia a mélységet és
magasságot, ezért a basszusban elhallgatnak a harmóniát hordozó akkordok. Sötét hangok
örvénye felé botladozik a bal kéz. Ezalatt a jobb kéz dallama éles bércekre hág. A magány
szirénhangjai és kongó üressége. Újra krízist élünk át. Feloldója a hatodik variáció, az újabb
csúcspont. Bálvány magányunkból a társainkhoz hazatérni vágyunk. Visszatér az eredeti
téma, de mennyi színnel, gazdagsággal! Olyan ez, mint személyiségünk megsokszorozódása,
egyéniségünk kivirágzása, ugyanakkor harmonikus elvegyülése a közösségben. Mit hozhat
ezek után a hetedik variáció? Fizikai, szellemi hanyatlást vagy mélabút? Beethoven
lángelméje megkímél ettől. Újra harangok zendülnek, csendülnek egyre távolabbról. A zene
lassan áttetszővé válik, elveszít minden anyagszerűséget, és spirituális dimenzióban lebegve
elhal.
(d) A saját “zenénk” megtalálása

Énünk bontakozó, szabadon, önmagában megnyilvánuló állapota már csak azt várja, hogy
nevet kapjon. Ezt szolgálja a belső zenénk megalkotása, saját eszközünk megtalálása. Ebben a
fázisban a zenére szabadon lélegzünk, amit a partner érintéssel figyel meg. Igen intim
gyakorlat, kölcsönös bizalmat kíván, ami alapvető a feltárulkozás ilyetén fokán. A légzés
felfogható úgy is, mint a lélek érezhető megnyilvánulása, lélegzetté válása, amely elősegíti
belső állapotunk kinyilvánítását, önmagunk jelképes újjáalkotását. Testi működéseik
harmóniáját élhetik át, amikor a csoport tagjai a muzsika emelkedő-süllyedő, erősödő-halkuló
hullámzására lélegeznek.
Ezután elhagyjuk a zenét, és a lélegzetet segítségül híva, lelkünkből szólalunk meg,
megtalálva saját hangunkat, ami csoportosan megszólaltatva a sámánok ősi énekét, a rítus
egységformáló erejét hívja elő. Ezt az ősi, archaikus élményt erősíti a puszta ritmus
megszólaltatása, saját ritmusunk megtalálása, amelyet a közösség ritmusába, zenéjébe
illesztve megtapasztalhatjuk a csoport megtartó erejét, amire nagy szükség van az immár
önálló, nevesített individuumnak, aki első bizonytalan lépteit teszi a való világban.
(e) A hangszeres zenélés, önmagunk és a csoport meghatározása

Elérkeztünk a befejező fázishoz, amikor készek vagyunk kilépni zárt belső világunkból a
külsőbe. Ennek egyik követelménye az, hogy megmutassuk létünket, magunk megalkotását,
és be is fogadjuk az erre érkező reakciókat. Ezt a szakaszt a hangszeres zenélés (zongorázás)
játéka testesíti meg, mikor a résztvevők egyenként játsszák el a zongorán önálló darabjukat
mindenfajta előzetes hangszeres ismeret nélkül. Az egyedüli kritériuma a “zeneműnek”, hogy
legyen kezdete és vége. A darab után a közönség elmondja észrevételeit, jellemzi a darabot,
ezzel az alkotót is. Ezen az ülésen a csoporttagok általában biztatásokat, útravalókat adnak
egymásnak, felidézve a korábbi játékokból egymásról szerzett tapasztalatokat. Valódi útra
bocsátás ez, az immár felnőtt és beavatási szertartása, ballagása!

Eredmények
Aktív zeneterápiás csoportgyakorlataink a pótlólagos énfejlődést próbálják pszichoterápiás

csoportkeretek között elősegíteni a zene mint eszköz felhasználásával. Az énfejlődés sokfajta
elmélete mind megerősít abban, hogy ha énünk a korai nonverbális életszakaszban sérül,
akkor azt archaikus szimbólumaink segítségével lehet újrastrukturálni. Ezek a szimbólumok
regresszív technikákkal idézhetők meg, amelyben nagy segítségünkre lehetnek a művészeti
alkotások (Joseph, 1988). Hiszen a művész maga is ezeket a szimbolikus jelentéseket sűríti
alkotásaiba, amikor formába önti a tudattalan folyamatokat (Matte-Blanco, 1975 és 1989). Ha
pedig mi befogadók, képesek vagyunk ezen a szálon felgöngyölíteni elakadt életszálunkat,
akkor mi is formába önthetjük, nevesíthetjük magunkat, újraalkothatjuk énünket. Ebben segít
a zene, téri és idői kereteket biztosítva arra, hogy megalkothassuk belső világunk,
kapcsolataink melódiáját és ritmusát – önmagunkat (Josselson, 1996).

Soliman Saleh: Gesztus-improvizációs csoportmunka pszichotikus betegekkel
Soliman Saleh: Gesztus-improvizációs csoportmunka pszichotikus

betegekkel
In: kézirat, Semmelweis Kórház Pszichiátriai Osztály
A pszichiátriai osztályok betegei mozgáskészségükben is erősen regrediáltak. Motoros

alkalmazkodási színvonaluk a helyzetmegoldó cselekvésben veszítenek rugalmasságukból. Ez
nemcsak következménye a betegségnek, hanem összetevője is, - a belső cselekvési minták
elszegényedése is rontja az alkalmazkodást. Így merült fel a pszichiátriában és a klinikai
pszichológiában az az elgondolás, hogy a mozgás fejlesztésével segítsék elő a jobb
alkalmazkodást és ilyen módon erősítsék a terápiás hatást.
A mozgásterápiás eljárások alkalmazásának több lehetősége van a pszichiátriai osztályokon:
- ellensúlyozhatják a hospitalizált állapotból eredő

mozgás-beszűkülést,
- a mozgásgátlás oldásán keresztül oldó hatásuk segíti a
gyógyulási folyamatot,
- mozgássérült személyeknél a mozgáskoordináció
javításával elkerülhető, illetve csökkenthető a szekunder
neurotikus állapot létrejötte,
- a kommunikációs lehetőség kiszélesítésével olyan
betegek is bevonhatók a terápiás folyamatba, akiknél a
verbális kommunikáció nehézkes.
Ezek a meggondolások motiválták első gesztus-improvizációs csoportmunka

kezdeményezésemet.
Elméleti támaszként a dramatikus technikákat tanulmányoztam. Már Moreno pszichodráma-

technikájában is szerepet kapnak a foglalkozást bevezető mozgásgyakorlatok. Moreno célja,
hogy a bevezető szakban a résztvevők mozgásos merevsége oldódjék, - alkalmasabbá,
nyitottabbá váljanak a cselekvéses megjelenítő munkára. Későbbiekben a lejátszást megelőző
mozgásoknak egyre nagyobb jelentősége lett, - E. Dara és Benoit szcénikus gyakorlatait
komoly előkészítés előzi meg, melyben a testséma percipiálását tanítják meg a pácienssel
relaxációs gyakorlatok segítségével. Ők a dramatikus megjelenítés alapvető feltételének
tekintik az előzetes testséma-korrekciót. A testséma-korrekcióval, s a mozgásrestitucióval
való foglalkozások a dramatikus technikától különváltan is alkalmazásra kerültek. Ilyen
Sivadon kineziterápiája és Orlic gesztus-tanítás módszere. Mindkét terápiás munkában a
testmozgások, mimikai közlésnek tanítása, - gyakoroltatása a terápiás munka alapja és a
terápiás munka végső lépéseként foglalkoznak dramatizálással.
A csoportmunkában, amit kezdeményeztem, nem a tanításos elemek dominálnak, inkább a

spontán megnyilatkozások támogatását tartottam fontosnak. Az instrukcióban elmondtam,
hogy bármi lejátszható, eszköz nélkül és a lejátszást megbeszélés fogja követni. A szóbeli
instrukció mellett a legelső foglalkozáson az instrukciót követően lejátszottam egy jelenetet -
megmutatva, hogy milyen jellegű a lejátszás, amiről beszélek. Témának olyan játékot
választottam, ami mindenki számára könnyen felismerhető. A játékomat követő megbeszélést
arra használtam, hogy a játékot alaposan kielemezze a csoport, minél több csoporttag
elmondja véleményét, esetleg a látott játék egy-egy mozzanatát korrektív igénnyel lejátsszák.

Aminél alaposabb elemzést mintának szántam a további játékok megbeszélésére. A

csoportmunka során több alkalommal bekapcsolódom a játékba. Részt veszek akkor is, ha
valamelyik csoporttag megkér a játékra, és akkor is, amikor a játékkal szembeni ellenállás
fokozódik.
A csoportmunka figyelemmel kísérése során azt tapasztaltam, hogy a munka folyamata az

egy-személyes gesztus-improvizációtól – többszemélyes gesztus-improvizáción keresztül a
pszichodráma felé haladt. Az előrehaladás során nőtt a csoporttagok verbális interakciója. Ez
a jelenség a gesztusimprovizációs munka szóbeli közlést indukáló szerepére hívta fel a
figyelmem. Magyarázata az lehet, hogy a mozgás látványa tónusos feszültséget kelt a
szemlélőben, s ez a feszültség cselekvést indukál (Wallon). Az interakciók fokozódása pedig
a verbalizációt serkenti. A kommunikációs folyamat elemzésében G.H. Wead a
kommunikáció gyökerének a nem-tudatos, gesztusokban és mimikai közlésekben
megvalósuló kommunikációt tartja. Hasonló jelenségekkel találkozhatunk pl., amikor
manipulatív, kreatív – (képzőművészeti, kézimunka, barkács…) foglalkozásokban
tapasztaljuk, hogy a betegek beszédesebbek, aktivációjuk emelkedik. Valószínű, hogy a kéz-
száj egység (Hermann, 1925) egyik tagjának aktiválódása a kézi foglalkozásokon keresztül
hat a beszédszerv aktiválódására is.
Munkámban a kommunikációs folyamat elemzése kapott mind nagyobb teret. A

pszichotikusoknál leírt double bind-nek nevezett kommunikációs mód, mely a verbális és
metajelzések inkongruenciájával jár, megértési nehézségeket jelenthet a terápiás folyamatban.
Azzal a problémával kezdtem foglalkozni, hogy milyen jellegzetességeket mutat a
pszichotikusok kommunikációja.
A pszichotikus kommunikáció:
A pszichotikus betegek kommunikációjában gyakran nem ismerhető fel instrumentális jelleg.

A beteg nem törekszik kommunikációi során tudatosan a veszélyek elhárítására, vagy
szükségleteinek kielégítésére. Túlsúlyban expresszív interakciókról beszélhetünk. Ezeknek a
zömmel expresszív interakcióknak a megértése nyit utat a pszichotikussal való kapcsolat
felvételére. A pszichotikussal való foglalkozás során fontos a pszichotikus cselekedeteinek
megkeresni az értelmét. Ha pl. egy maniform beteg játékában fésülködik, majd
karlendítéseket végez, majd ringató mozdulatokat, - akkor nem az értelmetlen mozdulatsor
egymásután kapcsolása adja játékának értelmét, hanem a mindent csinálni törekvés
felismerése. Ha ezt közöljük a beteggel, akkor ez érthetőbb számára, mintha azt mondjuk
neki, hogy értelmetlen ilyen sorrendben, amit játszik, s próbálja meg, hogy egy dolgot
játsszon le. Sokszor van a mozdulatnak értelme, ha a beteg sorsával összefüggésben
szemléljük, csak ennek az összefüggésnek az ismerete nélkül tűnik bizarrnak. Pl. egy
pszichotikus nőbeteg a hozzá vendégségbe jövő előtt különös földig hajló mozdulatokat tett és
maga előtt félköríveket rajzolt. Ezek a mozdulatok érthetetlenek voltak partnere előtt is és a
csoport előtt is, amíg ő értelmét nem adta: olyan ritkán jön hozzá vendég, hogy királynak járó
főhajtással és ősi szokás szerint kenyérrel és sóval köszöntötte. Az értelem keresés még a
teljesen kiürültnek tűnő mozgás-sztereotípiák esetében is lehet célunk, erre Bak Róbert
elemzése szép példa.
Jellemző a pszichotikus betegekre az állandóság igénye. Ez igény jelentkezhet pl. az

ugyanarra a helyre üléssel, de jelentkezhet úgy is, hogy csoportos játéknál a változó minták
követése nehézségeket okoz a pszichotikus betegnek. Pl. pszichotikus betegek késve veszik át

a változott ritmust. Ha járkálás közben egymás vállára kell a kezeket tenni, akkor csak abban
az esetben folytatják a mozdulatsor, ha látták is.
Gyakori jelenség, hogy játék közben figyelik a csoportvezetőt, mintegy megerősítést várva,
hogy érthető-e a játékuk. Előfordul, hogy tárgyak kontúrját rajzolják meg a levegőben, hogy
könnyebb legyen játékuk felismerése.
Külön megemlíthető a pszichotikus beteg távolságnövelő viselkedése. A pszichotikus betegek

kerülik az érintést. Ha csukott szemmel kell valakihez közeledniük, jóval előbb megállnak,
nehogy megérintsék a másikat. Ha valaki közelít feléjük, önkéntelenül hátrahúzódnak. A
távolságnövelő viselkedés játékban is megfigyelhető; ha az egyik beteg nem ismeri fel
partnere játékát, akkor ahelyett, hogy megértésre törekedne, inkább elfordul, visszavonul.
Gyakran előfordul, hogy la pszichotikus beteg, aki jól érti a játékot, mikor mások játszanak,
képtelen felfogni a játék értelmét, ha ő a játszó partner.
A csend keltette feszültségek elhárítására a neurotikusok különféle kommunikatív manővert

alkalmaznak. A pszichotikusok viszont hasonlóan a meg nem értett játékra adott reakcióhoz –
elfordítják a tekintetüket, mind a csoportvezetőről, mind társaikról. Az előfordul, hogy
eltakarják szemüket. Gyakori, hogy játékba való bekapcsolódását mosollyal, s a
csoportvezetőre nézéssel jelzi a pszichotikus beteg.
Ha a jelenségek megértésére törekszünk, következő módon magyarázhatjuk a fent leírtakat.

Az állandóságigényt, mint a bizonytalanság elleni védekezést foghatjuk fel. Maga a feladat,
hogy valamit el kell játszani, szintén megterhelő, mert a pszichotikus beteg gyakran
tapasztalja, hogy nem érti őt a környezete. Ezért várhat állandó megerősítést a játék során.
A távolságnövelő viselkedés értelme a test és az én határainak védelme. Ismeretes, hogy a

pszichotikusokra jellemző az én-határok elmosódottsága. Ez az állapot pedig a
személyiségfejlődés egy nagyon korai regressziójára utal, melyben a hő- és szaktájékozódás
dominálnak. Ezt az un. átfolyásos állapotot a pszichoanalitikus irodalomban Hermann irta le.
A fejlődéslélektanban Wallonnál olvashatunk a “felcserélhető személyiségek” szakaszáról,
mely emlékeztet a Hermann által leírt átfolyásos állapotra, - s ennek jellegzetessége, hogy az
egyén érzéseit és indulatait nem tudja elkülöníteni a másikétól. Az énhatárok
elmosódottságának egyik jele a perceptuális konstanciák hiánya. Feltehetőleg ezzel függ
össze, hogy a pszichotikus beteg nem tudja felbecsülni a távolságokat, és talán emiatt
védekezik a távolság növelésével. Félelmetes számára nemcsak a közeledő mozdulat, de a
közeledésnek más módja is, - pl. az, ha ránéznek. A pszichotikus betegek többnyire kerülik a
szemkontaktus. Ennek megértésére a csecsemőkori kommunikációk elemzését kell segítségül
hívnunk. Székely, Hermann és Pető elméletei alapján a szemkontaktust az emberi
kommunikáció olyan elemi egységének tekinthetjük, melyben a kommunikációs folyamatot
kísérő bizalom (vagy bizalmatlanság) és a feldaraboltatástól való félelem uralása (vagy maga
a félelem) fejeződik ki.
A pszichotikusok kommunikációs jellegzetességeinek megértése szükséges ahhoz, hogy a

betegekkel való terápiás kapcsolat kialakítható legyen.

Merényi Márta: Mozgásművészet-terápia: alkotó folyamat és tudatosodás
Merényi Márta: Mozgásművészet-terápia: alkotó folyamat és

tudatosodás
Előadásomban megkísérlem kifejteni, hogy az általunk kifejlesztett mmt-ás módszer hogyan

segíti elő az önalkotás folyamatát, és mindez hogyan válik terápiás hatás eszközévé.
Módszerünk 15 év alatt, jelenleg is aktív műhelymunka eredményeként jött létre, aminek
keretében gyógyítás, képzés, és a tapasztalatok újraértékelése folyik.
Elméleti hátterét egyrészt a pszichoanalitikus tárgykapcsolat elméletek, a pszichoanalízis

megújulásához hozzásegítő kognitív pszichológiai kötődéselméletek képezik, melyek a szelf
fejlődését és a szelf élményeket újabb megvilágításba helyezik (fontos megemlíteni a
memória kutatások eredményeit - az implicit memóriát -, ami a testi, mozgásos, érzelmi
emlékezés alapja, és nem nyelvi úton érhető el.)
A mozgásművészet-terápia másik bázisát a XX. századi kísérleti színházi alkotó műhelyek
tapasztalatai és elméletei jelentik, elsősorban Peter Brook, Jerzy Grotowski, Jozef Nadj
munkásságára támaszkodva. Ami közös e forrásokban, az az improvizációra épített fizikális
és lélektani állapotokat kutató kísérleti munka, ami a hiteles színészi alkotást és a közönséggel
való találkozást szolgálja. Ez tartalmazza a színész személyisége rejtett aspektusainak,
tudattalan impulzusainak feltárását, ami megalapozza a tudatosabb, mélyről fakadó színészi
játékot. Vegyük észre, hogy ez a színész önismeretének fejlesztése, mely az alkotás
folyamatának része.
E két bázis a mozgásművészet-terápia kontextusában koherens látásmódban és gyakorlati

munkamódban találkozik.
Létezésünk a világban kapcsolatainkban és egyedülléteinkben formálódik. Ahhoz, hogy

biztonságosan mozogjunk e dimenzió mentén, alapvető igényünk, hogy értsük a másik ember
viselkedését, érzelmileg és tudatilag viszonyulni tudjunk hozzá. Ez úgy tud megvalósulni, ha
hozzá tudunk férni saját belső mentális, érzelmi állapotainkhoz is. Csak akkor vagyunk
képesek érteni a másik embert, annak élmény világához kapcsolódni, élményeinket
megosztani, alakítani, és újra egyedül lenni, ha érzékelni és érteni tudjuk önmagunkat. A
tárgykapcsolat-elméletek mindezt a tárgyállandóságnak, a kognitív pszichológia
mentalizációs képességnek, másképpen reflektív funkciónak hívja. Ha mindezzel
rendelkezünk, bennünk is létezik az elérhető “fontos másik”; mégpedig jól differenciált szelf-
tárgy reprezentációs világ formájában, ami az egyedüllétre való képesség alapja. Ez azt is
jelenti, hogy nincs szükségünk arra, hogy másoknak tulajdonítsuk elfogadhatatlan
impulzusainkat, fantáziáinkat. Ennek alapja a biztonságos kötődés kialakulása, mely
kapcsolatban, testi tapasztalások mezőjébe ágyazódva fejlődik. A reflektivitás nem tudatos
működés, és van nem verbális tartománya.
A testtudati munka a test valóságának megtapasztalását segíti elő, a meglévő érzékszervi és

mozgásos lehetőségeinkre építve A test mindig rendelkezésre áll. A figyelem fókuszát
bármilyen érzékelésre irányíthatjuk. Például figyeljük egyensúlyunk változásait és az erre
történő mozgásos választ, majd újra annak az egyensúlyra gyakorolt hatását. Karunkat,
lábunkat lendítjük, és megfigyeljük kibillenésünk vagy az egyensúlyvesztés pillanatát. Más:
páros helyzetben együtt mozgunk, egyszerre állunk meg, egy időben mozdulunk meg.
Folyamatos finomhangolódás történik, egyszerre figyelünk a saját mozgásunkra,
szándékainkra, és a másik mozgására, szándékaira. Nincs elvárt forma: a forma közben

születik, változik, szétesik, új forma születik. Folyamatos önészlelés (és a másik észlelése)
indul el, érzékszervi és mozgásos aktivitásba ágyazva. Eközben mindig van egy ajánlott
figyelmi fókusz, ami elősegíti a testi érzeteink tudatosítását és az arra való reagálást, azaz a
testi szinten megvalósuló reflektivitást. Ezen az úton mikrotörténések sorozata azt
eredményezi, hogy egyre differenciáltabban tudunk testi állapotainkhoz viszonyulni, és az így
megtalált mozgásformák által azokat alakítani, szabályozni. A páros, hármas, csoportos
helyzetekben történő hangolódás és széthangolódás, vagy ennek megtörése egyenértékű, mind
létjogosult. Mindennemű tapasztalásnak helye van, nincs elvárt viselkedés. Ez az oka annak,
hogy nem az a célunk, hogy “fejezd ki magad”, hanem mintha azt mondanánk: “vizsgáld meg,
amit találsz”. A testtudati munka - mely minden alkalommal újraépül és folyamatában is
alakul - egyik hatótényezője magának a folyamatnak a megélése, a különböző, sokszor
töredezett, változásban lévő tapasztalások folyamatba való felfűződése. A folyamat megélése
azt is jelenti, hogy bele lehet feledkezni az aktuálisan zajló történésekbe, énünk “élő részei”
“erőre kapnak” és segítik “halott részeink” felélesztését, másképp fogalmazva a nem
reprezentálódott, ezáltal megélhetetlen szelfrészek integrálását.
A saját és a másik élményének evidenciaként való elfogadása valósul meg. A testtudati

munkamód teszi lehetővé az improvizációs képesség fejlődését, ami azt is jelenti, hogy
pillanatról–pillanatra utat tudnak találni a belső impulzusok, a ritmus, az intenzitás, a forma, a
térhasználat megfelelő minőségeiben, és mindez reflektált módon, az időbeliség belső
kontrollja mellett. A mmt-ben az improvizáció szüntelen keletkezés.
Bárhol tart a folyamat, mindig fontos visszatérni konkrét, újra és újra a test valóságának
megtapasztalására irányuló instrukciók adására. Olyan ez, mintha ismét és ismét horgonyt
vetnénk, szilárd kapaszkodási pontot találva
Fokozatosan kell tágítani az improvizációs mezőt, hogy a visszacsatolás biztos legyen a testre,
az alkotás szabadabb létrejöttéhez.
Illusztrációképpen ismertetek egy esetet:

28 éves nő, dg: borderline személyiségzavar; nem bír dolgozni, “mintha egy üvegfal
választana el a világtól”, szorong, vagy üresnek érzi magát. Testét sokszor érzi idegennek.
Mozdulatai erőtlenek, mozgása rendszeresen leáll, amiről később úgy beszélt, hogy
“elvesztem”, és ilyenkor nem tudja felidézni, mi történt benne, kiesett az időből.
Mikor járásunkra figyelve dolgoztunk, nagyon nehezen bírt csak elindulni. Ha a földön
mozogtunk, utána sokáig nem tudott felállni. Ilyenkor mindig volt rá ideje, még akkor is, ha a
többiek aktívan mozogtak. Amikor sikerült megtalálnia mozgását, akár egyedül, akár
másokkal, a megbeszélésen nem volt képes felidézni. Úgy vesztek el élményei, mintha
feneketlen kút nyelte volna el őket. 6. hónapja járt már, mikor egy páros munkát instruáltam,
úgy, hogy a pár egyik tagja tenyerével partnerét a keresztcsontjánál támasztotta, aki ezt a
támaszt használva improvizált. Ehhez is összehangolódás szükséges, az izomtónusok, a
mozgás sebessége, ereje, formája, időbelisége mentén. Amikor őt támasztották, zokogni
kezdett, megállt. A párja folyamatosan fenntartotta a támaszt. Egy idő után meg tudott
mozdulni, majd mindez átoldódott egy gyönyörű páros mozgás-improvizációba, majd az ezt
követő egyéni mozgásalkotásba.( instrukció: lassan váljatok szét, és vidd tovább, amit találtál)
A páros munka mint fűtőanyag hatott tovább. Erőre kapott, energikusan, nagy teret használva,
elakadás nélkül “táncolt”. Majd aktívan dolgozott, mint támaszadó. Később elmondta, hogy
megint kezdett elveszni, de a keresztcsontján érzett támasz ott tartotta, viszont így belül fájni
kezdett valami, ami “kifakadt” a sírással.
Mi is történt?

A csoport biztonságos légkörében, a terápiás folyamatban most jutott el arra a pontra, hogy a
megszülető intimitást átélje. A támasz nem hagyta “eltűnni” (hárítani), énjét megtartó erővé
vált számára, elviselhetővé tette a letokolt, felszakadó fájdalmat (mintha kapott volna egy jó
tárgyat). A másik jelenléte, testi és érzelmi figyelme, és az ezt megelőző sok hasonló
tapasztalat hozzásegítette, hogy élménye felfűződjön az időre, és ez meg tudta őt tartani. Ez
mély, nem nyelvi tapasztalás, emlékezés. Kapcsolatba került halott, nem megélhető
énrészével. Kizuhanásai ritkultak.
A verbális feldolgozás során jóval később bontakozott ki története. Bántalmazott kisgyerek

volt. Ahhoz, hogy beszélni tudjon gyerekkori élményeiről, fantáziáiról, jelen érzéseiről, a testi
(szelfmag) szinten megvalósuló korrekciónak kellett előbb megtörténnie. Láthatóvá vált
benne élő, büntető, fenyegető anyja, aki belülről, lelkét szorító folyondárként szívta életerejét.
A testi munkában, a mozgásos kapcsolatokban születő, felidézhetővé váló elemi önérzékelés
élménye segítette hozzá, hogy fokozatosan el tudja különíteni önmagát benne élő anyjától,
azaz elkezdődött nem reprezentálódott szelfrészei integrálódása.
A csoport mint gyógyító közeg úgy fejti ki hatását, hogy a folyamat során a tagok sokszor,
különböző, változatos módon kapcsolódnak egymással (jelen esetben ez másfél éve tart).
Ezek a tapasztalatok beépülnek a csoport élményvilágába, “egymást is alkotják, megőrzik”.
Erre alapozódik a csoport megtartó ereje, kohéziója, ami megteremti az “ősbizalom” légkörét.
A közös tapasztalások beépülnek az egyéni munkába, és így újra és újra formálódik a
szeparáció-individuáció élménye is.
Ez gyakorlatilag megjelent a Laboratórium Színház munkájában, amit Grotowski így foglalt

össze:
“A lelki aktust nem illusztrálni kell, hanem megcselekedni.”

“A színész akkor nő fel hivatása lényegéhez, amikor átlépi a mindennapi beidegződések
korlátait, amikor az őszinteség, önfeltárás, kinyitás, önátadás aktusát hajtja végre - az
őszinteség e szélsőséges aktusa magában az élő szervezetben, az impulzusokban a
lélegzetben, a gondolat és a vér ritmusában ölt alakot, amikor rendezett és ezáltal tudatos lesz,
nem forgácsolódik szét a formák káoszában és anarchiájában, ez az aktus (színház) teljes,
akkor nem vak erőktől véd meg bennünket, hanem lehetővé teszi hogy a magunk
teljességében reagáljunk, hogy teljesen önmagunk legyünk vagyis legyünk, kezdjünk el
létezni.”
A testtudati munka “fegyelme” által fejlődik az improvizációs készség (ez tanulás is), és
kibontakozik a megtalált formákon keresztül a letisztultabb mozgásfolyamat. Olyan ez, mint
amikor eltávolítottuk a fölösleget, amire viszont szükség volt, mert magában hordozta a
lényeget. Érzékelhető, ahogy a mozgásban megjelenik a belső koherencia. Mit is jelent ez?
Összekötődnek a különböző mozgásminőségek, egy belülről érzelmileg, gondolatilag, képileg
is követhető mozgásfolyamat formálódik, belülről reflektálható módon. Ez az a pont, amikor
azt lehet mondani, hogy az alkotófolyamat láthatóvá válik. Ez először a csoport terében
történik, ill. a tagok megélésében. Hosszabb idők telnek el akár instrukció nélkül, látható,
ahogy belülről telítetten születnek a mozdulatok. Itt azonban az a cél, hogy a kliens képes
legyen önmagát rendezni, aminek csúcspontja a kiemelt térben történő mozgás-improvizáció.
Brook:
”Az improvizáció azt jelenti ….. a színészt újra és újra elvigye személyisége határaihoz, addig
a pontig, amikor az újonnan megtalált igazság helyére egyébként a hazugságot helyettesítené
be ….. a gyakorlatok célja: egyszerűsítés, majd visszatérés; szűkítsük le a területet egészen
addig, amíg el nem érünk ahhoz a ponthoz, ahol a hazugság megszületik: feltárjuk, és nyakon

csípjük. Ha a színész megtalálja és megérti ezt a pillanatot, akkor talán mélyebb, alkotóbb
impulzusokra is érzékeny lesz.”
A csoportfolyamatban a kiemelt térben történő improvizáció az alkotás legdifferenciáltabb

módja. Ez azt jelenti, hogy az egyén a többi csoporttag jelenléte és figyelme tudatában megy
be, és van jelen ebben a térben.
A többiek figyelnek, a “játékosról” való összes addigi tudásuk működik (a testi, érzelmi
kapcsolati tudás, és a narratíva ismerete). Emiatt a “nézőkben” valódi az érdeklődés,
közvetlen közük van a Színpadon születő alkotáshoz. Közös történetük van improvizáló
társukkal.
Figyelnek, emlékeznek, fantáziáik vannak társuk érzéseiről, vágyairól, az improvizáció
várható alakulásáról, miközben érzelmileg rezonálnak, saját magukról is gondolkodnak,
fantáziálnak. Ez egy aktív állapot.
Az imént említett 28 éves nő egy női csoporttagot választ. Kimegy. Összekuporodik a színpad
egyik oldalán. Sokáig így marad. Vele szemben áll a másik. Lassan megmozdul. Elkezd
emelkedni. Mozdulatlan. Újra megmozdul. Most már térdel… Mozgás-mozdulatlanság: akár
mint a kilégzés-belégzés oldódik egymásba. Majd mozdulatai folyamatossá válnak. Lassan,
tónusosan mozog, egész testével átélve. A másik ugyanazon a helyen áll, időnként reagál az ő
mozgására, kicsi, alig észrevehető mozdulattal. Ő érzékeli, mozgása lelassul, apró
rezdülésekkel reagálnak egymásra. Mégis, a színpad megtelik a köztük zajló történéssel.
Közös mozgás születik, mintha mindig kiegészítenék egymást. A nézők feszült figyelemmel
kísérik mindezt. Majd szembekerülnek, tekintetük összeér, egy ritmusban állnak meg, és
befejezik az improvizációt.
Aki a színpadon van: szintén jelen van a többiekről való összes addigi tudása.
Ő önmaga rendezője. A testtudati “előzmények” lehetővé teszik a spontán alakuló mozgás
improvizáció fonalának megtalálását, formálódását, alakítását. Tudja használni a
rendelkezésére álló teret, érzései, érzetei, fantáziái lehetnek, és közben ezekhez viszonyulni is
tud, azaz kézben tartja az elsődleges élményt: a priméren átélt érzelmeket, indulatokat.
Hogyan? Egyrészt a megtalált mozgásforma által, másrészt a reá való reflexió által
Finom, nem látható módon folyamatos kapcsolat áll fenn köztük (és a nézők között is). Ha a
figyelem lankad, ezt az improvizáló azonnal érzékeli, akár el is bizonytalanodik, új irányokat
keres. Mikor erős a figyelem, azt hajtóerőként tudja használni.
Ez a helyzet elősegíti a tudatosodást, a felismeréseket, amik az improvizáció folyamatában
azonnali minőségi változást eredményezhetnek. Élményszinten ezek a pillanatok érzelmileg
telítettek, új mozgásminőségek születését segítik elő.
Ezek az alkotás és tudatosodás találkozásának pillanatai, ami az improvizációs képesség
további éréséhez, fejlődéséhez vezet, ami aztán lehetővé teszi az újabb felismeréseket.
Hangsúlyozom, hogy nincs itt szó semmiféle extatikus élményről, ez egy nagyon tiszta,
egyszerű állapot.
Grotowski: A színész az alkotó, az anyag, és az alkotás.

Olyan, mint amikor rengeteg vázlat megrajzolása után tisztul le a forma, születik meg a kép.
Ahogy ez az előadás is megszületett.

Schumayer Izolda: Csoportmunka a biblioterápiában

In: kézirat, Benedek Elek Pedagógiai Főiskola
A biblioterápiáról röviden
A művészetek gyógyító hatása nem új keletű, így az olvasással, az irodalommal is

egyidős az a hit, hogy az olvasás befolyásolhatja egy személy attitűdjeit, érzelmeit és
viselkedését.
“a hindu orvoslásban a lelkileg megzavart embernek egy olyan mesét adtak meditáció céljára,
amelyben az ő egyéni problémái öltenek formát. Ezzel azt akarták elérni, hogy a mesére
épülő kontempláció révén a beteg meglássa a szenvedéseinek mibenlétét és a megoldás
lehetőségét. A szenvedő, reménykedő és a sorscsapásokon felülkerekedő egyszerű ember
történetének, vagyis a mesének a segítségével a beteg nemcsak a saját nyomorúságából
kivezető utat lelhette meg, hanem – miként a mese hőse – az igazi énjéhez vezető belső utat
is.” (Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, p. 35-36.).
Bár már régen felismerték az irodalom gyógyító hatását, a XX. századig a
biblioterápia elvét nem fogalmazták meg. Olyan tevékenységről van tehát szó, amelynek
gyakorlata jóval régebbi keletű, kialakultabb, sokrétűbb, mint az elmélete és a módszertani
kidolgozottsága.
A biblioterápia alkalmazása egyáltalán azóta lehetséges, mióta az orvostudományban
meghonosodott a kezelendő beteg lelki és fizikai egységének elválaszthatatlansága: mióta a
“beteget” gyógyítják, és nem a betegséget. Nagyon fontos a betegnek a gyógyulásába vetett
hite, ezért az életkedvét fel kell kelteni, hogy ez által önmaga is aktívan hozzájáruljon a
gyógyulási folyamathoz. Az olvasás, az irodalom ezt elősegítő értékes eszköz lehet. A jól
megválasztott könyv, novella, vers a beteg személyiségére harmonizáló, kiegyensúlyozó,
probléma- és feszültségoldó hatást tehet, új távlatokat nyithat a beteg számára.
A biblioterápia “szűkebb” és “tágabb” értelmezése széles határokat szab, ezért világszerte
sokféle céllal használják, sokféle irodalmat vonnak a hatáskörébe, és igen különböző keretek
között valósítják meg. Az alapkritériumok – melyeknek azonban valamennyi esetben jelen
kell lenniük – a következők:
1. Egy speciális kitűzött cél érdekében.
2. Tudatosan megtervezett és irányított folyamat.
3. Válogatott irodalmi anyagok olvastatása és megbeszélése.
A biblioterápia olyan technikák csoportjára vonatkozik, amelyek irodalmat használnak

intervenciók felépítésére és szervezésére, a terapeuta és a résztvevő, csoport között. A segítő
(terapeuta) változást közvetítő, kísérletet tesz arra, hogy realizálja a résztvevők céljait. A két
fél, a terapeuta és a csoporttagok valamilyen megegyezés alapján közös végcélokat állítanak
fel. A végső célok eléréséhez feladatok teljesítésére van szükség, ezen feladatok részben a
segítőé, aki kitűzi magának, részben a résztvevőé, a csoporté, mely az irodalmi mű
befogadásán keresztül “teljesíti azokat” a változás bekövetkeztéig.
A tevékenység célja:
- gyógyítás, rehabilitáció,
- fejlesztés, megelőzés.
A tevékenység helyszínei:
- Gyógyító intézmények (kórházak, szanatóriumok, rehabilitációs intézetek,
ambuláns betegellátó intézetek, stb.)

- Szociális intézmények (gyermekotthonok, állami gondozóintézmények,

öregek otthonai, szociális otthonok, stb.)
- Oktató-nevelő intézmények (iskolák, napközi otthonok, nevelési
tanácsadók, kollégiumok, nevelőotthonok, stb.)
- Közművelődési intézmények (könyvtárak, művelődési otthonok, klubok,
olvasó táborok, stb.)
- Büntetés-végrehajtó, javító-nevelő intézmények.
A tevékenység irányítói:
- orvosok, pszichológusok, szociális munkások,
- pedagógusok (szociálpedagógusok), nevelők,
- könyvtárosok.
A tevékenységben felhasznált anyag:
- nem szépirodalom (non-fiction),
- szépirodalom (fiction), azon belül bármely műfaj (novella, vers különösen
alkalmas terjedelmi okok miatt: egy foglalkozáson belül megteremthető az
együtt olvasás és a megbeszélés.
A foglalkozás irányultsága:
- befogadásra orientáló (receptív),
- alkotásra orientáló (aktív).
A tevékenység módszerei:
- egyéni,
- csoportos.
Tehát a biblioterápia – az eredeti, legszűkebb értelmében, mint gyógyító eljárás – a

pszichoterápia egyik fajtájának is tekinthető, de a segítő terápiai módszerekhez is
kapcsolódik, mint munkaterápia, környezeti- és csoportterápia. A művészetterápiák között is
említjük, mivel fő eszköze a beszéd, és a műélvezet.
A pszichoterápiák mindegyike speciális orvosi képzettséget igényel, tehát a gyógyítás szerves
részeként alkalmazott biblioterápia is kizárólag orvosi irányítással és ellenőrzéssel végezhető.
A fejlesztő, megelőző célú biblioterápiát viszont – a szükséges mennyiségű pszichológiai
csoportdinamikai ismeretek megszerzésével – egyéb szakemberek: könyvtárosok,
népművelők, nevelők, pedagógusok, szociálpedagógusok, szociális munkások, stb. önállóan is
végezhetik.
A biblioterápia lényege: az írott szöveg katartikus hatása az olvasóra, a befogadóra.
Amennyiben sikerül az irodalmi műalkotást teljes egészében megértenie, annak valamennyi
“üzenetét” felfognia, akkor beszélhetünk katartikus hatásról. Természetesen csakis valódi
műalkotások hordozzák magukban az elérni kívánt hatást. A biblioterápiás foglalkozások
során a vezető erre a műben rejlő katarzisra épít, arra, hogy a művész által feldolgozott
motívumok alkalmasak a befogadó tudattalan vágyainak megszólaltatására és levezetésére. A
feszültségoldó hatás ekkor működik, és gyógyítóan hat.
A segítő szakember feladatai:
A biblioterápiás program céljának pontos kitűzése, a résztvevők alapos megismerése, a

csoporttagok kiválogatása, a foglalkozások tematikájának a kialakítása, a megfelelő művek
kiválasztása és előzetes elemzése, melynek során tisztázza, hogy mit akar megvalósítani az
egyes foglalkozások keretében.

Ebben az esetben maga választja ki az irodalmi művet, de elfogadhatja a csoport és az egyes

csoporttagok műválasztását is. A szöveget elolvashatják közvetlenül a beszélgetés előtt, vagy
azt megelőzően. A szöveg megismerését közvetítheti a terapeuta (segítő szakember), ebben az
esetben jó, ha a fölolvasás csak tiszta ritmusérzékeltetésre és szövegértelmezésre szorítkozik,
nem kíván érzelemközvetítő lenni.
A foglalkozás levezetése igen sokoldalú igénybevételt jelent. Biztosítani kell a
figyelem kialakulását, fenntartását a felhívó jellegű mű kiválasztásával, az érdeklődés
felkeltésével, a módszerek változatosságával. A résztvevők mindegyikének szóbeli és
metakommunikációs megnyilvánulását figyelemmel kell kísérnie, reagálnia kell a felmerülő
problémákra, folyamatosan kontrollálnia kell a foglalkozás menetét, a szükséges korrekciókat
tapintatosan el kell végeznie, hiszen erkölcsileg is felelős az elhangozottakért. A csoporttagok
egyenkénti kísérésén túl a csoport egészére is figyelnie kell, és a csoportban jelen lévők
kommunikációjában meg kell értenie a különböző mögöttes tartalmakat. A csoport egészének
érzelmi beállítódását, hangulatát igyekeznie kell megértenie és értelmeznie. Kísérletet kell
tennie arra, hogy a csoport minden tagját mozgósítsa az adott problémával való aktív
foglalkozásra. Az utólagos feladatok közé tartozik, hogy a résztvevőknek a foglalkozáson
észlelt megnyilvánulásait a foglalkozásvezetőnek utólag értékelnie, értelmeznie kell.
Lehetőség szerint (hangszalagon, vagy jegyzőkönyvben) rögzített foglalkozásból kell
kiszűrnie, hogy a csoporttagok milyen mélységben és milyen helyesen voltak képesek
felfogni az adott irodalmi mű problémakörét, ezt hogyan tudták szavakba önteni, a mű
szereplői közül kit értékeltek pozitívan, kit negatívan, kivel azonosultak, és miért. A
foglalkozás során milyen érzelmeket mutattak, a mű tartalmát mennyire fogadták, vagy
utasították el, milyen személyes jellegű megjegyzéseket tettek, mennyire asszociáltak
személyes problémáikra. Ezek az észrevételek igen fontosak, hiszen a csoportfoglalkozás
egyidejűleg visszajelzés is a vezetőnek a résztvevők kialakuló kapcsolatairól, pszichés
állapotáról. Felfogásáról, esetleges fejlődéséről, változásáról. Az adott foglalkozás
tapasztalatainak összegzése befolyásolhatja az előre megtervezett sorozat további mentetét,
akár még a tematikai sorrendjét is megváltoztathatja.
A felsorolt feladatok igen sokoldalú követelményt támasztanak a foglalkozásvezető
személyével szemben. A megfelelő szakmai felkészültség mellett fontos az empátiás,
bizonyos nevelői készségek megléte. A személyi adottságok tekintetében a terapeuta
harmonikus személyiség kell hogy legyen, érett ítélőképességgel kell rendelkeznie, pontosan
kell értenie a terápiás célt, és ezért felelősséget kell vállalnia. Egészében véve kongruens
személyiségnek kell lennie, aki ismeri a biblioterápia határait és lehetőségeit. Etikai
szempontból szigorú szakmai titoktartás kötelezi.
Saját biblioterápiás tapasztalataim:
Az Erzsébet Kórház Krízis - Intervenciós osztályán voltam szakmai gyakorlaton, ahol

részt vehettem biblioterápiás kiscsoportos foglalkozásokon. Segítettem az ülések
előkészítésében, lebonyolításában, az esetek megbeszélésen. Elkészítettem ezeknek az
üléseknek a jegyzőkönyvét, majd értékeltem és leírtam a megfigyeléseimet, észrevételeimet a
csoporttagokról a legjobb tudásom szerint.
Az osztályon lévő betegek (vegyes korosztály) irodalmi, képzőművészeti, és zeneterápiás
kiscsoportos foglalkozásokon is részt vehetnek, – a gyógyszeres kezelésen és az egyéni
beszélgetéseken kívül - de ez nem kötelező. Ezeket a foglalkozásokat általában a hétvégeken
tartják, a délelőtti órákban.
Az öngyilkossági kísérlet nagyon gyakori eset, amíg az osztályon voltam, a betegek általában
ezzel kerültek be. Az okok között a problematikus családi háttér, a környezet közömbössége
szerepelt legtöbb esetben. A csoportterápia célja az, hogy a krízis állapot különböző

fázisaiban lévő betegek problémáinak gyökerét a csoporthelyzetben feltárják, fokozzák a

megoldásra való erőfeszítés készségét, a pozitív változások elősegítését. A csoport
hatékonyabb akkor, ha hasonló problémával küszködő betegeket szerveznek közös csoportba.
Ilyen lehetőséget rejt magában a biblioterápia is. A foglalkozásra, a beszélgetésre a vezető
terapeuta választ ki egy-egy művet, mely lehet vers, novella, részlet egy műből. Felolvassák,
vagy az egyik csoporttag, vagy a terapeuta, majd a mű megbeszélése alatt a betegek értékelik,
elmondják a véleményüket a felolvasott szövegben szereplő/k magatartását illetően. A
felmerülő problémára közösen dolgozzák ki a krízis lehetséges megoldásait.
A foglalkozás célja olyan művek bemutatása volt, amelyekben az előforduló problémákkal a
betegek könnyen tudtak azonosulni, lehetőségük nyílt arra, hogy a szereplő/k értékelésénél a
saját problémáikat kibeszéljék magukból, javult a problémamegoldó készségük is.
A gyakorlati időm alatt a tanárom és vezetőm dr. Hász Erzsébet klinikai pszichológus,
az osztály vezető művészeti terapeutája volt. Ottlétem legelején ismertette meg velem a
művészetterápiás munka etikai kódexét és felhívta a figyelmemet arra, hogy az osztályra
lépésem első pillanatától kezdve érvényes rám is, amit az aláírásommal magamra nézve
kötelezőnek tartottam elfogadni. Az első csoportülés előtt már tisztáztuk azt, hogy a nagy- és
kiscsoportos foglalkozás közötti különbség az, hogy a kiscsoportos ülések nem kötelezőek, a
csoport vezetője választja ki a témát (hoz magával anyagot), a csoporttagok változó
összetételűek (korban és nemben), lehet rendszeres és ad hoc jellegű. Az ülés megkezdése
előtt minden kórterembe be kellett szólni, hogy kezdődik a foglalkozás, szívesen látunk
mindenkit. Volt, aki szívesen jött, már várta a kezdést, de volt olyan is, aki – részben a
gyógyszerek hatása és a depressziós állapota miatt – kevésbé volt aktív, tanácstalan volt, nem
tudta eldönteni, hogy részt vegyen-e a csoportülésen, vagy sem. Ilyenkor nagyon sokat
segíthetnek a betegtársak, akik már voltak ilyen terápiás ülésen és jó tapasztalatokkal
rendelkeznek, maga a terapeuta, és a segítője.
A csoportfoglalkozások mindig egy óra időtartamúak és receptív biblioterápiás ülések
voltak. A résztvevők száma általában 10 fő volt. Minden esetben a vezető terapeuta
bemutatott a csoportnak (minden foglalkozáson voltak új tagok, cserélődtek), és az
engedélyüket, beleegyezésüket kérte ahhoz, hogy jelen lehessek a foglalkozásokon.
Ezt minden esetben meg is kaptam. Az én feladatom minden alkalommal az ülések
protokolljának, jegyzőkönyvének az elkészítése volt. Így minden alkalommal a lehető
legaprólékosabban figyelemmel kísértem viselkedésüket, reakcióikat, a megbeszélés, a
mű feldolgozásában való részvételüket. Az ülések részletes ismertetését és elemzését
ebben a rövid esszében nem áll módomban leírni (6 csoportülés teljes jegyzőkönyvi
feldolgozását készítettem el), de röviden megpróbálom pár sorban összefoglalni
észrevételeimet. Előzetesen azonban elmondanám, hogy alkalmam volt minden ülésen
megtapasztalnom, hogy a kiválasztott téma (általában vers volt) érzékenyen érintette a
jelenlévő hallgatókat, elgondolkodtatta őket a saját problémájukon, miközben a
felolvasott szövegben rejlő mondanivalót próbálták kibogozni, és a szereplők
viselkedését elemezni. Mindeközben a hozzászólók a saját életükből hoztak fel
példaként momentumokat: különböző sérelmeket, a szeretet hiányát, a gyermekkori
évek sivárságát, és végül azt is, hogy mi jutatta el őket ahhoz, hogy agressziójukat
önmaguk ellen fordítsák, mivel más kiutat már nem találtak.
Az első csoportülésen elhangzott mű: Ady Endre: Az undor óráiban c. verse volt. Az
beszélgetés, a vers megvitatása nehézkesen indult el. Az általános vélemény az volt, hogy egy
lehangoló, szomorú, rossz érzéseket keltő szöveget hallottak. A különböző érzéseket, mint a
harag, az undor, a romlás, a pusztulás, valamennyien átélték. A vezető terapeuta eleinte név
szerint kérte ki a véleményüket a művel kapcsolatban, de később már egymás között is
véleményt cseréltek a betegek. Kollektívvá vált a munka. A haragra és az undorra
asszociáltak a legtöbben, saját élményeiket, az életükben előforduló “harag és undor

emlékeiket” mondták el sorra. Volt, aki az élete alakulásáért édesapját hibáztatta. A

különböző fogalmakra, pl. a haragra asszociálva mondta el, hogy őt ez az érzés előre viszi,
Szükséges időnként erre az érzésre gondolnia, mert hozzásegíti őt a változtatásokhoz. Erős
indulatai vannak, és nem tud megbocsátani. Az édesapja soha nem tudta kimutatni az
érzelmeit, a szeretetét vele szemben, pedig mindig vágyott rá. Soha, semmiféle elismerést
nem kapott otthon. Depressziós lett, ami őt is az öngyilkossági kísérlethez vezette. Amikor az
osztályra bekerült, akkor számára az állapota, a helyzete megoldhatatlannak tűnt. A
csoportfoglalkozás idején a harmadik napját töltötte bent. Előző nap még fásult, közömbös,
érzelemmentes volt, azonban a biblioterápiás órán már derűlátóbb volt, a közös beszélgetés
egyik aktív résztvevőjévé vált.
Egy másik kiscsoportos terápiás ülésen ismét Ady Endrétől hallottunk egy verset, melynek
címe: A legjobb ember volt. Az általános vélemény az volt, hogy ez egy “könnyebb vers”,
mint az előző napi volt. A csoport is aktívabbá vált. A vers hangulat jó hatással volt rájuk.
Szívesen szóltak hozzá a beszélgetéshez és mondták el saját érzéseiket. A felolvasott vers
megnyugtatta őket, szemben az előző napi verssel (Az undor óráiban). Könnyen megnyíltak,
elmondták félelmeiket, de a felismeréseiket is összegezték a foglalkozás végén. A közös
véleményük ez volt: felül kell emelkedni a problémákon, a csalódásokon, a félelem és a
szorongás ellenére is. Mindenre van és kell lennie megoldásnak.
Ezt a gondolatsort továbbfűzve fejezném be dolgozatomat. A művészeteken keresztül
rájöhetünk arra, ha van valami a lelkünkben, akkor azzal szembe kell nézni, mert akkor
jobban le tudjuk küzdeni. A művészet tanulsága: merni kell félni. A művészek elmondják
műveiken keresztül a többi embernek saját félelmeiket, szorongásaikat, érzelmeiket. A polcon
vannak a segítőink, igénybe kell venni a felajánlkozásukat, ha bajban vagyunk. A szomorú és
nehéz szöveget nem szabad egyedül feldolgozni. Jó megbeszélni valakivel, ezzel
kibeszélhetjük magunkból a problémákat is.

Hász Erzsébet: A biblioterápia oktatásának tapasztalatairól I.

In: http://www.magyarfelsooktatas.hu/21.1/51.html
A biblioterápia két görög szó, a ‘byblion’ a. m. ‘könyv’, ‘írás’ és a ‘therapeia’ – ‘szolgálat’,

‘tisztelet’, ‘ápolás’, ‘gondoskodás’ összetételéből keletkezett, ezek szerint tehát könyvek
révén nyújtható segítségadást jelent.
A kultúra történetében természetesen magával az olvasással egyidős, azaz igen régóta ismert
tény volt az olvasás jótékony hatása, bár a ‘biblioterápia’ mint szakkifejezés s ennek
megfelelően mint szakmai fogalom a 19. században alakult csak ki. Mégsem állíthatjuk, hogy
minden időben, mindenféle olvasás egyben terápiának is tekinthető gesztus.
Ha az ember könyvet vesz a kezébe, az annyiféle célból történhet, ahányszor csak

megtörténik; de a célok sokaságában ennek a tevékenységnek gyakorlása a legritkábbak közé
tartozik, legtöbbször az ismeretszerzés és/vagy a szórakozás vágya vezérli a könyvek barátait.
A belemerülés egy-egy szerző világába, amelyben azután az olvasó óhatatlanul
együttgondolkodik, együttérez vagy éppen vitatkozik, érzelmi ellentétbe kerül az
olvasottakkal, azt jelenti, hogy a mindenkori olvasó szellemileg, érzelmileg aktív.
Figyelemreméltó a könyv és olvasó viszonyában az a meghittség, amely a könyv révén
virtuális társaságát szabadon megválasztó ember sajátos magányát, olvasói helyzetét jellemzi.
Alapvető különbség ehhez képest, hogy a terápiás célú megismerkedés a szövegekkel
sohasem egyszemélyes folyamat, hiszen az a gesztus, amellyel a könyv és az ember között a
kapcsolat létrejön, ebben az esetben a segítő résztvevő ajánló kezdeményezésére történik meg,
és legtöbbször további együttműködésével folytatódik, sok esetben pedig a résztvevők
hoszszabb–rövidebb élettartamú csoportot alkotnak. A segítő, ajánló, együttműködő
személynek, felelős lévén a beavatkozásáért, minél több, erre vonatkozó tudással kell
rendelkeznie – s ezzel már el is érkeztünk a biblioterápiás szaktudás, szakmai jogosítványok
és a képzés problémaköréhez. Ma már egyre kevesebben ütköznek meg azon, hogy
hovatovább alig lesz az emberi tevékenységeknek olyan köre, amelyhez ne kapcsolódna a
hozzáértés mint hivatalosan dokumentált szakképzettség társadalmi követelménye.
Történetileg, szociológiailag tekintve a dolgot, a szakmaiság követelménye a 19-20. században
fokozatosan terjedt ki a társadalom szinte minden, már meglévő tevékenységi területére,
napjainkban pedig a további fejlődés útja a klasszikus szakterületekről leváló újabb és újabb
szakterületek önállósulásán keresztül vezet új szakmák keletkezéséhez, bár többnyire ekkor is
előbb jelennek meg a gyakorlatban egy-egy leendő szakma úttörői, mint a szervezett képzés
keretei közt működési jogosítványt szerzett szakemberek. A Perkin-féle elmélet szerint a
neolitikus és az ipari forradalom után a mostani posztindusztriális korban zajlik a harmadik
társadalmi forradalom, amely nem más, mint a szakmák forradalma.
Érdekes módon ez a tendencia megtorpan a bibioterápiát is érintő irodalom világánál – de
nem a művészeteknél általában. Amilyen furcsának tűnne még ma is a költő számára
kötelezően előírt “költői diploma” (bár a hazánkban regisztrált foglalkozások egységes
országos rendszerében már megjelent kódszámmal és előírt végzettséggel ellátva a “költő”
rubrikája), olyan magától értődő ugyanez a muzsikus és a képzőművész esetében. Hasonló a
helyzet az egyes művészeti ágakhoz tartozó művészeti terápiák vonatkozásában. Világszerte
nagyobb előrehaladást mutat a képzőművészeti és a zeneterápia oktatása, mint az
irodalommal “operáló” biblioterápiáé. Ahol pedig – például az Egyesült Államokban – az írás
művészetének oktatása éppúgy lehet egyetemi tárgy, mint a zenei komponálásé vagy a
képzőművészeti alkotómunkáé, ott a biblioterápia oktatása is előrehaladottabb. Ezeknek a
művészeti ágak és művészeti terápiák közötti hasonló, párhuzamba állítható jelenségeknek az
összefüggését ezúttal ne vizsgáljuk, csupán annyit állapítsunk meg, hogy a költő, író többé

kevésbé megőrzött hivatásbeli autonómiája valamiféle szigetszerű jelenség a mai világban,

olyasmi, ami joggal tetszik sokunknak, a költők és írók műveit alkalmazó biblioterápiának és
az ehhez tartozó képzésnek azonban éppúgy szüksége van a minél teljesebb intézményi
beilleszkedésre, ahogyan például az irodalomkutatás sem különbözik betagoltságban a többi
művészet és tudomány oktatásától.
A biblioterápia története folyamán természetes módon kapcsolódott a könyvtár
intézményéhez, ennek megfelelően a magyar felsőoktatásban is először a könyvtárosok
képzésében jelent meg az 1970-es évektől kezdődően, az olvasásismeret tantárgy keretén
belül. Már ekkor is megmutatkozott a biblioterápia sokoldalú, összetett mivolta, mert az
olvasásismeret olvasás-szociológiai és olvasáslélektani tananyagot egyaránt tartalmazott a
biblioterápia megközelítéséhez.
A leendő könyvtárosok tehát alapvető ismereteket szereztek a biblioterápiáról, s ezáltal a
szakmai köztudatban megjelent egy új tevékenységi kör képe. Eközben az egészségügy
gyakorlatában felbukkant maga a tevékenység is, sőt, bizonyos esetekben, az egészségügyi
intézmények betegek részére fenntartott könyvtáraiban ez a két terület szerencsésen össze is
kapcsolódott, amint arra nemcsak eseti előfordulás, hanem rendszeres együttműködés szintjén
is számos példa van Európában és a tengerentúlon egyaránt.
A fejlődés következő lépcsőfokának tekinthető, hogy a biblioterápia a kilencvenes évek elején
megjelent a magyar bölcsészképzésben a bármelyik hallgató által szabadon választható
közismereti tárgyak között. Évről évre többen vették föl a biblioterápiás tematikájú
tantárgyakat; a hallgatók közt szinte minden szak képviselői jelen voltak, a legnagyobb
számban azonban a magyar és a pszichológia szakosok érdeklődését keltette föl ez az
újdonság.
Az érdeklődés növekedtével 1996-ban tanfolyami képzés is indult. Ennek tapasztalatairól
számolunk be az alábbiakban. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi
Karán kapott helyet a kezdeményezés, amely hároméves, posztgraduális elméleti képzésre és
250 órás gyakorlatra vonatkozó képzési terv alapján kísérleti oktatómodellként lett bevezetve.
Miután az elmúlt évtizedekben ezrekre nőtt azoknak az egyetemi és főiskolai hallgatóknak a
száma, akik megismerkedtek a biblioterápiával, 2000-ben harmincan kaptak tanúsítványt az
első magyar biblioterápiás kurzus elméleti követelményeinek sikeres teljesítéséért. A
hallgatók egyetemi vagy főiskolai végzettséggel rendelkeznek, szakmájukat tekintve
pedagógusok, könyvtárosok, gyógypedagógusok és pszichológusok. Az oktatókat a PPKE és
az ELTE bölcsészkarairól, a BKÁE-ről, a Magyar Pszichológiai Intézettől és a Magyar
Pszichiátriai Társaságból kértük föl. A gyakorlatok színhelye a Fővárosi Önkormányzat
Péterfy Sándor Utcai Kórház Alsóerdősor utcai részlegének Krízis-Intervenciós és
Pszichiátriai Osztálya. Az oktatásszervezést az ÚTMT Alapítvány végezte.
A képzés első alapelve a művészeti és tudományos, ezen belül az irodalomtudományi,
esztétikai, pszichológiai és segédtudományi tananyagok egyensúlyának kialakítása, tekintettel
a szóban forgó szakterület összetettségére.
Második alapelv az egyéb művészeti terápiák rendszeres megismertetése; az általános
elméleti tárgyak, például művészetbölcselet, művészetpszichológia tananyagának
elsajátításával olyan átfogó kép kialakítása a művészetterápiák világában, amelyen belül
világos a biblioterápia saját helye és kapcsolata a hosszabb idő óta ismert és elfogadott rokon
szakmákkal.
Harmadik alapelv a gyakorlati követelmények magas szintű és megfelelően dokumentált
teljesítése.
A tanterv szerkezete a következő: alapozó és segédtudományi tárgyak, rendszerező tárgyak,
szakmai tárgyak, egyéb művészetterápiák, gyakorlatok.
A biblioterápiában elgondolásunk szerint alapozó tárgy az irodalomtörténet, irodalomelmélet,
irodalomesztétika, személyiséglélektan, művészetpszichológia, olvasáslélektan, pszichiátria;

segédtudományi tárgy a pasztorálpszichológia, könyvtárismeret, informatika, nyelvészet;

rendszerező tárgy az esztétika (általános esztétika és kitekintés az ágazati esztétikákra),
szociológia (az olvasás, művelődés, művészet és egészségügy, oktatásügy szociológiája),
kreatológia, pszichoterápia, pedagógia és alkalmazott irodalomtudomány. Szakmai elméleti
tárgyak: a biblioterápia története, a művészetterápiák elmélete, ezen belül a biblioterápia
elmélete, a biblioterápia alkalmazási területei, speciális biblioterapeutikai műelemzések,
csoportterápiák jegyzőkönyvi anyagának elkészítése, az ehhez szükséges elemzés
szempontjainak kialakítása. Szakmai gyakorlati tárgyak: hospitálás, sajátélménycsoportban
való részvétel, biblioterápiás csoport vezetése és dokumentálása valamint kreatív írás.
Az egyes tudományterületek kapcsolata a biblioterápiával – rövid indoklás:
• esztétika: a művek bölcseleti, eszme- és hatástörténeti megközelítése, a kortárs művek
megítélésének gyakorlata (irodalomkritikai ismeretek) szükségesek a célzott hatás
elérésére alkalmazandó irodalmi művek objektivizált, sokoldalú, szakmailag
elmélyített ismeretéhez és a terápia résztvevői által létrehozott szövegek értékeléséhez;
• irodalomtudomány: a biblioterápiában csak olyan művek alkalmazhatók, amelyekről
az alkalmazónak megfelelő irodalomelméleti, irodalomtörténeti, poétikai ismeretei
vannak;
• nyelvészet: mivel a biblioterápia teljes egészében a nyelv közegében funkcionál,
szükség van nyelvészeti alapismeretekre valamint a szocio- és pszicholingvisztika
alapelemeinek tanulmányozására;
• pszichológia: a biblioterápiában a művek befogadóra gyakorolt mindenkori pszichés
hatásait meghatározott terápiás célok elérésének szolgálatába állítjuk, ennek
megfelelően a terapeutának rendelkeznie kell mindazokkal a lélektani ismeretekkel,
amelyek birtokában a konkrét biblioterápiás folyamatokat felelősen tudja vezetni és
értékelni;
• pszichiátria: a biblioterápia egyik legnagyobb alkalmazási területe;
• pedagógia: a prevenció legnagyobb területe; a biblioterápia lehetőségei elsősorban a
magyar nyelv és irodalom tanítása területén adottak, de az osztályfőnöki munkában,
fakultáció keretében, napközis foglalkoztatásban is hasznosítható;
• szociológia: az alkalmazandó mű helyes kiválasztásához szükség van az olvasási
szokások ismeretére, a terápiás beszélgetés feldolgozásához a művelődés, művészet és
az értékmegítélés szociológiájára, a biblioterápia művelésének helyzetértékeléséhez az
egészségügy és oktatásügy szociológiájának egyes eredményeire;
• informatika, könyvtártudomány: a könyvtár a biblioterápia preferált helyszíne a könyv
mint eszköz, a könyvtárlátogató olvasó mint ideális biblioterápiás célszemély és a
könyvtáros mint szaktevékenységei körét hivatásszerűen bővítő szakember együttes
jelenléte következtében; az informatikai eszközök ismerete nélkülözhetetlen, hiszen
ezek elterjedése a könyvnyomtatás jelentőségéhez mérhető változást idéznek elő az
olvasás, irodalom világában is;
• teológia: a biblioterápia szerepe a hittanoktatásban, pasztorációban és a teológia
történetileg kiemelkedő szerepe a szövegértelmezésben indokolja az ilyen irányú
ismereteket.

Hász Erzsébet: A biblioterápia oktatásának elméleti és gyakorlati

kérdései II.
A biblioterápia, azaz a könyvekkel gyógyítás művészete értékes szépirodalmi műveket állít a

segítő munka szolgálatába. Az irodalmi mű a biblioterápiában hasonló szerepet tölt be, mint a
gyógyszer a medicinában: lehet panacea vagy célzott, speciális hatású farmakon; lehet jól és
kevésbé jól választani – és sajnos lehet hibákat is elkövetni a mű kiválasztásában.
A műalkotások recepciótörténetében emlékezetes példa Goethe “Az ifjú Werther

szenvedései” című művének korabeli fogadtatása: a 18. század végén megjelent tragikus
szerelmi történet öngyilkossági hullámot indított el az olvasók körében. Vajon az következik-
e ebből a tényből, hogy a Werther nem alkalmazható a biblioterápiában, afféle “veszélyes
olvasmány”, amelyet a “terápiás cenzúrának” törölnie kell az ajánlható könyvek jegyzékéből?
– A biblioterápiát oktató szakembernek kétszeres a felelőssége az ilyen és egyéb alapvető
fontosságú kérdéseknek a megválaszolásakor: nemcsak a saját terápiás praxisát, hanem a
hallgatók majdani biblioterápiás működését is befolyásolja a válasz helyessége, illetve
esetleges helytelensége.
3. A műválasztás problémái
Vannak természetesnek tűnő megfontolások, amelyeket a gyakorlat rendkívül érdekesen
cáfol. Ilyen az az elképzelés, mely szerint a biblioterápiát mindenképpen csak iskolázott,
művelt emberek esetében alkalmazhatjuk, illetve bizonyos “egyszerű művek” ajánlhatók
terápiára az úgynevezett “egyszerű embereknél”, a komolyabb, nehezebb, értékesebb
szövegeket pedig tartsuk meg a diplomás pácienseknek.
Több ezer terápiás ülés tapasztalata alapján biztonsággal megállapítható azonban, hogy ez
nem így van, s föltehetően azért nem, mert a művészet és az anyanyelv a legdemokratikusabb
dolgaink közé tartoznak.
Az anyanyelv ismerete az a tudás, amit kezdetben mintegy észrevétlenül, játszva sajátítunk el,
s ha ennek a kezdetnek később nincs színvonalas iskolai folytatása, kifejlete, akkor is a
legalapvetőbb, nap mint nap nélkülözhetetlen eszköze marad életünknek – az a terápiás
forma tehát, amely erre alapoz, mindenképpen meg is találja szükséges alapját bármelyik
biblioterápiás ülés bármelyik résztvevőjében.
Az a kérdés, hogy a betegeknél – de nemcsak a betegeknél – a pszichés állapot hogyan
befolyásolja a fentieket, már nagyon is valós problémákat tartalmaz, de egyelőre csupán
annak a megállapításáig jutottunk el, hogy az iskolázottsági mutatók önmagukban nem
befolyásolják se a biblioterápia indikációját, se a műválasztást.
A művészet, biblioterápiás alkalmazásról lévén szó, jelesül tehát az irodalom, azt a közös
emberit firtatja, ami mindannyiunknak fontos ügye, tehát könnyű belevinni az embereket az
erről szóló beszélgetésbe. Szakirodalmi közhelynek számít, hogy a biblioterápia meggyorsítja
a pszichoterápiás folyamatot, de nem kellően világos az ennek a miértjére adható válasz.
Valószínű, hogy az ok az alkalmazott szövegek szép, jó és igaz mivoltában keresendő. A
tapasztalat azt mutatja, hogy a biblioterápiás csoport percek alatt parányi “respublikává” válik
(res publica = közös ügy), amelyben ahhoz, hogy a csoporttagok a közreadott szöveget mint
fontos közös ügyüket megtárgyalják, nem kell más, mint az anyanyelv ismerete.
Nincsenek a biblioterápiában “egyszerű” és “bonyolult” művek, csak jó művek, vitathatatlan
esztétikai értékű alkotások, amelyek ennélfogva alkalmazhatóak, és fércművek, amelyek
magukhoz hasonló, alacsony színvonalú, hamis tartalmú terápiás beszélgetéseket indukálnak,
alkalmazásuk tehát mindenképpen kerülendő.
Tegyük föl, hogy Arany János “Családi kör” című verse “egyszerű” idill: a biblioterápiás
alkalmazás tapasztalata szerint ugyan a fájdalmakat lecsendesítő balzsam is lehet, de sok

esetben nagyon is “veszélyes” szövegnek bizonyul, mert a páciensek egy részénél

provokációként hat – sok zaklatott és tragikus életű olvasó érzi első olvasásra
elviselhetetlennek a mű világának békés tisztaságát. Feltehető továbbá az is, hogy például a
“Halotti beszéd” régiségénél, vallásos tartalmánál, tragikus témájánál fogva idegen és
túlzottan megterhelő olvasmány: terápiás alkalmazása szerint ezzel szemben egyike a
leggyakrabban katarzist kiváltó szövegeknek, függetlenül az olvasók, illetve hallgatók (mert
ezt a szöveget színészi előadásban, magnófelvételről is lejátszhatjuk) iskolázottsági fokától.
Az iskolázottsági, műveltségi fok tehát nem mérvadó a műválasztásban, ugyanakkor meg kell
itt említenünk, hogy a biblioterápia alkalmas a műveltségi komplexusok oldására is, de ennek
részletei már nem tartoznak jelenlegi tárgyunkhoz.
A műválasztás módszerei történetileg alakultak ki: a mű mint “panacea” szerepel az ad hoc és
mint előre meghatározott hatás elérésére szolgáló farmakon a célzott műválasztásban. (Az
egyéb módszerekre itt most nincs lehetőségünk kitérni.)
Az ad hoc műválasztás a biblioterápiában a következőket jelenti: az alkalmazandó művet nem
tematikusan, nem a páciens betegsége, a kliens problémája, a mentálhigiénés preventív
működés célszemélyének ízlése, kívánsága, nem konkrét pedagógiai, rehabilitációs stb. cél
elérése szempontjából választjuk, hanem a mű esztétikai értéke és a terapeuta involváltsága
alapján. Az ad hoc műválasztás a terapeuta személyesen kialakított biblioterápiás
repertoárjának keretei között történik.
Mielőtt ugyanis rendelkeznénk kielégítő mennyiségű terápiás tapasztalattal egy-egy szöveget
illetően, a munkát csak ilyen feltételekkel kezdhetjük el.
Az irodalmi szövegek strukturált komplexitása olyan magas fokú, hogy a célzott műválasztás
előtt/mellett/helyett megbízhatunk ebben a művészi megformáltságú komplexitásban: a
páciens, kliens mint olvasó meg fogja találni a maga legégetőbb problémájának legalább egy
fontos pontját az adott szövegben, amelyre reflektálhat és ezzel a terápiás folyamat megindul
(“panacea”-hatás).
Az esztétikai érték mint terápiás alkalmazási kritérium természetesen csak akkor játszik
szerepet, ha az a szándékunk, hogy művészi szöveget alkalmazunk. Mivel egyelőre alig
található olyan szöveg, amelynek a terápiás alkalmazhatóságáról kielégítő mennyiségű és
minőségű, földolgozott tapasztalat áll rendelkezésre, mindenekelőtt arra van szükségünk,
hogy ebben a kísérleti szakaszban legalább a szöveg művészi értékét illetően ne zavarják a
vizsgálatot kérdőjelek, hiszen minden kísérlethez az a modell a legalkalmasabb, amelyben a
kérdések száma a lehető legkevesebb.
A terapeuta involváltságáról ejtvén szót, el kell távolodnunk a gyógyszertani hasonlatoktól,
mert a “gyógyszerek” a biblioterápiában olyan különös természetűek, hogy egy terapeuta sem
nélkülözheti alapos és körültekintő személyes kipróbálásukat, saját olvasói élményeinek
átélését és földolgozását, mielőtt máson alkalmazza.
A biblioterápiás képzésben visszatérő probléma a hallgatók olvasottsága, hiszen nem
mindegyikük végzett magyar szakon. A száz műből álló biblioterápiás repertoár
követelményét azért állítottuk föl, hogy mindegyiküknek legyen egy biztonságos eszköztára,
amellyel működését megkezdheti.
Alapfeltétel, hogy a hallgató a száz, saját maga által kiválasztott szöveg mindegyikét illetően
involvált legyen.
Az involválódás kezdőpontja az egykori olvasmányélmény, a személyes tetszés. Ezt kell
követnie a többször ismételt olvasásnak, az olvasmányélmény személyes élettörténeti
földolgozásának, a mű sajátélmény-csoportba vitelének, valamint a biblioterápia
multidiszciplinaritásának megfelelően sokoldalú, irodalomtudományi, irodalomszociológiai és
irodalompszichológiai elemzésnek.
Ezek elmulasztása esetén a biblioterapeuta nem képes senkit bevonni a mű világába (azaz
másokat involválttá tenni a biblioterápiás részvételben), és nincs védve terápiás működése

során attól a dinamizmustól, ami a mű befogadóra gyakorolt hatása, következésképpen nem

áll módjában megfigyelni, hogyan hat a mű másokra, ráadásul egy-egy nagyműveltségű
páciens bármikor sarokba szoríthatja, s ebben az esetben az a kisebb baj, hogy szakmai hitele
csorbul, az azonban megengedhetetlen, hogy ne tudja értelmezni, amit páciensétől hall, azért,
mert nincs meg a kellő felkészültsége.
Az iskolás információkkal, műveltségi elemekkel zsúfolt reflexiók a terápiában nemcsak mint
hárító mechanizmusok és hatalmi játszma-elemek értékelendők, hanem azok konkrét tartalma
szerint is. Például egy téves információ hangoztatásakor a tévedés ténye és tartalma egyaránt
sokatmondó, de természetesen csak annak a terapeutának, aki tudja, hogy az elhangzott
információ téves és mihez képest az.
A célzott műválasztás során a meghatározott szempontok alapján kiválasztott művek hatását
illetően konkrét elvárásaink vannak, ezért rendelünk hozzá egy-egy adott művet egy bizonyos
terápiás cél eléréséhez (vagy annak egyes fázisaihoz). Ezzel a módszerrel nagyszámú
kísérletet végezve eljuthatunk azokhoz a kívánt eredményekhez, amelyek birtokában az egyes
művek alkalmazhatóságát a farmakonok analógiájára valóban biztonságossá tehetjük.
Erre legismertebb példa a zeneterápiában a relaxációs hatású művek kiválasztása és
alkalmazása: kísérletileg bizonyítható, hogy bizonyos zeneművek, amelyek jellege
zenetudományi eszközökkel meghatározható, relaxáló hatásúak, mégpedig a befogadó számos
szociológiai mutatójától függetlenül. Az ilyen és ehhez hasonló analóg példák
nélkülözhetetlenek a biblioterápia tanításában, tehát a művészetterápiák világának sokoldalú
megismerését célzó oktatási alapelvünk nemcsak az áttekintést, hanem a biblioterápiának a
mélyebb megértését is szolgálja.
A célzott műválasztás a biblioterápiában is használatos, bár a módszer alkalmazása itt több
problémát vet föl, mint a zeneterápiában, mivel a zene elsősorban az érzelmekre hat, a
verbális biblioterápia azonban erősen intellektuális, a hatások minden szöveg esetében
összetettebbek.
Ennek a műválasztási módszernek nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő példája a magyar
Bartos-féle kutatás az alkoholbetegek biblioterápiás kezelhetőségéről. Az eredmények
igazolják, hogy a biblioterápia hatékony az alkoholbetegek kezelésében.
4. A biblioterápia alkalmazási területei
Az öt főalkalmazási terület: egészségügy, könyvtárügy, pedagógia, pasztoráció és szociális
munka. Ez a sokszínűség a képzésben és a gyakorlatban egyaránt jelen van, bár az egyes
területeken a biblioterápia alkalmazásának elterjedtsége igen különböző.
Magyarországon az egészségügyi alkalmazás a leginkább elfogadott, az USA államaiban az
egészségügyi és a könyvtárosi működésnek egyaránt széles körben elismert alkotórésze a
biblioterápia, Németországban az említetteken kívül a szociális munkában és a pasztorációban
is elfogadott.
A pedagógiai munkában a biblioterápia alkalmazása többnyire még nem tudatos: mind az
aktív, mind a receptív formációnak az elemei természetszerűen vannak jelen, anélkül, hogy a
tevékenységnek ezt a részét ’biblioterápia’ elnevezéssel illetnék. Remélhető azonban, hogy a
kísérleti oktatóprogram pedagógus résztvevői sikerrel alkalmazzák a biblioterápiát
munkaterületükön, tudatosan megvetve ezzel egy új interdiszciplináris szakterület alapjait.
5. Művészetterápiák és biblioterápia – kategorizálási, felosztási kérdések
A művészetterápiák világában kézenfekvő az “ahány művészeti ág, annyi művészetterápiás
alapforma” gondolatból kiindulni. (Például zene – zeneterápia, tánc – táncterápia, irodalom –
biblioterápia stb.)
Minden művészetterápia esetében alkalmazható a két működési elv: aktív és receptív. Ez a
legközismertebb a zeneterápia esetében: aktív zeneterápia folyamán a páciens maga muzsikál,
a receptívben pedig zenét hallgat. Ennek a biblioterápiás megfelelőjét már részleteztük (aktív
biblioterápia: poetry therapy, creatíve writing, azaz írás; receptív biblioterápia: olvasással

bevezetett, az olvasmányélményre reflektáló beszélgetés). A képzőművészeti terápiák

világában a szaknyelv nemigen használja az “aktív képzőművészeti terápia” és “receptív
képzőművészeti terápia” kifejezéseket. Az aktív képzőművészeti terápiás formák a kreatív
terápiák címszó alatt szoktak előfordulni a legváltozatosabb elnevezésekkel és
csoportosításokban, a receptív formáció pedig ritka, de ezen belül mégis nagy az elnevezések
redundanciája.
A szocioterápia és a foglalkoztató terápia mint bizonytalan gyűjtőnevek sok esetben a
gyakorlatban szintén tartalmazzák a legkülönfélébb művészetterápiás módozatokat. A
rendszeres képzés feladata, hogy az itt mutatkozó anomáliák megszüntetéséhez hozzájáruljon,
országosan egységes jogosítványi rendszert alakítson ki és lehetővé tegye az új szakmák
frissen képzett szakemberei számára a meglévő, hagyományos szakterületek szakembereivel
az együttműködést, integrálódást mind az öt alkalmazási területen.

Fekete Sándor dr.: Segítőfoglalkozások kockázatai – Helfer szindróma és burn-out jelenség
Fekete Sándor dr.: Segítőfoglalkozások kockázatai – Helfer

szindróma és burn-out jelenség
In: Pszichiátria Hungarica
Összefoglalás
A szerző tanulmányában a segítőfoglalkozásúak két Jellegzetes kockázatát, a “segítő
tünetcsoportot”(helfer-szindrómát) és a “kiégés” (burnout) jelenségét tekinti át, melyeket a
szociálpszichológia és a pszichoanalízis nézőpontjai alapján tárgyal. Kapcsolódási pontként a
jellegzetes személyiségtényezőket, a motivációk, elvárások, szükségletek szerepét
hangsúlyozza az intézményi háttér mellett. Elemzi a segítő kapcsolatok sajátos
körülményeinek, a segítők egymás közötti viszonyának, a szakmai és privátélet kapcsolatának
jelentőségét, majd a prevenciónak, illetve a probléma kezelésének lehetőségeit taglalja.
Kulcsszavak:segítő foglakozások és a segítés motivációi - helfer szindróma – burnout

tünetcsoport – individuális és intézményi háttér – intervenció és prevenció.
Az emberekkel foglakozó professzionális és laikus segítők “kiégési” (burnout)

szindrómájáról, és az ún. “segítő tünetcsoportról” (helfer szindróma) az elmúlt másfél
évtizedben két alapműnek tekinthető munka jelent meg. A nyomukban született
szociálpszichológiai, illetve pszichoanalitikus szemléletű kutatási irányok erőtere,
összefüggései, találkozási pontjai képezik érdeklődésünk tárgyát, melyet a segítő kapcsolat,
illetve szorosabb értelemben a pszichoterápia problémái és kudarcai, annak hátterében a
segítők személyiségének jellegzetességei, alakulása, deformációi, a segítők motivációi,és a
megfelelő szervezeti, intézményi keretek összefüggései jelölnek ki.
1974-ben jelent meg az amerikai H. Freudenberger azóta is sokat idézett első cikke, mely
révén a burnout (kiégési) szindróma fogalma belekerült a szakmai irodalomba
(Freudenberger, 1974). Ez a szindróma krónikus emocionális megterhelések, stresszek
nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, mely a reménytelenség és
inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre,
munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek. A szerző által –önsegítő
közösségek tagjainál, krízisintervenciós központok, egészségügyi intézmények dolgozóinál-
megfigyelt és leírt jellegzetes tünetegyüttes nyomán számos kérdés vetődött fel, melyekre
aztán a problémakör egyre növekvő irodalma, teoretikus közelítések és a szélesedő empirikus
szociálpszichológiai kutatások igyekeztek választ adni. Későbbi vizsgálatok során a
szindrómát más foglakozásúaknál, pedagógusoknál, jogászoknál, sőt rendőrtiszteknél is
leírták.
1977-es keltezésű a másik, témánk szempontjából alapműnek tekinthető munka: W.
Schmidbauer “Der hilflose Helfer” c. műve. A könyvben a pszichoanalitikus szerző szociális
segítő foglalkozásúak továbbképzése, önismereti csoportjai során szerzett tapasztalatai alapján
írja le a helfer szindróma –segítők tünetcsoportja- jelenségét (Schmidbauer, 1977).
Hermeneutikai tudománymodell alapján a pszichoanalízis oldaláról vizsgálja későbbi
munkáiban is a professzionálissegítők motivációit, személyiségét, annak speciális
deformációból következően a segítő-kliens kapcsolat buktatóit. Szerinte a helfer szindrómával
(HS) jellemzett, emberi problémákkal foglakozó segítő (orvos, pszichológus, szociális
munkás, lelkész, nevelő, ápoló) saját ingatag pszichés egyensúlya fenntartásával függ össze
rejtetten a gyengéken, a pácienseken való segítés szükséglete. Jellegzetes személyiségjegyek
kapcsolódásáról van szó, mely a szociálissegítségen keresztül – a saját fejlődés kárára –
merev életformává alakul. Lényege, hogy a kapcsolat segítő formája más típusú kapcsolatok,

érzelmek elhárítását jelentik egyben, mintegy “droggá” válika hivatás, a segítségre

szorulókkal való kontaktus a professzionálissegítő számára (Weisbach, 1989).
Az ilyen “nagydózisú drog” visszaéléshez, majd kiégéshez (burnout) vezet. Ezen a ponton
kapcsolódik aHS, a segítők motivációinak pszichoanalitikus indíttatású kutatása a burnout-
irodalom szociálpszichológiai vizsgálataihoz, mely a kiégés kialakulásában és megelőzésének
kérdéseiben az intézményi feltételek mellett szintén egyre nagyobb szerepet tulajdonít a
vizsgáltak motivációinak, attitűdjeinek, személyiségének. Szemben a “régi”, klasszikus
segítő-kliens kapcsolattal (orvos, pap) az új típusú segítő-kliens kapcsolatban – melynek
modellje talán a pszichoterápiás kapcsolat lehet – korántsem olyan egyértelmű a koreográfia,
hierarchikus a szerepmegosztás, kevésbé stabilak, egyértelműen definiáltak a szerepek, nem
csupán “objektív” –racionális- technikai a felek viszonyulása, s ez mindenképpen jobban
megterheli a segítőt.
Ebben a kapcsolatban ugyanakkor az emocionális kontaktus .személyes, bizalmi viszony-
mintegy szolgáltatássá válik, az eddig privát, intim szféra professzionalizálódik a segítő
számára, illetve elidegenedett ipari társadalom a magány, az érzelmi problémák megoldására
“szakértőt” produkál, akinek a betegbiztosító, és a táppénzes fegyelem szorításában
szolgáltatásként kell a “korrektív emocionális tapasztalást” lehetővé tenni egy intim, bizalmi
kapcsolatban.(Valószínűleg nem véletlen, hogy maga Freud a pszichoterápiát mint
foglakozást “lehetetlen foglakozásnak” nevezte.)
A segítők túlterheltsége, privát és szakmai életük elhatárolódásának nehézsége, a kettő
gyakori átfolyása egymásba (orvosgyógyszer, a személyiség mint eszköz) szintén számos
problémát vet fel, és a társadalmi-szervezeti kizsákmányolás mellett a rezignáció, a burnout
gyakori forrása lehet. Foglalkozásváltások, pályaelhagyás, képzett munkatársak elvesztése
mellett a probléma gyakorlati súlyosságára utal a segítő foglakozásúak maga pszichiátriai
morbiditása, a depresszió, az addikció, a pszichoszomatikus zavarok gyakori előfordulása,
vagy akár az orvosok –elsősorban a pszichiáterek- igen magas öngyilkosság-gyakorisága. A
leírt jelenségek vizsgálatára, kezelésére nyugati országokban egyre nagyobb figyelem irányul,
nagyléptékű kutatásokat indítottak egyre több helyen, s a prevenció, illetve a beavatkozás
infrastruktúrájának kiépítésére is történtek már kísérletek.
Magyarországon a pszichoterápiás infrastruktúra lassú, fokozatos kiépülése, krízisosztályok,
pszichoterápiás osztályok és ambulanciák, telefonszolgálatok terjedése, társadalmi változások
nyomán önsegítő mozgalmak (Alcoholics Anonymous), alternatív segítőhálózatok
megjelenése – melyek végre több esélyt adnak a devianciák elleni küzdelemnek-, feltétlenül
rá kell, hogy irányítsa a figyelmet a helfer szindróma és a burnout jelenségére is. Új segítő
intézmények, új segítők, új szerepek, helyzetek jelennek meg, melyekben a tradicionális
“szerep-identitások” biztonságára már nincs meg, az új lehetőségek új terhekkel, deformációs
veszélyekkel járhatnak együtt, s melyekben a személyiség rendezetlenségei- különösen ha
ezek nem tudatosodnak- kockázatot jelentenek a segítő kapcsolatra, s a segítő személyére is.
A hazai irodalomban, kongresszusokon, kevés utalás történt eddig ezekre a problémákra
(Ozsváth, Kóczán, 1986, Szabó, 1989). A szakmai berkekben időnként hallható “helferes”
minősítés gyakran szolgálja lelkes segítők címkézését, leértékelést sugall. A szuicidáló
pszichiáter, pszichológus döbbenetet kelt, a váratlanul pályáját elhagyó segítővel, drogossá,
alkoholistává váló orvossal, nővérrel szemben értetlenül állnak, bizonytalanság látható a
segítő professzionális és privát magatartásának, életterének összemosódásával és
elválaszthatóságával kapcsolatban, s itt a morális közelítések a probléma lényegének
megkerülését tükrözik.
Lényeges kérdés a problémakör intézményi vetülete, az intézményi struktúrák, szerveződés,
a bürokrácia burnout-termelő vonatkozásai. Az emberekkel intenzíven foglalkozók
Magyarországon az un. “improduktív szférába” soroltatnak ma is, kérdéses a túlvállalás, a
helfer–jelenségek megfelelő kezelése, s felvethető a totális segítő intézmények működésének

stabilitásában is a HS szerepe. Mindezek alapján figyelmünket a továbbiakban a HS és a

burnout-jelenségek kialakulásának, jellegzetességeinek, egyéni és intézményi feltételeinek,
preventív és kezelési lehetőségeinek részletesebb elemzésére fordítjuk, számolva azzal, hogy
a probléma komplexitása, széleskörűsége miatt a teljességre törekvés aligha lehetséges.
A segítő viselkedés minden aktusában “természetes” és “kulturális” befolyások igazolhatók.

Létezik egy máshonnan le nem vezethető spontán emocionális segítőkészség (ld. Irgalmas
szamaritánus). A segítés lehet etikai döntés, lehet racionálisan tervezett csereérték-jellegű,
pénzkereseti forrást jelentő tevékenység. Freud nyomán felfogható –ha nem is mindig, és nem
is minden kultúrában- a szublimált szadizmus, agresszió egy formájának is. Állhat a szociális
segítés hátterében narcisztikus kielégülés, megerősítés indirekt keresése, hatalom, elismerés
vágya (ld. az adleri felfogás).
A segítő viselkedés számos további szempontból elemezhető, történelmi múltra viszonyuló gyökereit
jungiánusok, adleri individuálpszichológusok is vizsgálták, megemlíthető az ún. sámánbetegség jelensége,
vizsgálhatók e vonatkozásban a felnőttkori önmegvalósítás, jövőalakítás modelljei, a humanisztikus iskolák
közelítései is. Jelen dolgozatban azonban a szerzőnek nincs módja a problémakör ilyen széleskörű elemzésére,
vállalnia kell a terjedelem és saját korlátait.
A segítő-tünetcsoport (HS) esetében a segítő viselkedés a félelmek, a belső üresség, saját

kívánságok elhárításaként jelenik meg, háttérben –a kontroll megtartása mellett- az intimitás,
emocionális közelség lelki igénye áll.
Schmidbauer tapasztalatai alapján a HS-t a korai gyermekkorban átélt, általában nem tudatos
indirekt szülői elutasítás, illetve annak érzése előzi meg, melyet a gyermek csak a szülői
igényteli felettes-énnel való különösen merev azonosulás révén tud emocionálisan
feldolgozni. Ez a felettes-én, illetve énidál-identifikáció nyomán –mely voltaképpen az
általában elismert társadalmi altruista normákkal való azonosulást is jelenti- az ilyen személy
megbízható, önfeláldozó, de örömtelen segítővé válik. Ezt a segítő viselkedést az énideál-
azonosulás sajátos kényszeres karakterűvé teszi. Mindazonáltal úgy vélhető, hogy a
legkifejezettebb HS-ben is működik a spontán érzéseket hordozó, az Én szolgálatábanálló
segítőkészség a HS mechanizmus elemei mellett. Másrészről a társadalomban működőképes
segítő viselkedés nem tud egyedül a spontán segítőkészségre, testvéri együttérzésre
támaszkodni, mindig betagolódnak e viselkedésbe felettes-én elemek is. A zavarok akkor
kerülhetők el mégis, ha az egyén altruista viselkedése az Én szolgálatába állítható, ha nem a
felettes-én identifikáció által kikényszerített, ha a lelki apparátus egyik eleme sem fejlődik túl
a többi rovására. A HS –bár egy relatíve kedvező leküzdése lehet mint öngyógyítás a kora
gyermekkori nárcisztikus sérülésnek- számos negatív következményével zavarja a segítő
kapcsolatot, különösen ha nem válik tudatossá a segítő számára, és minden további
meggondolás nélkül fordul át cselekvésbe. A HS-segítő azért segít másokon, hogy saját valódi
érzéseit ne kelljen észrevennie, egy belső űrt tölt ki, mely a spontán érzésektől való
félelemből származik és összefügg az “elutasított gyermek” archaikus tudattalan “dühével”.
Az “elutasított gyermek” énideál-identifikációja mellett a HS további jellemzői a saját
segítségszükséglet tagadása, az egyenrangú kapcsolatok kerülése, a nagy, többnyire rejtett,
nem tudatos nárcisztikus igények, szükségletek, s indirekt agresszió a segítséget nem
igénylőkkel szemben. Kapcsolataibó a kölcsönösség hiányzik, privát emberi kontaktusait is
hajlamos a segítő-kliens kapcsolat mintáira alakítani. Vágyai, kívánságai nem mondhatók ki –
csak összegyűjtött, kitörő szemrehányások útján vagy indirekten kommunikál- eszközei
betegség, drog, szuicidium lehetnek. Rejtett nagy nárcisztikus szükséglet jellemzi (korai
nárcisztikus sérülés), ingadozó önértékelése, a konstruktív, egészséges nárcizmus pufferoló
hatásának kiesése miatt örökösen függ a külső megerősítésektől. Direkt agressziója gátolt
(ld.a fenti dinamika), indirekt agresszív megnyilvánulások gyakran figyelhetők megpl. A

konkurens segítőkkel szemben vagy a hozzátartozók irányába, gyakori az autoagresszió, a

szuicidium, illetve drogfogyasztás.
Segítőfoglakozásúak önismereti csoportjaiban Schmidbauer szabályszerűen ismétlődő jellemzőként írja le a
fenti jelenségeket, a nyílt agresszió kifejezhetetlenségét, a saját gyengeségtől, segítségre szorultságtól való
félelmet, s azt, hogy az emocionális biztonságérzet nem élhető meg normateljesítés, illetve teljesítménykényszer
nélkül. Az ipari társadalom ellentmondásos értékeit, kapcsolatnélküliségét, teljesítményorientációját, érzésektől,
gyengeségtől való félelmét képezi le szerinte a “szakértők” tehetetlensége, akik technikai tudásukat képtelenek
saját magukra alkalmazni. Nagy számú vizsgálat alapján úgy tűnik, hogy a segítő foglalkozásúakhoz tartozók,
elsősorban az orvosok között jelentős arányban fordulnak elő pszichés zavarok, alkohol-, drog-abúzus,
szuicidium. Az orvosok szomatikusan egészségesebbek, mentálisan azonban betegebbek az átlag populációnál.
Rose és Rosow kaliforniai orvosok öngyilkossági arányát az átlag népességhez képest másfél, két és félszeresnek
találták (Rose, Rosow, 1973). Ez főként a foglakozásból adódó feszültségekkel (role strain) és a magas
pszichiátriai morbiditással (depresszió, alkohol-, drog-abúzus) magyarázható. Az öngyilkosság
orvostanhallgatók között is gyakori, és az irodalmi adatok megegyezzenek abban, hogy az orvosok kozött a
pszichiáterek öngyilkosság-gyakorisága egyike a legmagasabbaknak. Vaillant 47 orvostanhallgatót hasonlított
össze más egyetemi kontrollcsoporttal. 2 évtizedig követte a két csoportot, az orvosok 47 %-a rossz házasságban
élt vagy elvált, 36 %-a pszichoaktív gyógyszert vagy más drogot szedett, alkoholizált, 34 %-a részesült a
pszichoterápia valamelyik formájában, és 17 %-nál fordult elő egynél több alkalommal pszichiátriai
hospitalizáció. A szocio-ökonómiai szempontok alapján összeállított kontrollcsoportnál mindegyik előfordulási
arány egyértelműen alacsonyabb volt ( Vaillant, 1970, 1972). Richings 1986-ban 55, 40 év alatti orvos
öngyilkosságát vizsgálta. Esetükben a szuicidium- arány többszöröse (átlag 2-4-szerese) volt az átlagnépesség
megfelelő korú és nemű csoportjainál talált arányszámnak. A pszichiáterek és az aneszteziológusok
öngyilkosság-aránya volt a legmagasabb, ami nem mutatott összefüggést egyéb tényezőkkel (Richings, 1986).
Egyes adatok szerint a gyógyszer-abúzus az orvosok közt harmincszor gyakoribb, mint az átlag populációnál
(Rucinski, 1985). A HS akut dekompenzációjában az autoagresszió, szuicidium mellett súlyos
pszichoszomatikus tünetben is megjelenhet (ulcus, infarktus). Itt a felettes-én által toleráltan, masszívan
kifejeződik a nárcisztikus táplálás igénye. Manifesztálódhat az akut összeomlás az addig megbízható segítőnél,
hirtelen szadisztikus, mazochisztikus viselkedés megjelenésében, “idegösszeomlásban”. Krónikusan is
dekompenzálódhat a HS, a rezignált, kiégett, burnout-os segítő- mintegy elővételezve a kudarcot- rejtetten maga
szabotálja el a segítés lehetőségét (pl. könnyen címkézi páciensét pszichopatának). (Ezen a ponton kézenfekvő
párhuzam adódik Berne tranzakció-analízisben leírt segítő játszmáival, “én csak segíteni próbálok neked.) A HS
dekompenzációban adott esetben a terápiába vétel is nehéz, hiszen jellemző a segítségszükséglet elhárítása, az
öngyógyítás(legfeljebb továbbképzés, szupervízió formájában elfogadható gyakran a terápia a HS-személy
részéről).
Az “új típusú” segítőknél a szakmai és a privát élet nehezen választható szét, a HS-val
jellemezhető segítőknél pedig jellegzetes kölcsönhatások, sajátos torzulások érhetők tetten a
két szféra között. A szakma értékei, technikái ugyanis a magánéletben is használhatók, illetve
szükségletek a szakmában is kielégíthetők. Ez egy esélylehetőség, de veszélyforrást is jelent.
Schmidbauer négy jellegzetes típusú viselkedést figyelt meg e vonatkozásban a HS-ben
(Schmidbauer, 1983).
A “foglakozás áldozata” segítő szerepét folytatja a privát kapcsolatban: barátaival,
családjával szemben is segítő pozícióból viselkedik, nála a szakmai identitás a privát életet
elsorvasztja. Ha magasabb spirituális vallási értékek nincsenek jelen (ld. apácáknál,
szerzeteseknél), ez elviselhetetlen teherré válhat. A progresszív azonosulás a szakmai élettel,
a saját regresszív igényeket, élménymódokat elnyomja, a lehetséges rejtett pszichés veszélyek
semmiképpen sem hagyhatók figyelmen kívül. Éles hasítás, kényszeres szétválasztás kísérlete
is megfigyelhető szakma és magánélet, munka és privát szféra között HS-ben. Az erős,
önmagát kényszeresen kontrolláló segítő otthon az álarcok lerakásával követelőző
kisgyerekké válhat, otthon lehet sértett, gyenge, agresszív, mely szakmai életében “tiltott”. A
szakmai tevékenységben teljes egészében tagadott, regresszív emocionális szükséglet a privát
életben intenzíven a családtagok felé irányul. A perfekcionista attitűd a szakmai ideálokat a
magánéletbe vinné át, itt akarja megvalósítani. Kötelező számára a privát szférában is
“szakemberhez” méltón alakítani kapcsolatait, a kérdés számára: “fel tudok-e nőni személyes
érdemben is ezekhez az elvekhez?” “Milyen terapeuta az, aki a saját családja konfliktusait
nem tudja megoldani?” Nem bocsájtja meg magának a kudarcot, a belső ideáloknak, sa külső

nyomásnak való megfelelés fokozott igénye nyomán az önértékelés veszélybe kerülhet, a

szakmai kompetencia alapvetően kérdőjeleződhet meg privát kudarc esetén. A személyiség
ugyanis egyben terápiás eszköz, így a szakmai kiégés lehetséges következmény. Az ún.
“kalóz” típusú HS-segítő foglakozási szerepét használja ki arra, hogy saját elszegényedett
intimszféráját ellátása, berendezze. Az előbbieknél jóval kevésbé nyomja vissza regresszív
emocionális szükségletét a szakmában, s a lehetőségek –leggyakrabban szexuális kapcsolat-
kihasználása jellemzi. A deformáció veszélye a segítő szakmában sem elhanyagolható,
láthatjuk a segítőket nagy iskolateremtő guruként tanítványi körben, kontrollálatlan,
regresszív szerepben, illetve az ilyen típusú segítő számára a kliens tanítvánnyá, baráttá,
szexuális kapcsolattá, pénzforrássá vált. A hatalom csábítása nagy, különösen ha a szakmai
feedback, az önkritika hiányzik.
A segítők túlterheltsége a saját családban, illetve a szakmában azzal is összefügg, hogy az
emberi kontaktusban a megszokott határokon át kell lépnie. Ugyanakkor korántsem biztos,
hogy szakmai kapcsolati kompetenciáját otthon is elfogadják ugyanúgy, mint egy terápiás
helyzetben. Egy házasságban a házastárs viselkedésének “leértelmezése” igencsak zavaró
tényező lehet. Egy terápiás teamben a segítők, “kapcsolati szakemberek” egymással szembeni
viselkedését –mint az annyiszor tapasztalható- sokkal inkább jellemzi a konkurencia,
rivalizálás, a bizalom és kontaktus gátjai, a teljesítménykényszer mint az elfogadás alapja,
agresszió és féltékenység, mintsem, hogy a kliensekkel szembeni viselkedésformákhoz
hasonló attitűdök érvényesülnének. A teljesítmény, a szakmai szerep itt is tesztelés tárgya,
hiszen 2aki itt nem tud kontaktust teremteni, hogy tud bánni a kliensével”. Mégis a panaszok,
a rivalizálás (“a legtöbb kliensem…a legnehezebb terápiáim vannak), az indirekt
kommunikáció, a team többi tagja hiányos empátiájának, megértésének kritizálása mögött
gyakran nárcisztikus igények, konkurencia rejlik a “gyermek szerepéért” (annyit tesznek a
kliensért a többiek, többet tehetnének értem is). Az elvárások, vágyak direkt kommunikációja
azonban a függés, gyengeség jele lenne, melyet az énideál-identifikáció aligha engedhet meg.
Szociális segítők önismereti csoportjait gyakran jellemzi a kliens felé elfogadó, a kollégák
felé türelmetlen magatartás, az agresszió a segítés magtagadásában, bűntudatkeltésben
jelenhet meg, sa megerősítés, elismerés vágya mellett nagyfokú érzékenység látható a
kritikával szemben. A professzionális segítő indirekt agressziója, rejtett omnipotencia igénye
gyakran manifesztálódik a kliens “zavaró” tényezőként megjelenő hozzátartozóival szemben,
a ugyanezek a tényezők az intézményi szférában nagy szerepet játszhatnak totális
intézmények működésében, ahol a HS extrém típusa jelenhet meg intézményes formában. A
normáknak állandóaknak kell lenni, a passzív, regresszióban tartott, mindig segítségre szoruló
páciensek nagyon is megfelelőek lehetnek az autoriter, kontrolláló HS-segítő számára a
segítő-kliens kapcsolat ezen elidegenedett formájában is.
Érdekes végig követni a HS, illetve annak jellemzői szempontjából a professzionális segítsé sajátos formáinak,
az új pszichoterápiás iskoláknak létrejöttét, történését, alakulását. Új irányzat, iskola, egyben új hit alapítása is,
saját mitológiával, képzési rituálékkal, s rejtett, nárcisztikus omnipotencia igényekkel (ahol az új irányzat
mindenre alkalmas). A felettes-én azonosulás nyomán a követők általában kevésbé toleránsak az alapítóknál, a
formális képzési követelmények nőnek, más iskolákkal szemben a gyengeségek elrejtendők, jellemző az
elhatárolódás hangsúlyozása, egészen a megértést lehetetlenné tevő nyelv-barrierekig, s fokozott “mi-tudat”
mellett látható az indirekt agresszió más iskolák ellen (ld. pszichiátriai viccek).
A viszontáttétel problematikája nem véletlenül kerül ismételten elő a HS irodalmában. AHS-

segítő számára az altruista felettes-én identifikáció, a spontán emocionális én gyengesége nem
teszi lehetővé az olyan kölcsönösséget a kapcsolatokban, melyekben a progresszív-regresszív
pozíciók váltakoznak. Terápiás kapcsolatban bizalmatlan a pozítív visszajelzések iránt, a
negatívakra igen érzékeny, mintegy vár a negatív áttételre. Jellegzetes viszontáttételes
reakciója lehet a rezignáció, s a következményes kiégés-szimptomatika kerül fokozatosan
előtérbe. A HS-segítő viszontáttételes reakciói sajátos helyzetekben, így a szuicid terápiában

különös súlyt kaphatnak. Az öngyilkosságot megkísérlő a segítség elutasításával, jellegzetes

indulatáttételes provokatív magatartással a HS-segítő pszichés egyensúlyát, önértékelését
alapvetően megkérdőjelezheti, s az öngyilkos mellett a segítő is veszélyeztett lehet a
kapcsolatban a saját probléma tudatosítása és megoldása nélkül (Henseler, Reimer, 1981)
A Laing által kommunikációs folyamatok vizsgálata során bevezetett, Jürg Villi nyomán
házassági kapcsolatok, konfliktusok leírására kiterjedten használt kollúzió (összejátszás)
fogalom a segítő-kliens viszonylatban is jól alkalmazható, mégpedig elsősorban a Willi
nyomán nárcisztikus, orális, illetve anális-szadisztikus kapcsolati dinamikával jellemezhető
kollúziós formák (Willi, 1975). A kollúzió gyökere a két fél hasonló megoldatlan
alapkonfliktusa, mely különböző szerepekben fejeződik ki. Számos esetben a kapcsolat
fenntartásában a saját problémák miatt mindkét fél érdekelt. Ennek érdekében az önmagukról
alkotott kép kölcsönös, egymás általi megerősítésével és fenntartásával megy végbe –
természetesen nem tudatos szinten – a segítő és páciens közti kollúziós folyamat.
A szimbiotikus jellegű kapcsolódásban voltaképp mindkét fél segédeszközül használja a
másikat, kizsákmányolja, valódi kölcsönösség lehetetlen. Sokáig stabil lehet ez a kapcsolat, a
kollúzió krízisnél azonban a heves, elnyomott agresszió felszabadul, halálvágy, gyilkossági
fantáziák kerülhetnek felszínre. Willi az összejátszás folyamatában két pólusként egy
regresszív és egy progresszív felet különböztet meg. Az általa orál-regresszívnek nevezett
karakter korai, orális frusztráció, nárcisztikus sérülés nyomán a kollúzió folyamatában
gyerekes viselkedésmódokhoz tér vissza, gyengeséget, segítségre szorultságot kommunikál.
(Az orális frusztráció itt szélesebb értelemben használatos, nemcsak a libidinális
ösztönkielégülésnek, hanem a self fejlődésében a nárcisztikus megerősítések hiányosságait,
frusztráltságát is jelenti.) A HS segítőnek megfelelő orális progresszív karakter Willi
leírásában egy kielégítetlen anya-kapcsolatot próbál úgy oldani, hogy azonosítja magát az
anya funkcióval, az anyai gondoskodás ideálképével, és így próbál elfogadást nyerni, az
önértékelés zavarait kompenzálni. Gyengeségét kényszeresen túljátsza, az ilyen segítő
viselkedés veszélye, hogy túlkompenzációja csak úgy sikerül, ha egy kolluzív folyamatban
olyan partnerre talál, aki különösen regresszív, segítségre szorul, passzív, és hajlandó ilyen
függésben meg is maradni (ld. tranzakcióanalitikus segítő játszmák).
Terápiás kapcsolatokban Beckmann orvosok, pszichológusok kliens-választását vizsgálta
várakozó listáról. Mélyinterjús és tesztvizsgálatai során úgy találta, hogy kényszeres
terapeuták elsősorban impulzív pácienst, impulzív terapeuták kényszeres pácienst, míg a
depresszív-bizalmatlan orvosok olyan klienst választottak, akivel szoros, szinte szimbiotikus
jellgű kapcsolatot tudtak kiépíteni (Beckmann, 1974). Következtetései szerint a kliens-
választásban a segítő hiányosan megélt énjének kiegészítése játszhat szerepet, másrészt az
énképében bizonytalan terapeuta kerüli a kapcsolatot az “öntudatos” klienssel, magához
hasonló szövetségest, “tükörképet” választ páciensként. A kliens válhat a HS-segítő saját
énideálja megvalósításának pótlékává, másrészt lehet a HS-terapeuta elfojtott, negatív
oldalainak, a jungi “árnyéknak”, mintegy negatív identitásnak hordozója (Richter, 1976). A
kliens-választás problémává igazán akkor válhat ha a segítő nem ad a későbbiekben olyan
fejlődési mozgásteret a kliensnek, ami ellentmondana a segítő szükségleteinek (ahogy ez nem
tudatosított, kifejezett HS-ben előfordulhat).
A továbbiakban röviden a segítők speciális csoportjának –az orvosoknak- szerepéből,
szocializációjából adódó néhány kiemelkedő szempontot, illetve a HS néhány speciális orvosi
vonatkozását taglaljuk. A modern medicina bürokratikus vonásai és technicizálódása háttérbe
szorította a gyógyítás emocionális oldalait, a többi segítővel szemben az orvosok inkább
hangsúlyozzák a kontrollalt és racionális segítő kapcsolati formákat, kifejezettebb a
távolságtartásra való törekvésük, s az emocionális érzelmi kapcsolat egyre inkább elhárított.
Az orvosnak bürokratikus hatalma, privilégiumai vannak, a hagyományos, bár ma már
gyengülő karizmán túl is magas fokú szerepöntudat, emelkedett presztízs igények jellemzik

őket. A minden szerepviszonylatra kiható hivatásra a hosszú egyetemi, majd posztgraduális

képzés szocializál, az “objektív” ismereteket adó képzésben azonban az emberi kapcsolatok
kezeléséhez szükséges számos ágazat (szociológia, kultúrantropológia stb.) alig kap szerepet.
Mitscherlich az orvosok képtelenségét az egészleges pszichoszomatikus szemléletre az
orvosképzés kezdeteitől, az első anatómia órától véli megérthetőnek, levezethetőnek, mely
szakmai szocializáció lényege a tabuk és határok átlépése, az érzelmek elhárítása, szigorú
kontrollja, technikai cselekvés, a lelki kívülmaradás. A foglakozási szerep omnipotensnek
látszó lehetőségei, az orvosi szocializáció számos deformációs lehetőséget rejt magában,
melyekről az orvosok családtagjai, barátai sokat beszélhetnének. Gyakran esik az orvosi
hivatásnak áldozatul a privát élet. Nem kevés orvosnak az intim kapcsolatokban “nincs
szerencséje”, a spontán, nyílt megnyilvánulások, az emberi kontaktusok kölcsönössége
voltaképpen ellentmondanak a begyakorolt szakmai szerepnek. Omnipotens külsőségek
mellett intimitásgyengeség, függőségtől, gyengeségtől való félelem, a saját érzelmek
bagatellizálása nem ritkán előforduló jelenség (Schmidbauer, 1980) A felelősségvállalás
kérdése nyer hangsúlyt ezzel szemben, mindazonáltal az ismert etikai követelmény mellett –
az orvosnak mindig készen kell állnia a segítségre – (talán elemi önvédelemre hivatkozva) az
orvosok virtuóz ügyességgel képesek elhárítani a betegek “terven felüli”, viziteken kívüli
személyes közeledését, kontaktuskísérleteit.
( Az orvosi vizit szociális intézményesülése a valódi kontaktus elhárításának –halk mormolás, alig érthető
tárgyalás a beteg feje felett, latin szakkifejezések, gyógyszerek nevei röpködnek a levegőben, abszolút
paternalista, autoriter viszonyulás, “szükség esetén” a kérdések meg nem hallása, keresztülnézés a betegen…)
Az amerikai szociálpszichológus Pines longitudinális vizsgálatokat tartana szükségesnek a

jövőben a segítő foglakozásúak motivációi és a burnout szindróma kapcsolatának elemzésére,
melyek közt egyértelműen kauzális összefüggést vél felfedezni.
A szomatikus tünetekkel –krónikus fáradtsággal, fejfájással, alvászavarral-, emocionális
kimerültséggel, negatív önértékeléssel, depresszióval, szakmai inkompetencia érzésével,
reménytelenséggel, csökkent produktivitással jellemezhető szindróma kialakulásának nagy
ára van. Ha megelőzése, megfelelő kezelése sikertelen, a nagyszámú képzett, segítő
szakember “leállása”, pályaelhagyása érzékenyen érinti a klienseket, a munkatársakat, a segítő
intézményeket, s a társadalmat is. Az anyagi, eléggé el nem hanyagolható financiális
vetületeken túl destruktív morális hatása sem lebecsülhető, kontagiózus tudniillik, nemcsak a
lelkesedés, de a frusztráció, stagnálás, az apátia állapota is “fertőző” modellt ad, attitűdöket
befolyásolhat (Pines, 1981).
A burnout szindróma szinte minden foglakozásnál előfordulhat. Speciális karakterű,
intenzitású azonban a humán szolgáltatások, az egészségügy szférájában, melyben eleve
megtalálható a későbbi frusztráció számos “beépített forrása”, így a segítők gyakori nagy
kezdeti lelkesedése, magas aspirációs nívója mellett a teljesítmények mérésének hiányzó
kritériumai, alacsony jövedelem, hosszú munkaidő, extra igénybevétel mellett nagy felelősség
–ugyanakkor elégtelen intézményi támogatás, adminisztratív terhek, a karrier, az előrejutási
lehetőségek limitjei, kérdésesnek megélhető megbecsülés mind a kliensek, mind a gyakran
hipokrita társadalom részéről.
Különböző módon érinti a burnout a kliensekkel direkt kapcsolatban lévő segítőket, illetve a szupervízorokat, az
irányítókat, s másképp jelenik meg a tünetcsoport a különböző képzettségű paraprofesszionális segítőknél.
Nagyobb a kockázat a tapasztalatlan, kevés tréninggel rendelkező, idealizmussal teli fiataloknál vagy izolálatlan
dolgozóknál.
A dezillúzió a kiégés minden egyes fázisában lehet “fertőző”, a terjedés iránya lehet a
személyzet tagjai közötti, irányulhat a segítők felől a kliensek felé – összes negatív
effektusával együtt-, de lehet az irányulás fordított is (Maslach, 1982., Edelwich, 1980).

A burnout kialakulása, fejlődése ciklikus, az egyik cikluson belüli főbb állomások általában a
következők:
a.) a kezdeti nagy lelkesedés, energia, remények fázisa, mely nem reális elvárásokat, a
kliensekkel szemben a túlazonosulás lehetőségét hordja magában.,
b.) a stagnáció fázisa
c.) a frusztráció fázisában a hivatás hatékonysága, értéke is megkérdőjeleződhet.,
d.) az apátia fázisa a frusztráció elleni védekezésként jelenik meg, jellemzi a kihívások
kerülése, minél kevesebb idő és találkozás a kliensekkel.,
e.) az intervenció állomása, mely megtöri a ciklust, s bármely fázisban lehetséges
tulajdonképpen (természetesen nehezebb az apátia fázisában, mint a stagnáció vagy
frusztráció fázisában). Legkedvezőbb lenne az első fázisban beavatkozni, de ez a
legnehezebben elfogadott – talán a képzés, tréning lehet itt hatékony. Történhet az
intervenció individuális és intézményi szinten is.
Amerikában Pines, Maslach, Kafry szociálpszichológiai kutatócsoportja nagyformátumú,
kérdőívekkel, mélyinterjúkkal végzett, a kiégés szindrómával kapcsolatos vizsgálatai több
ezer amerikai és külföldi segítő foglakozású személyre terjedtek ki, melyek közül két
vizsgálatsorozat eredményeit látjuk kiemelésre érdemesnek.
1978-as vizsgálatuk kérdőíves interjúival általános információk szerzése mellett az intézményi feltételekre, a
segítők hivatással, munkájukkal, illetve saját magukkal kapcsolatos attitűdjeire centráltak. Eredményeik alapján
az Intézményi feltételek vonatkozásában a burnouttal kapcsolatban lényegesnek tartják a személyzet-páciens
arányt, az ellátandó szkizofréniás betegek számát, a munkafeltételeket, munkaórákat és a szabadidő
mennyiségét, illetve a direkt kliens-kontaktusban eltöltött idő tartamát. A többi stábtaggal, illetve adminisztratív
ügyekkel töltött idő mennyisége, továbbá a stábülések gyakorisága a kliensekkel való direkt kontaktus
kerülésével, s a kliensekkel szembeni negatív attitűdökkel mutatott szignifikáns összefüggést. A gyógyító team
adott esetben többet foglakozik önmagával, mint pácienseivel.
A burnout egyes személyekre vonatkozó összefüggéseit illetően pozitív korreláció mutatkozott a burnout és a
képzettség foka, az önkiteljesedés vágya, mint a foglalkozásválasztás motivációja, s az ezzel járó nagyfokú
elvárások közt. Összefüggést találtak a burnout és a pályán eltöltött időtartam között is (Pines és mtsi, 1978).
A Maslach által 1981-ben kidolgozott kérdőívvel (Maslach Burnout Inventory) a

későbbiekben végzett kiterjedt vizsgálatok, mélyinterjús adatok és workshopok anyagai
alapján a kiégés oka a segítő kapcsolat feltételeiben, a segítők személyiségében, illetve
foglalkozásválasztásának motivációiban rejlenek, és ezek elemzésével érthetők meg.
A munkával, hivatással kapcsolatos általános motivációs tényezők közül a saját személy
fontosságának, jelentőségének érzése, az autonómia, a pszichés növekedés lehetősége és a
körülvevő szupportív szociális háló léte szignifikánsan negatív korrelációt mutatott a burnout
szindróma megjelenésével. Az emberekkel foglalkozó professzionális segítők foglakozás-
választásaiban a tudatos bevallott motivációk így fogalmazódnak meg: ”szeretek emberekkel
dolgozni, segíteni akarok másokon”. Rejtett motiváció lehet az altruizmus felszíne alatt a
mások feletti kontroll elérésének vágya, valamint egy – saját személyre vonatkozó- kvázi
pszichoterápiás szükséglet, egyfajta önexplorációnak, önmaga megismerésének vágya (ld.
átfedés a helfer szindrómával). A motivációk tudatossága döntő, a szociális segítésen
keresztül az öngyógyítási vágy így pozitív energiák, empátia forrása is lehet. ( Az Alcoholics
Anonymous tagjai ezt ki is mondják). Az individuális, idioszinkráziás motivációkat áttekintve
Pines ezeket az élettörténetből, az eredeti családi háttérből eredezteti. A helfer szindróma
leírásával itt is nagyfokú átfedések fedezhetők fel, maga a szerző is a pszichoanalitikus
viszontáttétel fogalmát használja. A burnoutra hajlamos segítő ismételten szembesül kliensei
problémái között a saját életének megoldatlan vonatkozásaival is, saját múltjának deprivációi,
frusztrációi elevenedhetnek meg a kapcsolat során.

A foglalkozásválasztás motívumai közül az inspirálló-modellek, minták követése sem

hagyható ki, ugyanakkor ez a mintakövetés számos irreális elvárás és csalódás formája lehet.
Lelkes idealista segítők személyiségüket tekintik a legfontosabb “munkaeszköznek”, így a
segítés kudarca a személyiség felelősségeként, alapvető kudarcként jelenhet meg. Különös
irreális célok, elvárások esetén lehet ez csalódások, kiégés elindítója.
Burnoutra hajlamosít a lelkes segítő számos irreális, idealisztikus elvárás, így a
misszionáriusi attitűd, hit a kliensek feltétlen változni akarásában, a saját erő túlbecsülése, az
egyszerű, univerzális megoldások és azonnali eredmények szükséglete, az elismerés állandó
igénye. Az irreális remények utáni illúzióvesztés, csalódás bekövetkezte különösen fenyegeti
a privátszférát, családot elhanyagoló HS-segítőt, aki z összes gratifikációt a foglakozástól
várja. A túlazonosulás a klienssel feltétlenül elkülönítendő a megfelelő személyes
involválódástól. Előbbi a lelkesedésből, a tréning és tapasztalat hiányából, s nem utolsósorban
abból ered, hogy összekeverednek a segítő saját szükségletei a kliensével, a szerepek
összemosódnak, a határok feloldódnak a kliens és a segítő élete, illetve a segítő szakmai és
privát életszférája közt. Viszontáttételes problémák, csalódások, frusztrációk, apátia
jelenthetik a fokozatosan kialakuló burnout állomásait. A segítő egyre rigidebbé válik,
irritábilis, gyanakvó, a kliensek negatív oldalait látja csak, s kontaktuskerülés, akár cinizmusig
menő attitűdök, pszichoszomatikus panaszok, alkoholos-drogos tehermentesülés jelenhet
meg. A menekülés a pályáról néha szinte a “túlélésért” történik.
Fiatal orvosokat vizsgálva Firth-Cosens különös módon éppen azoknál találta a legnagyobb kockázatot a kiégés,
a mentális problémák, a depresszió kialakulására, akik a leginkább képesek voltak empátiás viselkedésre (Firth-
Cosens,1987)
A túlazonosulás az intézménnyel szemben is felléphet, ahol Ammon szerint a klinika mintegy

életpótlékként szerepel, illetve erre “használják fel” (Ammon, 1981). Az intézményt szociális
kapcsolatai pótlékául használó segítő, aki a különböző csoportok, klinikák terápiás
közösségeinek valóban gazdag atmoszférájában, légkörében nyer csak saját maga számára
gratifikációt, privát élete azonban nincs, vagy elsorvad –tipikus jelöltje a burnoutnak
(Freudenberger, 1975). A bornuot szindróma veszélyei jellegzetes módon jelennek meg a
különböző segítő telefonszolgálatok önkéntesei közt.
Ennek jelentőségét jelzi, hogy pl. 1988-ban az IFOTES-telefonszolgálatok nemzetközi szövetsége, helsinki
kongresszusán a burnout külön főtémaként szerepelt. Stern (a szövetség elnöke) elsősorban a krónikus hívókkal,
illetve az alkoholos állapotú hívókkal szemben figyelte meg ezt a jelenséget munkatársai között. Nagy
jelentőséget tulajdonít a szindróma kialakulásában az ún. depresszív személyiségstruktúráknak mint
előfeltételnek, mely az emocionális túlterheléssel, a feedback-hiánnyal, kollegális kapcsolatok lazulásával együtt
vezet a kiégéshez (Stern, 1988). Hangsúlyozza, hogy bár jelenségszinten a korábban lelkes segítőnél
agresszivitás, irónia, cinizmus látható – nem morális kérdésként kezelendő a probléma, hanem a gyökerekhez
kell nyúlni. A szupervíziós, támogató csoportok szerepét a saját terhelhetőség és szükségletek világos felmérését,
a probléma reális intézményi és egyéni megközelítését, kezelését emeli ki.
Maslach és Pines 1978-as vizsgálatukban számos stratégiát, technikát figyelt meg a segítők
részéről, melyek adott helyzetekben a bornuot leküzdését szolgálják:
-az ún.”detached concern” mint sikeres megoldás, egyfajta egyensúlyra való törekvést foglal
magában, mely a kliensek felé irányuló reális emberi gondoskodás és védelem érzete mellett
képes mégis egy bizonyos távolságtartással objektíven láttatni a problémákat.,
-stresszteli szituációkat kevésbé személyes módon, inkább intellektuális, racionális vonalon
közelítenek meg.,
-stresszteli interakciókban az involválódást igyekeznek csökkenteni.,
-szorosabbra fűzik a személyzeten belüli támogató, feszültséget csökkentő,
felelősségmegosztásra lehetőséget adó kapcsolatokat.

A helfer szindróma és a burnout tünetcsoport prevenciójában és a kezelés lehetőségeiben

számos közelítés, intézményi és individuális beavatkozási pont adódik. Általános érvényűen
fogalmazható meg a HS-val kapcsolatban – és ez egyben a burnout prevencióját is szolgálja –
Freud kijelentésének (“wo es war, soll Ich werden”) átfogalmazása:”aus über-“Ich soll Ich
werden” (Cremerius, 1977). Vagyis a cél az, hogy a segítés felettes-én szabályozta
tevékenység helyett az én szolgálatában álló aktivista legyen, a kényszeres jellegű, elhárítást
szolgáló szociális segítést váltsa fel fokozatosan – tudatosítás, önismeret révén – egy kreatív,
kielégítő, növekedésre lehetőséget adó tevékenység. Ebben a folyamatban szerepe elsősorban
a segítő foglakozásúak képzésének lehet. Itt pszichohigiénés előkészületek, önismereti
csoportok, gyakorlatok révén lehetséges a prevenció, érett segítő identitás alakítása, az
identitás fejlesztése., illetve kialakult HS esetén lényeges változások érhetők el (hiszen pl. a
HS mértékénél sokkal lényegesebb probléma, ha az nem válik tudatossá).
A személyiség feldolgozatlan konfliktusainak megoldása teszi reálisan lehetővé a hasznos segítő tevékenységet.
A kapcsolatok kölcsönössége, a nyílt agresszió, konfrontáció “tanulása” a képzésben, gyakorlatok, csoportok
során, minták, illetve normák, modellek átvétele révén válik lehetségessé.
A HS-személyiségre vonatkozó korrektív lehetőségeken túl, a burnout szindróma

prevenciójában lényeges intézményi, szervezési tényezők lelhetők fel, emellett itt is lényeges
szerepe lehet a képzésnek, továbbképzésnek, támogató munkahelyi kapcsolati hálók
kialakításának. Az egyéni segítővel szemben a pozitív visszajelzéseknek,a tevékenység
fontossága tudatosításának, az autonómia biztosításának van jelentősége. A képzésben,
tréningek során az egyén számára a hivatáshoz kapcsolódó realitások megismertetése a
lényeges a segítő szerep romantizált képével szemben. Döntő a személyes motivációk,
attitűdök tisztázása, tudatosítása, reális kép kialakítása önmagáról, a kliensről, a hivatásról.
Realisztikus szétválasztás szükséges a segítő foglakozáshoz inherensen hozzátartozó terhek,
és a befolyásolható, kontrollálható, nem szükségszerű terhelések közt. Ha a kiégett segítő
egyszerűen pályáját elhagyva új foglakozást választ, attitűdjeit azonban “viszi magával”, a
dezillúzió,a kiégés új ciklusa, folyamata indulhat meg újra. A prevencióban hangsúlyozandó a
saját mentálhigiéne ápolása, megerősítő, felelősségmegosztással, feszültségcsökkentéssel
segítő, ventillációt lehetővé tevő munkatársi csoport, közösség szerepe. Lényegi kérdés a
fenyegető burnout jeleinek felismerése, a kockázati tényezők tudatosítása.
A hivatáson kívüli privát szférákat, a segítő életének egyéb alrendszereit –családot, baráti
kapcsolatokat – erősítve a segítő elkerülheti a túlinvolválódást, azonosulást a hivatással, s
erőt, energiát, sikeres megoldásokat vihet át munkája területére.
A kezelés, illetve megelőzés figyelemre méltó gyakorlati példájaként említhető a pszichés problémákkal vagy
kialakult mentális betegséggel küzdő orvosok számára Angliában 1985-ben létesített tanácsadó szolgálat
hálózata. A telefonos kapcsolatépítési forma ott is lehetőséget ad a kontaktusfelvételre, ahol egyébként a
rejtőzködés,a direkt segítségkérés elutasítása a jellemző (ld. HS és orvosszerep) (Rawnsley, 1986, Pilowski
O’Sullivan, 1989).
A bornuot szervezeti szempontból a mikrostruktúra függvénye is, egyes intézményekben

halmozódik, szinte járványos méreteket ölt. A különböző szerzők által ajánlott szervezeti
intervenciós lehetőségek között (Kahn, 1978, Freudenberger, 1975) összefoglalva a
következőket emelhetjük ki:
- A segítők és kliensek arányának változtatása, kezelhető személyzet-kliens ráta
kialakítása.
- Flexibilitás a kliensek kiválasztásában, szelekciójában.
- Rotáció lehetősége a különböző terhelésű munkaterületek között.

- Átmeneti visszavonulás lehetősége az emocionálisan túlterhelő direkt kontaktusból.

- Támogató csoportok., az együttes személyzeti-ülések funkcióváltoztatása, a formális
megbeszélések, száraz teoretikus, kliens-elhárítást szolgáló viták helyett kölcsönös
támogatás reális lehetősége.
Tudatos, világos célkitűzésekkel végrehajtott változatások nem adnak lényeges garanciát a
burnout teljes kiküszöbölésére, új helyzetekben új problémák jelentkezhetnek.
A kialakult burnout szindrómában reális veszteségek –ideálok, energiák, motivációk- vannak
jelen, s a gyász dinamikája figyelhető meg. A megküzdés a realitások talaján történhet, az
adott realitások megértéséből, elfogadásából lehetséges kiindulás. Ellis racionális-
emocionális terápiás közelítése alkalmas, használható a kiégésért felelős számos közös
irracionális gondolati séma megértésére és leküzdésére (ilyen sémák lehetnek:”tökéletes
megoldást kell találni az emberi problémákra, konfliktusokra” vagy “a segítés mindig örömet
kell, hogy okozzon). Meghatározó a felelősségek pontos tisztázása -a segítő nem felel a
kliensért vagy az intézményért, felelős ellenben önmagáért. A realisztikus elvárások
kialakításához tartozik a megfelelő célok kitűzése, fontos szempont a kudarcok helyett a
sikerekre, a végeredmény helyett a folyamatra való koncentrálás. Reálisan veendőfigyelembe
a segítésben, a terápiában az időperspektíva, s a terápiás siker definíciója is csak
individualizált, gyakran szubjektív lehet.
A burnout különböző fázisaiban más-más hangsúlyok adódnak az intervencióban. A
lelkesedés, enthuziazmus fázisában a realitásra kerül a súlypont, míg a stagnáció állapotában a
mozgósítás, képzések, tréningek kerülnek előtérbe. A frusztráció állomásán a pozitívumok
láttatása, az elnyomott energiák felhasználásával a változtatás lehetősége fontos, míg az apátia
fázisában új reális célok keresését, reális involvációt céloz a beavatkozás (Pines, 1981).
Minden születés, minden újrakezdés fájdalommal jár, ennek elfogadása, a kreatív megküzdés
azonban egyben a pszichés tapasztalat, a növekedés lehetőségét is magában hordja.

Team munka elméletei
Burnout (Kiégés) tünetek (Burisch: Das Burnout-Syndrom.)

Fordította:Harmatta János
1. A kezdeti stádium figyelmeztető tünetei
a.) Fokozott erőbedobás a célokért

-önkéntes fizetetlen többletmunka
-nélkülözhetetlenség érzése
-a semmire nincs időm érzés
-a saját szükségletek tagadása
-a sikertelenség és a csalódás tagadása
-a szociális kapcsolatok beszűkülése a kliensekre
b) Kimerülés
-krónikus fáradtság
-energia hiánya
-kialvatlanság
-megemelkedett balesetveszély
2. .Csökkent erőbedobás
a) kliensekért, páciensekért
-kiábrándultság
-pozitív érzések elvesztése a kliensekkel szemben
-nagyobb távolság a kliensekkel
-kapcsolat kerülése a kliensekkel és/vagy kollégákkal
-figyelemzavar a kliensekkel kapcsolatban
-súlyponteltolódás a segítésről a felügyeletre
-problémák felelősségének áttolása a kliensekre
-a kontroll eszközeinek (büntetés, trankvillanások) fokozottabb igénybevétele
-a kliensek, üzletfelek, tanulók stb. sztereotipizálása
-a szakmai jargon hangsúlyozása
-dehumanizálódás
2. Csökkent erőbedobás
b) általában másokért
-az adás képtelensége

-hidegség
-az empátia elvesztése
-képtelenség a változásra
-értetlenség
-nehézség mások meghallgatásában
-cinizmus

c) a munkában
-kiábrándulás
-negatív hozzáállás a munkához
-ellenszenv és telítettség
-ellenállás a napi munkábajárással szemben
-állandó figyelem az órára
-menekülési fantáziák
-nappali álmok
-a munkaszünetek meghosszabbítása
-késés munkakezdéskor
-korai elmenetel a munkából
-hiányzási idők
-súlyponteltolódás a szabadidőre, kivirágzás a hétvégén
-anyagi feltételek nagyobb súlya a munkával való elégedettséghez
d) a magas igények tekintetében
-az idealizmus elvesztése

-koncentrálás a saját igényekre
-a hiányos elismerétség érzése
-kizsákmányoltság érzése
-féltékenység
-partnerproblémák
-konfliktus a saját gyermekkel
3. Érzelmi reakció: az áthárítás

a) Depresszió
-bűntudat
-csökkent önértékelés
-isufficienciaérzések
-elveszett gondolatok
-önsajnálat
-érzéketlenség a humor iránt
-indokolatlan szorongás és idegesség
-hirtelen hangulati ingadozások
-csökkent érzelmi terhelhetőség
-keserűség
-lefokozottság, kihaltság és üresség érzése
-gyengeségérzés
-sírási hajlam
-nyugtalanság
-megmerevedés érzése
-pesszimizmus, fatalizmus
-kétsébeesettség és tehetetlenségi érzés

-apátia
-öngyilkossági gondolatok
3. Érzelmi reakció: az elhárítás

b) az agresszió
-áthárítás másokra vagy a rendszerre

-szemrehányás másokkal szemben
-a saját rész tagadása
-türelmetlenség
-hangulati irányítottság
-intolerancia
-képtelenség a kompromisszumra
-zúgolódás
-negativizmus
-ingerültség
-mérgelődés és negatív érzések
-védekező/paranoid beállítottság
-bizalmatlanság
-gyakori konfliktus másokkal
4.-Leépülés
a) a kognitív teljesítőképesség leépülése
-koncentráció- és emlékezeti gyengeség

-képtelenség a komlex feladatra
-pontatlanság
-szervezetlenség
-döntési bizonytalanság
-képtelenség a világos útmutatásra
b) a motiváció leépülése
-csökkent kezdeményezőkészség
-csökkent produktivitás
-munkavégzés csak az előírások erejéig
c) a kreativitás leépülése
-csökkent fantáziálás
-csökkent flexibilitás
d) a differenciálóképesség leépülése
-rigid fekete – fehér gondolkodás

-ellenállás mindenfajta változással szemben

5. Ellaposodás
a) az érzelmi élet ellaposodása

-az érzelmi reakciók ellaposodása
-közömbösség
b) a társadalmi élet ellaposodása

-csökkenő személyes részvétel a kapcsolatokban, vagy
kifejezett kötődés egyes kapcsolatokban
-az informális kapcsolatok kerülése
-érdekesebb kapcsolatok keresése
-a saját munkával kapcsolatos beszélgetések kerülése
-magánakvalóság
-saját magával való foglakozás
-magányosság
c) a szellemi élet ellaposodása

-a hobbyk feladása
-érdektelenség
-unalmasság
6. Pszichoszomatikus reakciók
-immunreakciók gyengülése
-képtelenség a lazulásra a szabadság alatt
-alvászavarok
-rémálmok
-szexuális problémák
-piruló arc
-szívdobogás
-mellkasi szorításérzés
-légzési nehézségek
-gyorsabb pulzus
-magasabb vérnyomás
-ideges tic
-emésztési zavarok
-émelygés
-gyomor-nyombél fekély
-testsúlyváltozás
-több alkohol/kávé/dohány/egyéb drogok
7. Kétségbeesés
-negatív beállítottság az élethez

-reménytelenség
-az értelmetlenség érzése
-öngyilkossági szándékok
-egzisztenciális kétségek

Sohár Tamás: Ki segít a segítőnek?
Sohár Tamás: Ki segít a segítőnek?

In: kézirat. Benedek Elek Pedagógiai Főiskola
A szupervízió olyan beavatkozás, amit a szakma idősebb tagjai nyújtanak ugyanazon

szakma tagjainak vagy tagjának. Ez egy - időben előrehaladó - folyamatos értékelő kapcsolat,
melynek egyidejű célja a fiatalabb tagok professzionális működésének erősítése, a
klienseknek nyújtott szakmai szolgáltatások minőségének felügyelete, és mindazok fogadása,
segítése, akik a szakmát meg akarják ismerni és tanulni.
Mi tette szükségessé a szupervíziót?
A szociális munka kezdeteivel, az 1870-es években Amerikában indult el a szupervízió is a

fejlődés útján. A “barátságos látogatók” szakmává szerveződése szükségessé tette a munka
megszervezését, a munkaelosztást és az eredmények ellenőrzését. Így a szupervízió, mint
adminisztratív kontroll funkció jelent meg, célja a hatékony és eredményes szakmai munka
elérése volt.
A szupervíziós ülések funkciója ezután képzési elemekkel bővült, a fejlődés és a gyakorlati
kompetencia elsődleges forrásává vált.
Ez idő tájt Mary Richmond kezdett el foglalkozni a segítségnyújtás elméletével. Hogyan
zajlik a kimenetel, segítségnyújtás, amikor a szociális munkás kimegy a terepre? Jó-e, hogy
azt a segítési formát adta?
Mary Richmond az egyéni esetkezelés (case work) megalapozója, és a szupervízióé is.
Tehát a szociális munka ezen, korai fázisában a szupervízió elsődlegesen az esetre
vonatkozott, fókuszába az esetkezelő került.
Az 1920-as évektől indult el a szupervízió pszichológizálódása. Pszichológusok, orvosok a

szociális munkába kapcsolódtak be oktatás és szupervízió keretében.
Az adminisztratív és képzési funkciók mellett megjelent a szupervízió szupportív
funkiciója, amely a szupervizált – nak segít a munka okozta nehézségek, a stressz
feldolgozásában. A segítő személyiségének komplexebb támogatása lehetővé tette, hogy a
szociális segítés folyamatában is megjelenjenek dinamikus pszichológiai és terápiás
szempontok (Ezt a megváltozott gazdasági helyzet szükségessé is tette, mert a 30-as évek után
bevezetett szociális törvény jelentősen megváltoztatta a szociális segélyezés módját és irányát.
Ettől fogva nem az anyagi segélyezés volt a támogatás elsődleges eszköze és célja.).
Az 50-es években megindult Hollandiában a szupervízor képzés önálló intézményi

formája. Az egyéni esetkezelésből kiinduló szupervízió kezdetben kizárólag a szociális
munkához kapcsolódott, mint problémamegoldó stratégia. Vagyis a szupervíziót funkcióként
használták, nem alakult ki külön szakmai identitása. A segítő szakmákban általánosan
alkalmazott szupervízió később, mint önálló professzió jelenik meg.
A 60-as évek végére általános felismeréssé vált, hogy a szupervízió olyan komplex
megközelítés és önálló diszciplína, amely szinte egyedülálló hatékonyságú a szakmai és
személyi kompetencia fejlesztésében.
A70-es években, számos országban kidolgoztak posztgraduális képzés keretein belül zajló
szupervízorképzést. Ezáltal létrejött az a szakmai bázis, amelyik később lehetővé tette az
önálló identitás és a szakmai specializáció kialakulását. Ebben az időben kezdett hatni a
szupervízióra szociológusok elméletei is (Weber, Simmel, Merton, Goffmann, Gouldner,…),
így a szupervíziós megbeszélések középpontjába az eseten, esethozón, sz esethozó fejlődésén
túl bekerültek az intézményi és más, a szociális munka, ill. segítő munka környezetét illető
szociológiai összefüggések.
A 80-as évekre a pszichológiai módszerek ismételt középpontba kerülését, a stresszről és a
kiégési szindrómáról szóló kutatási eredmények indokolták (Burnout szindróma).
(Freudenberger 1974., Cherniss 1980., Edelwitch-Brodsky 1980., Finemann 1985.) Ez a
jelenség megerősítette azt az álláspontot, hogy a segítő foglalkozásokban megfelelő támogatás
nélkül nem lehet eredményesen és huzamosabb ideig dolgozni. Így a szupervízió már nem
csak a minőségbiztosítás módszereként jelent meg a szakmai köztudatban, hanem a
szakemberek támogatás iránti szükségletének kielégítőjeként is.
A módszerben is változás következett be. A korábban főleg egyéni vagy kétszemélyes
szupervíziós felállás mellett megjelentek a csoportos, team, peer és egyéb csoportos
szupervíziós munkaformák, s ezek inkább elterjedtek az egyéni szupervízióval szemben.
A 90-es évekre a szupervízió mint önálló szakma, új interdiszciplináris tudományterületté

nőtte ki magát. Mindenféle segítő kapcsolati munkában a kompetenciafejlesztés
leghatékonyabb módszere lett.
A piaci kereslet és a szakmai identitás fejlődésének egymásra hatásaként megjelentek új
formátumú szupervíziók is, amelyekre a humánellátó területeken túl, a gazdasági, ipari
szférában is van kereslet (szakmai fejlődés-hatékonyságfejlesztés, szervezetépítés,…).
Professzionalizálódás
Ahogy a szociális munka gyökerei az önkéntes, laikus segítők tevékenységéig nyúlnak

vissza, a szupervízió is egy szükségletre adott reakció. Tapasztaltabb segítők adtak segítséget
kevésbé tapasztaltaknak. A szupervízió először a gyakorlatban indult el, módszereinek
kialakítása, megfogalmazása, fejlesztése csak később következett.
A kezdeti kontrollfunkció tanácsadással bővült, majd a pszichológia módszereivel
gazdagodva reflexiós eszközzé is vált. Az új foglalkozás leválása a vele rokon szakmákról a
kritériumok sorát veti fel:
- szakmai alkalmasság
- szakképzés-továbbképzés
- szakmai kódex normákkal
- szakmai szervezetek, egyesületek
- társadalmi elismerés (a szakma hasznos és szükséges)
Magyarországi helyzet
A szupervízió képzés szerveződése 1993-ban indult meg hazánkban. Norbert Lippenmeier a

Kasseli egyetemről Magyarországra jött és több városban csoportokat vezetett. Több
képzőintézmény együttes állásfoglalása, hogy szükség van önálló magyar szupervízor
képzésre.
- Először a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen. Az itt képződöttekből alakult a
Suppervisio Hungarica szakcsoport.
- Ezzel párhuzamosan a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola
Szociális Munka Tanszékén német képzés indult amely a Berlini Iskola néven vált
híressé.
- A MENTOR Egyesület 1988-ban alakult mint civil szakmai szerveződés, mely
szekcióként kapcsolódott a Szociális Munkások Magyarországi Egyesületéhez. 1990-

től működik az egyesület önálló szervezetként. Kezdetben, mint Családsegítő
Pszichológusok Szakmai Egyesülete, majd 1995-től a MENTOR Szociális Munka
Szupervíziós Egyesület.
- A Szociális Szakmai Szövetség keretein belül a Független Szupervízorok csoportjai is
működnek.
A három szakmai műhelyen és a függetleneken kívül is működnek szupervízorok
Magyarországon. Működésüknek nem feltétele, hogy tartozzanak valamely csoporthoz.
A gazdaság területén szintén felmerült a szupervízió igénye, ezért indokolttá vált, hogy a
gyakorlati alkalmazási terület lényeges különbözősége miatt, a célzott szakemberek körének
és tevékenységi területének megfelelően más gyakorlati felkészítésű képzés is beinduljon.
A Nemzetközi Üzleti Főiskolán (IBS) 1999 szeptemberben megkezdődött a
Szervezetfejlesztő Szupervízorképzés.
A képzés végére alkalmassá válnak arra, hogy mint tanácsadók, szervezeti egységek (stáb,
osztály, ágazat, divízió), csoportok (szervezetileg egymástól független szakemberek) és
vezetők, menedzserek, szakemberek egyéni (vezetőképzés, vezetési tanácsadás)működési
hatékonyságát facilitálják.
Mi a szupervízió, és mi nem az?
A szupervízió szabályozott tanulási folyamat, melynek célja, hogy a szupervizált szakmai

tudását és személyes tudatosságát gyarapítsa a szupervízióba vitt eseteken keresztül. Olyan
fejlődési út, amelyen együtt halad a szupervizált, és a szupervízor. Ez az út nem elmondásból
ismerhető meg, hanem úgy, ha járnak rajta: együtt. (A szupervízor visszajelzéseket ad, tükröt
tart. Csoportban ezt teszik a csoporttársak is.)
Olyan típusú segítség, ami nem mondja meg “mit kell csinálni”, hanem a lényegről tanít
gondolkodni. Fejleszti a reflexiós készséget.
A szupervízióban megjelenik egy dinamika a szupervízor és szupervízál/ak között. Ezzel is

dolgoznak, de csak addig a mértékig, amíg a szakmai szerep tisztázása megkívánja.
A szupervíziós kapcsolat kereteit világos szerződésben kell megfogalmazniuk a
résztvevőknek. A szerződésnek tartalmaznia kell, hogy milyen funkciók ellátására
szerződnek. A szupervízió főbb kategóriái a következők:
- tutori szupervízió
- képzési szupervízió
- menedzseri szupervízió
- konzultatív szupervízió
Ami a szerződésben foglaltakon túlmegy az már terápia, vagy önismeret feladata.

A szupervízió az alkalmazott módszerek és a folyamat stílusa miatt olykor
összetéveszthetőnek tűnhet önismereti vagy terápiás folyamatokkal. A szupervíziós helyzet
intimitása miatt is elcsúszhat ezekbe az irányokba.
Más megfogalmazások szerint a szupervízió szabályozott tanácsadási folyamat. A

tanácsadás fogalmán sokan mást értenek. Vannak, akik a tanácsadás oktatói jellegét
hangsúlyozzák. Mások épp ettől határolódnak el a Rogersi indirektív tanácsadás értelmét
hangsúlyozva. Eszerint a szupervízor abban segít, hogy, a szupervízáltban beindulhasson egy
tanulási folyamat, amely a szupervízált saját szakmai szituációjából indul ki és oda is csatol
vissza. Személyes szocializációja hogyan hat szakmai működésére, szakmai élete hogyan
befolyásolja személyes életterét?

A szupervízor tudása abból áll, hogy tudja generálni ezt a tanulási folyamatot. A
szupervízióban létrejövő tanulás nem egy mozzanatban zajló változás, hanem folyamatos
tanulás, sőt, a tanulás tanulása is.
Egy szupervíziós ülésről gyakran kérdésekkel, sok gondolattal, vagy akár felkavarva megy
el a részvevő. Tovább zajlik így benne a témából való tanulás, valóban folyamattá válva.
A megértés és belátás nehezítettsége arra utal, hogy a szupervízióba hozott eset érzelmileg
mélyen érint, “felidéz” korábbi hasonló élményt. Ha sokféle védekezési mód és/vagy
megoldási mód fedi már el a régebbi átélést, nem is biztos, hogy felidézhető. Akkor látszólag
“nem érint” az esetre adott visszatükrözés. De közelebb kerül hozzá az ember, ha nagyon
keresi a választ megértéséhez. Ez talán már utólagos, egyéni munkája. Az ő döntése, hogy
megosztja-e később szupervízorával vagy csoporttársaival az utólagos tanulságokat.
A holland szupervíziós stílus nagy hangsúlyt fektet a tanulságok megnevezésére. Úgy

gondolják, hogy a megszervezett belátás szavakba formálása teszi maradandóvá és hitelessé a
belátás élményét, ami így lehet hatással jövőben viselkedésünkre, vagyis átültethető lesz a
gyakorlatba. Ez a módszer továbbá előírja az ülések tanulságának írásban való rögzítését, amit
a csoporttagok eljuttatnak egymáshoz, vagyis megosztják egymással reflexióikat,
tanulságaikat. E módszer hozadéka, hogy nagyobb figyelem, mélyebb végiggondoltság,
többszempontú megközelítés valósul meg, ez újabb felfedezésekhez vezet. Ráadásul a leírtak
később is elővehetők, nyomon követhetők.
A tanácsadás folyamának értelmezésén, valamint a szupervízor felelősségi körének

meghatározásán jól látszanak a két fő szupervíziós modell különbségei.
Amerikai modell Európai modell

A szupervízor ellenőrzi a szupervízáltat az nem gyakorol kontrollt, nem tagozódik be
intézmény érdekeinek megfelelően az intézmény hierarchikus rendjébe
Gyakran az intézmény tagja a szupervízor, nem tagja az intézménynek, ahol
a hierarchiában magasabban álló, tapasztalt szupervíziót végez, így tud “külső
kolléga szempontként” megjelenni
A szolgáltatás minőségéért felel a a szupervízált munkájáért nem felelős a
szupervízor, a szupervízált munkájáért szupervízor, hanem szupervíziós
felelősséggel tartozik folyamatért felelős
A szupervízió funkcióinak Kadushin (1976) által megfogalmazott felosztása három fő

funkciót jelöl meg:
- menedzseri: ellenőrző, vagy adminisztratív kontroll funkció
- edukatív: oktatási, képzési funkció
- támogató: szupportív – a személyiséget fejlesztő és támogató – funkció
A szupervízió mindig szakmai személyiséggel dolgozik. Abból kiindulva és oda

visszatérve. Nem problémamegoldó módszer és nem praktikus útmutatás. Vagyis nem
tartalmaz konkrét szakmai tanácsadást, értékelést, útmutatást vagy véleményezést.
Munkaformák a szupervízióban
Egyéni szupervízió
Két jellemző csoportra oszlanak az egyéni szupervíziót választók. Néha a teamek tagjai, akik
munkahelyi helyzetük tisztázására és rendezésére keresnek valamilyen formát, esetleg

fenntartásaik vannak a munkahelyi szupervízióval szembe, és ezért keresnek individuális
megoldást.
Másik csoport: olyan szakemberek, akiknek vezetői funkciót kell gyakorolniuk, és e közben
személyes, vagy szakmai korlátaikba ütköznek. Ha valaki szakmai kvalifikációja alapján
vezető lesz, az sok esetben nem jelenti azt, hogy vezetői feladatok követelményeinek
megfelelően képezték ki.
Az utóbbi csoport számára nyújtott egyéni szupervízió egy speciális formát jelöl, amelyet
coach – szupervíziónak, vagy coaching - nak neveznek (a coach kifejezés a sportból ered, és
kísérőt jelent).
Itt a SZEREP mint kulcsfogalom az egyén és a szervezet közötti összekötő kapocs. Az egyéni
és intézményi dinamika komplikált összefonódása, ami a szupervízióban feldolgozható,
megérthető.
A nagyon személyes elemek reflexiója egyéni szupervízióban sokkal inkább lehetséges, mint
team vagy csoport-szupervízióban.
Csoport-szupervízió
E munkaformában, Németországban, 6 fő részvételét tartják optimálisnak. Hollandiában 4 fő
az ideális csoportlétszám. (3 hiányzó esetén is megtartják az üléseket; kiegészítő írásbeliség
teszi folyamatossá a csoport munkáját.)
Csoportban az egyéni szupervízióhoz képest megsokszorozódik a visszatükrözés,

plasztikusabban jelenik meg a dinamika, többszempontú átélés lehetséges. A szupervízor
feladata a csoportból jövő impulzusok felerősítése, hogy ezáltal a feldolgozandó helyzet
egyértelmű problémaként legyen felfogható és reflektálható. A szupervízió során
tapasztaltakat elméleti háttér segítségével reflektálni, ez a “tanulás tanulása”. Reflexió és
akció integrációkézsége vezet a problémamegoldás felé. A személyes integrációs kézség
egyéni, szupervízióban, a kooperatív integrációs kézség csoportban fejlődik.
A tanulási folyamat nem ér véget a csoportüléssel. Aktív önállóságot feltételez. A

szupervízióban való tanulás nem válaszadáson nyugszik, hanem kérdések feltevésén. Nem a
szupervízor tudását igyekszik beépíteni, hanem a szupervízáltat inspirálja önmeghatározásra.
Különféle személyeknél különböző “tanulási történetek létezhetnek”. Csoportban nagyobb a
lehetőség, hogy az illető szembesüljön mások tanulási történeteivel, s így nyitottá váljon
“másmilyenekre”.
Team szupervízió
Adrian Gaertner megfogalmazásában: “a csoportszupervízió egyik formája, amelyek
központjában az adott intézményen belüli együttműködés teljes rendszerre kiterjedő,
önismereti vonatkozású reflexiója áll”.
A munkatársak elvárásai és az intézmény érdekei közötti ellentmondás a teamszupervízió
állandó témája. Az eltérő érdekeltségeket figyelembe véve a teamszupervízió három
alapformáját különíti el a szerző:
- az esetmunkára alapuló
- csoportdinamikai, önismereti vonatkozású
- intézményre vonatkozó team – szupervízió.
Az intézményre vonatkozó teamszupervízió a hierarchia rendszerére, a főnök – beosztott

kapcsolatra fókuszál.

De a teamszupervízió specifikuma sokkal inkább abban áll, hogy a munkatársak közötti
komplex kapcsolatszövevényt. Valamint a munkatársak és kliensek viszonyát elemezze. A
munkatársak és az intézmény kapcsolatát pedig csak a strukturális szint alatt.
Ugyanakkor nincs olyan team – szupervízió, amely kizárólag az egyik típushoz tartozna.
Szerződéskötéskor rögzíteni kell, hogy mire szól a felkérés, de a gyakorlat során olyan
szakaszok váltják egymást, amelyekben máshová csúszhat a hangsúly: hol az esetmunka, hol
a intézményt érintő problémák kerülnek előtétűrbe.
Fontos a team – szupervízió szempontjából a csoportok összetétele, amely lehet

státuszhomogén (inkább az esetmunka helyeződik előtérbe), vagy hierarchikusan tagolt (az
intézményi kapcsolati rendszer kerül elő). Előbbi akkor, ha ugyanolyan vagy hasonló
munkakörben dolgoznak tagjai, és megközelítőleg azonos szakmai képesítéssel rendelkeznek;
utóbbiban pedig alacsonyabb és magasabb végzettségűekből áll, akik nem egyenrangú
munkakörben tevékenykednek.
Mivel a teamtagok nap mint nap kapcsolatban vannak egymással, érzéseik, ellentéteik
rendkívül erős dinamikával telítettek. A munkahelyi folyamatokat az önreflexív feldolgozás
segítségével így kevéssé tudják irányítani. A szupervízió hozzájárulhat ahhoz, a feszültségek
által lekötött energiákból valamennyi felszabaduljon, s így nem következzen be például a
kliensek elhanyagolása.
Szupervízió a terepoktatásban
A szupervízió igénye vitathatatlan, hisz a tereptanár a gyakorlaton lévő hallgatót épp abban
segíti, hogy önmaga és a szakma találkozásában minél nagyobb rálátással, önreflexióval
szerezzen tapasztalatokat.
Lehetséges-e, hogy a tereptanár, akinek értékelnie kell a hallgató gyakorlatát, szupervízori

kapcsolatban legyen vele? Milyen akadályok, gátak merülhetnek fel? Elvárható-e, hogy a
tereptanár ezeken az akadályokon önmagát, s a hallgatót átsegítse?
A hallgató oldaláról is kérdés lehet, tud-e azzal a tanárral önmagán is dolgozni, akitől a
szakma fogásait tanulja. Felmerülő szempont: a hallgatónak legyen a tereptanárán kívül
“külső” szupervízora. Mennyire “külső” – ez is kérdés. Lehet-e a képzőintézmények egyik
tanára? Vagy intézményen kívülről válasszon?
Több itt a kérdés, mint ami megállapítható. A tapasztalat azt mutatja, hogy volt amikor nem
működött a dolog. A gyakornok, nem tudta használni azt a lehetőséget, hogy a tereptanár
kölcsönösséget szeretett volna megvalósítani a vele való tanulással kapcsolatban, vagy a
tereptanár szeretett volna visszajelzéseket kapni a gyakornoktól, de ő is csak visszajelzéseket
adott, nem bírálatot.
Más hallgatókkal viszont sikerült ugyanezt megvalósítani. Kölcsönösen tudtak tükröt tartani
egymásnak. Tudott ezzel élni, nem élt vissza vele. Ilyenkor a hárításokról, a szakma
árnyoldalairól is lehetett beszélni.
Szupervíziós képzés és tanítási szupervízió

A hagyományos szupervíziós modell szerint, amelyben a nagy tapasztalat tette a segítőt
szupervízorrá, és szupervízorképzés még nem volt, a tapasztalt szupervízorok kezdő
kollégáiknak kontroll – szupervíziót nyújtottak. Ez az elnevezés a 70-es évek második felében
kezdett a “tanulási – tanítási szupervízió” fogalmává alakulni.
Azok a szupervízorok, akik bizonyos formális követelményeknek eleget tesznek és
rendelkeznek tapasztalattal, minden további nélkül lehetnek képző szupervízorok.

A tanulási szupervízió segítségnyújtás abban, hogy tisztázódjanak a képzési motivációk
kognitív tudáson túl olyan elemeket is kell, hogy nyújtson, amely a jelölt számára önvizsgálati
eszköz, valamint önkontrollt nyújtanak, amellyel megvizsgálják, megerősítik és elmélyítik a
döntést, hogy a szupervíziós képzés helyes út-e számukra.
Csak azok tudják tapasztalni és megítélni azt, hogy a cselekvésük a szakmai hétköznapokban
mit és hogyan determinál, akik a szupervízió hatását saját magukon is átélték.
Másik problémakör a képző szupervízorral való azonosulás és a leválás kérdése. A túlzott

azonosulás a szupervízált önállóságát akadályozhatja, míg a leválás, autonóm szupervízorrá
válás a képző szupervízornak okozhat nehézséget.
Kontroll szupervízió
Az angolszász típusú és a németországi szupervízióban használják ezt a fogalmat, a
szupervízorok számára nyújtott szupervízióra. Hollandiában tanszupervíziónak nevezik, mert
ki akarják küszöbölni, hogy a kontroll – funkciót is érteni lehessen alatta. Ha a szupervíziót
már kiképzett szupervízor kéri, iskolai kereten kívül, azt a szupervízió szupervíziójának
nevezik. A hollandok a tanulás tanulására koncentrálnak, a németek a reflexitásra.
Céljuk az, hogy megállapítsák, hogy alkalmas-e a jelölt tapasztalatait a saját maga által
vezetett szupervízióban felhasználni és ötvözni az elméleti tudásával, kognitív ismereteivel.
Valamint, hogy felfedje és feloldja azokat a problémákat és konfliktusikat, amelyek gátolják a
szupervízori munkát.
Kollegális, vagy peer - szupervízió

Szupervízorok önkéntes szövetkezése, hogy csoportban dolgozzanak szupervíziós
eseteiken, alkalmanként más – más kollégát felkérve a csoport vezetésére.
E szupervíziós forma lényege az egyenrangú társak egymásnak kölcsönösségen alapuló
segítségnyújtása szupervízori munkájukhoz. Minden résztvevő egyaránt betölt szupervízor és
szupervízált funkciókat. Szakmai megbecsülés és személyes bizalom légköre kell ahhoz, hogy
az alkalmi kölcsönös szupervízió jól tudjon működni.
Nehezíti közös munkájukat, ha túlzott igényeiket nem tudják reálisan kezelni a peer –
szupervízióval szemben. Jó ha a csoport tagjai tisztázzák motivációikat, s szerencsés, ha nem
valami helyett, szükségmegoldásként választják az önsegítés és önellátás e formáját.
A szupervízor személye, kompetenciák
Az lehet szupervízor aki magát annak tartja? Vagy akit annak tekintenek, s erre felkérnek?
Vagy akit kiképeztek?
Ennek mind a háromnak egybe kell esniük. Bizonytalansággal, önértékelési problémákkal
küszködve nem lehet jó szupervízorként működni. Kívánatos, hogy aki szupervízió vezetésére
vállalkozik, az saját (jó, rossz) érzéseinek az átlagosnál magasabb szinten és teljesebb
mértékben ura legyen. (Ismerje őket, s kezelni legyen képes, ezzel uralja.)
Megfelelő személyiségen kívül szükséges, hogy a szupervízor nagy tudással és bő
eszköztárral rendelkezzen a másoknak való segítségnyújtással kapcsolatban. Legyenek
csoportdinamikai ismeretei és tapasztalatai.
Az ideális szupervízor látását élesíti, nyitottságát, reflexivitását ápolja. Gyakorolja az

elfogulatlanság, nem-ítélkezés erényét. Nem minősít.

Nem ad tanácsot, rálátáshoz, belátáshoz juttat el, tanulási folyamatban fejleszti azokat a
kézségeket, amelyek jobb szakmai működést eredményeznek és védelmet is adnak a
belefáradás, kiégés, reménytelenség ellen.
Az elakadásokban sem a tanácsaival, hanem a megértés, belátás, önreflexió fejlesztésével
segít. A folyamatot finoman és érzékenyen tereli, jól ráérez, mikor és mit jelezzen,
hangosítson fel visszatükrözéssel. A tanulságok megfogalmazását és maradandóvá tételét is
elősegíti. Együtt halad a tanulás útján a szupervízáltakkal, a folyamat vezetését vállalja.
Az ideális szupervízor mer és tud lenni szupervízált. Ha önmagára is érti és alkalmazza, amit
tudásként birtokol, a tanulás, mint attitüd, nem zárul le életében.
Mivel mindenki önmaga személyiségén keresztül válhat szupervízorrá, s a szupervízió az

önállóság útja, mindenkinek át kell gondolnia, neki mi a szupervízió, ki a supervízor az ő
számára. Mert amit önmaga képes erről megfogalmazni – a tanultak alapján; s időszakonként
talán újrafogalmazni – azt fogja tudni életrekelteni.


Összeállította: Németh László; Meredith Belbin – a team avagy az együttműködő csoport, és
menedzsment könyvek alapján
Megváltozott a régi stabil környezet, amelyben egyszerű elemek sorozatára bontott

műveleteket hajtottak végre a jutalmazással és büntetéssel kontrollált dolgozók. Az új,
komplex, turbulens környezetben gyors alkalmazkodásra, megújulásra, decentralizálásra,
nagyobb mértékű egyéni felelősségvállalásra van szükség. “Az új szervezeti modellben
mindenkinek jártasnak kell lennie a csapatmunkában, a problémamegoldásban, a közös
döntésekben, az alkotói energiák hasznosításában - de mindenekelőtt jól kell
kommunikálniuk, jártasnak kell lenniük a meggyőzésben és a befolyásolásban.” (4)
Terry Gillen a participatív vezetés gyakorlatáról szóló könyvében a nagy átalakulási

folyamatok közös nevezőjeként kiemeli az önkéntes együttműködés elengedhetetlenségét az
egészséges szervezeti élet létrejöttében és működésében. Egyre gazdagabb az a
vezetéselméleti irodalom amely az új trendek elvi összefüggéseivel és gyakorlati
alkalmazásukkal foglalkozik.
Sievers szerint a környezeti turbulencia (mely alatt nemcsak aktuálpolitikai, aktuális piaci,
verseny, technikai, stb. bizonytalanságokat értünk, hanem alapvető, hosszú távú fejlődési
irányokat) okozta bizonytalanság, valamint a bizonytalanság tűrés kialakulatlansága,
fejletlensége a szereplőkben olyan információ redukciós folyamatokat indít be, amelyek a
szervezeti fejlődés szempontjából valójában destruktívak, bár a lehető legracionálisabbnak
látszanak. Ide sorolja az egészségügyi ellátás abszolút, rigid controlling központúvá válását,
mint védekezési formát a bizonytalansággal szemben.
Az biztosan megállapítható, hogy korunkban társadalmi értékproblémává éleződik a

versenykultúra és az együttműködési kultúra viszonya, integrációjának lehetőségei, jövője.
Erre utal Naisbit (8) megatrend elemzése is.
Vajon milyen esélyei és összefüggései vannak a kooperáció kultúrájának?
A vezetésről is elmondhatjuk: “lehetetlen feladat, ill. hivatás”. Bizonytalanságot tűrni és

dönteni, sietni és kivárni, saját érdekét képviselni, mindenki érdekét képviselni, stb., olyan
dilemmák (=kellemetlen, kényszerű helyzet, amelyet két egymást kizáró lehetőség közötti
választás kényszere okoz, Idegen szavak szótára), amelyekben a bizonytalanság vagy a túlzott
reakció a vezetőt és szervezetét (mindkét értelmében a szónak) súlyos következményekkel
érinti.
A rendszerelméletek naturalisztikus és szociális formája is a hierarchikus modell helyére az
önszerveződő modellt állítja.
Egy szervezetben, és minden más szociális együttműködésben is a különböző hierarchikus

szinteken (vezető, beosztott, kollégák, külső környezet, stb.), a következő módok segítségével
szerveződnek ill. szinkronizálódnak az egyes szereplők cselekvései (5):
• szabályok, jogok, előírások, programok, rendszerek, intézmények formális és informális
alakjai,
• technológiai kényszerek, a munka ökológiája,
• célok, tervek, stratégiák, projektek,
• erőforrás-elosztás,
• értékek, filozófiák, alapfeltevések, ideológiák, etika,
• belső megállapodások csoportokban, megegyezések, mikropolitika,
• személyes befolyások (pozíció, autoritás, karizma)
M e n e d z sm e n t A tá j é k o z ó d á s P a r a m é te r e k ,
sz i n te k a la p j a c élo k
K o m p l e x i tá s
R e n d s z e r - e th o s
N o r m a tív r e n d s z e r d in a m ik a
F e jlő d é s
m enedzsm ent
R e n d s z e r k u l tú r a
É l e tk é p e s s é g
r e n d s z e r -s tr u k tú r a
S tr a té g ia i V e v ő o r i e n tá l t s á g Ú j s i k e r p o te n c i á l o k
m enedzsm ent
P i a c /te l j e s í t m é n y
M e g le v ő
p o z íc ió k ,
s i k e r p o te n c i á l o k
k u l c s té n y e z ő k
B e f e k te té s ,
O p e ra tív jö v e d e le m E re d m é n y
m en edzs m en t
B e v é te l e k , L i k v i d i tá s
k ia d á s o k
Id ő i h o r i z o n t
Participatív vezetési technikák

A kérdezés és a figyelmes hallgatás: hétköznapi tapasztalataink azt mutatják, hogy nem
könnyű műfaj. Gyakorlatlanok vagyunk a különböző kérdezéstípusok alkalmazásában,
könnyen szaladunk a beszélgetés nyitottságát destruáló túlreagálásokba. Még nehezebben
bánunk a meghallgatással. Az aktív meghallgatást az jellemzi, hogy benne felfogunk,
felismerünk, integrálunk, raktározunk és felidézünk. Már gyermekkori szocializáltságunk
kapcsolati asszimetriára nevel (történjen az akár a mindenható szülő vagy az elkényeztetett,
önkényes gyerek formájában). Ritkán van részünk abban a felemelő élményben, hogy
meghallgatásunkat átélhessük. Ezt akkor tudjuk érezni, ha másikban tényleg lezajlottak a fent
leírt folyamatok.
A közös hullámhosszra hangolódásból leginkább azt ismerjük, amikor valakivel csak úgy
automatikusan szimpatikusak vagyunk egymással. A vezetőnek a közös hullámhosszt
professzionálisan kellene tudnia használni. Professzionális szimpátia? (Nem szimpátia. Egy
időben az empátia kifejezést használtuk. A pszichológiai attachment elmélet empirikus
kidolgozása óta az attunement fogalom gazdagabb, bár nem hétköznapi.) Ezért hívják a
pszichoterápiát is lehetetlen hivatásnak. De megtanulható. Praktikus lépései Gillen szerint az
irányjelzés, annak pontosítása, hogy helyesen értettük a másikat, a kérdezés, a saját hiteles
érzelmeink megmutatása (!), az érzelmekkel telített beszéd semlegesítése. Az érzelmekkel

telített beszéd könnyen végletes harc-menekülés automatizmusokat vált ki, melyből visszaút
általában nincs, a helyzet eszkalálódik.
Különösen nehéz a csoportos egymásra hangolódás műfaja. Sokan ezzel kapcsolatban -

érveiket különösen a csoportmérethez kötve - szkeptikusan nyilatkoznak. Kérdés, hogy
csalódásaik mellett mennyire vezeti őket a mikropolitikai gondolkodás is Más megfigyelések
alapján egészen nagy (30 fő fölött és 100 fő körül) csoportokban is lehet effektíven dolgozni,
ha ezek speciális dinamikáját ismerjük és elköteleződtünk a folyamatjellegű munka mellett.
Gillen következő technikáját a meggyőzésre alapozott eladásnak hívja. Az elnevezésen átüt a

népszerűsítő menedzsment receptek eladásának szóhasználata, de tartalma értékes. Induljunk
ki abból, hogy felmérjük a másik igényeit (előnyre törekvéseit, hátránykerülését) és ezeket is
számítsuk bele célkitűzéseinkbe. Ez az eljárás a közös megoldás megtalálásának irányába
vezet.
A következő két technika, a testbeszéd ismerete és az önérvényesítő magatartás a kapcsolat

pszichológiai rétegeibe vezet. Tudjam, és fogadjam el, hogy ki a másik és tudjam magamat is
elfogadni és egyértelműen állítani. Ez az integrációs feladat túlvezet a sima manipuláción.
(Az oktatásban és a menedzsment irodalomban is egyre inkább terjed az érzelmi intelligencia
számításba vétele a személyes és szervezeti érvényesülésben. Daniel Goleman (6) felismerése
alapján az igazán nehéz probléma az együttélésben és a kooperációban nem a racionális
helyzetfelismerés (intelligencia), hanem azoknak az érzelmi automatizmusoknak a kezelése,
amelyek régi védekezési reakciók maradványaiként a racionális gondolkodásnál jóval
gyorsabban futnak le és veszélyesen egyoldalú következményekkel járnak. Az érzelmi
intelligencia az érzelmi reakciók felismerési képességét, az érzelmi állapotok kezelési
képességét, a saját érzelmi motiválás képességét, mások érzelmi állapotainak felismerési
képességét és a komplex kapcsolatkezelést jelenti. Ezek a képességek jól fejleszthetőek
elkötelezett vállalkozás esetén. Jó gyakorlati bevezetést a menedzserek számára az érzelmi
intelligencia fejlesztésére Robert K. Cooper és Ayman Sawaf: Emotionale Intelligenz für
Manager című könyve.)
Vezetési helyzetek, melyekben a participatív vezetés forgatókönyvei használhatóak

Mindezek a technikák a vezetési hétköznapokban sokféle helyzetben alkalmazhatók. Gillen
könyvében az alábbi konkrét helyzeteket elemzi:
• tevékenységértékelés,
• dicséret,
• elmarasztalás és építő bírálat
• tanácsadás személyes probléma megoldásában (elhanyagolt terület működési
területünkön!)
• rossz hírek közlése,
• segítő közreműködés a másik teljesítményének javításában,
• együttműködési problémákat okozó személyek kezelése
• tárgyalás,
• nézeteltérések feloldás (konfliktusmenedzsment),
• meggyőzés,
• megbeszélés és értekezlet vezetés,
• felvételi beszélgetés és a megfelelő jelölt kiválasztása

A tanuló szervezet megismeri a saját tanulási módját, megtanul tanulni. Észleli, hogy milyen
szinten keresi a magyarázatokat:
• Az eseményekből kiinduló leegyszerűsítő,
• a viselkedésmintákra építő, válaszkereső, vagy
• a rendszer struktúráját alapul vevő, alkotó magyarázatokat használ-e? (12)
Az információ bevitel nem azonos a tanulással. “A tanulás révén újraalkotjuk önmagunkat.”
Rendszergondolkodás: Esszenciális szint: Elméleti szint: Gyakorlati szint:

az egészet, nem csak az holizmus, kölcsönös a struktúra határozza rendszerarchetípusok,
egyes összetevőket összekapcsoltság meg a viselkedést, szimuláció
figyeljük ellenállási tendencia,
hatóerő
Személyes irányítás: Esszenciális szint: Elméleti szint: Gyakorlati szint:
mélyítjük személyes létezés, teremtő jövőkép, kreatív személyes jövőkép
jövőképünket, alkotás, kapcsolódás feszültség és érzelmi
tisztázása, a kreatív
összpontosítjuk feszültség, tudatalatti
feszültség fenntartása,
energiáinkat, fejlesztjük összpontosítás az
türelmünket, objektíve eredményre, az
szemlélünk aktuális valóság
figyelése, döntések
választások
Gondolati minták: Esszenciális szint: Elméleti szint: Gyakorlati szint:
meggyőződések, igazságszeretet, hangoztatott és a “tények” és az
általánosítások, nyitottság alkalmazott elv, azokra alapozott
elképzelések előhívása, következtetések általánosítások
reflexiója skálája, a kérdezés és megkülönböztetése,
közlés egyensúlya feltételezések
vizsgálata
Közös jövőkép Esszenciális szint: Elméleti szint: Gyakorlati szint:
kialakítása: közös a cél közössége, a közös jövőkép mint jövőkép-alkotási
azonosság és sorstudat egyenrangú viszony hologram, folyamat, személyes
kialakítása elkötelezettség és jövőkép feltárása,
egyetértés mások jövőképének
meghallgatása,
döntési szabadság
Csoportos tanulás: Esszenciális szint: Elméleti szint: Gyakorlati szint:
saját meggyőződések és kollektív “ dia logos”, feltételezések
előítéletek intelligencia, párbeszéd és vita felfüggesztése,
felfüggesztése, a összhang integrálása, védekező kollegiális légkör,
gondolatok szabad mechanizmusok védekező reflexek
áramlása felszínre hozása,
“gyakorlás”
Szociális kompetencia javítása, kapcsolati háló építése

A szervezeti szereplők magatartását komolyan befolyásolja, hogy (különösen kezdőként)
milyenek voltak első élményeik a szervezettel. Kaptak-e segítséget, hogy a feladatukon túl is
megismerkedhessenek a szervezet életével, szokásaival. Bevonták-e őket a csoportok
tevékenységébe, kaptak-e ismertetést, képzést az együttműködési szabályok alkalmazásáról?

Részt vettek-e csoport együttműködési tréningeken, tárgyalást, beszélgetésvezetést, szociális
kompetencia javítását szolgáló programokon? Milyen értékként közvetítették feléjük a
szervezeti azonosulás követelményét? Milyen a régiek és újak viszonya?
Ha túl jutottunk az új munkatársak kiválasztásán és felvételén, a vezetőnek rendszeres
kapcsolatban kell maradnia velük. Érdemes tutor rendszert is bevezetni. E rendszerek
működését karban is kell tartani. Ennek érdekében az értékeléseket és a kölcsönös
visszajelzéseket is be kell építeni a rendszerbe. A belépés és a kilépés, a tutorral és un. karrier
beszélgetéssel történő támogató kísérés, a szakmain túl a az együttműködési kultúra
tanulásának, a tanulás tanulásának támogatása feloldhatja a szervezeti elidegenedést és kreatív
potenciált szabadíthat fel. (Amikor 1979-től a az akkor megszűnt tüdő-elme osztály bázisán a
Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztályt létrehoztuk a vezetőnek, Dr. Hidas Györgynek fontos
alapelve volt, hogy az egészen új programhoz csupa fiatal, kezdő dolgozót vegyen fel és
szocializáljon a feladatra. Ekkor tapasztalhattam meg, hogy az indítás milyen komoly
befolyást gyakorol a szervezetre. Egy további kérdést - az együttműködő szervezet elfáradását
- itt nem érintem mélyebben, de ez ugyancsak fontos probléma!)
Az együttműködés közös normáinak építése

A kezdőktől függetlenül is fontos a közös normák építése a szervezetben. Erre elsősorban
elhatározása kell, amely a folyamat következetességét fenntartja. Az együttműködési
értékeket és a kommunikációs ill. kooperációs szabályokat ki kell dolgozni (ez mindig
találkozások és beszélgetések sorozatát igényli hétköznapi és tréning körülmények között
megfelelő elosztásban). A nyíltság értékének termelése az ezeken a szabályokon történő
vitákban, megbeszéléséken elkezdődhet. Fontos, hogy írásban is rögzítsék az együttműködési
kultúra elemeit, folyamatait, és az értékelés, az érvényesülés ellenőrzése ne maradjon el.
(Müller egyébként - nem kórházra specifikusan - az együttműködési kultúra alapelemeit a
következőkben adja meg: lojalitás a vállalat céljaival szemben, az egyén hasznossága a
csoport szempontjából, a közhaszon egyéni haszon elé helyezése, a csoport és/vagy egyéni
önzés feladása a szolidaritás érdekében. A felsorolt értékek mai kórházi együttműködési
kultúránkban komoly konfliktusok hordozói. A konfliktusok feloldásában automatizmusok,
kivetítések, elhallgatások játsszák a legfontosabb szerepet. Megállapításaimban nem
axiómákból induló erkölcsi megfontolások, hanem szervezeti dinamikai mechanizmusok
elemzése játszik szerepet.)
Belső szolgáltatás megvalósítása

Sokkal racionálisabbá teszi az együttműködési értékek kezelését, ha a szervezetet nemcsak
kifelé képzeljük el szolgáltatóként, hanem részegységei között is szolgáltatási, ügyfél-
szolgáltató viszonyokban gondolkodunk. Erre az elképzelésre mint magra felfűzhetjük az
egész együttműködési kultúra fejlesztő programot.
A szociális kompetencia egyik fontos eleme, hogy ne csak a magam, hanem tárgyilagosan -
ebben az esetben nem mikropolitikai szempontból - a másik pozíciójából is érzékeljem a
helyzetet (decentrálás képessége). Az ügyfél-szolgáltató viszony szinte kimeríthetetlen
tanulási-fejlődési lehetőségeket nyújt a decentrálási képesség fejlesztésére.
A belső szolgáltatáshoz ki kell dolgoznunk az egymással bánás irányelveit, meg kell kérdezni
ügyfeleinket, hogy ők mit kívánnak tőlünk, mit teljesítettünk számukra, mik voltak az
eltérések, min javítsunk és hogyan. Napi működésünk sokkal nyitottabbá válik,
elérhetőségünket, kapcsolati felületeinket tudatosan nyitottan és nem automatikusan
elhárítóan kell fenntartanunk. Olyan fontos szemléleti változásokat kell begyakorolnunk, hogy
anomáliákat tünetekként tudjunk kezelni, amelyekből tanulunk. Folyamatosan építeni kell a
részleg egyenlőségek értékét, mert mindenféle elitizmus konkurenciaharcokhoz vezet és akár
álló háborúkba fagyasztja be a viszonyokat. Talán az egyik legkihívóbb elve a belső

szolgáltatásnak az a kérdés: Hogyan akar engem a másik mérni? Tudom-e? Ő tudja-e? El kell
a fogadnom? Hol vannak a félreértések? Tisztázhatóak-e vagy hatalmi harcba torkollanak?
(Konzíliumok, betegátadások, un. suvasztások, kallódó betegek, elit és nem elit szakmák
viszonyai, különböző, egymást nem értő “domináns logikák” harcai a kórházakban mind erre
a területre tartozhatnak.)
A tréningek mellett az interdiszciplináris és multiprofesszionális rendszeres vagy
problémamegoldó esetmegbeszélések játszhatnak központi szerepet a belső szolgáltatás
kultúrájának fejlődésében. Már működő belsőszolgáltatási rendszerben felmérő tréningek
során megállapíthatjuk, kinek milyen gondjai vannak a belső szolgáltatásban betöltött
helyével és feladataival. Ezekre a gondokra célzott fejlesztéseket dolgozhatunk ki.
(Saját tapasztalataim alapján az olyan interdiszciplináris esetmegbeszélések, ahol a
kooperáció gondjait kellett volna tisztázni ijesztőek az érintettek számára. Az ellenállás olyan
mértékű, hogy a partnerek meg sem jelennek a megbeszélésen. Sokkal kedveltebbek a sötét
diaképek vetítésével és hosszadalmas irodalmi idézetekkel tűzdelt kliniko-patológiai
konferenciák, ahol az egyes fellépők tárgyiasított tudásuk biztosította - ellentmondást tűrni
nem tudó - hatalmi pozíciójuk tudatában lépnek porondra.)
Külön problémakör a belső szolgáltatások rendszerében a belső piac, a belső

költségelszámolás kérdéskörei. A dolgozat témaköréhez ebből a körből leginkább az
információáramlás, nyíltság, beleszólás, felelősségek, suttogott mítoszok kezelésének kérdései
tartoznak. Az elvek itt sem térnek el az együttműködési kultúra általános elveitől. A
mikropolitikával ezen a területen várható a legtöbb interferencia.
A kapcsolatrendszerek kiépítése
A szervezeten belüli kapcsolatrendszerek reflektív kezelése nemcsak rendszer szinten
közelíthető meg. Minden egyes szereplő kell rendelkezzen azokkal a képességekkel, hogy
kapcsolat rendszerét fel tudja mérni (pl. szociometriás ábrázolást is beleértve), építeni tudja,
ismerje az építkezés különféle formális és informális módjait (fórumok, munkacsoportok,
bizottságok, workshopok, informális találkozások kávézásnál, büfében, reggelinél, stb.),
tudjon tudatosan konstruktív kapcsolatokat kezelni, legyen érzelmileg viszonylag semleges,
de hiteles, emellett tudjon a személyes szintekhez viszonyulni (egyéni örömök, problémák,
akár tragédiák), ne legyen egyoldalú, ne legyen konspiratív, lássa a szervezeti struktúra és a
kapcsolatrendszerek viszonyát.
A leírt ideáltipikus követelmények mind rendszerépítés mind egyéni fejlesztés szintjén jól
megközelíthetőek a szervezeti tanácsadás, fejlesztés és szupervízió eszköztárával. A tanulási
folyamat megfelelő motiváció és célkitűzés esetén nem elölről, a “kályhától kiindulva”
kezdődik. A konfliktushelyzetek közös feldolgozásnak következménye is lehet.
Vezetési kultúra kiépítése

A vezetési kultúra átalakítása úgy, hogy a vertikális döntések mellett a konszenzusos
folyamatok előtérbe emeljük, alapvető lépés a szervezeti kultúra fejlesztésében. A vezető
lényegében szolgáltatóvá válik, akinek fontos részfeladata szolgáltatása minőségének
folyamatos fejlesztése. Az ilyen szemléletű vezetésnek viszont nem kell kisebbségi érzése
legyen, hogy az együttműködési alapelvek (lojalitás, egyén hasznossága a csoport
szempontjából, a közhaszon egyéni haszon elé helyezése, a csoport és/vagy egyéni önzés
feladása a szolidaritás érdekében) követését elvárhassa a vezetőtársaktól és a többi szervezeti
szereplőtől.
A vezetőnek meg kell tanulnia a konszenzusos vagy participatív vezetés alapelveit és
technikáit! Az állandó javítás elvének követése biztosítja a vezető munkafolyamat
következetességét, módszerességét.

A vezetési munka része az önreflektivitás, a saját hiányosságok keresése és korrekciója, a
külsőssel folytatott szupervízió, a vezetési irodalom olvasása, a vezetési kultúra terjesztése.
Nemcsak a vezető értékeli a munkatársat hanem a munkatárs is a vezetőt.
Team számára hasznos személyiségek

típus jellemzői Előnyös tulajdonságai Elnézhető hibái
vállaltépítő Konzervatív, Jó szervező, gyakorlatias Rugalmatlan, kevésbé
kötelességtudó gondolkodású, kemény fogékony az új ötletek
kiszámítható munkához szokott, iránt
fegyelmezett
elnök Nyugodt, biztos Képes mindenkit előítéletek Átlagosan kreatív és
magában, kellő nélkül és pusztán érdemei intelligens
önuralommal alapján értékelni, célorientált
rendelkezik
serkentő Ideges, aktív, Küzd a Ingerültsége,
dinamikus cselekvésképtelenség, a türelmetlensége,
hatékonyság hiánya, az erőszakra hajlamos
önelégültség, az önáltatás
ellen
Palánta Individualista, A szellem embere, A fellegekben jár,
ötletgyártó komoly képzeletgazdag, nagy tudású, nem törődik a
gondolkodású, új kiváló értelemi részletekkel és a
utakat keres képességekkel rendelkezik formaságokkal
forrásfeltáró Extravertált, törekvő, Jó kapcsolattartó, jól értesült, A kezdeti lelkesedés
érdeklődő, meg tud felelni a lankadásával elveszti
kommunikatív kihívásoknak érdeklődését
helyzetértékelő Megfontolt, érzelmek Jó ítélőképességgel Alulmotivált, másokat
nélkül, józanul ítél rendelkezik, előrelátó, sem inspirál
gyakorlatias
csapatjátékos Társas hajlamú. Jól reagál különféle A kritikus
Jóindulatú, érzékeny személyiségre és pillanatokban
szituációkra, erősíti a határozatlan
csapatszellemet
megvalósító Precíz, rendszerető, Tökéletességre törekszik, Csekélységek miatt
lelkiismeretes. nem hagy semmit aggódik, nem tudja
szorongó befejezetlenül “elengedni magát”

Döntéshozatal csoportban
Eljárások
1. Az egyének joga alapján. Valaki az egész csoport nevében dönt.
2. Páros összefogás: két tag összefog és egymást támogatva állnak elő döntéssel.
3. Klikk alakítás: csoport több tagja egy előre meghatározott döntés mellett foglal állást.
4. Többségi határozat: szavazat alapján a többséget kapott álláspont a döntés.
5. Nyomásgyakorlás az ellenállókra: Ellene van-e valaki? Mindnyájan egyetértünk?
6. Látszólagos egyhangúság: Nyomás alapján megegyezés.
7. Konszenzus: megegyezésig átbeszélése a helyzetnek.
Mikor indokolt, hogy a döntést az egész csoport hozza meg

• Különböző szempontokat és véleményeket szükséges figyelembe venni
• A döntés a csoportot közvetlenül érinti
• A csoportnak magának kell a határozatot kiviteleznie
• A csoport megtanulta a hatékony együttműködést
• Vezetési funkciók elosztottak
Az egész csoport döntéshozatalát megkönnyítő tényezők

• A probléma pontos meghatározása
• A döntés kapcsán mindenkire kiterjedő felelősség világos áttekintése
• Az ötletek megtalálásának és közlésének hatékony módszerei
• Megfelelő vezető beállítása az adott eljáráshoz
• Megegyezés a döntéshozatali eljárásról, még mielőtt a problémával kapcsolatos
megfontolások elkezdődnek.
Nehézségek, amelyek akadályozzák a gyors és megfelelő döntést

• Félelem a következményektől
• Egymással ellentétes irányú kötelezettségek
• Emberek közötti konfliktusok
• Módszertani hibák (merev eljárási szabályok)
• Hiányos vezetés
A megegyezésen alapuló döntések lépései
1. A probléma pontos meghatározása

Olyan eljárást alkalmazzunk, amely segít a probléma meghatározásában, hogy világosan
körülírva szemlélhessük, a következményeit tudatossá tegyük és ily módon átfogóan
tisztázhassuk.
Mulasztás: amikor ezt a feladatot mindig ugyanarra a bizottságra bízzák, amelyet
automatikusan újra választanak, de amely soha nem ad számot magának céljairól.
Akadályok: a feltételezés, hogy a probléma már világos: a probléma absztrakt kezelése
tekintet nélkül a tényleges helyzetre; a feltételezés – ennek ellenőrzése nélkül – hogy a kezelt
probléma a csoportnak fontos.
Segítségek: körkérdés, hogy az összes felmerülő problémát kiderítsük és összeállítsuk,
alcsoportok, vita.

2. Különféle megoldások javaslata
Arra szolgáló eljárás, hogy lehetőleg sok különféle megoldásra kapjanak javaslatokat a
csoport tagjaitól.
Mulasztás: amikor a csoport vezetője különböző szempontú megoldásokkal végzett munkákat
ír elő, amelyekkel kapcsolatban ő már döntött.
Akadályok: nem elegendő információ, tapasztalathiány, kedvezőtlen csoportméret, formális
eljárás, nem kielégítő igyekezet a csoport építésére, fenntartására, két javaslatra korlátozódás:
tétel és ellentétel.
Segítségek: minden kínálkozó ötlet leírása, kiegészítő információk, alcsoportok, a szabad
véleménynyilvánítás légköre, a csendes gondolkodás időtartama.
3. A javasolt megoldások szemrevétele és vizsgálata

Különböző javaslatokra, megoldásokra vonatkozó vizsgálatok az összes rendelkezésre álló
információk és tények, valamint a régebbi tapasztalatok fényében, a lehetséges
következmények, a probléma fontossága és a csoporttagok beállítottságának mérlegelése.
Mulasztás: amikor a vezetőnek vagy a csoport egyik tagjának befolyása akadályt jelent egy
javaslat, különösen vezető vagy a befolyásos tag javaslatának valóban komoly vizsgálatára.
Akadályok: nem elegendő információ, túl gyors határozat, egyes ötletek túlzottan makacs
védelme. Nem elegendő igyekezet a csoport építésére-, fenntartására.
Segítségek: a vélemény és érzelmek szabad kinyilvánítása, szakértők meghallgatása,
különböző javaslatok összefoglalása és értékelése.
4. Állásfoglalás egy javaslat mellett

A csoport a felkínált javaslatok egykénél vagy különböző megoldások egyfajta kapcsolatánál
köt ki.
Mulasztás: amikor egy bizottság végnélkül az összes “ha” és “de”-ket megtárgyalja, de soha
nem tud döntésre jutni.
Akadályok: nem kielégítő előzetes tájékozódás, a problémák homályossága, túl gyors döntés,
elmarad a tájékozódás, vajon fennáll-e a megegyezés, ötletek azonosítása személyekkel.
Segítségek: szabad vélemény- és érzelemnyilvánítás a csoport egyes tagjai részéről,
menetrend készítése, amelyre a későbbiekben hivatkozni lehet, a vita összefoglalása,
megegyezés vizsgálata.
5. Tervezés és kivitelezés
Részletekbe menő tervek elkészítése, hogy a hozott döntéseket kivitelezzék: ez az elfogadott
változat következményeinek és nehézségeinek, valamint a javasolt céloknak való megfelelés
vizsgálatát követeli meg. A kivitelezés során néha még egyszer átgondolják a hozott döntést
és egy vagy több korábbi lépést megismételnek.
Mulasztás: amikor a döntés kivitelezéséhez nem kapcsolódik felelősség, bár a döntést
meghozták.
Akadályok: amikor nem lehetett megegyezést elérni, amikor a javasolt cselekvés egyes
következményeit nem vizsgálták megfelelően, amikor a kivitelzést a felelősséget egyetlen
személyre hárítják át.
Segítségek: visszajelzés, megfigyelők és szakértők beszámolói, felmérés, kiértékelő ívek, a
rendelkezésre álló információk újra átgondolása, szabad véleménynyilvánítás légköre.
Egyéni beállítódások a csoportdöntésekre

1. Beállítódás megegyezésre.
2. Beállítódás a vélemények egyeztethetetlenségére és ezért a többségi határozatra
3. Beállítódás harmoniára. (elfedés, nem megoldás)

4. Beállítódás az objektív előrehaladásra.
5. Beállítódás az érdektelennek maradásra.
Vezetői szerepkörök a TQM kultúrában
Elkötelezettség
• Pénzforrások biztosítása a személyzet TQM-re való felkészítésére
• A vezetők is részt vesznek a TQM felkészítésben
• Vezetők is a TQM-nek megfelelően működnek a gyakorlatban
• Vezetők létrehozzák-e a TQM működéséhez szükséges szervezeti struktúrát (tanácsok,
irányítóbizottságok és részt vesznek a működtetésükben)
• Fenn tartják a folyamatos javítás mechanizmusát, akkor is, ha nagy kezdeti költségekkel
jár
• A folyamat javítása éppen olyan fontos, mint az eredmények elérése
• Olyan bérezési, elismerési, jutalmazási és előléptetési rendszer, amely a TQM-nek
megfelel
• A vevői szükségletek kielégítésének a középpontba állítása
• Az munkatársak részvételének biztosítása a döntéshozatali folyamatban
• Együttműködés megteremtése a partnerekkel
Munkastílus
• Újabb és újabb vezetőket nevel ki maga körül
• A vevőre összpontosít
• Tudja, mikor kell oktatni és mikor ítélkezni
• Elhárítja az akadályokat, hogy a munka örömet szerezzen
• Megérti a lehetséges eltéréseket
• Munkálkodik a különböző rendszerek javításán
• Bizalmat gerjeszt
• Megbocsátja a hibákat
• Odafigyel
• Szüntelenül gyarapítja szakmai műveltségét
• A döntéseket adatokra alapozza
• Erőforrásként, edzőként és támogatóként jelenik meg munkatársai számára
• Munkatársakkal együtt sajátítja el az új tudásokat, segíteni tudja a javításra irányuló
folyamatokat
• Elkötelezettséget tud kialakítani munkatársaiban. Mindenki megérti a szervezet
küldetését, jövőképét, értékrendjét, céljait. Mindenki érti a saját szerepét ebben a
folyamatban.
• Bizalomkeltő, képes megerősítő lenni, hogy mindenkiből a lehető legjobb jöjjön ki,
személyes fejlődése biztosított legyen.
• Vezető tud köszönetet mondani anyagi és nem anyagi ösztönzés formájában.
Munkatársak felhatalmazása
Felsorakoztatás
• Valamennyi munkatársnak ismernie kell a szervezet küldetését, jövőképét, értékeit,
üzletpolitikáját, célkitűzéseit, módszertanát

• Hangsúlyozott a teljes körű minőségirányítás, amely segíti a munkacsoportok és egyének
szerepének definiálását
• Munkatársak elkötelezettségének kialakítása (engedelmesség helyett)
Teljesítőképesség
• Munkatársak rendelkeznek a munkához szükséges tudással, készségekkel, képességekkel
• Rendelkeznek a szervezettől kapott forrásokkal (anyagokkal, módszerekkel, technikai
eszközökkel)
Bizalom
• Megfelelő szabadságot kapnak a munkatársak kreativitásuk megvalósítására
• Munkatársak bíznak a menedzsmentben
• A menedzsment bízik a munkatársakban
Team munka típusai
Additív team
A team összteljesítménye egyenlő lesz az egyének által nyújtott hozzájárulás összegével. Az

ilyen típusú feladatnál a team összességében többet végez, mint bármelyik egyén; ugyanakkor
az egyének hozzájárulása alatta marad annak, amit ugyanaz az egyén egyedül produkálna (pl.
vasútépítés). Az additív feladatokat végző teamek potenciális teljesítőképességének
maximuma egyenes arányban van a team létszámával, de az általuk elvégzett munka ennél
kevesebb lesz. Az ilyen team vezetésének kulcsa az, hogy minimalizáljuk a két tényező
közötti eltérést.
Diszjunktív (szétválasztó) team
A problémamegoldás és döntéshozatal a szétválasztó feladatok jellemző példája (esküdtszék).

A team teljesítménye a legnagyobb tudású tagét közelíti meg. A teamek képtelenek a
rendelkezésükre álló forrásokat meghaladó teljesítményt elérni, ezért az optimális
teljesítmény a legnagyobb tudású tagét közelíti meg.
Konjuktív (összekötő) team
Itt valamennyi tagnak el kell végeznie a maga feladatát, miközben a team teljesítőképességét
a leggyengébb képessége határozza meg (futballcsapat).
Optimalizáló team
Itt az a cél, hogy valami konkrét, mindenki által legjobbnak tartott eredményre jussanak. A
tagok közötti összmunka és együttműködés még nagyobb eredményt produkál, mint az egyes
tagok képességének mechanikus összeadása (minőségjavító team). A team valószínűleg
alfeladatokat is megcéloz munkája során , amelyek összegzők, szétválasztók vagy összekötők.
A működésmódját a teamnek minden egyes feladathoz külön-külön kell hozzáigazítania.
Vezérfonal a team munkához
Menedzsment támogatása

A menedzserek adott időtartamra ruházzák a felelősséget, amikor bekapcsolódnak egy
részvételen alapuló döntési folyamatba. A menedzsereknek világossá kell tenni az elvárásokat
és a határokat. A team tagjainak meg kell érteniük mi a fontos a menedzser és a cég számára,
ismerniük kell, mi az a probléma amivel a szervezet szembe néz. A team tagjainak
rendelkezniük kell minden információval és a szükséges forrásokkal.
Teamtagok előnyei a részvevői döntéshozatalban
Jobb munkakörülmények
Személyes készségeik fejlesztése
Kívánatos munkaalkalmak rotációs alapon történő betöltése
Képesség az egész vállalatnak irányt szabó döntésekben való részvételre
Eltérések az ajánlások megoldásától
Ajánlások nyomán időben kell cselekedni

Ha az ajánlásokat nem fogadják el, akkor a legmagasabb vezető tartozik magyarázattal a
teamnek
Készségek
Ha a teamnek szükséges, akkor külső szakértőt is bevonhat. Lehet teljes jogú tag vagy a
munkának egy fázisában közreműködő.
Képzés
A tagoknak készségekkel kell rendelkezniük a teamben végzett munkához. A team számára

biztosítani kell az ehhez szükséges képzést, mert a különböző munkatapasztalattal és
végzettséggel rendelkezők így kerülhetnek azonos szintre. Pl. csoportdinamika, társas
készségek, benchmarking, problémamegoldás, folyamatjavítás.
Életciklus
A teamek feladatra állnak össze és a feladat teljesítésével megszűnnek.
Elismerés
A sikeres teamek elismerésben és jutalomban kell részesíteni. Pl. nyilvános alkalmakkor

közzétenni munkájukat és eredményeiket.
Team teljesítményének jellemzői
Célok
• Érti és támogatja a célokat valamennyi teamtag és a menedzsment

• Valóságosak-e a célok – ambiciózusak, de elérhetők
• Vajon a célok a team tagjainak vagy az őket felügyelő menedzsernek a hatáskörén belül
vannak
• Hozzájárulnak-e a célok a szervezet küldetéséhez, jövőképéhez és célkitűzéseihez

Szerepek
• Vajon minden tag ismeri-e felelősségeit és vállalja-e azokat

• Megfelelő időt hagynak a team gyűlésekre
• Vezetik a team jegyzőkönyveit
• A tagok a többi tag betanításért is felelősek
• Ha egy tag nem támogatja a teamet, akkor a team felelőssége felkérni az illetőt a távozásra
Folyamat
• A team célja elérése érdekében szervezett, szabályozott, fegyelmezett folyamatot követ-e

• probléma definiálása
• azonosítsuk a szolgáltatás célját
• azonosítsuk a vevőket
• definiáljuk a vevők igényeit
• azonosítsuk a szolgáltatást előállító folyamatokat
• azonosítsuk a folyamatok gazdáit
• folyamatok azonosítása és dokumentálása
• azonosítsuk a folyamat résztvevőit név, betöltött feladatkör vagy szervezet szerint
• a folyamat valamennyi résztvevőjénél biztosítsuk a folyamat valamennyi lépésének
megértését és abban az egyéni szerepköröket
• azonosítsuk a nem hatékony, pazarló és fölösleges ismétléseket tartalmazó lépéseket
• kínáljunk keretet a folyamatmérések definiálására (folyamatábra készítése).
• teljesítmény mérése
• folyamatmérések (folyamat paraméterei, a minőség költsége)
• szolgáltatásmérések (vevői igényei, a vevő elégedettsége)
• végeredménymérések (nyújtott szolgáltatás)
• miértek megértése
• különböztessük meg a főbb területeket (Pareto elemzés – diagramm kategóriák és hatások
összehasonlítására)
• Az eredendő okok megállapítása (megelőzés). Jelenség, ok és eredendő ok megfeleltetése
a megfigyelésnek, az ebből következő lépésnek és a végeredménynek.
• Megérteni az eltérések okát. Általános okok, véletlenszerű eltérések, speciális okok.
Eltérések típusának azonosítása. (Ellenőrző kártya). A folyamat teljesítőképessége az
eltérések összehasonlítása a specifikációkkal vagy vevői igényekkel (hisztogram).
• javítási terv kifejlesztése és kipróbálása
• tervezzük meg és végezzünk kísérleteket a 4. Pontban kifejlesztett hipotézisek
kipróbálására.
• Vizsgáljuk az ötleteket az eredendő okok megcélzása érdekében
• megoldások gyakorlatba ültetése és értékelése
• a javított folyamatok hathatóságát mérjük és értékeljük, ha szükséges ismételt javításokkal
módosítsuk a folyamatot.
• Dokumentáljuk a rendszer változásait
• Értékeljük a rendszer teljesítményét
• Jutalmazzuk meg a résztvevőket (nem az egyéneket, hanem teameket)

Fejlődés
• Vajon a team iránti elkötelezettségük eredményeként valamennyi tag megismert-e új

koncepciókat, eszközöket vagy technikákat, amelyeket aztán a teamen kívül is tudnak
használni saját munkájukban
Újítás
• Megkérdőjelezte-e a team az addigi bölcsességeket és hagyományos

megközelítésmódokat
• Talált-e a team új módokat a régi problémák kiküszöbölésére
• Ajánlott-e a team olyan új közelítésmódot, amely javítja a vevők elégedettségét és
csökkenti a költségeket
Eredmények
• Elérte-e a célját a team

• Vajon a megoldás véglegesen megjavítja-e a háttérben zajló munkafolyamatokat
• Eredmények fokozatos növekedése értékelve, elismerve van-e vagy csak az áttörő
eredmények
A team munka szakaszai
Kialakulás
• A team tagjai között új kapcsolatok szövődnek, az egyének megpróbálják megérteni

• A team létrehozásának okát
• Felelősségük terjedelmét
• A team legitimitását
• A különböző tagok választásának okát
• A feladat kivitelezhetőségét és magát a feladatot
• A felügyelő menedzser szerepe
• A team pozitív és konstruktív módon induljon
• A team rendelkezésére álljon minden információ
• Bizalom alakuljon ki – csoport tagjainak nyíltsága és becsületessége
• Elmagyarázza a szerepköröket és elvárásokat
Viharzóna
• Teamtagok közötti személyes konfliktusok, amíg tisztázzák feladataikat, szerepeiket,

felelősségüket, elvárásaikat és a szervezeti kérdéseket
• Felügyelő menedzser felelőssége
• Viták építők legyenek és témára irányuljanak
• Ne legyenek személyeskedések
• Minden téma felszínre kerüljön, megvitassák és tisztázzák
• Objektív információkat adjon és segítse a döntéshozatalt
• Brainstorming

• súlyozott szavazás
• konszenzusteremtés
Egymásra találás
• a teamtagok egymásra találása jellemzi ezt a szakaszt

• Az összetartozás jelei
• Vélemények egészséges áramlása
• Személyes élmények megosztása
• Adatok egymással való megosztása
• Együttműködés
• Jó munka érzése
• Felügyelő menedzser szerepe
• Megállapítja, hogy a team képes saját tevékenységét menedzselni
• Résztvevővé vagy erőforrássá válik (felügyelő szerep helyett)
• Felhatalmazza a teamet, hogy maga válassza meg vezetőit és adminisztrátorait
Teljesítés
• A munkát az együttműködés és az egymás keze alá dolgozás jellemzi és a team

célkitűzéseit sikerül elérni.
• A teamek ebben a szakaszban érettek, önmagukat irányítják és a szerepek, valamint a
felelősség természetes megosztásáról tesznek tanúságot.
• Hatékonyan használják a szisztematikus folyamatokat
• Eredményeket érnek el
• Újító szellemű megoldásokat nyújtanak a szervezetnek
• A felügyelő menedzser észleli az autonóm munka kialakulását, amelyben ajánlásokat
fejlesztenek ki és valósítanak meg előzetes jóváhagyás nélkül
• A felügyelő menedzser segít a teamnek annak a munkafolyamatnak a javításában,
amelyben dolgoznak
• A menedzser együtt dolgozik a teammel
• A team azért dolgozik, hogy eredményeket érjen el.

Németh László “Veszedelmes viszonyok a pszichoterápiás team működésében”
Németh László “Veszedelmes viszonyok a pszichoterápiás team

működésében”
Kedves Kolléga Önt mi motiválja arra, hogy veszedelmes - teambeli - viszonyairól szakmai
nyilvánosság előtt beszéljen?
A mostani találkozó témaválasztása a "veszedelmes viszonyok a pszichoterápiás team

működésében" sokatmondó cím. Azt hiszen közös felelősségünk, hogy a szervezők bátor
szándéka megvalósulhat-e - és valóban tudunk-e beszélni viszonyainkról és azoknak akár
veszedelmes jelentéseiről is? Az egyik legfontosabb kérdés ennek a szándéknak a
megvalósulásában az, hogy miért érheti meg az itt jelenlévőknek, hogy a viszonyaikról és
azok veszedelmes vonatkozásairól beszéljenek, elmélkedjenek együtt és különböző
igénybevételt jelentő csoporthelyzetekben erőfeszítést tegyenek e kérdés megfejtésére? Bízom
benne hogy a találkozónk végére, erre egy lehetséges választ mindenki meg tud majd
fogalmazni. Az előadásom végén arra a kérdésére, hogy miért beszéljünk a veszedelmes
pszichoterápiás teambeli viszonyainkról én magam is adok lehetséges választ. Addig is amíg
hallgatják gondolataim, talán érdemes belül megfogalmazni e kérdésre a személyes válaszát
mindenkinek.
Először egy kis áttekintés arról, hogy hogyan alakítgatta a szervező stáb a fókuszált témát. A
legelső változatban - amiről értesültem - a "hatalom kérdései a pszichoterápiás teamek
viszonyában" volt a téma-meghatározás. Majd később a "diplomások és nem diplomások
helyzete a pszichoterápiás teamben", majd az "orvosok és a paramedikális személyzet
helyzete a pszichoterápiás teamben" és a legvégén kialakult téma a "veszedelmes viszonyok a
pszichoterápiás team működésében".
Mielőtt rátérnék a veszedelmes viszonyokra vonatkozó saját elképzeléseim ismertetésére egy

kicsit elidőzök a szervező stáb témaválasztásának, alakító szándékot tükröző állomásainál és
lehetséges elemzésénél-értelmezésénél.
Az első felmerült témánál a hatalom kérdésénél, bizonyára érvényesült az a lélektani hatás,
ami még csiszolatlanul, a maga nyers valóságában fogalmazta meg a pszichoterápiás teamben
működő lehetséges viszonyok központi kérdését.
Elgondolásom szerint a hatalom valóban egyik központi kérdése a pszichoterápiás
team működésének. Ennek oka, hogy a pszichoterápiás team elveinek
megvalósulásához az első lépés a hatalmi helyzet feladása. A paradoxona ennek az,
hogy a team tagjainak hatalommal kell rendelkezniük először, hogy le tudjanak
mondani róla. A hatalom különböző dimenziói persze, adott módon rendelkezésére
állnak a team tagoknak. Valós vagy feltételezett hatalmat biztosít a szakértelem, a
pszichoterápiás team intézményes jellege, a segített kiszolgáltatott helyzete, amiben a
segítőre ruházza a hatalmat (és ezzel együtt a felelősséget). A teamen belül a hatalom
kötődik formális kritériumokhoz (végzettséghez, pozícióhoz, az intézményben
uralkodó szakmai értékrendben elfoglalt helyzethez) és informális tényezőkhöz (a
személyiség ereje, a szakmai munka elismertsége, a munkatársnak a team
kapcsolatrendszerén belüli elhelyezkedése, személyes tulajdonságok).

Minden gyógyítási helyzetben - függetlenül attól, hogy a hierarchia mely pontján áll a
gyógyító teamben valaki - a páciens nézőpontjából vélt vagy valós hatalmi elem
ragadható meg. A páciens elesett (lélektani) helyzetében bizalommal és
szakértelemmel ruházza fel a személyzetet. A páciens személyes "beruházásában"
bizalmi alapra építve, maga fölé emeli a személyzetet. A személyzetre hagyatkozik,
irányítást vár és azt feltételezi, hogy ezzel az alapállással megtalálja szorongató
helyzetéből a kiutat.
A rendszerváltást követően megnyílt a társadalmi újrarendeződés lehetősége.
Mindenki személyes sorsa lehetet annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy az újra
rendeződő hatalomban akár aktív, akár passzív szerepben résztvesz-e. Különböző
karrier utak nyíltak meg az egyének számára (legyen az páciens vagy terapeuta) és a
pszichoterápia, monolitikus kultúrával szemben megfogalmazott ellenkultúra jellege is
megszűnt. A társadalom számára alternatívát felmutató jellege is ezáltal megváltozott.
Megváltoztak a páciensek által hozott problémák is. Új elemként - nyílt formában -
megjelent a pszichoterápiában a hatalomhoz való viszony. A korábban "patologikus"
viselkedési normák az új reális és szimbolikus terekben a pluralizmus jegyében -
posztmodern hatásra - egyenértékűvé váltak és legitimált cselekvési formákban
politikai vagy civil társadalmi formát ölthettek. Pszichoterápiás kihívásként, az
emberek egzisztenciális helyzetét nagy mértékben lélektanilag próbára tévő
munkanélküliség - mint fókusz probléma - lassan beágyazódott a terápiás munka
mindennapjaiba. A gyógyítás kereteit meghatározó reális fenyegetettségként
(kórházak, osztályok bezárása formájában) és a betegek egzisztenciáját alapvetően
befolyásoló tényezőként közös fenyegetettséget él át terapeuta és páciens.
A hatalom legellentmondásosabb pszichoterápiás teamen belüli megjelenése a szervezők által

másodikként választott diplomás és nem diplomás fókusz. Ahol alapvetően a kérdés
középpontja, hogy a kívülről társadalmi legitimációval támogatott hierarchikus szerep a
diplomás, és a nem diplomások - társadalmi munkamegosztásban - irányított szerepbe való
belehelyezése, hogyan tartható fenn illetve változtatható meg a pszichoterápiás teamben, ahol
az azonos értékű szerepek egymást fenntartó rendszere alkotja a team munkát.
A diplomás - nem diplomás esetben nagyon fontosnak tartom, hogy kimondjam azt a -
tudom sok diplomás számára felháborító - kijelentést, hogy egy szerep társadalmi
legitimációját nem szabad összetéveszteni ugyanannak a szerepnek a szakmai
legitimációjával. Kérdezhetik meghökkenve, hogy ezt hogyan értem? Válasz helyett
inkább egy kérdést tennék fel. Ön aki egy pszichoterápiás team tagja, az egyetemen
tanulta meg azokat a tudásokat, amelyeket a pszichoterápiás munkája során alkalmaz?
Bizonyára sokan tudnak érveket sorolni most amellett, hogy milyen, az egyetemeken
megszerzett tudások azok, amelyeket a pszichoterápiás team munkájában hasznosít.
Akik ilyen érveket sorolnak most magukban, azok vajon biztosak-e abban, hogy mert
döntéseket meghatározó helyzetben vannak - és ettől az történik, amit ők mondanak, -
ezért igazuk van és a dolgoknak úgy kell történnie, ahogy ők elgondolják? A diploma
kritikája nem azt jelenti, hogy az egyetemen szerzett tudás ne lenne fontos, csak arra
akartam rávilágítani, hogy más tudásalapból származik a pszichoterápiás team
működésének lényege. Ez a tudásalap pedig a különböző pszichoterápiás és
szocioterápiás képzések során megszerezhető önismeret, a személyiség tudatos
felhasználása egy gyógyító eljárásban, a csoportélményhez kötődő készség az emberi
kapcsolatok formálásában, alakításában és egy nagyobb csoporthoz való tartozásban
annak az egyéni szuverén alkotó rész-szerepnek az elfogadása, amely csak sok egyén
együttes munkája során adódhat össze gyógyító hatásként. Ebben mind két oldalon -
diplomás és nem diplomás - szükséges az a szemlélet, hogy elfogadja valaki a rész

alkotó elem szerepét és lássa a közös munka többletét. Ez nem iskolai végzettség
kérdése, hanem a személyiséghez tartozó szellemiség kérdése. Szellemiség, amely
magába foglal értelem és érzelem által egységbe forrt ismereteket, amely a
személyiség hiteles cselekvésén keresztül nyilvánul meg és összefüggéseiben túl mutat
önmagán (önmaga érdekeltségén). Gyakran találkozom azzal a jelenséggel a
pszichoterápiás munka során, hogy kollégák valamilyen korábban megszerzett papírra,
ismeretre hivatkozva vagy rutinra hagyatkozva (persze mindezt tudattalanul) elfelejtik
vagy nem érzik a követelményét annak, hogy a pillanatban megismételhetetlen egyedi
és a másiknak szóló hiteles megnyilvánulással vegyenek részt a pszichoterápiás vagy
szocioterápiás helyzetben. Hiszem, hogy a terápiában ez a művészet, a terapeuta
személyisége számára pedig ez a kihívás és a páciens számára ez a gyógyító tényező
alapja.
A szervezők által harmadikként választott fókusz az orvos és paramedikális személyzet
helyzete a pszichoterápiás teamben, annak a kifejeződése számomra, hogy újra és újra
előtör a rendies társadalom kaszt szemlélete, amit leginkább az orvostársadalom örökit át a
modern időkbe. Itt a gyógyítás privilégiumát hordozó orvoshoz viszonyítva kérdéses minden
más tevékenység létjogosultsága.
Tagadhatatlan az a hagyományokban gyökerező európai kultúra, amely a gyógyítást az
orvoshoz és tudományához köti. Társadalmilag elfogadott és privilegizált helyzet
orvosnak lenni - persze a latinalapú kultúrákban. A mindennapi gyakorlat oldaláról a
paramedikális fogalomhasználat a hierarchikus viszony kifejezésére szolgál, az
orvosnak alárendelt tevékenységet végzők gyűjtő fogalma A paramedikális
szóösszetétel pedig fordítható úgyis, hogy orvosi tevékenységhez hasonló
tevékenységet végzők, de úgyis, hogy az orvosi tevékenység mellé rendelt
tevékenységet végzők és úgyis fordítható, hogy az orvosi tevékenység ellen
felhasznált tevékenység. Ezek a szótári alaknak megfeleltethető jelentései a
paramedikális szónak. A szó gyakorlati értelmezéséből a hierarchikus kiindulásból
valószínűleg nehéz lett volna a pszichoterápiás teamekről beszélni - gondolom ezért is
kerestek további fókuszokat a szervezők. Ez a felvetés valószínűleg a szervezők
pillanatnyi megingása volt, egy regresszív irányba. Ugyanis az én elgondolásom
szerint a pszichoterápiás team fogalma nem fér össze a hierarchizált alá és fölé
rendeltségi viszonyra épülő működéssel. A pszichoterápiás team működésében
alapvetően mellérendelt viszonyban pontosan körülhatárolt felelősségi körökkel
vesznek részt a különböző képzettségű és szakértelmű tagok. Az ügyvitel
szempontjából meghatározott döntési kompetenciák hierarchiája lehetséges, de a
működés alapvetően demokratikus elvekre épül.
A szervezők által véglegesített fókusz így lett a veszedelmes viszonyok a pszichoterápiás
team működésében. A sokat ígérő cím egyrészt fenyegető - hiszen veszedelmes, de egyben
sugallja azt a pszichoterápiás alapgondolatot is, hogy a fenyegető veszedelmek tudatosítással
kezelhetővé is válnak. A cím ígér viszonyokat is (még ha veszedelmesek is), amelyek itt
megjelenhetnek, de a fantáziánkban teret adhatunk annak, hogy közös munkánk során új
viszonyokat (nem veszedelmeseket) is teremthetünk itt, amelynek eredményeként a
későbbiekben talán, megszülethetnek pszichoterápiás teamek működéséhez új szabályok,
viszonyok.
A pszichoterápiás team veszedelmes viszonyainak tárgyalásához először is definiálni kellene

a pszichoterápiás team munkamódjának a fogalmát. Leírható a pszichoterápiás team
munkamódja több dimenzió mentén. A szervezeti struktúrája szerint lehet egy nagyobb
szervezeti egység (kórház) alegysége (osztály) vagy önálló intézmény (ambuláns
szakrendelés). Az osztályos kezelésen belül a terápiás közösség elvét követő vagy a terápiás

erőtérben gondolkodó működési forma. A választott terápiás ideológia alapján szocioterápiás
vagy pszichoterápiás hangsúlyú (a biológiai szemléletet képviselő teameket ide nem értve). A
közösség életét meghatározó működés szempontjából, demokratikus vagy szakértői vezetésre
épülő és a szabályozó eszközök szerint, pedagógiai eszközökre támaszkodó, a tudatos én
szociálpszichológiai törvényszerűségeivel számoló, illetve a közösségi életben felmerülő
tudattalan megnyilvánulások közösségi megjelenésével és tudatosításával dolgozó
megközelítés. A pszichoterápiás team munkaformáiban felöleli az egyéni, kiscsoportos és
nagycsoportos terápiás formákat.
A terápiás rendszerben az egyes terápiás formák nem hordoznak egymástól élesen
szétválasztható, önálló terápiás folyamatot. A terápiás tér és így a terápiás folyamat hordozója
maga az egész terápiás rendszer. A páciens a pszichoterápiás rendszerben széles terápiás
kínálattal találkozik és ebben résztvevőként keresi és találja meg azokat a formákat,
amelyeket a leginkább hasznosítani tud. A belső átdolgozás számos eleme - a
problémakonfrontálódástól a próbacselekvésig - bármely térben történhet. A terápiás
rendszeren belül egy-egy páciens terápiája nem függetleníthető a többiekétől, mert egyensúly
van a konfliktusok megjelenéséhez és átdolgozásához szükséges tolerancia, teherviselés és
kerettartás között. A személyzet egyes tagjainak szakmai-érzelmi terhelhetősége változó, amit
mindenképpen figyelembe kell venni. A terápiás rendszer egyik legfontosabb tulajdonsága az
önreflexivítás, a saját történéseivel való foglalkozás, a terápiás rendszer történéseinek
együttes értelmezése alapkövetelmény. A pszichoterápiás koncepciók szerint vezetett
osztályon a részjelenségeket az osztály egészének a dinamikájára kell vonatkoztatni. A
terápiás tér nem a terápiás órákkal, hanem az egész terápiás rendszerrel, az osztállyal azonos
és a terápiás helyzetek a terápiás folyamat kiemelt artikulációs helyei. A terápiás rendszer
meghatározó eleme a szabadság és kontroll aránya az eljárásokban és ezek integrált
működése. Korszerűen szervezett osztályon a betegek olyan progresszív szabályozási
rendszerbe kerülnek be, amelyik az ő önszabályozásukat maximálisan segíti és a gyógyítás
iránya az, hogy az osztály külső kontrollját a páciensekben kifejlesztett önszabályozás
helyettesítse.
Amennyiben arra a kérdésre szeretnék válaszolni, hogy miért veszedelmesek a terápiás
teamek viszonyai, első közelítésben azt tudom mondani, hogy ütközik az a hagyományos
orvosi szemlélet, ami a terápiás órákhoz köti a pszichoterápiás hatást és az a terápiás team
gyakorlati munkamódját jellemző helyzet, amely az egész terápiás rendszer hatásához köti a
terápiás folyamatot. Ennek az ütközésnek a fő konfliktus pontja, hogy miközben a terápiás
hatás egyenrangú hozzájárulói a team tagok - az orvosok, pszichológusok, nővérek,
foglalkoztatók, szocioterapeuták, a konyhai személyzet és a portások - közben egy vertikális
hierarchia szerint lényegileg kerülnek megkülönböztetésre - tekintély, anyagi elismertség,
munkaidő struktúra szempontjából, a döntésekben való részvétel jogát és lehetőségét tekintve.
Miből következik ez? Az egészségügyi ellátásokat biztosító orvosi hierarchián belül azt lehet
mondani, hogy a pszichoterápiákkal foglalkozó orvosok reformer szerepet töltenek be. A
megszokottól eltérő demokratikus gyakorlatot valósítanak meg. A törekvés meg van, de az
orvosi szocializáció zsigeri szinten mégis újra és újra - főként konfliktusos helyzetben -
élővé teszi a hierarchikus szemléletet. A demokratikus működés nagy befektetést igénylő
forma és a mindennapokban sokszor elsikkad, mert nincs elég idő rá. Egy másik tényezője a
konfliktusoknak, hogy a terápiás órákhoz kötődő eljárások jól strukturáltak és definiáltak,
míg a terápiás összhatást kiadó tényezők többi része strukturálatlan, ezért a definiálása
bizonytalan. A definíciós bizonytalanságra adott válasz, hogy aktuális dinamikai tényezőktől
függően kerülhet elismerésre vagy elutasításra ez a terápiás tényező. Ebből a
definiálatlanságból következően érzik sokszor úgy azok a team tagok akik a terápiás
eljárásoknak ezt részét adják hozzá a gyógyítási folyamathoz, hogy erőfeszítéseik, munkájuk
nem kerül elismerésre. A pszichoterápiás team napi működésében további konfliktusforrás

illetve a terápiás légkört meghatározó jelenség az egyik terápiás helyzetből a másikba, az
egyik terápiás erőtérből a másikba átterjedő tudattalan érzelmi, indulati, kognítiv tartalmak
által létrehozott bonyolult projektív, indulatáttételes és ellenállási megnyilvánulások -
amelyeknek összefoglaló megnevezése az interferencia jelenségek. Amennyiben hiányzik az
a közös értelmezési alap, hogy a jelenségek a teljes terápiás team működésén belül kerüljenek
értelmezésre, akkor az a helyzet áll elő, hogy személyek és csoportok kerülhetnek nehéz
dinamikai helyzetbe, aminek megoldására a hagyományos hierarhikus eszközök kerülnek
mozgósításra. Ezzel érzelmi terhelések és sérülések alakulnak ki. Az interferencia jelenségek
felismerése és megértése akkor lehetséges, ha az interferenciában részt vevő összes személy
egyidejűleg jelen van. Erre a legalkalmasabb hely a nagycsoport. Azt azonban látni kell,
hogy a nagycsoport a jelenségek kezelésére és feldolgozására nem alkalmas, feladata az
interferencia jelenségeinek közös feltárása, értelmezése és a probléma irányítása a
megfelelő feldolgozási hely felé. Ami lehet - az interferenciát kiváltó tényező értelmezéséből
következően, ami mindig kötődik személyhez vagy alcsoporthoz - egyéni terápiás forma,
kiscsoportos terápiás forma, konkrét életszervezést szabályozó terápiás forma vagy akár a
személyzeti csoport által átdolgozandó kérdés - (személyzeti terápiás forma?). Ennek a
munkamódnak a megvalósulásához a terápiás rendszer integrált működése szükséges, ami
szervezetépítési kérdés és az integrált működés tartalmára vonatkozó működési és döntési
mechanizmus legitimációja, ami pedig vezetéselméleti kérdés. Terápiás teamben a működési
és döntési mechanizmus legitimációját az adja, hogy a teljes személyzettel (és ha terápiás
közösségben gondolkodom, akkor a páciensek részvételével) együttesen kerül kidolgozásra az
a szabályrendszer, ami meghatározza a terápiás keretet, az együttműködés formáit és a
szabályozás kérdéseit. Ide tartozik az, hogy kiépített mechanizmusa van annak, ami alapján
az önmagára reflexíven reagáló terápiás team felismerései, tudatosulásai visszacsatolódhatnak
és a korábbi konszenzusos döntéseket újra tárgyalhatóvá teszik és újabb konszenzusos döntés
kialakítását teszik lehetővé. Az itt felvázolt pszichoterápiás team működésére vonatkozó
koncepció és a konfliktusok kezelési eljárásai egy racionális és tudatosított működési keret
meglétét feltételezik. A meglétén túl azt az állandó erőfeszítést, ahogy ezek a keretek
fenntarthatók és működtethetők legyenek. Ennek a folyamatnak a minőségbiztosítási
kritériuma, hogy a pszichoterápiás team működését kísérje és támogassa egyrészt egy belső
szupervíziós rendszer a munkatársak számára, másrészt egy külső szupervizor a
pszichoterápiás team számára, aki lehetőséget ad a teamnek saját folyamataira rálátni és
lélektani folyamataival dolgozni. Eddig a pszichoterápiás team belső szükségleteiről és
konfliktusairól adtam egy áttekintő képet. A működésre vonatkozóan megfogalmazott
kritériumrendszer tulajdonképpen a szakmában dédelgetett idealizált kép leírása a
pszichoterápiás teamről. Ezen a ponton pedig fel kell tenni azt a kérdést, hogy ennek az
idealizált képnek és szakmai törekvésnek milyen esélye van megvalósulnia a reális
körülmények között.
Itt tartok egy rövid szünetet, hogy ezt a kérdést mindenki végig gondolhassa. Sejtem a belül
megfogalmazott válaszokat. Szép idea a megvalósulás csekély esélyével.
Ha a külső realitást és az ezt képviselők viszonyát nézzük meg az általunk képviselt szakmai
koncepcióhoz, akkor azt látjuk, hogy az emberi kapcsolatok minőségét és ennek terápiás
hatását elsődlegesnek tartó szemléletünket és az ezt szolgáló pszichoterápiás team
működtetését, hóbortként kezelik és elnézően mosolyognak a finanszírozási forrásokat
felügyelő szakemberek (szomatikus orvoslásban érdekelt orvosok és egészségügyi
finanszírozással foglalkozó közgazdászok). Ennek legkeményebb jelzése az elmúlt
időszakban bezárt pszichoterápiás osztályok ténye. A megmaradt osztályok teamjei is a
fennmaradásukért küzdenek és/vagy a munkatársaknak a mindennapi megélhetési gondokkal
kell szembenézniük Az intézmény finanszírozás és kinek-kinek egyéni megélhetésének
megteremtése energiákat von el a terápiás szakmai munkától, illetve a gyógyszergyáraknál

lévő források befolyásoló hatásaként, állandó kompromisszumok bonyolult hálójában
vergődik a pszichoterápiás szakma. Mindennapi valós kérdéssé válik, hogy megengedheti-e
magának egy team vagy szakember azt a luxust, hogy minőségi pszichoterápiás munkát
végezzen, nagy személyes igénybevétellel és mozgósított energiákkal ebben a helyzetben.
Ennek következményeként azzal is szembe kell néznie a pszichoterápiás szakmának, hogy a
biztosítási alapok önkormányzati elveivel, a gazdaság romló helyzetével és az intézmény-
fenntartási gondokkal együttesen a személyes és intézményi kiszolgáltatottsága
beláthatatlanul megnőtt. Az átalakuló gazdaság vonaglása mindenkit az egyéni egzisztenciális
helyzetében, intézményi biztonságában a társadalom veszteseinek sorába taszított. Az állami
intézményekben működő pszichoterápiás szakma kiszolgáltatott és frusztrált - hatalom
nélküliként - szenvedi el a folyamatokat, nagyon csekély befolyással a történésekre. Egyéni
stratégiaváltás kényszerében, de az intézményes ellátás keretében reménytelen vállalkozóként
- korunk új hőseként - keresheti boldogulását a terapeuta. Valljuk be magunk számára, ennek
következményeként egy szelekciós folyamat is végig söpört a pszichoterápiával foglalkozó
egészségügyi intézményeken - és nem mint minőséget nővelő tényező.
A jelenlegi találkozónk kérdésfeltevése ezáltal ellenpontozva úgy fogalmazható meg, hogy
törekedhetünk-e egy belső konfliktusainkat tisztázó és jövőképünket építő tanácskozás felé,
amikor a külső realitás minden üzenete arról szól hogy ez csak nekünk fontos? A kérdésre a
válaszom az, hogy igen is van létjogosultsága belső törekvéseinknek, mert ez nem a külvilág
megítélésétől függ, hanem saját szakmai énképünkhöz tartozik és a páciensek felé nyújtható
humanizált és hatékony terápiás eljárásoknak a feltétele.
Ezen a kérdésen túl számtalan részkérdés fogalmazható meg, amit itt összegyűjtök azzal a
céllal, hogy kiindulási alapja lehessen a közös munkánknak.
Van-e létjogosultsága önmagunk felé azt az elvárást megfogalmazni, hogy a szakmai
közösség előtt - személyes erőfeszítéseket téve - a veszedelmes viszonyainkat tárgyaljuk? A
veszedelmes viszonyok milyen aspektusa kerüljön a közös megbeszélésünk fókuszába - a
külső realitás veszedelmes hatásai és lehetséges stratégiai lépéseink és/vagy a belső
realitásainkat meghatározó működések pontosítása, tisztázása? Keressük együtt a
demokratikus működés szabályainak pszichoterápiás teamre adaptált modelljét? Tárgyaljuk a
terápiás folyamatot segítő szabályozó eszközök módjait? A vizsgálódásunk középpontjába a
terápiás munkaformák egységes vagy elkülönült hatását tegyük? Keressük az önreflexívitás
visszajelző csatornáit és döntésekkel való összefüggéseit? Merüljünk el a pszichoterápiás
team dinamikájának vizsgálatában? Keressük azt az egységes szemléleti keretet, amelyben a
terápiás hatásrendszer minden eleme megkapja elismertségét, méltóságát? Vizsgáljuk a
vertikális és horizontális hierarchia összefüggéseit, ellentmondásainak feloldási lehetőségeit?
Emeljük ki a jellegzetes konfliktus forrásokat és azok megértésével próbáljunk közelebb
kerülni a pszichoterápiás team működésének átlátásához, értelmezéséhez, megértéséhez?
Gondolkodjunk annak a gyakorlati megvalósításán, hogy hogyan biztosítható az idő, a
terápiás team működését szolgáló integritás, kommunikáció megvalósításához? Vizsgáljuk a
terápiás teamek életciklusait és az egyes ciklusok jellemzőit? Definiáljuk a definiálatlan
terápiás hatások rendszerét és ezek viszonyát a definiált terápiás formákhoz? Módszertanilag
gondolkodjunk a nagycsoport problémairányító lehetőségein? Vizsgáljuk a terápiás
rendszerben a döntési mechanizmus legitimációját? Határozzuk meg a minőségbiztosítás
kritériumait a terápiás eljárásokban? Vizsgáljuk a szupervíziók szerepét a terápiás munkában?
Gondolkodjunk a szakmai lobby megerősítésében, amivel megmenthetjük, védhetjük a
pszichoterápiás teameket?
Mindezeket a kérdéseket fontosnak tartom, de a legelső ezek közül számomra

az, amit az előadásom címéül is választottam: Kedves Kolléga Önt mi motiválja arra, hogy
veszedelmes - teambeli - viszonyairól szakmai nyilvánosság előtt beszéljen?
Jogosan fordíthatják felém a feltett kérdésem. Erre a válaszom, hogy nekem akkor éri meg, és
úgy éri meg, veszedelmes teambeli viszonyaimról beszélni, amennyiben a feltárulkozásom
feltárulkozással találkozik; ha nem a minősítéssel foglalkozunk, hanem a megértéssel; ha a
megértésből alkalmazható eszközök teambeli működtetéséről tudunk gondolatokat és
tapasztalatokat cserélni; ha átláthatóvá válik számomra milyen közös értékalapok határozzák
meg a különböző feltételek között működő pszichoterápiás teameket; ha azt várhatom, hogy a
konfliktusaim nem tovább növekszenek, hanem megoldások irányába mozdulnak el; ha
számíthatok arra, hogy kollégáimmal nyíltan beszélhetek belső viszonyainkról, ami a
hétvégéről visszavihető a hétköznapjainkba.
Ez a pozitív kép és szándék hozott ide, és nyitottsággal várom, hogy mi fog történni
közöttünk. Vasárnap már múlt időben válaszolhatjuk meg magunknak ezt a kérdést, hogy mi
motivált bennünket arra, hogy úgy beszéljünk viszonyainkról, ahogy tettük.
Köszönöm figyelmüket.

Göncz Kinga, Geskó Sándor, Herbai István: Konfliktus-kezelés civil szervezetek számára
Göncz Kinga, Geskó Sándor, Herbai István: Konfliktus-kezelés civil

szervezetek számára
In: Partners Hungary Alapítvány,1998
Mi a konfliktus?
Konfliktus emberek, vagy emberek egy csoportjai közötti versengés egy formája.
Valós konfliktus vagy konfliktusként való észlelés.
Konfliktusok általános jellemező okai
 Az érdekek látszólagos – és részben tényleges – ütközése

 Konfliktus súlyosbodásának idején az információk hiánya
 Személyes kapcsolatok elromlása, egymás (intézményeinek) sztereotip észlelése
 Értékek különbözősége
 Strukturális probléma
Konfliktusok lehetséges okai
1. Kapcsolati konfliktusok
 Erős érzelmek
 Téves észlelések, sztereotípiák
 Kommunikációs zavarok
 Sorozatos negatív viselkedés
2. Érték-konfliktusok
 Gondolatokat és viselkedéseket más kritériumok alapján ítélnek meg a szereplők
 Az elérendő célok alapvető értékkel terheltek
 Különböző a szereplők életfelfogása, vallása, stb.
3. Strukturális konfliktusok
 Források egyenlőtlen elosztása
 Egyenlőtlen kontrollálási lehetőség
 Egyenlőtlen hatalmi viszony
 Földrajzi, fizikai, környezeti tényezők, amelyek gátolják a kooperációt
 Időhiány
4. Információs eredetű konfliktus
 Információhiány
 Téves információk
 Különböző vélemények arról, hogy mi a fontos információ
 Információ eltérő értelmezése
 Az értékelés eltérő volta
5. Érdekkonfliktusok
 Egymással ténylegesen szembenálló
 Vagy csak a szereplők felfogása szerint ellentétben álló érdekek

Hogyan oldódik meg egy konfliktus?
1. Jog előtti nem erőszakos megoldási formák

 Konfliktus elkerülése
 Informális megbeszélés
 Közvetlen tárgyalás
 Facilitált megbeszélés
 Mediáció közvetítés
 Döntőbírósági megoldás
2. Jogi megoldás
 Bírósági eljárások, perek
3. Jogon kívüli (erőszakos) megoldások

 Erőszak nélküli direkt akció – egyik fél önhatalmúlag lép fel ()másik fél rosszhírének
keltése)
 Erőszakos megoldás, fizikai kényszerrel
LEHETSÉGES TÁRGYALÁSI MÓDOK
Pozicionális alku
Cél – minél nagyobb győzelem
 Nyitó pozíciót magasan határozzák meg

 Gyakran elhallgatnak lényeges információkat a másik fél elől
 Olyan valótlan dolgokat állítanak, amelyek az ő pozíciójukat erősíti
 Különféle fenyegetések hangoznak el a vita során
Érdekalapú tárgyalás
Cél – az együttműködés, a közös legjobb megoldás kidolgozása (információk cseréje és

szükségletek feltárása)
 A felek megosztják egymással a rendelkezésükre álló információkat

 Együtt törekszenek a minden fél számára kielégítő megoldás megtalálására
 Nem a hatalmi viszonyok, hanem a valós érdekek kapnak elsőbbséget.
TÁRGYALÁSSAL VALÓ ELÉGEDETTSÉG HÁROM FELTÉTELE
1. A tárgyalás, tárgyára, kimentére vonatkozó elégedettség

2. A megbeszélés módjára, folyamatára vonatkozó elégedettség
3. A pszichológiai körülményekre vonatkozó elégedettség

Konfliktuskezelés – facilitátor
A facilitáció során egy külső, neutrális személy segít a csoportnak a döntéshozatalban, a

probléma meghatározásában és megoldásában. A facilitátor a döntéshozatal folyamatát teszi
hatékonyabbá. A döntést azonban a csoport hozza meg. A facilitátor személyének minden
résztvevő által elfogadottnak kell lennie. A facilitátor mindig az egész csoport jelenlétében
dolgozik.
Mediáció – mediátor
Mediációra akkor kerül sor, ha a felmerült konfliktusok miatt a vitában résztvevők nem
tudnak már egymással kommunikálni. Itt a mediátor feladata kifejezetten az, hogy segítse a
feleket a konfliktushelyzet megoldásában. A mediátor külön is dolgozhat a felekkel, ha a
konfliktus olyan természetű vagy olyan súlyos, hogy az látszik célszerűnek, de dolgozhat
velük együtt is. A mediátort a felek közös megállapodással kérnek fel. A mediátor segíti a
résztvevőket olyan helyzetbe kerülni, amelyben ők maguk hozhatják meg a megállapodáshoz
vezető döntéseket.
KONFLIKTUSKEZELÉS – MEDIÁCIÓ LÉPÉSEI
1. Kapcsolatfelvétel a felekkel
2. Megállapodás a mediáció kereteiben
3. Mediációs ülés szabályainak kialakítása
4. Probléma megfogalmazása, napirend felállítása
5. Megszakítás nélküli idő – mindegyik fél elmondhatja álláspontját
6. A rejtett érdekek, szükségletek és a mögöttes információk feltárása, megosztása
egymással
7. Lehetséges megoldások kidolgozása – ötletek gyűjtése és rangsorolása
8. A felmerült megoldásmódok értékelése
9. Végső megállapodás
10. Formális rögzítése a megállapodásnak

Németh László: A hatalom dimenziói a csoportokban és a szervezetekben
Németh László: A hatalom dimenziói a csoportokban és a

szervezetekben
MACSOPE Közös nyelvünk a csoport, 2001. október 12. Előadás vázlata
1) Hatalomről szóló előadás értelmezése – a hatalom maga se nem jó, se nem rossz.
2) Az orvoslás és a pszichoterápia helyzetét meghatározó történelmi nézőpont – a
járványügy kapcsolta össze a gyógyítást az erőszak szervezetekkel. Normatív alapú
gyógyítás, ahol a gyógyszer azt a célt szolgálja, hogy normatív viselkedést érjen el a
páciensnél.
3) Csoportvezető hatalmát leíró csoport-pszichoterápiás elméletek – csoportvezető szerepe
a hosszmetszeti és keresztmetszeti reguláció. A csoportvezető hozza létre a
csoportkultúrát. Reagálásaival meghatározza a normákat.
4) A csoportvezetői gondolkodást meghatározó tudattalan értékszemlélet – multikulturális,
posztmodern és empowerment. Középosztályi szemlélet: saját értékrendje a viszonyítás
(eltérők deviánsak); latin tudásalapú kultúra; gondolkodás tudományossága és
objektivitása; hegemóniára törekvés; fajgyülőlő (eltérők megsemmísitő megítélése);
Haladás képviselete; fejlett kontrolltechnikák; szexista, elitista; paternalisztikus; nyugati
orvoslás egyenlőséget teremt állítása szerint; bürokrácia, média a társ. Helye.
5) Néhány csoportjelenség, amelyben kifejeződik a hatalom kezelésének a módja
• Kaplan: sérülés
• Benedek: szocializáció
6) Szervezet és team működésben a hatalom diemenziói
7) Statisztika, amely segít önmagunk elhelyezésében
2) Az orvoslás és a pszichoterápia helyzetét meghatározó történelmi nézőpont
A csoportvezető hatalmának eredete
Alaphelyzet: hatalom van. A hatalom önmagában se nem jó, se nem rossz. A hatalommal való
megfelelő bánásmód a csoportvezető feladata.
Gyógyító szerep társadalmi megrendelés, megbízatás. A társadalom érdeke egyéneinek

egészsége. Ezért az orvost felruházza azzal a szerepkörrel, hogy akár a társadalom érdekében
kényszerintézkedést is alkalmazhasson. Így az orvos a mindenkori társadalom értékrendjének
megfelelő megrendeléseket teljesíti. Ennek gyökere a járványok kezelésére nyúlik vissza, még
a XVIII. századba.
Az orvoslás eredetileg egyedi esetekben, egyedi tüneteket kezelt. A járványnál az egyedi
esetek láncolatát felismerve az orvosok megteremtenek egy az információk összevetésével
létrehozott közös tudást/tudatot. A közvetlen egyedi betegellátás mellett megjelenik az orvosi
tudatban, a köz érdekét szolgáló (társadalom tagjainak védelmét biztosító) feladat és persze
felhatalmazás is erre, a társadalom uralkodói/vezetői részéről. A járványokkal foglalkozó
orvostudomány el sem képzelhető rendőrség nélkül. A járványok terjedésének
megakadályozásához ellenőrzés, szabályozás és kényszerintézkedések végrehajtása
szükséges.
“Az orvosi tér egybeeshet a társadalmi térrel … az orvosok általános jelenléte hálózatot alkot
a társadalmon belül, és a tér minden pontján, valamint az idő minden pillanatában állandó és

mozgékony és differenciált felügyeletet hoznak létre7”. Ekkor alakítják ki az orvosi
körzeteket, amely lehetővé teszi, hogy mindenhol ellátást illetve felügyeletet tudjanak
gyakorolni az orvosok. Az orvosoknak teljes átlátása lesz a társadalom minden rétegéről, a
főúri kastélyok lakóitól a szegény negyedek nyomortanyáin élő emberekig. “Az
orvostudománynak már nem csak a gyógyítás és a tudás technikai összességének kell lennie;
magába zárja az egészséges ember ismeretét is, vagyis a nem beteg ember ismeretét, valamint
a példaszerű ember meghatározását. Az emberi létezés irányításában normatív alapállást
foglal el8.”
Itt látni kell azt a jelenséget, hogy az Egyháznak le kell mondani ekkor a test gyógyításáról és
megosztásra kerülnek az egyházi javak, hogy kialakítható legyen az orvosi ellátás – államilag
ellenőrzött – kötelező jellege, amelynek finanszírozását az állam látja el. Az orvosi hivatás
gyakorlásának feltétele lesz az orvosképzésben való részvétel (1707. Március merlyi
dekrétum).
A 19. századi orvostudomány inkább a normalitás mentén halad, mint az egészség mentén. Az
orvosi szemlélet egyedeken túli - társadalomra vonatkozó érvényessége - itt nyeri el a
legitimitását. “Az embertudományok az élettudományok nyomdokain jelentek meg. … a
biológusok által megformált fogalmakat, igaz, maga a tárgy, amelyet kijelöltek maguknak (az
ember viselkedésformái, egyéni és társadalmi megvalósulása), már kijelölt magának egy
megosztott mezőt a normális és kóros elve szerint9”.
A 20. század orvostudománya – e normatív gondolkodási alapra épül – és a specializáció
irányába mozdult el. A specializáció mellett a legfontosabb momentum, hogy az orvosi
eszköztárban a gyógyszerek a “fejlődés” irányát szabják meg”, ezzel önálló és meghatározó
tényezővé váltak a gyógyításban. Lehet azt mondani, hogy a normatív alapú orvosi
gondolkodás, a céljainak elérése érdekében használja ezeket a kemikáliákat. Az
orvostudomány által “szétdarabolt páciens10” egy uralkodó társadalmi norma alapján,
ugyanakkor egyes résztudományok specialistái által adott gyógyszerekkel kerül terelésre a
“normális” felé.
A klinikai pszichológia/pszichoterápia tulajdonképpen ezen normatív orvosi gondolkodás
talaján alakult ki. Egyrészt kritikai álláspontot képviselve a normatív orvoslással szemben,
középpontjába állította a lelki működés megismerését és megértését, de ugyanakkor beemelve
olyan megközelítéseket, mint például a tudattalan működése, amely jelenségek értelmezése
szoros összefüggésben áll a normatív orvosi gondolkodás jellemezőivel.
James C. Scott: Erős-e a hamis tudat? A hegemónia elméletek bemutatása
A közösségi erő irodalmának vitájában részt vevők (pluralisták és antipluralisták)

egyetértenek abban, hogy a domináns ideológia nem zárja ki teljesen az alávetettek érdekeit,
de igyekszik elrejteni vagy hamisan feltüntetni azokat a társadalmi kapcsolatokat, amelyek
egyébként, ha közvetlenül érvényesülnének, veszélyeztetnék az uralkodó elit érdekeit (pl. az
egyenlő gazdasági lehetőségekről és nyitott politikai rendszerről kialakított hivatalos kép vagy
a szegények megbélyegzése, mert ők felelősek nyomorukért).
hamis tudat GYENGE elméletének indokai hamis tudat ERŐS elméletének indokai
7
Michel Foucault: Elmebetegség és pszichológia 137.old
8
9
10
Egon E. Fabian: A szétdarabolt páciens
A domináns ideológia úgy bírja A domináns ideológia képes meggyőzni az
engedelmességre az alávetetteket, hogy alávetetteket arról, hogy olyan értékben
meggyőzi őket a fennálló társadalmi rend higgyenek, amelyek megmagyarázzák és
természetes és elkerülhetetlen voltáról. igazolják saját alárendeltségüket.
(beletőrődés - naturalizáció) (megelégedettség)
E felfogás ellen szóló érvek lehetnek a
jobbágyrendszer, a rabszolgaság, a
kasztrendszer, ahol a beleegyezés és a
polgárjogok még csak retorika szinten
sincsenek jelen.
Politikai hegemónia gyenge verziójában az Politikai hegemónia az "ideológiai
ideológiai domináció egyrészt arra képes, államaparátus" szerepét hangsúlyozza (iskola,
hogy az alávetettek számára meghatározza mi egyház, a média, a parlamentáris demokrácia
reális és mi nem, másrészt pedig bizonyos intézményrendszere). Kvázimonopóliumot
vágyakat és sérelmeket az értelmetlen, üres gyakorolnak a termelés szimbolikus formái
álmok területére szorít vissza. felett (ahogy a gyártulajdonos birtokolja a
gyártás materiális termékeit).
A feudális, a korai, illetve a későkapitalista
rendszerek alávetettjei korántsem voltak
egységesek. Másrészt az uralkodó ideológia
kiterjedt, idealizált változatának elfogadása
még nem gátol meg - akár erőszakos -
konfliktust, s akár konfliktusforrás is lehet.
Antipluralista John Gaventa a hatalmi kapcsolatok szintjeit a következőképpen határozza

meg:
1. Első szint a kényszer és befolyás nyílt gyakorlása
2. A második szint a megfélemlítés "az anticipált reakciók szabálya": az alávetettek inkább a
hatalommal szembe nem szállás alternatíváját választják, mert megelőlegezik az
elbukásukat bizonyossá tevő szankciókat.
3. Harmadik szinten (megfeleltethető a hamis tudat gyenge és erős elméletével) a domináns
eliteknek a hatalom első két szintjén megszerzett befolyása "elég erőt ad nekik ahhoz, hogy
hatalmukról domináns elképzeléseket, igazolásokat vagy hiedelmeket alakítsanak ki,
például a média vagy egyéb szocializációs intézmények irányítása révén"
Az uralmi forma fennmaradásának okai, ha az elit nem tudja ideológiailag bevonni a

leghátrányosabb helyzetű csoportokat
1. az alárendelt csoportok kulturálisan, földrajzilag megosztottak

2. ismerve a megtorlás mértékét vakmerőségnek gondolják a nyílt lázadást
3. lefoglalja az egyéneket a létfenntartásért vívott minden napi harc
4. folyamatos ellenőrzés
5. az alávetetteket cinikussá tette a múltbéli sikertelenség
3) Csoportvezető hatalmát leíró csoport-pszichoterápiás elméletek
A hatalom kezelésének technikái a csoportvezetés gyakorlatában
A csoport-pszichoterapeuta kitüntetett státusú és szerepű csoporttag (Oconnor 1980

-rendszerelmélet). A terapeuta által megadott metanormák, éppúgy mint a kialakuló normák,

nemcsak szabályozzák a csoport életét, hanem interiorizálódnak is az egyes csoporttagokban.
Ily módon a szabálytartás és a szabályszegés alakítólag hat az egyes tagok felettes-énjére is.
A metacsoport a terapeutában kialakuló kép az aktuális csoportról, annak dinamikus
konfigurációjáról, és egyidejűleg egy hozott minta az általa adekvátan funkcionáló csoportról,
egyfajta “ideálcsoport”, amelyhez viszonyítva az adott csoportról alakuló képét. A
metacsoport tartalmazza a csoport céljait, feladatait, az interakciók rutinját, a csoport
kultúráját, alaphangulatát, a megadott és a kialakuló szabályokat. Mindezzel a terapeuta a
csoport tagjainak dinamikus egységére vonatkozóan vállalja a felelősséget.
A terapeuta a csoportban azáltal is hat, hogy megfelelő csoportkultúrát alakít ki. Az előnyös
csoportkultúra demokratikus, mindenkinek egyenlő joga van, és a terapeuta felelősségteljesen
vezet. A szabad kifejezés, a nyílt kommunikáció, a kölcsönös segítségadás és megbecsülés
jellemző az ilyen kultúrájú csoportra (Hidas, 1984).
Lust, Szőnyi 1984

A csoportterapeuta “terápiás ideológiája”
A pszichoterápiás keret viszonylag állandó - többnyire nem reflektált és figyelmen kívül
hagyott - alkotóelemét képezik mindazon kognitív-emocionális képződmények, melyeket
terápiás ideológiaként jelölhetünk meg. Ide sorolhatjuk a terapeuta szakmai ismereteit,
elméleti tudását, az általa elsajátított és felhasznált csoport-pszichoterápiás koncepciót és
csoportmodelleket. Ide tartoznak a terapeuta értékei, értékorientációja, de attitűdjei is a
betegekkel, az intézménnyel, kollégáival szemben. A terapeuta előítéletei, sajátos preferenciái
szintén a terápiás ideológia részét képezhetik. Szakmai csoportokon belüli helye,
hovatartozása, elkötelezettsége szintén számos neutrális döntésének, akciójának lappangó
hátterét adhatják. Mindezen tényezőknek gyakran egészen közvetlen kihatása van a csoport
alakítására, és a konkrét terápiás tevékenységre a csoportban.
Fontos összetevője a terápiás szövetségnek csoportban a csoport terápiás kultúrája. Fejtett

terápiás kultúrával bíró csoportban a tagok elsajátítják a vezető terápiás ideológiájának
bizonyos elemeit, rugalmas szerepváltásokkal képesek páciensszerepből terapeutaszerepet
vállalni, egymás regresszióját elősegíteni és a realitásvizsgálat fenntartásával azt szabályozni.
A csoport terápiás szövetségének, terápiás légkörének kiépítésében természetesen
kulcsszerepe van a csoportvezetőnek.
A vezető főbb funkció (Süle, 1984)
a. Szabad verbális interakciót tesz lehetővé a csoportban és a terápiás keretet fenntartja.

b. A vezető a szabad interakciós folyamatnak az énközeliség, a személyes intimitás és
személyes mélység irányába való fejlődését katalizálja.
c. Terápiás, tehát segítőkész konstruktív légkört igyekszik kialakítani.
d. A vezető szabályozó funkcióját lényegében véve mint katalizátor végzi, un.
nondirektív módszerrel.
e. A csoportvezető részvételével viselkedési mintát is nyújt, és e mintával csoportnormát
alakító szerepet is betölt.
f. A vezetőnek mindezek a megnyilvánulásai a csoporton belül egy sajátos pozícióból
történnek, amelyet metapozíciónak nevezünk.
- A keresztmetszeti reguláció során a vezető a csoportban kialakuló spontán megnyilvánuló

aktuális dinamikát szabályozza a mélység irányában. Mélyíti a tagok személyesebb,
intimebb participációját. A csoport érzelmi, indulati hőfokát fokozza.

- A metapozicióból való szabályzás másik fő iránya a hosszmetszeti szabályzás, a
csoportnak az instrukció és a csoportcél által meghatározott terápiás irányban való tartását
jelenti.
Csoport nem specifikus hatótényezői (Frank, 1974)

 egy segítő személlyel létesített intenzív, érzelmileg töltött kapcsolat,
 egy racionalizáció vagy mítosz, amit a terapeuta kínál a páciens szenvedéseinek
magyarázatára (ez indirekt módon erősíti a páciens bizalmát a terapeuta iránt),
 problémáinak természetére, okaira vonatkozó új információt kap, és alternatív
utakat mutatnak számára problémáinak megoldásához,
 a terapeuta személyes tulajdonságai reményt keltenek a páciensben, és fokozzák
elvárását a segítséggel szemben,
 a terápia során a páciens sikerélményt kap, ez reményét növeli és interperszonális
kompetenciájának érzését fokozza,
 a terápiás helyzet felfokozott érzelmi állapotot indukál (ami szintén fokozza a
befolyásolhatóságot; Fank, 1974).
Más helyen a páciens kedvező elvárásainak fokozását és új társas tanulási helyezet
nyújtását emelik ki a mint fontos nem specifikus tényezőket (Frank, 1974).
4) A csoportvezetői gondolkodást meghatározó tudattalan értékszemlélet
Csoportvezető értékszemlélete
A csoportvezető minden megnyilvánulása, a leghétköznapibb reagálása is tükrözi (akár
tudattalanul vagy rejtett formában) értékszemléletét, hozott kultúrájának sajátos
viszonyulásait.
Multikulturális szemlélet
A szociális csoportmunka értékalapját képező multikulturális szemlélet azt jelenti, hogy a
különböző kultúrák közelítéseit, életformáit egyenrangúnak tekintjük. A szociális
csoportmunkások a gyakorlatban fellépnek és küzdenek a többségi társadalom képviselőivel a
kisebbségi csoportok szemléletének, életformájának elfogadásáért és elismeréséért. A
szociális csoportmunka vezetője radikális demokratikus gyakorlatot képvisel, elősegíti, hogy
a csoporttagok meglássák a jelenségek mögött meghúzódó politikai vetületet, amelyet
alakíthatónak, befolyásolhatónak tekint, és befolyásolási eszközöket ad át ezen feltételek
megváltoztatásához. A szociális munkás csoportvezető, amikor átadja az egyéneket illetve a
csoport környezetét meghatározó feltételek hatékony befolyásolásának eszközeit, hozzájárul a
csoporttagok hatalommal való felruházásához. Ehhez hozzájárulhat még az egyes egyének
belső erőinek növekedése, fejlődése vagy az egész csoport olyan szerveződése, ahol - közös
érdekeiket felismerve - érdekérvényesítő csoporttá alakulhatnak. Miután minden csoport az
elsődleges család korrektív hatását fejti ki, ezért a szociális csoportmunka által képviselt - a
szociális munkás csoportvezető közvetítésén keresztül érvényesülő, de a csoporttal közösen
létrehozott értékrend a csoportot alkotó egyén értékrendjének és életének részévé válhat. Ezt a
folyamatot kell a szociális csoportmunka vezetésére vállalkozó szociális munkásnak
felépítenie. Egymást követő szakaszokban a csoportot végig vezetni ezen az úton.
A szociális csoportmunka posztmodern filozófiai háttere
A szociális csoportmunka posztmodern filozófiai háttere azt jelenti, hogy a csoportvezetőnek
a csoport folyamatában átélhetővé és megérthetővé kell tennie a csoporttagok számára azt,
hogy minden kultúra és ebből következő életforma egyenlő és érvényes. A csoportvezetőnek
elő kell segítenie, hogy a csoportban a másságot, az eltérést az élet természetes jelenségeként
kezeljék, illetve az ettől eltérő, hegemóniára törekvő kultúrákat vagy a többségi életformák
kisebbségekre vonatkozó elítélő jellegét kritikai szemlélettel kezeljék. A csoport tagjait

képessé kell tenni arra, hogy egyediségüket, egyéni (életbeli) alapállásuk értékét felismerjék,
ezt meg tudják őrizni, és olyan módon képviseljék, hogy közben mások hasonló jogait
tiszteletben tartsák. A csoporttagoknak képessé kell válniuk arra, hogy a kultúrák, életformák
viszonylagosságának és egyenrangúságának szemlélete alapján közelítsenek az őket
körülvevő társadalomhoz vagy inkább társadalmakhoz illetve életformákhoz, és ennek
megfelelően új viselkedésmintákkal tudjanak élni és viszonyulni. Ez a megváltozott belső
szemlélet hordozza annak lehetőségét, hogy a csoporttagok új látásmódjuknak megfelelően
átalakítsák a környezetüket.
A középosztályi gondolkodási minták kezelése a csoportban
A szociális csoportmunka értékszemléletének egy fontos eleme annak tudatosítása, hogy a
társadalmi juttatásokat biztosító intézmények - ahogy Cloward és Piven írják - "a klienseket a
juttatásokhoz kapcsolt szakszerű szolgáltatások révén a középosztályi többség nézeteinek
megfelelő politikai részvétel sajátos formáira szocializálják. Mind a szakember, mind a
program a szocializáció eszköze, azaz arra orientálnak, hogy a fennálló politikai
berendezkedés legitim, s hogy a középosztály politikai stílusa a helyénvaló minta." (Cloward-
Piven, 1991, ? o.) A szociális csoportot vezető szociális munkásnak ennek tudatában
törekednie kell arra, hogy az adott csoport sajátos kultúrájának megfelelő eszközökkel,
készségekkel dolgozzon, illetve tiszteletben tartva a csoport tagjainak kulturális sajátosságait.
Lehetséges eszközként felajánlhatja a “középosztályi” megoldásokat, de még rejtett formában
sem ítélheti el azt, ha a csoport ezeket a megoldásokat nem fogadja el. Sokszor találkozunk a
szakirodalomban a "középosztályi gondolkodás” fogalmával, de tartalmának szisztematikus
leírása eddig - ismereteim szerint - még nem történt meg. Ezért itt közreadok egy lehetséges
értelmezést, melyet Ács Mária antropológussal közösen dolgoztunk ki.
Eszerint a középosztályi gondolkodási típus megingathatatlan abban, hogy a saját értékrendje
az egyedül helyes viszonyítási alap, és minden ettől eltérő értékrend devianciának
minősíthető. E magabiztosság hátterében a személyes kiválasztottság érzése húzódik meg, az
a tudat, hogy birtokosa a hatalomnak és a társadalom vezető pozícióinak. Meggyőződése
szerint latin tudásalapú kultúrája az egyetlen érvényes kultúra, az ettől eltérőek "primitívek,
barbárok". Gondolkodása a tudományosságra támaszkodik, elfogadja az objektivitást, mint
szemléleti elvet, ebből eredezteti gondolkodásának érvényességét, és ebből következik
intellektuális jelentőségtudata. Saját értékeit és gondolkodását arroganciával képviseli,
hegemóniára törekszik. Fajgyűlölő, aminek megnyilvánulása a tőle eltérők megsemmisítő
megítélése. Amit képvisel, az a haladás nevében történik, és a haladás csúcspontjának saját
értékrendjét tekinti. Saját értékrendjét akár manipuláció, akár a fejlett kontroll technikák
alkalmazásával igyekszik ráerőszakolni más kultúrákra. Szexista, ami abból következik, hogy
a férfiakat szellemi és fizikai síkon a nők fölé helyezi. Elitista, amennyiben hangsúlyozza
különállását és elkülönülését a többségtől. Az elkülönültség és felette állás helyzetéből
következően paternalisztikus. A nyugati orvoslásról azt állítja, hogy egyenlőséget teremt és
megoldást ad a problémákra A hatalmi pozíciók szempontjából saját helyét a piac, bürokrácia
és média területén jelöli ki.
A leírás nyilvánvalóan általánosító, de jól megragadja a középosztályi gondolkodás
strukturális jellemzőit. Közlését azért tartottam fontosnak, mivel ennek elemei a magyar
közgondolkodásban is megtalálhatók és általános értékviszonyítási mintákként tettenérhetők.
A szociális munkásoknak pedig a gyakorlat során fel kell ismerniük ezeket a mintákat, hogy
harcolhassanak ellenük.
Empowerment – hatalommal való felruházás

Hatalommal való felruházás

A fogalmi meghatározást egyetlen további gondolatkörrel egészítem ki, amely a szociális
csoportmunka központi kérdése, ez pedig a hatalommal való felruházás (empowerment).
Értelmezésem szerint minden szociális csoportmunka lényege a hatalommal való felruházás
folyamatának kezelése. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a szociális munkás célja, hogy a
csoportban lévő egyéneket (legyenek akár kliensek vagy feladatcsoportok tagjai) eljuttassa a
teljes életük meghatározására vonatkozó kompetencia érzéséig, és átadjon minden olyan
lényegi információt, tudást, készséget, ami ehhez szükséges. Jelenti ez továbbá, hogy a
csoport egészének működése során a szociális munkás átadja a lehetséges és követendő
együttműködési mintákat, megismerteti a tagokkal a csoport által alkalmazható
érdekérvényesítési eszközöket és technikákat, illetve felelős támogatást ad ezek
kipróbálásának és készségszintű begyakorlásának fázisában.
5) Néhány csoportjelenség, amelyben kifejeződik a hatalom kezelésének a módja
Rejtett tanterv szociológiai leírása és csoportra vonatkozó értelmezése
pozicionális hatalom
értelmezés hatalma
segítő hatalmi helyzete

A hatalmat mozgató erő az érdek - főként a gazdasági érdek. A csoporthelyzetben a hatalmat
mozgató erő az értékek, szemléletek érvényesítése. Az értékeket meghatározó elit
pszichológiai rokonsága abból származik, hogy származásuk, neveltetésük, karrierjük és
kapcsolataik megközelítően azonosak.
Egyetlen érdek se tudja akaratát vagy feltételeit más érdek képviselőire rákényszeríteni. Az
érdekek egymásutánban, egymást váltva érvényesülhetnek. Egyik se éri el egészében a célját,
de mindegyik részesül bizonyos mértékben az eredményből. Az “erők egyensúlya” a
valóságban, ami az egyik ember felöl tiszteletreméltó egyensúlyi helyzetnek látszik, az a
másik ember felől méltánytalan túlsúly lehet11.
Paternalizmus a csoportvezetésben
A páciens ép, felnőtt, belátásra képes énje (Freud) és a terápiás szerződés.
kérdezés hatalma
a módszer hatalma
csoporttag szempontjából a hatalom
a csoporttagoknál lévő hatalom
döntések a csoportban (megfigyelő részvétele, új tag felvétele, )
Kérdező viszony – filozófia
Képesítések által szerzett hatalom – szakértői hatalom
Döntés hatalma
11
C.Wright Mills: Az uralkodó elit 268. Old.
A problémák pszichologizálása, mint hatalom
A korlátozott kompetencia hatalma
Szervezet által átruházott hatalom
Magánszféra – csoportszervezés
Kapcsolati tőke a hatalom szempontjából
Információ hatalma
Értékszemlélet hatalmi megnyilvánulásai
Minősítés hatalma –
Kontextus hatalma (amiben elhelyezzük a mondanivalónkat)
Verbális kifejezőkészség hatalma
A csend hatalma
A figyelmen kívül hagyás, mint hatalmi eszköz
Elvárások hatalma (csoporttagok, csoportvezető)
Nevetés hatalma
A megerősítés hatalma
Egyensúly teremtő hatalom technikái a csoportban
Férfi-nő szemlélete
Szocializáció – minták követése
Értékpreferenciák – megengedések, elvárások
Adatvédelem, adatok kezelése a csoportban
Önmeghatározás szabadsága
Acting-out értelmezése: lélektani kilépés, meghátrálás a helyzet elől. A kilépés lehet kritika a
vezetővel, terapeutával kapcsolatban.
A csoport-pszichoterápia alapja a terápiás interakció. A Moreno által kidolgozott

pszichodráma módszer lényege a kreatív spontaneitás elve, a csoport minden tagjának
akadálytalan részvétele a dramatikus alkotásban és a cselekvési katarzisban. Moreno elmélete

ellentétes volt Freudéval – aki a belső világ introspekcióját és ennek verbalizációját egy
aszimmetrikus kapcsolatban tartotta a pszichoterápia alapvető módjának, és a cselekvést, az
acting out-ot a kezelés helyzetében ellenállásnak minősítette a pszichoterápiás folyamattal
szemben. Freud szemlélő emberével, aki a “Sinn” megértésére (belátás) törekszik, Moreno
dramatikusan cselekvő embere áll szemben.
Hatalommal való bánásra kényszerítő eszközök

 Értékek képviselete
 adatvédelem,
 jogi felelősség,
 kártérítés
Nyelvhasználat hatalmi aspektusai (kisebbségi nyelvezetet értő, sértő megfogalmazások)
7) Statisztika, amely segít önmagunk elhelyezésében
Ha a világ lakosságát az arányok megtartásával kivetítenénk egy 100 fős falura, akkor az így
alakulna:
A lakosok közül
57 ázsiai lenne,
21 európai,
14 amerikai (észak és dél)
8 afrikai
52 nő lenne,
48 férfi
70 színes bőrű lenne,

30 fehér
70 nem keresztény, és
30 keresztény lenne
89 heteroszexuális lenne
11 homoszexuális lenne
A világ vagyonának 59 %-át 6-an birtokolnák, mind a hatan az Egyesült Államokban élnének
80-an élnének létminimum alatt
70-en nem tudnának olvasni
50-en éheznének
1 haldokolna; 1 újszülött lenne
1 (igen, csak egy!) rendelkezne felsőfokú végzettséggel
1-nek lenne számítógépe
Ha ma reggel egészségesen ébredtél, akkor áldottabb vagy, mint az az egymillió ember, akik
nem élik túl ezt a hetet!
Ha sohasem élted át a háború borzalmát, a fogság magányát, a kínzás fájdalmát, vagy az
éhezés reménytelenséget ... akkor boldogabb vagy, mint 500 millió ember a világon!
Ha templomba járhatsz anélkül, hogy ezért üldöznek, zaklatnak, letartóztatnak, megkínoznak,
vagy kivégeznek, akkor áldottabb vagy, mint 3 milliárd ember a világon!
Ha van otthon ennivalód, több váltás ruhád, tető a fejed fölött, és egy ágyad, akkor
gazdagabb vagy, mint az emberek 75 %-a a világon!
Ha van bankszámlád, pénz a zsebedben, és több tányér közül választhatsz, ha otthon
ebédelsz, akkor a világ leggazdagabb 8%-nak a része vagy!
Ha a szüleid élnek és még nem váltak el, akkor ritka szerencsés vagy, mert ez nagyon
keveseknek adatik meg!
Ha elolvastad ezt a levelet, akkor kétszeresen is áldott vagy: egyrészt, mert valaki gondolt
Rád, amikor elküldte ezt a levelet, másrészt, mert 2 milliárd ember a világon egyáltalán nem
tud olvasni.

Németh László: A politikai korrektség és a csoport folyamatai

MACSOPE konferencia, 2001. november 17.
A szocioterapeutának meg kell értenie az elmélet szintjén az adott társadalmat, kultúrát,

szubkutúrát, családot és etnikai csoportokat, annak érdekében, hogy a csoportot el
tudja helyezni annak szociális környezetében.
Szocializáció elmélete
A szocializáció kérdésköre olyan problématartományt jelent, amelyben számos, az emberrel

foglalkozó tudomány érintett. Egyenlőre a fogalom interdiszciplinaritása csomópontként
szerepel az egyes tudományterületek találkozásánál. A különböző tudományterületek abban
egyetértenek, hogy a szocializáció során a biológiai lény meghatározott kulturális - társadalmi
lénnyé válik. A szocializáció a szabályozás komplex folyamata, amelyben kifejlődik, sajátos
formát és tartalmat nyer a gyermek morális, kognitív és érzelmi tudata. Wurzbacher12
felbontja a szocializáció fogalmát három területre: szocializáció, enkulturáció és
perszonalizáció. A szocializáció alatt azt érti, hogy a társadalmilag kontrollált viselkedésmód
elsajátítása történik. Az enkulturáció a társadalmi hagyományok, értékek megtanulását és
alkalmazási képességét, kultúra-hordozóvá válást jelent. A perszonalizáció pedig a szociális
és kulturális képességek kibontakoztatását, a társadalom és kultúra tényezőinek aktív
alakítását. Egy másik megközelítésben Frey13 szocializációs folyamatokról beszél és e
folyamatokkal kapcsolatban felállít három tételt. 1. A szocializációs folyamatok nem
korlátozódnak se meghatározott életszakaszokra, se még intézményesen meghatározott
időszakokra; 2. szocializációs folyamatok mindenféle fajú és nagyságú szociális rendszerben
végbemennek; 3. a szocializációs folyamatok közvetlenül a szociális rendszer tagjainak
rendszerspecifikus interakcióira vonatkoznak. A szociális munka szempontjából a
pszichológiai szocializációs elméletek mellett a legfontosabb komplex megértő elméletnek
Bernstein14 elméletét tartom.
Bernstein a szocializációt úgy határozza meg, hogy az egy fejlődési folyamat, amely révén
kialakul a az ember kulturális identitása. Egyben reakció, amelyeket az ilyen identitás kivált
belőle. A szocializációban a biológiai lény meghatározott kulturális lénnyé válik.
Szocializáció a szabályozás komplex folyamata, amelyben kifejlődik, sajátos formát és
tartalmat nyer a gyermek morális, kognitív és érzelmi tudata. A szocializáció felkelti a
gyermek érzékét a társadalom különböző elrendezési szintjei iránt, amelyek azokon a
szerepeken keresztül válnak megfoghatóvá, amely betöltését a gyermektől elvárják. A
szocializáció az ember biztonságának megteremtésére szolgáló folyamat. A folyamat
megszűri az ember lehetőségeit, részben az által, hogy idővel megteremti egy adott
társadalom berendezkedésének elkerülhetetlenség érzetét, részben a lehetséges változtatások
körének korlátozásán keresztül.
Bernstein a szocializáció leglényegesebb közvetítőinek a modern társadalmakban a családot;
az egykorúak csoportját; az iskolát és a munkát határozza meg. Állítása szerint a társadalom
12
Wurzbacher, G.: Sozialisation - Enkulturation - Personanalisation In: Der Mensch als soziales und personales
wesen Ferdinand Enke V. Stuttgart, 1968
13
Frey, H.P: Theorie der Sozialisation. Ferdinand Enke V. Stuttgart, 1968
14
Bernstein, Basil: Nyelvi szocializáció és oktathatóság (In: Társadalom és nyelv Gondolat, 1975. 393-435 old.)

különböző elrendezései ezeken a közvetítőkön keresztül és ezek egymáshoz való viszonyán
keresztül manifesztálódik.
Az iskolai és kulturális szocializációra épülő tőkefajták elemzése
A társadalmi osztályok lényege, hogy különböző tudatossági fokon igyekeznek

fenntartani ill. befolyásolni reprodukciójukat. Az osztályok közötti hierarchiát nagymértékben
az határozza meg, hogy mennyire ismerik a társadalmi előnyöket alkotó értékrendszer elemeit
és mint, osztálynak milyen lehetőségük és eszközük van ezek befolyásolására. Bourdieu 15
megközelítésében az osztályok lehetőségeit alapvetően két tőke fajta határozza meg: a
kulturális és gazdasági tőke, valamint az ezekhez kapcsolódó reprodukciós stratégiák. Ezek a
következők: termékenységi, örökösödési, nevelési, megelőző, gazdasági, társadalmi
beruházás, házassági, ideológiai stratégiák. Az osztály, család reprodukciós módja a
reprodukciós stratégiák sajátos kombinációja. A befektetések attól függnek, hogy az egyes
osztályoknak milyen tényleges hatalmuk van azon intézményesített mechanizmusok felett,
amelyek reprodukciós eszközként is működhetnek, ill. mennyire lesznek képesek
reprodukálni vagyonukat, társadalmi helyzetüket. Ettől függ különböző piacokon való
befektetés iránti hajlandóságuk struktúrája. A vagyon és a reprodukciós eszközök rendszere
közötti viszony bármilyen változása, valamint a profit-esély rendszerének ezzel párhuzamos
átalakulása tendenciaszerűen maga után vonja a beruházási stratégiák rendszerének
átstrukturálását. A birtokolt tőkefajták más tőkefajtákra történő átváltása minősíti az egyes
osztályokat. A kulturális és társadalmi tőkével rendelkező osztályoknak lehetőségük van
rálátni a társadalomban zajló folyamatokra, s ennek megfelelően befolyásolni azok alakulását
ill. a szándék hiányában alternatív megoldások kialakítására és választására. Így kerülnek
ezek az osztályok értékmeghatározó helyzetbe, amit áttételes közvetítőkön keresztül (pl.
iskola) fogadtatnak el a többi osztállyal, vonatkoztatási értékrendként.
A társadalmi struktúrában való elhelyezkedést lényegileg befolyásoló két (rejtett)

tényezőről fejtem ki a továbbiakban gondolataim Bourdieu-t és Basil Bernstein-t követve. Az
egyik az iskola által szabályozott társadalmi helyzet, míg a másik az iskolai teljesítményt
meghatározó családi, nyelvi szocializáció.
Az iskola szerepének megértéséhez vissza kell tekinteni az iskola funkcióváltásának
időszakára. A hagyományos öröklődéshez kapcsolódó osztályhelyzetet, az ipari társadalom
megjelenése késztette más reprodukciós stratégiák választására. Az ipari társadalom
átalakította a gazdasági mezőt hierarchizált pozíciók kialakításával. Ebben bürokratizálta az
intézményesített tekintélyátadást és elvont kritériummal hozta összefüggésbe (iskolai
diploma). A gazdasági mező struktúrájának és a profit elsajátításának változó módja - többek
között - abban fejeződik ki, hogy a szelekció és vállalati előléptetés egyre inkább az iskolai
címeken és az iskolai kooptáláson nyugszik. A gazdasági tőkének szükségszerűen kulturális
tőkével kell párosulnia a sikeres osztály reprodukcióhoz. Ennek intézményesített, legitimitást
adó formája, az iskola. Az iskola átveszi a családtól a reprodukció szempontjából történő
kiválasztást, vagyis az egykorú és egyazon társadalmi csoportból az iskola dönti el, kik
reprodukálják az osztályt. A társadalmi értékrendet meghatározó osztályok, az iskolával
kölcsönösen együttműködve, kialakítják azt a mechanizmust, amiben az iskola értékelési
rendszere megegyezik, a meghatározó osztályok értékrendjével. Ideologikusán minden
osztálynak egyenlő esélye van az iskolai érvényesülésre, de a rejtett értékelési rendszer
(osztályozás) mögöttes sajátosságainak ismerete határozza meg az iskolai eredményességet. A
mögöttes rendszer kulcsa a családi szocializációban van. Az iskola áttételesen valósítja meg -
15
Bourdieu, P.: A társadalmi egyenlotlenségek újratermelodése (Gondolat, 1978)

a társadalom mindenkori értékmeghatárózói által rábízott - ideológiák közvetítését. Ezek
lehetnek direkt politikai vagy immanens össztársadalmi érdekek közvetítései. Mindenképpen
a tudáshoz való ideologikus viszonyban rejtett marad a legitimáló funkció tudatosítása.
A családi szocializáció alapvetően meghatározza az iskolai teljesítményt és a belőle
fakadó társadalmi előnyrendszer elérhetőségét. Az áttétel szelekciós pontja a családi
szocializációból adódó egyéni beállítódás és nyelvhasználat. A szocializáció egy olyan
komplex folyamat, amely révén kialakul a kulturális identitás és a hozzá tartozó viselkedési
válaszok, miközben elnyeri formáját és tartalmát a morális, kognitív és érzelmi tudat. A
szocializáció az ember biztonságának megteremtésére szolgáló folyamat. A folyamat
megszűri az ember lehetőségeit, részben azáltal, hogy idővel megteremti egy adott
társadalom berendezkedésének elkerülhetetlenség érzetét, részben a lehetséges választások
körének korlátozásán keresztül. A szocializáció leglényegesebb közvetítői a modern
társadalmakban: a család, az egykorúak csoportja, az iskola és a munka. A társadalom
különböző elrendezései ezeken a közvetítőkön keresztül és ezek egymáshoz való viszonyán
keresztül manifesztálódik. A családi szocializáció kontextusai a következők Bernstein elmélet
alapján.
1. Szabályozó (kontroll) kontextus - a tekintélyviszonyok, az erkölcsi rend szabályait
közvetítik. 2. Képzési kontextus - a tárgyak és személyek objektív természetéről szóló
ismeretekre és készségekre vonatkozó beállítódások kialakítása. 3. Képzelet vagy újítás
kontextusa - bátorítás mértéke kísérletezésre, újraalkotásra. 4. Interperszonális kontextus -
kommunikáción belüli tudatosítása, figyelembevétele a mások és saját maga érzelmi
állapotainak A négy kontextus nyelvi realizációja kidolgozott beszédváltozatok használatát
jelentik, ezért a kommunikáció mélystruktúráját individualizált szerepeken alapuló,
kontextustól független, univerzális jelentéseket realizáló kidolgozott kódok alkotják. A
szocializáltság egyik - leghangsúlyosabb - megjelenési formája a nyelvhasználat. A nyelv
olyan szabálysor, amellyel minden beszédkódnak összhangban kell lennie és ez kultúra függő
tartalommal és kifejeződési formával bír. Különböző beszédformák vagy kódok
szimbolizálják a társadalmi viszony jellegét, szabályozzák a beszédkölcsönhatások
természetét és fontossági sorrendet és viszonyrendszert teremtenek a beszélők számára. A
gondolkodási és nyelvi szocializáció alapján tagolódik a társadalom. Ezzel szabályozva egyes
osztályokhoz tartozó egyedek hozzáférési lehetőségét magához a tudáshoz - a tudás elosztása
alapján. Biztosítva vagy megvonva annak lehetőségét, hogy "megérthető" a világ, és
kialakítva az elszigetelődés és összetartozás élményét társadalmi osztályokon belül. Ezeknek
a viszonyulásoknak nyelvileg leképződő formái vannak, amelyeket Bernstein két kategóriába
sorol. Az univerzális, kidolgozott kódokat használó és a partikuláris korlátozott kódokat
használó nyelvi szerkezet. A kódok szabják meg a nyelv kontextuális használatát, a
leglényegesebb szocializációs helyzetekben, s így szabályozzák, hogy milyen fontossági
sorrendeket és viszonyokat sajátít el a szocializált személy.
A "kisebbségi csoportok" fogalma lényeges szerepet játszik mind az egyenlőtlenségek, mind a
szegénység megvilágításában. Az egyenlőtelenségeknek, és kivált a forrásokhoz való
egyenlőtlen hozzájutás feltételezik, hogy társadalmilag kijelöltetnek nemcsak egyének, hanem
társadalmi csoportok is, amelyek nem jutnak hozzá bizonyos járandóságokhoz, vagy nem
kapnak esélyt bizonyos fajta, illetve nagyságú jövedelem elérésére, vagy bizonyos fajta,
illetve nagyságú vagyon felhalmozására. A csoportok léte nemcsak azt jelenti, hogy egyes
egyéneket tartósan hozzárendelnek meghatározott típusú vagy szintű forrásokhoz. A
csoportok komplex funkciókhoz jutottak, és meghatározott viszonyrendszerben állnak a
társadalom egészével. E viszonyok nemcsak a társadalom gazdasági osztálystruktúráját,
hanem alapvető értékrendjét is tükrözik és fenntartják. Részben ezzel függ össze az, hogy
miért helyénvaló a "strukturálódás" fogalma. Az osztályok léte és szocializációs mintái
kondicionálja a forrásrendszerek alakulására és hatókörére vonatkozó döntéseket, s ez

utóbbiak, a hozzájutás kontrollja révén, kondicionálják a kisebbségi csoportok azonosítását és
alakulását.
Hatalommal való bánásra kényszerítő eszközök

• Értékek képviselete
• adatvédelem,
• jogi felelősség,
• kártérítés
Szavak erőterei – a politikai korrektség a csoporton belül

A csoportkultúra erővonalai a politikai korrektség szempontjából
A politikai korrektség (PC) nyelvezete a csoportban
A csoportot meghatározó értékrendek, ezek konfliktusai és feloldásuk a csoportmunkában
A csoporton belüli politikai korrektség és a csoportvezető felelőssége
Lélektanilag elmaszatolt értékhelyzetek
A politikailag korrekt csoportvezetői alapállás vállalásának nehézségei a csoportvezetésben
A megértés és a politikai korrektség képviseletének ütköző szempontjai a csoportvezetésben
Politikailag korrekt-e a pszichológia nyelvezete?
A csoportok felelőssége a társadalmi tolerancia növekedésében
Hogyan érhető el a politikai korrektség a csoportvezetés eszközeivel a csoportmunkában?
Politikai korrektség a segítő kapcsolatokban.
A politikai korrektség
A politikai korrektség az 1960-as években Amerikában meggyökeresedett közelítésmód,

melynek lényege, hogy a szóbeli közlésekben, illetve cselekvésekben egy adott (általában
kisebbségi helyzetben lévő) csoport önmaga azonosításra használt fogalmait, elgondolásait
figyelembe vevő és azt elismerő módon nyilatkozik egy érintett személy. A politikai
korrektség megköveteli, hogy a helyzetek alakításában, illetve megfogalmazásokban ne
jelenjenek meg a többségi gondolkodást jellemző sablonos (előítéletes) megközelítések; olyan
megnyilatkozások, amelyek egy egyént valamely csoporthoz való tartozása alapján
minősítenek (és nem a konkrét cselekedetei alapján); olyan szemléletmódot
elfogadhatatlannak tart, amely a kultúrákat hierarchiába rendezi el; amely a férfiakat és nőket
megkülönbözteti, nemhez való tartozásuk alapján. A politikailag korrekt szemléletmódot
kisebbségközpontúság, és multikulturális szemlélet jellemzi. A politikai korrektség mára egy
vitatott fogalommá vált, mert különvált a politikailag korrekt nyelvhasználat (amely
elvárásként teljesül már a nyilvános megszólalások esetében) és a politikailag korrektségnek
megfelelő viszonyulás (amely nem teljesül vagy kifinomult erőszaktechnikákkal
helyettesítődik). Az ellentmondás ellenére, egy csoportvezető nem mondhat le arról, hogy a
politikai korrektségnek megfelelő nyelvhasználatot és cselekvésbeli viszonyulást képviselje.
Előadásomban példákkal próbálom láthatóvá tenni a politikailag korrekt és politikailag nem
korrekt viszonyulás és nyelvhasználat jellemzőit - az értékalapú és lélektani megközelítés
egységének képviseletével.

Németh László: A segítő kommunikáció – a kérdezés
A gyógyító, segítő és a tiszta emberi kapcsolatot ugyanaz az alaphelyzet határozza meg. A

másik felé közelítő szándék. Annak elérése, hogy a velem megélt kapcsolatban a másik
autonómiája és azonosságtudata növekedjék. Ennek elérése a segítő alaphelyzet-teremtő,
beállító szerepében kell megnyilvánulnia. A segítő a másikra bízza önmaga helyzetének,
érzéseinek, értékeinek definiálását és minősítés nélkül elfogadja.
A professzionális segítő kapcsolat alapkérdése, hogy viszonyulásában milyen szimbolikus
tartalmakat hordoz. A segítő helyzetben (akár egyéni vagy csoportos) érték és
normaközvetítőként le kell mondani a társadalomban általánosan elfogadott modellről,
amelyben hierarchikus-kijelentő viszony a meghatározó. Helyette a kérdező alapviszonyulást
kell elfoglalni.
A hierarchikus-kijelentő viszony jellemzője, hogy formálisan vagy informálisan deklarált
helyzetek vagy tényezők alapján az egyik embert a másikat meghatározó helyzetbe hozza.
Ebből következően az egyik kijelentéseket tesz (amelyek minden esetben minősítést
hordoznak, mert értékmentes kijelentések nincsenek) és a másik választási lehetősége ebben
az esetben, hogy elfogadja vagy a kijelentésekkel szembe állít saját kijelentéseket. Ennek
következménye lesz, hogy vagy alárendelődik a másiknak vagy dominancia-harc indul meg
közöttük helyes, érvényes kijelentés definiálásáért.
A kérdező alapviszonyulás alapvetően a másikra figyelő, a másik számára definiálást biztosító
helyzet. Amennyiben kérdéssel fordulok a másik felé, ő határozhatja meg önmaga helyzetét.
Felvetődhet a kérdés, miért értékes ez a viszonyulás? Abban az esetben, ha mindenki önmaga
definiálhatja magát, értékeit, helyzetét, akkor az egymásra figyelő, megértő viszonyulás
alakul ki. Erre való törekvéssel elkerülhető a másik minősítése és a minősítésből adódó
elvárás és az ettől való eltérés feszültsége, konfliktusa. Azzal, hogy lemond valaki a helyzet
meghatározásáról, abba a helyzetbe hozza magát, hogy egy elszegényedett (mert egy
viszonyítási rendszer leszűkített) világából egy sokszínű, mások gazdagságát megélni képes
aktív világba kerül. Önmagunk leszűkítésének felszabadítása adja következményként a belső
szabadság élményét és a más emberek (megítélésmentes) befogadását, rácsodálkozását, tehát
a világ színességének, gazdagságának megélését. Ez az az alaphelyzet, ami gyógyító, segítő
és tiszta.
Ennek elérése egyrészt adódik a helyzetek meghatározásának lemondásából, másrészt. Hogy
képes legyen a segítő kérdezőként viszonyulni a másikhoz. A segítő kérdéseinek minősége ott
jön létre , ha irányuk a másik megszólításához, emberi lényegéhez, méltóságához
kapcsolódik.
Professzionálisan ott válik segítővé – ez az alapviszonyulás és minőség – ha a segítő kérdéseit
azokra a pontokra teszi fel, ahol a másik újra rendezheti, új minőségben képes a kérdések által
megközelíteni meglévő élményeit, tapasztalatait. Az újrarendezés abból adódik, hogy a segítő
nem meghatározni, hanem megérteni akarja a másikat és a kívülálló, szemlélő által feltehető
kérdések újszerűsége és természetesen látásmódjának más típusú értelmezése adja ezt a
lehetőséget. A kérdezettet ez készteti új minőségű belső rendezésre.
Amikor valaki önmagára vonatkozó értelmezéseit rendezi, de kívülről kapott szempontok
alapján, akkor saját autonómiája növekszik. A kérdező csak stimulálója a belső rendezésnek
és autonómia erősítő pont. A kérdező újra és újra megélhetővé teszi a kérdezett számára, hogy
saját felelős helyzetében határozza meg magát illetve dönt magára vonatkozóan.
Segítőként ezt az emberi alapviszonyulást adva mintaként, olyan értékrendet tudunk
létrehozni, amelyben a másikat elgyengítő stigmatizáció helyett a másikban értéket látó,

ezáltal önmaga egyediségét is megélni képes, a világhoz való (belső) viszonyt aktívan alakító
egyedek határozzák meg önmagukat.
Amennyiben a segítő ezt az alapviszonyulást csoportban, közösségben adja mintaként, akkor
olyan értékrendet tud létrehozni, amelyben a másikat elgyengítő stigmatizáció helyett a
másikban értéket látó, ezáltal önmaga egyediségét megélni képes, a világhoz való (belső)
viszonyt aktívan alakító egyedek határozzák meg önmagukat. A csoporton/közösségen belüli
ilyen tisztázott értékrend kialakítása a segítő elsődleges feladata. Utána annak a folyamatos
tapasztalásnak a biztosítása, hogy különböző élethelyzet(eket modelláló
csoportban/közösségben) begyakorolhatóvá, megszilárdíthatóvá válik ennek a működése és az
egyéni viszonyulás alapját is képezheti. Tehát nem egy elvről van szó, hanem egy realizált,
interiorizált alapviszonyulás kialakításáról. Ennek ösztönzője a segítő, de létrehozni,
fenntartani, működtetni csak autonóm egyedek képesek - közösen. A csoporton/közösségen
belüli ilyen tapasztalat kinek-kinek beépül egyedi értékeibe, személyiségébe és ezáltal
környezetére is hatást gyakorló, értékmeghatározó szerepet is visz. Igy lehet stigmatizált
kliens szerepből értékmeghatározó autonóm egyeddé válni.

Hász Erzsébet: Az Első Művészetterápiás Világkongresszus I.
Hász Erzsébet: A művészetterápia a felsőoktatásban I.

A művészetterápia egyike azoknak a régi-új szakterületeknek, amelyek a 19. században

megkezdődött és a 20. században igencsak fölgyorsult folyamatnak, a professzionalizációnak
a részét képezik. Régi ez a szakterület, hiszen a művészetek és a gyógyítás kapcsolata már-
már követhetetlen ősi nyomokra vezeti vissza a kutatót, ugyanakkor új is, mert a modern
felsőoktatási és az ennek megfelelő szakmai rendszerbe való beilleszkedés több-kevesebb
zökkenővel világszerte ezekben a jelenlegi évtizedekben zajlik.
Minden új képzés számos interdiszciplináris elemet tartalmaz, hiszen az új szakmák a

meglévők továbbfejlődéséből, a fejlődéssel együtt járó differenciálódási folyamat
következményeként jönnek létre. Az interdiszciplinaritás elkerülhetetlen ugyan, mégis éppen
ez az egyik tényező, amely a “klasszikus” szakmák képviselőit a pionírokkal olykor
szembeállíthatja.
Az új, még el nem ismert szakmákhoz gyakran kapcsolódik a pontos tárgyi és hatásköri
meghatározottság hiánya, ezzel összefüggésben a személyi feltételek, jogosítványi kérdések
tisztázatlansága s ezzel a sarlatánság, kuruzslás, kontármunka veszélye, a szakmák
hierarchiájában fellépő presztízsprobléma, kényes határmeghúzási kérdések fölmerülése. Ez
azonban korántsem csak a modernitásban föllépő jelenség.
Az orvosképzés a jogászokéval és a teológusokéval egyike a legrégibb felsőoktatási
szakképzéseknek, mégsem mentesült története folyamán sem a képzést alkotó tudományokkal
kapcsolatos problémák alól (például a fiziológia létrejötte és bekerülése az oktatásba), sem a
jogosítványi és egyéb vitás kérdések tisztázási kötelezettsége alól (például a sebészet,
fogorvoslás önállóságának, illetve a medicinán belüli, a belgyógyászattal stb. egyenjogú
részterületté nyilvánításának története, a pszichiátria szakmai története).
A pszichológia a 20. században új és rendkívül erőteljesen fejlődő diszciplínaként mutatkozott
be, elfoglalva a teológia és a filozófia birodalmából jelentős területeket, s komoly
presztízsharcokat vívott meg igen sikeresen, mire nemcsak elfogadott, hanem társadalmilag
magasan értékelt tudománnyá és szakmává vált, majd gyors differenciálódási folyamat vette
kezdetét, mely a pszichológián belül ma is tart. A pszichológia tudományának “ősatyái”
orvosok voltak, akik filozófusok módján átfogó jellegű magyarázatba ágyazták az emberi
lélekről szóló tanaikat (olyan elődökről véve példát, mint Arisztotelész vagy éppen Kant, akik
filozófusként alkották meg sok egyéb közt a lélekről szóló műveiket), s abban is igencsak
hasonlítottak a filozófusokra, ahogyan egymáshoz viszonyítva ellentétes véleményüket
kifejtették egy-egy kardinális kérdésben: természetesnek tekinthető tehát, hogy a pszichológia
önállósulásának egyik mérföldköve a medicinával érintkező terület lett, a pszichoterápia.
Ez a konfliktus sem tekinthető azonban merő újdonságnak, valamint a megoldása sem jelenti
a további, hasonló konfliktusok keletkezésének a megelőzését.
A mindenkori gyógyító évezredekig azonos volt a pappal, majd az orvosnak, mint bizonyos
nem papi, gyógyításra oktató tudományok ismerőjének, meg kellett vívnia harcát, hogy a
gyógyítás profanizálásának becsületet szerezzen, ami nem volt könnyű mindaddig, amíg a
természettudományok viharos fejlődése a 19. században meg nem indult, s alighogy ez
bekövetkezett, az orvosi szakterületek közül a professzionalizálódás tekintetében az egyik
legproblematikusabb szakmai téren, a pszichiátriában máris föllépett az új hódító, a
pszichológia, részt igényelve a gyógyításból is. A ma uralkodó természettudományos
egzaktságra törekvés igénye a pszichológiát is áthatja, miáltal diagnosztikai és terápiás

jelentősége egyaránt megnövekedett. A pszichiáter szakorvos és a klinikai szakpszichológus
közti válaszvonalat ily módon ma már elsősorban a farmakoterápia alkotja. Eközben azonban
a pszichoterápiás tevékenységet kiegészítő egyéb terápiás tevékenységek is megindultak a
szakmásodás, önállósodás útján, minek következtében most a pszichológia is átkerült a
tegnapi hódító szerepéből mára a “klasszikus” szakmát és annak jogosítványait védő
szerepkörbe.
De nemcsak a legmagasabb presztízsű, egyetemi végzettséghez kötött szakmai területeken
történt differenciálódás és mentek végbe vertikális irányú folyamatok egy-egy szakterület
szakmáinak hierarchikus rendszerében. Az egészségügyi szakmák körében nagy múltra tekint
vissza egyebek közt az ápolóé vagy a bábáé. Hosszú volt az út odáig, hogy például
ápolástanból doktorálni lehessen, vagy hogy elképzelhetetlen legyen a nem szakképzett
munkaerő a kis falvak gravid esetei mellett éppúgy, mint a nagyvárosokban. Mint a magas
presztízsű tudományterületek és az ezeknek megfelelő szakmák esetében, itt is bekövetkezett
a differenciálódás: a szakápolás terén nem lehet például egy sebészeti vagy intenzív
belgyógyászati, illetve egy pszichiátriai munkaterület ápolási szakembereit veszélyhelyzetek
kialakulása nélkül egymás helyébe léptetni.
A pszichiátria történetében számos példát találunk nemcsak a professzionalizálódás
jellegzetes problémaköreire, mint az előbb említett határkérdés, hanem sok esetben a
hierarchia bizonyos elmosódását eredményező jelenségek felmerülésére is. Ennek
következtében ezen az orvosi szakterületen nem ritka az önsegítő betegcsoportot vezető
páciens vagy egykori páciens, továbbá az ember szociális életének bármely területét
képviselő, nem egészségügyi szakmájú, de segítő, a gyógyítást és ápolást kiegészítő
tevékenységet végző munkaerő, illetve olyan orvosok és ápolók, akik személyes érdeklődési
területüknek, kedvtelésüknek megfelelően, választott kiegészítő tevékenységet
végeztek/végeznek a megszokott értelemben vett gyógyító, illetve ápoló munkájuk mellett.
Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a gyógyításnak a már ismert gyógyeljárások mellett mindig
újabb és újabb módszerekkel lehet bővülnie, kiegészülnie, esetenként pedig az is megtörténik,
hogy egy-egy új eljárás hatékonysága mellett valamely régebbié eltörpül, a régi gyógymód
elavul, és így a helyébe újabb kerül.
Megint más megvilágításban ez a folyamat a gyógyítás fogalmának egyszerű kitágításaként is
felfogható: bizonyos emberi tevékenységeket, amelyeket már régóta ismer, gyakorol az ember
a szociális életének legkülönfélébb területein, pusztán “beemelünk” a gyógyítás területére,
mert fölismerjük, hogy eredeti funkciója mellett a gyógyítást is jól kiegészítheti, támogathatja,
elősegítheti. Ez esetben nem beszélhetünk új gyógymódról, hanem inkább új szemléletről,
amely a meglévő tevékenységi módozatokat a gyógyítás fényében látja meg, és ezzel e
tevékenységi módozatok gyógyításra alkalmas tulajdonságait kiemeli, előtérbe állítja. Ez
azonban legföljebb az egyes tevékenységi módozatok terápiás alkalmazásának legelső
fázisaira lehet érvényes, mert a későbbiekben az eredetileg közismert társadalmi tevékenység
módosul, mégpedig éppen a terápiás hatékonyság irányában. Ez azonban csak akkor
következik be, amikor már ezeken a területeken új segítő szakmák tanult képviselői
működnek. A folyamat elején mindig a heurisztikus fölfedezők, a jól ismertben a lényeges
újat meglátó ötletgazdák állnak.
Ez történt a 19. század (és az előző századok) jómódú előkelőségeinek soraiból kikerülő,
olykor saját kastélyaikba zártan élő páciensekkel, akik megmenekülhettek az akkor ismert, az
elmebetegségek gyógyítására szolgáló eljárások többségétől, és helyette muzsikával, festéssel,
írással és nem utolsó sorban a kezelő személyzettel történő beszélgetésekkel próbálták
gyógyítani őket, bár a verbális és nonverbális pszichoterápiáról akkor még senki nem beszélt.
Ez történik napjainkban, amikor a játék éppúgy gyógyeljárásnak is számíthat, mint a mozgás
vagy a bibliai jelenetek dramatizált előadása, hasonlóképpen a népi mesterségek elemeinek

gyakorlása vagy éppen a művészi jellegű tevékenységek, illetve a műélvezet, az esztétikai
befogadói tevékenység.
A professzionalizálódás ezeken a területeken is erőteljesen érezteti hatását. A teljesség igénye
nélkül, kizárólag a művészeti terápiákra koncentrálva terjedelmi okokból azon belül is egyet
kiválasztva, az alábbiakban némi betekintést kívánunk nyújtani a művészetterápiás gyakorlati
munkavégzés és a szakemberképzés mai állapotaiba.
Példaként induljunk ki egyik internetes tájékozódási kísérletünkből. A történeti
folyamatoknak megfelelően, amelyek során a gyakorlat mindig megelőzi a rendszeres
szakmai képzés kialakulását, először ahhoz kerestünk információt, hogy a gyakorlatban
milyen területeken milyen szakképzettségű munkaerőt foglalkoztatnak a művészeti terápiák
közül az irodalmi műveket (vagy bármilyen terápiás célú szöveget) alkalmazó biblioterápia
területén. Az Internet Ovid: Citation display 77 tanulságokban bővelkedő választ adott,
melyet az alábbiakban foglalunk össze.
Az egyik válasz felsorolja, hogy a szerző tudomása szerint hány területen alkalmazzák a
biblioterápiát: “Bibliotherapy has been used for generations by professionals in medicine,
psychology, counseling, social work, and education.” (Calhoun, G. Jr: Enhancing self-
perception through bibliotherapy. In: Adolescence. 22(88):939-43, 1987 Winter.) Tehát a
szerző szerint a medicina, a pszichológia, a tanácsadás, a szociális munka és az oktatás
szakemberei közül kerül ki az alkalmazók köre. Egy másik válasz hasonlóképpen átfogó
kijelentése kiegészíti a fentieket: “Bibliotherapy ... has a long history in the library science
literature.” Ez a szerző tehát a biblioterápia alapvető alkalmazási területeként, illetve
alapvetően illetékes tudományaként a könyvtárat, könyvtártudományt jelöli meg (Anstett, R.
E.: Bibliotherapy: an adjunct to care of patients with problems of living. In: Journal of Family
Practice. 17(5):845-53, 1983 Nov). A harmadik összefoglalás az alkalmazók köréről így szól:
“Bibliotherapy ... is practiced by a variety of professionals including librarians,
psychoanalysts, educators, and behavioral scientists. Patrons, outpatients, inpatients,
students, clients and parishioners are some of the participants in bibliotherapy sessions.
Bibliotherapy can be divided into two divisions, psychotherapeutic and educational.” Itt
tehát a könyvtárosok állnak az első helyen, de orvos és pszichológus helyett a
pszichoanalitikusokat emeli ki, továbbá az oktatókat általában, annak megfelelően, hogy a
biblioterápia két fő módozatának a pszichoterápiás és az oktatási jellegű biblioterápiát tartja.
A magatartástudományok képviselői szintén a biblioterápiát alkalmazók körébe tartoznak a
szerző szerint. A biblioterápiás csoport résztvevői között megemlíti a büntetésvégrehajtás és
egyéb területek rehabilitációs tevékenységi körében dolgozó nevelőket vagy pártfogókat, a
hospitalizált vagy ambuláns pácienseken és az egyetemi hallgatókon kívül az egyházak
képviselőit.
A következőkben majd kissé részletesebben is beletekintünk a 77 cikk összefoglaló anyagába,
mert az így keletkező kép nemcsak a fentiek tekintetében lesz differenciáltabb, hanem a
pszichiáter szakorvos, klinikai pszichológus, lelkész, könyvtáros, tanár, szociális munkás és
egyéb fent említett hivatások képviselői mellett más területek szakembereit is mint a
biblioterápiát saját szakterületükön sikeresen alkalmazókat tünteti föl.

Hász Erzsébet: A művészetterápia a felsőoktatásban II.

Az eddigiekben föltett összetett kérdésünk a következő: a művészeti terápiák mai gyakorlata

milyen történeti előzményeken alapul, jelenleg milyen alapfoglalkozású személyek végzik
világszerte és milyen területeken, végül pedig mi a művészeti terápiák alkalmazásának mint
születőfélben levő új szakmá(k)nak a helyzete különböző országok szakemberképzésében a
felsőoktatásban. A történeti áttekintésre tett dióhéjnyi kísérletünk után most vetünk egy
pillantást az alapfoglalkozások skálájára: milyen szakmák képviselői gyakorolják a
biblioterápiát Európában és a tengerentúlon ma, amikor a szakképzés e téren még nem
teljesen kiépített és ennek megfelelően felsőoktatási integrációja sem történhetett még meg
kielégítően.
Amint az a példaként választott egyik internetes vizsgálódásból nagy vonalakban már eddig is
kiderült, számos különböző hivatás képviselői gyakorolják jelenleg a biblioterápiát, akik a
vallásos lelkigondozás, medicina, pszichológia, tanácsadás, szociális munka, oktatás, nevelés
és – utoljára, de nem utolsó-, hanem inkább elsősorban – a könyvtárügy területén dolgoznak.
Lássuk most ennek tanulságokkal szolgáló részleteit!
A klinikai alkalmazás tapasztalatairól szól a vizsgált válaszok egyharmada. Az alkalmazók
köre ezekben az esetekben pszichiáter szakorvos (egy esetben pszichoanalitikus
szakképzettséggel – itt a biblioterápia pszichiátriai páciens gyermekek álomanalízisével
egybekötötten jelenik meg) és klinikai szakpszichológus.
A biblioterápia a pszichiátriai és gyermekgyógyászati szakápolók tevékenységében is
évtizedek óta jelen van, erről informál a vizsgált cikkanyagban 8 válasz. A pszichoszociális
szakápoló mentálhigiénés szolgáltatási körébe tartozik az egyik cikk szerint a biblioterápiás
tevékenység, mint az orvos, illetve pszichológus által végzett pszichoterápiát hatékonyan
segítő, kiegészítő módszer, amelynél rendkívül fontos, hogy a biblioterápiát végző személy,
tehát ez esetben a pszichoszociális szakápoló, tevékenységét “teljesen családiasan” fejtse ki
(Goldstein, SV: You are what you read. The use of bibliotherapy to facilitate psychotherapy.
Journal of Psychosocial Nursing and Mental Health Services. 28(9):6–10, 1990 Sep).
A pediátriában, hosszú hospitalizációjú gyermekek különböző szomatikus kezeléseinek
kiegészítéseként pszichológusok felügyeletével szülők vagy más önkéntesek alkalmazzák a
biblioterápiát két cikk tanúsága szerint.
A gyermekek pszichiátriai osztályon történő kezelésében és ambuláns pszichoterápiájának
kiegészítéseként pszichiáter, illetve pszichológus által vagy team-munkában
közreműködésével végzik a biblioterápiát: 12 cikk.
A szülésznők és a védőnők tevékenységét is hatékonyan kiegészíti a biblioterápia, erről
informál két válasz (Journal of Nurse-Midwifery. 37(2):91–5, 1992 March és Maternal-Child
Nursing Journal, 19(2):135–42. 1990 Summer).
A szomatikus betegségek kezelésében, jelesül az onkológia területén kerül alkalmazásra a
vizsgált cikkanyagban egy japán példa szerint a biblioterápia, együtt a zeneterápiával és a
képzőművészeti terápiával (Japanese Journal of Cancer and Chemotherapy, 22 Suppl 1:22–5,
1995 Apr). Az alkalmazók pszichológus szakemberek. Onkológiai és kardiológiai betegségek
megelőzésére alkalmazzák Angliában a biblioterápiát egy válasz szerint mind egyéni, mind
csoportos formában (Behaviour Research and Therapy, 29(1):17–31, 1991; Univ. of London,
Dept. of Psych.) Az onkológiai betegek rehabilitációjában alkalmazott biblioterápia a témája
egy osztrák cikknek. (Gruber, F. O.: Rehabilitation in der Onkologie. Acta Medica Austriaca,
Suppl., 6:354–7, 1979)

A geriátria mint a biblioterápia klasszikusnak mondható alkalmazási területe ebben a
cikkgyűjteményben is repezentálódik. Az alkalmazók köre két szakcikk szerint nem-
professzionális egyének, valamint az ápoltak maguk (Univ. of South Florida, Fort Myers,
Washington Univ., St. Louis, Miss., Dept. of Psych.).
Az önsegélyző betegcsoportok is alkalmazzák a biblioterápiát: például anonim alkoholisták,
túlsúlyos személyek, depressziósok.
A self help books program is önsegítő biblioterápiás módszer: a rendes könyvárusi, illetve
bármilyen kereskedelmi forgalomban elérhető könyvek sorozata rövid olvasmányok által lelki
segítségnyújtást ígér olvasóinak, közvetítő szakember nélkül.
A fentiek szerint egy és ugyanazon név, tehát ‘biblioterápia’ alatt nagyon sokféle eljárást kell
értenünk, amelyeket a ‘gyógyító-segítő céllal alkalmazott szöveg befogadása’ mindegyikre
érvényes alapdefiníció szerint tekintünk át, mivel a magasan kvalifikált szakemberek által és a
közvetítő szakember nélkül, önsegítő módon végzett biblioterápiás programok között húzódó
mezőnyben sok tekintetben jelentős különbségeknek kell lenniük, például a terápiás cél
kitűzésében vagy a szöveg-befogadást követő feldolgozást és annak értékelését illetően. A
világszerte széles körben elterjedt és rohamosan tovább hódító, tehát jelentősége szerint
vizsgálandó módszer, az önsegítő könyvek olvasása (self help books) tendenciaszerűen
öszszekapcsolható a ‘minimal contact’ eljárás terjedésével, amelynél a minimális kontaktus,
azaz a csekély mértékű kapcsolat éppen a páciens és terapeuta viszonyára vonatkozik.
A pedagógia területén alkalmazzák a biblioterápiát a cikkgyűjteményben három esetben.
Az indikáció kettőnél: dyslexia.
Az egyikben az alkalmazók a 7–10 éves tanulók szülei, otthoni környezetben (Washington
State University, Dept. of Psych., a parent-administered behavioral reading program).
A másikban olvasási programokat készítenek az egyetemisták számára, mivel a helyi
felmérés szerint (Univ. of Texas at Tyler, Dept. of Social Services) a hallgatók több mint fele
küzd olvasási nehézségekkel.
A harmadik cikk tanúsága szerint alkalmas eszköz a biblioterápia a pedagógus kezében a
különböző kulturális szokásokkal rendelkező gyermekek oktatási problémáinak megoldásában
is, valamint a szociális nehézségekkel küzdő gyermekek oktatásában. Az alkalmazó ekkor
maga a pedagógus.
A szociális munka részeként értelmezi a biblioterápiát e szakterület egyik legnagyobb
szaktekintélye, Pardeck, J. T., három cikkében. A szociális munkás az ajánlható könyveket
olyan listáról választja, amely felvilágosítással szolgál arról, hogy egyes familiáris vagy
egyéb konfliktusok esetében milyen olvasmányok ajánlhatók a különböző életkori
csoportokba tartozó gyermekeknek. Az alkalmazó szakemberek köre itt: szociális munkások.
A telefonos lelkisegély szolgáltatási körébe is beletartozik a biblioterápia egy válasz szerint.
Az alkalmazók köre ez esetben a counseling (tanácsadó) szakemberekből kerül ki.
A mentálhigiéné és a tömegkommunikáció kapcsolatában a biblioterápiát számos
mentálhigiénés program részeként alkalmazzák (aktív problémamegoldás emocionális
kérdésekben, dohányzásról való leszokást elősegítő televíziós programok stb.). Az
alkalmazók köre ezekben az esetekben pszichológus, mentálhigiénés szakember és
tömegkommunikációs szakember csapatmunkában.
Az Interneten keresztül egyéni alkalmazásra készült programok és audiovizuális eszközök
programjai fordulnak elő a biblioterápiában a vizsgált cikkgyűjtemény alapján a következő
területeken: fóbiák, pánik, depresszió, bulimia, obezitás, alkoholproblémák, nikotin-abúzus,
szívinfarktus stb. A programokat készítő szakemberek azonosak az előző csoportban
említettekkel, a módszer itt is az önsegítés.
“Információs terápia” névvel illetik, és a biblioterápia aleseteként tárgyalják az eljárást,
amelynek során a páciens, kliens terápiás tematikájú olvasnivalót kap a kezelőszemélyzet
valamely tagjától (szociális munkás, szakápoló, mentálhigiénés szolgáltató, pszichológus,

orvos), amelyben informálják betegségéről, az életmódja egészségkárosító tényezőiről, a
kórházból hazabocsátása utáni önkezelés módszereiről és az ezekre vonatkozó
oktatóprogramokról, a betegjogokról.
Ilyen összetett tehát a kép a gyakorlatban: tucatnyi szakma képviselői alkalmazzák a
biblioterápiát, továbbá a páciensek, kliensek önmaguk, valamint egyéb nem-professzionális
segítők (szülők, önkéntesek) túlnyomórészt szakmai közreműködéssel, végezetül az
önmagukat betegnek többnyire nem tartó, de az önsegítő könyvek olvasását és a
tömegkommunikációban elérhető audiovizuális segítő programok alkalmazását hasznosnak
ítélő magánszemélyek. Az utóbbi esetekben a szakmai mozzanat a programkészítésre
korlátozódik.
Terjedelmi okok miatt a fentiekhez hasonlóan elemzett példák mellőzésével csupán
általánosságban jegyezzük meg, hogy a képzőművészeti terápiák világában a szakmai
gyakorlati kép a fentiekhez hasonlóan összetett, ezzel szemben a zeneterápia terén a
professzionalizáltság előrehaladottabb. A zeneterápiát alkalmazók szakmai köre
alapképzettségük tekintetében ugyan szintén sokszínű, de az erre épülő zeneterápiás szakmai
képzettség nagy hányadban jellemzi a zeneterapeutaként működőket. Mivel az USA
művészetterápiás intézményrendszerében a pszichodráma is helyet foglal, határesetként
tekinthetjük ezt a nevezetes módszert is a művészetterápiák egyikének, s egyúttal mind a
gyakorlati szakmai helyzet, mind a differenciáltan kialakított, magas színvonalú és a világ
minden részében azonos feltételekkel működő képzési rendszer tekintetében a legfejlettebb
állapotot mutató művészetterápiás ágazatnak.
A következő részben a művészetterápiák közül eddig kiemelten tárgyalt biblioterápia mellett
a zeneterápia és a különböző egyéb, elsősorban képzőművészeti terápiák felsőoktatási
helyzetét tekintjük át nemzetközi, majd magyar viszonylatban. Módszerünk ugyanaz lesz,
mint a biblioterápia jelenlegi szakmai gyakorlati képének vázolásakor: számos konkrét példa,
egyetemi és főiskolai oktatóprogram áttekintésével nyújtott információkra alapozott
következtetések levonása. Befejezésül arra fogunk kitérni, hogy a művészetterápiák
világának, professzionalizálódási problémáinak, oktatási integrációs törekvéseinek áttekintése
milyen további feladatok kitűzését vonja maga után az európai uniós országok oktatási
rendszerét és a szakmai képzések fejlesztését illetően.

Hász Erzsébet: A művészetterápia a felsőoktatásban III.

Zeneterápia
A művészetek számos ágának megfelelően oszthatók fel a művészeti terápiák is. A zene, tánc,
színház, képzőművészet, szépirodalom számos terápiás formának adott kiindulópontot,
gazdagítva a gyógyítás, a segítő, szociális és kulturális munkaterületek és az oktatás
eszköztárát. Sok tekintetben azonban máig megoldatlan szakmai, szakképzési, felsőoktatási
kérdések egész sora vetődött ezzel föl: ki, mikor, hol, milyen feltételek mellett végezhet
zeneterápiás, táncterápiás, biblioterápiás stb. tevékenységet. Miután nagy vonalakban
áttekintettük a biblioterápia példáján a művészetterápiás szakemberképzés elméleti és
gyakorlati kérdéseit, most vetünk egy-egy pillantást más művészeti terápiás ágazatok
felsőoktatási képzési formáira, amelyet a klasszikusnak számító és a felsőoktatás minden
szintjére kiterjedő, világszerte nagy elterjedtségnek örvendő zeneterápiával kezdjük.
Az USA államaiban a zeneterápiás képzés

kiterjed mind a BA, mind az MA szintekre (baccalaureate degree, master’s degree – a magyar
főiskolai és egyetemi diplomát adó fokozatoknak felelnek meg). A zeneterapeuták képzése a
felsőoktatás rendszerébe integrált (kivételt képez a doktori fokozat problémaköre), szakmai
presztízsük magas, elhelyezkedési lehetőségeik széles körűek, munkafeltételeiket országos
szervezetük biztosítja. A NAMT (National Association for Music Therapy), a zeneterapeuták
1950-ben alapított országos szervezetének közlése szerint 1996-ban az Államok hatvanhárom
főiskoláján, illetve egyetemén tartottak számon zeneterápiás képzéseket, amelyek BA, illetve
MA diplomát adtak. Ezek közül egyet röviden ismertetünk az alábbiakban.
Zeneterápia mint fôiskolai alapképzési fôszak: Berklee College of Music (USA)
A jelentkezőktől kreativitást, zenei jártasságot, problémamegoldó és megfigyelőképességet,
továbbá segítőkészséget várnak el, valamint hajlamot a nonverbális kommunikációra.
A zeneterapeuta végzettséget vonzóvá teszi a leendő hallgatók számára annak felsorolása,
hogy sokféle területen tudnak majd elhelyezkedni, nemcsak a pszichiátriai klinikai, hanem az
iskolai és számos egyéb lehetőséget is részletezve (például rehabilitation specialists,
recreation therapists, activity directors, expressive arts therapists stb.).
A képzés főiskolai főszak (college, major), tehát a felsőoktatási alapképzési kínálatban foglal
helyet, BA fokozatot ad. A vonzó elméleti szaktárgyak sorát speciális kurzusok (például
anatómia, fiziológia, a Kodály-módszer ismertetése, bevezetés a zenei üzletbe stb.) és
gyakorlatok (ötrészes gyakorlat a főiskolán, amelynek során konkurens zeneterápiás
módszerekkel ismerkednek és szakmai terepgyakorlat) egészítik ki. A zeneterápia főszak
mellé különösen ajánlottan fölvehető a zenetanítás főszak (dual major option). A szimpla
főszak négy, a dupla főszak öt év alatt végezhető el. A végzett zeneterapeuták bekerülnek az
országos zeneterapeuta-regisztrációs rendszerbe, amelyet a NAMT tart nyilván.
A NAMT ugyan nem veszi figyelembe a zeneterapeuták általa felügyelt szakmai
rendszerében a zeneterápia témájú doktorátust, mégis közli, hogy egyes egyetemeken van
lehetőség más, de kapcsolódó területre vonatkozó doktoriskolai programba illesztve
zeneterápiából disszertációt írni.

Európában a zeneterapeuták képzési helyzete
sokkal bonyolultabb, országonként jelentős eltérést mutat mind a diplomák szintje, mind a
zeneterápiás oktatási rendszer összehangolt kiépítettsége tekintetében, továbbá a szakmai
szervezettséget és a munkaerő-piaci lehetőségeket illetően is. Az alapvető különbség,
összevetve az USA zeneterápiás oktatási rendszerével, abban mutatkozik, hogy a képzések
jelentős részben nem alap-, hanem továbbképzések. Ennek megfelelően differenciált a kép a
szakmai alapképzettség szerint is.
A német Fritz Perls Institut (FPI Fortbildung/ Weiterbildung – Europäische Akademie für
psychosoziale Gesundheit) zeneterápia-oktatási gyakorlatában figyelemre méltó a
különbségtevés az orvosi/pszichológusi alapképzettséggel rendelkezők képzése és a
pedagógiai/ szociálpedagógiai/zenetudományi végzettséggel/minimum 3 éves pedagógiai
vagy szociális szakmára képesítő szakfőiskolai képzettséggel rendelkezők képzése között. Az
előbbit pszichoterápiás továbbképzésnek, az utóbbit klinikai vagy szocioterápiás
továbbképzésnek nevezik. A zeneterápiás képzési formák pontos megnevezése ezek alapján:
integratív zene-pszichoterápia (orvosok, pszichológusok), klinikai zeneterápia (pedagógusok,
szociálpedagógusok, zenetudományi diplomások stb.). A felvételi követelmények közé
tartozik a fent nevezett diplomák mellett mindkét képzés esetében egyéves szakmai gyakorlat
a klinikai, pedagógiai vagy szociális munkaterületen. A továbbképzés 4 és 5 éves.
A müncheni Freies Musikzentrum igen nagy számban ajánlja felnőtteknek és gyermekeknek a
legkülönfélébb zenei programjait, s ezek sorába iktatja azokat az egy hétvégés zeneterápiás
továbbképzéseket, amelyek a már végzett zeneterapeuták szakmai fejlődését segítik elő. A
szemináriumokat a “Deutsches Berufsverband der Musiktherapeuten” (DBVMT, a Német
Zeneterapeuták Szakmai Egyesülete) és a “Deutsche Gesellschaft für Musiktherapie”
(DGMT, Német Zeneterápia Társaság) elismerik és tagjaiknak ajánlják.
Az osztrák zeneterápia-oktatás egyik bástyája a bécsi Zeneakadémia (Hochschule für Musik
und darstellende Kunst in Wien). A zeneterápia stúdium felvételi anyaga itt vázlatosan a
következő: spontán gyakorlatok a hanggal, mozgással és hangszerrel történő kifejező- és
kommunikációs képesség vizsgálatára; megadott kép, szöveg, hangulat zenei lefordítása
valamely szabadon választott hangszer nyelvére; zongorán 3 darab eljátszása különböző
stílusterületekről (barokk, romantika, modern stb. – a megkívánt játékszínvonalat is körülírja
a felvételi ismertető); hasonlóan részletezett követelmények egy vagy két fúvós hangszeren,
továbbá gitáron; éneklés saját hangszeres kísérettel, lapról olvasás; összhangzattan (írásbeli);
hallásteszt. A képzés hároméves, a tantárgyak mindvégig a pszichiátriától és egyéb orvosi
ismeretektől a terápiás zeneismeretekig terjedő spektrumban foglalnak helyet, az elméleti
oktatás mellett jelentős gyakorlatot is biztosítva a hallgatóknak. 1996-os adat szerint (Pieter
van den Berk, Research Report European Music Therapy Register, Subcommittee
Registration and Ethics European Music Therapy Committee) a hároméves képzés
abszolválása után kötelezően négy év, illetve 3200 óra gyakorlat végzése következik (ez a
legmagasabbak közé tartozik a nemzetközi követelményi rendszerben, ugyanis a 2-3 év
gyakorlat felel meg az átlagnak).
Az olasz “Scuola Europea di Musicoterapia” (“European Musicotherapy School”, E. S. M.,
székhely: Senigallia) programja két fő irányt jelöl ki, a zeneterápia szerepének
megformálását, fejlesztését az oktatásban és a gyógyításban. A felvétel előfeltétele főiskolai
vagy egyetemi diploma. A négyéves képzés követelményeinek abszolválásával a végzős
hallgatók diplomás zeneterapeuták lesznek. A következő szakterületek képezik a tananyagot:
zeneterápia, neuropszichológia, pszichopatológia, pszichológia, zenepedagógia és
kutatásmódszertan, pedagógia. A tandíj közel kétmillió líra évente.
Az európai zeneterápia-oktatás egészét áttekinteni ehelyütt nem áll módunkban, ezért csak a
doktori képzés terén elért eredményekre korlátozzuk az ismertetést két példa erejéig.

Zeneterápia doktori képzés 1.: Universität Hamburg (Németország)
Elöljáróban megemlítjük, hogy ezen az egyetemen a zeneterápiás képzésnek nagy
hagyománya van; Hamburg városa adott helyet a 8. zeneterápiás világkongresszusnak,
amelyet az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO támogatott. A doktori képzés
mellett ajánlanak egy hároméves, munka mellett elvégezhető, “Diplom-Musiktherapeut”
végzettséget adó képzést, és egy kiegészítő zeneterápia-stúdiumot gyógypedagógia szakos
hallgatók számára, amely szintén hároméves, az így elnyerhető végzettség pedig a
gyógypedagógiai diplomát egészíti ki (musiktherapeutische Zusatzqualifikation). Az ezekkel
együtt meghirdetett szupervízió-továbbképzés több művészeti terápiás ágazat mellett a
zeneterápiára is vonat-kozik.
A hamburgi egyetem Zeneterápia Intézetében (Institut für Musiktherapie) 2000-ben
meghirdetett doktori képzésének előfeltételeként megjelölt egyetemi végzettség a szakok
szerinti megoszlást tekintve a zeneművészet, a zenetanítás és a zenetudomány területén
helyezkedik el, speciálisan a zeneterápia-stúdium mint előfeltétel a felsorolásban nem
szerepel. (Lásd: http://www.rrz.uni-hamburg.de/musikmed/istudium.htm) Az elnyerhető
doktori cím sem hordozza nevében a zeneterápiát: “doctor scientiae musicae”, azaz
zenetudományi doktorátus.
Zeneterápia doktori képzés 2.: Aalborg University (Dánia)
A zeneterápia PhD program célja olyan kutatók képzése, akik hatékony klinikai, elméleti,
terápiás és zenei tudással rendelkezve biztosítanak egy genuin zeneesztétikai dimenziót a
pszichoterápia-központú zeneterápia-kutatásban. A program meghirdetőinek fogalmazása,
“area of music therapy science”, arra vall, hogy az önálló zeneterápia doktoriskolát a
zeneterápia mint egy új tudományterület művelése céljából szervezték.
A program két fő területe a következő: egyrészt a zeneterápia elméleteinek és módszereinek
leírása, elemzése, magyarázása, értékelése, másrészt a metodológia és az empirikus klinikai
terület összekapcsolása. A doktoriskola munkáját, különösen az empirikus területet illetően, a
master’s degree (egyetemi diploma) követelményeinek teljesítéséhez szükséges
szakdolgozatok anyagára építik, tehát ennek a zeneterápia doktori programnak a bázisát
részben a szintén zeneterápia tematikájú aalborgi egyetemi stúdium képezi. A felvételnél a
legnagyobb előnyt az jelenti, ha a jelentkező az Aalborgi Egyetem zeneterápia szakán szerzett
MA diplomát. Ugyanakkor hangsúlyozzák a program nemzetköziségét, mivel a világon
elsőként léptek színre speciálisan zeneterápia tematikájú doktoriskolai programmal, tehát
joggal számíthatnak széles körű érdeklődésre. Létszám: 4-5 fő/év, közte minimum 1 dán és 1
skandináv hallgató. A képzés angol nyelvű, az oktatásban az aalborgin kívül több dán, ezen
kívül brit, holland, német, norvég, finn, amerikai egyetemek, klinikák, kutatóintézetek is
képviseltetik magukat. A program speciális empirikus kutatómunkája az Aalborgi Egyetem és
az Aalborgi Pszichiátriai Kórház közös projektjének keretében létrehozott Zeneterápiás
Klinikán zajlik.

Hász Erzsébet: A művészetterápia a felsőoktatásban IV.

Képzőművészet
Az egyszerűnek tűnő képzőművészeti terápiák címszó némi magyarázatra szorul, mint

megannyi szakmai név a művészetterápiák világában. Ennek az oka a művészetterápiák gyors
differenciálódásával együttjáró átmeneti fejlődési állapot. Összehasonlítva a “képzőművészet-
terápia” és “képzőművészet-terapeuta”, továbbá a “képzőművészet-terápia elmélete” és a
“képzőművészet-terapeuta képzés” elvileg ésszerű összefüggéseket például a “kémia
tantárgy” és “kémiatanár” valóságos összefüggéssel, amelynek az egyértelműségéhez a
“kémia tudomány” és a “kémiatanár-képzés” világos meghatározottsága nélkülözhetetlenül
hozzátartozik, látható, hogy a még kiforratlan szakmaiság miképpen teszi a valóságban
bonyolulttá az analógiásan elgondolt, s így követhetőnek tűnő helyzetet.
Fogalom-meghatározások
A különféle művészeti terápiás formák közül talán csak a tánc- és a zeneterápia elnevezése
nem szorul első megközelítésben különösebb magyarázatra. A legtöbb ember első hallásra
elfogadja, mert azonnal kialakul az elméjében valamilyen kép arról, hogy mit is fedhetnek
ezek a szóöszszetételek, még akkor is, ha saját szakmai területe messze esik mind a
művészetektől, mind pedig a gyógyítástól, illetve segítő munkától. Ahhoz sem kell elmélyült
ismeret, hogy a táncterápia és a mozgásterápiák közti különbségről fogalmat alkosson
magának az érdeklődő, hiszen világos, mi a különbség az általában vett mozgás és a tánc közt.
Hasonlóan egyszerűnek tűnik ugyan például a drámaterápia is, de ha egy pillantást vetünk a
pszichodráma valamint a bibliodráma elnevezésekre, máris zavarbaejtő többértelműséggel
találjuk szemben magunkat. Az e szakterületen nem járatosak számára a különbségek nem
nyilvánvalóak: a drámaterápia a színjátszás terápiás lehetőségeire épít, klasszikus
művészetterápiás műfaj, a pszichodráma ezzel szemben a dráma mint a líra és az epika
melletti irodalmi műnem szöveghez kötöttsége helyett a színjátszás technikáját teszi meg a
terápiás tevékenység kiindulópontjául, a bibliodráma pedig – a drámapedagógiához
hasonlóan – nem terápiás, hanem pedagógiai forma, elsősorban a hittanoktatás hatékony
kiegészítője. A félreérthető elnevezések illusztris példája: a bibliodráma gyakran kerül a
közgondolkodásban a biblioterápia skatulyájába (vagy fordítva), holott az előbbiben a
‘biblio’ előtag ténylegesen a Bibliára, míg az utóbbiban csupán általánosságban a könyvekre
utal.
A képzőművészeti terápiák az “ahány művészeti ág, annyi művészetterápiás forma”
gondolatmenet alapján logikusnak tűnő elnevezés, a szakirodalomban azonban nagyon ritkán
használatos. Magyarul és sok más nyelven is a művészet elsősorban képzőművészetet jelent,
ebből következően a művészetterápia elnevezés hallatán a legtöbben először a képzőművészeti
jellegű terápiákra gondolnak, anélkül persze, hogy ezt az elnevezést tudatosan próbálnák a
művészetterápiás nómenklatúra dzsungelében elhelyezni, hiszen közelebbi ismeretek nélkül
nem sejthető, hogy mi szólhat az ésszerű név ellen. Ezek az okok a következők: történetileg
az egyik legrégibb művészetterápiás forma a képzőművészeti, de a kezdetektől máig a praxis
szinte kizárólag a képzőművészetek aktív terápiás megközelítéséből áll, tehát a mindenkori
páciens, kliens rajzol, fest, formáz stb. Összehasonlítva a zeneterápiával, ahol nemcsak a
muzsikálás mint aktív, hanem a zenehallgatás mint receptív formáció is a nagyrabecsült
lehetőségek közé tartozik, a képzőművészeti alkotások befogadására alapozott, receptív
terápiás tevékenység elenyésző jelentőségű vagy éppenséggel ismeretlen, az aktív formáció

ezzel szemben a lehető legnagyobb közkedveltségnek örvend. Kreatív terápia címszó alatt is
a legtöbben elsősorban aktív képzőművészeti terápiás tevékenységet értenek, bár a határok itt
meglehetősen elmosódottak, hiszen több művészeti ág (színház, zene, tánc stb.) mellett
például a népi kismesterségek gyakorlását is sokszor ideértik, s nem ritkán éppen ezért a
kreatív terápia és a szocioterápia is érintkező területekké válnak (a népi kismesterségek
terápiás gyakoroltatása nálunk többnyire a “foglalkoztató terapeuta” vagy a
“szocioterapeuta” hatáskörébe tartozik).
Aktív/receptív egyensúly
Általánosságban is elmondható, hogy az aktív/receptív megkülönböztetésnek ugyan
mindegyik művészetterápiás alakzatban van értelme, de a kettő közti egyensúly, vagy a
mérleg nyelvét valamelyik felé elbillentő túlsúly mindegyik esetben újra és újra
megállapítandó. A biblioterápia például mint olvasásterápia – v.ö. ném. ‘Lesetherapie’ –
elsősorban receptív jellegű, de, ha a kreatív írás, illetve az amerikai ‘poetry therapy’ (mintegy
annyi mint ‘versírás-terápia’) nem önálló terápiás formációk, hanem a biblioterápia aktív
módozatának tekintendők, akkor az aktív/receptív egyensúly valósul meg ezen a
művészetterápiás szakterületen. Konkrétan a képzőművészeti terápiák területén tapasztalható
aktív túlsúly a kreatív terápiával történő azonosítást vonta maga után.
Mindezek a problémák természetesen megjelennek a művészetterápiás képzésekben is. A
biblioterápia oktatásában, minthogy az említett írásterápiákat nem minden esetben tekintik
az előbbi alkotórészének, erős hangsúlyok jutnak a biblioterápiás csoportbeszélgetés
vezetésének mesterségére, s kevés a jelentősége annak, hogy vajon a hallgató tud-e verset
vagy novellát írni, szépen előadni, ezzel szemben a zeneterápia oktatásában mindig egyenlő
mértékben fontos a leendő zeneterapeuta zeneesztétikai és pszichoterápiás képzése, valamint
hangszeres és énekes tudása, reproduktív és improvizáló képessége. A képzőművészeti
terápiák oktatásában pedig az a helyzet, hogy mindenkor nagy jelentőséget tulajdonítanak a
leendő terapeuta manuális készségének (például rajzoljon jól, sajátítson el számos festő- és
formázó technikát stb.), de alig esik szó olyasmiről, hogy miképpen is lehetne egy receptív
képzőművészeti terápiás csoportot vezetni, mondjuk egy viszonylag eredményesen
fénymásolható Dürer-metszetet tekintve a csoportbeszélgetés kiindulópontjaként.
A kreatív terápiák és a képzőművészeti terápiák érintkezése, átfedése következtében a képzés
is gyakran tartalmazza a kettő összekapcsolódó elemeit, a kreativitás széles értelmezése pedig
a szocioterápia legkülönbözőbb elemeinek a megjelenését eredményezi a képzőművészeti
terápiás oktatásban, illetve abban az oktatási rendszer-egységben, ahol a képzőművészeti
terápiás oktatás megjelenik. Míg például a zeneterápia leggyakrabban zeneakadémiák oktatási
kínálatában jelentkezik, a pszichodráma a saját, független oktatási rendszerében működik
(amelyben a teljes képzés nyolc évig tart), a képzőművészeti terápiák oktatásában jelen
vannak a legkülönbözőbb intézményes kapcsolódások és az önálló intézményesség is.
Az előzőekben, minthogy a zeneterápia oktatására egyetlen intézményes kapcsolat, a
zeneművészeti a jellemző, a zeneterápiás képzéseket aszerint csoportosítva hoztunk konkrét
példákat, hogy a képzés a felsőoktatás milyen szintjén helyezkedik el (posztgraduális képzés,
főiskolai, egyetemi diploma, doktorálás), ezúttal pedig abból indulunk ki, hogy milyen
kapcsolódási pontok jellemzőek az adott képzőművészeti terápiás képzésre, vagy esetleg a
teljes oktatási intézmény kizárólag képzőművészeti terápiák oktatásával foglalkozik. (A
képzések szintjei egyébiránt a képzések összességét tekintve itt is kitöltik a teljes felsőoktatási
spektrumot a diplomát nem adó továbbképzésektől a doktorálásig. A földrajzi szempontú
különbözőségekre itt most külön nem térhetünk ki, de az alábbi példák földrajzi vonatkozásai
erről is adnak néhány információt.)

Képzőművészeti terápiák oktatása
Képzőművészeti terápiák oktatása a szociális munka, szociális menedzsment, tanítóképzés,
egészségvédelem, ápolástan, rehabilitáció oktatásával intézményes összefüggésben –
Hogeschool Nijmegen (Hollandia) (forrásmunka: Loon, Carel van – Biemans, Johan: Institute
of higher professional education Nijmegen: health care, rehabilitation, social work,
management and teacher education in one institute. General brochure 1995).
A “hogeschool”-ban oktatott egészségügyi szakmák sora jól érzékelteti, milyen helyet foglal
el a szakmáját itt elsajátító és ezután egészségügyi intézményben gyakorló művészeti
terapeuta az egészségügyi szakmai hierarchiában: diplomás ápoló (ném. ‘Gesundheitspflege
und medizinische Hilfsberufe’, ang. ‘health care and rehabilitation’), de ez alatt is szakmák
sorát kell érteni: betegápoló (Krankenpflege = nursing), szociális nővér (sozialpflegerische
Dienste = public health care nursing), fogászati higiénikus (Mundhygieniker = dental
hygienist), sebészeti és altatási asszisztens (Operations- und Anesthäsie-Assistent = surgical
and anaesthetics assistant), radiológiai asszisztens, logopédus, dietetikus, fizioterapeuta,
szociálpedagógiai segítő (sozialpädagogische Hilfe = social-educational care).
A kétnyelvű brosúra komplex művészetterápiás képzési ajánlatát németül kreatív Therapie,
angolul arts therapy gyanánt nevezi meg. A képzőművészet itt a következő négy tárgy
komplexitásában jelenik meg: dráma, vizuális művészetek, zene, tánc. A hallgatót felvételekor
megkérdezik: a másodévtől kezdve a négy főtárgy közül melyik irányába kíván majd
orientálódni, a felvételi követelmények azonban minimálisak (összehasonlítva például az
előzőekben ismertetett bécsi zeneterápiás képzés felvételi követelményeivel, itt mindössze
egy hangszer alapfokú ismerete szükséges a zene főtárgy választásához). A tánc főtárgynál
pedig nincs semmiféle előképzettségi kívánalom, csupán egészségügyi alkalmassági vizsgálat.
Az első év a választás jegyében telik, másodévtől a legtöbb órát a választott irányban kell
fölvenni, de mindvégig foglalkozni kell a másik három iránnyal is, a képzés tehát valóban
komplex, nem speciálisan zene-, tánc- stb. terapeutákat képeznek, hanem olyan
művészetterapeutákat, akik egy irányban jobban képzettek, mint a másik háromban. A
végzősök diplomájukat a következő területeken érvényesíthetik: pszichiátriai kórházak,
klinikák, gyermekápolási intézmények, epilepszia-centrumok, regionális nappali krízis-
centrumok és mentálhigiénés intézmények, szellemi fogyatékosok otthonai, kisegítő iskolák,
rehabilitációs intézmények.

Hász Erzsébet: A művészetterápia a felsőoktatásban V.

Képzőművészet II.
Képzőművészeti terápiák oktatása

A New York állambeli Tarrytown város Marymount College nevű főiskolája, “an independent
liberal arts college, in the Catholic tradition”, többek közt hivatásának tekinti a hallgatók
nevelését a gyorsan fejlődő technológiai társadalomban való felelősségteljes részvételre, s
ehhez számos speciális szakot és programot ajánl. Az 1993-94-es tanévre kiadott
kurzuskatalógusában két helyen is találkozunk az “art therapy” címszóval: az “art” és a
“psychology” tanszékeknél. “Art”, azaz “művészet” név alatt a következő alapképzési
főiskolai szakok találhatók: studio art (művészképzés), art history (művészettörténet), interior
design (lakberendezés, illetve belsőépítészet), art education (művészeti oktatás).
A sor végén helyezkedik el az “Art Therapy Program”, amely az előbb említett “Studio Art”
főszakhoz kapcsolható, tehát a képzőművészeti terapeutaképzés egyik lehetséges első lépcsője
itt a művészképzés. Ez a program ugyanis a pszichológia tanszék kínálatában is megtalálható:
a másik lehetséges út tehát a pszichológia főszakok valamelyikén való részvétel mellett a
képzőművészet-terápiás program fölvétele. A tantárgyak mindkét esetben ugyanazok. A
képzés előkészítő jellegű, mégpedig az ezen a főiskolán egyébként nem szereplő art therapy
főszakhoz ajánlva. Ebből máris adódik a következtetés, hogy más felsőoktatási
intézményekben nyilván gyakran fordul elő a szakok kínálatában a képzőművészeti terápiát
oktató “major”, azaz főszak. Az előkészítő tananyaga négy művészeti és négy pszichológiai
tárgyból, valamint egy képzőművészeti terápiás gyakorlatból áll.
Amint az a bevezető ismertetőből kiderül, kizárólag a képzőművészeti terápia aktív, a
különféle képzőművészeti technikák alkalmazásából álló módozatát mutatják be.
A tantárgyak a következők: rajz, design, akvarell, plasztika és általános-, fejlődés-, művészet-,
valamint klinikai pszichológia. A gyakorlat nem-klinikai terápiás közösségekben történik,
többek között maguknak a főiskolai hallgatóknak a részvételével (de nem saját élmény
formájában, tehát nem azokkal, akik magát a programot fölvették), a szupervíziót a főiskola
tanári karának azok a tagjai gyakorolják, akik kiképzett képzőművészeti terapeuták.
A művészetterápia mint egyetemi diplomát adó alapképzési főszak
Mint az Egyesült Államokban minden művészeti terápiás ágazatban, a képzőművészeti
terápia területén is magas fokú társadalmi elfogadottság jellemzi az adott terápiás ágazat
művelését, amihez természetszerűen járul a teljeskörű, azaz minden szintre kiterjedő és a
felsőoktatási intézményekre országosan jellemző felsőoktatási integráltsága, valamint a
szakmai standardok országos szakmai szervezetek által kidolgozott és ellenőrzött rendszere.
Az ohioi Clevelandben található Ursuline College 1995-1997-es Graduate Bulletinjében a
főiskola akkreditációjával kapcsolatban második helyen említi a “The American Art Therapy
Associationt” az akkreditáló intézmények sorában és ugyanígy a tagságok között is előkelő
helyen ugyanezt a társaságot. Később, mielőtt részletezné művészetterápiás oktatóprogramját,
közli, hogy azt is a társaság által kiadott irányelvek szerint készítette. Ez mutatja, hogy az
illetékes országos szakmai szervezetnek az oktatás minőségének tekintetében is döntő szerepe
van.
A főiskola az európai felsőoktatási intézmények között is meglehetősen szép kornak számító,
közel ötszáz éves múltat mondhat magáénak, amennyiben Merici szent Angéla 1535-ös
alapításából származtatja magát.

A képzőművészeti terápia oktatása itt az MA fokozatig – művészetterápia szakos egyetemi
diploma – Master of Arts in Art Therapy – terjed, mindehhez természetesen kiterjedt
gyakorlati tevékenység szevezését és tudományos kutatásokat kapcsolva.
A felvételi követelmények között szerepel a BA fokozatú diploma mellett az az előkészítő,
amely a Marymount College kurzuskínálatában is szerepelt. Pontosan megnevezi ugyanazt a
két főszakot (studio art és psychology), amelyeken meghatározott művészeti és
tudományterületek (például rajz, formázás, illetve fejlődéslélektan stb.) meghatározott számú
óráit kell abszolválni. A két főiskola között nincs kitüntetett kapcsolat; a jelenség a valóban
egységes országos művészetterápiás képzési rendszer működőképességét jelzi. Ezt az
előkészítőt nagyon sok college kínálatából ki lehet választani; ez már azzal is bizonyítható,
hogy másként értelmetlen lenne a felvételi követelmények közé sorolni az előzetes
teljesítését.
A képzés elméleti és gyakorlati részre oszlik. Az elméleti rész követelményei a master’s
degree általánosan kötelező kreditszintjéhez igazodnak.
A gyakorlatok rendszere a következő: két féléves klinikai orientáció, bevezetés, a
gyakorlatok előkészítése 100 órában. A kötelező klinikai gyakorlat két részre oszlik; a
gyakorlati órák száma 700. Ezek teljesítése a kreditmennyiség részét képezi. Aki a
gyakorlatokon “jó” minősítésnél rosszabbat ér el, annak a gyakorlatot meg kell ismételnie.
Mindezen túl kötelező három féléves tárgy az “On-Campus Clinic”, amely nem számít bele a
700 órába, hanem kiegészíti a külső klinikai gyakorlati képzést. A saját élmény megszerzése
az igen sok órában tartott “Art Therapy Studio” keretében zajlik.
Ez a meglehetősen magas követelményszint – amely nemcsak a gyakorlatot, hanem az
elméleti részt is jellemzi – nyilván csak abban az esetben tartható, ha a képzőművészeti
terapeuta hivatás iránt az érdeklődés megfelelően nagy. Mivel a college nemcsak több
évszázados múlttal rendelkezik, hanem virágzó a jelene is, minden bizonynyal elegendő
számú jelentkező van ahhoz, hogy abból kiválogatódjék a követelményeket teljesíteni képes
hallgatói csapat.
A tantárgyak között az első helyen a művészetterápia elmélete szerepel. Vizsgálja a
művészetterápia eredetét, történetét, filozófiáját mint terapeutikus diszciplínáét, más
tudományterületek befolyását. Foglalkozik a művészetterápia nagy úttörő egyéniségeivel.
Ehhez a tárgyhoz kapcsolódik a művészetterápia szakirodalmát olvastató több féléves
szeminárium-sorozat.
Számos tantárgy tárgyalja a művészetterápiát az alkalmazás szerint: gyermekek, serdülők,
időskorúak, továbbá családok, egyéb csoportok művészetterápiáját. Ezek sok esetben több
félévre kiterjedő tanegységekként szerepelnek a programban.
A gyermekek és serdülők művészetterápiája tantárgy külön tárgyalja a normál és patológiás
variációkat az eltérő terápiás célok szerint. Mindenkor fontos fejezet ezeken az alkalmazási
területeken a különböző művészetterápiás technikák speciális alkalmazása, bár ez önmagában
külön tantárgyként is megjelenik (Art Therapy Techniques and Use of Media). Az időskorúak
művészetterápiája tantárgy szintén tárgyalja a művészetterápiás technikák speciális, ezúttal
geriátriai alkalmazását. A család művészetterápiájának tananyaga a családterápia elméletének
ismertetésével kezdődik, majd ennek ismeretében kerül sor a speciális, művészetterápiás
családterápia módszerének ismertetésére. Ugyanez érvényes a különböző csoportok
művészetterápiájának oktatásában is: először általában a csoportfolyamatokat tanítjuk, utána
ezek jelentkezését, kezelését stb. speciálisan a művészetterápiában.
A counseling – tanácsadás mint különálló foglalkozás és ennek megfelelő diszciplína! – is
nagy hangsúllyal szerepel a programban, az előzőekhez hasonló rendszerben: általános
ismertetés és művészetterápiás alkalmazás. A counseling kérdéseinek másik megközelítése a
“Creative Conseling Modalitites”: itt a tanácsadás általános mibenlétét nemcsak a

képzőművészeti terápiákban rejlő ilyen irányú lehetőségekkel vetik össze, hanem kitekintést
adnak egyéb művészetterápiás ágazatokra is (zene-, tánc-, dráma- és biblioterápia).
További fontos tantárgy a “Psychopathology and Diagnosis” a művészetterápia pszichiátriai
alkalmazási területének megfelelően. Ennek keretében a pszichopatológiai kórképeket
történetileg is megközelítik, továbbá a pszichopatológiás jelenségek kulturális kontextusba
helyezésével, emellett a művészeti alkotótevékenység és a pszichopatológiás jelenségek
kapcsolatával is foglalkoznak.
A jelenség társadalmi elterjedtségének megfelelően külön tantárgy keretében tanítják a
szenvedélybetegek művészetterápiáját.
A pszichológia kreativitáselméleteit is sorra veszik egy tantárgyban, ugyanennek keretei közt
vizsgálják továbbá a vizuális gondolkodást és a szimbólumokat a művészetben.
Külön tanegység a művészetterápia és a művészetek spirituális relációja.
A képzőművészeti terápiák oktatására, éppen úgy, mint a zeneterápia oktatására, jellemző a
felsőoktatás több oktatási szintjén való megjelenés: diplomát nem adó felsőfokú képzésekben,
főiskolai és egyetemi diplomát adó képzésekben, valamint posztgraduális képzésekben
egyaránt megtalálhatóak. Ezen belül a felsőoktatás egy-egy szintjét tekintve, vannak önálló
képzőművészeti és önálló zeneterápiás képzések, de emellett sok esetben találkozunk olyan
komplex – többnyire főiskolai diplomát adó – képzési programokkal, amelyeknek ezek a
terápiás formák csak egy-egy részét képezik, és kiegészülnek egyéb művészetterápiás
ágazatok képzésével.
Az így szerezhető végzettségek hasznosítása nem ütközik nehézségekbe, mert ahol a képzés
rendszere már ilyen mértékben kiépült, ott a terapeuták szakmai elismertsége is megfelelő
színvonalú, szakmai szervezeteik pedig alkalmasak a minőségbiztosítási feladatok és a
szakmai érdekvédelem ellátására egyaránt.
Ahhoz azonban, hogy a zeneterapeuták, képzőművészeti terapeuták és a többi
művészetterápiás ágazat képviselői a fentiekben vázolt, felsőoktatási és foglalkoztatási
tekintetben is integráns részét képezzék az oktatási és foglalkoztatási rendszerek egészének,
szemléletbeli változásnak kell végbemennie mindenekelőtt ezen “új” szakmák elfogadottsága
tekintetében.

Hász Erzsébet: Művészetterápia a felsőoktatásban VI.

Képzőművészet III.
A képzőművészeti terapeutaképzés az USA felsőoktatásában

jelen van mind az alap, mind a továbbképzés szintjén. Néhány egyetemen, mint például a
George Washington University, a Loyola Marymount University, a Medical College of
Pennsylvania and Hahnemann University, New York University, a képzőművészeti
terapeuták képzése már a hetvenes évek végétől az AATA jóvá-hagyásával folyik. Az
Amerikai Művészetterápia Társaság, AATA (American Art Therapy Association) a
művészetterápiás felsőoktatási programok ajánlója, támo-gatója, de működnek egyetemek és
főiskolák ezen a területen a Társaság ellenőrzése nélkül is, például a Florida State
University, a Nazareth College of Rochester, a Springfield College stb. Nemcsak
egyetemek és főiskolák, hanem egyéb intézmények is mű-ködnek művészetterápiás oktatói
szerepkörben: Greater New Orleans Creative Arts Therapies Institute, New England Art
Therapy Institute. Ezek az intézetek nem diplomát, hanem végbizonyítványt adnak.
A művészetterapeuták professzionális működésének feltétele a regisztrálás, ami az Art
Therapy Credentials Board, a Művészetterápia Akkreditációs Bizottság hatáskörébe
tartozik. A regisztrált művészetterapeuta az alábbi intézménytípusokban helyezkedhet el:
kórházak (pszichiátriai és egyéb osztályok), klinikák, ambulanciák, nappali gondozó házak,
iskolák, gyógypedagógiai inté-zetek, idősek otthonai, hospice-intézmények, egyetemek,
művészeti stúdiók. Az elhelyezkedésben az AATA segíti a megfelelő végzettséggel
rendelkező, álláskereső művé-szetterapeutát, illetve a szakfolyóiratok: American Journal of
Art Therapy; The Arts in the Psychotherapy, and Art Therapy: The Journal of the American
Art Therapy Association.
Posztgraduális diploma a brit művészetterápiás képzésben

1984 óta szerezhető, mégpedig művészet-pszichoterápia szakon. (Az előzőekben - az MF
2001/9 számában - ismertetett zeneterápiás képzések között a német Fritz Perls Institut
vonatkozó kurzuskínálatát elemezve utaltunk már a 'zeneterápia' és 'zene-pszichoterápia'
distinkcióra - most látható, hogy ugyanez a megkülönböztetés egy másik európai ország
képzőművészeti terápiás képzésében is megjelenik.) A sheffieldi egyetemen, a Courses -
Centre for Psychotherapeutic Studies kebelében működő képzés szellemi irányzatát tekintve a
Winnicott iskolához tartozik.
A művészetterapeuták országos egyesülete Nagy-Britanniában, a BAAT (British Association
of Art Therapists) hasonló feladatokat tölt be, mint az amerikai AATA. Az államilag elismert,
akkreditált sheffieldi posztgraduális művészetterapeuta-képzés a BAAT jóváhagyásával
működik, a végzett művészetterapeuták regisztrálását szintén országos szinten végzik,
akárcsak az USA-ban.
A jelentkezőknek művészeti vagy művészetterápiás alap-diplomával kell rendelkezniük. Az
összes felvettek 10 százalékának lehet egyéb bölcsészdiplomája. A felvételi beszélgetés
lényeges részét képezi a jelölt művészeti munkáinak bemutatása, bármilyen alapdiplomával
jelent-kezett is. A legtöbb jelentkezőnek ajánlott az előkészítő kurzus elvégzése, mielőtt a
teljes időben két-, részidőben hároméves posztgraduális képzésbe érdemben belefogna.
Mentálhigiéné, tanácsadás, művészetterápia tartozik az előkészítő tananyagába.
A tananyag első modulja a pszichoterápiás munka áttekintése. A második modul már magára
a művészet-pszichoterápiára irányítja a figyelmet. Végül a harmadik modul témája a

művészetterápia elmélete és gyakorlata, történeti megközelítése, filozófiai alapvetés, a
művészet és a terápiák világának összekapcsolása, a kutatómunka folytatása, bevezetés a
pszichoterápiás praxisba.
A tréningcsoportban saját élményt szereznek a hallgatók arról, hogy miként használható a
művészi munka a pszichoterápiában, s hogy a képkészítés (rajzolás, festés stb.) miként
informálja a terapeutát a csoport pszicho-dinamikájáról. A sajátélmény-csoportokat gyakorlott
művészetterapeuták vezetik. A hallgatók ezekről az ülés-ekről rövid beszámolót írnak.
A szupervízióval végzett klinikai gyakorlat 720 órából áll. Hetenként tekintik át a végzett
munkát, megbeszélve a tanulságokat, teendőket. A szupervizor az etikai kérdéseket is
megtárgyalja a gyakorlatát végző hallgatóval. Intézmények egész sora áll a gyakorlat
végzéséhez rendelkezésre.
Lehetőség van arra is, hogy a hallgatók önálló művészi alkotótevékenységet végezzenek és
ennek termését kiállításokon mutassák be az egyetemen vagy a gyakorlati helyeken.
A hallgatóknak képviseletük van a szakmai szervezetben, a BAAT-ben. Ez megkönnyíti a
gyakorlatuk szupervíziója és az értékelésük során fölmerülő esetleges problémák tisztázását,
módot ad a szakmai információk gyors közlésére a felnövő szakembergeneráció számára,
valamint az álláskeresés, elhelyezkedés megkönnyítésére.
A posztgraduális diploma elnyeréséhez olyan vizsga-bizottság felállítása szükséges, amelyben
az adott intéz-mény tanári karának tagjain és annak igazgatóján kívül külső tag is van, éspedig
orvoskarról delegálva.
A képzésért az 1999-2000-es tanévben a teljes időben tanuló EU-tagországbeli résztvevő évi
2,675 fontot fizetett, a részidős EU-tagországbeli 1,840 fontot, más országokból jövő
hallgatók évi 6,800 fontot fizettek. A tréningekért azonban minden esetben külön kell fizetni.
A képzés ára az elmúlt években fokozatosan emelkedett, és ez az emelkedés az elmúlt évben
sem állt meg.
A végzett hallgatók elhelyezkedési lehetőségei jók, a lehetőségeket nyújtó intézmények köre
nagyjából azonos az előzőekben ismertetett amerikai művészet-terapeutákéval.
A francia művészetterápiaoktatás sajátosságai

az INECAT, Institut National d'Expression, de Création, d'Art et Thérapie, azaz a Kifejezés,
Alkotás, Művészet és Terápia Nemzeti Intézete szervezésében működő kurzusok alapján az
alábbiakban foglalható össze: gyakorlat-orientáltság és személyesség jellemzi a program
egészét, továbbá elhatárolódás bizonyos követelményektől, amelyek más művészetterápiás
oktatóprogramokban sze-repelnek. Ez utóbbiak a következők: a betegek műveit nem elemzik
a diagnosztikai munka segítése céljából; se a hallgatók, se mások műveit nem interpretálják
valamiféle "leleplezés" céljából (ez a diagnosztikai munkához hasonlóan a kóros jegyek
fölismerésére céloz); nem tanítják a pszichológiai tesztek alkalmazási módszereit; nem
foglalkoznak a pszichiátriai kórképek ismertetésével; nem szorítkoznak a "megkönnyebbülést
hozó" ön-kifejezésre, hanem mindig szem előtt tartják az alkotótevékenység személyiség-
átalakító jellegét. A hallgatókban tudatosítják is ezt az elhatárolódó felfogást.
A hangsúlyt a művészi alkotómunkára teszik, amely mindenkor a személyiségből, annak
mélyebb, ismeret-lenebb rétegeiből eredeztethető. A művészetterápiás képzés során a hallgató
által létrehozott és a gyakorlati terápiás munka során létrejövő művel szemben olyan minőségi
igényt támasztanak, amely nem tűri a konformista, sztereotip, önismétlő, ötlettelen meg-
oldásokat. Minden egyes hallgatónak meg kell találnia, ki kell alakítania a képzés során a
maga sajátos művészetterápiás eszköztárát, nyitottnak kell lennie a saját maga és a mások
intuícióinak fölismerésére, s érzékenynek a kultúrafüggő társadalmi és metafizikai
problémákra.
A képzésre jelentkezők lehetnek professzionális művészek (festő, szobrász, táncos, fotós,
színész, bábos, zenész, énekes, író stb.), orvosok, ápolók, pszichológusok, mozgásterapeuták,

ergoterapeuták, szociális munkások, tanárok, tanítók, egyéb foglalkozásúak bölcsész-, illetve
társadalomtudományi végzettséggel (bölcsész például a nyelvszakon, történelem stb. szakon
végzett, társa-dalomtudományi diplomás például a szociológus). A sokféle végzettség mellett
azonban egységes követelmény a személyes művészi tevékenység. Előírás továbbá, hogy a
képzésre jelentkezők nem lehetnek fiatalabbak 27 évesnél.
A művészetterápiás munka etikai kódexe nem önálló kialakítású, hanem az SNPPSY,
Syndicat National des Praticiens en Psychothérapie, a Pszichoterapeuták Országos
Szakszervezete és a FFAT, Fédération Française des Art-Thérapeutes, a Francia
Művészetterapeuták Szövetsége által megszövegezett etikai kódex átvétele.
A képzésnek itt három szintje van: az 1000 tanóra terjedelmű, végbizonyítványt adó kurzus,
az erre épülő 1200 órás, diplomát adó képzés és a szabad, nyitott tanfolyam, amelyet az
érdeklődők számára alakítottak ki. A végbizonyítványt adó formációban együtt szerepel a
képzőművészeti terápiás ágazat, a drámaterápia és a táncterápia. Az intézeti diplomával
záruló képzés fő modulja "Az alkotás mint transzformációs folyamat". A képzés individuális
jellege nemcsak a hallgató művészi alkotómunkájának és művészetterápiás arculatának
személyreszabott fejlesztésében mutatkozik meg, hanem az értékelés módjában is:
mindenkinek van egy ún. "Ariadné fonala"-dossziéja, amelyben munkáinak részletes
értékelése szerepel.
Németországban főiskolai diplomát adó művészetterápiás alapképzés
igen sok van (például Nürtingen, Ottersberg); ezek közös vonásait foglalja össze a
Berufskundliche Kurzbeschreibung, Rövid szakmai ismertető (kiadja: Bundesanstalt für
Arbeit, Nürnberg, 1996). Eszerint a "Diplom-Kunsttherapeut/in", azaz a diplomás
művészetterapeuta képzéssel foglalkozó szakfőiskolákon a felvételi vizsga mindenekelőtt
a jelölt művészi kompetenciájával foglalkozik; kívánatos, hogy a jelent-kezőnek legyen
előzetes gyakorlata valamely művészet-terápiás szakterületen. A tantárgyak itt is a képző-
művészeti, dráma- és mozgás-(tánc-)terápiák köréből kerülnek ki, amelyek közül a
hallgató választ egyet, s azt nagyobb óraszámban veszi föl. Elhelyezkedési lehetőségek,
alkalmazási területek tekintetében a helyzet az amerikai és brit példákhoz hasonlítható. A
diploma megszerzése utáni szakmai továbbképzési lehetőségek közül néhány példa:
Tanácsadás és segítségnyújtás AIDS-paciensek számára; Neveléstudomány-
médiapedagógia szakirány; Művészet a szociális munka területén; Művészetpedagógia.
Emellett természetesen számos német egyetemen is van művészetterápiás képzés (például
Augsburg, Bamberg, Frankfurt, München, Osnabrück stb.), de az egyetemi diplomának
megfelelő MA-fokozatú képzésre már hoztunk az előzőekben példát.
A fenti példák azt mutatják, hogy a művészetterápiás képzés mind Európában, mind a
tengerentúlon évtizedek óta a felsőoktatás integráns részeként szerepel, alap-diploma főiskolai
és egyetemi szinten éppúgy szerezhető belőle, mint másoddiploma, ezen kívül vannak tovább-
képzések szakembereknek és népszerűsítő kurzusok a fizetőképes érdeklődőknek. Mindehhez
járul a kiépült szakmai minőségbiztosító és érdekvédelmi rendszer működése,
művészetterápia szakfolyóiratokkal és egyéb szakmai fórumokkal.

Hász Erzsébet: Művészetterápia a felsőoktatásban VII.

Képzőművészet IV.
Művészetterápia-tréningek Dániában
A Dán Művészetterapeuták Társasága (The Danish Art Therapists’ Association) azokból a
művészetterapeuta szakemberekből jött létre, akik a Művészetterápia Intézetben szereztek
képesítést (Institute for Art Therapy, Ulriksholm Castle). Tagjaik között egy pszichológus,
több pedagógus, szociálpedagógus alapképzettségű van, a többség pedig főfoglalkozású
művészetterapeutaként egyéb művészet-terapeutikai továbbá más terápiás ágazatokban is
szereztek képesítést, például egyúttal zeneterapeuták is vagy drámaterapeuták,
fizioterapeuták, párterapeuták, krízis-terapeuták stb. (2000-es adatok – A List of Practicing
Art Therapists Educated at the Insttitute for Art Therapy). A dán művészetterápia olyan,
többségében jó megközelítéssel jungiánus irányzatot képvisel, amelyben a mítosz fogalma
fontos szerepet játszik.
Évente háromszor megjelenő folyóiratuk, a Kiss the Frog szakcikkeken kívül gyakran közöl
verseket (ez a tény a poetry therapy és a művészetterápia összekapcsolódására is utal),
levelezési rovata azoknak a művészetterápiás szakmai fórumoknak az egyikét jelenti,
amelyeknek a működtetését a Társaság legfőbb céljai közt jelölte meg, itt jelennek meg
továbbá a felsőfokú alapképzések, tréningek, továbbképzések, szakszemináriumok
hirdetményei.
Mivel az előzőekben tárgyaltuk a művészetterápia oktatás-ának egyetemi, illetve főiskolai
diplomát adó változatait és a posztgraduális képzési formákat, ezúttal a tréningszerű
kurzuskínálatot ismertetjük.
A “Festés és önfejlesztés” csoport olyan érdeklődőknek szól, akik saját élményt kívánnak
szerezni arról, hogyan lehetséges az önfejlesztés a festés kreatív folyamata által. Elméleti
ismereteket szereznek a művészet terápiás alkalmazásáról is. A kurzus háromnapos és 360
USD a részvétel ára a szálláshellyel együtt.
A “Bevezetés a művészetterápiába” című kurzus szintén háromnapos és hasonló anyagi
feltételek mellett lehetséges a részvétel. Gyakorlati úton enged bepillantást a művészet-
terápiás módszerekbe, valamint ismereteket ad a szakmai képzésekről.
A “Gyakorló művészetterapeuták folyamatos továbbképzése” elnevezés alatt olyan
kurzusokat hirdetnek meg, amelyek idő- és pénzbeli feltételei azonosak a fentiekével, de a
résztvevők köre kizárólag az intézetben képesítést szerzett és praktizáló
művészetterapeutákból kerül ki. Ezek a kurzusok pszichoterápia-tréning-, illetve gyakorlat-
ekvivalensek (tehát a továbbképzések kínálatában az egyéb pszichoterápia-tréningekkel,
illetve gyakorlatokkal felcserélhetően, egyen-értékűen választhatók).
A fentiekből látható, hogy a tréningszerű képzések éppúgy szólnak az érdeklődő
nagyközönséghez, mint a legszűkebb szakmai körökhöz, s ugyanaz a művészetterápiás intézet
szervezi ezeket a háromnapos üléseket, amely egyébként a graduálást jelentő szakoktatást is
végzi, ami azt jelenti, hogy a felsőfokú szakmai képzés a művészetterápia területén minden
szintet illetően egy intézményben összpontosul.
Elmélet és gyakorlat viszonya az ausztrál művészetterápiás képzésben
Ausztráliában a művészetterápia felsőoktatási helyzete az amerikaihoz hasonló. BA-fokozatot
lehet szerezni művészetterápiából a következő egyetemeken: University of Western Sidney –
School of Applied Social & Human Sciences, La Trobe University. MA-fokozatot adnak
művészetterápiából a BA-ra is képző University of Western Sidney mellett az Edith Cowan

University – Western Australian Academy of Visual & Performing Arts (2003-ban indítja
MA-szintű művészetterápiás képzését a La Trobe University). Az Ausztrál Nemzeti
Művészetterápia Társaság, az ANATA (Australian National Art Therapy Association)
hasonló szerepet tölt be a művészetterápiás felsőoktatásban és a szakmai érdek-védelemben,
mint az amerikai AATA.
A képzőművészeti terápiákra általában jellemző az aktív és receptív formáció viszonylatában
a nagymértékű aktív túlsúly (olyannyira, hogy a receptív formációt alig ismerik ezekben a
módszerekben, holott például a zeneterápiában az aktív és receptív ágazatok egyensúlyára
törekednek), amint arra már többször utaltunk, s ennek a jelenségnek a következménye az a
figyelemreméltó újítás, amit az ausztrál Edith Cowan University-n vezettek be az egyetemi
diplomát (MA-fokozatot) adó művészetterápiás képzésben, amely egyébként Ausztrália
legrégibb művészetterápiás képzése: az elméleti jellegű szakdolgozat írása helyett gyakorlati
művészetterápia project kialakítása és végrehajtása a követelmény.
Itt jegyezzük meg, hogy az önálló művészetterápia doktoriskola ritka előfordulása is nagy
valószínűséggel ennek a gyakorlat-orientáltságnak a következménye (v. ö. zeneterápia –
doktoriskola Dániában, Magyar Felsőoktatás 2001/9. szám).
Amennyiben mégis meghirdetik, akkor ez együtt történik valamely “elméletibb” jellegű rokon
szakterülettel (például Department of Art Education and Art Therapy MA & PhD Program; a
kanadai Concordia University-n).
A huszadik századi művészetfelfogás változásainak hatása
A képzőművészeti terápiák világában, amint azt az eddigiekben igyekeztünk bemutatni,
számos irányzat van jelen, s ezek sajátos karakterüket vagy a művészet mibenlétére, szerepére
vonatkozó más-más elvek, vagy a különböző pszichológiai, művészetterápiás elméleti alap-
vetések szerint rajzolják ki. (A kettő ez esetben nem választható el élesen egymástól, mert a
művészetterápia elméleti alapvetését megalkotó szakember is szükségképpen rendelkezik
valamilyen optio philosophica-val a művészet-felfogás terén, még ha ezt nem is
manifesztálódik közvetlenül a műveiben. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy művészetterápia
elméletet alkosson valaki anélkül, hogy a művészet szerepéről markáns elvei lennének, hiszen
ez minden művészetterápia-elmélet egyik alappillére.)
A tizenkilencedik század végén és a huszadik század első felében mutatkozó változások a
művészetfelfogásban nagy mértékben hatottak a művészetterápia mint gyakorolható
professzió és mint tanulható diszciplína kialakulására, jóllehet ma már számos olyan iskola,
irányzat működik egymás mellett, amelyek közül sok a klikus művészetfelfogás alapelveire
épül.
A művészeti modernitás egyik jellegzetes, komplex képződ-ménye az asconai Monte Veritŕ
kolónia.
Ennek a története akkor kezdődött, amikor – a tizenkilencedik század hetvenes éveiben –
Bakunyin, az orosz anarchista, az uralom nélküli társadalom utópiájának megalkotója közel
két évet töltött az olasz Svájc, a tóvidék meseszép vidékén, az Asconától nem messze fekvő
Locarnóban. Nem sokkal később, a nyolcvanas években hozza létre a locarnói Alfredo Pioda
Franz Hartmannal és Constance Wachtmeister grófnővel a mai Monte Veritŕ-n Fraternitas
néven teozófiai társaságát, amely paradicsomi körülményeket, természetközeli életet
biztosított egy maroknyi embernek. A kor és a svájci helyszín mindenképpen kedvezett a
“paradicsomi” viszonyoknak, hiszen ugyanebben az időben teremtődik meg ugyanitt, a
Brissago szigeteken Antonietta von Saint-Léger bárónő híres és gyönyörű botanikuskertje.
A századfordulón alapítja Ida Hofmann feminista zongora-művésznő, Henri Oedenkovennel,
egy iparmágnás fiával és a Gräser-fivérekkel reform-életmódot követő kommunáját, amelyből
később az individualizmus fellegvára, a vegetarianizmus propagálója, növénytermesztő
szövetkezet lett, végül pedig szanatórium és szálloda. Ascona több anarchistának adott otthont
a tizenkilencedik század elején, így Kropotkinnak is és anarchista elveket valló orvosoknak,

Raphael Friedebergnek és Fritz Brupbachernek, ugyanakkor a szociáldemokraták sem
hiányoztak e palettáról, mint Karl Kautsky, August Bebel és Otto Braun.
1905-ben a német anarchista, Erich Mühsam kinyilvánította, hogy Asconában meg kell
alapítani a “Hontalanok, Elűzöttek és Lumpenproletárok Köztársaságát”. A következő
években a grazi pszichiáter, Otto Gross elkészíti egy olyan asconai főiskola tervét, amely az
emberiség felszabadulását, az ősközösségi-paradicsomi állapotokba való visszatérést tűzi ki
“képzési célul”.
1913-18 között Rudolf von Laban megalapítja művészeti iskoláját a Monte Veritŕn, amely az
individualista elveket valló növénytermesztő kolónia részeként funkcionált, és célja az emberi
tehetség minden lehetséges megnyilvánulási formájának fejlesztése volt. A második
világháború után Zürich mellett Ascona lett az emigránsok legkedveltebb tartózkodási helye,
akik között számos művész is volt.
1917-ben Asconában rendezték meg a nevezetes kongresszust a szövetkezeti életforma, a
modern nevelés, a nő modern társadalomban betöltendő szerepe és a szabadkőművesség
tárgyköreiben. A művészeti ágak közül a tánc igen jelentős szerepet töltött be mind a
művészeti társaságok, iskolák, kommunák életében. A Monte Veritŕ jeles látogatói közé
tartozott például Isadora Duncan is. Laban iskolájának tagjai adták elő a kongresszuson a
“Nap éneke” című táncdrámát, Theodor Reuss vezette a művészeti, rituális és kultikus
táncelőadásokat. Ascona valóságos művészfaluvá vált.
A dadaisták is gyakran látogatták, hogy csak a legnevesebbek közül említsünk egyet, például
Hans Arp. A húszas években a Bauhaus mesterei (Gropius is) szívesen tartózkodtak itt, a
szállót is ebben a stílusban építették föl, a harmincas években expresszionisták telepedtek itt
le, Jacob Flach itt hozta létre nevezetes marionettszínházát.
A “Gesamtkunstwerk”-jellegű helytörténet a második világ-háború után művészetterápiás,
kulturális és pszichoterápiás kongresszusok, összejövetelek rendezésébe, tehát művészet és
orvostudomány, pszichológia találkozásába torkollott. A hatvanas-hetvenes években így
alakult ki az Ascona-modell – a nemzetközi Bálint-találkozók során, hiszen Ascona Bálint
Mihálynak is kedvelt tartózkodási helye volt –, amelynek lényeges vonása az emocionális
tanulás középpontba állítása.
Az Ascona-modell a WHO, az Egészségügyi Világszervezet által elismert módozata a
páciens–orvos viszony javításának az orvos- és ápolóképzésbe illesztett speciális képzési
anyagával, amely elősegíti a kezelő személyek empátiájának fejlesztését és a beteggel
szembeni hatalommal visszaélés megakadályozását nem pusztán külső eszközök, etikai
kódexek segítségével, hanem az etikai elvek belsővé tételével. Ez tehát az asconai történetnek
a modern orvostudománnyal és ápolástannal, illetve pszichológiával érintkező része.
Másfelől a művészetterápiában és a művészeti nevelésben mind a mai napig számos teozófiai
és a fenti “Gesamtkunstwerk”-összefoglalóban említett egyéb elemet tartalmazó irányzat
szerepel. Ilyen például a holland Hogeschool Helicon, az antwerpeni Rudolf Steiner Academie
stb.

Hász Erzsébet: Művészetterápia a felsőoktatásban VIII.

In: http://www.magyarfelsooktatas.hu/22.05.06/39.html
Táncművészet I.
A képzőművészethez kapcsolódó terápiás formák oktatásának rövid ismertetését az asconai

művészfalu történetének vázolásával fejeztük be, s már ott is említést tettünk a táncművészet
szerepéről ebben a sajátos, Gesamtkunstwerk-jellegű helytörténetben. Az alábbiakban
eltávolodunk a sokféle művészeti ág között szereplő táncművészet képétől, s figyelmünket
egyenesen erre az egy művészeti ágra – és annak terápiás megfelelőjére – irányítjuk,
alaptémánknak megfelelően az adott művészetterápiás forma felsőoktatási helyzetének
ismertetésére koncentrálva.
A táncterápiáról általában
A táncterápia az egyik legősibb művészeti ág, a táncművészet leszármazottja, amely a nem
szóbeli társas kifejezésmód, azaz a nonverbális kommunikáció területére tartozik, s ezen belül
is oda, ahol a test a közvetlen eszköze a folyamatnak. Terápiás és személyiségfejlesztő
eljárásként azok számára jelent különösen kedvező lehetőséget, akik a szóbeli önkifejezésben
valamiképpen gátoltak, de a verbalitás világában esetleg fennálló személyes nehézségek nem
jelentenek “szükséges előfeltételt” ahhoz, hogy valaki számára a táncterápia ajánlható legyen,
mivel a módszer alapvetően a test, az érzelmi-indulati és a gondolkodás világának
kölcsönható egységében működik. Ilyen módon a verbális terápiákkal valamint egyéb
nonverbális terápiákkal (például festés, formázás, népi kismesterségek gyakorlása stb.) együtt
alkalmazva nemcsak “plusz egy módszerként”, hanem a kölcsönhatások révén is növeli a
kezelések egészének hatékonyságát.
Ennek a csoportos művészetterápiás formának a sajátos előnyei közé tartozik a gyakran
szabadban végzett gyakorlatok számos szomatikus egészségjavító hatása és az egyén
közvetlen emocionális élményei mellett a gyors közösség-keletkezés élményének
megtapasztalása is. Alkalmazási területe igen széles: minden korcsoportban, preventív,
terápiás és rehabilitációs céllal egyaránt (például iskolákban, tanácsadó központokban, ápolási
otthonokban, krízisosztályokon, drogproblémák kezelésében, mentálhigiénés és szomatikus
egész-ségvédelmi intézményekben, tömegsportcentrumokban stb.) szoma-tikus tünetek
enyhítésére, pszichés zavarok és pszichotikus állapotok esetén is (például testtartási
problémák, gerincfájdalmak, migrén, stressz-szimptómák, alvászavarok, szorongások,
depresszió-formák, önértékelési zavarok, skizofrénia-formák stb.).
A táncterápia oktatási rendszere az Egyesült Államokban

Amint azt az előzőekben a biblioterápia, a zeneterápia és a képzőművészeti terápiák
felsőoktatási helyzetének áttekintésekor már megmutattuk, a művészetterápiás formák
szakmai elismertsége, e szakmák oktatásának felsőoktatási integráltsági foka az Egyesült
Államokban a legmagasabb, s ez a táncterápia esetében is így van. A táncterapeutáknak
ugyanúgy van nemzeti szervezetük, mint a biblioterapeutáknak, zeneterapeutáknak,
képzőművészeti terape-utáknak, s abban a tekintetben is teljes az azonosság a többi
művészetterápiás ágazat helyzetével, ahogyan a táncterapeuták országos szervezete
kapcsolatban van a táncterápia oktatási és akkreditációjáért felelős intézményeivel, valamint
ahogyan a tánc-terapeuta szakemberek szakmai védelmét ellátja, regisztrációját felügyeli és a
szakmai fórumokat (táncterápia-szakfolyóirat, éves kongresszusok stb.) szervezi, fenntartja.
A táncterapeuta szakképzés formája az egyetemi szintű szakképzés, amelynek
eredményeképpen MA-fokozatú diploma szerezhető, amelyet a BA-fokozat elérését célzó
alapképzésben előkészítő kurzusokkal ajánlatos megalapozni. Az MA-fokozatú táncterapeuta

diploma az előfeltétel ahhoz, hogy a D.T.R., a Dance Therapist Registered nyilvántartásba
bekerülve a diplomás táncterapeuta dolgozhasson szakterületén, a klinikumban, az edukáció
és a rehabilitáció terein egyaránt. A regisztráció magasabb szintje az A.D.T.R., Academy of
Dance Therapist Registered, amelynek tagjai a táncterápia elméleti oktatói, a hallgatók
kötelező gyakorlatának vezetői és szupervizorai. Ide az kerülhet be, aki a megfelelő
posztgraduális képzésben részt vett és követelményeit teljesítette. Azok számára, akiknek nem
táncterápiából van MA-fokozatú diplomájuk, alternatív lehetőség is kínálkozik egészen a
D.T.R. szintig, amennyiben a jelölt az alternatívaként megjelölt képzéseket mind abszolválja.
Az egyetemi táncterápia-szakoktatási anyag az ADTA, az American Dance Therapy
Association standardjai alapján van összeállítva. A képzések financiális feltételeit és a
felvételi követelményeket az egyes képzőhelyek határozzák meg.
Táncterápia-képzőhelyek
A)Képzőhelyek, amelyeken a táncterapeuta MA-diploma meg-szerzése a D.T.R. regisztrációs
fokozat azonnali megszerzésére jogosít:
MCP Hahnemann University, College of Nursing and Health Professions – Creative Arts in
Therapy, Master of Arts Program;
Antioch New England Graduate School, Department of Applied Psychology – Masters
Program in Dance/Movement Therapy with a Minor in Counse-ling Psychology;
Columbia College, Chicago – Graduate Dance/ Movement Therapy Program;
The Naropa University – Dance/Movement Therapy Program.
B)Képzőhelyek, amelyek MA-diplomát adó művészetterápiás kép-zésekkel rendelkeznek, de a
táncterápia-képzés ezeknek a különféle művészetterápiás képzéseknek csupán egy részét
alkotja, követ-kezésképp ezek az MA-diplomák nem egyenértékűsíthetőek az A pontban
ismertetett képzőhelyek által elsőrendűen táncterápiából kiadott MA-diplomákkal, s ilyen
módon a regisztráció alsó fokára való bejutás sem azonnal lehetséges az itt végzetteknek:
Lesley College, Graduate School of Arts and Social Sciences – MA in Expressive Therapies
with Dance Therapy Specialization;
UCLA, World Arts and Cultures Department – MA in Dance, Specialization in Dance as
Healing.
Ezen a két képzőhelyen két teljesen különböző jellegű tananyag részét képezi a táncterápia-
képzés mint specializáció: a Lesley College különböző expresszív, azaz kifejezést segítő
terápiák tanításának sorába illeszti a táncterápiát, a kaliforniai egyetem ezzel szemben a
táncművész-képzéshez kapcsolja mint lehetséges speciali-zációt a táncterápia tanulását. Ezt a
kettőséget egyéb művészet-terápiás ágazatoknál is megfigyelhettük: zeneterapeutákat és
képzőművészeti terapeutákat képeznek különféle pszichológiai képzések részeként vagy
abból kiemelve és képeznek a zeneművészeti, illetve képzőművészeti képzésekhez kapcsolva
is. (A biblioterápia esetében a kép nem ilyen egyértelmű, de erre most nem áll módunkban
kitérni.)
C)Képzőhelyek, amelyek a szakmai regisztráció eléréséhez alter-natív lehetőségeket kínálnak
azok számára, akik nem táncterápiából szereztek MA-fokozatot, a következő előfeltételekkel:
a jelöltnek legyen 1. kiterjedt tánc/mozgás művészeti háttere, 2. MA diplomája a következő
releváns területek valamelyikéről: szociális munka, pszichológia, tanácsadás, gyógypedagógia
vagy táncművészet és 3. ehhez kapcsolódóan végzett táncterápia-kurzusa(i).
C1 – a C) esetben elvégzendő alternatív kurzusokat kínálnak MA szinten:
California Institute of Integral Studies – Somatic Psycho-logy, Drama Therapy, Expressive
Arts;
John F. Kennedy University, Graduate Psychology Department;
Marylhurst College, Art Therapy Department;
Wesleyan University, Graduate Liberal Studies Program – Movement and Dance Program.
C2 – a C) esetben szintén elvégzendő posztgraduális kurzusokat kínálnak:

Authentic Movement Institute – Dance/Movement Therapy Track;
Center for the Study of Authentic Movement – Training Program in Authentic Movement;
Naropa University, The Center for Authentic Movement, School of Continuing Education –
Training Program in Authentic Movement;
Dance Therapy Institute of Princeton;
The Moving Center – A course of study toward the Use of Movement in Psychotherapy.
C3 – a C) esetben további elvégzendő kurzusokat kínálnak azok számára, akik annak ellenére,
hogy nem táncterápiából szereztek MA-fokozatú diplomát, hanem a felsorolt vonatkozó
szakterületek valamelyikén, mégis a magasabb szintű regisztrációba kívánnak bekerülni, azaz
táncterápia oktatók, gyakorlatvezetők, szupervizorok szeretnének lenni (ezeket a programokat
mind a regisztrációs szervezet, az ADTR is ajánlja az érdeklődőknek, a táncterápia MA-
diplomához kötelező gyakorlatokat itt lehet elvégezni):
ADTR NY Annual June 2-Week Intensive Dance The-rapy;
Arizona State University, Social Work Department and Extended Education – Center for
Creative Therapies, offered through dance;
Hancock Center for Movement Arts and Therapies and University of Wisconsin;
Morris County Adaptive Recreation – Association for People with Developmental
Disabilities;
Moving Cycle Institute CO;
The New School for Social Research – Creative Arts The-rapies NY;
Training in Blanche Evan Methods of Dance/Movement Therapy NY.
D)Képzőhelyek, amelyeken BA-fokozatú diplomát adó tanul-mányok végzése során
táncterápia-kurzusok végezhetők:
Arizona State University, Barat College, Brookdale Community College, Goucher College,
Manhattanville College, Marymount College, Naropa University, New York University, Red
Rocks Community Col-lege, Russel Sage Collegfe, University of the Arts PA.
E)Nemzetközi képzőhelyek: bár az előzőekben viszonylagos teljességre törekedtünk a
felsorolásban, a nemzetközi képzőhelyeket csak földrajzi elterjedtség szerint jelezni tudjuk –
Kanada, Ausztrália éppúgy szerepel benne, mint Izrael vagy Japán, s az európai országok
hosszú sora, Svédország, Nagy-Britannia, Hollandia, Olaszország Németország, Svájc,
természetesen mindegyik országban számos képzőhellyel.
A konkrét nevek felsorolásával hiteles képet kívántunk nyújtani annak alátámasztására, hogy
a művészeti terápiák felsőoktatása a táncterápiát illetően éppúgy, mint az előzőekben tárgyalt
egyéb művészetterápiás ágazatokat illetően előrehaladott integrációs állapotot mutat.

Hász Erzsébet: Művészetterápia a felsőoktatásban IX.

Táncművészet II.
Az előzőekben nagy vonalakban ismertettük a táncterápia felsőoktatási helyzetképét, főként

arra mutatva rá, hogy a felsorolt képzőhelyeken milyen szintű diplomát szerezhetnek a leendő
táncterapeuták, ezzel összefüggésben pedig arra, hogy a táncterápia szakmai hierarchiájában
egy-egy végzettséggel hol fognak helyet foglalni. Az alábbiakban példaként ismertetjük
néhány képzőhely táncterápia programját.
A táncterápia mint a tánc és pszichológia főszakok összekapcsolása a Hope College (USA)
programjában
Ebben az MA fokozatot adó képzésben tehát nem szerepel a táncterápia mint egyetemi szak,
hanem a tánc főszakot ajánlják egyéb főszakokkal párosításokban különböző speciális
szakterületek műveléséhez.
Így a tánc és a mérnöki tudomány illetőleg fizika szakpárosítás a kurzusajánlat szerint kitűnő
karrierlehetőséget nyújt a tánctudományban, a mozgás biomechanikai és fiziológiai
aspektusainak vizsgálatában, amely a mozgásszervi megbetegedések megelőzésének és a
rehabilitációnak a terén is új eredményekkel kecsegtet. A tánc és a kémia vagy biológia
szintén ajánlott szakpárosítás, amely a tánc orvostudományi aspektusait fedi le, jelesül az
ortopédiai és a neurológiai szakterületeket. A tánc és az angol főszakok összekapcsolása arra
készíti föl a hallgatót, hogy a táncművészeti kritika, a tánctörténet, a tánc-antropológia és a
tánc-esztétika szakírója lehessen.
A tánc és a pszichológia szakpárosításból – itt tehát nem közvetlenül megnevezve, hanem a
speciális szakpárosítás révén – a táncterápiás képzés adódik, de nem kizárólag annak klinikai,
hanem oktatási és segítő vonatkozásában is.
Táncterápia az Antioch New England Graduate School-ban (USA)
Az Amerikai Tánc/Mozgás Terápiás Társaság (American Dance/Movement Therapy
Association, ADTA) által támogatott intézményben 1976 óta többféle táncterápiás képzés is
folyik. MA fokozatot adó táncterápia főszakjukat a pszichológiai tanácsadás minor szakkal
párosítva ajánlják. Az elméleti képzésben a verbális és nonverbális terápiák integrációjára
helyezik a fő hangsúlyt. A gyakorlatok követelményrendszere a következő: 60 órás bevezető
táncterápia-gyakorlat, majd 450 órás pszichológiai tanácsadás gyakorlat, végül 700 óra
táncterápia praktikum.
Az MA fokozattal rendelkezők számára posztgraduális táncterápia képzések is szerepelnek a
programban. Ezek aszerint különülnek el, hogy az MA-fokozatot milyen szakon szerezte a
jelentkező.
Egy-egy hétvégét lefoglaló időtartamú továbbképzések, nyári kurzusok rendszeres szakmai
fejlődést biztosítanak a graduális vagy posztgraduális képzéseken végzettek számára.
Arizona State University (USA) – bevezető tánc/mozgásterápia kurzus
A bevezető kurzus (“Intro to Dance/Movement Therapy Course) még semmiféle szakmai
vépzettséget nem ad, de tájékoztat és közelebbi betekintést is nyújt a táncterápia világába. Az
elméleti tananyagon kívül tánc/mozgás-gyakorlatokon is részt vesznek a hallgatók, valamint
az egyetem által rendezett táncesteken, s erről az élményről dolgozatot írnak. Ezen kívül
írásbeli kötelezettségük van egy saját kutatásukról is a tánc-, illetve mozgásterápia
tárgyköréből, önálló kutatási tervvel, továbbá a táncterápia területén vég-zett szakirodalmi
tájékozódásról is írásban kell számot adniuk.
A bevezető kurzus elvégzése jó ajánlólevél a táncterápia főszak elvégzéséhez ezen az
egyetemen vagy másutt.

Naropa University (USA) – táncterápia főiskolai
egyetemi főszak
A Naropa egyetemen táncterápiából BA és MA szintű diploma egyaránt szerezhető. Az
előkészítő kurzusok, a BA és az MA fokozat egymásra épülő tananyagokat tartalmaz. Az
MA-szintű stúdium megkezdéséhez már komoly tánctudás szükséges, számos pszicho-lógiai
tantárgy és táncterápia tanegységek előzetes abszolválása. Az egyetemi szak öt fő területe a
következő: hagyományos keleti művészetek, kontemplatív tánc, meditáció; kortárs keleti és
nyugati táncművészet, improvizáció; az ember szomatikus és mentális egysége; tánc- és
művészettörténet, a kortárs tánc és egyéb művészeti ágak kontextusa; specializációk. Az
utóbbiaknál (specializációk) válik csak el tulajdonképpen a tánc-művészeti és a táncterápiás
képzés. A kurzuskínálat a következőket tartalmazza: kreatív folyamatok I (improvizáció),
kreatív folyamatok II (kompozíció), színházművészet, szomatikus és mentális egység, kortárs
tánc (bevezető és három további szemeszteren keresztül szereplő főtantárgy), keleti és afrikai
táncok, kreatív folyamatok III (performance), tánctörténet, művészettörténet, bevezetés a
tánc/mozgás terápiába, tánc- és mozgásterápia mint többszemeszteres főtantárgy, autentikus
mozgás, kineziológia, pszichológiai tárgyak.
Ausztrália: Táncterápia egyetemi főszak
A Wesley Institute for Ministry & the Arts kurzuskínalatában szerepel a táncművészet és a
táncterápia külön-külön, ezen belül a táncművészet BA és MA fokozatban egyaránt, a
táncterápia MA-ban.
A táncterápia egyetemi képzés tananyaga a következő tantárgyakból áll: rendszeres
gondolkodás és módszertan (az elméleti tananyag kritikai elemzése, szintézise és értékelése, a
saját tudományos kutatómunka előkészítése); a kreativitás teológiája; keresztény közösség
vezetése; a művészetek antológiája; a művészetek és a kultúra párbeszéde; bibliai ismeretek;
tánctechnikák; mozgásgyakorlatok (például Alexander, Feldenkrais stb. módszerek); szakrális
tánc; tánctörténet; tánc-improvizáció; testbeszéd; drámaművészet; vokális művészetek;
zeneművészet, zenedráma; táncoktatás; táncterápia gyermekeknek; táncterápia
fogyatékosoknak; a tánc mint a fizikai, szociális, pszichikai fejlesztés eszköze; csoportterápia;
kezelési stratégiák; táncterápia – saját projekt; gyakorlat és szupervízió. A diploma
megszerzéséhez 175 kreditpont szükséges. Minden felvételizőnek rendelkeznie kell
tánctechnikai tudással. Előnyben részesülnek azok a jelent-kezők, akiknek balett- és kortárs
táncművészeti tudással rendelkeznek.
Nagy-Britannia: A Hertfordshire-i Egyetem tánc- és mozgásterápia programja
Ezen az egyetemen táncterapeutákat képeznek MA-diplomát adó és posztgraduális szinten.
Nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy a hallgatók kutatási módszerekkel is meg-
ismerkedjenek, beleértve a táncterápia gyakorlati eredményeinek tudományos értékelési
lehetőségeit is. A posztgraduális képzést elsősorban diplomás táncművészek számára ajánlják.
Svédország: University College of Dance. Posztgraduális táncterápia-képzés
A hároméves kurzusra egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkező jelentkezőket várnak,
orvosokat, pszichológusokat, pedagógusokat, táncoktatókat, szociális munkáso-kat, ápolókat,
fizioterapeutákat stb. A képzés fő részei: elmélet, módszertan és gyakorlat a tánc/mozgás
terápiában, szakmai gyakorlatok a pszichiátria, pszichológia, pszichoterápia, szociológia,
etika terén, sajátélmény, klinikai esettanulmányok, kutatási módszertan.
Hollandia – Rotterdamse Dansacademie: Táncterápia a rotterdami akadémián
A Rotterdami Táncakadémiát 1931-ben alapították, s a nyolcvanas évek óta hirdetnek itt
táncterápia-programokat is. A táncterápiás oktatás három fő része a fő- és a mellék-tárgyak,
valamint a gyakorlat, a következő megoszlásban: táncterápia elmélet és gyakorlat (270 óra),
csoportfolyamatok, csoportdinamika (45 óra), Laban-féle mozgáselemzés (90 óra) mint
főtárgyak; kutatási módszertan (45 óra), pszichológia, pszichopatológia (5 x 45 óra),
anatómia, kineziológia (45 óra) melléktárgyak; szakmai gyakorlat (gyakorlati bevezető 200

óra, tényleges gyakorlat 700 óra). a képzés négyéves. A képzőhely szoros munkakapcsolatban
van az Amerikai Tánc/Mozgás Terápia Társasággal.
A táncterápia oktatásának helyzetéről átfogó ismereteket nyerhetünk a “Research in Dance
Education” című elektronikus folyóiratból, amelynek egyik kutatási területét a táncterápia
oktatása képezi.
Arra a kérdésre, hogy vajon milyen az elhelyezkedési lehetőség ezen a területen, némi
tájékozódást jelenthet például a kanadai “Canada Job Futures” honlap anyaga, amely
összesített statisztikai adatokat közöl a logopédusok, fizioterapeuták, foglalkoztató terapeuták,
valamint a képzőművészeti, tánc és mozgásterapeutákról. Ezekben a foglalkozási körökben az
alkalmazottak száma 1988 és 1998 között 64%-kal nőtt, míg az összes foglalkoztatottaké
csupán 12%-kal ugyanebben a tíz évben. 1998-ban 33 ezer ember dolgozott Kanadában a
fenti munkakörökben, s ezek 86%-a nő. Túlnyomórészt egészségügyi intézményekben
nyertek alkalmazást, mindössze 5% az oktatásban. Az összes munkavállaló 81%-a teljes, 19%
részidős, a fenti területeken azonban a részidős foglalkoztatottak száma nagyobb, 30%. A
munkanélküliségi ráta a vizsgált tíz évben mindig magasabb volt a foglalkozások
összességében, mint ezeknek a terapeutáknak az esetében. Bár ezek az adatok kedvezőbbek a
terapeutákra nézve, mint a nagy átlagban, az előrejelzések (2004-ig) a pozitív tendenciák
némi hanyatlását vetítik előre Kanadában.
Amint az az eddigiekből szándékunk szerint látható, a művészetek rendkívül gazdag, színes
világának a művészeti terápiák hasonló gazdagsága felel meg félig a művészi, félig a
tudományos térfélről származóan, új szakmák egész sorával jelentkezve. Ezeknek az új
szakmáknak világszerte előrehaladott felsőoktatási programok és szakmai képviseletek
felelnek a színvonaláért és elismertségéért, amely azonban régiók szerint más és más
fejlettségi szintet mutat, továbbá a legkülönfélébb irányzatok preferenciáit figyelhetjük meg.
Miután az egyes művészeti ágakhoz sorolható művészetterápiák külön-külön már számos
nemzeti és nemzetközi tudományos tanácskozást rendeztek, elérkezettnek látszik az idő a
sokféle művészetterápiás területet egyszerre áttekintésre kínáló rendezvény, nemzetközi
kongresszus megszervezésére is.


A MOME – Magyar Országos Művészetterápiás Egyesület – 2003 tavaszán, Budapesten

rendezi meg az Első Művészetterápiás Világkongresszust. A művészetterápiák történetében ez
lesz az első globális és minden művészeti terápiás ágazatra kiterjedő szakmai találkozó,
hiszen a világ minden tájáról és minden művészetterápiás ágazatból várhatóak a résztvevők.
Ők az eddigi előrejelzések szerint szakmai alapképzettségük tekintetében is olyan sokszínű
képet fognak mutatni, mint amilyen ez a kép a gyakorlatban, amint arról számos előző
írásunkban már beszámoltunk, a különböző művészetterápiás ágazatok felsőoktatási és
szakmai gyakorlati helyzetét elemezve mind magyar, mind nemzetközi viszonylatban.
Ilyenképpen tehát nemcsak az orvos (pszichiáter)- és pszichológus-társadalom, hanem a
pedagógusok, gyógypedagógusok, szociális munkások és egyéb segítő foglalkozásúak is szép
számmal fogják reprezentálni a saját szakmai köreikben létező különböző művészetterápiás
ágazatokat. Sőt, azok a főfoglalkozású, alapképzettségüket tekintve a felsőoktatási
rendszerben eleve művészetterápia, zeneterápia stb. szakokon végzett szakemberek is
bemutatkoznak a nemzetközi szakmai publikum előtt, akik nyilván a jövőben egyre inkább
kibontakozó, mind differenciáltabb szakmai fejlődés útját mutatják ma még – legalábbis
nálunk, Magyarországon – különösen specializáltnak tűnő végzettségükkel.
Amellett, hogy a művészetterápiák felsőoktatási és ezzel öszefüggésben szakmai gyakorlati
szempontból is különböző fejlettségű régiói egyaránt bemutatkozhatnak, eszmét cserélhetnek,
a kongresszus azt az alapvető célt is szolgálni kívánja, hogy a gyógyító, illetve segítő munka
valamint a művészetek szinergista kapcsolatát, valamint a művészetterápiák kínálta
diagnosztikai lehetőségeket illetően teret nyújtson az információcserének és vitának.
Ennek a rendezvénynek az elnevezésében a következők rejlenek.
“Első” – új kezdeményezés, első kísérlet a szintézis irányába vivő lépések megtételére vagy
azok szükségességének/szükségtelenségének megvitatására a művészetterápiák rendkívül
összetett és mind bonyolultabbá váló, differenciálódó világában;
“Művészetterápiás” – a ‘művészet’ szóba beleértve mindazokat a művészeti ágakat,
amelyeknek terápiás megfelelőjük van (zeneművészet, szépirodalom, képző- és iparművészet
stb.);
“Világkongresszus” – a szakmai átfogó jelleghez kapcsolódó földrajzi kirekesztésmentesség
igénye.
A kongresszus proponálásának tudományos-történeti szükségességét támasztja alá a
művészetterápiák professzionalizálódása, az oktatási és szakmai integrációs folyamatok
együttes előrehaladása, a művészetterápiás ágazatok, módszerek, alkalmazási területek
számának gyors növekedése, a régiónként, országonként eltérő tempójú és speciális
jelenségeket mutató fejlődés ezen a téren. Egy ilyen nemzetközi szakmai találkozó minden
bizonnyal eredményes viták színhelyévé válik, méghozzá nemcsak a kultúrát, a művészeteket
és a gyógyító-segítő tevékenységeket illető állásfoglalások terén, mint amelyek
meghatározzák azt, milyen irányzatok alakulnak ki a művészetterápiában, mely irányzatok
lesznek népesebbek és melyek maradnak kisebbségben, hanem a művészetek és a
gyógyító/segítő munka kölcsönösen pozitív kapcsolatát vizsgáló véleménynyilvánításokban
is.
A kongresszus főbb témái a következők: zeneterápia, biblioterápia, képzőművészeti terápiák,
mozgás- és táncművészeti terápiák, filmművészeti terápiák, színházművészeti jellegű
terápiák. Ezeken belül számos javaslatot tettünk a konkrét előadás- és workshop-témák
kialakításához, amelyeket a következőkben folytatólagosan ismertetünk.

I. Zeneterápia
1.Fejezetek a zeneterápia történetéből a kezdetektől napjainkig (a professzionalizálódást
megelőző idők zeneterápiának tekinthető jelenségeitől a “hivatalos” zeneterápia
megjelenéséig), a zeneterápia szakmai jövőképe.
2.Átfogó elméleti kérdések a zeneterápia és a közvetlenül kapcsolódó tudományterületek
(például zenepszichológia, zeneesztétika stb.) köréből.
3.Rendszerezési kérdések: aktív és receptív zeneterápia; egyéb felosztási, besorolási módok
problémák. (Például: A szocioterápiák körébe utalható-e a zeneterápia?)
4.Az aktív zeneterápiában alkalmazott különféle módszerek, kísérleti eredmények és egyéb
szakmai tapasztalatok ismertetése.
5.A zeneterápia alkalmazási területei a gyakorlati tapasztalatok tükrében: zeneterápia a
klinikumban, ezen belül pszichiátriai és nem-pszichiátriai területeken (például
gyermekgyógyászat, krónikus belgyógyászat stb.); a segítő és önsegélyző civil szervezetek,
egészségügyi, népjóléti és kulturális intézmények tevékenységi köreiben.
6.Zeneterapeuta-képzések, ezek curriculumai, felsőoktatási integrációjuk folyamata, illetve
már létrejött integráltsági állapota, a diplomák szintje és a végzettek elhelyezkedési
lehetőségei. Zeneterapeuta-továbbképzések, tréningek, ezek követelményrendszere; a
kreditrendszerbe illeszkedő kötelező továbbképzésektől a minden érdeklődőt váró
ismeretterjesztő művészetterápiás hétvégékig.
7.A zeneterápia elméleti és gyakorlati kapcsolata a tudományos határterületekkel, például a
zenepedagógiával, gyógypedagógiával, zeneszociológiával.
8.A receptív zeneterápia alapkérdései, például a meghallgatandó zeneművek kiválasztásának
szempontjai. Klasszikus zene, népzene stb. a receptív zeneterápiában.
9.A zeneterápiás cél és eredményesség kérdésköre: a receptív zeneterápia kapcsolata a
relaxációval, meditációval stb.; az aktív zeneterápia célkitűzései és eredményességére
vonatkozó kísérleti tapasztalatok.
10.A számítógép, a mesterséges intelligencia alkalmazási lehetőségei az aktív zeneterápiában,
Internet-használat a receptív zeneterápiában.
11.Speciális kérdések, tapasztalatok. Például: a zene mint gyógyító-segítő eszköz és mint
“narkotikum” a drogfüggőknél, egyéb egészségkárosító effektusok némely zenei
szubkultúrában.
II. Biblioterápia
1.A könyvtárosok segítő tevékenysége a biblioterápia 19. századi kezdeteitől napjainkig,
úttörő-kezdeményező szerepük az olvasás terápiás szerepének elismertetésében, a kórházi
betegkönyvtárak mai helyzete és biblioterápiás működésük. Egyéb történeti kérdések, például
biblioterápia a hadikórházakban, veteránok rehabilitációjában stb.
2.A biblioterápia elmélete, multidiszciplináris alapjai (például irodalompszichológia,
olvasáspszichológia, kreatív írás, irodalomesztétika, recepcióelmélet stb.) és kapcsolata
tudományos határterületekkel (például textológia, olvasásszociológia, könyvtártudomány
stb.). Elméleti kérdések a biblioterápiás kutatásokban (például a kötött szövegre épülő
receptív biblioterápiás csoportbeszélgetés elemző feldolgozásának problémaköre).
3.A biblioterápia kategorizálási kérdései (például kapcsolata a verbális pszichoterápiás
formákkal, különös tekintettel a szöveghez kötöttségre), fajtái (aktív biblioterápia és kreatív
írás, poetry therapy; receptív biblioterápia élményfeldolgozó beszélgetéssel vagy anélkül,
minimal contact a biblioterápiában, könyvajánlás; a betegjogok és egyéb információk
közlésének kapcsolata a biblioterápiával).

4.A receptív biblioterápiában alkalmazott szövegek fajtái, kiválasztásuk szempontjai.
Irodalmi művek alkalmazása esetén a műválasztás problémaköre, a műalkotás és a farmakon
párhuzam létjogosultságának kérdése. Összehasonlítás a receptív zeneterápia hasonló
kérdésköreivel.
5.Az írás mint az aktív és az olvasás mint a receptív biblioterápia megjelenési formája; auditív
effektusok a receptív biblioterápiában.
6.A számítógép, Internet alkalmazása a biblioterápiában: nagy könyvtárak Interneten elérhető
könyvajánló listái mint a receptív biblioterápia eszközei; publikálási lehetőség az Interneten,
ennek szerepe az aktív biblioterápiában, a poetry therapy és az irodalmi alkotókörök
keletkezésének összefüggése az internetes honlapok tanúsága alapján; a biblioterápia mint
elsősorban szöveges műfaj sokoldalú egyéb kapcsolata a 21. századi kommunikációt
alapvetően befolyásoló internetes lehetőségekkel.
7.A biblioterápia speciális módszerei, komplex formái (például a biblio- és a zeneterápia
összekapcsolási lehetőségei, gyermekek meseterápiája rajzolással kombinálva stb.); a
tapasztalatok, kísérleti eredmények ismertetése.
8.A biblioterápia alkalmazási területei. Kitekintés mindazon tevékenységekre is, amelyek a
biblioterápia definíciójának megfelelnek, de az elnevezés más, vagy a biblioterápia fogalma
az alkalmazó előtt ismeretlen. A biblioterápia és határterületei (például óvodapedagógia,
irodalompedagógia, gyógypedagógia, logopédia stb.).
9.Képzési formák, tréningek biblioterapeuták részére, a képzések szintje, felsőoktatási
integrációja. A zeneterápiával összevetve alacsonyabb fokú felsőoktatási integráció és lassúbb
professzionalizáció jelenségének okai.
10.A biblioterápia és a vallás kapcsolata (például vallási szövegek alkalmazásának kérdései a
biblioterápiában, a hittanoktatás és a biblioterápia összekapcsolásának tapasztalatai).
A Magyar Felsőoktatás következő számaiban ismertetjük a kongresszus négy további fő
kategóriájában (képzőművészet, mozgás/tánc, film, színház) szereplő témákat is, de
megjegyezzük, hogy nemcsak az egyes konkrét témakörökben, hanem még a fő témákat
illetően is lehetőség van továbbiak felvételére.

Hász Erzsébet: Az első művészetterápiás világkongresszus II.

Az előzőekben (a 2003. március 30. és április 2. között Budapesten megrendezendő

kongresszus létrehozását indokló tényezőknek és céljainak vázlatos szemrevételezése után) az
első meghívóban jelzett főbb témáik közül az első kettő, a zeneterápia és a biblioterápia
részletes témaajánlatát ismertettük. Az alábbiakban folytatjuk az ismertetést a képzőművészeti
terápiák, mozgás- és táncművészeti terápiák, filmművészet jellegű terápiák és
színházművészet jellegű terápiák témaköreiben.
III. Képzőművészeti terápiák

1. A képzőművészeti terápiák története (például regionális történeti áttekintések, egyes nagy
gyűjtemények létrejöttének története, a képzőművészeti terápiák története a
pszichiátriatörténettel összefüggésben).
2. Átfogó elméleti kérdések a képzőművészeti terápiák multidiszciplináris alapjait alkotó
kapcsolódó tudományterületek (például a képzőművészeti alkotások elemzésének esztétikai,
művészettörténeti és pszichológiai alapjai, alkotáslélektani, kreatológiai kérdések) és a
tudományos határterületek (például a rajz és műalkotások elemzésének pedagógiája,
képzőművészeti kreativitás-fejlesztés óvodás-, iskolás- és felnőttkorban; a látvány, design stb.
szociológiája).
3. Speciális módszerek a képzőművészeti terápiák körében. Komplex művészetterápiás
módszerek (például zenei és képzőművészeti elemek összekapcsolása).
4. A képzőművészeti terápiák alkalmazási területei (például pszichiátriai területek,
gyermekgyógyászat, geriátria, gyógypedagógia stb.).
5. Kategorizálási kérdések (például szocioterápiák, kreatív terápiák és képzőművészeti
terápiák kapcsolata, fogalmi átfedések, aktivitás és receptivitás a képzőművészeti terápiák
területén); képzőművészeti terápiák a gyakorlatban.
6. Grafikák, festmények, szobrok, reliefek stb. – a kulturális világörökség a receptív
képzőművészeti terápiákban.
7. Grafikai, festészeti, plasztikai és vegyes technikák az aktív képzőművészeti terápiákban.
8. Iparművészet (kerámia-, textil-, ötvösművészet stb.) az aktív képzőművészeti terápiákban.
9. Kézművesség, népi kismesterségek az aktív képzőművészeti terápiákban.
10. Számítógépes grafikai és egyéb képzőművészeti jellegű technikák, valamint
internethasználat a képzőművészeti terápiákban.
11. Képzési, továbbképzési formák, tréningek a képzőművészeti terápiák világában.
Képzőművészeti terapeuta alapképzések, a diplomák szintje, a szakok curriculumai és
követelményrendszere. Elhelyezkedési lehetőségek. Az oktatási formák és a szakmák
integráltsági foka.
IV. Mozgás- és táncművészeti terápiák

1. Történeti és elméleti kérdések. (Például a mozgás- és táncművészet fejlődése a 19. és 20.
század fordulóján, Ascona mint művésztelep és életmódminta története; multidiszciplinaritás
a mozgás- és táncterápiában, különös tekintettel a nem-pszichiátriai orvosi területekre,
kapcsolat a sporttudományokkal stb.)
2. Kategorizálási kérdések: a mozgás- és táncterápiák kapcsolata és különbözősége. (Például a
mozgásterápia művészeti nem-művészeti változatai, a mozgásművészet és a táncművészet
meghatározása, összefüggése és különbözősége ezek terápiás vonatkozásaiban.)
3. A mozgás- és táncművészeti terápiák kapcsolata egyéb művészetterápiákkal, például a
zene- és színházművészeti terápiákkal, a biblioterápia auditív formáival (rigmusok, mondókák
alkalmazása, a vers zenéjének hangsúlyozása), kapcsolat az akció, játék- és ergoterápiával,
gyógytornával stb.
4. A receptivitás lehetősége a mozgás- és táncművészeti terápiákban: a tánc (néptánc, balett
stb.) mint művészeti látvány szerepe a terápiás folyamatban.
5. A mozgás- és táncterápia alkalmazási területei (például pszichiátriai és neurológiai
területek, mozgásszervi betegségek gyógyítási területei stb.).
6. Mozgásterápia állatokkal. Hippoterápia, kitekintéssel a különböző válfajokra és
alkalmazási területekre. Az állatok a terápiában mint az emocionális támogatás forrásai. A
mozgásterápia és a kisállatterápia kapcsolata a geriátriában.
7. Alap- és továbbképzési formák, tréningek mozgás- és táncterapeutáknak,
hippoterapeutáknak. Felvételi követelmények, a diplomák szintje. Az elméleti és gyakorlati
oktatás arányai, gyakorlóterepek. Elhelyezkedési lehetőségek. A betegbiztosítási rendszerekbe
illesztett mozgásterápia-fajták.
V. Fotó- és filmművészet jellegű terápiák

1. A fotó, film, videó, számítógépes látványelőállítás szerepe a terápiákban. Történeti
áttekintés (technikatörténeti párhuzamok).
2. Elméleti kérdések. A technikai látvány terápiás szerepének elméleti megközelítése. A
technikai előállítású látvány mint művészeti alkotás és terápiás eszköz. E művészetterápiás
terület multi-diszciplináris alapjai, társ- és segédtudományok.
3. Gyakorlati tapasztalatok, kutatások, kísérleti eredmények a fotó- és filmterápia területén.
4. A fotó- és filmterápia alkalmazási területei.
5. Speciális módszerek. A fénykép és a mozgókép sajátos terápiás hatásai. A technikai eszköz
használatának megtanítása és önálló használatának hatása mint a terápiás folyamat része.
Filmfelvételek készítése a terápiás csoport tagjai által más terápiás folyamatok rögzítésére.
6. Aktivitás és receptivitás a fotó- és filmterápiában. Aktivitás: saját fotó, saját film készítése
egyénileg, csoportban, szabad témáról, a csoportról, egyénről. Receptivitás: a film mint
műalkotás a terápiában. Műválasztási kérdések.
7. A film mint komplex médium hatásmechanizmusa a terápiában (mozgó vizuális effektusok,
auditív társeffektusok, a szövegek intellektuális és érzelmi hatásai, a különböző érzékszervi
csatornákon befogadott hatások komplexitása).
8. A fotó- és filmterápia kapcsolata egyéb kutatási területekkel (a tv, videó, reklám, design
hatásainak vizsgálata, a káros hatások ellenőrzése stb.).
9. Képzések, továbbképzések, tréningek. Szakmai integráció és önállóság kérdésköre a fotó-
és filmterápia területén.
VI. Színházművészeti jellegű terápiák

1. A színházművészet különböző elemeinek megjelenése a pszichiátriai kezelésben. Történeti
áttekintés.
2. A színházművészeti jellegű terápiák elméleti megközelítéséhez szükséges alap-, társ- és
segédtudományok, határterületi tudományok.
3. Kategorizálási kérdések: a pszichodráma, drámaterápia, bibliodráma hasonlóságai és
különbözőségei. A pszichodráma és a művészetterápiák viszonya az USA-ban (az országos
művészetterápiás szervezet egyik szekciója a pszichodráma) és Európában (a pszichodráma
többnyire különálló terület, ugyanakkor minden művészetterápiás szakterületet összefogó

nemzeti szervezetek hiánya). Határterületek: drámapedagógia, a biblioterápia drámai
szövegekkel operáló része.
4. Aktivitás és receptivitás a színházművészeti jellegű terápiákban. Aktív módozatok:
pszichodráma, drámaterápia, bibliodráma, drámaírás az aktív biblioterápiában. Receptív
módozatok: drámaterápiás, bibliodrámás csoportprodukciók megtekintése (esetleg
filmfelvételről, v.ö. V/5 pont), biblioterápián nem szöveggel olvasott, hanem előadott dráma
megtekintése (élőben vagy felvételről).
5. A drámai műalkotás a receptív módozatban: műválasztási kérdések.
6. A színházművészeti jellegű terápiák kapcsolata a biblio-, mozgás-, tánc-, játékterápiával,
filmterápiával.
7. Speciális módszerek (például pantomim, kórházban beteg gyermekeket látogató bohócok
terápiás tevékenysége stb.).
8. Képzések, továbbképzések, tréningek a színházművészeti jellegű terápiák területén. A
pszichodráma képzési rendszere (az alapszintű ismerkedési lehetőségektől a továbbképzés
teljes idejéig – 8 év).
A kongresszusra beérkező javaslatok alapján a fentiektől eltérő témák is jelentkezhetnek
programajánlatunkban.

Hász Erzsébet: Az első művészetterápiás világkongresszus III.

A kongresszus rendezésének okai, céljai I.
Minden tudományos szakterületen nélkülözhetetlen a tanácskozások megrendezése,

ennyiben tehát a művészetterápiák területén sem kell különös indokokat keresni arra,
miért hasznos és fontos az eszmecseréknek fórumot létrehozni.
Figyelembe kell azonban venni két jellemzőt, éspedig azt, hogy ez a szakterület egyrészt még
új, másrészt, látszólag új mivoltának, viszonylagos tudománytörténeti “fiatalságának”
ellenére, máris rendkívül összetett. Mindkét tulajdonság erősíti a szaktudományos fórum
létrehozásának szükségességét.
A művészetterápiák sokféle, többé-kevésbé új szakmai területet foglalnak magukba. Az
idetartozó területek sokaságát könnyű elgondolni a művészetterápiák közkeletű csoportosítása
– ahány művészeti ág, annyiféle művészetterápia – alapján.
Kategorizálási problémák
Ám nemcsak a kilenc múzsának vannak “terápiás nővéreik”, hanem a modern művészeti
ágaknak is (fotó, film, design stb.) és az iparművészeti ágaknak úgyszintén (ötvös-, textil-,
kerámiaművészet stb.), nem beszélve a népi kismesterségekről. Ez utóbbiakat gyakran –
jóllehet vitatható módon – a “foglalkoztató terápia” címszó alá szokás sorolni. Ugyan-akkor
előfordul az is, Magyarországon nem is kivételképpen, hogy a művészetterápiákat és a
foglalkoztató terápiákat egyaránt a “szocioterápiák” körébe tartozónak ítélik.
Kategorizálási problémák más tekintetben is fölmerülnek, például a tánc- és mozgás-
művészeteknek megfelelő tánc- és mozgásterápia vagy éppen a drámai műnemhez
kapcsolható terápiás módozatok tekintetében. Fölmerül ugyanis kérdés, hol a határ a
táncművészet és az egyéb mozgásművészetek illetve ezek terápiás megfelelői között, továbbá
a mozgásművészeti valamint a nem-művészeti, hanem a sport- és szabadidő-
tevékenységekhez kapcsolható mozgásterápiás formák közt (beleértve a hippoterápiát,
kisállatterápiákat stb.). A dráma- vagy színházművészeti jellegű terápiák terén több,
egymással éppen csak érintkező terápiás módozat található, amelyeket csakis a
tájékozatlanság számlájára írható jelenségként bizony nem egyszer összekevernek
(pszichodráma, drámaterápia, receptív biblioterápia drámai szövegek alkalmazásával stb.). A
drámaterápia és a drámapedagógia elnevezések olyan, egymástól komoly mértékben eltérő
területeket jelölnek, amelyek egyike a gyógyító-segítő szakmák, másika az oktatás-nevelés
témakörébe tartozik.
A bibliodráma az összes eddig említetthez képest nemcsak tartalmát, hanem alkalmazási
területét illetően is teljesen különálló forma, mégis gyakran fennáll az összetévesztés veszélye
például a biblioterápiával.
A biblioterápia aktív változata és a kreatív írás között átfedések és különbségek egyaránt
találhatók, részben tehát jogosnak tűnik az aktív biblioterápiát és a kreatív írást egy
kategóriába sorolni, de ehhez hasonló a helyzet az aktív biblioterápia és a poetry therapy
tekintetében is.
A kategória-problémákat jelzik a biblioterápia esetében a különféle elnevezések is.
A képzőművészeti terápiák világában gyakori az átfedés a kreatív terápiák elnevezéssel jelölt
módozatokban. A festést, rajzolást – pszichiátria-, pszichológia-, illetve pszicho-terápia-
történeti okokból – igen gyakran sorolják a kreatív terápiák címszó alá, mindesetre sokkal
gyakrabban, mint például az aktív zeneterápiát vagy bármely más művészetterápiás ág aktív
módozatát.
A művészetterápiák mindemellett egymással kombinálódva is jelentkeznek, s ez is a mind
több és több új variáns létrejöttének kedvez. Képzőművészeti elemek (többnyire rajzolás,

festés) kapcsolódhatnak például a zene- vagy a meseterápiához. Ugyanakkor a komplexitás,
előnyei ellenére, olykor mégis vitatott, például a zene alkalmazása a saját zeneiségű verses
szövegek biblioterápiájában.
A multi- és interdiszciplinaritás jelentôsége
A multi- és interdiszciplinaritás a művészetterápiás területen különösen jelentős. Minden új
szaktudomány létrejötte értelemszerűen csakis multi- és interdiszciplináris alapokon történhet
(a differenciálódás – fokozatos leválás – fokozatos önállósulás fejlődési folyamatsor általános
érvénye alapján, a filozófiából kiváló és önállósuló szak-tudományoktól egészen a napjainkig
zajló hasonló, de gyorsabb és új szaktudományi területeket nagyobb számban eredményező
természet- és társadalomtudományi differenciálódási jelenségekig), a művészetterápia
esetében azonban az összekapcsolt területek száma nagyobb és nemcsak természet-, élet- és
társadalomtudományi, hanem művészeti területek is bekerülnek a létrejövő új szakterület
megalkotásába. Hangsúlyozandó: nemcsak a különböző művészeti ágak történeti, elméleti és
egyéb tudományos megfelelőiről van szó (például a zeneművészet esetében nemcsak a
zenetörténet, zeneelmélet jelenti a zeneterápia elméleti alapjainak egy szaktudományi
alkotórészét), hanem maga a művészeti ág is megjelenik művészetterápiás megfelelőjének
praxisában (például a zenei előadóművészet a receptív zeneterápiában), mégpedig nem holmi
adalék vagy éppen mellékes, színesítő jelenség, fáradt tudósokat üdítő kulturális mellékzönge
gyanánt, hanem elemi fontosságú alkotórészként.
Ez merőben új jelenség a tudomány területén. A művészeti alkotás jelenléte a
művészetterápiában nem puszta létében/létrejöttében a tudományos kutatás tárgya, mint az
esztétikában vagy az alkotáslélektanban, nem is recepciójának elsődleges szintjén vizsgáltatik,
mint például a művészetszociológiákban, hanem a művészeti alkotás mint kész és speciálisan
funkcióképes tárgy magának a terápiának a folyamatába kerül bele, s a vonatkozó
tudományos kutatásnak a speciális terápiás hatás létrejötte és hatás-mechanizmusa a
művészeti alkotás részvételével lesz ily módon a tárgya.
A fentiek mellett természetesen megtalálhatóak a művészetterápiák területén a szokásos
multi- és interdiszciplinaritási jelenségek is. Minden egyes művészetterápiás ágazatnak
megvannak a minden művészetterápiát megalapozó tudományok mellett a saját
alaptudományai és saját segédtudományai, valamint természetesen az általános és saját
alaptudományokra épülő saját, speciális szaktudományi területei. Így a biblioterápiában
például a minden művészetterápiás ágazatot – és így a biblioterápiát is – megalapozó
tudománynak tekinthető többek között a filozófiai esztétika, kultúrtörténet, pszichológia és
pszichiátria, saját alap- és segédtudománynak az irodalomesztétika, irodalomelmélet,
irodalomtörténet, irodalomszociológia, olvasásszociológia, olvasáslélektan, a könyvtár-
tudomány és informatika stb. Ugyanígy megnevezhető a képzőművészeti, a dráma-művészeti,
a tánc- és mozgásművészeti és minden egyéb új művészetterápiás területen is az érintett, már
jelentős tradíciókkal rendelkező szaktudományok sora.
A komplex művészetterápiás ágazatok esetében a vonatkozó szaktudományi listának
nyilvánvalóan még hosszabbnak kell lennie, hiszen azért nevezzük ezeket a módozatokat
komplexnek, mert eleve több művészetterápiás területet kapcsolnak össze.
Ezeknek a tudományoknak a jelenléte a mai művészetterápiás ágazatok oktatásában, a kutató
és a gyakorlati munkában nem egységes, az arányok is mások és a hangsúlyok is. Éppen ezért
indokolt a különféle irányzatok képviselőinek tanácskozását minél szélesebb körben
létrehozni az oktatómunka, nevezetesen a felsőoktatás oldaláról éppúgy, mint a gyakorlat és
tudományos kutatás oldaláról.
Társadalmi igény a művészetterápiák iránt
A professzionalizálódás, az új szakmák létrejötte a művészetterápiák tekintetében ugyanúgy
az általános trendnek megfelelően megy végbe, mint ahogy a multi- és interdiszciplinaritás is
szerepet játszik a szaktudományi differenciálódás ezen a területen végbemenő folyamatában,

akárcsak bármely más szaktudomány esetében, de jelentősek a speciális karakterisztikumok
is. Teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a társadalmi igény világszerte növekvőben van a
művészetterápiák iránt, és az ehhez kapcsolódó oktatás, szakmai képzés, az új szakmák
integrációja a szakmák rendszerébe, ennek megfelelően, ezzel összefüggésben az új
oktatási/szakképzési anyagok elfogadtatása, integrációja a megmutatkozó sokféleség ellenére
– illetve azzal együtt – egy egységes, általánosan érvényes trend különböző szakaszaiba
rendezhető, tehát egyugyanazon fejlődési folyamat különböző szakaszainak és aleseteinek
tekinthető. Nem szükséges ehhez a világszerte érvényesnek bizonyuló folyamathoz
értékítéletet rendelni, jelentősége ettől függetlenül, vagy ezt megelőzően, pusztán átfogó
jellege következtében bizonyosan fennáll, következésképp a tudományos vizsgálatnak, sőt, a
tudomány önreflexiójának is jeles tár-gyát kell képeznie.
A kongresszus célja az, hogy a lehető legtöbb szakterületet bemutassa, természetesen az
elhatárolási, definiálási és egyéb problémákkal, a napról napra gyorsabban zajló
differenciálódási folyamatokkal együtt, s így ennek az erőteljesen fejlődő, egyre
bonyolultabbá, sokszínűbbé váló szakmai világnak mind az elméleti szintézis, mind pedig az
oktatási és szakmai integráció irányába vivő lehetséges utakat is felkínálja, járhatóvá tegye.
Sokféleség és egység, az irányzatok sokaságából és a multidiszciplináris alapokból létrejövő
elméleti szintézis, a szakmai differenciálódás és integrálódás a fejlődés egy bizonyos pontján
túl óhatatlanul, szükségszerűen együttjáró folyamatok.
A művészetterápiák világában ehhez a kritikus ponthoz éppen most érkeztünk el, ezért a
minden kontinensről vendégeket váró, minden művészeti terápiás ágazat képviselőit egyaránt
invitáló, Első Művészetterápiás Világkongresszus a találkozás megszervezésével lehetőséget
kíván nyújtani a szinte korlátlan sokféleség lehető legszélesebb körű be-mutatására, a
tapasztalatcserére, az irányzatok és fejlődési utak összehasonlítására egyes földrajzi régiókban
és művészetterápiás ágazatokban – ugyanakkor a szintetizáló, integráló törekvések
fölmerülésére és megvitatására is. Ezeknek a céloknak a minél sikeresebb elérésére akkor van
mód, ha az első ilyen kongresszust követi a többi, tehát, ha új hagyományt alapozunk meg.

Hász Erzsébet: Az első művészetterápiás világkongresszus IV.

In: http://www.magyarfelsooktatas.hu/23.01.02.03/90.html
Művészeti koncepció és támogatók

Amint arra már az előzőekben rámutattunk, a számtalan művészeti terápiás ágazat közül nem
egy rendelkezik olyan magas fokú szakmai szervezettséggel, hogy évek, sőt évtizedek óta
egymás után rendezik saját ágazataikon belül a regionális, illetve a kisebb-nagyobb
nemzetközi tanácskozásokat, de az összes művészetterápiára kiterjedő és földrajzilag is átfogó
jellegű tudományos eseményre eddig még nem került sor, jóllehet a szükségessége már régóta
nyilvánvalóvá vált az érintett szakemberek széles köreiben. (A szükségesség alatt azt értjük,
hogy az ezen a területen végbement differenciálódási folyamat önmaga gátjává válhat az
integratív jellegű közjátékok nélkül még akkor is, ha az elméleti szintézis szükségességét a
legtöbben még nem érzik égető fontosságú tudományos kérdésnek.)
Az említett volumen azonban egyrészt nagyfokú szervezeti összefogást is igényel, másrészt
mind tudományos, mind művészeti szempontok szerint megfelelően kialakított koncepciót.
A tudományos koncepciót az előzőekben már tárgyaltuk, amennyiben az általánosságokon túl
részletesen ismertettük a kongresszus első felhívásának tematikáját, az ajánlott előadások
témáit. Itt csupán annyit jegyzünk meg ezzel kapcsolatban kiegészítésképpen, hogy a
beérkezett előadások – több mint harminc országból, világhírességek-től kezdve mintegy
kétszáz jeles szakember – nagy mértékben figyelembe vették ezt az ajánlatot, tehát a
szerkesztett program szellemisége, felépítése ennek a téma-listának megfelelő lesz.
I. Az Első Művészetterápiás Világkongresszus művészeti koncepciója
1. A művészet az ősidőktől fogva rendelkezett gyógyító jelleggel.
Ennek frappáns alátámasztását adja például az a néhány sor Shakespeare-től, amelyet Vizi E.
Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke idéz kongresszusunk programfüzetében
olvasható Beköszöntőjében1:
“A solemn air and the best comforter
To an unsettled fancy, cure thy brains,
Now useless...”
vagy a kongresszus szlogenjeként alkalmazott Shelley-idézet2:
“I am the eye with wich the Universe
Beholds itself and knows itself divine;
All harmony of instrument or verse,
All prophecy, all medicine is mine,
All light of art or nature; – to my song
Victory and praise in its own right belong.”
2. A művészetekre (természetesen nemcsak a zenére) ősidőktől fogva jellemző gyógyerő a
művészetterápiák receptív formációiban tudato-san kerül hasznosításra. A gyógyító
mechanizmus lényege az alkotó emberiség évezredei során létrehozott kultúrkincsének
művészi értékeiben gyökerezik, amely a puszta befogadáson túl (recepció) igen sokszor
élményfeldolgozó beszélgetéssel is társul, az esetek többségé-ben csoportban. A
hatásmechanizmus részletes vizsgálata a terápiás hatékonyságot növeli.
3. A művészetterápiák aktív módozatainak gyakorlása során nem elsősorban esztétikailag,
hanem terápiásan és diagnosztikailag értékelhető produktumok jönnek létre. Ezek vizsgálata
tehát mindkét irányban (diagnózis és terápia) sok jelentős tudományos eredményt hoz.
4. A művészetek receptív és aktív alkalmazása, azaz a művészet-terápiák minden formája
alkalmas a pedagógiai fejlesztő munka elősegítésére, alkalmas a pszichés betegségek
kialakulásának megelőzésére (prevenció), a gyógypedagógiai munka hatékonyságá-nak
növelésére (habilitáció) és a pszichés, illetve szomatikus betegségek utóhatásai, az ennek

nyomán kialakuló életvezetési nehézségek leküzdésének, a szükséges életmódváltásnak, a
vissza-illeszkedésnek a segítésére (rehabilitáció) – amint ezt a több évtizedes magyar és
nemzetközi művészetterápiás szakmai gyakorlat egyaránt bizonyítja.
5. A művészetterápiákról tehát érdemben akkor és csak akkor beszélhetünk, ha a
kérdésköröket következetesen mindkét irányból, azaz a művészetek és a tudomány oldaláról
közelítjük meg, illetve, ha a tudományos megközelítéseket is mindkét irányból, azaz a
művészeti és az élettudományok/pszichológia felől egyaránt jól, alaposan, erudícióval és
intuícióval végezzük.
A fentieknek megfelelően kongresszusunk négy napja alatt rendre be-illesztünk magas
színvonalú zenei, színházi és képzőművészeti progra-mokat, magyar és külföldi
résztvevőkkel.
Ezek közül kiemelkedik a kongresszus vasárnapi nyitó-rendezvénye, amely Péli Tamás, az
európai rangú, Hollandiában végzett cigány származású, 1994-ben elhunyt magyar festő-
művész, a posztmodern mágikus realizmus leginkább talán a regényíró Marquez-hez
hasonlítható jelentőségű alkotójának első gyűjteményes kiállítása.
A kiállítást mint az Első Művészetterápiás Világkongresszus első ünnepi rendezvényét a
Budapest Kongresszusi Központban a Magyar Országgyűlés elnöke, Szili Katalin nyitja meg.
Ezzel régi adósságot fog a magyar kulturális élet leróni, s egyúttal a nemzetközi művészet-
értő publikum előtt a magyar művészet méltó reprezentációját létrehozni a művészetterápiás
szakma több mint harminc országból, tehát valóban a világ minden tájáról idesereglő
képviselői előtt.
II. A kongresszus szervezési munkálatainak szakmai támogatása
Ennél a pontnál ismét hivatkoznunk kell a művészetterápiával kapcsolatban oly sokszor
említett tényre, a rendkívüli, valóban kiemelkedően magas fokú összetettségre. Nemcsak a
szokásos multi- és interdiszciplinaritásról van ez esetben ugyanis szó, hanem a művészetek
tényleges jelenlétéről is, továbbá az érintett tudományágak sok, egymástól távol eső
területeinek össze-kapcsolódásáról is. Csak egy példát említve: zenepedagógia,
zeneszociológia (zenei ízlések stb.), zenetörténet, zeneesztétika mint filozófiai és mint
önállósult tudomány, instrumentális/vokális zenei képzés, zenepszichológia, vonatkozó
alkotáslélektani, pszichoterápia-történeti stb. fejezetek, kultúrtörténet, kultúrantropológia,
kapcsolat a tánc- és mozgás-terápiával, a dal- és himnuszköltészet révén (is) a
biblioterápiával, ezek megfelelő diszciplínáival, valamint természetesen a saját speciális
tudományos tárgykörök a zeneterápia egészének tárgyalásán belül.
Intézményesség szempontjából tekintve a fentieket, a művészeti terápiákkal kapcsolatos
rendezvény szervezési kérdéseinek tárgya-lásakor érintett négy minisztérium: a Gyermek-,
Ifjúsági és Sportminisztérium, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, az Oktatási
Minisztérium és természetesen az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium.
Illetékes továbbá például a Nemzeti Kulturális Alap is a művészetek oldaláról és a Magyar
Tudományos Akadémia, valamint a Magyar Pszichiátriai Társaság a tudomány oldaláról, de
az előzőekben a zene példáján illusztrált sokoldalúság következtében még igen sok
intézményt felsorolhatnánk, amint azt a későbbiekben ezeken az oldalakon lehetőség meg is
fogjuk tenni.
A kongresszusszervezés jó alkalom arra, hogy miniszteriális szinten ráirányítsuk a figyelmet
erre a kultúrát, oktatást és egészségügyet összekapcsoló társadalmi szegmensre, és a
nemzetközi szakmai tapasztalatok helyben megszerezhetőségének kényelmét, előnyeit
kihasználva, az így adódó összehasonlításokat elvégezve átgondoljuk, milyen tennivalóink
vannak ezen a téren az oktatást, egészségügyet, kulturális ügyeket illetően.
Teljesen nyilvánvaló, hogy az európai uniós csatlakozás kérdéskörei közt ennek a
szegmensnek az ügyei jelen vannak a felsőoktatásban: művészetterapeuta-képzés alap- és
másoddiplomás-képzésként, valamint PhD-szinten, ahogyan az az EU-ban már évtizedes

múlttal jelen van, művészetterápiás továbbképzés a pedagógusok, könyvtárosok, szociális
munkások részére, szintén a felsőoktatás EU-kompatibilitási kérdéseinek sorába illeszkedően.
A kongreszszuson számos művészetterápia-oktató szakember lesz jelen a világ minden
tájáról, így az EU-országokból is, akiknek a szaktudása ezen a négy napon “élőben”
elérhetővé válik, s ezt az alkalmat semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, ha a
felsőoktatás lapunk több számában is ismertetett bolognai folyamatának elvei szerint
kívánunk haladni a továbbiakban.
Az egészségügyi tárca elsőként ismerte föl a művészetterápiákban rejlő, népegészségügyi
viszonylatban is jelentős ameliorizációs lehetőségeket, itt tehát nemcsak a kongresszus
ügyének támogatását kaptuk meg, hanem a kongresszus témáját alkotó ügy – a
művészetterápia szerepe a terápiás szakban, a prevencióban, habilitációban és rehabilitációban
– továbbvitele is tárgyalásra került. Ennek a fontossága a belső szakmai indokokon túlmenően
abban is megmutatkozik, hogy a művészetterápiák költségvonzatai dologi szinten annál
kisebbek, minél többet áldozunk a képzésre. Mivel azonban egy képzett művészetterápiás
szakember több évtizedig képes hasznosítani tudását és mindvégig karbantartani dologi
eszköztárát, a képzés költségei bőségesen megtérülnek. A biblio-terapeutának például csupán
néhány polcnyi könyvre és fénymásolási lehetőségre van szüksége az általános
infrastrukturális feltételek mellett, és kiegészítő terápiás tevékenysége a kutatások bizonysága
szerint számos egészségügyi területen csökkenti a gyógyszeres kezelés költségeit. A
művészetterápiák népegészségügyi hasznosítása szintén hatékonyságnöveléssel és hosszú
távú költségmegtakarítással jár, akár a megelőzést, akár a rehabilitációt vagy a krónikus
ellátás házi-gondozási részét vizsgáljuk.
Remélhetően úgy haladhatunk tovább ezen a most megkezdett úton, hogy a kongresszusnak
konkrét hasznát láthatjuk mindegyik tárca illetékességi körébe eső ügyekben.
Jegyzetek:
1. William Shakespeare: Tempest / Vihar, 5. felv. 1. szín; “Legjobb orvosság a zavart idegre, /
Lassú zene gyógyítsa bús velőd...”; ford. Babits Mihály. (Megjegyzés: Shakespeare-nek ezt a
művét eddig öt kiváló költőnk ültette át magyarra. Mivel a Beköszöntő a babitsi változatot
adja, természetesen most is ennél maradtunk. Az azonban figyelemre méltó, a többi fordítást
is szemügyre véve, hogy a Babitsnál “velő”-nek fordított angol megfelelő, a ‘brains’, így,
többesszámban inkább fantáziát, képzeletet jelent, tehát itt valószínűleg nem kifejezetten
“beteg agy”-ról van szó, hanem a művészetben oly jól ismert “bús képzeletről”, azaz
melankóliáról. Könnyebb persze hosszasan körülírva kifejteni ezt, mint “gúzsba kötve
táncolni”, ahogy Kosztolányi nevezte a műfordítói tevékenységet...)
2. Percy Bysshe Shelley: Hymn of Apollo / Apolló-himnusz; “A szem vagyok, mellyel a
Végtelen / ismeri fölségét s magába lát, / a zenében összhangzó értelem, / enyém minden
gyógyír, prófétaság, / a természet s a Mű fénye – dalom / önjogán himnuszom s diadalom.”;
ford. Orbán Ottó. In: Shelley versei, Lyra Mundi sorozat, Európa Könyvkiadó, Budapest:
1992, 120-122. o. (Apollón, a lantos isten – Artemisznek, az erdei vadak és a születés
úrnőjének fivére, Zeusz fia, akárcsak isteni ellentétpár-fivére, Dionüzosz – egyúttal a
gyógyítás (és a jóslás) istene is volt, személyében tehát mitologikusan is fölmutatható a
művészetek – himnuszéneklés, zene – és a gyógyítás sok-sok évezred óta meglévő
kapcsolata.)

Hász Erzsébet: Az első művészetterápiás világkongresszus V.

In: http://www.magyarfelsooktatas.hu/23.04.05.06/90.html
Tudományos koncepció és irányzatok

A kongresszus tudományos koncepcióját két szóval jellemezhetjük: diszciplína és diverzitás.
Bővebben kifejtve ez azt jelenti, hogy minden tudományos irányzat egyenjogú a kongresszus
minden résztvevője számára közösen adott feltételek között. (Nyilvánvaló, hogy csupán a
nem-tudományos felfogások maradnak ki, a művészetterápiák gyakorlatában nem ritka
ugyanis az ezoterikus irány, továbbá a teljes képzetlenség talaján álló “természetes” működés
sem.) A sokféle irányzat együttes jelenlététől egyrészt az ezek közötti érdekes viták
kialakulását várjuk, másrészt a művészetterápia mint új szakterületek összessége mintegy
másfél évszázados differenciálódási folyamatának következményeként létrejött szükséglet, az
integráció és az elméleti szintézis szükségességének fel-ismerése felé történő első lépések
megtételét – vagy vitát az elméleti szintézis tényleges szükségességéről, de nem hagyhatjuk ki
annak a lehetőségét sem, hogy az átfogó, minden művészetterápiás szakterületet magába
foglaló elméleti alapvetés közeli létrejöttét fogják a résztvevő szakemberek körében
bejelenteni.
A művészetek és ugyanígy a művészetterápiák történetének első szakasza a történelem-előtti
korokban kezdődött, s a mai művészetterápiás irányzatok jelentős része tulajdonképpen
aszerint különül el, hogy melyik művészetpszichológiai nézethez kapcsolódik, s az milyen
koncepciót alakított ki a művészetek születéséről, a művészetek létrejöttével egyidős
alapfunkcióról, tehát arról a kérdésről, hogy milyen okból és milyen célból keletkeztek
mindazok a jelenségek, amelyeket a “művészetek” gyűjtőnév alá sorolunk, beleértve a
problémakörbe mind a művész alkotómunkához való viszonyát, mind az alkotás és a
közönség kapcsolatát.
1. A Wundt-féle lélektan
azért tekinthető a művészetterápiás elméleti irányzatokban egyik lehetséges táptalajnak, mert
míg Wundt kísérleti lélektana az ember egyedi vonatkozású lelki jelenségeit vizsgálja, a
wundti néplélektan az ősi kultúra jelenségeinek tanulmányozására alapoz. A XIX. századi
természettudományos pozitivizmus és a német filozófiai tradíció bizonyos elemeit
összeegyeztetni kívánó orvos-fiziológus-filozófus tudósa párhuzamot von az egyén fejlődése
és a kultúra kibontakozása között, vizsgálódásai kiterjednek a kulturális objektivációk
különböző érzékszervekkel befogadható jelenségeire, valamint a komplex nyelvi jelenségekre
is.
2. A freudi analitikus pszichológia kultúra-koncepciója

merőben más szempontok szerint vizsgálja a kulturális objektivációkat, mint Wundt, s levont
következtetései elsősorban a művész személyiségének karaktervonásait, alkotó-munkájának
indítékait érintik. A mai művészetterápiában a freudizmus deklaráltan, hangsúlyosan van
jelen, mind az aktív, mind a receptív formációkban. Mivel Freudtól távol állt a művészet
művelésének terápiás, tehát gyógyító, segítő, fejlesztő hatásáról szóló bármilyen elképzelés,
ezért az aktív művészetterápiát ebben a vonatkozásban helyesen nem “terápia” névvel kell
illetni, hanem egy elemző diagnosztikai eljáráshoz szükséges produktum létrehozási
folyamatának. (A gyakorlatban sokan nem élnek ezzel a különbségtevéssel, mivel a
valóságban zajló esemény a páciens számára semmiben sem különbözik a tényleges aktív
művészetterápiás, megint más néven kreatív terápiás tevékenységektől. A kezelő személy
elemző munkájának diagnosztikai eredménye pedig közvetve mégis oda vezet, hogy a kvázi-

művészeti produktum a terápiát szolgálja.) A receptív művészetterápia mindazon módozatai,
amelyek során a befogadói processzust terápiás beszélgetés követi, lényegi hasonlóságot
mutatnak, s ezek között a speciálisan freudi elméleti alapokon nyugvó receptív
művészetterápia abban különbözik, hogy a műalkotás megismerését követő terápiás
beszélgetést vezető személy tudományos koncepcióját ez a nézetrendszer határozza meg,
következésképpen, bármennyire szemidirektív vagy nondirektív a terapeutai magatartása, a
közismert kisugárzási jelenség következtében ez a nézetrendszer mindenképpen meg fog
jelenni a beszélgetés egészében is (amit még erősíthet a nézetrendszerrel kompatibilis
műválasztás).
3. Jung művészetpszichológiája
közvetlen viszonyban áll az összes aktív művészetterápiával, mivel ez a tudományos
nézetrendszer tartalmazza a művészet aktív művelésének terápiás koncepcióját a nagy
tehetségek létrehozta, időtálló esztétikai értékű alkotásoktól a “hétköznapi ember”
öngyógyító, önsegítő és nem utolsó sorban önfejlesztő céljainak szolgálatába állított
produktumaiig. Figyelemre méltó, hogy Jung az emberi élet harmadik, befejező szakaszát a
kultúra korának nevezi, amelynek során az ember összegzi, értékeli gyermeki-ifjúkori
fejlődésének és felnőttkori aktív évtizedeinek eredményeit, s ebben is nagy segítséget nyújt
számára a művészet, például az írás vagy a festés.
4. Egyéb irányzatok
sokasága tartozik még a művészetterápiák elméleti megalapozásához, amelyek mindegyikét
felsorolni itt és most nem áll módunkban, de megemlítünk közülük néhányat.
A harmadik bécsi iskola, a logoterápia atyja, Viktor E. Frankl például a saját munkájában,
amint erről több helyütt be is számol, gyakran alkalmazza a biblioterápiát mint az
egzisztenciálanalitikus beszélgetések egyik lehetséges módszerét, melynek során a könyv, a
terapeuta által ajánlott olvasmány és a róla szóló beszélgetés az élet értelmének, a logosznak a
kereséséhez-megtalálásához vezeti a pácienst.
A már említett kreatív terápiák nagyjából azonosíthatók az aktív művészetterápiával, de mégis
érdemes megemlíteni, miért jelentkezik az elnevezésekben ez a kettősség: a kreatív terápiák
mint pácienst művészeti tevékenységre késztető eljárások nem számolnak azzal a
lehetőséggel, hogy létezik a meglévő, magas esztétikai értékkel rendelkező műalkotások
befogadásának is terápiás módozata, tehát a művészet és a terápia összekapcsolódását
kizárólag az aktivitás móduszában képzelik el, míg az “aktív” jelző alkalmazása
értelemszerűen vonzza maga után a kérdést, hogy milyen művészetterápia van még, ha az
egyiket aktívnak nevezzük. Gyakran adódik ebből a félreértés, hogy a másik jelző netán a
“passzív” lenne, tehát nem árt mindannyiszor hangsúlyozni, hogy az aktív művészetterápia
mellé nem a “passzív”, hanem a “receptív”, azaz befogadói módszert alkalmazó változatot
kell helyeznünk. (A “passzív” elnevezés nemcsak azért nem szerencsés, mert holmi
tunyaságra enged következtetni, hanem azért, mert a szó valójában elszenvedést jelent, ami
sehogy se illik a gyógyítás, segítés fogalmaihoz, tehát a “terápia” jelentéseihez.) A kreatív
terápiák mindenesetre többnyire a jungi iskolához kapcsolódnak, bár sok esetben nincs jelen a
megfelelő elméleti tudatosság, a valamely irányzathoz kapcsolódás esetében szükségszerű
tájékozottság az alkalmazók körében.
A receptív művészetterápiák alkalmazása esetében is sokszor hiányzik a nagy elméletekhez,
iskolákhoz kapcsolódás tudatossága. Ennek következetes hangsúlyozásával a kongresszus
hozzá kíván járulni a művészetterápiáknak a meglévő tudományok rendszerébe
integrálódásához éppúgy, mint a művészetterápia új tudományterületének fejlesztéséhez.
A befogadásnak és az így létrejövő művészi hatásnak az előfeltételezése például wundti
alapokig megy vissza a lélektan történetében, de ennél sokkal messzebbre kell

visszatekintenünk, ha filozófiai, esztétikai megközelítésből is és a művészetek
történettudományi szempontjai szerint is folytatjuk az elméleti vizsgálódást, amire minden
bizonnyal szükség van. Ennek bizonyításául elég talán csupán Arisztotelészt és a katarzis-
elméletet megemlítenünk, mint a drámai és zenei alkotások befogadásának lélektisztító,
erkölcsileg fölemelő hatását, vagy éppen Johann Sebastian Bach Goldberg-variációit,
amelyeket a zenetörténet tanúbizonysága szerint relaxációs hatás elérése céljából komponált a
művész éppen olyannak, amilyen a mű lett, s ez a hatás – ma már mérésekkel
alátámaszthatóan – meg is jelenik a befogadóban.
A műalkotással történő megismerkedés, a befogadói élmény terápiás beszélgetés során
történő feldolgozásának, amennyiben megtörténik, szintén szükségszerűen kell valamilyen
elméleti irányzathoz tartoznia. Ez lehet a már említett freudi pszichoanalízis, a Mérei-féle
Szondi-iskola irodalmi elemzési alapvetése, de lehet a jungi pszichológia annak vallás-
filozófiai vonatkozásaival, ám éppígy lehetséges a recepcióesztétikai, kognitív pszichológiai
vagy szociálpszichológiai, szociolingvisztikai stb. megközelítés is. A receptív
művészetterápia – amellett, hogy megőrzi tényleges terápiás szerepét – sok további elméleti
vizsgálódásnak nyújthat alapot. Ezt szolgálják a receptív művészetterápiás beszélgetések
rögzítésével létrehozott kutatóanyagok, amelyek feldolgozása számos tudományterület
számára érdekes lehet, a továbbiakban pedig ezen tudományterületek összehangolt
kutatómunkája az új szaktudomány, a művészetterápia-elmélet fejlődését segíti elő.
Az Első Művészetterápiuás Világkongresszus tudományos koncepciója reményeink szerint
nemcsak ebben a vázlatos formában kerülhet nyilvánosságra, hanem a kongresszus teljes
anyagának utólagos megjelentetése által részletesen is, amelyhez a fentiek alapján elemzést is
csatolunk.
Ami azonban minden tudományos koncepció nélkülözhetetlen építőköve, az a kapcsolódó
felsőoktatási szegmens kialakítása, fejlesztése, a felsőoktatás egészébe integrálása.
A kongresszus egyik alapvető fontosságú célkitűzése, hogy a világ harminc országából
Magyarországra jövő művészetterápiás szakemberek a művészetterápia minden ágának a
legkülönbözőbb földrajzi régiókban található felsőoktatási helyzetképéről nyújtson
információkat. Ez egyrészt az egész világon az első alkalom arra, hogy széleskörű hiteles
összehasonlítást tegyünk a felsőoktatásnak erről a területéről, tehát minden egyes
résztvevőnek hasznos információkkal fogunk szolgálni az utólag megjelentetendő
kongresszusi kiadványunkkal, másrészt pedig speciálisan magyar szempontból jelentkezik az
EU-csatlakozás felsőoktatási kérdéskörében egy modell kialakításának lehetősége. Ez alatt azt
értjük, hogy amit nemzetközi összehasonlításban a művészetterápiák felsőoktatási helyzetéről
megállapítunk, az nemcsak ennek a területnek a problémáján jelent segítséget, hanem analóg
jelleggel a többi tudományterület felsőoktatási kompatibilitásának kialakításában is. Terveink
szerint a kongresszus nem zárul le magyar vonatkozásban, hanem mind a szakmai publikum
részére, mind a művészetterápiás szakma felsőoktatási szakemberei részére még ebben az
évben további tanácskozásokat tervezünk.

Yalom, I.D.: Gyógyító tényezők a csoportterápiában

In.: Yalom, I.D. : The Theory and Practice of Group Psychotherapy
Basic Books, New York, 1970. 3-15.o.
Ez a látszólag naiv kérdés a csoportterápia tárgyalásának általános sarkköve. Ha pontosan és

biztosan meg tudjuk válaszolni, akkor egy olyan központi rendező elv fog a rendelkezésünkre
állni, amellyel a vitás és ellentmondásos problémákat megközelíthetjük. Pl.: páciensek
kiválasztását, a csoport összetételét, stratégiáját és taktikáját, a fő gyógyító tényezők
kifejlődésének és hatékonyságának növelése felé kell irányítani. De hogyan válaszolhatunk
meg egy ilyen alapvető kérdést, amikor információforrásaink (a terapeuták és a páciensek)
nem objektívek, továbbá kutatási módszereink behatároltak és bejáratlanok.
A csoportterapeutáktól a gyógytényezők változatos és belsőleg inkonzisztens listáját kapjuk.

A terapeuták semmi esetre sem önzetlen és elfogulatlan megfigyelők. Egy adott terápiás
eljárás elsajátítására tekintélyes időt és energiát fordítottak, és meggyőződésüknek ez a sajátos
iskolázottsága válaszaikat nagymértékben meg fogja határozni. Még hasonló ideológiájú és
hasonló nyelven beszélő terapeuták között sincs abban egyetértés, hogy miért gyógyulnak a
páciensek. Minden terapeuta kezelt már olyan pácienseket, akik nagymértékű javulást
mutattak, amelynek okai a trapeuták számára teljességgel ismeretlenek maradtak. A medicina
története bővelkedik olyan gyógyítókban, akik nem amiatt az ok miatt voltak hatásosak, amit
feltételeztek (1).
A csoportterápiás páciensektől a kezelés végén adatokat nyerhetünk arra vonatkozóan, hogy

milyen terápiás tényezőket tartanak a leginkább és a legkevésbé hasznosnak; vagy a terápia
menete során, minden egyes csoportosulás útján, annak az adott ülésnek a jelentős
aspektusaira vonatkozó értékelésekkel szolgálhatnak. Ilyen célból interjút, vagy különböző
adatgyűjtő megközelítést alkalmazhatunk, de mégis fel fogjuk ismerni, hogy a páciensek
értékelései szubjektívek lesznek. Talán elsősorban felszíni tényezőkre fognak koncentrálni, és
el fognak hanyagolni néhány rejtett gyógyító erőt, amelyeknek esetleg nincsenek tudatában?
Nem befolyásolja-e majd válaszaikat sok olyan faktor, amelyeket nehéz ellenőrizni? Pl.
torzíthatja nézőpontjukat a terapeutához, vagy a csoporthoz fűződő kapcsolataik természete is.
Faifel és Eells pácienseket vizsgált a terápia végén, és négy évvel később. Tapasztalataik
szerint a páciensek közvetlenül a terápia befejezésekor csoportélményeik haszontalan, értő
vonatkozásait ritkán fogalmazták meg, míg négy évvel később ezeket a tényezőket háromszor
annyi páciens mondta ki önként.
Kiegészíthetjük ezt azzal, hogy a csoportban a páciens élménye nagyon személyes; több
kutatás beszámolt arról, hogy csoportpáciensek ugyanazt a jelenséget egymástól mennyire
különböző módon észlelték és élték át. (3,4)
Ugyanaz a jelenség néhány tag számára fontos és hasznos lehet, míg mások inkonzisztensnek,
vagy akár károsnak is tarthatják. A kollektív gyógytényezők keresése tovább komplikálódik.
Mindazonáltal a páciensek beszámolói a terápiás folyamatról az értékes adatok termékeny és
kiaknázatlan forrásai, amelyeket nem szabad lenézéssel kezelnünk, mint ahogyan az egyik brit
kolléga tette, aki azt állította, hogy ezek a “kielégített ügyfelek” ajánlóleveleinél nem
jelentenek többet. Bár a páciensek értékelései nyilvánvalóan részlegesek és szubjektívek,
semmi okunk sincsen, hogy ne vegyük komolyan a páciensek által elmondottakat.

A gyógyító tényezők meghatározásának harmadik útja a rendszerkutatási megközelítésen át

vezet. Ennek egyik módszere a kezelés során bemenő terápiás változók sorát korrelálhatja a
végző páciens kimeneti adataival. A sikeres kimenettel szignifikáns módon kapcsolódó
változó kiderítésével megbízható bázist alakítunk ki, ahonnan elkezdhetjük a gyógyító
tényezőket felvázolni. Mindemellett sok belső problémája van ennek a kutatási
megközelítésnek:
A kimenet mérése önmagában metodológiailag ingoványos terület. A terápia bemenő
változóinak szelekciója és mérése egyformán problematikus; általában a mérés pontossága a
változó jelentéktelenségével egyenesen arányos.
A gyógyító tényezők származtatásához ezt a három módszert használtuk, ezeket a könyv első
négy fejezetében mutatjuk be. A gyógyító tényezők definíciója és leírása egyaránt alapul
terapeuta és páciens-forrásokon, a kutatáson és a saját klinikai tapasztalatomon. Mindezeket
nem konklúzióként mutatjuk be, inkább átmeneti útmutatóként, amelyeket más klinikai
kutatók tesztelhetnek, és talán ki is tágíthatnak. A magam részéről meg vagyok nyugodva
arról, hogy ezek a legjobban hozzáférhető tényekből származnak, és a terápia hatékony
megközelítésének alapját alkotják.
A tárgyalandó gyógyító tényezők a terápiás csoportok minden típusában működnek. A

speciális csoport céljaitól és összetételétől függően azonban ezek különböző jelentőségét
feltételezik. Egy csoportirányzatban a jelentéktelen, vagy háttérben maradó tényezők
jelentősek, vagy előtérben állók lehetnek egy másikban. Ugyanannak a csoportnak a páciensei
ezenfelül a gyógyító tényezők szélesen differenciált osztályaiból nyerhetnek hasznot. Bár
statisztikai világosság megköveteli, hogy ezeket a tényezőket egyedülállóként tárgyalják,
konkrét esetben a megkülönböztetések kissé mesterkéltek, és sok tényező egymástól
kölcsönösen függ: elszigetelten egyikük sem fordul elő, és ezek a tényezők azon felül a
változó folyamat eltérő részeit jelenthetik; néhányan a változás aktuális részeit tükrözik, míg
mások pontosan leírhatók a változás feltételeiként. (Mindezeket a kérdéseket sokkal
részletesebben a IV- fejezetben tárgyaljuk.)
Nézőpontok szerint a természetes rétegvonalak tíz fő kategóriára osztják a gyógyító

tényezőket:
1. Információ közlés
2. Reménysugalmazás
3. Univerzalitás
4. Altruizmus
5. Az elsődleges családcsoport korrektív rekapitulációja
6. Szocializáló technikák kialakítása
7. Utánzó viselkedés
8. Interperszonális tanulás
9. Csoport összetartás
10. Katarzis
A fejezet hátralévő része az első hét faktort fogja tárgyalni. Az interperszonális tanulást és
csoport összetartást olyan fontosnak és komplexnek tartom, hogy a következő két fejezetben
külön kezelem. A katarzis a többi faktorral bonyolultan összefonódik, és a IV. fejezetben, a
gyógytényezők áttekintése címszó alatt fogom tárgyalni.

Információ közlés
Ez alatt az általános címszó alatt egyrészt a mentális egészséggel, mentális betegséggel, és a

terapeuta által adott pszichodinamikával foglalkozom, másrészt az életbeli problémákkal
kapcsolatos tanáccsal, javaslatokkal, vagy direkt útmutatásokkal, melyet akár a terapeuta, akár
más páciens ad. Általában, amikor a páciensek vagy terapeuták visszamenőleg interakcionális
csoportterápiás tapasztalataikat vizsgálják, ezt a gyógymódot nem értékelik nagyra.
A sikeres interakcionális csoportterápia befejezésére a legtöbb páciens pszichikus

működéséről, tüneteinek jelentéséről és a pszichoterápia folyamatairól sokat tanult. A tanulási
folyamat azonban nagyon implicit, a legtöbb csoportterapeuta az interakcionális
csoportterápiában explicit, didaktikus instrukciót nem ad. Vannak más, csoportterápiás
megközelítések, amelyekben a formális instrukciók a program fontos része. Pl.: Maxvel Jones
(5) nagycsoportokkal kapcsolatos korai munkájában heti három órát fordított a tanításra,
amelyben a pácienseket tárgyszerűen instruálta a központi idegrendszer struktúrájáról és
funkciójáról, továbbá ezeknek a tárgyaknak a pszichiátriai tünetekhez és károsodáshoz való
viszonyáról. Klapman (6) ambuláns betegek számára didaktikus csoportterápiás formát
alakított ki, amelyben rendes órákat és tankönyvi feladatokat alkalmazott. Marsch (7)
páciensek csoportját szintén osztályokba szervezte - és az órák tantermi atmoszférát
sugalltak, házi feladatok és osztályzási procedúrák segítségével.
A Recovery, Inc. alapvetően didaktikus vonások mentén szerveződik. Ezt az önsegítő

szervezetet Abraham Low. M.D. 1937-ben alapította, és 1960-ra 250 működő csoportja volt,
amelyeket több, mint 4000 egyén látogatott rendszeresen. A tagság teljesen önkéntes, és
valamilyen pszichológiai problémával küszködő egyénekből ál. A vezetők a tagságból
származnak, és nincs hivatalos szakmai irányvonal. Az ülés lefolyását dr. Low azonban
nagymértékben strukturálta, és minden ülésen “Mentális egészség tréningen keresztül” (9)
című tankönyvéből olvastak fel részleteket, hangosan megbeszélik. A pszichológiai
betegségeket néhány egyszerű pszichológiai alapelv alapján magyarázzák, amelyeket a tagok
memorizálnak: “neurózis lelki kín, de nem veszélyes”; “a feszültség fokozza és fenntartja a
tünetet, és el kell kerülni”; “a szabadság alkalmazása az ideges páciens dilemmáinak
megoldása lesz” stb.
Malamud és Machover (10) didaktikus alapon szerveződő izgalmas és újszerű

megközelítésekről számoltak be. “Ön-megértő műhelyeket” szerveztek, amelyek közelítőleg
húsz páciensből álltak, akik egy pszichiátriai klinika várólistájáról kerültek ki. A műhely célja
a páciensek csoportterápiára való előkészítése volt, és 15 kétórás találkozóból álltak, melyeket
körültekintő módon szerveztek meg, oly módon, hogy előbb a pszichológiai diszfunkciók
főbb okait és az önmegismerés módszereit tisztázzák. A technika nem csak a későbbi
terápiára készítette elő a pácienseket sikeresen, hanem hatásos terápiás tényező is volt: a
műhely lezárásakor sok páciens annyira elegendő mértékben javult, hogy a további kezelésre
nem volt szükség.
Prenatális klinikákon primipara anyák számára és az Üdvhadsereg kiképző csoportjaiban

szervezett csoportok jelentős mértékben alkalmaznak didaktikus információkat is. Az új
anyákat tájékoztatják az olyan fizikai és pszichológiai változások fiziológiai alapjairól,
amelyeken keresztül mennek, tisztázzák a vajúdás és a szülés aktuális mechanizmusát, és
kísérletet tesznek arra, hogy a körülmények folytán fellépő irracionális félelmeket,
elképzeléseket eloszlassák. Az Üdvhadsereg kiképző csoportjai gyakran “anticipátoros
útmutató” megközelítést alkalmaznak, amelyben az új kultúrában számításba vehető

felszültségeket és konfliktusokat előre jelzik és megbeszélik. Az Üdvhadsereggel kapcsolatos
munkámban hasznosnak találtam azokat a személyzeti tagokat bevonni, akik arról a vidékről
származnak, ahová a tréningezők fognak menni. Ők képesek arra, hogy didaktikus
eszközökkel a kultúrát realisztikusan leírják, és megingassák a tréningezők sok alaptalan
félelmét. Kollégáim és én pszichiátriai páciensek számára az anticipátoros útmutatóval analóg
típusút használtunk az új kultúrába, azaz a pszichoterápiás csoportokba való belépés idejére.
A páciensek félelmének előrejelzésével, egy átadott kognitív struktúrával segítettünk nekik
abban, hogy a kezdeti “kultúrásokkal” hatásosabban megbirkózzanak. (Ezt a kutatást a IX.
fejezetben írjuk le részletesen).
A didaktikus instrukciót tehát a csoportterápia különböző formáiban alkalmaznak: az

információ átadására. A csoport strukturálódására, a betegség folyamatának
megmagyarázására. Gyakran ez úgy funkcionál, mint a csoport kezdeti összekötő ereje, amíg
más gyógyító tényezők működni kezdenek. Részben a magyarázó és tisztázó funkció
önmagában is hatásos gyógyító tényező. Az ember mindig irtózott a bizonytalanságtól, és
univerzumában évszázadokon keresztül a rendet kereste, amely magyarázatot elsősorban a
vallás és a tudomány adott meg.
Egy jelenség magyarázata az első lépés annak szabályozása felé. Ha a vulkánkitörést egy
megbántott vulkán-isten okozza, akkor kiengesztelő módszerek vannak és végül az isten
ellenőrizhető. Frieda Fromm - Reichman (14) hangsúlyozta a szorongás keletkezésében a
bizonytalanság szerepét. Kimutatta, hogy az egyéni hajlam, az, hogy valaki nem a saját ura,
hogy percepcióit, viselkedését irracionális erők ellenőrzik, önmagában a szorongás fontos
forrása. Jerome Frank (15) az amerikaiaknak az ismeretlen dél-atlanti betegségről
(Schistosomiasis) bemutatta, hgy a másodlagos szorongás a bizonytalanságból ered, és több
pusztulást okoz, mint az elsődleges betegség. A pszichiátriai páciensekhez való hasonlóság, a
félelem és a szorongás, amely az eredet és a jelentés bizonytalanságától, valamint a
pszichiátriai tünet súlyosságából ered, totális diszfóriává állhat össze, amely a hatásos
explorációt nagyon nehézzé teszi.
A didaktikus instrukció, bár nem “mély” terápiás ágens, belső erővel bír, és helye van terápiás
eszközeink repertoárjában. (lásd: VI. fejezet, ahol ezt a kérdést sokkal részletesebben
tárgyaljuk.)
A terapeutától kapott explicit didaktikus instrukciótól eltérően, a tagoktól kapott közvetlen

tanács kivétel nélkül minden terápiás csoportban előfordul. A dinamikus instrukciós terápiás
csoportban a csoport korai életének állandó része, és olyan szabályossággal fordul elő, hogy a
csoport korának becslésére használhatjuk. Ha megfigyelek, vagy a csoportról készített
magnószalagot hallgatok, amelyen a páciensek bizonyos szabályszerűséggel mondják, hogy
“szerintem neked azt kellene tenned. . .”, vagy “amit tenned kellene, az az, hogy. . .”, vagy
“miért nem csinálod azt, hogy. . .” akkor indokoltan bizonyos lehetek abban, hogy a csoport
vagy fiatal; vagy a csoport öreg, olyan nehézségekkel, amelyek vagy megakadályozták
fejlődését, vagy időleges regressziót, illetőleg küzdelmet okoztak. Azzal a ténnyel szemben,
hogy korai interakciós csoportterápiában a tanácsadás mindennapos, emlékeztetek néhány
problémával, vagy élethelyzettel kapcsolatban egyik páciens számára sem okozott közvetlen
hasznot. Indirekt módon azonban bizonyos célt szolgál; inkább a tanácsadás folyamata, mint
a tényleges tanács lehet a hasznos, amint kölcsönös gondolkodást és érdeklődést foglal- és
hordoz magában.

A tanácskérő vagy tanácsadó viselkedés az interperszonális patológia megvilágításának
gyakran fontos kulcsa. Az a páciens, aki - pl. – állandóan tanácsokat, vagy javaslatokat csikar
ki a tagoktól, csak azért, hogy végül is elutasítsa, és a többieket frusztrálja; jól ismert a
csoport-pszichoterapeuta számára, mint a “segítséget-visszautasító – panaszkodó” (16), vagy
mint az “igen, do…” (17) páciens. (Lásd a XII. fejezet).
Más páciensek figyelemre és gondoskodásra licitálnak megoldhatatlan, vagy már “fait

accompli” problémákkal kapcsolatos tanácsok kérésével.
Egyszer egy páciensnél fordulat állt be, amikor a csoport – hosszú idő után – konfrontálta vele
azt a tényt, hogy “úgy szívja magába a tanácsot és a biztatást, mint a “szivacs” de még soha
sem viszonozta az egyenlően működő tagok egyikének nem.
A nem interakcionálisan fókuszált, más típusú csoportokban a közvetlen bíztatást és

útmutatást explicit és hatásos módon használják. Pl. a kibocsátó csoportok (amelyek
előkészítik a pácienseket a kórházból való elbocsátásra, Recovery, Inc., Alcoholycs
Anonymous) jelentős mennyiségű közvetlen tanáccsal szolgálnak. A kibocsátó csoportok
megbeszélhetik a páciensek próbajellegű hazalátogatásának eseményeit, és alternatív
viselkedés-javaslattal szolgálhatnak.
Az Alcoholycs Anonymous tanácsot és szlogent használ: pl. hogy a páciensek csak a
következő 24 órára, egyszerre egy napig maradjanak absztinensek.
A Recovery, Inc. Megtanítja tagjainak “hogyan vegyék észre tüneteiket”, “hogyan töröljék ki
és nyugodjanak meg”, hogy az energiát hatásosan alkalmazzák.
Reménysugalmazás
A remény sugalmazása és fenntartása minden pszichoterápiában alapvető; a reménytől nem

csak azt várjuk, hogy a pácienst terápiában tartsa, miáltal más gyógytényezők kifejthetik
hatásukat, hanem a terápiás módszerben önmagában is terápiásan hatásos marad. Számos
kutatás kimutatta, hogy a segítéssel kapcsolatos terápia előtti magas elvárás szignifikánsan
korrelál pozitív kezelési eredménnyel (18).
Figyelembe véve a hiten alapuló gyógyulás, és placebo kezelés hatékonyságát dokumentáló
nagymennyiségű adatot, ezek a terápiák teljesen a reményen és a meggyőződésen keresztül
közvetítődnek.
A terápiás csoportok tagjai mindig a küzdés- és összeomlás kontinuum különböző pontjain

vannak. A páciensek olyan más csoporttagokat látnak, vagy olyan más csoporttagokról
hallanak, akik a csoportban javultak. Gyakran olyan pácienseket is számításba vesznek,
akiknek az övékéhez nagyon hasonló problémáik vannak, voltak, és ezekkel sokkal
hatékonyabban birkóztak meg. Hadden (19) homoszexuálisokkal végzett csoportterápiájának
leírásában megerősíti, hogy a csoportban – éppen ezért - a javulás különböző stádiumában
lévő pácienseknek kell lenniük. Gyakran hallottam a páciensek megjegyzéseit terápiájuk
végén: nagyon fontos volt számukra mások javulását megfigyelni.
Csoportterapeuták semmiképpen sem utasíthatják el ennek a kihasználását: hívják fel

időnként az ilyen tagok javulására a figyelmet. A terápiás csoporttagok gyakran maguk is
spontán bizonyítékokat kínálnak, amikor új, hitetlen tagok lépnek a csoportba.
A csoportterápiák egy része nagyobb hangsúlyt fektet a remény sugalmazására. A Recovery

Inc. és az Alcoholics Anonymous az ülések nagy részét a bizonyságtételnek szentelik. A
Recovery, Inc. tagjai listákat kapnak az olyan, potenciálisan telített eseményekről,

amelyekben a Recovery, Inc. módszereinek alkalmazásával a feszültségeket elkerülhetik.
Sikeres Alkoholics Anonymous tagok bukásuk és üdvözülésük történetét minden ülésen
elmondják. Az alcoholics Anonymous egyik legnagyobb erőssége az a tény, hogy a vezetők:
mindegyike ex-alkoholista - élő inspirációk a többiek számára. A Synanon gyógyúlt
drogosokat vezetőként alkalmazva, szintén mozgósítja a páciensekben a reményt. A tagokban
olyan erős meggyőződés alakul ki, hogy őket csak az értheti meg, aki hozzájuk hasonló utat
tett meg, és aki megtalálta a visszavezető utat.
Univerzalitás
Sok páciens azzal a rossz előjelű gondolattal lép a terápiába, hogy szerencsétlenségében
egyedülálló, hogy bizonyos ijesztő, elfogadhatatlan problémája, gondolata, impulzusa,
fantáziája csak egyedül neki van. Ebben benne van az igazság magja, mivel sok páciens az
életbeli stresszek ritka együtt járásának volt kitéve, és főként tudattalan, pszichikus elemekkel
vannak telítve. Egyedüliség-érzésüket gyakran szocializációs izolációjuk fokozza;
interperszonális nehézségek miatt az őszinte és nyílt kölcsönös elfogadásához szükséges
körülmények nem hozzáférhetőek a páciensek számára egy intim kapcsolatban. A terápiás
csoportban - különösen a korai stádiumokban - egyedüliség-érzésüknek megingása a
megkönnyebbülés igazi forrása. Miután meghallják, hogy a többi tag az övékéhez hasonló
kérdéseket vitat meg, a páciensek olyan érzésekről számolnak be, hogy jobban érintkeznek a
világgal; és ezt a folyamatot, mint “az emberi faj üdvözülésének tapasztalat” írják le.
A jelenségek leegyszerűsítve úgy fejezhetők ki, hogy mind “ugyanabban a csónakban

evezünk”, vagy talán cinikusabban: “a szenvedő szereti a társaságot”. A segítségnek ez a
formája nem korlátozódik csoportterápiára. Az univerzalitás szerepet játszik az egyéni
terápiában is, bár ebben a formában kevesebb lehetőség van a kölcsönös igazolás
megteremtésére. Nemrég ismertettem egy páciens 600 órás tapasztaltát, amit egyéni
analízisben egy másik terapeutánál szerzett. Amikor terápiájának legjelentősebb eseménye
után érdeklődtem, egy történetet idézett fel, melyben anyja iránti érzelmével kapcsolatban
nagyon lehangolódott. Az erős, egyidejű pozitív kijelentések ellenére, anyjával kapcsolatos
halálvágyakkal volt körülvéve, mivel jókora vagyont örökölhetne tőle. Analitikusa ennél a
pontnál megjegyezte: “úgy tűnik, ez az az út, amelyre építünk. ”A megállapítás a páciens
nagy megkönnyebbülésével járt, és a továbbiakban ambivalenciáját nagy mélységen feltárta.
Az emberi problémák komplexitásával szemben egészen biztosan vannak bizonyos közös

nevezők, és a terápiás csoport tagjai tovább nem érzékelik hasonlóságukat. Egy illusztratív
példa: sok évvel ezelőtt megkértem egy T-csoport tagjait, (nem betegek voltak; elsősorban
orvostanhallgatók, pszichiátriai személyzet, ápolónők, pszichiátriai kisegítők és az
Üdvhadsereg önkéntesei. Ezt a feladatot először Gerald Goodman Ph.D. javasolta nekem
/University of California, Los Angeles/ hogy vegyenek részt egy “bizalmas titok” feladatban.
A csoporttagokat megkértük, hogy egy darab papírra névtelenül írják le bizalmas titkukat, azt
az egy dolgot, amit a többiekkel idegenkednének megosztani. A jelen tárgy szempontjából
nem lényeges, hogy e feladat használatának megtanítását elősegítsük. A vezető egyébként
számos úton haladhat. Pl. összegyűjtheti az anonim titkokat, és a tagoknak eloszthatja ezeket,
mindenki a másét kapja meg. Ezután minden tagot megkérnek, hogy hangosan olvassa fel a
titkot, és fedje fel, hogy érezné magát, ha ilyen titka lenne. Ez általában az univerzalitás, az
empátia, és a másokat megértő képesség értékes bemutatását teszi próbára. A lényeget én
inkább a bizalmas titkok tartalmához kapcsolnám. Ezek néhány predomináló, nagyobb
témával a kezdeti hasonlóság tényét bizonyítják. Talán az alapvető inadekvációban lévő mély

meggyőződés a leginkább közös titok - az az érzés, hogyha mások reálisan láthatják őt - meg
fogják ismerni inkompetenciáját, intellektuális ámítását.
(Nem tudunk mást tenni, csak reflektálni ennek a jelenségnek tragikus aspektusaira. Mennyire
aggasztó, hogy intellektuális elitünk képviselői, egyik vezető nemzeti egyetemünk hallgatói
az inkompetencia érzésével ennyire át kell, hogy itatódjanak. A kultúrában kétségtelenül
működik egy rosszindulatú folyamat, amely fiaiban ezeket a rossz érzéseket kelti.)
A gyakoriság következő lépcsője az interperszonális elidegenedés mindent átható érzése. Az

egyének arról számolnak be, hogy más személyek nem érdeklik őket, vagy nem szeretnek
mást, illetve más iránt nem képesek érdeklődni, mást szeretni.
Harmadik leggyakoribb kategória a szexuális titkok néhány változat, ezek gyakran

homoszexuális titkok, amelyek gyakran homoszexuális implikációkkal kapcsolatosak.
Nem-pácienseknél ezek azok a fő titkok, amelyek azoknál az egyéneknél ezek azok a fő

titkok, amelyek azoknál az egyéneknél is azonosak, akik szakmai segítséget keresnek, akik
“páciens” címkét fognak kapni. Főként az állandó páciensek tapasztalnak nyugtalanságot,
értékesség- és interperszonális kapcsolódás - érzésük vonatkozásában.
Az univerzalitást a többi gyógytényezőhöz hasonlóan nem ítélhetjük meg helyesen,

egymagában. A páciensek, amint észlelik egymáshoz való hasonlóságukat, és megosztják
legkifejezettebb nyugtalanságukat is, további hasznot könyvelhetnek végső elfogadásból
(“kohezivitás”).
Altruizmus
Altruista cselekedetek gyakran gyógyító erőket hoznak mozgásba a csoportterápiában. A

terápia lefolyása alatt a páciensek egymást segítik. A többi tagnak támogatással,
javaslatokkal, bíztatással, belátásokkal szolgálhatnak, vagy hasonló problémáikat oszthatják
meg. A páciensek elég gyakran egymás erősségeit és gyengeségeit jobban kimutatják, mint a
terapeuták. A terápiában lévő pszichiátriai páciensek, akik demoralizáltak, akiknek alacsony
az önbecsülésük, azt a hitet osztják, hogy a többieknek semmilyen valódi értékkel nem tudnak
szolgálni. Ez a hit gyakran az első interjúban leplezett formában jelentkezik. Amikor egy új
páciensnek csoportterápiát javasolunk, gyakran hallhatjuk, amikor azt mondja, hogy nem
látja be, miként segíthet a csoportterápia, “mit kaphatok a többi pácienstől, akik éppen
olyanok, mint én?” “hogy vezethet vak, világtalant?” E megállapítások explorációja gyakran
felfedi azt, amit a páciens valójában mond: “Mivel tudok szolgálni másnak?” Ezt a csoporttal
szembeni ellenállást legjobban a páciens kritikus önértékelésének irányából dolgozhatjuk át.
Pszichiátriai paciensek gyakran hosszú ideje másokra nézve magukat tehernek tartják, és
önértékelésüket frissítő módon növeli az a tapasztalat, hogy megtalálják, hogy mások számára
fontosak, a beteges self-abszorpció átmenetileg megszűnik.
Jerome Frank összehasonlító pszichoterápiás módszerekről szóló tanulmányában (20) a

gyógyítás nagyon különféle módjaiban hangsúlyozta az altruizmus jelentőségét. Pl.: primitív
kultúrákban a páciens gyakran feladatául kapja egy ünnep előkészítését, vagy a közösség
számára valamilyen szolgáltatás elvégzését. Az altruizmus a gyógyító folyamatban fontos
szerepet játszik. A katolikus zarándokhelyeken mint Lourdes, ahol a beteg nem csak

önmagukért, hanem egymásért imádkoznak. Warden Duffy volt az, aki állítólag hangoztatta,
hogy az embereknek való segítség legjobb útja hagyni, hogy magukat segítsék. Az
embereknek szükségük van arra az érzésre, hogy szükség van rájuk. Ismertem olyan ex-
alkoholistákat, akik A. A. kapcsolataikat évekig fenntartották, miután absztinenciát értek el.
Egy munkatárs pedig elmondta, hogy legalább ezerszer elmesélte bukásának és azutáni
megjavulásának történtét.
Az elsődleges családcsoport korrektív rakapitulációja
A csoportterápiába lépő pacienseknek kivétel nélkül vannak nagymértékben kielégítetlen

tapasztalatot tükröző történeteik az első és legfontosabb csoporttal – az elsődleges családdal –
kapcsolatban. A csoport sok szempontból emlékeztet a családra. A tagok jelentősen függnek a
vezetőtől. Sok terapeuta javasolja férfi-nő koterapeuták alkalmazását, hogy a szülői
konfigurációt jobban elősegítsék, amitől nem-realisztikus tudást és erőt szívnak magukba.
Jóindulatukért a tagok között nagymértékű verseny alakulhat ki, a csoportban a tagok
felnőnek, és a világban nagy nehézségekkel állnak lábra. A terápiás csoport és az elsődleges
család terápiás tapasztalat között kölcsönös hatások érvényesülnek. A családi tapasztalatok a
páciens csoportbeli viselkedését befolyásolni fogják, továbbá ugyanúgy a vezetők (szülők) és
a többi tag (testvérek) attitűdjét is. A terápiás csoporttapasztalat sok korábbi családi emléket
hozhat elő; a más tagokkal, vagy a terapeutával való problémák kialakulása bizonyos
értelemben befejezetlen múltbeli ügyek átdolgozása lehet. A VI. fejezetben később
visszatérünk arra a nagyon ellentmondásos kérdésre, hogy a terápiában mennyire explicit
módon kell ilyen átdolgozó folyamatot végrehajtani. Az elsődleges család rekapitulációja
abban lehet korrektív, hogy a maladaptív fejlődés gátló kapcsolatokat nem engedi rigid,
átjárhatatlan rendszerbe merevedni, amely sok családi struktúrát jellemez. Ehelyett a
viselkedési sztereotípiákat állandó küzdelemre hívja, és folyamatosan serkenti a realitás
alapszabályainak tesztelését, a kapcsolatok explorációját, az új viselkedések ellenőrzését.
Szocializáló technikák kialakítása
A szociális tanulás - alapvető szociális készségek kifejlesztése – minden terápiás csoportban

működő gyógytényező, bár a megtanított készségek és a folyamat explicitása a csoport –
terápia típusától függően nagymértékben változik. Pl.: bizonyos csoportokban: hosszú ideje
hospitalizált betegeket a hazatérésre előkészítő csoportokban, vagy serdülő csoportokban a
szociális készségek kifejlesztését nyíltan hangsúlyozhatják. Használhatnak szerepjátékot,
amelyben a páciensek megtanulnak leendő munkaadójukhoz közeledni állásszerzés céljából,
vagy amelyben serdülő fiúk megtanulnak táncra felkérni lányokat. A nyitott visszacsatolást
ösztönző alapszabállyal rendelkező dinamikus csoportterápiában a páciensek maladaptív
szociális viselkedésükről jókora mennyiségű információt kaphatnak. Pl.: másokat zavarbeejtő
viselkedésükről megtanulhatják, hogyan kerüljék el annak a személynek a nézését, akivel
társalognak; vagy másoknak az ő dölyfösségükkel, királyi attitűdjükkel kapcsolatos
impressziójáról tanulhatnak meg dolgokat; vagy különféle társas szokásokról, amelyek előttük
nem ismeretesek, és amelyek társas kapcsolataikat aláaknázzák. Gyakran az intim
kapcsolatokat nélkülöző egyének számára a csoport jelenti az első lehetőséget a pontos
interperszonális visszacsatolás számára. Pl.: egy páciens, aki társas beszélgetésében
kényszeres, vég nélküli, aprólékos, jelentéktelen részletekbe bocsátkozott, ezt először egy
terápiás csoportban realizálta. Az évek során csak azt vette tudomásul, hogy mások elkerülik
őt, vagy lerövidítik a vele való társas érintkezéseket. A terápia nyílván többet jelent, mint az

egyszerű felismerést, és a szociális viselkedés-megváltozás mérlegre tevését, de ezek a
nyereségek – mint ahogy a III. fejezetben be fogjuk mutatni – a mellékes haszonnál többet
jelentenek, és gyakran a terápiás változás kezdeti fázisaiban rendkívül hasznosak.
Utánzó viselkedés
Pipázó terapeuták gyakran pipázó pácienseket “nemzenek”. A pszichoterápia alatt a páciensek

úgy ülhetnek, beszélgethetnek, vagy akár gondolkozhatnak is, mint terapeutájuk. Az utánzási
folyamat sokkal diffúzabb, mivel maguk a páciensek lehetnek modellek, akár a többi
csoporttag, akár a terapeuta szempontjából. A terápiás folyamatban nehéz lemérni az utánzási
viselkedés jelentőségét, de az újabb szociálpszichológiai kutatások során alábecsültük
jelentőségét.
Bandura (21, 22) régóta hangsúlyozza, hogy a szociális tanulást a közvetlen visszacsatolás
alapján nem lehet megfelelő módon magyarázni, és kísérlettel demonstrálta az utánzás
effektív terápiás erejét. Pl. nagy számban kezelt sikeresen kígyófóbiás egyéneket úgy, hogy
megkérte őket, figyeljék terapeutájukat, aki egy kígyót vett a kezébe. A csoportterápiában
nem egyedi az a jelenség, hogy a páciensek haszna abból származik, hogy hasonló probléma-
együttessel rendelkező páciens terápiáját figyelik – ezt a jelenséget gyakran “helyettesítő”
vagy “szemlélő terápiának nevezik (23). Még akkor is, ha a speciális utánzó viselkedés rövid
életű, az egyén feloldódását segítheti, új viselkedés kipróbálásával. Tulajdonképpen a terápia
során a páciensek részéről nem ritka az, hogy mintegy felpróbálják más ember apró-cseprő
holmijait, majd aztán, mint nem odavalót, abbahagyják ezt. Ennek a folyamatnak abban lehet
megbízható terápiás hatása, hogy rájöjjünk arra, hogy hol nem vagyunk, ami haladás afelé,
hogy rájöjjünk arra, hogy hol is vagyunk.

Yalom I. D.: A terapeuta szerepe – alapvető megfontolások

In: Yalom I.D.: The Theory and Practice of Group Psychotgeraoy
Basic Books, New-York 1970. V. fejezet (Fordította: Felvinczi Katalin)
A csoport, mint a változás ágense
Lényegi különbség található az egyéni és a csoport terapeuta alapvető szerei között. Az

egyéni eljárások során a terapeuta mint a változás egyetlen és direkt tényezője funkcionál, a
csoportos formában lényegesen áttételesebb módon érvényesül. A gyógyító tényezők nem a
terapeután keresztül érvényesülnek elsősorban, hanem a csoporttagokon keresztül, akik az
elfogadás, a támogatás, a remény, az egyetemesség élményét nyújtják, lehetőséget adnak az
altruisztikus viselkedés számára, biztosítják az interperszonális feed-back, a viselkedés
tesztelésének és a tanulásnak a lehetőségét. A terapeuta feladata az, hogy segítse a csoportot
egy koheziv egységgé fejlődni, amelyben a légkör a lehető legnagyobb mértékben lehetővé
teszi a gyógyító erők működését.
A sakk játék egy igen jó analógiát szolgál a kérdés megvilágítására. A gyakorlott játékos nem
törekszik a parti elején sakk-mattot adni, vagy nyíltan leütni valamelyik ellenséges bábut,
célja inkább az, hogy stratégiai szempontból lényeges állásokat foglaljon el a sakktáblán, s
hogy így növelje figurái erejét. Ily módon a játék előrehaladtával, indirekt módon, az ő
kedvező stratégiai pozíciója vitathatatlanul egy szerencsés kimenetelű összecsapást,
egyértelmű győzelmet fog eredményezni. A terapeuta ugyancsak ezt teszi: felépít egy
csoportot, s ennek következtében nagy gyógyerő szabadul fel.
A terapeuta alapvető feladata: a csoport fenntartása és kultúra (hagyomány) képzés
Az természetesen a csoportvezető feladata, hogy “megteremtse”, összegyűjtse a

csoporttagokat. Szaktudással megalapozott segítségének felajánlása, mint a csoport
létrejöttének raison d’etre-je tekinthető, a magától értetődően ő határozza meg a csoportülések
helyét és időpontját is. A csoport magatartására, fenntartására irányuló erőfeszítések jelentős
hányada már az első csoportülés előtt lezajlik. A vezető hozzáértése - ahogy erről még a
későbbiekben részletesebben is szót ejtünk - a jövőbeli csoporttagok kiválasztásában és a
csoportban folyó munkára valófelkészítésben nagymértékben befolyásolja a csoport “sorsát”.
Miután a csoportmunka beindult a csoportvezetőnek kapuőr funkciókat is el kell látnia,

nevezetesen meg kell akadályoznia a csoporttagok kihullását. Igaz ugyan az is, hogy egy
kedvezőtlen csoportterápiás tapasztalat, ami a terápiás folyamat éretlen, túl korai
terminálásához vezet, az adott beteg egész terápiás pályafutását tekintve számos hasznos
funkcióval is bírhat: pl. egy terápiás csoportban átélt sikertelenség, vagy a csoport
visszautasítása olyan mértékben felzaklathatja az adott személyt, hogy ezáltal ideálisan
előkészítetté válik a következő terápia, terapeuta szempontjából. Általában azonban valamely
csoporttag korai kiválását a csoportterápia folyamatából, mint csoportvezetői balsikert
indokolt tekinteni. Nemcsak azaz egy személy, beteg képtelen a csoportterápiás munkából
származó, megfelelő előnyökre szert tenni, de az összes többi csoporttag is bizonyos káros
hatásokat él át. Úgy tűnik, hogy a stabil csoporttagság tekinthető a sikeres csoportmunka sine
qua non-jának. Amennyiben egyes csoporttagság kiválnak a munka során, a terapeuta -
hacsak nem “zárt” csoportot vezet - új tagokat kell hogy felvegyen.

A kezdeti periódusban a csoporttagok idegenek egymás számára, viszont mindannyian
ismerik a terapeutát, aki közvetítő objektumként szolgál. Ő tekinthető a csoport elsődleges
egységesítő-egyesítő erejének. A tagok elsősorban azon keresztül kapcsolódnak egymáshoz,
ami mindannyiukban közös: kapcsolatban állnak a terapeutával. A terapeutának fel kell
ismernie, azonosítania kell azokat a tényezőket, amelyek a csoport bomlását előmozdítják,
illetve arra engednek következtetni. Az állandósuló pontatlanság, a hiányzások, a szubgroup
képződés, bomlasztó “falakon kívüli” csoportok létrejötte, a bünbakképzés - mind a csoport
integritását veszélyeztetik, és a terapeuta közbeavatkozását teszik szükségessé. A vezetőnek
abban is segítséget kell nyújtania, hogy a terápiás hatású csoportnormák kifejlődjenek. A
korábbi fejezetekben már említést tettünk azokról viselkedés típusokról, amelyek hasznosak a
terápiás munkában: így pl. a csoporttagok közötti szabad interakciók, önmegnyilatkozási
késztetések, nagyfokú involváltság, a csoporttagok egymás iránti feltétel nélkülielfogadása, a
beteg szerepelfogadása (hajlandóság arra, hogy személy kritikus önvizsgálatot tartson), a
konfliktusok és az érzelmek kifejezése. Ezek a viselkedésminták egyben példák a
csoportnormák mibenlétére is. A normák implicit módon előírnak, illetve tiltanak bizonyos
viselkedésmódokat. Lehetséges pl. hogy egy csoport normái tiltják a káromkodást és a sírást,
ugyanakkor viszont elvárják az önfeltárást. A tilalmak és előírások a tagok egy jelentős
hányada által elfogadottnak tekinthetők. A normáknak igen fontos értékelő vonzata is van,
vagyis ezek nyomán a tagok úgy érzik, hogy egyes dolgokat meg kell, míg másokat tilos
megtenni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a csoportnormákat a tagok tudatosan meg is
fogalmazzák. Ellenkezőleg, a tagok direkt kikérdezése arról, hogy mit tartanak
csoportnormának - meglehetősen haszontalan eljárás. Azonban, ha eléjük helyezünk egy
listát, amelyen különböző viselkedéses megnyilvánulások vannak feltüntetve, akkor a tagok
teljes biztonsággal meg tudják jelölni, hogy melyek azok amelyek pozitív és melyek amelyek
negatív szankciókat vonnak maguk után.
A gyógyító-terápiás normák nem válnak automatikusan, vagy vitathatatlan formában élőkké,

valójában a csoportok nagyon gyakran önromboló normákat dolgoznak ki. Ilyen pl. a
Homansl által tárgyalt jól ismert “bank-wiring” csoport esete, amikor a tagok egy jóval a saját
lehetőségeik alatt elhelyezkedő teljesítménynormát állítottak fel, amely szembenállt mind a
munkások, mind a vezetők tényleges érdekeivel. Azokat a tagokat, akik megsértették ezt a
normát, “túlprodukciójukkal” állandóan a legkülönbözőbb formában büntették a többiek.
A csoportterápiás folyamat szempontjából életfontosságúnak tekinthetjük, hogy olyan normák

működjenek, amelyek összecsengenek a terápia céljaival. A terapeuta egyik igen fontos
feladata, hogy vezesse, irányítsa ezt a normaképző folyamatot. A csoport irányítást vár tőle, s
ő akár tudja, akár nem, igen erőteljes hagyományképző hatást fejt ki.
Psathas és Hardert vizsgálatuk során, amikor a csoportvezető intervencióinak jelentőségével

foglalkoztak kiképző csoportok esetében, arra megállapításra jutottak, hogy a csoportvezető
kijelentései igen erőteljesen, bár többnyire implicit módon befolyásolják a csoport által
felállított normákat. Shapiró és Birk azt figyelték meg, “hogy valahányszor a terapeuta
hozzáfűzései, megjegyzései térben és időben közel hangzottak el valamely csoporttag
akciójához (azt közvetlenül követték), az illető személy a figyelem középpontjába került, s
esetleg még a következő csoportülések során is jelentős szerepet töltött be.” Továbbá a
vezetői észrevételek viszonylagos ritkasága még hangsúlyosabbá tette ezeket. Még a vezető
nélkül működő csoportok esetében is - ezekről majd a későbbiek során ejtünk szót - a vezető
normaképző, normaképző, normaépítő funkciója továbbra is fennáll. Amennyiben a vezető
nélküli csoportot egy hivatalos szervezet működteti a normaképződés előre programozható
gépelt vagy magnetofonra felvett instrukció formájában. E nélkül a normaképződési folyamat

az informális vezető által válik irányítottá, (az esetek többségében ez a személy egy tapasztalt
csoporttag) aki magától értetődő természetességgel emelkedik ki a csoporttagok sorából és aki
támogatja is, meg nem is az olyan normák megszilárdulását, amelyek a hatékony terápiás
munkát mozdítják elő.
A terapeuták sok esetben nincsenek tisztában saját fontosságukkal ebben a normaképző-

normaépítő folyamatban. Mindemellett tény, hogy valamennyi megnyilvánulásuk a terápia
korai periódusában ható tényező az említett vonatkozásban. Sőt mi több, gyakran az amit nem
tesznek még fontosabb annál, mint amit tesznek, ahogy azt Don Jackson gyakran mondta:
“nem kommunikálni nem lehet”. A közelmúltban lehetőségem volt megfigyelni egy olyan
csoportnak a munkáját, amelyet egy brit analitikus vezetett. E csoport egyik tagja, aki a
kérdéses ülést megelőző hat alkalom során hiányzott, néhány perc késéssel érkezett. A
terapeuta semmilyen formában nem kommentálta a beteg megérkezését. Az ülést követően azt
mondta a megfigyelőknek, hogy azért nem szólt egy szót sem, mert nem akarta befolyásolni a
csoporttagokat, szerette volna, ha azok felállítják saját szabályaikat, törvényeiket arra
vonatkozóan, hogy miként kell fogadni a késő, ill. “tékozló fiúként” megtérő csoporttagot.
Mindemellett számomra egyértelművé vált, hogy a terapeuta tartózkodása a speciális
üdvözlési, “fogadási” formáktól meghatározó erejű akció volt, és nagymértékben hozzájárult
a normák kialakításához. Az alkalmazott számos ehhez hasonló direktíva nyomán ez a csoport
egy egymással kevéssé törődő, bizonytalan alakulattá vált, amely a terapeuta szeretetének
elnyeréséhez szükséges módszerek megtalálásán fáradozott.
A normák a csoport életének viszonylag korai szakaszában kialakulnak, s az egyszer kialakult

szabályozókon igen nehéz a későbbiek során változtatni. Nem kell másra gondolnunk itt, mint
pl. egy ipari településen szerveződött kiscsoport elvárásaira az egyéni teljesítmény
viszonylatában, fiatalkorú bűnözők csoportja által felállított “viselkedéskódexre”, vagy egy
pszichiátriai osztályra, ahol is határozott elképzelések élnek a beteg, ill. a stábtagok
szerepviselkedésére vonatkozóan. Ezeknek az állandóknak a megváltoztatása hallatlanul
nehéz, rengeteg időt, s gyakran a csoporttagság kicserélését kívánja meg.
Egy igen érdekes laboratóriumi kísérletet végzett el Jacoba és Campbell, melynek során a
csoportnormák szívósságát, maradandóságát illusztrálták. Egy sötét szobában tartózkodó
csoport tagjait arról kérdezték, hogy egy felvillanó fényes pont (ami a valóságban
természetesen mozdulatlan volt) mekkora téri elmozdulást mutat?* Egy számszerűen is
kifejezhető csoportnorma jött létre igen rövid idő alatt, amelytől az egyes csoporttagok csak
egészen kis mértékben tértek el. A kísérletvezetők ezután személyi cseréket hajtottak végre a
csoporttagok között, végül szinte teljes egészében cserélődött a csoporttagság. Ennek
ellenére a fényes pont téri elmozdulásának mértéke vonatkozó csoportnorma – melyet azok a
csoporttagok hoztak létre, akik már régen kikerültek a csoportból – állandó maradt.
A terapeuta alapvető szerepei
A terapeuta igen hatékonyan tudja befolyásolni a csoportban folyó hagyományképződést.

Számos technikát alkalmazhat annak érdekében, hogy alapvető feladatainak, a csoport
megtartásának és a hagyományképző funkciónak eleget tudjon tenni. De csak két alapvető
szerepviselkedési fajta lefolytatására van lehetősége: lehet technikai szakértők, vagy
modellnyújtó résztvevő. Amikor a terapeuta a technikai szakértő tradicionális szerepét vállalja
fel, akkor szabadon alkalmazhatja a rendelkezésére álló technikai tudást és készségeket. Az
*
Azt a tendenciát, hogy egy felvillanó fénypontot mozgásban lévonek látunk autokinetkus jelenségnek
nevezzük. A szociálpszichológiai vizsgálatok során ezt eloször Muzafer Shorif használta fel eredményesen.
ilyen technikai szakértőként tevékenykedő terapeutát Liebermann a szociális mérnök
kifejezéssel illette, ez a terminus komoly dicséretet jelent, mindamellett, hogy a
személytelenségre vonatkozó implikációkkal is jár. Mint szociálismérnök a terapeuta
felhasználja hozzáértését arra, hogy kiválassza a személyeket, megalakítsa a csoportot,
előkészítse a betegeket a terápiás munkára, s hogy az alapszabályok útján olyan
csoportnormákat írjon elő, mint pl. a csoportülések rendszeres látogatása, vagy a bizalmasság.
Annak érdekében, hogy a csoport olyan szociális közeggé váljon, ahol mód nyílik az
interperszonális tanulásra a tagok között létre kell hogy jöjjön egy szabad kommunikáció
útján folyó interakciós mintázatok közül nyilvánvaló, hogy lennek érdekében az első létrejötte
sokkal kívánatosabb, mint a másodiké, ahol is a kommunikációk főleg a vezetőnek szólnak, ő
feléje irányulnak.
A csoportvezetőnek, mint szociális mérnöknek számos technikai megoldás között lehet

választania, amelyek révén hozzásegítheti a csoportot a kívánatos kommunikációs mintázat
eléréséhez: az előkészítés során direkt formában is utasíthatja erre a csoporttagokat, a
csoportgyűlések során állandóan kikérheti minden csoporttag véleményét, reakcióját a másik
csoporttag irányába, vagy a felmerülő csoportproblémák kapcsán megkérdezheti, hogy vajon
miért irányul minden egyes kommunikáció őfelé, elzárkózhat a válaszadás elől, esetleg még
a szemét is behunyhatja, ha ő válik a kérdés, vagy kommunikáció alanyává, kérheti arra a
csoportot, hogy próbáljanak ki olyan gyakorlatokat, ami rászoktatja, megtanítja a tagokat arra,
hogy egymással folytassanak interakciókat – pl. “járjanak körbe”, a mindenki írja le aktuális
érzéseit a mellette ülő iránt.
Ugyanakkor arra vonatkozó módszerekkel is rendelkeznie kell, hogy segíteni tudjon a

betegeknek az önkitárulkozás - önmegnyilatkozás folyamatában, hogy segítse őket abban,
hogy minél őszintébben tudják kifejezni magukat, s hogy képesek legyenek integrálni a saját
magukról szerzett új információkat. A csoportvezetőnek állandóan munkára kell késztetnie a
csoportot, segítenie kell abban, hogy továbbmozduljon, ha holtpontra jut, de meg kell
akadályoznia, hogy kidolgozatlanul, feldolgozatlanul maradjanak kulcsfontosságú kérdések.
Vissza kell, hogy tükrözze bizonyos mértékig a csoportban felszínre kerülő affektus tömeget,
foglalkoznia kell a 12. fejezetben részletesen is szóba kerülő számtalan csoportproblémával.
Bár a szociális mérnökség bizonyos mértékig felszíni beavatkozások formájában is

megvalósulhat, a munka oroszlánrésze mégis inkább a rejtetten, áttételes formában
érvényesülő szociális megerősítések rendszerébe ágyazottan folyik. Az emberi viselkedést
állandóan környezeti események befolyásolják (megerősítők), amelyek pozitív vagy negatív
valenciával bírnak, s amelyek mind tudatos mind tudattalan szinten fejtik ki hatásukat. A
reklám tudománya és a politikai propaganda által igénybevett technikák jó példák a
megerősítő eszközök jól rendszerezett fegyvertárának bemutatására. A pszichoterápia is
erőteljesen támaszkodik ezen árnyalt, gyakran nem is akaratlagosan alkalmazott szociális
megerősítőkre. Annak ellenére, hogy egyetlen magát valamire is becsülő pszichoterapeuta
sem szereti magát, mint szociális megerősítő ágenciát tekintetni, lépten nyomon kifejt ilyen
természetű hatást, többnyire tudattalanul és akaratlanul. Pozitívan erősíthet meg egy
megnyilvánulást számos verbális és nonverbális akció útján, ez lehet bólogatás, előrehajlás,
mosolygás, egy érdeklődő “hümmögés”, vagy az, ha szavakban is további információkat kér.
Másrészt negatívan szankcionálhat olyan megnyilvánulásokat, amelyeket nem tekint
egészségesnek, szerencsésnek, úgy, hogy ignorálja a viselkedést, figyelmét egy másik
csoporttag irányába fordítja, verbális megnyilatkozás a terapeuta részéről különös megerősítő
erővel bír, minthogy ezek az intervenciók igen ritkák, s mert hogy a terapeuta többnyire

visszautasítja az ilyen jellegű csoportépítő-csoportstrukturáló helyzeteket, az intermittens
megerősítési mintázat egyébként hatékonyabb kondicionáló tényezőnek tekinthető, mint az
állandó-folyamatos megerősítés.
Valamennyi pszichoterápiás eljárás tanulási folyamatnak tekinthető, amely részben az operáns

és averzív kondicionálási technikákon alapul. Egyetértek Shapiroval, aki azt állítja, hogy “a
manipuláció nélküli terápia csak délibáb, ami ha közelebbről is szemügyre vesszük nyomban
szertefoszlik” 8, Marmor, aki pszichoanalitikus orientációjú terapeuta, így nyilatkozik: “Az a
történéssor, amelyet a pszichoterápiás “working through” (átdolgozás) megjelöléssel szoktunk
illetni nem más mint egy kondicionálási folyamat, melynek során a terapeuta direkt és
közvetett megnyilatkozásai jutalom-büntetés jelzéseként kódolódnak, ezek pozitívan erősítik
meg az érett és negatívan a kevésbé érett viselkedés-mintázatokat.
A terápia során érvényesülő manipulációk lehetnek rejtettek, következményesek és

véletlenszerűek, de lehetnek nyilvánvalóak, kimondottak és előre eltervezettek is, olyanok
amelyek híján vannak minden terápiás effektusnak. Néhány a közelmúltban elvégzett
vizsgálat arra enged következtetni, hogy a csoportokban folyó verbális kondicionálás
szabályosan előre jelezhető módon képes befolyásolni a viselkedést. Heckel és mtsai
csoportjukban úgy szüntették meg a “csöndeket”, hogy a hallgatási periódusokban egy igen
kellemetlen zajhatást produkáló szerkezetet működtettek, ezt mp-es zajtalan-csendes
periódusokkal tagolták, véglegesen pedig akkor kapcsolták ki, amikor valamelyik csoporttag
beszélni kezdett. Dinoff és mtsai azt demonstrálták, hogy a verbális kondicionálás nyomán
százalékokban kifejezhető módon megnőtt mind az egyének mind a csoport egészének
szintjén a ver bális megnyilatkozások mennyisége.
Liebermann egy kevésbé spekulatív alapokon nyugvó, több direkt klinikai relevanciával bíró
vizsgálatról számol be, amelynek során két, neurotikus betegekből álló csoport munkáját
tanulmányozták, az egyiket egy hagyományos kiképzésben részesült terapeuta, míg a másikat
egy olyan személy vezette, akit speciális előtréningben részesítettek a szociális megerősítő
technikák alkalmazása érdekében. Az utóbbi terapeuta két viselkedésmódot erősített meg
jellemző módon:
1. a terapeutával szemben érzett ellenségesség, és elégedetlenség kifejezése,
2. annak hangoztatása, hogy a tagoknak közösek az érdekei, hogy érdeklődnek,

aggódnak egymás iránt, s hogy elfogadják egymást.
Az eredmények, amelyek a csoport életének 9 hónapon át történő tanulmányozása nyomán

adódtak azt mutatják, hogy a speciálisan tréningezett terapeuta hatékonyan tudta befolyásolni
a csoporttagok viselkedését az elvárt irányban. Az alkalmazott mérési eljárások között a
következők szerepeltek: a terapeuta és a csoporttagok viselkedésének rendszerezett
regisztrálása az interakciós folyamat elemzése révén a jelzésváltás folyamatának elemzése,
szociometriai, személyiség- és tünetvizsgáló kérdőívek alkalmazása. A kísérleticsoport a
fentiek tükrében a terapeutával szemben több ellenséges érzületnek, nagyobb fokú
függetlenségnek és kohezivitásnak adtak hangot. A pszichoterapeuták annak ellenére, hogy a
terápiák során elért sikereik egy számottevő részét éppen ezeknek a tanulási
mechanizmusoknak köszönhetik, gyakran igyekeznek figyelmen kívül hagyni ezt a tényt.
Ennek oka részben az, hogy attól tartanak - alaptalanul -, hogy ez a mechanisztikus látásmód
kisebbíteni fogja a terápiás tapasztalat lényegét tekintve humán összetevőinek jelentőségét. A
tények viszont kényszerítő erővel lépnek fel, a meg kell mondani azt is, hogy a saját
viselkedés megértése meg nem fosztja meg a terapeutát a spontaneitástól. Az a terapeuta, aki

felismeri, hogy milyen jelentős hatást képes kifejteni a szociális megerősítések révén, és aki
rendelkezik egy, a terápiás munkára vonatkozó általános koncepciójával – az hatékonyabb és
konzisztensebb lesz terápiás intervenciói során.
Még szólni kell egy további lehetőségről, ahol a terapeuta, mint technikai szakértő érvényre
juttathatja speciális tudását, ez pedig az interpretáció problémaköre. Az interpretáció
segítséget nyújthat a betegeknek abban, hogy rálátásuk-belátásuk legyen maladaptív
megnyilvánulásaikra. Ez egy meglehetősen durva általánosítást tartalmazó mondat, de az
értelmezésnek, amelyek valóban képesek segítséget nyújtani igen sokfélék lehetnek. A
terapeuta segíthet a betegnek abban, hogy az felismerje és osztályozza interperszonális
viselkedésének jellegzetességeit, parataxikus torzulásait, s azok hatását az interperszonális
kapcsolatok viszonylatában. Amikor a betegek felismerték, viselkedésük rigiditását, védekező
jellegét és a maladaptív, állandó ön-meghiúsulásra vezető tendenciákat, akkor a terapeuta már
indokoltan fordítja figyelmét a “miért” kérdésére. Mint ahogy ezt a 4. fejezetben már
bemutattuk, a genetikus, ill. vertikális magyarázatok keresése gyakran zavaró és nem kellő
haszonnal járó a csoportterápia során. Egy horizontális magyarázat, amelynek során a
terapeuta arra törekszik, hogy megvilágítsa a páciens aktuálisan tapasztalható interperszonális
attitűdjei, viselkedéses megnyilvánulásai mögött meghúzódó, egymással konfliktusban álló
tudatos és tudattalan erőket, a csoportmunka szempontjából az előbbinél megfelelőbb, jobban
használható nyersanyagot képez. Pl. segíthet a páciensnek tisztábban látni, érteni tudattalan
félelmeit, indokolatlanul támadó viselkedését, a helyzetnek nem megfelelő elvárásait,
követeléseit, ill. azt, hogy miért vannak a személynek a realitásból erőteljesen elrugaszkodott
feltevései valamilyen várhatóan bekövetkező katasztrófáról, amennyiben valakivel az eddigi
szokásoktól eltérő formában zajló interakcióba bocsátkozik.
Nem gondolom, hogy az interpretáció a terapeuta elsődlegesen feladatai közé tartozik, de úgy
vélem, hogy normaképző szerepkörének fontos összetevője. Természetesen nem vitatom
annak fontosságát, hogy a terapeuta igyekezzen minél pontosabban és világosabb interpretatív
közlések megtételére. Az értelmezés lexikai tartalmánál fontosabbnak tűnik az, hogy miként
válik a csoport hagyományrendszerének részévé a csoportvezető által alkalmazott
interpretácós mód.
Aligha akad olyan csoportvezető, aki vitatja annak hasznosságát, hogy a csoportnormák
között hangsúlyozott szerep jusson azoknak, amelyek az introspekciót és az önmegértést
szorgalmazzák. Az interpretáció, minden kétséget kizárólag egyedül a terapeuta feladata. Bár
egy bizonyos csoportban eltöltött idő, informális “kiképzés” után a betegek többnyire képesek
lesznek bizonyos interpretatív konklúziók megtételére, amelyek, ha nyelvileg nem is oly
pallérozottak, de közel olyan pontosak és hasznosak lehetnek, mint azok, amelyeket a
terapeuta tesz. Sőt Foulkes azt hangsúlyozta, hogy a páciensektől származó értelmezések
gyakran hatékonyabbak, mint a terapeutától eredő azonos tartalmú interpretációk. A
neveléssel-oktatással foglalkozó szakemberek már régen tudják, hogy a leghatékonyabb
tanárok gyakran épp a kortársak. Ők ugyanis még elég közel vannak korban a diákokhoz,
ahhoz, hogy az általuk mondottakat elfogadják, másrészt képesek arra, hogy azonosuljanak az
oktatandók mentális folyamataival, s ily módon képesek úgy tálalni az elsajátítandó anyagot,
hogy az a megfelelő időben és a felfogásra alkalmas módon jusson el hozzájuk. A
csoporttagok gyakran fogékonyabbak a betegtársaktól származó értelmezések elfogadására,
feltéve, hogy az interpretátor szintén elfogadja a betegszerepet, s hogy az interpretáció
megtételét nem a presztizs, hatalom ill. a terapeuta kegyeinek elnyerése motiválja. Bizonyos
esetekben a terapeutának képesnek kell lennie arra, hogy bölcsen várjon, biztos tudása

birtokában, hogy tolerálja a csoport tökéletlen tudását, hogy kivárja, amíg a csoport
megalkotja saját megoldási módját.
Ezeket az interpretációra vonatkozó nézeteket nem osztja mindenki. Azt is mondhatjuk, hogy
igen sok terapeuta van - elsősorban Bion és Ezriel követői, valamint az amerikai
pszichoanalitikus iskola képviselői -, akik úgy vélik, hogy a csoportvezető elsődleges és
egyetlen feladata az értelmezés. Válaszuk arra az elképzelésre, hogy a betegek hozzájuk
hasonló színvonalon képesek értelmezni, elemezni a dolgokat, az hogy ez által a terapeuta a
lényegi szerepkörétől lesz megfosztva, s hogy egy nivellálódási folyamat történik akkor, ha
megválik a vezető szereptől. Meggyőződésem szerint azonban ez az ellenvetés
hatálytalanítható, érvényteleníthető, ha figyelünk a csoportvezető másik, részben már vázolt
alapvető szerepére. Némiképp veszélyesnek tűnik az interpretáció mélységét mint a terapeuta
teljesítményének egyedüli mércéjét tekinteni, s ezzel mintegy megengedni, hogy ez a
terapeuta számára is központi jelentőségűvé váljon, s teljesítményét teljesen elszigeteltnek
lássa a beteg tényleges gyógyulási arányától, a terápia ilyen szempontú eredményességétől.
Az egyik csoportvezető ezzel kapcsolatban azt mondta: amennyiben csoport készségesen
elfogadta az általa kínált értelmezési lehetőséget ő jól tudta, hogy amit mondott az teljes
mértékben nyilvánvaló és egyben meglehetősen felszínes volt. Ha a csoport
ellenvéleményének adott hangot és tagadta az interpretáció igazságát, a terapeuta tudta, hogy
közel járt az igazsághoz, ha a csoport teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a terapeuta
közlését, akkor biztos lehetett benne, hogy teljesen pontos, helyénvaló volt az amit mondott.
Bármely válaszfajta hiánya jó alkalom lehet a csoportvezető számára, hogy eltűnődjék
interpretációja helyessége, hasznossága felől. Számos olyan csoportot volt módomban
tanulmányozni, megfigyelni, amelyeket tapasztalt terapeuta vezetett, s amelyekben az
elhangzó interpretációk gyakran zavarba ejtőek, felfoghatatlanok voltak a betegek számára.
Akár egy Shaw paródia: a mély, komplex és elegáns interpretációval felruházott probléma
gyakran csak felesleges pazarlás, ha figyelembe vesszük a beteget is.
A terapeuta mint modellnyújtó résztvevő
Azon túl, hogy a terapeuta egy technikai tanácsadó szakértő, egyben modellnyújtó
résztvevőként is jelen van. Azzal, hogy demonstrál és modellál bizonyos viselkedéstípusokat,
segít abban, hogy a terápiás munkát előmozdító csoportnormák alakuljanak ki, szilárduljanak
meg. Amennyiben a terapeuta a csoportban, mint résztvevő van jelen segíti a pácienseket
abban, hogy a vele való kapcsolatot átdolgozzák, s így az interperszonális tanulás egy igen
értékes formáját élhetik át. A továbbiakban tekintsük át a terapeuta e két funkcióját
részletesebben.
A terapeuta mint modellnyújtó. A leghatékonyabb terápiák tükrében jól látszik, hogy

pácienseknek nyíltan konfrontatív, nem védekező állásból lefolytatott, előítéletektől mentes
interakciókban kell lenniük egymással. Nyilvánvaló, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy a
pácienseknek az eddigiekhez képest szokatlan viselkedésmódokat kell kipróbálniuk. Így a
terapeuta egyik feladata az, hogy segítséget nyújt a csoporttagoknak abban, hogy ilyen jellegű
tapasztalatokra tehessenek szert. Miként tudja a terapeuta demonstrálni a csoporttagok előtt,
hogy az új viselkedés nem fogja maga után vonni az adott személy által feltételezett
kedvezőtlen következmény? Az egyik lehetőség, - amelynek számottevő kutatási bázisa is
van - ha a csoporttagok megfigyelhetik, amint a terapeuta az említett viselkedést produkálja,
hogy ő azt szabadon és kellemetlen következmények nélkül teheti. Bandura számos jól
kontrollált kísérleti próbálkozásról számol be, melynek során egyéneket igen hatékonyan
lehetett új adaptív (pl. bizonyos fóbiás megnyilvánulások megszűnését eredményező) ill.

kevésbé adaptív (pl. ellenőrizetlen agresszív megnyilvánulásokat eredményező)
viselkedésmódok felvételére bírnak olyan módon, hogy e személyek megfigyelhették, s
utánozhatták a terapeuta, vagy a koterapeuta viselkedését.
A csoportvezető felajánlhatja a feltétel nélküli elfogadás modelljét, bemutathatja, hogy

egyaránt értékeli mások erdejét és problémáit, segítséget nyújthat egy olyan csoport
kialakulásában, amelyik az egészségre orientált. Másrészt viszont, ha a terapeuta úgy
koncepcionálja saját szerepkörét, hogy ő a pszichopatológia detektívje - ez esetben a
csoporttagok azt a mintát, felhívást fogják követni. Pl.: egy beteg csoport tagja hónapokig
foglalkozott egy másik csoporttag problémájával, s e közben következetesen elutasította azt a
lehetőséget, hogy ő maga megnyíljon. Végül az egyik ülés során “bevallotta”, hogy az adott
időponthoz viszonyítva egy évvel korábban bentfekvéses pszichiátriai kezelés alatt állt. A
terapeuta reflexszerűen így válaszolt: “Miért nem mondta ezt el nekünk korábban?” Ez a
megjegyzés valamilyen oknál fogva büntetésként kódolódott a betegben és csak növelte
félelmét, bizonytalanságát a többiek iránt. Nyilvánvaló, hogy vannak kérdések,
megjegyzések, amelyek sokkal inkább zárkózottá teszik az embereket, semhogy megnyitnák
őket. A terapeuta számos más módon is kommentálhatta volna ezt a közlést. Megemlíthette
volna, pl. hogy úgy látja a személy most, jelen pillanatban már megbízik annyira a
csoportban, hogy képes legyen önmagáról beszélni, kitérhetett volna arra is, hogy a betegnek
milyen nehéz lehetett eddig a csoportban résztvennie, ilyen ellentétes érzések hálójában
vergődni, amikor kívánta is, de félt is az önfeltárástól.
A csoportvezető az interperszonális kapcsolatokban megnyilvánuló őszinteség és spontaneitás

mintáját nyújtja a csoporttagok aktuális szükségleteivel, s csak olyan viselkedésmintát
prezentálhat, amely érthető a tagok számára, a kongruens, illeszkedik az aktuális fejlettségi
szinthez. Valamennyi érzés, indulat gáttalan kifejezése egyéként a terápiás csoportokban sem
egészségesebb, mint bármely más emberi kapcsolat során. Az indulatok végletekig menő
kifejezése elvezethet egy olyan visszataszító destruktívitáshoz, amilyen Albec. Nem félünk a
farkastól című drámájában igen szemléletesen bemutatásra kerül. Mindebből következik,
hogy a terapeutának olyan viselkedés-modellt kell nyújtania, amely egyaránt mintázza az
őszinteséget, becsületességet és a józan, ésszerű kontrolláltságot. (A teljesen analizált
terapeuta képe, akiben semmilyen ellenséges érzület nincsen betegei iránt - jórészt
fantazmagória.)
A terapeuta saját érzéseinek józan felhasználása egy általam is megfigyelt terápiás munka
során olyan hatékony beavatkozást eredményezett, amilyenhez foghatót még soha korábban
nem láttam. Egy olyan csoport munkájáról van szó, amely nem betegekből, hanem
üzletemberekből állt, akik egy ötnapos intenzív (50 órás) csoport-terápiásban vettek részt egy
“humanrelations” laboratóriumban. Az első ülés során az egyik csoporttag egy 25 éves
nagyhangú, dicsekvő, fölényeskedő személy, aki egyébként szemmel láthatólag már
tekintélyes mennyiségű alkoholt fogyasztott el aznap, azon igyekezett, hogy uralja a
csoportülés történéseit - “bolondot” akart csinálni magából. Saját teljesítményeivel
dicsekedett, ócsárolta a csoport egészét, kisajátította az ülést, félbeszakította, túlkiabálta,
inzultálta a csoporttagokat. Minden kísérlet, hogy változtassanak a helyzeten kudarcot vallott.
A csoporttagoktól érkező visszajelentések, hogy megbántja, dühössé teszi őket, a
viselkedésének okait magyarázó interpretációk - mind tökéletesen hatástalannak bizonyultak.
Ezt követően a koterapeuta így szólt egészen őszintén: “Tudja mit szeretek magában? A
szorongását, azt, hogy mennyire nincsen önbizalma. Maga ugyanúgy meg van rémülve, mint
én. Mi mindannyian tele vagyunk félelemmel: mi fog történni velünk az előttünk álló hét
során”. Ettől a pillanattól kezdve az említett személy nyomban megvált az előtt jellemzett

álarctól, s a csoport egyik legértékesebb tagja lett. Sőt mi több, a csoport
hagyományrendszerének a továbbiakban fontos elemévé vált a lágyabb, elfogadóbb
viszonyulás egymás iránt.
Valamely csoportban csoporttagként részt venni a terapeutától sok egyéb mellett azt is
megkívánja, hogy képes legyen saját esendőségét, gyarlóságát elfogadni. Az a terapeuta, aki
igényli, hogy tévedhetetlennek lássék egy némiképp ijesztő és fenyegető viselkedésmintát
ajánl a csoporttagoknak. Elképelhető, hogy oly mértékben visszautasítja saját gyarlóságának
képzetét, hogy ennek folytán visszatartó, korlátozó vagy kifejezetten taktikázó lesz kapcsolata
a csoporttagokkal.
Egy csoportban pl., ahol a terapeuta alapvető igénye volt, hogy mindentudónak tűnjék a
csoporttagok szemében történt a következő. A terapeuta az egyik csoportülés során
bejelentette, hogy következő alkalommal bizonyos elfoglaltsága miatt nem lesz jelen az
ülésen, a városba kell mennie. De azt javasolta vegyék magnóra az ülésen történteket és ő a
következő csoport előtt - ahol már jelen lesz – meg fogja hallgatni a szalagot. A terapeuta
elfelejtette meghallgatni a magnófelvételt, de minthogy szüksége volt arra, hogy a
tévedhetetlenség látszatát keltse, képtelen volt ezt elismerni a csoport előtt. Ennek
következtében ez a csoportülés, amikor is a terapeuta tulajdonképpen becsapta a
csoporttagokat azzal, hogy még csak említést sem tett az előző, vezetés nélkül lezajlott
csoportülésről, meglehetősen széteső, konfúzus és elkedvetlenítő lett.
Egy másik pl. egy olyan terapeutáról szól, aki neofita volt, s akit az egyik terápiás ülés során
az egyik csoporttag azzal vádolt meg, hogy hosszadalmas, konfúzus, rétestészta nyúlósságú
mondatokat mond. Minthogy ez volt az első alkalom, amikor konfrontáció jött létre a
terapeuta s e fiatal csoport között, a csoporttagok feszültek voltak, karosszékeik szélén
feszengtek. A terapeuta válaszában az iránt érdeklődött, hogy vajon nem emlékezteti-e az
illető személyt valakire a múltból. A támadást indító személy elfogadta a terapeuta ajánlatát, s
azt mondta, hogy esetleg az édesapjára. A feszültségek ily módon oldódtak, a csoporttagok
kényelmesen hátradőltek székükben. Az igazsághoz azonban a következők tartoznak hozzá: a
csoportvezető maga is részt vett a közelmúltban csoporttagként egy kiképző csoportban. A
társai gyakran felhívták a figyelmét arra, hogy hosszadalmas, körülményes, vége-hossza nincs
megjegyzéseket tesz. Az említett betegcsoportban az történt, hogy az egyik tag meglehetősen
jól, valósághűen látta a terapeutát, de meg lett győzve arról, hogy feladja igazát, hogy maga is
kételkedjen percepciója helyességében. Nyilvánvaló, hogy amennyiben a csoportterápia egyik
célja az, hogy segítsen betegeknek abban, hogy valósághűbb percepcióik legyenek, hogy
tisztábban lássák az interperszonális kapcsolataikat, akkor ez a tranzakció egyértelműen
antiterápiásnak minősíthető. A múltbeli eseményekre helyezett indokolatlanul nagy hangsúly
jelenbeli realitások elhanyagolását vonhatja maga után.
A tévedhetetlenség igényének egy másik következménye lehet., amikor a terapeuta túl

óvatossá válik a különböző megjegyzések megtételében, attól félve, hogy esetleg hibát követ
el. Minden szót túlon-túl óvatosan mérlegel, erőltetetten kiszámított és végtelenül rosszúl
időzített akciókat produkál az interakciók során, ezáltal feláldozza a spontaneitást, s egy olyan
csoportot fog vezetni, amely mesterkéltnek és élettelennek tűnik. Azok a terapeuták, akik
megőrzik omnipotens, távolságtartó pozíciójukat valóban azt mondják a betegnek: “Tegyen
úgy, ahogy jónak látja, engem nem sebez meg, de még csak meg sem érint.” Ennek a póznak
nem kívánt következményeként a páciensben megerősödhet a tehetetlenség érzése. Minden
csoportterapeuta jól tudja, hogy milyen nehéz kikerülni ebbe a kényelmes, rejtőzködő

pozícióba való visszatérést. Azt a terapeutát, aki valóban részt vesz a csoportban, azt (ahogy
Foulkes 1945-ben megjegyezte):
. . . könyörtelenül igénybeveszik, próbára teszik, s tapasztalni fogja azt is, hogy semmilyen
menekvés ez elől nincs. Nem kétséges, hogy ez szorongást vált ki a terapeutából.
Amennyiben neki magának sikerült túljutnia a perfekcionizmusra való törekvésen, akkor már
nem kell attól tartania, hogy felfedezőik nem teljes értékűsége, inperfekcionizmusa,
megengedheti saját magának, hogy nyílt és becsületes legyen, és biztosan állhat a realitás
talaján. Ha így viselkedik saját személyes példája segítségével a legértékesebb és
leghatékonyabb terápiás effektust fejti ki. Esetenként előfordulhat, hogy kisebb szükség van a
terapeuta modellnyújtó funkciójára. Ez a helyzet akkor állhat elő, ha a csoportban vannak
olyan “ideális” csoporttagok, akik képesek betölteni ezt a funkciót. Ismeretes két, a
közelmúltban készült tanulmány, amely arról informál, hogy milyen hatása van a
csoportmunka során felhasználásra kerülő előre kiválasztott modellnyújtó funkciót betöltő
személyeknek. Schwartz és Hawkins négy csoportmunkában tapasztalt személyt arra kért
meg, hogy kórházi ápolásban részesülő skizofrén betegcsoportok (2 db) munkájában vegyen
részt, mint modellnyújtó résztvevő. Az egyik párról korábbi csoportmunkája alapján tudni
lehetett, hogy főként érzelemteli kijelentéseket tesz, míg a másikról, hogy inkább
személytelen, érzelmi töltéstől mentes közlésekre hajlamos. A csoporttagok verbalizációját
regisztrálták és elemezték. Az eredmények azt az elképzelést támasztották alá, miszerint a
viselkedés ilyen helyzetekben nagymértékben utazásos jellegű: abban a csoportban, ahol a
modellek gazdag érzelmi töltettel rendelkező kijelentéseket tettek a csoporttagok
érzelemkifejezése nagymértékben növekedett, amíg a másik csoportban a személytelen
közlések mennyisége emelkedett. Goldstein és mtsa egy magyarázó vizsgálatot végeztek,
melynek során egy szövetségest (pszichológus hallgatót) vontak be két, bejáró betegekből álló
csoport munkájában. A “beépített” ember úgy tett, mintha maga is beteg volna, de rendszeres
megbeszéléseken találkozott a csoportvezetővel és a szupervizorral. A beépített személyek
feladata azt volt, hogy személyes példájuk révén bátorítsák az önmegnyilatkozó,
érzelemkifejező közléseket, a terapeutával szembeni nyílt konfrontációt, elhallgattassák
azokat akik arra törekedte, hogy monopolhelyzetbe kerüljenek, megakadályozzák a szubgroup
képződést. A két csoport munkáját 20 hónapon keresztül tanulmányozták, a csoport
kohezivitására és a szociomotrikus viszonyok alakulására vonatkozó betegek által kitöltött
kérdőíveket értékeltek. Az eredmények azt mutatták, hogy bár a beépített emberek nem voltak
a csoport legnépszerűbb tagjai, mégis nagymértékben facilitálták a csoportmunkát, sőt mi
több (habár kontroll csoportokat nem vizsgáltak) a szerzők arra a megállapításra jutottak,
hogy részvételük nyomán a csoport kohezivitása is fokozódott. Jóllehet az ilyen “beépített”
emberek alkalmazása tulajdonképpen olyan csalásnak tekinthető, ami kevéssé egyeztethető
össze a hosszú távú pszichoterápia lényegével, mégis igen érdekes tapasztalatok
származhatnak a próbálkozásokból. Igen könnyen kivitelezhető pl. hogy az induló csoportok
kezdeti, formatív szakaszában részt vegyen a csoportmunkában egy másik csoportban is
résztvevő “ideális” csoporttag. Vagy egy olyan személy, aki a közelmúltban kielégítő
képzettségre szert téve fejezte be csoportterápiás munkáját, s így képes a csoport kezdeti,
alakuló szakaszában modellnyújtó, terápiás segéderőként részt venni.
Mindezen nagy reményekre jogosító lehetőségek dacára is az a helyzet, hogy a csoportvezető

az, aki akár akarja, akár nem, az első számú modellnyújtó a csoportterápiás folyamat egészét
tekintve. Érdekes kérdés, hogy vajon az a terapeuta, aki elfogadja a csoporttagi helyzetet,
eleget tud-e tenni egyéb funkcióinak. Pl. serkentőleg hat-e a csoportmunkára az, ha a
terapeuta teljesen nyíltan közli érzéseit, gondolatait, kitárja önmagát? Ismételten az időzítés
kérdésére kell figyelmet fordítanunk: egészen más hatást ér el az a terapeuta, aki a
csoportmunka egészen korai-kezdeti szakaszában felvállalja a csoporttag szerepét és az, aki

ezt csak akkor teszi meg, amikor a csoport már valamelyes autonómiára tett szert. A terapeuta
kitárulkozásának kérdése oly mértékben összetett és ellentmondásos, hogy részletesebben
csak a fejezet későbbi részében térnék ki rá. Most inkább térjünk vissza beszélgetésünk
eredeti fonalához, s fordítsuk figyelmünket a terapeuta modellnyújtó funkciójáról, arra a
szerepkörre, amikor mint résztvevő elősegíti, támogatja az interperszonális tanulási
folyamatokat.
A terapeuta, mint az interperszonális tanulási folyamatok elősegítője. Függetlenül attól, hogy

milyen mértékben válik modellnyújtóvá vagy résztvevővé, a terapeuta soha sem lesz teljes
mértékben csoporttag. Sohasem függesztődik fel figyelme, aggodalma a csoport
fennmaradásáért, ill. speciális felelősség érzete a csoport egészéért. Igen gyakran ő az
egyetlen, aki a csoport egész fejlődési folyamatának perspektívájából nézi a dolgokat, az
elmozdulásokat és az akadályokat. Jobban átérezni minden csoporttagnál a csoport történetét,
átlátja az idők során kialakult történéssorokat (szekvenciákat) és mintázódásokat. A terapeuta
fentiekben jellemzett megkülönböztető karakterisztikumait könnyen megvilágíthatja bármely
rendszerező megfigyelési módszer.
Egy, még az előbbiekről is nehezebben megragadható különbség terapeuta és beteg között

nem annyira abban rejlik, hogy a terapeuta mit tesz, vagy mit nem tesz a valóságban, hanem
inkább abban, hogy milyen fantáziákat mozgat meg a betegekben. Minden beteg esetében
igaz, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, nem a valóságnak megfelelően látja a terapeutát,
melynek oka a prataxikus, vagy indulatáttételes torzításban kereshető. Alig akad a betegek
között olyan, aki konfliktus mentesen viszonyul az olyan problémákhoz, mint a szülői
autoritás, a depedencia, Isten, engedetlenség, önállóság. E problémák bármelyike, ill.
mindegyike igen könnyen ölt testet a terapeuta személyében. Az említett probléma területeken
jelentkező bénító feszültségek enyhülhetnek a terapeuta – beteg kapcsolat átdolgozása,
feldolgozása révén. Egyes analitikus csoportterapeuták meggyőződése szerint a terapeuta-
beteg közötti indulatáttételes torzítások tisztázása képezi a terápiás folyamat mindenekfelett
való, sőt egyetlen változást motiváló mechanizmusát.
Az én véleményem szerint ez csak egy az interperszonális tanulás számos lehetséges és

hasznosítható formája közül. A beteg-beteg kapcsolat különböző vetületeinek tisztázása
gyakran épp olyan fontos, minthogy a betegek jelentős részének nemcsak, ill. elsősorban nem
a dependencia és autoritás problématerületeivel van konfliktusa, hanem pl. a kortársakkal való
kapcsolataiban, az intimitás, a szexualitás, az agresszió vagy a versengés terén. Valamint a
terapeuta még az autoritás vetületében sem rendelkezik monopóliummal, egyáltalán nem
szokatlan, hogy a betegek másik, dominanciára és kontrollálásra hajlamos csoporttársuk
kapcsán dolgozzák át idevonatkozó problémáikat.
A különbség a között a terapeuta között, aki az egyetlen és döntő gyógyerőnek a terapeuta-

beteg kapcsolat indulatáttételes voltát tartja és a között, aki egyaránt nagy jelentőséget
tulajdonít mindenféle parataxikus torzításnak, nem tekinthető pusztán elméletinek.
Messzemenő következményekkel jár ez az alkalmazásra kerülő technikák szempontjából is. A
következő két összefoglaló kiválóan megvilágítja az előbb jelzett kérdést. E részletek olyan
csoportok munkájából származnak, amelyekben a csoportvezető ezt a terapeuta-
centrikusságot követte.
A csoporttagok, akik huszadik alkalommal találkoztak, hosszasan beszélgettek arról, hogy

nem tudták egymás vezetéknevét. Ezt követően az intimitás általános problémájával
foglalkoztak, azzal, hogy milyen nehéz is manapság találkozni, tényleg megismerni valakit.

Azon meditáltak, hogy miként lehet szert tenni egy közeli barátra. A beszélgetés során
gyakran elfelejtették egymás keresztnevét is. Az elhangzottak alapján a terapeuta egy
indulatáttételes interpretációval állt elő: a csoporttagok azáltal, hogy elfeledkeztek egymás
nevéről, azt a vágyukat, kívánságukat fejezték ki, hogy bárcsak eltűnnének a többiek, és így
ki-ki egyedül maradhatna a terapeutával, akinek így minden figyelmét leköthetné.
Egy másik csoportban törtét, hogy az adott csoportülésről két férfitag hiányzott, a négy
jelenlévő nő keserűen kritizálta az egyetlen jelenlévő férfi csoporttársat – aki egyébként
homoszexuális volt -, elkülönültsége és narcizmusa miatt, melynek következtében semmi
érdeklődést nem mutat mások élete, problémái iránt. A terapeuta úgy interpretálta a helyzetet,
hogy a nők azért támadtak rá a férfiura, mivel az nem érdeklődik irántuk szexuálisan, sőt –
hozzátette azt is, - hogy a kiszemelt áldozat csak indirekt céltábla volt, hiszen a nők őt akarták
megtámadni amiért nem bocsátkozik valamilyen szexuális színezetű viszonyba velük.
Mindkét esetben a terapeuta csak szelektíven fordított figyelmet a rendelkezésre álló adatokra,
pragmatikai szempontból korrekt interpretációt tett, bár a tagok figyelmét csak a terapeutával
folytatott kapcsolatukra irányította rá. A vezetőre centrált interpretáció mindkét esetben csak
részleges volt, nem foglalkozott a tagok közötti kapcsolatok igen fontos jelentésszférájával.
Az első említett csoportban a tagok azonkívül, hogy valóban konfliktuozusnak élték meg az
intimitás problémakörét, vágyaikat, a ugyanakkor jelentkező félelmeiket az egymással való
kapcsolatba kerülés szempontjából. A második csoportban a homoszexuális csoporttag
valóban narcisztikus és visszahúzódó volt nőkkel kapcsolatban, a számára roppant fontos lett
volna, hogy felismerje és megértse saját viselkedését.
A terapeuta speciális jelentősége, különössége számos úton bebizonyítható. Elég, ha

megfigyeljük azt a változást, amit a terapeuta belépése okoz. A csoporttagok többnyire élénk
beszélgetést folytatnak, ami teljesen abbamarad, amint a terapeuta megjelenik a szobában.
(Valaki egyszer ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy a csoportterápiás ülés akkor kezdődik
hivatalosan, amikor éppen semmi sem történik!) A terapeuta megjelenése túl azon, hogy
emlékezteti a csoporttagokat feladatukra, egyben nem határozott, éretlen érzéseket is felkelt a
felnőttel, a tanárral az értékelővel kapcsolatban. A terapeuta nélkül a csoporttagok
tréfálkozhatnak, komolytalankodhatnak, megjelenése azonban egyértelműen úgy kódolódik,
mint egy szigorú, egyértelmű emlékeztetés a felnőttkor felelősségeire.
Ha megfigyeljük az ülésrendet, ez gyakran demonstrálja a csoportvezető iránt táplált összetett

és rendkívül erőteljes érzéseket. A csoporttagok gyakorta minél távolabb igyekeznek ülni a
vezetőtől, a paranoid csoporttag gyakran a csoportvezetővel éppen szemközti helyet igyekszik
elfoglalni. Ha a koterapeuták egymáshoz közel helyezkednek el, oly módon, pl. hogy csak
egyetlen üres szék marad közöttük, akkor a tagok tartózkodhatnak attól, hogy ezt az üres
helyet elfoglalják. Egy személy, aki már 18 hónapja járt csoportterápiába, a terapeuták között
ülve, még ennyi idő után is arról számolt be, hogy elnyomottnak érzi magát. Éveken keresztül
kértem arra kutatási céljaim érdekében a csoporttagokat, hogy minden egyes csoportülés után
töltsenek ki egy bizonyos kérdőívet. A megkérdezettek egyik feladata az volt, hogy állítsanak
fel egy sorrendet a résztvevők között az ülésen produkált aktivitás függvényében (az
elhangzott összes szót figyelembe véve.) Egészen magas fokú tagok közötti reliabilitás volt
tapasztalható rangsoraikban, de érdekes módon kivételesen kicsiny volt a megfelelés, egyezés
a terapeuta megnyilvánulásait tekintve. Ugyanazt az ülést alapul véve egyik beteg a
terapeutát a legaktívabb, míg a másik a legkevésbé aktív résztvevőinek találta. A tagok erős és
nem reális érzései a terapeuta irányában meggátolták a pontos értékelést mg a viszonylag
objektív dimenzió mentén is.

Néhány tag nyilvánvalóan a terapeutának szánja valamennyi megjegyzését, mások a

többiekhez beszélnek, s csak lopva, a mondatok végén vetnek egy-egy pillantást a vezetőre.
Ezzel azt fejezik ki, hogy bár a többiekhez beszélnek, szeretnék elnyerni a terapeuta
helyeslését, jóváhagyását minden akciójuk, gondolatuk kapcsán. Elfelejtik, hogy miért is
járnak terápiába, állandóan arra törekednek, hogy megszerezzék az egyetértő, együtt érző
szemkontaktust a terapeutával, igyekeznek utolsónak elhagyni a terápiás helyiségeit,
számtalan úton igyekeznek elérni a kitüntetett gyermek, a libling pozícióját.
Mások emberfeletti erővel ruházzák fel a terapeutát. Az ő képességének, adottságainak

tulajdonítják a csoporttagokban lezajlott valamennyi kedvező változást, s teljesen figyelmen
kívül hagyják, ill. eltorzítják a többi csoporttag jelentőségét e tekintetben. A terapeuta által
elkövetett hibákat, hiányzásait úgy tekintik, mint akaratlagosan alkalmazott technikákat,
melyeket ezért vetett be, hogy a csoport érdekét szolgáló, minél hatékonyabb munkát segítse,
serkentse. Mások függőségi érzéseiket elhárítva (letagadva) állandóan provokálják a
terapeutát. Ellenkezőjébe fordítás útján letagadják gyámoltalanságukat.
Megint mások megerősítettnek érezhetik erejükről, integráltságukról kialakított képüket

azáltal, hogy megpróbálnak győzelmet aratni a nagy ellenfél, a terapeuta fölött. A vidámság
és az erő jóleső érzése abból fakad, hogy bár meghúzgálták az oroszlán farkát, mégsem történt
semmi bajuk.
Valamennyi eddig jellemzett, a terapeuta felé irányuló magatartásmintának megtalálhatjuk a

megfelelő leágazásait az adott beteg és a többi csoporttag kapcsolatában. Azok a tagok, akik a
kedvenc pozíciójának elnyerésére törekednek, abban fognak reménykedni, hogy a többiek
majd kiválnak a csoportból, azok, akik a terapeutát omnipotensnek, mindent tudónak látják,
hajlamosak lesznek arra, hogy leértékeljék csoporttársaikat, s azok akik győzelmet akarnak
aratni a csoporttársaikat, a vezető fölött szövetségeseket, együttműködő partnereket fognak
keresni a csoporttagok között, vagy extramurális megmozdulásokat fognak szervezni, amiből
a terapeutát kihagyják.
Meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen megnyilvánulások, attitűdök nem minden esetben
súlyosbítják a csoporttagok patológiáját. Bármely csoportot is vesszük szemügyre, jól látható,
hogy a terapeuta iránt táplált racionális és irracionális attitűdöknek igen széles a skálája. Egy
lehetséges eljárás, mely alkalmas a válaszok sokféleségének feltérképezésére az, ha felkérjük
a csoporttagokat: írják le eg papírra mennyinek becsülik a terapeuta (ill. a koterapeuta, ha
jelen van) pénztárcájában lévő pénzösszeget. A becslések gazdag választéka, a tagok által
sejtett különböző pénzmennyiség lehetővé teszi a terapeuta iránt kinyilvánított attitűdök
grafikusan történő ábrázolását is. Lehetséges, hogy ez csak a terapeuta személyiségére, vagy
alkalmazott technikáira adott válasznak tekinthető. Néhány terapeuta azt szereti, ha mindent
tudónak látják, mások igyekeznek úgy viselkedni, hogy azzal ne bátorítsák a tagok velük
szembeni kihívó viselkedését, megint mások esetleg veszélyeztetettnek érzik saját magukat a
csoporttagok autonómia törekvései miatt, s ezért akaratlanul is infantilizálják őket, s ismét
csak mások olyan maró, égető gúnnyal, provokatívan viselkednek, hogy a csoport valamennyi
tagja állandóan szövetséget alkot velük szemben. A csoportvezetés bizonyos módszerei
hasonlóérzéseket váltanak ki a tagokból. Igy pl. a Bion által is alkalmazott meglehetősen
kevéssé strukturált csoportvezetői stílus, mely semmilyen kognitív eligazítást nem ad a
csoporttagoknak, a csoport-alakulás kezdeti periódusában olyan zavaró és fenyegető lehet a
csoporttagok számára, hogy azok szükségszerűen igen hangsúlyozott dependens pozícióba
kényszerülnek a vezetővel szemben, minthogy ő az egyetlen, aki valamennyire is tudja, hogy

mi is fog történni ezen a csoporton. Ezt a jelenséget Bion és követői úgy interpretálják, mint a
csoport pszichoterápia egy természetes megjelenési formáját. A későbbiekben még említést
fogunk tenni a témáról, most csak annyit jegyzünk meg, hogy a fenti következtetés jogtalan is
lehet, s hogy ez az egész dependenciára vonatkozó előfeltevés gyakran csak egy iatrogén
jelenséget próbál magyarázni - ez ugyanis lehet egyszerűen csak válasz egy sajátos
csoportvezetői stílusra, mely stílus előre eltervezett módon rejtélyességet kelt az előre
eltervezett miszticizmussal mintegy visszautasítja a csoporttagok azon elvárásait,
előfeltevéseit, melyek a csoportvezetés mikéntjére vonatkoztak, melyeket korábbi csoport-,
vagy élettapasztalataik alapján munkáltak ki. Az itt tárgyalt problémák meglehetősen
ellentmondásosak és igen sok vitára adnak alkalmat a terapeuták között. Néhány terapeuta
úgy véli, hogy minden egyes páciens határozott indulatáttételes torzításokat fog átélni a
terapeuta irányában, ezért ha ez a torzítás azonnal nem jelentkezik, akkor meggyőződésük
szerint úgy kell viselkedniük, hogy az őket érintő nem realisztikus percepciók megjelenését
mintegy serkentsék. Ők úgy vélik ugyanis, hogy a terápia során alkalmazásra kerülő legfőbb
eljárási mód ezeknek az indulatáttételes torzításoknak a kezelése, átdolgozása. Az a kérdés
még inkább ellenmondásos, hogy miként tud a terapeuta abban segíteni a csoporttagoknak,
hogy feléje irányuló torz percepcióikat, feldolgozzák? Föltétlenül az analitikus interpretációs
stílust kell-e követnie, abban kell-e hogy segítse a beteget, hogy megértsék perceptuális
torzításaik forrását? Szükséges-e, hogy a terapeuta kitárulkozzon a csoporttagok előtt, hogy
így is serkentse a csoportban folyó interperszonális tanulási folyamatokat? A terapeuta
önkitárulkozásának kérdése olyan kulcsfontosságú jellegzetesség, ami alapvetően elkülöníti a
különböző iskolák képviselőit. Egyben egy roppant nagy feszültséget is kiváltó, állandóan
felszínen lévő probléma, amely különös odafigyelést igényel s egy a csoport pszichoterápia
kontextusánál tágabb viszonyítási keret igénybevételét követeli meg.
A pszichoterapeua és az önkitárulkozás
Jelentősnek és maradandónak látszó pszichoterápiás eljárásmódok tűnnek fel és foszlanak

szerte megtévesztő gyorsasággal, csak az igazán elszánt megfigyelő fog arra vállalkozni, hogy
különbséget tegyen a hamarosan semmibe vesző és a potenciálisan fontos, tartós irányzatok
között a roppant mód heterogén amerikai pszichoterápiás miliőben. Mindennek ellenére a
nagyon sokféle pszichoterápiás eljárásokat tekintve is jelentős változás tapasztalható abban a
tekintetben, hogy a terapeuta miként prezentálja saját magát a terápia során. Tekintsük át az
alább következő eset-összefoglalókat.
A városi kórház pszichoterápiai osztályának ha akut és krónikus betege közösségi

megbeszélésre gyűlt össze, ahol egy bizonyos beteg és az egész terápiás közösség
problémáival foglalkoztak. Ezt követően az egész osztály, a betegek, a szakszemélyzet
(pszichiáterek, pszichológusok, nővérek, szociális gondozók) és a segédszemélyzet (a
foglalkozás- és a rekreációs tevékenységet irányító terapeuta) jött össze egy órára amikor is a
stábon belül felmerülő kapcsolati problémákról beszéltek. Pl. hogy valamelyik orvos, vagy
nővér kapcsolati autoritarianizmusa miként hoz lehetetlen helyzetbe más stábtagokat az
osztályon. Vagy hogy valamelyik személyzeti tag szorongása olyan mérvű, hogy a
páciensekben az a benyomás alakul ki, hogy az illető verseng a többi személyzeti taggal a
betegek figyelméért. Természetesen ventilálták egyéb érzéseiket is, így pl. frusztráltságuk,
bátortalanságuk, tanácstalanságuk érzetét valamelyik betege, ill. osztály az egész helyzetével
kapcsolatban. Az ilyen jellegű személyzeti beszélgetések, ülések manapság már nem mennek
ritkaságszámba. A szakszemélyzet, beleértve ebbe a szakképzett pszichoterapeutákat is,
Maxvell Jones, valamint Stanton és Shwartz roppant újszerű megközelítéseket taralmaző irása
nyomán felismerte, hogy milyen hallatlanul nagy jelentősége van a stábtagok között

keletkezett feszültségek, konfliktusok megbeszélésének, ventilálásának. Ami a fenti
leírtakban különösen tekinthető az az, hogy a személyzet megbeszélésének egész ideje alatt a
betegek jelen voltak, ott ültek a periférián, látták és hallották a személyzet tagjait.
Egyes terapeuták, akik olyan terápiás csoportot vezetnek, amelynek történéseit detektív
tükrön keresztül megfigyelik, az ülés végén megcserélik a szerepeket. A betegek szintén a
detektív tükrön keresztül megfigyelhetik, amint a terapeuta a hallgatókkal (megfigyelőkkel)
megbeszéli, újra feldolgozza az ülés anyagát.
Egy egyetemi kiképző központban egy olyan tutoriális tanítási-képzési eljárást folytattak,
amelynek során négy pszichiátria szakos hallgató azt figyelhette meg, hogy egy képzett
terapeuta miként explorál, interjúvol egy beteget a detektív tükör előtt. Az interjú végeztével a
hallgatók beszélgetést folytattak a terapeutával, amit beteg a detektív tükör segítségével
megfigyelhetett.
Egy, a fentiekhez hasonló tanítási módszert alkalmaztam magam is, egy un. többszörös
terápiás módszert, melynek során ugyanazt a beteget egyidejűleg több terapeuta kezelte.
(Többnyire 4 hallgató és 2 képzet terapeuta.) A módszer lényege, alapszabálya az volt, hogy
nem alkalmaztunk ülések utáni újrafeldolgozást, megbeszéléseket, minden az ülés során
történt meg, a beteg füle hallatára. Így pl. a diagnózisról a terápiás tervvel kapcsolatos
ellenvélemények éppúgy mint a terapeuták egymással szembeni kritikája. Anélkül, hogy
részletekbe menően megtárgyalnánk a megközelítések előnyeit és hátrányait, annyit
nyugodtan megállapíthatunk most is, hogy a terápiás kapcsolat ettől még nem ment tönkre, a
pszichiátriai osztályon a betegek ahelyett, hogy elvesztették volna bizalmukat túlságosan is
emberi terapeutáikban jobban kezdtek bízni azokban a terápiás folyamatokban, történésekben,
amelyek során a terapeuták maguk is nagyobb involvációval vettek részt. Azok a betegek,
akik látták, hogy terapeutájukkal nem mindig értenek egyet, megtanulhatták, hogy nincs
egyetlen jó megoldás, de egyben azt is, hogy a terapeuta ennek ellenére minden erejével arra
törekszik, hogy megtalálja a segítés lehetséges optimális módjait. A beszámolókban szereplő
terapeuták valamennyien feladták tradicionális szerepüket, s megosztották betegeikkel
számtalan bizonytalanságuk némelyikét. A terapeuta lassacskán megválik megkülönböztető
jelzéseitől, a pszichoterápiás folyamat elveszti misztikus jellegét. Az elmúlt évtized tanúja
lehetett annak a folyamatnak, melynek során a pszichoterápia lemondott arról a jogáról, hogy
a pszichiátria kizárólagos területének tekintsék. Egy rövid idővel ezelőtt a terápia valóban
magánügy volt. A pszichológusok felügyelet alatt álltak, nehogy kísértésbe essenek és
pszichoterápiával kezdjenek foglalkozni. A szociális gondozók csak gondozási munkát
végezhettek, pszichoterápiát semmiképpen. A pszichoterápia tojáshéj finomságú korszaka,
amikor a betegek még oly törékenynek, az alkalmazásra kerülő technikákat pedig oly mélyen
misztikusnak tekintették, hogy pszichoterápiás munkára csak az az egyén vállalkozhatott,
akinek diploma volt a kezében - örökre elmúlt. E helyett az elmúlt néhány évben tanúi
lehettünk annak, hogy számos különböző programot indítottak be – nem egyet ezek közül a
Pszichés Egészségügy Nemzeti Intézete finanszíroz -, annak érdekében, hogy nem
szakmabelieket képezzenek ki a pszichoterápiás munka végzésére. Pl. Rioch is létesített egy
tanfolyamot a washingtoni pszichiátriai tanszék védnöksége alatt, ahol háziasszonyokat
képeznek ki egyéni és csoportterápiás munka végzésére. Egy PENI által kézben tartott
intenzív tanfolyamokon pszichiátriai technikusokat képeznek ki arra, hogy
csoportterapeutaként működjenek pszichiátriai osztályokon. Érett, integrált személyiségű
egyetemi hallgatókat, mint pszichoterapeutákat foglalkoztattak személyiségzavarokkal küzdő
adoleszcensekkel való foglalkozás során a Stanford Egyetemen és Berkeley-ben is.

Egy másik érdekes kérdést jelent a vezető nélkül működő, ill. betegek által vezetett csoportok
problémája. Az elmúlt néhány évben számos publikáció körvonalazta az értelmét és
működésmódját ezeknek az ön-irányította interakciós csoportoknak (nem szabad ezeket
összetéveszteni a nem szakember vezette csoportokkal, amilyen pl. az Alcoholics
Anonymous, amelyek eredetileg “elnyomó” céllal, s külső inspiráció nyomán jöttek létre). A
betegek vezette csoportok legátfogóbb és rendszerezettebb megközelítését Berzon
munkjáiban találjuk, aki már több éve igyekszik a vezetői funkciók, feladatkörök
beprogramozásával, bevitelével a csoport életébe oly módon, hogy minden csoportülésen
hozzáférhetővé tesz egy gépelt, vagy magnóra rögzített segédanyagot, kézikönyvet.
(Tekintve, hogy ez a munka oly roppan módon érdekes, részleteiben majd a 13. fejezetben
tárgyaljuk meg.) Ezeket a próbálkozásokat nem annyira terapeuta szerep újraértékelésének
kell tekintenünk, inkább csak egy újszerű jelenségnek. A kísérletező hajlamnak az
előrejelzéseivel már a legkoraibb dinamikus terapeutáknál is találkozhatunk. Ferenczi pl.
minthogy elégedetlen volt a pszichoanalitikus terápia eredményeivel állandóan
megkérdőjelezte a klasszikus pszichoanalitikus terapeuta zárkózottságát, minden tudást
sugalló szerepdefiníciójának helyességét. Utolsó néhány évében nyíltan elismerte betegei előtt
azt, hogy esetleg ő is tévedhet, hibázhat. Egyik betege kritikájára minden aggály nélkül a
következőt mondta: “azt hiszem egy olyan területhez jutottunk az én életemben, ahol nekem
magamnak is gátjaim, nehézségeim vannak. Talán Ön segíthetne abban, hogy megláthassam
azt, ami rossz énbennem.”
Foulkes azt mondta 20 esztendővel ezelőtt, hogy a valóban érett csoportterapeuta, aki igazán
becsületes akar lenni egészen őszintén mondhatja azt csoportjának: “Íme itt állunk a való
élettel, az emberi lét alapkérdéseivel, problémáival szemközt. Úgy vélem, csak egy vagyok
Önök közül, nem több, nem kevesebb.” A fent elemzett megközelítések nyomán azt
állapíthatjuk meg, hogy a pszichoterápia egy ésszerű, szavakban megfogalmazható
történéssor. Mindezek egy humanitárius attitűddel viszonyulnak a terápiához, a betegeket,
mint a terapeuta teljes értékű munkatársait, együttműködő partnereit tekintik a terápiás
munka folyamatában. Nem szükséges, hogy bármiféle misztikum övezze a terapeutát, vagy a
terápiás folyamatot magát. Ha eltekintünk attól a javulást eredményező hatástól, ami abból
származik, hogy beteg úgy véli a segítség egy mágikus erővel rendelkező személytől ered, jól
látható, hogy alig-alig veszítünk valamit, viszont rengeteget nyerhetünk azzal, ha megfosztjuk
misztikus aurájától a terápiás folyamatot. Az a terápia, amely a terapeuta és a felvilágosult
beteg közötti igazi szövetségen alapul, sokkal inkább tükrözi a bizalmat a páciens
kapacitásában, valamint az ezzel együtt jobban támaszkodik az önismeretre, mint az amely
előnyben részesíti a bizonyos tekintetben könnyebb, de föltétlenül veszélyesebb kényelmet
nyújtó öncsalást.
A terapeuta nagyobb fokú feltárulkozása a beteg előtt bizonyos mértékig úgy is értékelhető,
mint ami arra az évszázadokon keresztül megerősített autoritariánus gyógyító imágóra adott
reakció, amelynek értelmében a gyógyító személy akkor mutatott együttérzést a beteggel,
akkor értett vele egyet, ha az gyógyulást tőle, mint emberfeletti lénytől várta. E klasszikus
gyógyítók valóban kihasználják és kultiválják a betegek ilyen irányú elképzeléseit, minthogy
úgy vélik ez hatékony előfeltétele a beteg gyógyulásának. Számtalan úton-módon érték el az
orvosok, hogy kialakuljon a hit tévedhetetlenségükben, mindent-tudásukban. Pl. a latin
előírások, speciális tolvajnyelv, a szakzsargon, titkos intézmények, a hosszú tanulmányi idő,
a különböző tiszteletet parancsoló hivatalok, a diploma mindenhatósága - mind ahhoz járul
hozzá, hogy a gyógyító erőnek, misztikumtól övezettnek, s mindent előre látónak lássuk. A
ma terapeutája miközben azon igyekszik, hogy megszabaduljon klasszikus szerepkörének
bilincseitől alkalmanként terápiás effektivitását áldozza fel az önfeltárás oltárán.

Mindazonáltal, hogy látjuk a terapeuta kritikátlan önfeltárásának bizonyos veszélyeit ez nem
szabad, hogy eltántorítson bennünket attól, hogy felderítsük a terápia szempontjából ésszerű
önfeltárás körülményeit.
A terapeuta transzparenciája és ennek hatása a terápiás csoportra
Az elsődleges, alapvető ellenvetés, amit a terapeuta önmegnyilatkozásaival szemben szoktak

felhozni azon az analitikus vélekedésben alapul, hogy a legalapvetőbb gyógyerő a terápiás
folyamatban a páciens és a terapeuta között létrejövő indulatáttételes viszonyulás
feldolgozásából ered. Ebből a nézőpontból kiindulva teljesen érthető, ha a terapeuta lehetőleg
ismeretlen anonim, vagy opálosan áttetsző akar maradni, hogy ily módon is elősegítse,
fokozza a nem realisztikus érzések kifejlődését irányában. De a mi szemléleti pozíciónk nem
egyezik az előbbiekkel teljes mértékben, úgy véljük számos ugyanilyen hatékony, vagy még
hatékonyabb egyéb gyógyító tényező is részt vesz a terápia folyamatában, s ezért,
amennyiben a terapeuta az ésszerűség határain belül maradva saját személyiségét is
felhasználja, akkor csak növeli a csoport terápia hatékonyságát. Ily módon számottevő
szereprugalmasságra és manővezerési képességre tehet szert e technika alkalmazása révén, s
áttételek nélkül tehet lépéseket a csoport összetartása, a hagyományképződés érdekében.
Minthogy nem törekszik minden tekintetben centrális pozíciót betölteni, előmozdítja a csoport
önállóságának és kohezivitásának mielőbbi kifejlődését.
Az önfeltárással kapcsolatos másik – szerintem teljesen alaptalan, talajtalan - ellenérv a

bekebelezéstől való félelemre vonatkozik, vagyis hogy fennáll annak a veszélye, hogy
amennyiben a terapeuta valamennyit elárul magáról, akkor a csoport ennek
következményeként telhetetlenül még több információt fog követelni. Saját terápiás
munkámat esetenként némiképp megzavarják más irányú elfoglaltságaim, vagyis hogy
alkalmasint T-csoportokat vezetek, ahol én nagymértékben önkitárulkozó vagyok. Nos a
nehézséget a terápiás csoportokban való visszatérés jelenti. Az “ismét belépés jelensége” (a
14. fejezetben tárgyaljuk) gyakran abban nyilvánul meg, váratlan, de átmeneti változások
állnak elő vezetői viselkedésemben. Még egyetlen alkalommal sem tapasztaltam, hogy a
betegek a változás hatására zavartan viselkedtek volna, vagy több személyemre vonatkozó
információt követeltek volna. A következő esetleírás, amely egy olyan csoportterápiás ülésről
szól, amit nem sokkal ezután tartottam, hogy egy hetes bentlakásos human realtions tréninget
vezettem egyaránt szolgálhat az eddig elmondottak és a terapeuta önfeltárásának
illusztrálására. Négy csoporttag, Don, Charles, Janice és Martha volt jelent a 29.
csoportülésen. Az egyik tag és a koterapeuta hiányzott, egy másik férfi csoporttag épp az
előző alkalommal hagyta ott a csoportot. Az első felmerülő téma Péter kilépése körül forgott.
A csoport óvatosan, távolságtartóan tárgyalta e témát. Én azt fűztem hozzá a beszélgetéshez,
hogy nekem mindig is úgy tűnt, hogy soha nem vettük a bátorságot, hogy becsületesen,
nyíltan beszéljünk Péterről, addig amíg közénk járt, s hogy úgy látszik most a távozása után
sem merünk nyíltabbak lenni. Az erre adott válaszok között volt Mártáé, aki azt mondta, hogy
ő kifejezetten örül, amiért Péter elmaradt, tekintve, hogy neki - t.i. Mártának - mindig az volt
az érzése, hogy képtelen a közelébe férkőzni, s az igazat megvallva úgy gondolta, hogy nem
is igen érné meg neki ezzel kínlódni. A továbbiakban még azt is hozzáfűzte Márta, hogy Péter
nem volt különösebben képzett, s hogy őt nem kevéssé meglepte, hogy őt is bevettük a
csoportba - burkolt célzás a terapeutára. Úgy éreztem, hogy Márta előítéletessége,
hajlandósága, hogy azonnal visszautasítsa a másikat, még egyetlen alkalommal sem képezte
megbeszélésünk tárgyát. Azt gondoltam, hogy ha megkérem Mártát, hogy sorban mindenkiről
mondja el, hogy mi az, amit nem tud elfogadni benne, hozzásegíti mind Mártát, mind pedig a
csoportot, hogy szembesülhessenek ezzel a problémakörrel. A feladat nehéznek bizonyult,

Márta általában oly módon próbálta kikerülni a feladatot, hogy sztereotip módon azt
mondogatta, hogy “Eleinte nem szerettem ezt és ezt a dolgokat benned, de most már egészen
más a helyzet.” Miután elmondta véleményét a csoporttagokról felhívtam arra a figyelmét,
hogy ez esetben is kihagyott engem – általában soha nem fejezte ki írásban táplált érzéseit,
legfeljebb burkolt, közvetett támadások formájában. Ezt követően támadások formájában. Ezt
követően Márta hozzálátott, hogy összehasonlítson engem a koterapeutával. Azt mondta,
hogy fárasztónak és kevéssé hatékonynak talál engem. Ezt követően sietve igyekezett
közömbösíteni az eddig elmondottakat, azt állítva, hogy tekintet nélkül kevés szavúságomra
még lehetnek mély érzéseim, s ezt, valamint érzékenységemet igazoló példákat hozott fel.
Ezt követően a többi csoporttag azt kívánta, hogy ők is hadd csinálják végig azt, amit Márta.
Ennek során számos már régről datálódott csoporttitok került felszínre. Így pl. Don nőissége,
Janioc alapossága, aszexuális öltözködése és hajviselete, Charles empátia nélkülisége a
csoport nő tagjaival szemben. Mártát egy zománcfestékkel alaposan befestett golflabdához
hasonlították. Don azzal vádolt engem, hogy ravaszkodom és kevés érdeklődést mutatok
irányában. Ezt követően a csoport arra kért engem, hogy hozzájuk hasonló módon menjek
végig, s mondjam el kiről mit gondolok. Minthogy az egy hetes T-group élmény még
rendkívül friss volt bennem, s minthogy nem vagyok Playa Toro herceg csodálója - aki
csapatait a háttérből irányította – eleget tettem a kérésnek. Elmondtam, hogy az a gyorsaság,
amivel Márta megítél, megbélyegez másokat, meglehetősen elvette a kedvemet attól, hogy
bármit is mondjak saját magamról, attól tartottam ugyanis, hogy engem is mérlegre tesz és
könnyűnek talál. Egyetértésemet fejeztem ki az alkalmazott golflabda metaforával
kapcsolatban, s még azt is hozzátettem, hogy állandó bíráskodási hajlama roppantul
megnehezíti számomra, hogy közel kerüljek hozzá, s kénytelen vagyok a technikai tanácsadó
szerepkörében megmaradni. Mondtam, hogy állandóan magamon érzem Don pillantását,
érzem, hogy valamit nagyon akar tőlem. Az ő kívánságának ereje és az én képtelenségem,
hogy érdemben reagáljak erre, esetenként nagyon kényelmetlen a számomra. Janioc-nak azt
mondtam, hogy soha sem éreztem, hogy szemben állnék valakivel a vele folytatott interakciók
során. Bármit is mondhattam, azt ő kritikátlanul elfogadta, nagyra értékelte, így aztán gyakran
nehezemre esett hozzá mint önálló, felnőtt emberhez viszonyulni. A csoport a továbbiakban
egy rendkívül intenzív, nagy involváltságot igénylő szinten folyt. Az ülés végén a
megfigyelők komoly aggályaiknak adtak hangot viselkedésemmel kapcsolatban. Úgy érezték,
hogy visszavonhatatlanul lemondtam vezetői szerepemről, s csoporttaggá váltam, hogy a
csoport már soha többé nem lesz a régi, valamint hogy a jövő héten visszatérő koterapeutát is
lehetetlen helyzetbe hoztam.
A valóságban egyetlen jóslat sem bizonyult helyesnek. A következő üléseken a csoport nagy
intenzitással merült a munkába. Számos összejövetelre volt szükség ahhoz, hogy ennek az
egyetlen ülésnek az anyagát képesek legyenek feldolgozni. Hozzá kell tenni azt is, hogy a
csoporttagok a továbbiakban – követve a vezető által nyújtott mintát – sokkal nyíltabban,
közvetlenebbül viszonyultak egymáshoz, de nem követeltek további önfeltárást a terapeutától,
Csoportterápia során sikeresen kezelt személyeket, ha a terápia végeztével megkérdezünk

végső következtetéseikről, gyakran hangot adnak annak a kívánságuknak, hogy jó lenne ha a
terapeuta kevésbé lenne zárkózott, visszahúzódó, jobb lenne, ha nagyobb involváltsággal
venne részt csoport munkájában. De még egyetlen beteg sem nyilatkozott úgy, hogy több
információt szeretne a terapeuta személyes életéről, problémáiról. A tényleges gyakorlatban
tulajdonképpen eléggé szokványos dolog, hogy a terapeuta őszintén megnyilatkozik egy
helyzet, vagy egy beteg kapcsán. Az már sokkal szokatlanabb, ha egy terapeuta túlmegy a
szinten. Bár néhány terapeuta egyetért Bergerrel, aki azt állítja, hogy: “időnként nagyon

hasznos lehet, ha a terapeuta beszámol korábbi, vagy jelen életvezetési nehézségeiről,
problémáiról, ugyanis így is közelebb jut ahhoz, hogy identifikációs modellt nyújtson a
betegeknek a tekintetben, hogy miként lehet konstruktív módon átjutni az ilyen problematikus
helyzeteken.”
A terapeua transzparenciájában lehetséges veszélyek
A közelmúltban egy olyan csoport munkáját figyeltem meg, ahol a csoportvezetőket - két
neofita terapeutát – akkoriban éppen egzisztencialista gondolatok foglalkoztattak. Csoportjuk
bejáró betegekből állt. Ők maguk rendíthetetlenül őszintén nyilvánultak meg a csoportülések
során, nyíltan kifejezték bizonytalanságaikat a csoportterápiás munkával kapcsolatban, hangot
adtak magabizonytalanságuknak, saját szorongásainak. Ezzel párhuzamosan, ill. ennek
következtében teljesen lemondtak a csoport összetartásával kapcsolatos funkciójukról, s így a
tagok többsége még az első hat ülés során otthagyta a csoportot.
Az utóbbi időben kedvelt idő extendált, maratoni csoportokban (lásd 9. fejezet ), ahol 24-48
órát töltenek együtt, különösen nagy hangsúlyt helyeznek a terapeuta önkitárulkozására. Egy
alkalommal részt vettem egy olyan maratoni csoporton, ahol az egyik tag - a vezető
menyasszonya – azt a problémát tálalta a csoport elé, hogy képtelen elérni az orgazmust
vőlegényével – a csoport vezetővel -.
Azok megnyugtatására, akik még mindig gátoltnak érzik magukat a pszichológiai és fizikai
rejtőzködés miatt, hadd tegyek említést arról a három pszichoterapeutáról, akik egy 1968-as
találkozó alkalmával igen lelkesen számoltak be egy meztelenül végigcsinált
csoportpszichoterápiáról, valamint arról, hogy Time magazin épp a közelmúltban adott hírt
egy Californiában tartott csoportról, amin a tagok meztelenül vettek részt.
Számos egyéb példát hozhatnánk, amelyek mind azt tükröznék, hogy az extermitásokba menő
spontaneitás és szabadság épp olyan beszűkültté teheti a vezető szerepét, mint a tradicionális,
önmagát mint áttetsző ernyőt prezentáló vezető modellje. A manapság divatos jelszó
következtében, mely szerint “mindent szabad, ami természetes!” - mindenhol, mindenkor,
minden mértékben - a vezető elveszíti szerep-rugalmasságát. Vegyük szemügyre pl. az
időzítés kérdését. Így pl. az első példában a neofita egzisztencialista terapeuták nem vették
figyelembe, hogy bizonyos vezetői viselkedés, ami helyénvaló lehet a csoportfejlődés
bizonyos szakaszában, teljesen helytelen egy másik periódusban. Amennyiben a betegeknek
némi struktúrára és támogatásra van szükségük ahhoz, hogy részt tudjanak venni a terápiában,
akkor mindezeket a terapeuta dolga nyújtani. Vannak olyan helyzetek, ahogy Maslow is
mondja, amikor “a jó vezető magában fújtja érzéseit, hagyja azokat belsőjében kavarogni,
nem árasztja azokat a tagokra, akiknek semmilyen segítséget nem jelent egy bizonytalan
vezető”. Az a vezető, aki csak arra törekszik, hogy megteremtse a tagok és a vezető közötti
egyenlőség mítoszát, hosszútávon esetleg semmilyen vezető szerepet nem tölt be. Tökéletesen
naiv félreértésének kell tekinteni, amennyiben valaki azt gondolja, hogy hatékony vezetői
szerepviselkedésről akkor beszélhetünk, ha azt a változatlanság jellemzi. A csoport
fejlődései, érési folyamata más és más vezetői viselkedést követel meg.
Az elkötelezett “becsületes” csoportvezető véleménye, megjegyzése tekinthető valószínűleg

pragmatikusan is a leghelyesebb válasznak, sokkal inkább, mint a terapeuta válogatás nélkül
ventilált perceptuális félreértései, torzításai. Mindezek után hadd idézzem Parloff
megjegyzését, aki úgy gondolja, hogy “Az az igazán becsületes terapeuta, aki igyekszik olyan

információkat, élményeket nyújtani betegének, amit az felhasználni, saját rendszerébe
beépíteni képes.”
A Ludi Mesterről szóló regényben színes illusztrációit találhatjuk ennek a fenti elvnek.
Hermann Hess 2 híres esetét írja le. A két orvos egyike, Joseph nagyon kínlódott saját
hiábavalóságának, magabizonytalanságának érzésétől. Így hát útnak indult, hogy segítséget
találjon bajaira vetélytársánál, Dionnál. Útközben egy oázisba ért, ahol ráakadt egy emberre,
akinek feltárta búját-bánatát. Az ismeretlenről kiderült, hogy ő éppen Dion.
Ezt követően Joseph elfogadta Dion meghívását, s elszegődött hozzá részben szolgának,
részben betegnek. Egy idő múlva Joseph visszanyerte higgadtságát, jókedélyét, s
hatékonyságát is a gyógyító munkában. Ugyanakkor munkatársa és jó barátja is lett
tanítómesterének. Sok-sok év eltelt, Dion halálos ágyán feküdt, amikor felfedte Joseph előtt,
hogy ő is éppen rendkívül kritikus - Josepéhez hasonló – élethelyzetben volt, amikor az
oázisban összetalálkoztak, s éppen Josephet akarta felkeresni, hogy segítséget kérjen tőle.
Ferenczi sok évvel ezelőtt hangsúlyozta a helyes időzítés jelentőségét. Véleménye szerint az
analitikusnak nem szabad túlságosan korán bevallania bizonytalanságát, hiányosságait. Előbb
a betegnek képesnek kell lennie arra, hogy bízzon saját képességeiben, ahhoz hogy
szembesülhessen annak a személynek a hiányos, nem teljes értékű voltával, akire
támaszkodik.
Elkövetkezhet egy olyan sajátos állapot, amikor a terapeuta kitárulkozása oly nagy
jelentőségre tesz szert, oly dédelgetetté, elromantikázottá válik, hogy teljesen autonómmá
válik, ez lesz a cél, a nem pedig egy a célhoz közelebb vivő eszköz. Ismeretesek olyan
próbálkozások, melyeknek célja, hogy ezt az átfordulást indokolttá tegyék. Itt érdemes szólni
két kutatóról, Mowrer-ről és Stollerról, akik az erőteljesen szimplifikáló pszichopatológiai és
pszichoterápiás megközelítésük során a történések kulcstényezőjének tekintik a terapeuta
önfeltárulkozásának kérdését. Jourard azt állítja pl., “hogy az emberek azért betegszenek
meg, mert képtelenek az optimális mértékű önfeltárásra, a való élet interakciói során. Ennek
megfelelően a pszichoterápia feladata, hogy a terapeuta vezetésével, aki a megfelelő
személyes példát, mintát képes nyújtani, visszafordítsa ezt a folyamatot. Mindemellett a
csoportterápiás munka során nem a terapeuta az, akinek elsősorban meg kell nyílnia. Azokban
az esetekben, amikor némiképp bizonytalanná válik, hogy milyen is az általa megvalósítandó
helyes viselkedés, jól teszi, ha kicsit háttérbe vonul, s elelmélkedik azon, hogy mi is a
terapeuta elsődleges feladata. A terapeuta önfeltárása csak egy eszköz, segítség a csoport
számára, minthogy ily módon a vezető példát ad és némiképp segíti a csoporttagokat a
valósághűbb percepciók kialakításában.
A terapeuta felteheti a kérdést magának: hol is tart e percben a csoport? Egy rejtőzködésre
hajlamos, nagyon is aggályoskodó társaság, amelynek hasznára válna, a terapeuta személyes
példája az önfeltárásra? Vagy ez a csoport már felállította meglehetősen szigorú normáit az
önfeltárással kapcsolatban, s ezért más jellegű segítségre lenne inkább szüksége? A
terapeutának - ahogy ezt már korábban is megjegyeztük - mérlegelnie kell, hogy viselkedése
nem hat-e ellen a csoport fennmaradását szolgáló alapvető funkcióinak. A terapeutának tudnia
kell, hogy mikor érkezett el az idő a háttérbevonulásra. A csoportterapeuta helyzete némiképp
más mint az egyéni terapeutáé, az előbbinek nem kell elvégeznie az egész munkát. Ő csak
bábáskodik a csoport körül, el kell hogy indítson egy folyamatot, de ha nagyon ragaszkodik
központi szerepéhez, gátolhatja is azt.

Egy nyíltan megszorításokkal élő szerepdefiníció arra vonatkozólag, hogy a csoportterapeuta
viselkedésének mik az alapkritériumai, tehát pl. az önfeltárás, vagy bármi egyéb azt
eredményezheti, hogy a terapeuta elvesztené rálátását a páciensek individualitására egyedi
szükségleteire. Ugyanez az ellenvetés érvényes a vezető nélküli csoportokra és azokra is, ahol
egy automatikus vezetést akarnak megvalósítani. A csoportvezető csoport irányultsága
ellenére is szükséges, hogy némiképp az egyénekre is figyeljen. Nem minden betegnek
egyformák a szükségletei. Elég, ha az utolsó részben leírtakra gondolunk, sok betegnek,
mondhatni talán, hogy a legtöbbnek szüksége van arra, hogy fel tudja függeszteni
kontrollfunkcióit, hogy kifejezésre juttassa érzelmeit: haragját, szeretetét, gyengédségét,
gyűlöletét. Másoknak viszont arra van szükségük éppen, hogy megtanulják kontrollálni
érzelmeiket, indulataikat, minthogy életvitelükre az jellemző, hogy labilisak, s azonnal kiélik
impulzusaikat.
Még egy utolsó megjegyzés a terapeuta önmegnyilatkozásával kapcsolatban: a nem

kontrollált, gáttalan vezetői önmegnyilatkozások folytán a terápiás folyamat kognitív
aspektusai teljesen figyelmen kívül maradhatnak. Mint ahogy ezt már korábban
megjegyeztük, pusztán csak a katarzis nem tekinthető korrektív élménynek. Bizonyos fokú
kognitív tanulás és átstrukturálódás alapvetően fontosnak látszik abból a szempontból, hogy a
beteg a későbbiek során, a való életben alkalmazni legyen képes a csoportban megszerzett
tapasztalatokat. Az itt nyert tapasztalatok transzferálhatósága nélkül csak jobb csoporttagokat
“csináltunk” belőlük. Ha a betegnek nem sikerül némiképp átfogó átlátásra szert tennie az
interperszonális kapcsolatok általános mintázódására vonatkozóan, akkor minden további
kapcsolatában újra kénytelen az ott érvényes tranzakciók rendjét, szabályait megtanulni.

Gosztonyi Géza: Közösségi szociális munka

In: Budapesti Szociális Forrásközpont, Fehér Folt sorozat 9.
I. Mi a közösségi cselekvés? Közös probléma? Közös érdek?
A közösségalkotó dimenziók sorában elsőként az adott embercsoport közös cselekvését kell

megemlítenünk, hiszen ha egy közösség tagjainak viselkedését megfigyeljük, észrevehetjük,
hogy mindannyian közös vagy hasonló eseményeken vesznek részt, s miközben ott egymás
társaságát élvezik, társalgási témáikat is leginkább közös vonásaik alapozzák meg és a
közöttük kialakuló kölcsönös megértés igen szoros kötelékként fonódik köréjük. Közös
cselekvéseik és tapasztalataik hasonló attitűdöket és viselkedéseket váltanak ki belőlük;
egymás iránti rokonszenvükből pedig kölcsönös csoport-identitás háló szövődik. Bár
mindezek önmagukban még nem elégséges feltételei az egyes társadalmi csoportok
megszerveződésének, de szükséges feltételnek mindenképpen tekinthetők. Hiányuk pedig az
adott közösségek megszűnéséhez vezethet.
Helyi közösséget nem csupán a cselekvések és problémák hasonlósága hoz létre. Vegyük
például a bűnmegelőzés problémáját: miközben a társadalom szinte minden tagjának azonos
és elemi érdeke fűződik a betörések, a gyilkosságok és egyéb bűncselekmények
megelőzéséhez, az egyes szomszédságok tagjainak egymástól jelentősen eltérő, különböző
érdekei lehetnek. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire eltérő érdekek jelenhetnek meg egy
lepusztult lakótelepen vagy egy elit villanegyedben élők bűnmegelőzési törekvéseiben, hiszen
az előbbin garázdálkodó betörőbanda nagy valószínűséggel a szomszédságban is lakik - azaz
szinte a saját társadalmi rétegéhez tartozókat rabolja meg -, míg a zártláncú videóval őrzött
villanegyed “nagyobb fogása” jóval nagyobb előkészületeket és szervezettséget kíván meg a
bűnözőktől. Az egyik lakónegyedben hatásos bűnmegelőzési technikák akár tökéletesen
hatástalanok is lehetnek valamely más városrészben. Egy szomszédsági vagy települési
méretű bűnözési hullám elindulása kiábrándultságot és apátiát is előidézhet a helyi lakosok
körében. Ugyanakkor helyi polgárőrség megalakítására, szomszédsági figyelőszolgálat
megszervezésére is aktivizálhatja őket, vagy annak elérésére, hogy újabb rendőr-járőrök
munkába állításának finanszírozására ösztönözzék a helyi hatóságokat. Nem mindegy, hogy e
lehetőségek közül végül is mikor, hol és melyik realizálódik. A bűnmegelőzés szándéka
minden helyi társadalomban csoport-szervező erőként van jelen, de az embereknek kölcsönös
kapcsolatokat kell létesíteniük és fenntartaniuk ahhoz, hogy közös problémáik és az azokra
adott közös válaszaik megfogalmazódjanak.
A bűnözés elleni közös fellépés példáját csupán mint a földrajzi értelemben vett
lakóközösségi önszerveződési törekvések egyik lehetőségét említettük meg, hiszen az
egyazon szomszédságban élők körében számtalan egyéb olyan közös érdek és probléma
merülhet fel, amelyek kezelése és megoldása egyedül lehetetlen. Ilyen, magától értetődő példa
lehetne a levegőszennyezés problémájának közösségi kezelése is, hiszen annak ellenére, hogy
mindannyiunkra gyakorolt káros hatása egyre szélesebb körben nyilvánvaló, mindezidáig
viszonylag kevés szomszédsági csoport létrejöttét eredményezte, holott még a fent említett
bűnmegelőzésnél is kevésbé lehetséges egyéni kezelési módokat találni e probléma
orvoslására. Nem tekinthető véletlennek az ilyen típusú lakossági önszerveződések
kialakulásának hiánya, hiszen amíg a vízszennyezés esetében leginkább a gyárakat,
közintézményeket lehet vádolni a problémák kialakulásáért, és ebből következően a megoldás
döntő része is hozzájuk címezhető, addig a levegőszennyezés esetében a megoldás kulcsa

jóval inkább a lakossági önkorlátozásban: a magánautók használatában (katalizátor beépítése),
a lakásfűtési módok megválasztásában, a szemétgyűjtésben és feldolgozásban (szelektív
hulladékgyűjtés) található meg. Vagyis a kérdések minden esetben nemcsak szemléleti,
hanem egyúttal anyagi jellegűek is: ki fizessen az adott probléma megoldásáért a “közösség”
vagy az “egyén”? E problémák kezelésének további szintjét jelentheti (a helyi probléma-
hárítási mechanizmusok hazai gyakorlata is ezt jelzi) annak felvetése, hogy “miért épp a helyi
közösség fizessen a rosszul megszervezett közbiztonság állami feladatának elvégzéséért, vagy
a profitérdekelt vállalkozások helyett a környezetvédelmi berendezések pótlásáért?”
Azt tapasztaljuk tehát, hogy a közös problémák jelenléte és közös érdekekként történő
megfogalmazódása önmagában még nem elegendő ahhoz, hogy közösségi szervezetek
jöjjenek létre, hogy a közösségi problémamegoldás szükségessége megfogalmazódjék.
II. A közösségi munka történeti gyökerei
A közösség fogalma egyidős az emberiséggel, és a történelem során egyre táguló körökbe

tartozó személyeket fog át. A “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” norma már az ősi,
nomád, egyistenhívő törzseknél is megjelent. A zsidó-keresztény hagyomány eszméje szerint
valamennyi ember együttesen alkot közösséget, melynek az egész csoport jóléte a
legfontosabb. A középkori falu még egy úrnak hódolt, és a földesúr sem létezhetett a falvai
nélkül. Az ipar és a kereskedelem fejlődésével egyre kevesebb lett azon személyek száma,
akik röghöz kötött parasztként, egyazon faluban születtek és haltak meg, egész életükben egy
úrtól függve. Ám a világot megtapasztalni vágyókat is elérte a betegség, az öregség, vagy a
gondozásra szorultság - immár szülőfalujuktól távoli, helyi közösség számára jelentve ellátási
terhet. Éppen ezért a jogalkotás az államra háruló terhek ésszerű minimalizálásának irányába
haladva - a közösség tagjaiért érzett felelősséget a helyi közösségekre hárította. Az 1601-ben
született nevezetes angol “Szegény-törvény” szemlélete - mely a szegények iránti felelősséget
a helyi közösség felelősségeként fogalmazta meg - hosszú időre megadta a közösségi
felelősség értelmezésének alaphangját:
1. Noha az állam felelős az önmagukat ellátni nem tudókért,
2. az “érdemes” és az “érdemtelen” szegényeket másként kell megítélni és problémájukat
kezelni, s a
3. szegénytörvény felelősségi határai csupán a helyi egyházközségek határáig terjednek. (A
későbbiekben ezeket a határokat világi közigazgatási határokká módosították.)
Az ekként felfogott közösségi felelősség felfogásba a későbbiekben súrlódásmentesen

illeszkedtek a 19. századi középosztályi jótékonysági szervezetek, amelyek tevékenységét a
morális felhangokkal átszíneződő segítő szándék jellemezte. E korszakban vált a szegénység
maga is “bűnné”, s a kezelésére alkalmazott megoldások teljesen megfeledkezni látszottak a
szociális munka társadalmi dimenzióiról, s a jótékonykodást csupán az arra “érdemeseknek”
nyújtották.
A XX. század történetében a nagy gazdasági világválság (’30), a második világháború (’40),
a polgárjogi mozgalmak (’50) és a hatvanas évek lázadásai (‘60) azok a mérföldkövek,
amelyek átalakították a helyi és a központi kormányzatok viszonyrendszerét. E folyamatban a
közösségi munkának döntő szerepe volt, de maga is átalakult, stílusa és taktikai megfontolásai
jelentősen megváltoztak. A közösségi felelősség dilemmái is új megvilágításba kerültek, s így
hangzottak:

a) A közösségi beavatkozás vajon az egyénekre gyakoroljon-e hatást - mint ahogyan azt a
klasszikus szegénytörvény tette -, vagy inkább a szegénységet előidéző feltételekre?
b) Hol húzódjanak az állami és a közösségi ellátás közötti határvonalak?
c) Mire irányuljon a közösségi munka: a problémák kezelésére, vagy direkt reformokra?
d) A népjólét alapszemlélete a maradék-elvre, vagy az általános (alanyi) jogok elvére
épüljön-e?
Alapvető kérdés azonban továbbra is az, hogy valóban megváltozott-e a XIX. századi
magánjótékonykodást preferáló szemlélet.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fenti dilemmák feloldásához egyaránt szükség van (Jack
Rothman “közösségi munka tipológiájá”-nak megnevezései szerint): “közösség-fejlesztés”-re
(community development16), “közösségi tervezés”-re (social planning17) és “közösségi
akciók”-ra (social action18).
1. számú táblázat
Jack Rothman: A közösségi szociális munka három modellje19
A modell B modell C modell
(Közösség-fejlesztés) (Közösségi tervezés) (Közösségi cselekvés)
1. A közösségi Önsegítés, Az alapvető közösségi A hatalmi viszonyok
akciók célja közösségi készségek problémákra irányuló és az erőforrások
(ki)fejlesztése, problémamegoldás elosztásának meg-
integráció változtatása; alapvető
intézményesített
változások elérése
(Folyamat-célok) (Feladat-célok) (Folyamat és
feladatcélok)
2. A közösség Anómiás, széttöre-
szerkezetére dezett közösség: Alapvető szociális Hátrányos helyzet,
és a probléma- kapcsolatok és problémák (pl.: igazságtalanság,
helyzetekre demokratikus mentális, egyenlőtlenség,
vonatkozó probléma-megoldó egészségügyi, megfosztottság
feltevések készségek hiánya; lakásügyi, szabadidős)
mereven hagyomány-
tartó közösség
3. Az alapvető Saját problémáik Adatgyűjtés a helyi A célok tisztázása; az

változtatások megfogalmazásába és problémákról; döntés- emberek
elérésének megoldásába bevonni a hozatal a továbblépés megszervezése az
stratégiája helyi lakosokat legcélszerűbb irányáról ellenséges célok
legyőzése érdekében
4. Jellegzetes Konszenzus: a Konfliktus vagy
változtatási közösség csoportjai Konszenzus vagy küzdelem:
taktikák és közötti érdekegyez- konfliktus érdekütköztetés,
módszerek tetés folyamata közvetlen akció,
(kommunikáció és tárgyalás
vita)
5. A szociális Képessé tevő,
munkás katalizáló, koordinátor; Adatgyűjtő és elemző, Aktivista-közbenjáró:
szerepe a közösségi tényfeltáró, program- lázító-agitátor, ügynök-
problémamegoldás és megvalósító, ösztönző alkusz, tárgyalópartner,
16
W.W.Biddle-L.J.Biddle: A közösségfejlesztési folyamat, Budapest, Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete, 1988 (Az
eredeti mű 8 fejezetének fordítása)
17
R.Perlman-A.Gurin: Közösségszervezés és társadalmi tervezés, Budapest, Közösségfejlesztők Egyesülete, 1993.
18
Saul D.Alinsky: Radikálisok kiskátéja, In: A közösségi szociális munka, Szerk: Gosztonyi Géza, Budapest, 1994. (Az eredeti mű 3
fejezetének fordítása)
19
J. Rothman: A közösségszervezés gyakorlatának három modellje In: Közösségi munka - Elmélet és gyakorlat külföldön.
Szöveggyűjtemény. Kiadja: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest, 1993, 41-60. old.
Megjegyzés: A fordításban használt számos kifejezés téves, mint pl.: társadalomépítés ⇒ szociális munka, társadalomgondozó ⇒
szociális munkás, népi szervezet ⇒ társadalmi szervezet, jótállás ⇒ anyagi támogatás, ideális típus ⇒ ideáltípus (Max Weber fogalma),
önsegélyező ⇒ önsegítő, közösségszervezés ⇒ közösségi, szociális munka, Béke Testület ⇒ Békehadtest, települési közösség ⇒ helyi
közösség, stb.

az etikai értékek partizán
tanítója
6. A változtatás Feladatorientált, kis Formális szervezetek Tömegszervezetek és
eszköze csoportok mozgatása és adatok kezelése politikai folyamatok
mozgatása
7. A hatalmi A hatalmi helyzetben A hatalmi helyzetben Az akciók (külső) cél-
helyzetben lévők lévők, mint a közös cél lévők, mint pontja a hatalmi
irányában érdekében munkáltatók és struktúra: korlátozandó
mutatott együttműködők szponzorok vagy megbuktatandó
beállítódás elnyomók
8. A közösség A földrajzi értelemben A helyi közösség
határainak vett helyi közösség egésze vagy egy része A közösség egy része
értelmezése egésze (a ‘funkcionális’
közösség is)
9. A közösség alcso- Nehezen
portjainak érde- Közös érdekek vagy Összeegyeztethető összeegyeztethető
keire vonatkozó kibékíthető ellentétek vagy konfliktusos (ütköző) érdekek;
alapfeltevések érdekek erőforráshiány
10. A közérdekről Racionalista - átfogó Idealista - átfogó Realista - egyéni
vallott elképzelés
11. A megbízókról
(kliensekről) Állampolgárok Fogyasztók Áldozatok
alkotott kép
12. A megbízók Résztvevők (egy
(kliensek) kölcsönös probléma- Fogyasztók vagy Munkáltatók,
szerepéről megoldó folyamatban kedvezményezettek megbízók, tagok
vallott felfogás
II. 1. KÖZÖSSÉG-FEJLESZTÉS
A közösségi munka, a szociális munka hármas tagozódásának (esetmunka, csoportmunka,

közösségi munka) egyik területeként eredetileg a XIX. század Angliájában jelent meg.
1884-ben Londonban Samuel A. Barnett plébános megalapította a Toynbee Hallt, az első
“telepes-házat” (Settlement House). A telepes-mozgalom gyorsan terjedt és ehhez hasonló
létesítmények jöttek létre a legtöbb brit és amerikai nagyvárosban. Filozófiájuknak
megfelelően a “telepeseket” munkáskolóniákba helyezve kívánták képezni, ezzel is
csökkentve az egyes társadalmi osztályok között meglévő távolságot.
A közösségi munka fogalmának tartalmi kimunkálása és gyakorlati megvalósítása mégis

inkább az amerikai kontinenshez köthető, főként azért, mert bár az angol szociális munkások
elfogadták a fent említett hármas felosztást, gyakorlati tevékenységükben csupán az
esetmunkára összpontosítottak. Az amerikai kontinensen viszont a közösségi munka, a
természetes közösségeiket elhagyó, vagy abból kimaradó személyek problémáinak kezelésére
kiválóan alkalmas megközelítésnek látszott. Az Amerikai Egyesült Államokban a közösségi
munka fejlődése mindvégig szorosan összefonódott az iparfejlődés és az urbanizáció
folyamataival. Az amerikai túlzsúfolt belvárosokba áramló bevándorlók és nemzeti kisebbségi
mozgalmaik egyenes következményeként jöttek létre azok a kezdeti erőfeszítések, amelyek
Jane Addams nevével fémjelezhetők. 1886-ban Stanton Coit, volt Toynbee Hall-i lakos
nyitotta meg az első amerikai telepes-házat, a “Szomszédsági szövetséget” (Neighborhood
Guild), New Yorkban. Hamarosan majd 400 telepes-ház jött létre, ahol a bentlakókat
bevonták a szociális érdekképviseleti, a szociális csoportmunka és a közösség-fejlesztési
folyamatokba. Jane Addams és Ellen Gates Starr 1889-ben megalapított “Hull ház”-a (Hull
House) az Egyesült Államok legbefolyásosabb telepes-házává vált.
A világ különböző részeiről az “új” kontinensre érkező bevándorlók építették meg a nagy
vasutakat, csatornákat, közműveket, és változtatták át az amerikai kisvárosokat terebélyes
metropoliszokká. Az általuk lakott lakónegyedekben azonban minden közszolgáltatás
hiányzott, nyomorúságos, túlzsúfolt, a városi szolgáltatásokat nélkülöző épületekben laktak.
A környezeti feltételek elégtelenségén túl a bevándorlók számára további nehézségek is

adódtak: a megszokott falusi helyett városi környezethez kellett alkalmazkodniuk, meg kellett
tanulniuk az idegen nyelvet, és egy idegen, új kultúra elemeit is el kellett sajátítaniuk.
A szociális helyzetből és a kulturális eltérésekből eredő problémákra adott társadalmi válasz
lassan formálódott ki. A “mindenki a maga sikerének kovácsa” ideológia ugyanis azt is
jelentette, hogy nemcsak a sikerért, hanem a sikertelenségért is az egyén felelős. A “laissez
faire” kormányzati politika erősen korlátozó jelleggel hatott a szociális törvénykezésre, és a
kormányzati beavatkozásokat is fékezte. Ennek megfelelően egészen a harmincas évekig a
magánjótékonyság dominált a szegénység enyhítését, a függőségi helyzetek csökkentését
célzó tevékenység során.
A közösségfejlesztés volt hosszú ideig az uralkodó módszer az USA-ban, melynek során a

közjó és az általános jólét céljából szervezték meg az egyéneket egy “önirányító fejlődési
folyamat”-ba illeszkedve. Alapvetően az emberek pro-szociális tevékenységét hangsúlyozták,
és csökkenteni igyekeztek az antiszociális viselkedési formákat. (A közösségfejlesztés
eredetileg a harmadik világ gyarmatainak fejlesztési modelljeként fogalmazódott meg. A
fejlesztés során a fő problémát a közösség hiányaként definiálták, mely elsősorban a modern
ipari társadalomhoz való alkalmazkodási képesség hiányában jelentkezett. Azt tartották, hogy
a hagyományos struktúrák pusztulása vagy működés-képtelensége anómiához és egyéni
dezorientációhoz vezet.) A közösségfejlesztésben a nevelési célok és a problémamegoldó
képességek fejlesztése vált elsődlegessé. A folyamat során - közösségi részvétellel és
önsegítéssel - a helyi lakosok folyamatosan együttműködő kapcsolatrendszerének (hálójának)
kiépítésére, és a polgárok demokratikus készségei fejlesztésére törekedtek. Hitték, hogy a
helyi vezetés kialakulása olyan közösségi vonások megerősödését is magával hozza, amelyek
képesek a nagyobb társadalomtól elidegenítő hatásokat is kompenzálni. E szemléletre épült
számos felnőtt-nevelési, és továbbképzési program.
Ilyen volt a hatvanas években indult Békehadtest (Peace Corps) vagy a CDC (Community
Development Corporation) közösségfejlesztő program is. Ez utóbbi célja olyan együtt-
működések megteremtése volt a (1) szegény közösségek (jellegzetesen fekete vagy spanyol),
a (2) központi kormányzat és a (3) magánpiaci szektor között, melynek során a szegény
közösségek személyi és fizikai erőforrásokkal járultak hozzá az együttműködéshez. A magán-
tulajdonosok egyrészt a programtanács igazgatóságában vettek részt, másrészt vegyes
vállalkozásokat indítottak a programmal együtt, harmadrészt védett piacokat biztosítottak a
CDC számára. A CDC program segítségével kölcsönös bizalom épült ki a résztvevők
körében; a munkaalkalmak teremtése a gazdasági és társadalmi feszültség csökkenését és az
egyéni munkavállalók jövedelmének növelését eredményezte, de jó hatással volt a
munkavállalók gazdasági befolyásának erősödésére is.
A közösségfejlesztő (ösztönző) modell lépései20
1. Szakasz - Feltárás
a) Történelem (Tájékozódás a szomszédság “helyi történelméről”)
b) Meghívás (Legitimáció megteremtése)
c) Bemutatkozás (Bizalmatlanság csökkentése)
d) Informális beszélgetések (Félelmek, aggodalmak megfogalmazása)
2. Szakasz - Szervezés
a) A probléma (A közösségi “mag” < nucleus > azonosítása)
A “mag” jellemzői:
20
Részletesebben lásd: Zastrow: A szociális munka közösségi gyakorlata In: Közösségi szociális munka, Szerk: Gosztonyi Géza,
Semmelweis Kiadó, Budapest, 1994, 226-231. old.

• kölcsönös bizalom
• változtatási igény
• közös értékrend
b) Informális beszélgetések (A “mag” kiterjesztése - újak bevonása)
c) Szervezet (Szervezet kialakítása)
d) Elkötelezettség (Feladat-vállalási nyilatkozatok készítése)
e) Képzés (Pl. szervezet-irányítási, közvélemény-kutatási ismeretekről)
3. Szakasz - Viták
a) Definíciók (SWOT-analízis)
b) Alternatívák (Brain-storming)
c) Mérlegelés (Az előnyök és hátrányok elemzése)
d) Alapértékek (Közös csoport-érdekek megfogalmazása)
e) Döntés (A közös probléma és a közös lépések kiválasztása)
4. Szakasz - Akció
a) Munkaprojekt (Apró, kis léptékű, kezdeti feladatok elvégzése)
b) Jelentések (Beszámoló az eredményekről)
c) Elemzés és kiértékelés (A projekt irányítói és végrehajtói )
5. Szakasz - Új projektek
a) Ismétlés (A “3-4” szakasz megismétlése komplexebb feladatokkal)
b) Külső kapcsolatok (Támogató hálózat kiépítése)
c) A viták sokasodása (Komplexebb feladatok - élesebb viták)
d) Nyomás gyakorlása (Építő jellegű taktikák alkalmazása)
e) A koalíció szükségessége (Sokféle csoport érdek-egyesítése)
6. Szakasz - Folytatás
a) Állandó mag (Folytatólagos/állandó csoport létrehozása)
b) Visszavonulás (A közösségfejlesztő szükségtelenné válása)
c) A felelősség növekedése (Egyre átfogóbb feladatok végrehajtása)
II. 2. KÖZÖSSÉGI TERVEZÉS
J. Rothman szerint a közösségi tervezés tartós társadalmi problémák, mint a bűnözés, a

lakáshiány, a szellemi fogyatékosság, stb. technikai problémamegoldó folyamata, melyet az
ésszerűség, a tudatos előrelátás, az ellenőrzés alatt tartott (kontrollált) változás jellemez. A
helyi társadalmi szintű tervezéshez szorosan kapcsolódó közösség-szervezés fogalmát egy
1939-es konferencián használták első ízben Amerikában. Ez alkalommal hangsúlyozták
először a népjóléti programok és szolgáltatások jelentőségét, így emelve a professzió szintjére
a közösségi munkát. (A közösség-szervezés alapelveit elsőként Eduard C. Lindeman
fogalmazta meg 1921-ben kiadott “A közösség” (The Community) című könyvében. A
következő mérföldkő Jesse F. Steiner 1930-ben megjelent “Közösség-szervezés” című műve.
E kettőre épült az 1939-es un. “Lane-jelentés”: Robert P. Lane “A közösségszervezés
szakterülete (The Field of Community Organization), mely a szakmai szerepeket,
tevékenységformákat és módszereket foglalta rendszerbe.) Ebben az időszakban a tervezést
eszközként használták a szakemberek annak érdekében, hogy a helyi közösségekben
együttműködések generálódjanak. E folyamatban a tervező szakember és a szakértő személy
kulcsfontosságú volt, részben gyakorlati tervezési ismereteik, részben pedig a bürokrácia
útvesztőinek ismerete miatt. Viszont sokszor előfordult, hogy ők váltak a közösség
képviselőivé, szószólóivá, melynek következtében a közösségi részvétel olykor a tervezők
erőfeszítéseinek, eredményeinek jóváhagyására, helyeslésére, elfogadására korlátozódott.

A közösségi tervezés technikai, módszertani megoldásokkal válaszolt a javak és
szolgáltatások elosztásának egyenlőtlenségi problémájára. Nem a közösségi erőforrások
fejlesztésére, vagy radikális társadalmi változások elérésére koncentrált, hanem adminisztratív
és eljárási kérdésekre: a szolgáltató szervezet vagy a szolgáltató rendszer változtatásaira - a
politikai vagy gazdasági szempontok helyett. Ezt a folyamatot nevezték “a szakmai és a
politikai elit konszenzusá”-nak, melyben a konszenzus jól becsomagolt adatokra épült. A
közösségi tervezés szakembereinek sosem volt igazi mandátumuk, vagy igazi eszközük,
amellyel közvetetten vagy közvetlenül befolyásolhattak volna döntő politikai és társadalmi
folyamatokat. Eredményeik gátja saját struktúrájuk volt. Munkájukat nem a szolgáltatásokat
igénybe vevők, hanem a tervezési munkáért felelős hivatalnokok minősítették. Ennek
következtében a közösségi-tervező olyan pozícióba került, amelyben az alapvető strukturális
változások közelébe se tudott kerülni sem a szociális ellátások, sem azok működtetése, sem
tervezése vonatkozásában. E strukturális korlátok és a világosan definiált társadalmi célok
hiánya miatt a közösségi tervezők tevékenysége csak a létező rendszert korrigálta, mely
beavatkozás jótékony hatása azonban így is érvényesült az oktatásban, a szociális- és az
egészségügyi ellátás, stb. területén.
II. 3. KÖZÖSSÉGI CSELEKVÉS (KÖZÖSSÉGI AKCIÓ)
Az ötvenes évek polgárjogi mozgalmai és a központi városfejlesztő tervek tették lehetővé a

közösségi cselekvés térnyerését. A faji feszültségek, a munkanélküliség, a hatvanas évek
gyors gazdasági fejlődését kísérő társadalmi bizonytalanság hozta magával e szemlélet
beépülését az Egyesült Államok olyan kormányzati programjaiba, amelyek a fiatalkorú
bűnözés (President Committee on Juvenile Delinquency), a szegénység (Community Action
Program of the War on Poverty), vagy a városfejlesztés (Model Cities Program) problémáinak
közösségi jellegű megoldására irányultak. Annak ellenére, hogy ezekben a programokban a
közösségi munkának döntő szerepe volt, mindannyiszor megjelent bennük az állami
beavatkozás elleni fellépés szándéka.
A közösségi cselekvés bizonyos szempontból a közösségi tervezés ellentéte. E modellben a

cél a “változás letéteményesé”-nek megtalálása és ráhangolása arra, hogy a tényleges
közösségi igények kielégítésére irányuló küzdelem élére álljon. Az irányzat legmarkánsabb
képviselője a harmincas évek Chicago-jában Saul D. Alinsky. Álláspontja szerint sem a
közösség-fejlesztők, sem a közösségi tervezés iránt elkötelezett szakemberek nem értették
meg az egyén, a csoport és a közösség közötti viszonyt, ugyanis a szakmai intézmények
közötti koordinációt állították munkájuk középpontjába, s ezért az intézmények elsősorban
nem a helyi közösségek igényeire válaszoltak. E helyzet logikusan hozta magával a helyi
közösségek életébe történő - csöppet sem demokratikus - intézményi beavatkozásokat.
Alinsky a közösség-fejlődéshez szükséges erőforrások szűkösségéből indult ki.
Konfliktuskezelő és konfrontáló módszereket alkalmazott gazdasági, politikai és társadalmi
célok elérése érdekében. Alulról szerveződő projektjeiben az adott körzetben népszerű
egyházakra, a közösségi hagyományokra és a helyi intézményekre épített.
Leghíresebb projektjét (Hátsó udvar - 1939) Alinsky nagy lakossági részvétel mellett, azzal a
céllal szervezte, hogy a kormányzatot és az üzleti szférát a közösségi szükségletekért jobban
felelőssé tegye. Képes volt egymás mellé állítani és a külső célcsoportok ellen egységesen
felléptetni olyan különféle szervezeteket, amelyek egyébként nem is álltak egymással
kapcsolatban. Így aktivizálta például az egyházakat és a szakszervezeteket annak a helyi
közösségi célnak az érdekében, hogy: az önkormányzat javítson a lakások állapotán;
változtassák meg az építési övezeteket; emeljék a szomszédság fizikai környezetének
színvonalát; és hozzanak létre hitelszövetkezeteket. Szervezési módszerei a helyi

hagyományok és a helyi intézményrendszer összefüggéseinek felismerésére épültek. “Kultúr-
etnikai” közösség-szervezői munkáját a polgári engedetlenségi mozgalom jellegzetes és
hatékony módszerévé fejlesztette. Küzdelme ugyan társadalmi méretű strukturális
változásokat nem eredményezett, de az általa szervezett közösségek megerősödésével járt. Az
a folyamat, amelyben az egyes csoportok a saját érdekeik mentén megszerveződtek, a
társadalmi pluralizmust erősítette, s nagy hatással volt a különböző kultúrájú társadalmi
csoportok konszolidálására21
A lakossági helyi csoportok igen gyakran érzik tehetetlennek, eszköztelennek, hatalom

nélkülinek magukat. A “Hátsó-udvar” projekt során az alábbi egyszerű ötlettel növelték meg a
feketékből álló csoport tárgyalóképességét és hatékonyságát:
A világ legforgalmasabb repülőterét, a fekete gettó melletti O’Hare repülőteret szemelték ki
célpontnak, legfőképpen azért, mert annak parancsnoka a város egyik legtekintélyesebb
polgára volt. Hogy a választott taktika lényegét megérthessük, képzeljük magunkat egy
átlagos légiutas helyébe! A repülőgép felszállása után a stewardessek tálcán hozzák a finom
enni-innivalót. A gépen az étkezés viszonylag hosszú ideig tart, hiszen mindenkit ki kell
szolgálni, ezért sokáig senki sem tud WC-re menni. Evés után viszont mindenki egyszerre
akarja a mellékhelyiséget használni, ami nyilván nem minden utasnak sikerül, hiszen a
repülőgép már leszálláshoz készülődik. Ezért kénytelenek visszaülni, és amikor a gép landol,
első dolguk a repülőtéri illemhely megrohamozása. Mindezek végiggondolása után azt
találták ki a “Hátsó-udvar” projektben résztvevők, hogy a mellékhelyiségek blokád alá
vételével fogják megbénítani a repülőtér forgalmát. Összegyűjtöttek annyi embert, amennyi
valamennyi ülőke és férfi vizelde folyamatos használatához kellett és a csoport vezetője ekkor
elment tárgyalni a repülőtér parancsnokával. Az akciót nem is kellett végrehajtani, mert a
repülőtér parancsnokának már a fenyegetettség érzésének átélése is elegendő volt ahhoz, hogy
egyszer végre komolyan vegye a feketék problémáit és türelmesen végighallgassa őket.
Miután így sikeresen meggyőzték, a csoport mellé állt, és az önkormányzattal tárgyaló
delegációhoz csatlakozva, személyével is növelte a csoport tekintélyét. Így váltak a repülőtér
melletti fekete gettó lakói “tárgyalóképessé” a helyi politikusok számára, akikben a
parancsnok megjelenése azt a benyomást keltette, hogy az az ügy, amely mellé ő, mint a város
legtekintélyesebb polgára odaáll, bizonyára olyan fontos társadalmi kérdés, amivel az
önkormányzatnak is foglalkoznia kell.
Alinsky leggyakrabban idézett mondata így szól: TEDD, AMIT TUDSZ, AZZAL, AMID
VAN! E praktikus ajánlat meglehetősen szélsőséges elemekből építkezik. Alinsky egyszer
egy igen konzervatív egyetemen tartott előadást a társadalmi változásokat előidéző hatékony
stratégiákról. Az előadás után a hallgatók tanácsot kértek tőle, hogy miként változtassák meg
saját helyzetüket. Nehezményezték, hogy az egyetem területén semmilyen szórakozási
lehetőséget sem engedélyeznek a számukra: nem táncolhatnak, nem dohányozhatnak, nem
sörözhetnek. Alinsky emlékeztette őket fenti alap-gondolatára. “Nos, mi az, ami Önöknek
van?” - kérdezte. “Gyakorlatilag semmi, ha csak az nem, hogy rághatjuk a rágóguminkat”-
válaszolták a hallgatók. “Rendben van, akkor a rágógumi lesz a fegyver. Szükségünk lesz 2-
300 diákra, akiknél fejenként 2-3 csomag rágógumi van. Ha mindenki odaköpi ezt a hatalmas
mennyiségű ragacsot az egyetem bejárata elé, akkor hamarosan megláthatják az eredményt,
ami a tökéletes káosz lesz.” A hallgatók így is tettek. Az egyetem vezetése mindenben
engedett, csakhogy többé ne dobálják szét azt a nyúlós ragacsot.
21
A csoportok közül viszonylag kevés maradt fenn hosszabb ideig, mert a maguk elé tűzött, nem eléggé átfogó célok elérése vagy kudarca
egyaránt a csoportfolyamatok végét jelentette. Mivel e projektek többnyire nem rendelkeztek világosan elhatározott stratégiákkal, ezért
sokan úgy tartják, hogy Alinsky hatása inkább retorikájában, mintsem gyakorlatában rejlik. Egy viszont biztos: a hetvenes évekre már
fontos állami állásokat töltöttek be a nyomdokain haladó, korábban rebellisnek tekintett közösség-szervezők is.

Mint látható, a közösségi munka fenti fő irányai abban lényegében megegyeznek, hogy
mindegyik az egyént és a helyi társadalmi csoportot igyekszik a nagytársadalomhoz illeszteni.
Felfogásuk szerint a szegénység sokkal inkább a szegények szűkebb lehetőségei és személyes
korlátai miatt létezik, mintsem a gazdaság vagy a politikai rendszer tökéletlensége miatt. Az
egyéni esetkezelést alátámasztó filozófiákhoz hasonlóan a közösségi munkában is jelen volt,
illetve van az egyén megváltoztatására irányuló szándék. Ez az egyént kívánja a
társadalomhoz igazítani, s nem pedig a társadalomra kíván nyomást gyakorolni annak
érdekében, hogy az jobban segítse az egyéni igények megvalósulását. 1971-ben William Ryan
az “áldozat vádolása”-ként minősíti azt a szemléletet, amely szerint az egyénnek csupán
néhány szerencsétlen körülmény összejátszása miatt vannak problémái. Baleset, betegség,
személyes fogyatékosság, jellemhiba, összeférhetetlenség, stb., lehetnek azok a tényezők,
amelyek akadályozzák az egyént abban, hogy a szokásos önvédelmi és önfejlesztő
mechanizmusokkal élni tudjon. Azt is látja viszont, hogy e felfogás társadalompolitikai
“haszna” az, hogy segítségével a problémák kialakulásáért és leküzdhetetlenségéért az egyén
hibáztatható, és a társadalom mentesülhet a felelősség és a probléma okaival való
szembenézés terhei alól.
Mint láttuk, nem véletlen, hogy a közösség-fejlesztés és a közösségi tervezés által adott
probléma-definíció szerint az egyénben keresendő a problémák gyökere. A közösségi
cselekvés modellje csupán annyit változtatott e megközelítésen, hogy az intézményi
diszfunkciókat is számításba vette.
Ebben a korban és közegben még a legradikálisabb közösségi munka sem jelentett többet,
mint a pluralizmus és a reformeszmék megvalósításának követelését, ugyanakkor a politikai,
gazdasági status quo fenntartását racionalizálta. Tudjuk, hogy egy probléma definíciója
döntően befolyásolja a reá adható válaszokat. Ha a problémát technikaiként definiáljuk, akkor
megfelelő módszernek látszik a közösségi tervezés alkalmazása. Ha az egyenlőséget a
gazdasági és politikai rendszer melléktermékeként, a folyamatos működés szükségszerű
velejárójaként határozzuk meg, akkor azt is feltételezhetjük, hogy társadalmi reform-
stratégiák segítségével megoldható. A gazdasági növekedés megtorpanásának időszakában az
esélyegyenlőség csökkentésére irányuló stratégiák, és a szociális juttatások elosztásának
kérdései kevésbé relevánsaknak minősültek. E problémákra más típusú válaszokat kerestek a
hetvenes évek közösségszervezői.
II. 4. ÚJ TENDENCIÁK
Az európai kontinensen - s itt is elsősorban az Egyesült Királyságban - a közösségi munka az

1950-es évek végétől egyre inkább olyan módszerként fogalmazódott meg, amely egyaránt
alkalmas az új városokban, lakótelepeken, vagy a leromlott városrészekben lakók
problémáinak kezelésére, ezért a közösségi munkát végző szociális munkások
tevékenységüket a szomszédsági környezet befolyásolására összpontosították22. Az európai
jóléti államok kialakulásának időszaka ugyanis nem kedvezett a szociális munka politikai
dimenziói megerősödésének. A szociális munka, s a - fenti értelemben felfogott - közösségi
munka is professzionalizálódott, s beépült az állam/önkormányzat szociális tevékenységébe,
bár tény, hogy a “hivatalok az általuk alkalmazott szociális munkásokat teljesen más
szerepekkel ruházták fel, mint amilyeneket a korábbi jótékonysági szervezetek önkénteseitől
elvártak.”23 A szociális munkások apolitikus szerepfelfogását erősítette a szociális segítésre és
22
David Jones: Community of Interest - A Reprise, 1.old. In: Community Work in the Eighties. Szerk.: David N. Thomas, National
Institute for Social Work, 1983.
23
B.Jordan: Esély 1994/2. 74.o.

szolgáltatásra fordított források bősége, amely jótékonyan elkendőzte a társadalmilag
kedvezőtlen helyzetek kialakulásához vezető törvényszerűségeket, s talán az sem véletlen,
hogy ez együtt járt a szociális munka pszichológiai elemeinek felerősödésével.
A helyzet az 1960-as évek végétől kezdődően alaposan megváltozott. Először az amerikai

kontinensen, ahol a diáklázadások, a feketék egyenjogúsításáért vívott harc és a vietnami
háború elleni tiltakozás is segítette a társadalmi problémák interaktív megközelítését, s ezzel a
szociális munka politikai dimenzióinak megfogalmazódását. Az európai kontinensen a
források szűkülése idején vált nyilvánvalóvá, hogy “a szolgáltatások területén a prioritások
megállapításakor politikai döntésre is szükség van”24, s e felismerés a szociális munka
radikalizálódását erősítette. Ugyancsak ez irányba hatott az amerikai társadalomtudományi
szakirodalom ismertté válása, amely a korábbinál lényegesen radikálisabb álláspontot
képviselt a szociálpolitikával és a szociális munkával kapcsolatosan, s alapvetően
megkérdőjelezte a szociális esetkezelésben a kliensekkel kapcsolatosan addig alkalmazott
paternalista és gyámkodó felfogást.
Mint a fenti kérdésekből látható a szociális munkának a jóléti államban elfoglalt helye, a
szociálpolitikában betöltött szerepe politikai dimenziókban is felfogható. Bill Jordan
megfogalmazása szerint: “a szociális munkások közbülső helyet foglalnak el az állami
politika hatalomgyakorlói és a leginkább hatalom nélküli és hátrányos helyzetű alattvalók
között.”25 Mindez különösen azért bír jelentőséggel, mert a “brit és az egyesült államokbeli
demokrácia legfőbb jellemzője, hogy a legszegényebb, leginkább marginális helyzetben lévő
állampolgárok - akiknek a jóléti állam a legtöbb figyelmet szenteli - játsszák a legkevésbé
aktív szerepet a politikai folyamatban.”26 Többek leírták - folytatja Jordan -, hogy a marginális
csoportok tagjai vesznek a legkisebb arányban részt a választásokon, kevesebb szervezett
nyomásgyakorló csoportot hoznak létre, és kevésbé felkészültek arra, hogy a helyi
intézmények döntéseit ellenőrizzék. Ebből következően még a leghétköznapibb szociális
munkás gyakorlatnak is lehetnek politikai összetevői, s a szociális munkások bevonhatják a
marginális csoportok tagjait érdekérvényesítési lehetőségeik szélesítésébe, s a helyzetük
jobbítását célzó politikai folyamatokba.
E változásoknak megfelelően a hetvenes években - mind az európai, mind az észak-amerikai

kontinensen - a közösségi munka célkeresztjévé a technikai megoldások és az egyéni hibák
keresése helyett, a gazdaság feltételrendszerének vizsgálata vált. Az elméleti szakemberek és
a gyakorlati aktivisták egyaránt a “gazdasági demokrácia” megvalósításának módozatait
keresték. Egyik alapcélként a gazdasági döntéshozatali folyamatokban a “kevesek” döntési
lehetősége helyett a “sokak döntési lehetőségének elérése” fogalmazódott meg: “...az alapvető
reformok két eleműek: egyrészt a társasági döntések helyett a beruházások közösségi
ellenőrzésének elérésére irányulnak, másrészt a gazdasági döntéshozatali mechanizmusok
demokratizálását, a termelő munkás és a fogyasztó munkás ellenőrzése melletti termelés
elérését célozzák.”27
A korszak másik jelentős új eleme a koalícióépítés fogalma, amely az öntudat új értelmezését

generálta. Richard Flacks, találóan, “poszt-indusztriális öntudatosság”-nak nevezte ezt az
átértelmezett fogalmat, amelyben alapvetően a gazdasági helyzet befolyásolja a gondolkodást,
24
25
26
B.Jordan Esély 1994/2. 86. o.
27
Carnoy, Martin-Shearer, Derek: Economic Democracy. M. E. Sharpe, 1980.

de a koalíció-építési készség kialakulásában jelentős szerepet játszottak a hatvanas évek
szervező mozgalmainak tanulságai is. A multinacionális vállalatok dominánssá válásának
időszakában vagyunk, amikor a gazdasági korlátozások a szociális, oktatási területen is
éreztetni kezdték hatásukat, és e következményeket a polgárok is egyre jobban érzékelték. A
megváltozott gazdasági feltételrendszer következtében a hatvanas évek szervezési stratégiái is
átalakításra szorultak. Új célként a hatalmi és döntéshozatali rendszer elleni harc
fogalmazódott meg, és a részvénytársasági, militáns és konzervatív érdekek dominanciája
elleni küzdelem indult el. Nagyobb léptékű szervezések kezdődtek a helyi, regionális és az
országos mozgalmak összehangolására. E folyamatba non-profit, önkéntes szervezetek és
intézmények is belekapcsolódtak, mint például vallási csoportok, iskolák, klubok.
Szövetségek kötődhettek a szegények, a kisebbségek és a munkásosztály között bizonyos
közös célok érdekében.
A korszakra jellemző az 1975-ös “Ohió-i Közérdek-Érvényesítő Kampány” (Ohio Public

Interest Campaign), amelyben szövetségi állam méretű koalíció létesült az egyházak, a
szakszervezetek, a kisebbségek és a helyi lakossági csoportok között, a nagy
részvénytársaságok ellen. A koalíció a multinacionális nagyvállalatok jogi korlátozását
sürgette a következő kérdésekben: a nagyvállalatok kötelesek legyenek átszervezésüket vagy
felszámolásukat előzetesen bejelenteni; hozzanak létre elkülönített alapokat a dolgozók
átképzésére és áttelepülésük támogatására; valamint kompenzálják a helyi közösséget, ha
annak szokásos rendjét a munkahely megszüntetése megzavarta.
A korszak másik jellemző projektje a “Masssachusetts-i Javak Korrekt Újraelosztásáért”

(Masssachusetts Fair Share) alakult szerveződés, amelynek keretében fehér és fekete
munkások között jött létre koalíció a fajgyűlölet csökkentése érdekében. A program országos
szervezetként működött, melynek havi tanácskozásaira minden helyi szervezet képviselőjét
meghívták. A szervezeti stratégia és taktika mindig e tanácskozásokon fogalmazódott meg. A
koalíció különleges erejét az adta, hogy csakis olyan országos kérdések jogszabályi
rendezéséért lobbyzott, melyek egyúttal az érdekkörükbe tartozó helyi problémák közvetlen
megoldását is segítették (pl. útjavítás, épület-felújítás, stb.) Így tehát egyszerre tudtak az
egyedi, helyi problémákra megoldást találni és országos szinten a hasonló problémák
kialakulását megelőzni. A projekt eredményei látványosan mutatkoztak meg abban, hogy a
biztosító társaságok - a rájuk gyakorolt nyomást követően - 9 millió dolláros támogatást
nyújtottak Boston városának, miközben ez egy cseppet sem gyengítette a koalíciónak a
biztosítási törvény megváltoztatásáért folytatott országos küzdelmét. Hasonlóan fontos
győzelem volt a helyi és a kereskedelmi tulajdon eltérő mértékű megadóztatásáról szóló
törvényjavaslat előkészítésében való közreműködés. Ezzel párhuzamosan bankellenes
kampányokat szerveztek a diszkrimináló banki hitelpolitikák ellen.
A harmadik jellemző projekt a lakásbérlet kérdéséhez kapcsolódó “Santa Monica-i

Bérlőkoalíció” (Santa Monica Renter Coalition), amely a gyors lakbéremelések ellen született
meg Dél-Kaliforniában. Tom Hyden “gazdasági demokrácia” kampánya segítségével
kikényszerítettek egy szigorú lakbérmaximumot tartalmazó törvényt. A program a
méltányosság, a közösségi ellenőrzés, az önmeghatározás és az önállóság elemeire épített.
Közösségi fellépéssel érték el például azt is, hogy az ingatlanberuházóknak meghatározott
területeket és épületeket az alacsony jövedelműek számára kellett előzetesen fenntartaniuk.
Különösen érdekes volt az önkormányzat és a helyi munkások vegyes tulajdonú, közös
cégeinek megszervezése.

A közösségi munka területén az USA talán legradikálisabb elméletgyártói Pliven és Cloward
voltak. Munkáikban a szociális jólét és a gazdasági rendszer többlet munkaerő iránti
igényének kapcsolatát elemezték, megújítva a tradicionális közösségi munka elméleti és
gyakorlati kereteit. Álláspontjuk szerint a társadalom alsó rétegeihez tartozók hatalma vad és
bomlasztó erejükben rejlik, s ehhez olyan stratégiára van szükség, amely sem az emberek
szervezetekhez tartozását, sem pedig a folyamatokban való rendszeres részvételét nem kívánja
meg. Pliven és Cloward az elméletben, Alinsky a gyakorlatban tételezte a külső eseményeket
és intézményeket ellenségként, annak érdekében, hogy szolidaritást ébresszen az emberekben.
Ezzel szemben a közösségi munkások zöme - befelé fordulva - a kultúra, a bizalom és a
közösségi identitás megerősítésére, a “korporatív kapitalizmus” megvalósítására törekszik.
Mint látható, a közösségi munka eszmei gyökerénél egyaránt ott találjuk a radikalizmust és a
populizmust, amelyek a “nagy piac”-ot éppúgy elítélik, mint a “nagy állam”-ot. A célkitűzés
tehát az USA-ban a “túl sok állam” helyett a “túl sok részvénytársaság” lett. Míg a
“hagyományos radikálisok” a helyi, önkéntes és tradicionális szervezeteket akarták
felhasználni a közösség érdekében, addig az említett új ideológusok ugyanezen
intézményekben és szokásokban a lázadás lehetőségét is meglátták. A gyakorlat
túlhangsúlyozása az elmélettel szemben mindig is jellemző volt a közösségi munkára, s talán
nem véletlen, hogy a közösségi szociális munkások nagy része kifejezetten a klasszikus
baloldali értékeket vallja magáénak (közösség, szolidaritás, egyenlőség, stb.).
III. A közösségi munka fejlődése Magyarországon
III. 1. A KÖZÖSSÉGI CSELEKVÉSEK ÖSSZEFÜGGÉSEI
A helyi társadalmak tagjainak egymástól lényegesen eltérő egyéni tevékenységeinek

egymásra utaltsága és kölcsönös függése meglehetősen nyilvánvaló. A közösségi munka
nézőpontjából az a kérdés vethető fel, hogy e hatás milyen esetekben ösztönző a polgárok
számára és mikor indukál konfliktusokat közöttük? Az egyazon fizikai térben megjelenő
hasonló tevékenységek és problémák leginkább közös függőségi viszonyokat és közös
érdekeket alakítanak ki. Ugyanakkor a különböző cselekvések néha azonos vagy hasonló,
néha pedig homlokegyenest ellentétes, konfliktusos érdekeket hoznak felszínre. Emiatt az
utóbbi társas csoportok tagjaira a lazább láncolatú kölcsönös identifikáció jellemző és az
esetleges kezdeti közösségi lelkesedés, körükben gyakran és gyorsan csaphat át kisebb-
nagyobb viszálykodásba. Néhány évvel ezelőtt e tény alátámasztására leginkább egy
gettólázadást (pl. Los Angeles, 1992) említhettünk volna. Ma már sajnos hazai példákat is
tudunk említeni, elég csak a szabolcsi etnikai zavargásokra vagy a győri bőrfejűek által keltett
helyi konfliktusokra utalnunk. A dolgozó és a menedzser, a vásárló és a
tulajdonos/vállalkozó, a politikus és a választó viszonya legtöbbször konfliktusos. Annak
ellenére, hogy e viszonyokból sokkal jellemzőbben fakad konfliktus vagy a közösségi
cselekvés hiánya, akadnak példák az összehangolt közösségi cselekvés kiformálódására is.28
A közösségi problémák kezelése és megoldása bizonyos szervezettséget kíván. Van, amikor a

polgárok egyszerűen nem hajlandók közös cselekvésre, mint azt a vízszennyezés
problémájával kapcsolatosan az I. fejezet elején láthattuk; van, amikor a problémák még
közösen sem oldhatók meg, mint például egy természeti katasztrófa esetén; de ha közösségi
cselekvés mégis kialakul, akkor kétféle hozadéka minden bizonnyal lesz: egyrészt
28
Lásd: Y.Korazim - N.Sheffer: Ossim Shalom - közösségi szociális munka. Esély füzetek 4. Szerk.: Lévai Katalin / Helyi Társadalom
Kutató Csoport

szervezettség, másrészt érzelmek (rokonszenvező vagy ellenséges; legtöbbször pedig
mindkettő) kialakulása.
Talán említeni sem kell, hogy bármely közös akció szükséges feltétele a közös probléma
megléte. Az olyan közösségekben, ahol nem fogalmazódik meg közös probléma, kevés esély
adódik a szomszédság megmozgatására. Ilyenek például az “alvóvárosok”, mert lakóik
többnyire csak erre az egyetlen funkciójára használják, de ilyenekké válhatnak a zömében
településen kívülről érkező hivatalnokok által irányított települések is.
Egy sikeres közösségi akció szinte szükségszerű velejárója a soron következő cél kitűzése. Az
“egy-célú” szervezetek könnyen megszűnhetnek az eredetileg kitűzött cél elérésekor vagy a
cél elérhetetlenségének belátásakor. Ezért a jó közösségi szociális munkás igyekszik mindig
egyszerre több vasat tartani a tűzben, azaz a kitűzött fő cél mellett mindig melegen tart egy-
két másodlagos fontosságú célt is. A siker legtöbbször elegendő lendületet ad a közösségnek
az eredményes együttműködés folytatásához, s ekkor a korábbi al-célok fő céllá léptethetők
elő, hiszen “már korábban is szó volt róluk”. Ekkor látja a közösség igazi hasznát
szervezettségének, hiszen “nem kell mindent elölről kezdeni”.
A közös cselekvés lehetővé teszi az egyén számára, hogy a mások problémáival sajátjaként
azonosuljon. Eközben ő is “befektet”, melynek “kamata” például egy későbbi egyéni
problémájára adott közösségi megmozdulás lehet. A “háborúk poklát megjárt” katonák életük
végéig büszkén mesélik összetartozásuk hőstörténeteit, és a közösen megélt szolidaritásra
hivatkozva segítik egymást számos későbbi, hétköznapi élethelyzetben. (Paradox helyzet, de a
katonai szolgálatot megtagadók vagy az alternatív katonai szolgálatot vállalók közös akcióiról
szóló “hőstörténetek” is kísértetiesen emlékeztetnek a háborús veteránok memoárjaira.) A
hosszú és szoros kapcsolatok - még ha önkéntesek is - nemcsak erős szolidaritást, de ádáz
gyűlöletet is kiválthatnak. Elegendő, ha az utca egyik oldalán elrendelendő parkolási tilalmi
rendelet meghozatalának folyamatát magunk elé képzeljük. Próbáljuk csak megjósolni az utca
két oldalán lakók további, (cseppet sem szívélyes) kapcsolatrendszerét! A “tiltott oldal”
kereskedői tiltakozni fognak a döntés ellen, hiszen nem fognak tudni árut szállítani a
boltjukba. Eredménytelen fellépésük könnyen kelthet gyűlöletet bennük a helyi döntéshozók
(és az azokat megválasztók vagy “felbujtóik”) ellen. A felhalmozódó ellenségeskedő
érzelmek két esetben jelenthetnek veszélyt a közösség számára: egyrészt, ha a helyi közösség
szétesését idézik elő, másrészt, ha emiatt nem lehet többé cselekvésre bírni a polgárokat.
Ilyenkor kezd el mindenki a helyi és a központi kormányzatra mutogatni ahelyett, hogy
szelektív hulladékgyűjtési akciót kezdeményezne, szomszédság-figyelő szolgálatban venne
részt, vagy az iskolaszék segítségével igyekezne befolyást gyakorolni a helyi oktatás
színvonalára.
III. 2. A NÉPMŰVELÉSTŐL A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉSIG
A helyi fejlesztés hazai gyakorlata a népművelői - közművelődési (másutt államigazgatási-,

szociális- vagy területfejlesztési) tevékenységből fejlődött ki. A népművelők egy progresszív
csoportja indította útjára az ún. "Nyitott ház" kísérletet, 1976-ban, melynek során a formális és
informális szolgáltatási és információs kereslet-kínálat egymáshoz illesztésével, és helyi
közösségi terek kialakításával próbálkoztak. Az első hazai - mai fogalmaink szerint inkább
közösségfejlesztésnek nevezhető - kísérlet egy bakonyi térségben zajlott le 1983-tól, Varga A.
Tamás vezetésével. 1984-re érlelődött meg az a gondolat, hogy nem a művelődési (közösségi)
házon belül, hanem a település szintjén kell közösségek létrejöttét kezdeményezni, mégpedig a
helyi szükségletekhez igazodva. Az első közösséggel elhatározták, hogy egy évkönyvet, afféle

mindenes kalendáriumot adnak ki a helyi polgárok írásaiból, amelyben visszaemlékezések,
versek, család- és falutörténet, receptek, születések, házasságok, halálozások, menetrend,
vetésforgó, stb. szerepelt.
A nyugat-európai zöldek indították útjára azt a kiadványtípust, amely az állampolgárok
informális (többnyire kulturális-szabadidős) keresletét és kínálatát volt hivatva egymásba
kapcsolni. Három kérdést tettek fel és az azokra adott válaszokat gyűjtötték egy kötetbe:
Mit tanulna szívesen? (= Informális kereslet)
Mit tanítana szívesen? (= Informális kínálat)
Miről beszélgetne szívesen? (= Informális csere)
Meglepődve tapasztalták, hogy egyrészt a “tanítás” fogalma az emberek számára nem
kizárólagosan az iskolarendszerben megszerezhető tudást, hanem a hétköznapi tudásuk adás -
vételét - cseréjét is jelenti, másrészt meglepődve látták, hogy a kiadványban szereplés
mekkora önbizalmat, önbecsülést és presztízst adhat az embereknek. Megváltoztathatja addigi
önértékelésüket, más megvilágításban láttatva önmagukat, környezetüket, közösségbeli
helyzetüket.
A Bakonyi kalendáriumban 153 helyi polgár ajánlotta szolgálatait szomszédainak, 65 különféle
témában. Az ország sok-sok településén elkészített címlisták később “tankatalógus” vagy a
“tanít - tanul - beszélget” néven váltak közismertté. A közösségfejlesztők aktivizáló módszerei-
ket “jövő-műhely”-nek, a “vidék- vagy a szomszédságok parlamentjé”-nek, illetve “párbeszéd
körök”-nek nevezték el. Tevékenységük zöme a kistelepülésekre, később a kistérségi helyi
fejlesztésekre irányult. Az általuk alkalmazott “közösségi felmérés” módszerét mutatjuk be a IV.
2. fejezetben.
A városi környezetben megvalósuló hazai, közösségi akció-kezdeményezések gyökere

viszont az általános szociális munkában gyökeredzik. A továbbiakban a hazai közösségek
helyzetéből kiinduló néhány olyan projektet elemzünk, ahol a közösségi folyamatban addig
próbáltunk eljutni, ameddig csak lehetett - az adott történelmi helyzetben és helyi társadalmi
közegben. E néhány példa számos tanulsággal szolgálhat - bár sikertörténeteknek aligha
nevezhetőek.
III. 3. “ALATTVALÓBÓL ÁLLAMPOLGÁRT?”
Az alábbiakban hét helyi kezdeményezés tanulságait foglaljuk össze. E projektek leírásával

három célt kívánunk elérni:
• Bizonyítani azt, hogy az állampolgárok személyes erőforrásainak jobb hasznosítása,
lehetőségeik felismerése és felismertetése, helyzetük saját-erős javítása mind-mind a
problémamegoldó folyamat részét képezheti. Ennek érdekében egy-egy apró részletét
villantjuk fel annak a folyamatnak, amelyben szociális munkások29 egy budapesti kerület
lakosai körében problémamegoldó lakóhelyi (szomszédsági) partneri viszony kiépítésére
törekedtek.
• Bemutatni, hogy a közösségi szociális munkások erőfeszítése, eredményeik és kudarcaik
mind-mind egy közös tanulási folyamatba illeszkedik, melynek során azzal is
szembesülhettek, hogy sokszor nem szakemberekként, hanem laikusokként, kellett
megküzdeniük a felmerülő problémákkal. (Kivételesnek mondható, hogy tevékenységük
arra az időszakra esett - 1985-90-es évek -, amikor maguk is szereplői lehettek annak a
történelmi folyamatnak, melyben politikailag alárendelt helyzetű lakosok
“önfelszabadítása” során alattvalókból állampolgárokká értek.)
29
Király Edit - Győri Péter, Mezei György, Morvay Bea, Péterfi Ferenc, dr. Vági Éva - és még vagy 15 önkéntes

• Világossá tenni azokat a különbségeket, amely a közösségi szociális munka nemzetközi

szakirodalmában bemutatott és az itthon is megvalósítható tevékenységek között
tapasztalható.
A hét projekt során számtalan dilemmával néztünk szembe: Jószívűek legyünk-e vagy
szakszerűek? (Önkéntes adatgyűjtők vagy profi feljelentők? /1985/) Értékelhető-e
előrelépésként a műszaki eredmény, ha közösségi kudarccal párosul, vagy fordítva,
eredmény-e a szomszédság közösségibbé válása, ha a kitűzött célt mégsem sikerült elérni?
(Eredményes fűtéskorszerűsítés, vagy elmulasztott közösségi lehetőség? /1986/); (A
szomszédok közös erőfeszítése ellenére is elmaradt liftbeépítés /1988/) Mit tegyünk akkor, ha
központosított döntésekkel, monopolizált erőforrásokkal találjuk szembe magunkat? (A
közösségi döntéshozatal foghíjai, avagy monopolizált erőforrások? /1987/) Hogyan
viszonyuljunk az egyéni problémamegoldás közösségi hasznához? (Párhuzamos egyéni és
közösségi eredmény /1988/) Mikor és hogyan képviseli az egyén a közösséget? (Egy csoport
a csoportokért /1989/) Szakmapolitikát művelünk, vagy a politikát, mint szakmát? (Új
állampolgári kezdeményezés: a lakbérsztrájk /1989/)
III. 3. a. Előzmények
A Terézvárosi Családsegítő Szolgálat 1985 márciusában nyitotta meg kapuit, mint a hazai
szociálpolitika hosszú politikai kényszerszünete utáni első, alapvetően új szemléletű, kísérleti
intézménye. A Magyar Tudományos Akadémia 1980-85 között lezajlott “Társadalmi
Beilleszkedési Zavarok” kutatási főirányának zárótanulmányában jelent meg először a
családsegítő szolgálatok országos hálózatának javaslata. Kormányzati döntés
eredményeképpen csakhamar 12 új intézmény nyitotta meg kapuit. Az új típusú
szolgáltatásokat a helyi tanácsi ellátórendszerbe illesztették, s finanszírozásukra központi
pénzügyi keretet biztosítottak.
Szolgálatunk munkatársai kezdettől fogva közösségi szociális munkásként is dolgoztak, mit

sem törődve azzal, hogy e tevékenység Magyarországon még egyáltalán nem nyert
polgárjogot. Feladatainkat 1985-ben (!) így határoztuk meg:
1. Egyéni esetkezelés - az egyéni életfeltételek javítása a családban és a társas kapcsolatokban

2. Szociális csoportmunka - részvétel az állampolgárok közös típusú gondjainak együttes
probléma-megoldási folyamatában
3. Közösségi szociális munka - a lakóhelyi közösségek azonos érdekeinek felismerése és
elismertetése, a közös érdekek közös képviselete, kölcsönös együttműködés segítségével.
Ma már tudjuk, hogy e meghatározások finomításra szorulnak, ám tevékenységünk kereteit

kezdetben mégis e fogalmak segítségével tudtuk kijelölni. A tréfás önirónia és a szakmaféltés
határán egyensúlyozva morgolódtunk azon, hogy bizonyára mi magunk sem létezünk, hiszen
hivatalosan nem létező problémák - mint például a szegénység, a munkanélküliség, a
hajléktalanság, a gyermekbántalmazás - oldásával foglalkoztunk.
Munkánk során feltételeztük, hogy az intézményesült szociálpolitikán kívüli informális
segítségnyújtás jelen van az állampolgárok mindennapjaiban, s ezt sem megbolygatni, sem
helyettesíteni nem akartuk, csupán a hagyományos szomszédsági segítségnyújtást erősíteni,
netán újraéleszteni szerettük volna. Civil kezdeményezésekkel terveztük helyettesíteni és
kiegészíteni az állami szolgáltatásokat, bár kerületünk közéletét - 1985-ben vagyunk! - a helyi
kezdeményezések hiánya jellemezte.

Első kérdéseinkkel természetesen a lehetséges közös problémák természetét firtattuk, amelyre
számtalan választ képzeltünk el. Olyanokat, mint a közeli mulató és a csendimádó
nyugdíjasok konfliktusát, vagy az üresen álló épületek és helyiségek közösségi hasznosítását,
netán a buszmegállók áthelyezését és a járatok sűrítését, illetve az egyre romló lakókörnyezeti
feltételek javítását, stb. Azt kerestük, hogy az általunk feltételezett kérdések közül vajon
melyek jelentenek valódi problémát a környékbeliek számára. Hipotéziseinket természetesen
csak a szomszédságban lakókkal folytatott beszélgetések elindítójának szántuk.
Helyzetünk abból a szempontból is különleges volt, hogy a közösségi problémák felmérésére
nem a közösségtől kaptuk a felkérést, hanem a helyi tanácstól. A közösségi munka nagyobb
hagyományaival rendelkező országok gyakorlatában a helyi szervezőt igen gyakran a helyi
közösség (például egy helyi civil szervezet) kéri fel, s ezáltal az “idegen próféta” szakmai
legitimációja is “alulról”, nem pedig “felülről” jön. A közösségi szociális munka legszebb és
egyben legnehezebb része az a szakmai célelérési folyamat, amelynek során milliméterenként
araszolgatva érjük el azt, hogy a helyi lakosok egyéni problémáikat közösségi problémaként
is észleljék és azt is elhiggyék, hogy tehetnek is valamit a közös problémák közös megoldása
érdekében. Amíg nem bíznak egymásban, amíg nem érzik érdekeltnek magukat, amíg nem
érzik, hogy tényleges lehetőségeik vannak az őket hátrányosan érintő dolgok
megváltoztatására, addig a szociális munkás jelenléte bizonytalan. Ettől a ponttól kezdve
pedig felesleges, helyesebben elkezd feleslegessé válni. A bizonytalanság és a feleslegesség
Szküllái és Kharübdiszei között hajózva a közösségi cselekvés pillanata az a pont, amiért
szerintünk “érdemes” e munkát végezni.
Számos szakmai kérdésünk közül elsőként az információ-szolgáltatás határainak és

hatásainak bizonytalanságaival szembesültünk. Arra a kérdésre kerestünk választ, hogy vajon
milyen mélységig lehet az általunk ismert új problémamegoldó módszerekről tájékoztatni az
érintetteket, ha az új eljárás nem közvetlenül-, vagy nem szervesen az ő közös
gondolkodásukból fejlődik ki. Vajon minden csoportnak “újra fel kell-e találnia a kereket”,
vagy a közösségi szociális munkás ajánlhat-e más csoportok érdekérvényesítése során bevált
hatékony problémamegoldó módszereket? Vajon Ariadne fonala vagyunk-e a helyi
érdekcsoportok számára, vagy csak az általuk kikínlódott, jónak látszó megoldások
erősítésére szól rövid lejáratú jogosítványunk? Vajon milyen külső mintákat és értékeket lehet
bevinni egy csoport belső életébe? Vajon hogyan lehet szakemberként az életükbe való
közvetlen beavatkozást elkerülni? És egyáltalán ... hol vannak kicövekelve beavatkozásunk
határait jelző karók?
Minden segítő szakma örökzöld kérdései ezek. Alábbi példáink részben arról is szólnak, hogy
politikai krízishelyzetben szinte lehetetlen “beavatkozás-mentesen segíteni”. Aki ilyen
helyzetben a miénkhez hasonló kérdéseket tesz fel, az csak sötétben tapogatódzik és süket
fülekre talál - szakmailag szinte csak saját magára számíthat. Politikai típusú megoldási
lehetőségek felvillantása klienseinknek és e lépések megtétele során segítésük már
önmagában is komoly szakmai dilemma elé állítja a segítőt. Ám politikai vákuumhelyzetben
még nehezebb a döntés, hiszen a segítő mint magánember is részese ugyanannak a politikai
krízisnek, ami kliensét - nála még inkább - magával rántja. S hogy a segítő sorsa a kliens
segítésével történő “politikai öngyógyítás” vagy “szakmai önkorlátozás” lesz-e, az szakmai
felkészültségétől igen nagy mértékben függ.
III. 3. b. A jószívűség és a szakszerűség dilemmája:

önkéntes adatgyűjtők vagy profi feljelentők
A külföldi szakirodalomban jelzett első lépést kihagyva, elmulasztottuk a szomszédság

körülhatárolását, lévén hogy az hivatalosan meghatározott volt számunkra, mint
intézményünk vonzáskörzete. E területet tovább bontva, 15 háztömb-körzetet alakítottunk ki,
és 15 önkéntest kértünk fel arra, hogy egy fél év alatt szisztematikusan látogassák végig a
háztömb-körzetükben élő, átlagosan 200 családot, és végezzenek szükséglet-felmérést
körükben. Mivel a családsegítő szolgálat a helyi tanácshoz tartozó, állami intézmény volt,
ezért a helyi lakosok hosszú ideig a paternalista szemléletű hatósággal azonosították.
Előítéleteik elleni csodaszernek képzeltük az önkéntesek alkalmazását, aki “egy közülük”, s
aki ugyan nem tudja megoldani problémájukat, de állandóan új megoldásokon töri a fejét.
Ugyanakkor többször bebizonyosodott, hogy klienseink - paternalista gyökerű
szocializációjukra visszavezethetően - sokkal inkább tőlünk vártak problémamegoldó
ötleteket.
A statisztikai adatok vonatkozásában a “tömbözés” területe a városszociológiai szakirodalom

által belvárosi “slum”-ként meghatározható körzet volt, az európai nagyvárosokétól eltérő
sajátos társadalomszerkezettel. (A “slum”-osodás mutatószámai olyan százalékarányt jelző
arányszámok voltak, mint például a “szobaszám/lakások száma”, a “fürdőszobák
száma/lakások száma”, “lakók száma/szobák száma”, stb.) A külföldi nagyvárosok lakossága
ugyanis meglehetősen szegregált. Pontosan lehet tudni, hogy hol lakik a felső tízezer, merre
van a kínai negyed, hol a határ a fekete és a fehér középosztály között. A szociális
bérlakásokat sem kell sokáig keresgélni, sőt még abban is biztosak lehetünk, hogy a felüljárók
alatt húzódnak meg a lakókocsik vándorai, és így tovább. A nyugat-európai szomszédságok
lakói tehát közel azonos társadalmi réteghelyzetű emberek. A városszociológusok Chicagótól
Budapestig azt tanítják, hogy a településszerkezet és a társadalomszerkezet szorosan
összefügg, azaz a lakás és a lakó kölcsönösen “kiválasztják” egymást. Rossz minőségű
lakásban nagyobb valószínűséggel találunk alacsony társadalmi réteghelyzetű családot, míg a
sokszobás komfort a magas társadalmi státuszhoz kapcsolódik.
Nem így a belső budapesti kerületekben, ahol a századforduló körüli telekspekulációs láz
furcsa építészeti kavalkádot hozott létre. A háziúr az épületek utcai frontjának első emeleti,
nagyméretű lakásában élt, amely az épület legnagyobb lakása volt - s amelyet az állam-
szocialista időszakban elsőként társbérletesítettek. Az épületek többi lakása pedig
horizontálisan és vertikálisan más és más volt. Megfért egyazon épületben a melléklépcső
alatti sufni-lakás és a kéttraktusos komfort. Egyazon belvárosi házban tehát nemcsak egyféle
társadalmi réteghelyzetű emberek élnek, hanem épp ellenkezőleg, mindegyik háznak megvan
a maga sokszínű, “helyi társadalma”. A szomszédságok társadalmi heterogenitása jelentette a
második típusú szervezési nehézséget. Nem kis időbe telt, míg eljutottunk arra a szintre, ahol
a sokféleséget már előre- és nem hátramozdító erőként tudtuk kezelni. Saját tapasztalatunkból
kellett megtanulnunk, hogy a szakirodalomnak nemcsak a szavait, de a tartalmát is “át kell
fordítanunk magyarra”, és ezt az adaptációt mindenkinek magának kell elvégeznie.
Esetünkben ez az alábbi kérdések megválaszolását jelentette:
Milyen lakossági aggregációkat kezdeményezzünk? Hogyan szervezzünk szomszédsági
köröket? Érdekérvényesítő probléma-csoportokban vagy utca-egyesületekben gondolkodjunk-
e? Törekedjünk-e az azonos lakástípusban élő, azonos lakásproblémájú családok
összehozásában, s ebből következően, erősen társadalmi réteg-függő közösségekkel
dolgozzunk? Vagy épp ellenkezőleg, használjuk-e ki a helyi társadalom ténylegesen
heterogenitását és utca-egyesületeket szervezve képezzük-e le a helyi társadalmat, így
mintegy megduplázva a házon belüli “társadalmi” ellentéteket? Ez utóbbi esetben tehát a
lappangó szomszédsági konfliktusok belobbantását kezdeményezzük-e, és meglehetősen
beláthatatlan kimenetelű társadalmi kockázatokat vállalva építsünk-e ki érdekérvényesítő,
problémamegoldó szervezeteket?
Szinte valamennyi közösségi munka projektet végigkísérnek ilyen és ehhez hasonló kérdések.
A hét projekt tanulságai hozzájárulhatnak az olvasó saját válaszainak megfogalmazásához.

Foglaljuk össze tehát az önkéntesekkel való együttműködés tanulságait: több szempontból is
gyakorlatlanok voltunk az általuk végzett munka irányítását, minősítését illetően. Az idő
előrehaladtával egyre kevésbé láttuk át tevékenységüket - ők pedig nyűgnek érezték az
esetmegbeszéléseket. Ma már elképzelhetetlennek tartjuk, hogy bármely együttműködés
elindulhasson egy szemlélet-egyeztető rövidebb-hosszabb műhelymunka nélkül. Ennek
hiányában nincs mód az esetleges szemléleti és értékrendbeli különbségek felszínre
kerülésére. Mint például abban az esetben, amikor egy gyámhatóságon dolgozó önkéntesünk
a rendőrségen akarta ellenőrizni, hogy az általa meglátogatott anya prostituált-e. Főállású
munkahelye normáit követve, a gyermekre és nem a család egészére összpontosított,
miközben fennen hirdette, hogy “minden ügyfél hazudik” ezért valamennyi tőlük érkező
információt hivatalosan is ellenőrizni akart. Ám tájékozódása egy feljelentéssel volt
egyenértékű.
Gondot okozott továbbá az önkéntesek elérése. Különösen megoldatlanul maradt a munkát
tovább nem vállalók ügyeinek folytatása. Az önkéntesek érezhetően kevesebb egyéni és
csoportos odafigyelést kaptak, mint a főállású munkatársak. A vártnál jóval nagyobb volt
körükben az azonnali sikerek elérésének igénye, ezért sok esetben egyedi segítséget
nyújtottak közösségi munka helyett. Az általuk feltárt aktuális, egyéni ügyek nagy részét az
intézmény inkább az eseti szociális munka keretein belül kívánta segíteni.
Munkamegosztásuk, specializációjuk sem volt minden esetben világos közöttük.
Hazai viszonylatban a “tömbözés”-nek három újdonsága mindenképpen volt:

(1) önkéntesek, laikusok munkájára épült,
(2) többé-kevésbé rendszeres probléma-felderítésre vállalkozott,
(3) helyi megoldásokra és szomszédsági közös fellépésre épített.
A program ideje alatt hozzávetőlegesen 700 családot látogattak meg az önkéntesek. Közülük
80-nal néhány hónapig tartó kapcsolat alakult ki, 30 pedig egyéni problémájának kezeléséhez
igényelt kifejezetten hosszú ideig tartó szakmai segítséget. A “tömbözés” sikeresen járult
hozzá egy sor tényleges lakossági probléma felszínre kerüléséhez. Gyakorlatlanságunk volt az
oka, hogy az igényeket felszínre hoztuk, talán megoldhatóságuk illúzióját is keltettük, azaz
kiépítettük a jelzőrendszert a megoldó rendszer nélkül. A saját tapasztalatainkból tanultuk
meg, hogy a szükségletfeltárás, az igényfelmérés a hosszú távú tervezés elengedhetetlen
kelléke, de az eszköz céllá válása a segítő kapcsolat halálát jelenti.
III. 3. c. Eredményes fűtéskorszerűsítés,

vagy elmulasztott közösségi lehetőség?-
A “tömbözés” során szerzett tapasztalatok azt mutatták, hogy a bérlakásban élők legfontosabb
közös problémája lakásaik leromlott állapota, ezért lakhatási kérdésekkel kezdtünk el
foglalkozni. Az egyre romló állapotú épületek alacsony komfort-fokozatú lakásaiból a
magasabb társadalmi réteghelyzetűek igyekeztek elköltözni, hiszen a számukra kiemelt
értékként megjelenő “zöld környezet” alig volt a környéken. E lakás-mobilitási folyamat
során a tőkeszegény és hagyományőrző idősek aránya jelentősen megnőtt a városrészben,
miközben a helyi társadalom új tagjait: az alagsorok, a pince- és padláslakások a
mosókonyhák nyomorúságosan szegény és főleg cigány lakóit senki sem fogadta szívesen.
Szembesültünk azzal is, hogy a bérlők vajh’ mi keveset tudtak a lakásaikkal kapcsolatos
jogaikról és kötelességeikről. Mindennapi tapasztalatuk volt a hasonló egyedi ügyek
homlokegyenest eltérő kezelése - a döntéshelyzetben lévő, de naponta változó aktuális előadó
függvényében, akinek jóindulatától és szakértelmétől vagy épp annak hiányától az ügyfél
maximálisan függött. Emiatt alakult ki bennük az a stratégia, miszerint egymás utáni napokon
többször utánajártak az egyes ügyeknek és azzal az előadóval intéztették el, amelyik számukra

a legkedvezőbb döntést hozta. Mai szemmel nézve végtelen naivitásnak tűnhet abban bízni,
hogy az ilyen egyéni stratégiákban jártas és eredményes polgárok valaha is közösen
kívánjanak fellépni érdekeik érvényesítése céljából. Erre folyamatosan csupán egyetlen
lehetőség kínálkozott: a slumosodó városrész rehabilitációja, revitalizációja.
A feltárt problémák kezelésére vonatkozó kezdeti illúzióinkkal leszámolva, a továbbiakban

egy-egy épület lakóinak közös problémáira összpontosítottunk. S mint annyi más, közösségi
projektté váló “ügy”, az alábbi is egyéni problémaként indult: egy idős hölgy tyúkokat tartott
a fürdőkádjában, s a szomszédja miatt kerültünk vele kapcsolatba. “Csináljanak már valamit
ezzel a bolond, vén tyúkkal” - kedveskedett a szomszéd. Kérésének eleget nem téve, nem
zárattuk bolondok házába a hölgyet, aki “bolond” ugyan nem volt, de szegény, az nagyon.
Már majd’ egy évtizede ismét lavórban fürdött, mert nem volt pénze és ereje kéményt
javíttatni. S ha már fürdeni úgysem tudott, igyekezett célszerűen, bár nem rendeltetésszerűen,
használni a kádat. Kiderült, hogy nemcsak neki, de házban mindenkinek problémát jelent a
fűtés. Vagy azért, mert egyáltalán nincs, vagy azért, mert drágán (árammal) fűtenek. Egyik
önkéntes segítőnk vállalta, hogy nemcsak az idős hölgynél, de az egész épületben
megszervezi a fűtés-korszerűsítést. A földszintes épület ekkor már vagy 15 éve szanálási
listán volt, s ezért maradt ki a kerületi gázbevezetési programból. Az csak a korszak
értékeléséhez szolgálhat adalékul, hogy a ház utcai frontján lakó minisztériumi ember a
tilalmi lista ellenére elintézte magának - de csak magának - a gázbekötést. Így tehát az utcai
fővezeték megbontására nem volt szükség, csupán tovább kellett vinni a hálózatot. Időközben
az is kiderült, hogy a ház mégsincs szanálási listán, bár az hogy mikor és hogyan került le
onnan, arról nem sikerült többet megtudnunk. A nyugdíjas lakók közül ketten tűntek
számunkra a ház közös érdekeit potenciálisan képviselőknek. Egy “apró” probléma azért
adódott köztük, mégpedig az, hogy ki nem állták egymást. Az egyik ugyanis zsidó volt, a
másik meg antiszemita. (Egyikük a ház korábbi, másikuk pedig az akkori közös képviselője
volt.) El kellett tehát döntenünk, hogy kettejük konfliktusának oldásával kezdünk-e el
foglalkozni, vagy egyéni ellentéteik időleges felfüggesztését kérve, közös érdekeiket
hangoztatva teremtünk-e esélyt azok közös érvényesítésére.
Adódott egy olyan megoldás is, hogy - képviseleti hiány-helyzetként értékelve a konfliktust -
saját magunk vállaljuk át az első adminisztratív feladatokat, a lakókért, de helyettük és
nélkülük. Bár tisztában voltunk a lakók bevonásának elmulasztott lehetőségével, mégis ez
tűnt járhatóbb útnak. A szociális munkás nem vállalta az izzó gyűlölettel és előítélettel teli
személyközi konfliktus kezelését, de a gázbekötést egyénileg “kijárta” - igaz viszont, hogy
szakmai eredményét ezek után már csak intézményünk adminisztratív sikereként
könyvelhettük el.
A projekt fontos részeredménye volt annak a helyzetnek a felismerése, hogy a polgárok

képviseleti fórumainak kiüresedése mennyire ellehetetleníti bármely közös érdek felismerését
és képviseletét. A lakógyűlések résztvevői gyakorlatilag semmilyen döntési kompetenciával
nem rendelkeztek. Szinte szükségszerű volt, hogy ilyen helyzetben a lakók csak egy
ellenséget ismertek: az Ingatlan Kezelő Vállalatot (IKV-t). Az efféle lakógyűlések a
szocialista demokrácia fénylő csillagai voltak, a központi akarat és nem a helyi érdek
megnyilvánulási fórumai. De mitől is élvezték volna a “lakóbizalmik” vagy a házfelügyelők a
lakók bizalmát, ha a korábbi évtizedekben rendőrségi informátorokként is kellett működniük?
Kölcsönös bizalom nélkül pedig nincs közös cselekvés.
III. 3. d. A központosított döntések dilemmája:

a közösségi döntéshozatal foghíjai és a monopolizált erőforrások

Jó néhány évvel ezelőtt egy botrányos tömb-rehabilitációs program zajlott le Budapest
belvárosában, mely csupán egyetlen háztömböt érintett. A befejezetlen építkezés befejezett
eredményeként a helyi szomszédság kicserélődött. A rehabilitációval érintett háztömb
lakóinak felajánlott új otthonok és a korábbi lakóhelyük közötti távolságot a lakók társadalmi
réteghelyzete befolyásolta: az alacsony társadalmi réteghelyzetű lakók ugyanis a város
határainál, míg a felső-középosztálybeliek a kerületben kaptak cserelakást. A jogi
szempontból korrekt lakáscserék tömeges pénzügyi- és emberi hátrányokozással jártak.
A program máig befejezetlenül maradt, ugyanis az érintett, szomszédos kerületek vezetői nem
tudtak megegyezni stratégiai fejlesztéseiket illetően. Céljaikat tekintve még egyeztek a
kerület-fejlesztési elképzelések, de a megvalósítás helyszínét, “a beruházók paradicsomának”
illúzióját minden politikus csak a saját kerületében tudta elképzelni. A kerület- és
területfejlesztői szándékú helyi politikusok “természetes lakosságcseréről” nyilatkozgattak,
valójában pedig szinte egy emberként akartak megszabadulni elszegényedett polgáraiktól és a
“gyütt-ment” beköltözőktől - mintha ők nem is tartoztak volna azok közé a választópolgárok
közé, akiknek érdekeit ugyancsak képviselniük kellett volna.
A revitalizáció lebonyolítására létrehozott multinacionális szervezet és a lakosságtól

elidegenült tanács/önkormányzat érdek-összefonódása miatt a helyi problémát nem az
erőforrások hiányaként tudtuk megfogalmazni, hanem a létező erőforrások elosztási
problémájaként. Az anyagi források egyetlen háztömbre összpontosításához ugyanis nem
kérték ki a nyilvánvalóan ellenérdekelt polgárok véleményét. Megtehették, hiszen
választópolgáraik még azt sem tudták, hogy a helyi döntéshozók ülései nyilvánosak.
Az események csipetnyi tanulsága a közösségben gondolkozó szakemberek számára az lehet,
hogy az igazi problémák nem mindig ott és úgy közösek, ahol és ahogy azokat először
megpillantjuk. Vagyis a “Ne fogadj el diagnózist idegenektől!” szabálya a közösségi munkára
is igaz. Pontos, ellenőrzött diagnózis nélkül még az sem dönthető el, hogy erőforrás-hiánnyal
vagy nem megfelelő erőforrás-elosztással állunk szemben.
Oly sok év és az akkori indulatok elpárolgása után, ma már a város-rehabilitációk, terület-

revitalizációk szükségszerű velejárójának tekinthetjük a “lakosságcserét”, ha a “lecserélt
lakosság” valóban kárpótlásban részesül “elmaradt anyagi haszna” és “társas kapcsolatainak
elvesztése” miatt. Tárgyilagosan be kell azonban látnunk, hogy e törekvések még a
kilencvenes évek végén is illúziónak tűnnek - itthon. (A problémák azonban kezelhetők, mint
azt a ‘Massachussets Fair Share’ program célkitűzései és eredményei mutatják a . II. 4.
fejezetben.)
III. 3. e. Műszaki kudarc mellett közösségi eredmény:

a szomszédok közös erőfeszítése ellenére is elmaradt liftbeépítés
Ez a projekt is egy a sok közül, amelyik annak ellenére, hogy a közösségépítés szempontjából
kiválóan végigvitt tevékenység volt, mégis kitűzött céljának elérése nélkül fejeződött be.
Egy idős hölgy el akarta cserélni harmadik emeleti lakását, a házban épp akkor megüresedett,
azonos alaprajzú földszintire. A hatóság azért nem járult hozzá, mert a földszinti lakás a
(téves) nyilvántartás szerint 1 m2-rel nagyobb volt. A hölgy hosszú élete során kiválóan
szocializálódott a hatóságok lélektelen ügyintézéséhez. Nem is ez háborította fel, hanem az,
hogy a liftgépház a II. világháborús belövések óta üresen tátongott és az épp akkor
befejeződött épület-felújítás sokmilliós költségvetéséből az utolsó pillanatban húzták ki a lift
visszaépítését.
Az egyéni problémaként induló ügy kezdetén egyéni esetkezeléssel próbálkoztunk, s az
alaprajzi tévedést próbáltuk műszakilag korrigáltatni. Hamarosan kiderült azonban, hogy a
hölgy gépészmérnök rokona igazi szakmai kihívásnak tekintené, ha ajándékképpen egy
speciális liftet tervezhetne. Miután a háború után egy suszter költözött be a liftgépház
földszintjére (akit a lakók rajongásig szerettek), a tervezőnek egy sosemvolt archimedesi
csigasort kellett kitalálnia az új lifthez azért, hogy a suszter is maradhasson és a lakók is
liftezhessenek. A szakmai és emberi szempontokat egyaránt figyelembe vevő terv összehozta
a lakókat és a továbbiakban számos lakógyűlésen vitatták meg és találták ki az újabbnál újabb
megoldásokat. Szükségük is volt rá, hiszen a hatóságok hasonlóképpen találékonynak
bizonyultak: először a csigasor bonyolultságát kifogásolták. Mire a lakók - a lakótelepi
sorházak analógiájára - a szomszéd ház liftjének használatát “találták fel” úgy, hogy a két ház
közötti tűzfalat áttörve szerették volna biztosítani az átjárást. Ekkor a tűzoltóság vétózott. A
lakók a két ház közötti folyosók szintbeli különbségeit lépcsővel tervezték áthidalni, de az
építési előírások ez esetben is erősebbnek bizonyultak náluk. Nem sokkal ez után a lakók
tudomást szereztek egy másutt zajló akcióról, ahol minden - felújításra szánt - lakossági
forintot kétannyival toldott meg a helyi költségvetés. A közösségi szociális munkás
javaslatára lakógyűléseken próbálták eldönteni, hogy miként adják össze a lift árának
harmadát. A lifthasználat arányában? Emeletenként? Szociális helyzetük függvényében? Bár
az összeg a ház zömmel nyugdíjas lakóitól bizonyára sosem jött volna össze, a hivatal sem
rokonszenvezett az (1+2) akcióval. Foghegyről odavetették, hogy: “az emberek és a kerületek
nem egyformák”. Igazuk lett. Ekkor érkezett hír egy fél áron megvásárolható, kísérleti liftről,
ám a helyi politikusok a “kerületi felvonó ütemterv”-re hivatkozva még a fél árat is sokallták,
nyilvánvalóan azért, mert akkor az általuk meghatározott sorrendet kellett volna
megváltoztatniuk. A lakók belefáradtak a hiábavaló csatározásba és a (tágabb, azaz kerületi)
helyi közösségi szolidaritás hiányával indokolva, pontot tettek az akció végére. Így tehát nem
alakult meg “a lift ügyben érdekeltek és ellenérdekeltek kerületi érdekegyeztetési fóruma”. A
liftgépház ma is üresen tátong, és az akciót elindító idős hölgy ma is minden nap 104
lépcsőnyit kapaszkodik fel, harmadik emeleti lakásáig.

III. 3. f. Párhuzamos egyéni és közösségi eredmény,

avagy az egyéni probléma-megoldás közösségi haszna
Egy élelmes lakó felfigyelt arra, hogy rendszeresen dupla fűtési díjat számláznak neki. Az
érvényes jogszabályokkal magát felvértezve, fizetési meghagyást bocsátott ki a Távfűtő
Művek ellen. A perré alakult eljárásban a bíróság a túlfizetés visszatérítésére kötelezte a
Távfűtő Műveket. A következő fűtési szezon sem múlt el túlszámlázás, fizetési meghagyás, és
pénzvisszatérítés nélkül. És ez így ment három esztendeig. A lakónak eszébe sem jutott, hogy
ami neki problémát okoz, az a ház többi lakójának is gondot jelenthet, s ha ő megnyerte a
pereit, tán a többiekkel is megtörténhet ugyanez. A negyedik évben - a szomszédok
kezdeményezésére - az említett lakó már a ház nevében perelt és nyert. Hasonlóképp’ a
rákövetkező évben. A mesebeli hetedik esztendőt nem megvárva, egy dörgedelmes olvasói
levelet írt az ország legnagyobb napilapjába, elpanaszolva áldatlan helyzetét. Ennek hatására a
kerület első embere elrendelte az inkriminált épülethez hasonló fűtési rendszerű házak
összeszámlálását a kerületben. 75 ilyen épületet találtak. Ezután a tanácselnök hivatalos
levelet intézett a Távfűtő Műveknek, amely bölcsen belátva a biztos pervesztés anyagi terheit,
postafordultával két millió forintot küldött vissza - szétosztás végett. Az eset rávilágított az
egyéni problémamegoldásból sarjadó közösségi érdekképviselet lehetőségére, ám az akkori
politikai környezet csak a monolit hatalom lépését tette lehetővé. “Ha a lakók léptek volna, ez
a mese is tovább tartott volna ...”
III. 3. g. Az egyéni és a közösségi képviselet dilemmája:

egy csoport a csoportokért
Az előbbi fűtésdíj-visszatérítési ügyben szereplő lakó a helyi lakásbérlők egyesületének

megalakítását kezdeményezte, miközben megfogalmazta, hogy az IKV - miután az
épületeknek nem felelős tulajdonosa - a házakat bizony elég gyatrán tartja karban, s ezért ő az
IKV helyett, valódi “tulajdonosi” felelősséggel bíró lakóközösséget akart létrehozni a lakások
karbantartása érdekében. Hitte ugyanis, hogy még a bérlők is jobb gazdái az állami tulajdonú
lakásoknak mint az IKV.
Az abban az időben szokatlan ötlet az első lépést jelentette a későbbi országos méretű
lakásprivatizálás felé vezető úton, s jelezte, hogy számtalan terület alkalmas az önigazgatásra.
A korábbi “magányos harcos” immáron egyesületi keretben jóval hatékonyabban tudta a
közös érdekeket képviselni, s egyre több és több szimpatizánst tudott maga és az “Ügy” mellé
állítani. Természetesnek vette azt is, hogy a korábban vele segítő kapcsolatban álló közösségi
szociális munkásnak is az egyesület választott vezetőségében van a helye. Munkatársunk a
szolgáltató és a képviselő funkciók összeférhetetlenségére hivatkozva azonban elhárította
magától a megtisztelő felkérést. A szociális esetmunka gyakorlatában bebizonyosodott már,
hogy az eseti munkát végző szociális munkásnak nem célszerű részt vennie a kliensét érintő
(pl. önkormányzati bizottsági szintű) politikai döntéshozatalban. A közösségi munka területén
hasonlóan alapkövetelmény, hogy a közösségi szociális munkás ne rendelkezzék a helyi
klienscsoportokat érintő politikai döntési jogosítvánnyal. A hazai gyakorlatban sűrűn
előfordul az is, hogy egy döntés előkészítése valójában a konkrét döntés politikai
befolyásolásává, vagy akár tényleges döntéshozatallá alakul át, ezért sokat vitatkoztunk azon,
hogy a közösségi munkás vállalhat-e önkormányzati bizottsági szakértői szerepet. A dilemma
csak első látásra volt egyszerűen megoldható, az önkormányzati bizottsági szakértői
szerepnek ugyanis felbecsülhetetlen hozadéka van a közösségi munkás számára az
információhoz jutás szempontjából. A vitából azt a konklúziót vontuk le, hogy a közösségi
szociális munkás számára legmegfelelőbb szakmai szerep kiválasztása csak a helyi politikai

döntéshozatali mechanizmus alapos elemzése után lehetséges. Csak akkor támogatható az
egyik helyi csoport érdeke a másikkal szemben, ha előzőleg már biztosítottuk az egyenlő
esélyek érvényesülését, és a folyamatban résztvevők (legfőképpen a saját magunk) számára
azt is világossá tettük, hogy ki a “megbízónk” és mi a “feladatunk”.
III. 3. h. Új állampolgári kezdeményezés: a lakbérsztrájk

(Politika, mint szakma - szakmapolitika)
Egy másik közösségi projekt elindításához is elvezetett a lakásbérlők elégedetlensége.

Néhány kerületi lakos ugyanis a fejébe vette, hogy addig nem fizet lakbért, amíg a felelős
karbantartó vállalat legalább minimális szinten rendbe nem hozza lakásaikat. Mikor hozzánk
fordultak - a szociális munka probléma-megoldó modelljének megfelelően - úgy gondoltuk,
hogy az a feladatunk, hogy segítsük klienseinket, lehetőségeik végiggondolásában.
Információt kell adnunk a választható megoldások lehetséges előnyeiről és belátható
hátrányairól. Bizonytalanok voltunk azonban abban, hogy ezt megelőzően dolgunk-e a
kliensek előtt ismeretlen megoldások megnevezése, avagy meg kell-e maradnunk klienseink
saját és közös élettapasztalatának körében? Vitáink során alakult ki az az álláspontunk, hogy a
problémamegoldó módszerek felmutatása önmagában nem lehet kontraindikált. Elvileg. A
gyakorlatban viszont azzal kellett szembenéznünk, hogy krízis-helyzetben lévő vagy a
problémamegoldást “kívülről”, “felülről” váró klienseink “a” megoldásnak tekintik az
általunk javasolt utat. Vagy azért, mert még nem érzik saját erejüket, azaz el sem hiszik, hogy
befolyásolhatják saját és közös sorsuk alakulását, vagy csupán megszokták, hogy ne
maguktól, hanem másoktól várják a segítséget. A közösségfejlődés első szakaszában az
emberek általában nem tudják (nem fogalmazzák meg), hogy mit akarnak. Ebből azonban
nem azt a következtetést kell levonnunk, hogy felkészületlenek, vagy képtelenek a
demokratikus döntéshozatali mechanizmusok véghezvitelére. “Ha az emberek úgy érzik, hogy
nincs hatalmuk a dolgokon változtatni, akkor nem fognak azon gondolkodni, hogy mit kellene
csinálniuk és hogyan. ... Csak amikor az embereknek valóságos lehetőségeik vannak arra,
hogy cselekedjenek, megváltoztassák a körülményeiket, akkor kezdik átgondolni a
problémáikat, akkor kezd megmutatkozni az a képességük, hogy érdemi kérdéseket tegyenek
fel, hogy szakemberekkel vitatkozzanak, és keressék a helyes válaszokat.”30 A szándékaik
szerinti tényleges változtatás lehetősége, a befolyásolási hatalom birtokolhatóságának tudata
az, amely ráébreszti az embereket arra, hogy ismereteket kell szerezniük, kérdéseket kell
feltenniük és válaszokat kell keresniük, netán szervezeteket kell alakítaniuk érdekeik
érvényesítésére.
A fenti közösségi projekt tanulsága az volt számunkra, hogy azt a helyzetet is meg kell
tanulnunk megoldani, amikor egy közös probléma felvetésére összejött emberek sorra
ventilálják panaszaikat, majd képtelenek akárcsak a megoldás felvetéséig is eljutni. Az
ilyenkor támadt csend nem azonos a terápiás csoportok jótékony, előrevivő csendjével, s a
saját tapasztalatunkból tanultuk meg, hogy az ilyen helyzetek elkerülésére a fejünkben kell
legyen legalább “egy olyan ötlet, amelyet más, de hasonló élethelyzetben lévő emberek már
eredményesen használtak”. Sőt jobb, ha addig össze se hívjuk az embereket, míg legalább
magunkban meg nem születik az első javaslat, melyet az első ilyen csendben felvethetünk,
majd alkalmasint el is vethetünk. Az is tanulság volt számunkra, hogy a hazai közösségi
projektekben azon is dolgoznunk kell, hogy az általunk javasolt megoldást csupán az egyik
lehetséges változatnak, ne pedig az egyedül megvalósítható, azaz “kötelezően követendő”
módszernek tekintsék. A szakmai hatékonyság és eredményesség oltárán nem szabad
feláldoznunk a szociális munka egyik alapvető céljának elérését: klienseink személyes
30
Saul D. Alinsky: Radikálisok kiskátéja. In: A szociális munka elmélete és gyakorlata 3. kötet 368. old. Szerk: Gosztonyi Géza,
Semmelweis Kiadó, Budapest, 1994.

probléma-megoldó eszköztárának fejlesztését. Az általunk javasolt probléma-megoldó eszköz
végcéllá válását iníciáló jellegű információkkal kerülhetjük el. Mint a példabeli esetben is
tettük, amikor a lakbérfizetést megtagadó bérlőket arról tájékoztattuk, hogy amit ők terveznek
azt “lakbérsztrájk”-nak hívják. Az ilyen lakossági akciókban a lakbért letéti számlán szokták
elhelyezni, ezzel is bizonyítva, hogy lehetséges az ellenérdekű felek közötti együttműködés
(időleges felfüggesztése utáni) folytatása, hiszen a lakók nem “megtagadták” a fizetést, hanem
csak “felfüggesztették”.
Az egypárt rendszer körülményei között nem valósult meg a lakbérsztrájk. Mi sem segítettük
kialakulását, mert úgy döntöttünk, hogy nem javasolhatunk olyan megoldást, amelynek
következményeivel magunk sem vagyunk tisztában, és kockázatosabbnak ítéltük meg a beálló
helyzetet annál, hogysem kezelni tudjuk azt. Végtére is nem játszhatunk, nem
kísérletezgethetünk klienseinkkel! S ha a segítő nem érzi elég felkészültnek magát az
elindított folyamatok kézben tartására, akkor gondoljon a “ne árts” elvére, és inkább ne
szabadítsa ki az elégedetlenség szellemét a palackból!
IV. Politika és közösségi munka:

konfliktus-enyhítés avagy konfliktus-kirobbantás?
A politika arénájához egyre közelebb kerülő közösségi szociális munkás számára az egyik
legnagyobb kihívást jelenti annak eldöntése, hogy miként kezelje kliensei elégedetlenségét.
Megnyugtassa, lecsendesítse-e őket vagy épp ellenkezőleg, a felszínre hozza-e az emberekben
megbúvó indulatokat, haragot, dühöt? Vajon feladata-e siettetni a lappangó konfliktusok
kirobbanását? Vajon elégedetlenséget kell-e ébresztenie annak érdekében, hogy a kezdeti
apátiát közösségi cselekvés váltsa fel?
A “radikális szociális munka prófétái” így érvelnek:

A “probléma” maga az ellentmondás. “Ellentmondás-mentes” probléma nem létezik. Ám csak
a felszínre kerülő ellentmondásokat lehet megoldani. S miközben a közösségi folyamatok
többnyire igen lassúak, a közösségi szociális munkás feladata azok gyorsítása. Nem kerülnie,
hanem keresnie kell az ellentmondásokat. Akár élezheti is a konfliktusokat, feltéve, hogy
kezelni is tudja azokat, miközben a tárgyalóasztalhoz tudja vezetni az ellenérdekű feleket. A
közösségekkel dolgozó szociális munkás tehát csak akkor válasszon konfliktusélező
módszereket, ha mind a közösség, mind pedig a saját maga célját és az annak eléréséhez
vezető utakat többé-kevésbé világosan látja. Ennek az útnak a jelzőkaróit Alinsky cövekelte
ki:
A közösség-szervezés lépései
(1) Első lépésként elemezzük a valóság tényeit és az emberek aktuális élet“helyzet”-eit.

(2) Ezt követően készítsünk közös minősítéseket, vagyis az általános állapotokat jellemző
kategóriákat szeleteljük fel gyakorlati “problémák”-ra.
(3) A harmadik lépés a problémák megoldási folyamatának “ügyek”-ké (cselekvési célokká)
kristályosítása. Az embereknek mindig is voltak és lesznek is “problémáik”, de azok csak
ritkán állnak össze “ügyek”-ké, még ritkábban “közügyek”-ké. Az “ügy” már a
“cselekvési terep” és a “forgatókönyv” együttese: a mit, miért és hogyan teszünk kérdése.

(4) Minél konkrétabb ügyeket sikerül megfogalmaznunk, annál világosabb célú érdek-
érvényesítő “szervezetek”-et tudunk kiépíteni. A szervezetek tagjait a konkrét közös
érdekek fűzik egymáshoz, nem pedig világmegváltó ideológiá-ik.
(5) A szervezetek építésének folyamatában a polgárok számára legfontosabb tanulnivaló a
“demokratikus részvétel”, melynek elsajátítása hihetetlen magabiztosságot kölcsönöz
nekik a források (eszközök) feletti rendelkezési jog megszerzésében, azaz a “hatalom”
megragadásában. Ha viszont megfosztjuk az embereket attól (vagy csak nem tesszük
lehetővé), hogy problémáikat saját maguk és saját szervezeteik oldják meg, akkor
lényegében azt az emberi méltóságot tagadjuk meg tőlük, ami nem más, mint a
demokrácia gyakorlásának alapfeltétele. Ha ezt a lehetőséget aktívan nem segítjük, akkor
valójában (passzívan) elvesszük tőlük a szándékaik szerinti tényleges változtatás
lehetőségét, a “befolyásolási hatalom” birtokolhatóságának esélyét. Ezt a
döntéshozatalbeli hatalmat erős helyi szervezeteken keresztül célszerű érvényesíteni.
Ahhoz azonban, hogy az emberek közösen cselekedhessenek, meg kell szervezniük
önmagukat. Bármely helyi változás és az arra irányuló közös “cselekvés” e “hatalom”-ból
és “a hatalom érzetéből” sarjad ki. Abból a meggyőződésből, hogy az emberek képesek
valamit véghezvinni. Ennek a közösségi érzésnek a felkeltése a közösségi szociális
munkás egyik legszebb feladata. Eközben kétirányú munkát kell egyidejűleg végeznie:
egyrészt dolgoznia kell a konfliktusok kiélezésén (rombolnia kell), másrészt a hatalmi
szereplővé váló szervezet kiépítését (építenie kell) kell segítenie.
(6) A közös fellépés erejének eszköze nélkül aligha lehetséges sikeres “tárgyalás” és
célelérés. Senki sem hihet abban, hogy a politikai döntéshozatal szereplőinek (esetleges)
szolidaritása elegendő a változások eléréséhez. A közösen kiküzdött eredmény hosszú
távú eredményként is fejlesztheti az emberek probléma-megoldó képességét.
A segítő folyamat legtöbbször nem ér véget a célok elérésével, a “hatalom” megszerzésével.

A hatalom termékei: a szervezetek folytonosan változó “irányelvei”. Amint egy szervezet
elérte célját, azaz kiépítette “hatalmát”, rögvest megváltoztatja korábbi irányelveit (hiszen a
fekete-fehérre festett irányelvek, az igen-nemek világából valók). A közösségi munkás tudja
ezt, de mélyen hallgat róla. Ő úgy fogalmaz, hogy “minden konkrét kérdés megoldása más
problémák felvetődését hozza magával”. Ő tudja, hogy - szemben az eseti szociális munkával
- sosem csupán egyetlen (soron következő) cél elérését kell kitűzni a helyi közösség számára,
mert annak az egyetlen célnak az elérése akár a közös cselekvés végét, a közösségi cselekvés
folyamatának befejeződését is jelentheti. Míg az eseti problémamegoldás folyamatában
egymás után következő lépéseket hajtunk végre, addig a közösségi munka sosem lehet
egyetlen célra kihegyezett. A közösségi munkában mindig párhuzamosan kell futniuk a
cselekvési program többcélú lépéseinek. A kezdő szakembereknek viszont épp a sok szálon
egyszerre futó programcélok párhuzamossága jelenti a legnagyobb nehézséget. Lássunk akkor
két “összetettebb” példát!

IV. 1. LAKOSSÁGI VÁROSTERVEZÉS (1990-93):

BELVÁROSI DZSENTRIFIKÁCIÓ, VAGY POLITIKAI FELELŐTLENSÉG?
Budapest egy belvárosi részére a sokadik, grandiózus városrendezési terv készült el, de a
századforduló óta megszületett, összesen majd’ száz terv egyikének kialakításába sem vonták
be a helyi lakosokat. Hivatalos tájékoztatásokat természetesen mindig kaptak, még a
véleményüket is kifejthették, de valójában sem tervező, sem politikus, sem más szakember
nem vette komolyan a “lakossági tervezés” eszméjét.
A lakossági tervezés gyakorlati megvalósíthatóságát bemutatandó, a lakosság és a helyi
döntéshozók tájékoztatására a helyi családsegítő szolgálat (Esély) egy bécsi közösségi
várostervező irodával együttműködve (Gebietsbetreuung Kalvarienbergviertel) kiállítást
szervezett. A hatalmas terem első felében a magyar építész-tervező gárda mutatta be a hazai
városépítészet szakmai magasiskoláját: lila-arany színekben pompázó terveiket. Ezzel
szemben a bécsiek a “lakossági tervezés” gyakorlati lépéseit mutatták be: egy magnetofonról
a (1) tervezési területen lakók problémafelvetéseit hallhattuk, majd (2) e problémákból
összeállított feladatlistát, mely szerint a megvalósításra elfogadott, a várólistás és az elvetett
javaslatok külön-külön is nyilvánosságot kaptak, a (3) közösségi döntéshozatali mechanizmus
folyamat-ábráját és a (4) gyakorlati megvalósulás enyhén szólva kocsma-hangulatú
tárgyalóasztalát. A (5) településszerkezet és a társadalomszerkezet összefüggéseit, a (6)
környezetvédelmi szempontok érvényesülését. A kiállítást egy (7) gyermekfotó pályázat képei
is színesítették, ahol kikölcsönzött olcsó fényképezőgépekkel a kicsik a saját lakásaik belső
enteriőrjeit kapták lencsevégre. A képekből jól látszott a családok “mássága”, amely így a
helyi közösség egésze számára kézzelfoghatóvá vált, azaz beszélni lehetett róla, sőt mi több, a
tervezésnél figyelembe is lehetett venni azt. Végül pedig - a tervezők mellett - (8)
mindazokról a lakókról készült fényképeket is kiállították a bécsi kollégák, akik önkéntes
munkájukkal hozzájárultak a “közösségi városrendezési terv” sikeres megvalósításához.
A magyar kerület-rendezési terv csak 400 család kiköltöztetésével tudta elképzelni a terület
revitalizációját és a - főként nyugati - tőkeberuházások megvalósulását. Ezért komolyan el
kellett gondolkodnunk azon, hogy kik is a nagy ívű város-rehabilitációs tervek potenciális
nyertesei és vesztesei? Mérlegelnünk kellett a közösségi szociális munkás szerepét egy olyan
tárgyalási folyamatban, ahol az asztal egyik felén foglal helyet az építtető (önkormányzati
politikus), a beruházó, az építész-tervező és a kivitelező, ám az asztal másik oldala üres, mert
nincs olyan szervezet, amely a különböző lakossági érdekeket képviselné. A kerületi
önkormányzat öt éves adómentességgel és további öt éves adókedvezménnyel csalogatta a
beruházókat, miközben az egy kilométernyi hosszúságú városrész lakossága nem vehetett
részt az országos lakásprivatizációban, de lakókörnyezetük miatti kompenzálásuk sem igen
került szóba. A rájuk vonatkozó lakásügyi jogszabályok ugyanis még az állam-szocialista
időszak és nem pedig a piacgazdaság körülményeihez igazodva készültek, azaz bérlőkként
egy azonos alapterületű és komfort-fokozatú lakással bárhol a fővárosban meg kellett volna
elégedniük, bár a szomszédos utcákban - éppen a tervezett beruházás hírére - tízszeres napi
árfolyamon zajlott a lakások adás-vétele.
Elhatároztuk, hogy megszervezzük a terület-revitalizációs tárgyalóasztal lakossági oldalát,
mégpedig a legreménytelenebb lakáshelyzetű társadalmi csoportoktól kezdve, alulról felfelé
haladva. A nyugati közösségi munkások számára evidencia az ún. “szomszédsági-
egyesületek” léte, melyek szegregált városokban - magától értetődően - a közel azonos
társadalmi réteghelyzetű csoportokat tömörítik. Budapest belvárosának sajátosságai miatt
azonban alaposan át kellett értékelnünk a külföldi tapasztalatokat. A III. 4. fejezetben leírt
városszerkezeti sajátosságok miatt azonban minden háznak “saját társadalma” volt.

Különböző emberek, különböző sorsok, különböző érdekek. Vajon mi lehet a közös érdeke e
sokszínű helyi társadalomnak? Ilyen közös érdek lehet a mindannyiukat (bár különböző
mértékben) sújtó veszteség, ami abban áll, hogy a korábbi évtizedek lakásbérlői körében
kialakult egy hallgatólagos “fele-fele” arányú tulajdonlás az állam és a bérlő között, melyet a
lakásprivatizáció során, a lakások eladási árának megállapításánál figyelembe is vettek.
Álláspontunk szerint, amikor az önkormányzat mélyen a piaci ár alatt értékesítette a lebontott
bérlakások megüresedett telkeit, akkor e két “fél-tulajdonosnak” egyenlő mértékben (50-50%)
kellett osztoznia az elmaradt hasznon, miközben az egyik félnek (a bérlőnek) nem is volt
módja arra, hogy érvényesítse jogait azáltal, hogy ténylegesen beleszóljon házának adás-
vételébe. A folyamat igazi nyertesei tehát a beruházók voltak.
Azt gondolhatnánk, hogy e világosan átlátható, pőre anyagi érdek elegendő volt ahhoz, hogy a
tárgyalóasztalhoz hívja még a legkülönbözőbb érdekű lakókat is. Tévedtünk. A közösségi
szociális munkásoknak kellett elindítaniuk azokat a közösségfejlesztő folyamatokat,
melyekhez hasonlókat nyugati közösségszervező kollégáinknak nem elindítaniuk kell, hanem
többnyire csak működtetni. Miután a III. 4. fejezetben leírt, helyi társadalomszerkezeti és
településszerkezeti sajátosságokból adódó közösség-szervezési dilemmát feloldani nem
tudtuk, ezért az ügyfélkörünkben megjelent, legkülönfélébb lakásproblémájú klienseinknek
segítettünk megszervezni saját érdekcsoportjukat. Gondolatban már elképzeltük a hangzatos:
“Hátsóudvarok Lakóinak Érdekvédelmi Egyesületét”, a “Harmadik Emeletiek Szövetségét”
vagy az “Albérlők és Ágyrajárók Társaságát”, de a hétköznapok valósága - mint annyiszor -
túltett rajtunk és abszurdnál abszurdabb szervezet-csodákat produkált. Többek közt az
önkényes lakásfoglalókból álló “Tetőt a fejünk fölé” - fantázianevű lakossági csoportot (amit
természetesen meg sem próbáltunk a bíróságon bejegyeztetni, hiszen jogellenes cél elérésére
nem alapítható egyesület), az “Albérlő-egyesület”-et, az “Erzsébetvárosi Szükséglakás
Igénylők Körét” (ESZIK), a “Házfelügyelők Egyesületét” (HEGY) és a “Bérlakásban Élni
Kívánók Egyesületét” (BÉKE). S mondhatni: “bejött a papírforma”, amikor minden
különösebb segítség nélkül megalakult a “Lakásvásárlók Egyesülete”. Eredetileg ugyanis arra
gondoltunk, hogy miközben mi szervezetalakítási lázban égve, alulról felfelé haladunk a
társadalmi rang- és lakáslétrán, addig az érdekeiket megfelelően artikulálni képes társadalmi
csoportok önszerveződése is beindul, hiszen ők magabiztosan tudják a módját annak, hogy
miként kell - szükség esetén - külső (pl. jogi vagy könyveléstechnikai) segítséget igénybe
venni. Ez utóbbi szervezet tagjai a lakásvásárlási szándékukat meghiúsító városrendezési terv
megvalósításához szükséges bérlakás-eladási zárlatot akarták feloldatni.
Azt álmodtuk, hogy a “Lakás-Koalíció”-ban (LAKÓ) tömörülő helyi érdekszervezetek
lesznek a lakossági várostervezés első fecskéi. A közös munka egyszerre hozott számos
szívet-dobogtató eredményt és keserű kudarcot.
Az eredmények között könyvelhettük el a majd’ félszáz önkényes lakásfoglaló fedélhez

juttatását, az albérlők lakbér-maximalizálásra irányuló helyi jogszabályalkotó terveit, és a
házfelügyelők próbapereit. Több tiszavirág életű kezdeményezés mellett az igazi sikertörténet
az ESZIK-é volt. Eredményük ugyanis mindmáig felülmúlhatatlan, hiszen helyi lakossági
érdektömörülésként, érvényes szerződést kötöttek a helyi önkormányzattal, 20 bérlakás
kezelése tárgyában. Ezt akár közép-kelet-európai civil szervezeti lakás-rekordnak is
tekinthetjük!
Az ESZIK-kel kapcsolatos közösségszervezői tapasztalatainkból az is világossá vált, hogy a

demokrácia hatalomgyakorló és nyomásgyakorló technikáit nemcsak a polgároknak, hanem a
választott vezetőknek sem árt megtanulni és gyakorolni:

Az ESZIK csoport azért alakult meg, mert már többen elunták unos-untalan azt hallgatni a
Polgármesteri Hivatal Lakásosztályán, hogy “mivel a kerületben egyetlen üres lakás sincsen,
ezért sem nekik sem másoknak nem tud a hivatal lakásokat bérbe adni - de azért csak várjanak
türelemmel”. Hát ők nem vártak. Mi mással is kezdődhetett volna az általunk javasolt első
összejövetel, mint kilátástalan helyzetük megfogalmazásával. Ám mintha valami furcsa erő
költözött volna valamennyiükbe, mikor kiderült, hogy szinte kivétel nélkül tudnak egy-két
üresen álló lakásról. Egyre izgatottabban sorolták a címeket. Egyikőjük felvetette, hogy
fektessenek fel egy üres-lakás címlistát. Mire egy másikuk azt javasolta, hogy ne csak az
általuk ismert üres lakások címeit írják össze, hanem kutassanak fel minél több ilyen lakást és
azt az információt adják át a hivatalnak. Ehhez képest már csak egy kis lépés volt a lakások
térképen történő ábrázolása. Körzetekre osztották fel a teljes kerületet, és sorra jártak
valamennyi házat, óvatosan bekukkantva minden függöny nélküli ablakon és kilincs nélküli,
nyitott ajtón. Mielőtt azonban a közös munkát elkezdték volna, önkorlátozó szabályokat
alkottak a közösen gyűjtött lakásinformációk magáncélú felhasználásának tilalmáról. Nem is
történt közöttük egyetlen önkényes lakásfoglalás sem, az akció másfél éve alatt. Az igencsak
tapintatos felmérés eredményeképpen, egy hónap alatt 208 üresen álló bérleményt írtak össze.
A 208-as lista mellé az ESZIK 5 javaslatból, 7 kérdésből és a 208 lakás kihasználatlansága
okainak felsorolásából álló kis dokumentumot készített, melyet a polgármesternek akart
eljuttatni. Azért neki, mert ő a szemükben afféle “cár atyuska” volt, aki akkor is kiutalhatott
nekik lakást, ha már a Lakásosztály és a Lakásügyi Bizottság egyaránt elutasította a
kérelmüket. “Jóságos ember”-nek tartották. Az egyetlennek, aki segíthet rajtuk. Épp ezért
várták olyan kamaszos izgalommal a találkozás napját. Mindenki jelen akart lenni ezen az
ünnepélyes aktuson. Azt remélték, hogy ez a “jó ember” mélyen a szemükbe nézve fogja
megszorítani a kezüket és így köszöni meg azt a munkát, amit ők önkéntesen, a hivatal helyett
végeztek. Végtére is 208 - a hivatal számára ismeretlen - információt gyűjtöttek össze,
nemcsak a maguk hasznára, hanem másokéra is, hiszen ők megelégedtek volna egy
szükséglakással is, mondván hogy ők csak arra “jogosultak”. “Legyenek az üres, háromszobás
lakások a nagycsaládosoké!”- mondták, bizonyságául a (mégiscsak) élő lakossági
szolidaritásnak.
Egy jó szándékú újságíró azonban majdnem elrontott mindent, amikor tudomást szerezve az
ESZIK és a polgármester másnapi tárgyalásáról, elsőként akarta világgá kürtölni, hogy aznap
lesz egy “Tüntetés a szükséglakásokért”. A legnagyobb napilap szalagcímének hatása valóban
nem maradt el. A polgármester első dolga volt a tüntetés jogossága után érdeklődni, a
rendőrségen. S miután aznapra semmilyen tüntetés nem volt hivatalosan bejegyezve (hiszen a
közösség nem “tüntetést”, hanem “beszélgetést/tárgyalást” tervezett), ezért jogosan hívta ki a
katonai rendészetet, a rohamrendőröket és mozgósította a hivatal belső rendészetét. A “baráti
beszélgetésre” érkező negyven elképedt polgár, életében először láthatott golyóálló plexi
mögött felsorakozó rohamrendőröket. A polgármester vendégszeretetét öt fős delegáció
élvezhette, az újságírók és fotoriporterek számát azonban nem korlátozta. Így 15 újságíró
számolt be a történtekről a másnapi lapokban.
A szükséglakás-igénylők és a polgármester találkozója segített megfogalmazni az

általánosítható tanulságokat:
• Kerülni kell, hogy egy városrész revitalizációja az ott élők bevonása nélkül menjen végbe.
• Az önkormányzatnak feladata a civil szervezetek aktív támogatása és olyan helyzetek és
lehetőségek teremtése (pl. tematikus kerekasztalok), ahol a demokrácia-technikák
gyakorlására nyílik mód.
• A korábbi évtizedek állami nagyberuházásai “fiktív emberek” számára készültek. A helyi
hagyományok és a helyi társas kapcsolatok nemigen zavarták a várostervezőket. A
különféle szakemberek (várostervező építész, közösségi szociális munkás) és politikusok

feladata valós helyzetekben élő tényleges személyek valódi érdekeinek felismerése és
felismertetése.
• Minél gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkezik egy közösség, annál inkább
van szüksége külső, szakmai segítségre. (Az is jól ismert társadalmi tény, hogy a
szomszédos társadalmi réteghelyzetű csoportok szolidaritása kisebb, mert ők épp a
közvetlen közelükben lévőktől akarják elhatárolni magukat.)
IV. 2. KÖZÖSSÉGI BÖLCSŐDE-PROJEKT (1996-97):

ALTERNATÍV SZOLGÁLTATÁSOK KIDOLGOZÁSA A 0-3 ÉVES ÉLETKORÚ GYERMEKEKET
NEVELŐ CSALÁDOK SZÁMÁRA
Az alábbiakban a Varga Tamás és Vercseg Ilona közösségfejlesztők nevével fémjelzett

“Közösségi felmérés” megvalósításának lépéseit mutatjuk be. Miután a módszer
alkalmazhatóságáról a közösségfejlesztők már számos kistelepülésen meggyőződtek, ezért
joggal gondoltunk arra, hogy “X” városban is sikerrel alkalmazható.31
IV. 2. 1. A folyamat kezdete
Ritka, mint a fehér holló, hogy Magyarországon, közösségi szociális munkára - a külföldön
bevett gyakorlatnak megfelelően - meghívjanak, azaz felkérjenek “szabadúszó” szakembere-
ket. Sokkal inkább jellemző az oktatással kapcsolatos terepmunka, az önkormányzati vagy
kistérségi felkérés, de nem ritka az önkéntes munkavégzés sem. A “Közösségi bölcsőde”
programként megfogalmazódó csomagtervben, a helyi önkormányzat külföldi
testvérvárosának szakemberei vetették fel a lakosság bevonásának lehetőségét.
Az önkormányzat számára megoldandó feladatot jelentett a központi bölcsődei normatíva
megszüntetése. E központi restrikcióra az önkormányzat nem a bölcsődék bezárásával reagált,
hanem egy kísérleti program elindításával, melynek célja az önkormányzati szolgáltatásokat a
helyi szükségleteknek és igényeknek legjobban megfelelő nonprofit szolgáltatásokkal és
üzleti vállalkozásokkal kiegészítő és/vagy helyettesítő új megoldások kidolgozása volt. A
helyi igények megismerését a lakosság aktivizálásával kívánták egybekötni, s ehhez a
munkához (a közösségi felmérés elkészítéséhez) kértek szakmai segítséget. Ilyen kérdésekre
kerestek választ:
• Milyen típusú személyes szociális szolgáltatásokra tartanak igényt a bölcsődés korú

kisgyermekeket nevelő családok?
• Mekkora a fizetőképes kereslet ezekre a potenciális szolgáltatásokra?
• Ki állja az esetleges új szolgáltatások bevezetésének költségeit?
• Mi a helyi önkormányzat szerepe e decentralizációs folyamatban?
• Bevonhatóak-e a szülők az új szolgáltatások ellátásába? stb.
Az első esztendő vezérfogalma az (a)“önkormányzati szolgáltatás-decentralizáció”, a másodiké

a (b)“női munkahely-teremtés” volt. Az ágazati komplexitás miatt a programot (c)“hálózatépítés”-
nek is tekinthettük, míg számunkra a feladat (d)“interdiszciplinaritása” jelentett igazi kihívást.
Nézzünk mindezekre egy-egy rövid példát!
31
E fejezetben a *-gal megjelölt szövegrészek Vercseg Ilona “A közösségfejlesztés” c. kéziratából idézett mondatok. A IV. 2. fejezetben a
“Közösségi bölcsőde projekt” ismertetésekor nagyban támaszkodtam az említett tanulmány gondolatmenetére és megállapításaira,
amelyek kiváló alapot adtak a Vercseg Ilonával, Péterfi Ferenccel és Makk Katalinnal közösen megvalósított közösségfejlesztő munka
bemutatására.

(a)
A program részeként számtalan szülőcsoport-ülést bonyolítottunk le. Az igények ventilálása
során a szülők zöme a sivár játszóterek állapotát panaszolta. Egyikük saját élményként
emlékezett arra, hogy a kisfia mindenáron a bölcsőde bekerített udvarára akart bemenni, ahol jó
minőségű fa játékok hívogatták. Az ülés során reveláció erejével hatott a lepusztult, fantáziátlan
nyilvános játszóterek és a tiszta, gondozott, színvonalas, ámde zárt és látogathatatlan bölcsődei
udvarok közötti ellentmondás felismerése. “Legyen a bölcsőde udvara nyilvános játszótér!”,
fogalmazták meg azonnal, s két hét múlva már állt is az a kerítés, amelyet a szülők készítettek -
közösségi használatra lekanyarítva a bölcsőde udvarának egy részét. Nemsokára pedig további
szolgáltatások bevezetésén gondolkoztak. Főként olyan dolgokat találtak ki, amelyek
megvalósítása “egyedül nem megy”, közösen viszont igazi öröm forrása lehet. Olyanokat mint
pl. a: szívesség-bank, a családi nyaralás, a felnőtt-játszó, a baba-mama csoport, játszótér-
takarítás és -bekerítés, kaland-játszótér építése lakossági összefogással, stb. Így egészíti ki a
nonprofit szektor (pl. az egyesületté váló szülőcsoport) az állami/önkormányzati szektor
szolgáltatásait.
(b)
Olyan női munkahelyek teremtése fogalmazódott meg, mint pl.: a családi napközi, a
játszóbusz, a házi gyermekfelügyelet, a közösségi kávézó és az információs szolgálat.
(c)
A program kezdetén legelőször az tűnt fel, hogy a bölcsődei gondozónők és a védőnők,
illetve a szociális munkások között alig van élő munkakapcsolat. Igazi szakmaközi kapcsolat-
építés valósult meg, amikor e szakemberekkel közösen végeztük el a szomszédság-bejárást, és a
közösségi felmérés kérdőívének sokféle munkájában, valamennyien derekasan kivették a
részüket.
(d)
Az interdiszciplinaritás kiváló példája volt a bölcsődék által kezdeményezett szolgáltatás
elemzése. Két bölcsődében, kísérleti jelleggel vezették be a gondozónők alacsony térítési díj
ellenében nyújtott szolgáltatását: a “házi gyermekfelügyelet”-et. A gyermekgondozásban
járatos szakemberek bizonyára nem foglalkozás-váltásként fogalmazták volna meg azt a
tevékenység-módosulást, amitől a bölcsődei gondozónők egyik napról a másikra, végtelenül
frusztráltak lettek. A bölcsődei csoportok (köztudottan) páros gondozással működnek, s a
gyermekek ebéd utáni csendes pihenője alatt a gondozónők “pletykálkodási lehetősége” afféle
“kölcsönös mentálhigiénés szolgáltatás”-ként kompenzálja alacsony béreiket. A házi gyermek-
felügyelő szolgáltatását megrendelő család otthonába érkező gondozónőn viszont végtelen
magányérzet lesz úrrá, még a Gyes-neurózisnál is rosszabb, hiszen amíg egy édesanya Gyes-
neurózisa házimunkák végzésével oldható, addig a fizetett szolgáltatásban ezekre a munkákra
nem terjed ki a szerződés. A bölcsőde falai között magabiztos gondozónők önbizalma
meginogni látszott amiatt, hogy szociális munkás szakismeretek hiányában nemigen tudták
szakszerűen kezelni az őket elárasztó családi problémákat. E szakmaváltást a gondozónők úgy
fogalmazták meg, hogy ők “gyermek- és nem felnőtt-gondozásra vannak kiképezve”. A helyi
esetmegbeszélő csoportban zajló problémakezelés jelentette az első lépést a hosszú távú,
szakmaközi együttműködések elindításában.

IV. 2. 2. A közösségi felmérés lépései
Bár munkánk során a településszociológia, településtervezés, a néprajz, a statisztika, az

antropológia, a pedagógia, a szociálpszichológia, kommunikáció-elmélet, a felnőttoktatás, a jog
és a gazdaságtan egyes felismeréseit és módszereit is alkalmaztuk, számunkra mégsem e
módszerek szakszerűsége volt a legfontosabb, hanem az, hogy az érintettek aktivizálása és a
lassan-lassan elinduló közösségi kezdeményezések fennmaradása hogyan érhető el. Ami a
társszakmák interjú-készítőinek (vég)célja, az esetünkben a kezdőpont, a közösségi cselekvés
origója.
A közösségi interjú “elsősorban ugyanis nem tényeket, véleményeket akar feltárni,
összegezni és azokból kategóriákat elvonni; nem is az ‘én’ magára-ismerését szolgálja vagy
a meghallgatottság iránti igényt elégíti ki; nem egy mesterség, szokásrend, hagyomány stb.
törvényszerűségeit igyekszik az emlékezetből felszínre hozni; s azt sem állíthatjuk, hogy
csak a fejlesztők tájékozódását, a közösség problémáinak beazonosítását, a
kapcsolatteremtést segíti. A mi interjúink ... funkciója főként az, hogy bekapcsolódásra, a
közösség, a helyi társadalom életében történő cselekvő részvételre mozgósítson.”*
A 2. sz. táblázatban bemutatott lépések közül a legfontosabbakat említve, a folyamat az alábbiak

szerint zajlott le:
A.) Helyszín-bejárás
A bölcsődei szakemberekkel közösen jártuk be azokat a (főútvonallal, vasúttal, parkkal határolt)

területeket, amelyet a továbbiakban “szomszédságok”-nak tekintettünk. A gondozónők új
szemmel tudták nézni az általuk jól ismert lakókörnyezetet és az embereket, hiszen ők addig
alapvetően az intézményben végzett munka legszakszerűbb elvégzésére összpontosítottak. Az
igények megismerése pedig korábban kizárólagosan vezetői hatáskörbe tartozott. A szülők
bevonásának lehetősége pedig még fel sem merült.
B.) Csoportkohézió növelő tréning
A programban résztvevő sokféle szakember, sokféle szemléletének közelítése céljából

szerveztük e speciális tréninget.
C.) Interjú-készítés
Családlátogatások során, szükségletfeltáró, kezdeményező beszélgetéseket folytattunk. Olyan

családokat is meglátogattunk, akiket a védőnők, a helyi közösségi csoportok lehetséges
elindítóiként ajánlottak számunkra. Segítséget kértünk tőlük ahhoz a közös munkához, melynek
révén a helyi társadalmat a helyi lakosok fejleszthetik.
Tájékozódó kérdéseinkkel a közös cselekvések lehetőségét próbáltuk kipuhatolni:
• Milyennek látja saját települését?
• Mit jelent számára e település polgárának lenni?
• Mi a jó/rossz az itteni életben?
• Ha rajta állna, min változtatna és hogyan?
• Vállalna-e tevőleges szerepet e problémák megoldásában? Milyet?
• Kit tart a településen arra alkalmasnak, hogy bevonjuk a munkába?

• Eljönne-e a egy közös és nyilvános beszélgetésre, ahova minden beszélgető-

partnerünket meghívunk?
Interjúink tehát nem az életútra, a pályaképre, a hagyományokra, családtörténetre, stb. kérdeznek
rá, hanem a helyi közérzetre. A beszélgetések fontos eleme volt annak megvilágítása, hogy az
elinduló közösségi cselekvés tartalmát és módszereit az érintett lakosok maguk tervezhetik meg
és együtt valósíthatják meg, s hogy ezt a folyamatot szakemberek segítik, s hogy ebben az ő
személyes részvételét nagyon fontosnak tartják.
“Előfordulhat, hogy találkozunk nagy egyéniségekkel, olyanokkal, akik a közösség
normáinak megtestesítői, vagy ritka egyéni tudás birtokosai. Velük már készíthetünk olyan
interjút vagy interjúsorozatot, amelyben életútját (oral history) vagy mesterségbeli tudását, a
helyi hagyományokat kérjük ismertetni, ám ezeket sem pusztán a helytörténeti gyűjtés
céljával, hanem azért, hogy tudásukat - a helyi nyilvánossággal felerősítve - visszaadjuk
annak a közösségnek, amelyből vétettek (portréfilm, verseskötet, cikkek a helyi lapba ill.
évkönyvbe, iskolai tanórákon való bemutatás, stb.) Ezek az interjúk így a közösségi
identitás élményt nyújtó forrásai lesznek.”*
Egy ilyen közvetlen interjú végén már nem szokatlan az a (“hólabda”-)kérdésünk, hogy: “kit
érdemes még meglátogatnunk?”
A személyes látogatásokra fordított idő busásan megtérült, hiszen szinte azonnal kialakultak
olyan játszó-csoportok, ahol a Gyes-neurózissal küszködő édesanyák először hetente egyszer,
majd egyre sűrűbben, végül a hét minden napján, gyermekeikkel együtt töltötték a délelőttöket, a
bölcsőde egy erre a célra átengedett helyiségében. A gondozónők nehezen álltak át a szülői
öntevékenység elfogadására. A szülők “kiszolgálásának” megszűnését észlelő édesanyák a
következő napon már játékokkal, dobozokkal, virágokkal jelentek meg, és rendezték be közös
“játszó-szobájukat”. A szakemberek gondoskodási hullámai viszont mindahányszor érezhetően
csökkentették lelkesedésüket.
D.) Nyilvános beszélgetések
Valamennyi beszélgető-partnerünket meghívtuk egy közös és nyilvános beszélgetés-sorozatra,

ahol a családlátogatások során elhangzott egyéni probléma-felvetésekről, immáron közösen
cseréltünk eszmét. Az egyéni problémákból közös problémalista állt össze, melyeket később a
közösségi felmérés kérdőívének kérdéseiként is megfogalmaztuk.
“A nyilvános beszélgetések során:
• ráismertek arra, hogy problémáik közösek
• új megközelítésben láthatták problémáikat
• biztonságérzetet adott, hogy nincsenek egyedül
• a közösségi helyzet hozzásegített a problémák oldásához
• közösségi felelősségvállalás, elköteleződés jöhetett létre.”*
A problémák köre a beszélgetések során egyre szűkült a legfontosabb és mindenkit érintő
problémákra, s ezek alkották végül a közösségi felmérés kérdőívének témaköreit. (I.: Az “X”
település lakosa vagyok! II.: Szülő vagyok! III.: Szomszéd vagyok! IV.: Személyes adataim)
Érdemes volt mindannyiszor felkérni a beszélgetések résztvevőit arra, hogy a következő alka-
lomra hozzák magukkal barátaikat és ismerőseiket is, mert így állandó lendületben lehetett
tartani a csoportokat.
E.) Minta-kérdőív
Akkor érdemes alkalmazni, ha a megismerendő település lakossága nagy, vagy nem tudunk
elegendő számú és mélységű interjút elkészíteni. A mintakérdőív átfogó, nyitott kérdések
sorozata, amelyek a település mindennapi életének lehető legszélesebb körének problémáit
kívánják bemérni. A település néhány vélemény-vezéréhez postán, személyesen vagy az aktív
helybéliek segítségével eljuttatott kérdőív pl. az alábbi kérdéseket tartalmazhatja:
“Van-e mondanivalója a helyi: Egészségügyi / szociális / kulturális szolgáltatásokról? ...
Foglalkoztatottságról? ... Környezetről? ... Lakáskérdésről? ... Idősek/fiatalok helyzetéről? ...
Szabadidős lehetőségekről? ... Önkormányzatról? ... Önkéntes, társadalmi aktivitásról? ...
Társadalmi életről? ... stb. Részt venne-e az egész település véleményét feltáró közösségi
munkában?”*
Esetünkben ezt a lépést kihagytuk, mert az aktuális program közvetlen célja nem a település
egészének, hanem a kisgyermekellátás színvonalának fejlesztése volt. Az interjúknál említett
átfogó kérdéseket, nyitott kérdésekként építettük be a közösségi felmérés kérdőívébe.
F.) A Közösségi felmérés kérdőíve
A kérdőív témáinak kiválasztását a helyi lakosok maguk végezték el. Ugyanakkor a kérdések
pontos megfogalmazása a külső segítők szakmai feladata maradt, amit aztán a helybeliek
mérlegeltek, javítottak, elfogadtak vagy elvetettek. A folyamat különös nehézségét az adta, hogy
a jelenlévők köre ülésről ülésre változott. Épp ezért minden nyilvános beszélgetésen újra és újra
össze kellett foglalni az addig végzett munkát.
“Gyakori tapasztalatunk, hogy az emberek az időhiányra hivatkozás mögé rejtik el
önbizalomhiányukat, s valójában emiatt nincs helyi cselekvés, mert nem hisznek abban - és
megelőző pozitív tapasztalatok hiányában nem is hihetnek -, hogy nekik is sikerülhet
befolyásolni a sorsukat. Hogy ez a remény és önbizalom megérjen bennük és a folyamatot
magukénak érezzék, ehhez idő kell - nem szabad tehát siettetni a folyamatot.”*
Miután a kérdőívek a közösségi cselekvésbe bevonás eszközei, ezért nem kis dilemmát jelentett
annak eldöntése, hogy névvel vagy név nélkül, esetleg mindkét megoldásra lehetőséget adva
kérjük-e vissza a kitöltött kérdőíveket? Esetünkben a kérdőív mellékleteként készítettünk el egy
olyan űrlapot, amelyen ki-ki bejelölhette - immár névvel -, hogy milyen később szervezendő
közösségi alkalomra kér értesítést. A “névtelenségi dilemma” jelentőségét akkor értették meg a
résztvevők, amikor a kérdőívek szétosztására és összeszedésére került sor. A névtelenség mellett
kardoskodóknak és a szabad véleménynyilvánítás lehetőségével érvelőknek szembe kellett talál-
kozniuk azzal a jó előre belátható nehézséggel, hogy a névtelenség miatt a későbbiekben majd
elölről kell kezdeniük a tájékozódást arról, hogy kit mi érdekel és ki mire vállalkozik.
A kérdőívet a próbakitöltések során tapasztalt hiányosságok átvezetése után véglegesítettük.
A közösségi felmérés a kérdőív-terítés fázisában tér el leglátványosabban a szokásos
közvélemény-kutatási technikáktól. Arra törekedtünk, hogy a lehető legtöbb kérdőívet a
folyamatban résztvevők személyesen kézbesítsék és ha nem ütköznek ellenállásba, ők gyűjtsék is
össze. A szomszédságban élők kölcsönös megismerkedésének eszközéül szolgálhat a
személyesen átadott kérdőív, ám az “X”-ben lakók a vártnál jóval kisebb arányban vállalták a
szomszédolást, mondván, hogy nincs joguk másokat zavarni. Tartózkodásukat a város izoláló
erejével magyaráztuk, mely igencsak rányomta bélyegét társas viselkedésükre. A vidéki
környezethez képest, a városlakók kevésbé fogadták örömmel azt a módszertani ötletet,
miszerint:
“probléma, kérdés esetén, konzultáció igényével, a megadott időn belül (3-7 nap), a szom-
szédság lakói felkereshetik egymást otthonaikban.”
A kérdőív összegyűjtését segíthetjük azzal, ha csak azt megkérdezni megyünk vissza, hogy
kérnek-e segítséget a kitöltéshez, és hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy a névtelenséget
választók számára kérdőív-gyűjtő dobozokat is rendszeresítettünk. Végül is minden érintett
elégedett volt a 40%-os visszaérkezési aránnyal. (A szétosztott 500 kérdőívből 200 db érkezett
vissza.)

G.) A Közösségi felmérés kiértékelése
Minden érdeklődő hivatalos volt a következő nyilvános beszélgetésekre és a kérdőívek közös

feldolgozására/kiértékelésére, ahol újabb arcok és újabb meglepetések bukkantak fel. A
közösségi szociális munkás ilyenkor érzi igazán, hogy a közösségi felmérés egy igen lassú, nagy
türelmet, néha még a folyamat újraindítását is igénylő
“kezdeményezés-sorozat, melyben több tényezőtől függő előrefutások és megtorpanások
váltják egymást. Kérdés, hogy mennyire érdekes, élményteli a munka (milyen a társaság),
jól haladnak-e, látják-e értelmét, megbirkóznak-e az adott feladattal, csatlakoznak-e újak a
folyamathoz, be tudja-e vonni a kezdeményező mag (nucleus) a csatlakozókat, segíti-e a
nyilvánosság a munkát, vannak-e bíztató eredmények/sikerek, vagyis van-e felhajtó erő? A
folyamat csak akkor válik hosszantartóvá, ha mindvégig a helyi nyilvánosságban zajlik.”*
A helyi nyilvánosság biztosítása a folyamat egyik kulcskérdése, hiszen a tematikus helyi
fórumok vagy önkormányzati ülések, a helyi újság és a helyi kábeltelevízió lakosságtájékoztató
funkciója néha felbecsülhetetlen, de ugyanakkora veszélyt is jelenthet a program számára a
félreértelmez(het)ő információk közlése. A helyi nyilvánosság fórumait használva kell az
érdeklődést folyamatosan fenntartani mindazon helyi akciók érdekében, melyek kezdetben
magától értetődően nádszálvékony kezdeményezések - de hisz épp ezek megerősítése a
közösségi szociális munkás feladata.
A kérdőívek számítógépes feldolgozási munkája a hozzá nem értők számára is élvezetes munka.
Az adatbevitel és az egydimenziós táblák elkészítése munka- és időigényes, de nem nehéz
feladat. (Komolyabb, statisztikailag releváns összefüggések levonására, kétdimenziós táblák
elkészítésére szinte alig van szükség.) Nehezebb az adatok értelmezése, a következtetések
levonása és a javaslatok megfogalmazása. A felmérés eredményeit egy olyan kiadványban tettük
közzé és juttattuk el a folyamat valamennyi résztvevője (helybéli: lakos, politikus, segítő
szakember, média-szakember, stb.) számára, amely az alábbi részekből állt:
1. A program előtörténete (előzmények, a folyamat lebonyolítása, összegzése)

2. A közösségi felmérés kérdőívének helyi relevanciája
3. A kérdőívre adott válaszok összegzése és elemzése
4. Javaslatok a helyi önkormányzat képviselőtestülete számára (cselekvési terv)
A dokumentumot megtárgyalta a helyi képviselőtestület és ezzel kezdetét vehette a rendszeres

partnerségi viszony kiépítése a lakosság és az önkormányzat között.
H.) Egyesületté alakulás
A programban résztvevő szülők első fontosabb közös akciója lett a közeli játszótér rendszeres
takarítása, majd bekerítése. Az első hivatalos személy felkeresése világossá tette számukra, hogy
ha közösen akarnak elérni valamit, szervezetet kell alakítaniuk.
Hatékony közösségi szociális munkával számos helyi civil szervezet megalakulása
kezdeményezhető. Mozgásba lendülhet a helyi társadalom:
“Helytörténeti, és más kiállítások, fórumok készülnek; helyreállítási és szépítési munkák
kezdődnek; hagyományőrző és más rendezvényeket szerveznek; tájékozódás indul bizonyos
problémák megoldására a helyi gazdaságfejlesztés, a természet- és környezetvédelem stb.
ügyében; kirándulások, lakossági cserék, testvérvárosi kapcsolatok alakulnak; képzési
szükségletek merülnek fel pl. a turizmus, a számítógép-kezelés, a munkahelyteremtés, a
forrásteremtés terén; helyi újság szerveződik a helyi lakosok szerkesztésében; tárgyalások

kezdődnek a döntéshozókkal olyan közügyekben, mint pl. a közlekedés, a bolti ellátás, a
helyi iskola megtartása; speciális nagy helyi ügyek is megoldódhatnak, mint pl. egy helyi tó
újjáélesztése, vagy egy folyóparti szakasz pihenőparkká átalakítása; önkéntes segítő
szolgálatok, gondozói hálózatok alakulnak, információs központok, job-klubok, adattárak
készülnek; nyári táborok szerveződnek; önsegítő csoportok, érdekvédelmi szövetségek
jönnek létre; települési gyermek-önkormányzatok szerveződnek; alapítványt hoznak létre a
település egésze, vagy egy intézmény javára; felkeresik a településről elszármazottakat és
rendszeressé teszik a segítés, az együttműködés formáit, stb.”*
Illendő e fejezetet a helyi közösség-fejlesztés hazai vezéregyéniségeinek összegző tapasz-

talatával, a helyi társadalmak segítésének, általuk megélt eredményeivel bezárnunk:
“1. A közösségi felmérés egy tanulási folyamat is egyben, melyben a résztvevők felelősen
és tudatosan gondolkodnak településük közügyeiről, s felismerik a civil szervezetek
fontosságát, lehetséges mozgásterét és szerepeit.
Nagyon nehezen megy ez a munka. Gyakran találkozunk azzal, hogy a képviselők,
polgármesterek úgy érzik: a “labda most náluk van”, ők vannak cselekvési helyzetben, tehát
nekik kell (sőt szabad) cselekedni. Cinikus megközelítés is előfordul: “na jó, hallgassuk meg
az emberek véleményét, úgysincs semmi tétje.” Azok, akik már nem az első ciklusban
dolgoznak, sérelmeket, negatív tapasztalatokat is elraktároztak magukban: “hőbörögnek (ti.
a lakosság), de mikor megoldásra kerül a sor, sehol sincsenek.” Csakis a tapasztalás adhat
választ arra, hogy melyek az önkormányzatok és melyek a civilek sajátos lehetőségei, s
hogy a kettő kiegészítheti egymást. Mert igaz ugyan, hogy az önkormányzatok rendelkeznek
hivatalos hatáskörrel, felkérhetnek szakértőket és pénzük is van, de a civileknek is
megvannak a maguk lehetőségei: szabadabban kezdeményezhetnek, áthághatnak hivatali
hierarchiákat (vagyis a kezük nincs megkötve a partnerek kiválogatásában), oldalukra
állíthatnak olyan motorizáló tényezőket, mint az adományozás, az önkéntes munka, a
szívesség, a szolidaritás, s nem utolsósorban nekik is megvannak a maguk pénzügyi
forrásaik, amelyekkel kiegészíthetik az önkormányzatiakat.
Néhány településen a civilek bebizonyították a civil cselekvés lehetségességét,
szükségességét és fontosságát. S érdekes, hogy az önkormányzati mentalitás ennek hatására
sem változott meg alapvetően. Úgy látszik, évtizedek tapasztalatainak és sikereinek kell
felhalmozódnia ahhoz, hogy a civil cselekvés valódi polgárjogot nyerjen.
2. A közösségi folyamat vélhetően fokozta a helyi polgárok településük iránti

felelősségvállalását is. Azt tapasztaljuk, hogy bizony elég nagy a függőség iránti igény s
nehezen megy a felelősség vállalása. (Igen nagy különbségek vannak e tekintetben is
települések között, s az is bizonyosnak látszik, hogy nincs egyenes arányú összefüggés a
lakosok iskolai végzettsége és önállósulásra- felelősségvállalásra való hajlama között,
hanem a helyzet ennél sokkal bonyolultabb.) Egy közösségi folyamat során az emberek
egymástól nyernek bátorságot, önbizalmat, s ez elsegíti őket a felelősség felvállalásához
is. ... Ez a munka ... inspiráló légkört hoz létre a településeken. Olyan ... , mint amikor egy
kavicsot dobunk a vízbe és az egyre táguló köröket leíró hullámokat vet ...
Figyelemre méltó, hogy ahol kezdeményezési kísérletünk kudarcba fulladt vagy

megtorpant, mindig valami hatalmi konfliktus áll a kudarc hátterében. Az önkormányzat
pl. ellenségének, riválisának tekinti a helyi egyesületet és a maga "fölény"-helyzetéből
vagy eleve lehetetleníti a kezdeményezés megindulását, vagy hagyja, de folyamatosan
aláaknázza, míg végül az csakugyan meg nem torpan és abba nem marad.

Azt mondhatjuk e fejezetnél összefoglalóan, hogy talán azok a folyamatok lettek igazán
eredményesek, ahol "kitalálódott", "megmutatkozott" egy NAGY HELYI ÜGY, amelyik
lázba hozta az embereket, amelyért "mindenki" szívesen munkálkodott, amelyiket tehát a
helyiek szerettek és akartak. Az ilyen akciók mindig sikeresek, s az ilyen ihletett
"pillanatok" egy település életében mindig nagyot lendítenek a közösségiségen és
emlékezetesek maradnak. A finomabb munkálkodás, a nyomasztó gondokon - pl. a
munkanélküliségen - való segítés sokkal kevésbé látványos s bár a közösségfejlesztés
módszereivel nem lehetetlen, de sokkal nagyobb befektetést igényel, olyan szakmai
infrastruktúrát - álláshelyeket -, amelyek ma még nincsenek. A fejlődés törékeny esélyeit
azonban ma még tönkrezúzhatja az emberi butaság és hiúság, a települések és a civil szerve-
zetek közötti értelmetlen kakaskodás. S ha nem épp ezek a beállítódottságok dominálnak,
akkor is mindenütt nehézséget okoz az, hogy az emberek nincsenek hozzászokva az effajta
és rendszeres munkához s hogy nagyon kevés az idejük. Akik nem jönnek mindig, azok azt
remélik, hogy mások közben továbbviszik a munkát, mert szeretnék, ha megvalósulna. Nem
értik, milyen törékeny még ez a munka és mennyi minden függ tőlük. Mindenképp hosszú
távra kell tehát sikerrel kapcsolatos átfogóbb reményeinket beállítanunk.”*
V. A közösségi munka és az eseti szociális munka kapcsolata
Mint ahogy a szociális munka szakterületein kívül többféle szakember is végez közösségi
munkát, úgy a szűken értelmezett szociális munkán belüli tevékenységeket végzők közül sem
csupán a közösségi szociális munkás végzi e tevékenységeket.
A) Álláspontunk szerint minden szociális munkás betölt(het) társadalompolitikai funkciókat

(macro practice) és szerepeket, vagyis az egyéni esetkezelés kiegészülhet csoportos vagy
közösségi probléma-megoldási javaslatok kidolgozásával (→). Íme néhány példa:
1. Hajléktalanok menhelyén, volt állami gondozottak szállóján, értelmi fogyatékosok

kiscsoportos gondozóházában, börtönből szabadultak utógondozó foglalkoztatójában
egyéni esetkezelést végző szociális munkás feladata lehet az intézmény szomszédságában
lakók támogatásának és rokonszenvének megnyerése, az intézmény és a helybeliek között
szükségszerűen felmerülő konfliktusok oldása.
2. Családsegítő szolgálatban vagy nevelési tanácsadóban dolgozó, egyéni tanácsadást végző
szociális munkás a legváltozatosabb önsegítő csoportok létrehozását kezdeményezheti, és
készségeihez, szaktudásához mérten, azok munkájában részt is vehet.
3. Az önkormányzati hivatalokat tolószékkel megközelíteni nem tudó mozgássérültek
helyzetének javítása érdekében helyi programokat kezdeményezhetnek a szociálpolitikai,
a gyámhatósági stb. előadók, hogy a járdák utcasarki lesüllyesztésének segítségével a
közintézményeket és a szolgáltatásokat számukra is elérhetővé tegyék.
B.) A közösségi szociális munka végzése során is felmerülhet az egyéni esetkezelés

szükségessége, mely hathatósan hozzájárulhat a közösségi munka sikeréhez (←):
1. A közösségi szociális munkás gyakran azzal teremti meg saját presztízsét a kliensek előtt,
hogy egyéni problémáikkal kezd el foglalkozni (pl. tájékoztat a létező szolgáltatásokról,
jogszabályokról; segít kitölteni a segélykérő űrlapokat).
2. A kliensek valamely egyéni problémájának megoldásában gyakran egy közösségi
tevékenységbe történő bevonásukkal lehet segíteni (pl. pártfogolt bevonása közös
játszótérépítésbe).

3. A közösségi szociális munkást megkereshetik egyéni terápiát igénylő kérésekkel, melyet
legtöbbször roppant nehéz nyíltan visszautasítani (pl. válási tanácsadás).
4. S végül a helyi lakosok közéleti aktivitásának növelése gyakorta jár azzal a nem kívánt
mellékhatással, hogy személyes, családi konfliktusaik támadnak, melyeket azután egyéni
esetmunkával kell megoldani.
A brit szociális munkások szaklexikona (Clegg, 1987) így határozza meg a közösségi
munkát:
“A szociális munka egyik típusa (munkaformája), amely a közösség mint egész, társas
kapcsolatainak és együttes cselekvésének minőségét tekinti kiindulópontjának. Számtalan
elnevezése alakult ki, mint pl. a közösségfejlesztő (community development officer), a
szomszédsági munkás (neighbourhood worker), a szociális fejlesztő (social development
officer), a társas kapcsolatok fejlesztője (social relation officer), vagy egyszerűen csak a
kapcsolatteremtő (liaison officer32).
E szakember munkáltatója - mely lehet állami intézmény, vagy non-profit szervezet -
bizonyára meglehetősen laza munkaköri leírást tud csak nyújtani számára. Ennek előnye,
s hátránya is egyben, hogy a szakember maga értelmezheti a helyi szükségleteket, de
eredményei is erősen korlátozottak lesznek mindaddig, míg nem jut hozzá ezen igények
kielégítéséhez szükséges erőforrásokhoz.
E munkához nem csupán a problémák felismerésének és elemzésének készsége, de
mások problémamegoldó cselekvésének elindítani tudása is alapkövetelmény. Ez magába
foglalhatja a meglévő szolgáltatások hatékonyabb kihasználására buzdítást - ekkor a
közösségi szociális munkás információt és tanácsot adó szerepben van; önsegítő
csoportok ösztönzését; vagy erőforrások mozgósítását a szolgáltatások javítására, vagy a
helyi célkitűzések megváltoztatására irányuló nyomásgyakorlás érdekében. Hatékony
szervezőnek is kell lennie, s ennek érdekében valamennyi helyi lakos rokonszenvét el kell
nyernie. Idejének nagy részét a formális és az informális véleményvezérekkel folytatott
véleménycserékre és megbeszélésekre fordítja. Ilyenek lehetnek a helyhatóságok
megválasztott képviselői, a szakszervezeti vagy egyházi személyek, a szakmai
érdekképviseleti szervezetek képviselői, a helyi sajtó, és olyanok, akiket a közösségi
szociális munkás a szomszédság bizalmát élvező vélemény-irányítóként észlel, mint pl.
egy helyi boltos. A közösségi szociális munkás olyan helyzetben kell legyen, hogy lássa
annak lehetőségét, hogy miként segíthető a számtalan helyi csoport önálló tevékenysége
úgy, hogy egy közös cél szolgálatába álljon.”
Peter Baldock33 és Charles Zastrow34 az alábbi táblázatban foglalták össze, hogy az egyéni
esetkezeléstől a klasszikus közösségi szociális munka felé haladva, milyen közösségi munka
feladatokat szoktak a szociális munkások végezni.
32
Igazi “beszélő név” ez a kifejezés, hiszen a II. világháborúban a szövetségi csapatok összekötő tisztjét hívták így (liaison officer).
33
Fordítás, kéziratban.
34
Introduction to Social Welfare Institutions. 22. Fejezet: Social Work Community Practice, Dorsey Press, Homewood, Illinois, Revised
Edition 1982, 530-563.old.

A közösségi szociális munka öt fázisa
A tevékenység leírása A segítő szerepe
1.) A segítő intézményen kívüli szemé-

lyek mozgósítása a kliens érdekében: Közbenjáró, E-
Passzí a) szervezett (formális) informátor,
v támogatások bevonása összekötő gyé-
b) támogató ni
(informális)
kli- hálózatok bevonása
ens 2.) Az intézményen belüli önkéntes Az önkéntes csoport

segítő csoport létrehozása a jobb szervezője,
esettámogatás érdekében szupervízora Cso-
3.) Kliensek és társkapcsolataik A csoport generálója, port
bevonása saját és társaik segítésébe külső segítője
4.) Közös problémájú és közös Ösztönző,
lehetőségű kliensek önsegítő tervező
csoportja
5.) Klasszikus közösségi munka:
Aktív a) közösség fejlesztés a) Katalizáló, megfigyelő,
bátorító, képessé tevő, Kö-
koordináló
kliens b) közösségi tervezés b) Elemző, facilitátor,
program-megvalósító, zös-
tényfeltáró, irányjelző
c) közösségi akció c) Aktivista, tárgyaló
partner, érdekképviselő, ségi
lázító agitátor, küldött,
ügynök-alkusz
VI. A közösségi szociális munka és a közösségfejlesztés viszonya
Az egyes szakmák történeti kialakulása és fejlődése során az önmagukat definiáló

szakemberek egyre speciálisabb szaktudást igénylő foglalkozásokat alakítottak ki. A
közösségi munka vonatkozásában azonban egy ettől kissé eltérő folyamatnak lehetünk tanúi,
hiszen e szakma (vagy szakterület) specialitása épp a problémák általános megközelítésében
rejlik.
Bár tengernyi irodalma van, máig sem tisztázott a közösségeket, szomszédságokat segítő
szakember, a közösségi munkás helye és szerepe a segítés folyamatában. Szakmai identitásuk
országonként eltér: hol a szociális munka részeként, hol pedig önálló szakmaként definiálják
magukat. Magyarországon sincs ez másképp. A III.2. fejezetben mutattuk be azt a
szakmafejlődési folyamatot, melynek során a hazai népművelő szakma progresszív
képviselőinek közösségfejlesztői identitása kialakult. A népművelő szakma
háttérintézményéhez, közösségszervező helyszínéhez, a művelődési házhoz hasonló
intézmények a polgári demokráciákban “közösségi házakként” funkcionáltak a helyi lakosság
helyi szükségleteihez igazodó profillal. Ezért nem véletlen, hogy a hazai közösségfejlesztők a
közösségi munkát a népművelő szakmából kiváló, s annak politikai sallangjaitól
megszabaduló önálló szakmaként tételezik, s talán az sem véletlen, hogy az ilyen önállósodási
törekvések a közösségi szociális munka és a szociális munka viszonyában is fellelhetők. Más
utat jártak ugyanis be a szociális munka felől a közösségi munka felé tartó hazai

szakemberek, akik büszkén hordták a “szociális” bélyeget foglalkozásuk “közösségi” és
“munka” szavai között. A “közösségi” “szociális” “munkás” háromtagú kifejezésének
mindegyik szavához tapad valami közelmúltunk negatív politikai örökségéből. A közösség
fogalmának ideológiai terhe félmúltunk egyik öröksége, hiszen a közösség egy ideális
társadalmat építő emberek csoportját jelentette, melyben a cél szentség volta miatt nem
artikulálódhattak a helyi érdekek. Hankiss Elemér több munkájában bemutatta, ahogy ez az
ideológia megakadályozta a civil társadalom működőképességét biztosító helyi közösségek
kialakulását, és máig is csak lassan felejthető negatív sikerélményt adott az állampolgároknak
azáltal, hogy a közéletből az egyéni döntéseknek még úgy-ahogy szabad teret adó
magánszférába visszahúzódásra szocializálta a társadalom tagjait35
A szociális munka hazai újjászületésének nyolcvanas évekbeli folyamatában a fő hangsúly az

ezerarcú szociális munka legitimációján, képzési rendszerének kialakításán, új szolgáltatások
bevezetésén volt. A szakma “újrateremtése” során a klasszikus “egyéni - csoportos -
közösségi szociális munka” tipológia térnyerését tapasztalhattuk. Új, addig nem kezelt
problémák kezelése során szükségszerű, hogy az azonnali probléma-megoldás, az eseti
beavatkozás kerül előtérbe és csak hosszabb távon merül fel az átfogóbb és a preventív
stratégiák alkalmazásának igénye. Márpedig a közösségi szociális munka lényege, hogy
macro-szinten (“felfelé” - a helyi problémákat a szociálpolitika szintjén megfogalmazva) -
mezzo-szinten (“horizontálisan” - pl. szociális kerekasztalokat vagy intézményközi eset-
megbeszéléseket generálva) és micro-szinten (“lefelé” - a helyi csoportok kialakulását és
működését segítve) egyidejűleg tevékenykedjen.36
A hazai gyakorlatban a közösségi munka vidéken inkább a (A.) közösség-fejlesztés és a (B.)

közösségi tervezés modelljeire, míg a városokban inkább a (B.) közösségi tervezés és a (C.)
közösségi akció modelljeire épült.
E jelenség magyarázatául szolgálhat, hogy míg városi környezetben specializáltabb
szolgáltatások (és érdekcsoportok) kialakítására nyílik lehetőség, addig a kis településeken
szinte a település teljes lakosságának összefogása szükséges a változások előidézéséhez.
Ennek megfelelően a vidéki helyszíneken a közösségfejlesztés homlokterébe inkább a helyi
identitás erősítése (vagy kialakítása) került. Városi színtereken viszont alig lehetett a helyi
identitás erősítésének koncepciójával közösségeket (ki)építeni. Nagyvárosban akár egyetlen
probléma-dimenzióval körülírható populáció nagysága is megegyezhet egy kis-község
lakosságának léptékével. A specializáltabb érdekek térnyerése és az aprólékosabb probléma-
meghatározás viszont könnyen keltheti azt az illúziót, mintha a közösségfejlesztés átfogóbb és
preventívebb szemléletű lenne, szemben a közösségi akció modelljével, amely a már meg-
fogalmazódott problémák kezelésére lenne adekvát. A közösségi munka J. Rothman szerinti
három alapmodelljének megfelelő bármelyik tevékenység-szerkezet - a gyakorlati
megvalósulás során - lehet progresszív és preventív vagy épp konzervatív és aktualizáló. Be
kell azonban ismerni, hogy a szociális munka hazai gyakorlata ma inkább probléma-követő,
mintsem probléma-megelőző jellegű, s csak e fénytörésben tűnik a közösségfejlesztés
átfogóbb jellegűnek.
S itt érhető tetten a kétféle szakmai identitás kölcsönösségi dilemmája, vagyis az, hogy való-
jában mi is a viszonya egymáshoz a közösségi szociális munkának és a közösségfejlesztésnek?
Nevezetesen, hogy miként is kategorizáljuk e tevékenységeket? Önálló szakmákként?
Foglalkozásokként? Tevékenységi körökként? Orientációkként? Munkaformákként? Bár a
35
Hankiss Elemér: A közösségek válsága és hiánya. In: Diagnózisok, Budapest, Magvető Kiadó, 1982, “Gyorsuló idő” sorozat, 63-99. old.
36
A gondolat kifejtését lásd: Yossi Korazim Kőrösi: Amit a szociális munkásoknak a közösségi szociális munkáról meg kell tanulniuk a
neokonzervativizmus korszakában. Esély 94/5. 76-89. old.

kérdés szakmai konszenzuson alapuló meghatározása még várat magára, a közösségi munkás
feladatai - érkezzen akár a népművelés, akár a szociális munka oldaláról - hasonlóak. S
mindkettejüket sújtja, hogy a közösségi munka tevékenység-szerkezetébe klasszikusan
beletartozó feladatok közül - speciálisan hazai ízként - már lekanyarított egy-egy darabot a
“falugondnok” modell országos térnyerése, a fehérgalléros “non-profit menedzsment”
megszerveződése és a “térségfejlesztési programok”-ban üzletet találó néhány szociális
magánvállalkozás. E tendenciákból két irányú szakmai jövőkép alakulhat ki: egyrészt eltűnhet
a közösségfejlesztő és a szociális munkás szakmák közötti dilemma akkor, ha vagy a szociális
munkában erősödik meg a preventív szemlélet annyira, mint amennyire az ma a
közösségfejlesztés gyakorlatában megvalósul, vagy épp fordítva, a közösségfejlesztés vesz a
mainál szociálisabb irányultságot. Hasonló eredményre vezethet a non-profit szektor és az
üzleti szektor elitizálódása is, hiszen a szegénység problémájának fel nem vállalásával
mindkét említett szakmában probléma-kezelési vákuum állhat elő, azaz mind a közösség-
fejlesztők mind pedig a szociális munkások ténylegesen érdekeltek lesznek a szegénység
kezelésének vállalásában. Ez azonban a szegénypolitika térnyerését hozná magával, s ezzel
visszatérnénk a progresszív szociálpolitikától egy korábbi szakmafejlődési szakaszba.

AZ ERŐSZAKMENTES, EGYÜTTMŰKÖDŐ KOMMUNIKÁCIÓ MODELLJE
SEAL-Hungary Nemzetközi Interdiszciplináris Alapítvány és a Keresztutak Nemzetközi

Egyesület az Ember Teljességéért
AZ ERŐSZAKMENTES, EGYÜTTMŰKÖDŐ KOMMUNIKÁCIÓ

MODELLJE
Személyes kapcsolatainkban éppúgy, mint társadalmi és politikai életünk
minden területén sokszor tapasztaljuk, hogy “a beszéd csak a félreértések
forrása”. Valamennyien keressük a megoldást a hatékonyabb és harmonikusabb
emberi kapcsolatok kialakítására. Ezért fontos számunkra a kérdés, hogyan
válhat az emberi beszéd a kölcsönös elfogadás és együttműködés eszközévé.
Az Erőszakmentesség és együttműködés nyelve nevet viselő kommunikációs
modell az érzelmi intelligenciát és az interperszonális (személyek közötti)
kommunikáció készségét fejleszti.
Dr. Marshall Rosenberg, a modell kidolgozója Mahatma Gandhit idézi,
amikor azt mondja: “A megszokott nem azonos a természetessel”. Az a
megszokott mód, ahogy egymással kommunikálunk, nem elégíti ki velünk
született vágyunkat a szabad, őszinte, szeretetteljes emberi kapcsolatok
átélésére, és nem ad teret természetes kapcsolatteremtő készségeinknek.
Az Erőszakmentes, együttműködő kommunikáció a következő gondolatokon
alapszik:
• Mindenki arra törekszik, hogy megszerezze vagy megkapja azt, amire
szüksége van.
• Valamennyien jobban járunk, ha ezt erőszak nélkül, a másik emberrel
együttműködve tesszük.
• Mindenki felismerheti belső erejét és képességeit, és azokat a saját és
mások javára fordíthatja, ha együtt érző megértéssel fordulnak felé.
Az Erőszakmentes, együttműködő kommunikáció a következő készségek
fejlesztése terén nyújt segítséget:
• Kiegyensúlyozott, harmonikus emberi kapcsolatok kialakítása és ápolása
• Úgy adni meg a másik embernek azt, amire szüksége van, hogy az
mindkettőnknek jó legyen, és mindkettőnk igényeinek megfeleljen
• Az eddigi sikertelen és sokszor fájdalmas konfliktusokba torkolló
“kommunikáció” fokozatos átalakítása valódi párbeszéddé.
A folyamat:
• Először csak egy konkrét megfigyelést közlünk a másik emberrel,
amelyben nincs ítélet és értékelés. Ez a megfigyelés arra vonatkozik, hogy
ő egy adott helyzetben mit tesz, és mi ilyenkor mit érzünk.
• Fontos, hogy megkülönböztessük érzéseinket gondolatainktól. Az
érzéseket a másik ember empatikus módon átélheti akkor is, ha másként
gondolkodik, mint mi. Könnyebb elutasítani egy gondolatot, mint egy
őszintén feltárt érzést.

• Kifejezzük, mire van szükségünk, és mire vágyunk. Ugyanakkor beleérző

odafigyeléssel meghallgatjuk azt is, mire van szüksége a másiknak, mit
kívánna magának.
• Egészen más kérni valamit, mint követelni. Ezért ügyelünk arra, hogy
kérésünk ne legyen burkolt követelés.
• Kérésünket mindig eléggé konkrétan fejezzük ki ahhoz, hogy a másik
rögtön tehessen valamit azért, hogy nekünk jobb legyen. Ilyenkor
elsődleges célunk az érzések és az egymás elfogadása szintjén való
összekapcsolódás. Nem a probléma azonnali megoldását várjuk tőle,
hanem az első közös lépést.
• Ha kialakul a megértésen és bizalmon alapuló együttműködés, a további
lépések megtétele és a konkrét probléma megoldása általában már nem
jelent gondot.
A modell alkalmazásának különböző területei:
• Az egészséges önbizalom és a tudatos, odafigyelő életszemlélet fejlesztése
• A konfliktusok sikeres megoldása
• Stresszmentesítés, az érzelmi terhek könnyítése
• A szokások, a gondolkodásmód és az érzelmek kifejezése terén jelentkező
kulturális különbségek feloldása
• Harmonikus kapcsolatok kialakítása személyes életünkben és a
munkahelyünkön.
A várható eredmények:
• Megszabadulunk a düh, bűntudat, szégyen, félelem és tehetetlenség
érzésétől.
• Az ellenséges indulatokat sikerül együttműködésre és kapcsolatok
építésére áthangolni.
• A konkrét helyzetekre olyan megoldásokat tudunk kialakítani, amelyek a
kölcsönös tiszteleten alapulnak, és amelyekben mindannyian
biztonságban érezzük magunkat.
• Jóval hatékonyabban tudjuk kielégíteni az alapvető egyéni, családi,
közösségi és társadalmi igényeket és szükségleteket.
Dr. Marshall Rosenberg, az Erőszakmentes, együttműködő kommunikáció

modelljének kidolgozója:
Dr. Rosenberg klinikai pszichológus, aki több neves amerikai egyetem előadója,
Carl Rogers tanítványaként kezdte el kutatásait a hatvanas években, és évekig
Thomas Gordon munkatársa volt. Közel negyven éves tapasztalattal rendelkezik
az USA-ban, Kanadában, Ázsiában és Afrikában. Az Egyesült Államokban és
Európában gyakran veszik igénybe segítségét az ipar, a kereskedelem, az
államigazgatás és a szociális ellátás különböző területein.
Dr. Rosenberget gyakran kérik fel arra, hogy a világ erőszak sújtotta térségeiben
közreműködjön a konfliktusok megoldásában, és közvetítőként többször
hozzájárult politikai konfliktusok, etnikai villongások, bandaháborúk

felszámolásához. Többek között Ruandában, az izraeli–palesztin megbékélési
mozgalomban, a balkáni háborúban, Írországban és a korábbi Jugoszlávia
utódállamaiban végzett sikerrel ilyen irányú tevékenységet.
Az általa megalapított Nemzetközi Erőszakmentes Kommunikációs Központ a
világ tizenöt országában – ezek között több háborús és válságövezetben – vezet
béketárgyalásokat és szervez tanfolyamokat.
Dr. Rosenberg az együttérzés szimbólumaként a zsiráfot alkalmazza, és ezzel a
játékosság és humor elemét viszi be a tanfolyamok légkörébe. A zsiráf szíve a
legnagyobb az összes szárazföldi élőlény között, és akár tizenhárom kilóra is
megnő, hogy magas nyaka tetején ülő fejéhez a vért eljuttassa. Ha a szív és a fej
együttműködik, képesek vagyunk szemléletünket megújítani, és felülemelkedni
mindennapi kommunikációnk érzelmi buktatóin. Dr. Rosenberg előadásai során
módszeresen magyarázza és tanítja a “zsiráfnyelvet”, bábukkal jelenítve meg a
zsiráfot és ellenpárját, a sakált, tipikus hétköznapi kommunikációnk, illetve az
erőszakmentes, együttműködő kommunikáció játékos összehasonlítására.
Magyarországon először 1996 májusában, a SEAL-Hungary Alapítvány által
szervezett “Keresztutak” nemzetközi konferencia főelőadójaként mutatta be
kommunikációs modelljét, és azóta is rendszeresen tart előadásokat és
tréningeket hazánkban. Legközelebb 1999 májusában és júniusában vezet
tanfolyamokat Budapesten.
1999. januári és márciusi intenzív tanfolyamunk külföldi trénere, Trish
Dickinson (Birmingham, Anglia):
Tíz éven keresztül dolgozott hallássérültekkel, és tanulmányozta a süketnéma-
jelbeszédet. Egyetemi diplomát szerzett mozgás- és művészetterápiából. Ezt
követően újabb tíz éven keresztül krónikus kábítószerfüggő felnőttek között
dolgozott egy rehabilitációs központ munkatársaként. 1992-ben ismerkedett meg
az Erőszakmentes kommunikáció modelljével, és 1993-ban harmadmagával
létrehozta a nemzetközi hálózat angliai központját. Angliában és Európa-szerte
tart egyéni konzultációkat és csoportos képzéseket, amelyeken a mozgás- és
művészetterápia kínálta eszközöknek, valamint az Erőszakmentes
kommunikáció szemléletének és módszereinek sajátos, a kölcsönös egymásra
hatásra épülő együttesét alkalmazza.
SEAL-HUNGARY ALAPÍTVÁNY, KERESZTUTAK EGYESÜLET

Kik vagyunk:
A Magyar Erőszakmentes, Együttműködő Kommunikációs Központ a
SEAL-Hungary Alapítvány és a Keresztutak Egyesület keretein belül működve
több nemzetközi kutatásfejlesztő és oktató hálózat tagja. Hazánkban az elmúlt
év folyamán sok emberhez jutott el az Erőszakmentes, együttműködő
kommunikáció modelljének híre a fegyveres testületek, egészségügyi dolgozók,
pedagógusok, újságírók, üzletemberek és magánemberek körében. Az alapítvány

folyamatosan jelentet meg kiadványokat és szervez tanfolyamokat a modell

meghonosítására és terjesztésére.
Mit kínálunk:
Tíz alkalomból álló bevezető tanfolyamokat, kétnapos intenzív
alaptanfolyamokat és folyamatosan működő kezdő és haladó gyakorló
műhelyeket tartunk magyar és külföldi trénerek vezetésével, amelyen a
résztvevők megismerhetik a modell elméleti alapjait, valamint a különböző
probléma- és konfliktusmegoldási módszerek gyakorlati alkalmazását. Az
alaptanfolyam igény szerint bővíthető az egyes intézmények és vállalatok
sajátos tevékenységi körének megfelelően. Félnapos és egynapos bevezető
előadásainkon a résztvevők betekintést nyerhetnek tanfolyamaink programjába.
Kérjük, forduljon hozzánk, ha munkánkról és programjainkról szívesen
fogadna további tájékoztatást.
Címünk:
Magyar Erőszakmentes, Együttműködő Kommunikációs Központ
SEAL-Hungary Alapítvány
Levélcím: 1026 Budapest, Pasaréti út 114/a.
E-mail: crossro@mail.elender.hu
Web: http://www.translations.hu/gfarago/seal.htm
Telefon: (23) 451-610 (Óhegyi Éva)
Fax: (1) 274-2687
ERŐSZAKMENTES, EGYÜTTMŰKÖDŐ KOMMUNIKÁCIÓS TRÉNING

Mit nyújtanak tanfolyamaink a vállalati szférában és a közintézményeknél
dolgozó személyzeti vezetők, tanácsadók, pszichológusok, középszintű vezetők és
egyéb szakemberek számára?
A képzés az alábbi területeken segíthet Önnek:
• A munkahelyi, családi és közösségi kapcsolatok fejlesztésében
• Az erkölcsi, emberi értékek világos kifejezésre juttatásában
• Mások mondanivalójának megértésében, még akkor is, ha az esetleg
ellenséges módon fejeződik ki
• Vezető–beosztott viszonynál a személyes elvárások megfelelő
megfogalmazásában és egyeztetésében, valamint a kívánt munkahelyi
teljesítmény elérésében
• A munkahelyi szervezet és a munkafolyamatok átalakításában az
érintettek ellenállásának feloldásával és együttműködésük elnyerésével
• Az értekezletek, megbeszélések hatékonyságának növelésében
• A személyes és csoport szintű konfliktusok megoldásában
• Összetartó, szinergikus munkacsoportok megszervezésében
• A kulturálisan eltérő hátterű emberek közötti kölcsönös megértés
elősegítésében

• Személyes tanácsadásban olyan alkalmazottak felé, akiket egyéni

problémáik hátráltatnak a megfelelő munkavégzésben
• A munkateljesítmény értékelésében olyan módon, hogy az jótékonyan
befolyásolja az alkalmazottak hozzáállását, önbecsülését és önálló
alkotókészségét.
MEGJELENT ÉS TERVEZETT KIADVÁNYAINK

Az alábbi kiadványaink postai utánvéttel megrendelhetők címünkön:
• “Marshall Rosenberg Budapesten elhangzott előadásai 1996. májusában
és augusztusban” (600 Ft + postaköltség)
• Nancy Sokol-Green: “Zsiráfosztály – ahol öröm tanítani és élvezet
tanulni” (600 Ft + postaköltség).
Előkészületben:
• “Marshall Rosenberg előadása a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi
Egyetemen 1997 márciusában” (hanganyag és szöveg angol és magyar
nyelven)
• Munkafüzetek (I. és II. kötet)
• Marshall Rosenberg: “A harag és düh meghallása zsiráffülekkel, illetve
kifejezése zsiráfnyelven”
• Wayland Myers: “Az erőszakmentes kommunikáció alapjai”
• Marshall Rosenberg: “Blues of Compassion” (hanganyag angol nyelven
és kétnyelvű dalszövegek)
• Gina Lawrie és David Palmquist: “Kommunikációs dzsungel” –
készségfejlesztő társasjáték.

Szemtől szembe program
"Szemtől szembe konfliktusmegoldó és megoldáskereső program" új, alternatív eljárás a

fiatalkorú bűnelkövetők kezelésében, a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek számára
azonban nem fog idegenül hangzani. A módszert kitaláló, és rendszeresen alkalmazni kezdő
ausztrál csoport is a gyermekvédelemben már ismert család-csoport konferencia technikáját
vette alapul, melynek lényege, hogy egy gyermeket érintő ügyben a döntést azok hozzák, akik
a legközelebb állnak hozzá, a gyerek életének minden jelentős szereplője bevonásával.
A Szemtől szembe program resztoratív módszere egy ehhez hasonló eljárásként indult a
fiatalkorú bűnelkövetők ügyeinek megbeszélésére és a döntéshozásra, majd később az iskolák
és gyermekotthonok is hatékonynak találták a mindennapos konfliktusok kezelésében.
A módszer kidolgozóját, egy fiatalkorúakkal dolgozó ausztrál rendőrt, és minden későbbi
átvevőjét kettős igény vezette. Egyrészt az, hogy az általában alkalmazott, hagyományos
büntetőeljárás során eltűnnek az áldozatok: kevéssé kapnak szót és szinte semmi nem történik
annak érdekében, hogy megnyugodjanak, jobban érezzék magukat és valahogyan
kártalanítsák őket. Másrészt, ugyanebben az eljárásban a vétkest ugyan megbüntetik, de ezzel
nem érnek el érdemi változást. A büntetés során az azt kapó passzív, nem kell, hogy
felelősséget vállaljon azért, amit csinált, semmit nem tesz annak érdekében, hogy jóvátegye,
csak elszenvedi a rá kirótt büntetést, és úgy érzi, ő maga vált áldozattá.
A program kulcsfogalma a helyreállítás. Nem terápiás módszer, és nem elnéző a vétségekkel,
kihágásokkal, bűncselekményekkel szemben: helyteleníti a nem megfelelő viselkedést és
cselekedeteket, de támogatja és értékeli a tett elkövetőjének belső értékeit. Végső soron a cél
az, hogy a társadalom illetve a közösség többi része felszabaduljon a szabályszegők diktálta
kontroll alól. Ehhez azonban - sokunk tapasztalata szerint - nem az az út vezet, hogy a fiatalok
egy rossz lépés után bekerülnek a büntető igazságszolgáltatás gépezetébe, vagy akár csak az
iskolai rossz gyerek, bajkeverő skatulyájába, melyek következménye általában, minden
büntetés ellenére csak újabb összeütközés a fennálló szabályrendszerrel.
A jóvátételi szemléletű megbeszéléseken együtt dolgozunk a vétkesekkel, elkövetőkkel,
szabályszegőkkel, közvetlenül bevonva őket a megoldáskeresés folyamatába, melyben
szerepet kapnak az áldozatok, a károsultak, a család, a barátok, a közösség is, és mindenki,
akit az elkövető viselkedése valahogyan befolyásolt. A vétség vagy bűncselekmény által
érintett összes személy összeül annak érdekében, hogy együtt határozzák el, hogyan kezeljék
a tett következményeit és kihatásait a jövőre nézve. Ez egyes esetekben felválthatja a
hagyományos büntetést, ami különös jelentőséget nyerhet azokban az esetekben, ahol látható
esély arra, hogy ezzel a módszerrel elkerüljük a gyerekek bekerülését az igazságszolgáltatás
rendszerébe. De sikeres megbeszéléseket tartanak súlyosabb esetekben is, ahol nem állítható
helyre a kár, és elkerülhetetlen az előírt büntetés alkalmazása, hiszen ilyenkor is fokozható az
elkövető rálátása tette következményeire, és mindez az áldozatot is segítheti érzelmei
kifejezésében, feldolgozásában.
A formális konferencia megbeszélésnek három lényeges eleme van. Az első rész azt a
lehetőséget teremti meg, hogy a felek kifejezhetik érzelmeiket a tett következményeivel
kapcsolatban, és pontosan azt a lehetőséget kapják meg az emberek, amelyekre a bírósági
tárgyalásokon nem nyílik mód.
A károsultak, áldozatok elmondhatják, milyen módokon volt hatással életükre az, ami velük
történt. Ugyanígy szót kapnak az áldozat, és a vétkes családtagjai, ismerősei is, akik gyakran
másodlagos áldozatok, szintén sok sérülést szerezve egy-egy ilyen esetben. Ez önmagában
sokkal több, mint ami általában egy hagyományos büntetőeljárás során történik, hiszen itt a

fiatalkorú elkövetők szembesülhetnek azzal, hogy tettük sokkal több embert és jóval
többféleképpen érintett, mint arra valaha is gondoltak.
Ugyanakkor a Szemtől szembe program konferencia megbeszélései során - csakúgy mint a
kevésbé formális módszerek alkalmazásakor - az a tapasztalat, hogy az érzelmek, az által,
hogy kifejezésre jutnak, veszítenek intenzitásukból. Ha a vétkes felelősséget vállal azért, amit
tett, az áldozat dühe, sértettsége, esetleg bosszúvágya gyakran elpárolog.
Egymás meghallgatása gyakran önmagában segít megoldani a megbeszélés második fontos
feladatát: a döntést. A megbeszélés célja, hogy közös döntés szülessen arról, mi történjen a
kár jóvátétele érdekében. Ez nagyon sokféle lehet a kár, az áldozat igényei és a vétkes
lehetőségei függvényében: a hangsúly mindig azon van, hogy az áldozatoknak megnyugvást
jelentsen, az elkövető pedig, lehetőségeihez képest megfelelő felelősséget vállaljon az általa
okozott kár jóvátételében.
A megbeszélés harmadik része az érzelmek, indulatok feloldását szolgálja, ahol, már a közös
döntés, megegyezés után lehetőség nyílik az érintett felek közeledésére, spontán
bocsánatkérésekre és megbocsátásokra. Gyakran ez a kötetlen szakasz éri el a megbeszélés
valódi célját: az indulatok kioldását.
Ezeket a megbeszéléseket egy független facilitátor vezeti, aki egyik oldalon sem áll, nem
dolga állást foglalni, viszont kötelessége biztosítani, hogy minden résztvevő biztonságban
érezhesse magát, szót kapjon és kifejezhesse érzéseit. A facilitátor felkészültségén múlik,
hogy az addig szemben álló, ellenséges felek megkönnyebbülve, egymást és saját
felelősségüket megértve távoznak-e ezekről a megbeszélésekről. Az ehhez szükséges
ismeretek és technikák egy három napos képzés keretén belül sajátíthatók el. A módszert
egyre több ország és állam veszi át Európában, valamint a tengerentúlon egyaránt, és
egybehangzó tapasztalatuk, hogy a képzésen szerezhető ismereteket nem csak azok a kollégák
találják hasznosnak, akik fiatalkorú bűnelkövetőkkel dolgoznak.
A formális megbeszéléseken kívül még számos technika tartozik a módszer eszköztárába,
melyek nagyon megkönnyíthetik az iskolákban, gyermekotthonokban dolgozók munkáját, és
mindegyikünkét, akinek gyerekek közti konfliktusokat kell megoldáshoz segítenie.
A facilitátor képzésről és a Szemtől szembe programról a

Család Gyermek Ifjúság Kiemelten Közhasznú Egyesület
Mediációs és Gyerekjogi Irodájánál lehet tájékozódni a
06-30-399-0827-es telefonszámon
dr.Győrfi Éva programkoordinátornál.

Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól*
A pszichiátriai gyógykezelésről és a pszichiátriai betegek jogairól Magyarországon az

egészségügyi törvény rendelkezik. A hetvenes-nyolcvanas évek során a nyugat-európai
országokban rendre önálló kódexeket alkottak a pszichiátriai gyógykezelésről. Ez lehetővé
tette, hogy egységes törvényben szabályozzák a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatos
egészségügyi jogi, büntetőjogi és polgári jogi kérdéseket. A pszichiátriai betegség
kényszerintézkedés alapjául szolgálhat, érintheti a beteg cselekvőképességét és büntetőjogi
beszámíthatóságát. Mindez kitüntetett fontosságot ad e terület jogi szabályozásának. Olyan
szabályozásra van szükség, amely összhangban áll a nemzetközileg elfogadott demokratikus
jogelvekkel, s úgy határozza meg a betegellátás intézményi struktúráját, hogy közben
jogegyenlőséget biztosít a gyógykezelteknek.
szovjetrendszer összeomlása óta a térség több országában ezt a jogi megoldást követték.
Haladó szellemű, önálló elmetörvényt alkottak Oroszországban, majd Lengyelországban is.
Magyarországon a Magyar Szociálpszichiátriai Társaság egyik munkacsoportja készített
tervezetet a pszichiátriai ellátás törvényi szabályozásáról; ezt számos szakmai vita után 1991-
ben benyújtották a Népjóléti Minisztériumnak. A Minisztérium képviselői a tervezet tartalmát
és megközelítési módját nem vitatták, de elvetették az önálló törvényalkotás szükségességét.
(1)
z 1997 elejére elkészült új egészségügyi törvény tervezete X. fejezetében tárgyalja a
pszichiátriai betegek gyógykezeléséhez és gondozásához kapcsolódó kérdéseket. E fejezet
készítői olyan szabályozásra tettek kísérletet, amely törvényes garanciákhoz köti a
kényszerintézkedések elrendelését, és biztosítja a betegek számára a gyógykezeléshez fűződő
jogokat. A szabadságkorlátozó eljárások körülírásában és az eljárási garanciák
kidolgozásában komoly lépést tettek előre, de mégsem voltak elég következetesek, mert a
betegjogok tekintetében nem teremtették meg a pszichiátriai betegek törvény előtti
egyenlőségét a többi beteggel. A hiányosságok egy része abból fakad, hogy az egészségügyi
törvény keretén belül lehetetlen egyszerre megoldást találni a szerteágazó problémákra. A
végeredmény furcsa elegye az elavultnak és a korszerűnek. Az itt következő elemzés ezt
mutatja ki.
A KÖTELEZŐ PSZICHIÁTRIAI INTÉZETI KEZELÉS MINT A

SZABADSÁGKORLÁTOZÁS EGYIK ESETE
beteg-orvos viszony új típusa a beteg beleegyezésén és önkéntes közreműködésén alapul. Az
új modell törvényi szentesítése az egyes egészségügyi ellátási formáknál speciális
szabályozást kíván. A beteg joga a beleegyezésre és önkéntes közreműködésre bizonyos
esetekben korlátozható; ilyenkor az állam gondoskodó vagy hatósági funkcióinál fogva
jogosult a beteget akarata ellenére is intézetbe szállítani, és akár gyógykezelés eltűrésére
kényszeríteni. Ebbe a körbe tartoznak a pszichiátriai betegek és a fertőző betegek. De egyes
nemi betegségek is kötelező intézkedések alapjául szolgálhatnak az új egészségügyi törvény
tervezete szerint.
Az állam autoritása, hogy a pszichiátriai betegek kötelező intézeti gyógykezelését elrendelje,
két forrásból ered. Egyfelől közhatalmi funkcióinál fogva rendelkezhet a mások életét, testi
épségét veszélyeztető emberek gyógykezeléséről, mert egyik feladata éppen abban áll, hogy
megvédje a társadalmat a fenyegető veszélyektől, hogy biztonságos állapotokat teremtsen.
Másfelől hagyományos gondoskodó szerepéből fakadóan rendelhet el ilyen intézkedéseket. A
parens patriae elv feljogosítja, hogy cselekvőképességgel nem rendelkező polgárai sorsát a
gondoskodó szülő módjára elrendezze. Ebből az elvből kiindulva rendelheti el a

gyógykezelést azok számára, akik mentális betegségük miatt képtelenek magukról
gondoskodni, ilyenformán saját testi épségüket veszélyeztetik.
A kötelező intézeti kezelés lényegi eleme a szabadságjogkorlátozás, és ezen az sem változtat,
hogy elrendelésének célja nem az egyén megbüntetése, hanem gyógykezelése. A beszállításra
az érintett akarata ellenére kerül sor, amíg a beteg az intézetben tartózkodik,
mozgásszabadságában, a külvilággal való kapcsolattartásában szükségképpen korlátozva van.
Gyógykezelésnek vetik alá, melynek nemcsak jótékony hatásait, de káros következményeit is
viselnie kell. Ilyen következményeket szenved el némelyik beteg, aki nem emlékszik vissza
múltja meghatározó eseményeire, vagy akinek keze-lába állandó remegésben van: az
elektromos kezelések emlékezet-kiesésekhez vezethetnek, a gyógyszeres terápiák
idegrendszeri, érrendszeri károsodásokat okozhatnak. A pszichiátriai gyógykezelés egyébként
sem biztat olyan egyértelmű eredményességgel, mint egy akut testi betegség tankönyvi
gyógymódjának alkalmazása. A kötelezés folytán a terápiás kapcsolat nem önkéntességen,
nem a beteg motivált együttműködésén alapul, és ez a tény eleve csökkenti annak esélyét,
hogy mélyebbre ható változást idézzenek elő a beteg állapotában. Előfordul tehát, hogy a
szabadságkorlátozás elrendelése nem hoz gyógyulást, csak a beteg tüneteinek átmeneti
enyhülését szolgálja.
Mindebből az következik, hogy a pszichiátriai betegek kötelező intézeti elhelyezésének
szabályozásakor kitüntetett figyelmet kell fordítani arra a tényre, hogy ez az eljárás - még ha
igaz is, hogy célja az egyén érdekében álló terápia - a szabadságkorlátozás esetei közé
tartozik. Biztosítani kell, hogy a döntést az ilyen esetekre előírt eljárásban hozzák meg. Ez
mindenekelőtt a bírói hatalom bevonását jelenti a döntéshozatalba.
Amikor azt vizsgáljuk, hogy indokolt-e egy alapvetően terápiás indíttatású intézkedést bírói
döntéshez kötni, arra is gondolnunk kell, hogy nehéz lenne még egy olyan gyógyászati
szakágat találni, ahol a betegségek kórokairól, diagnózisáról és gyógymódjairól oly eltérő
álláspontok jelennének meg, mint éppen a pszichiátriában. A pszichiátriai betegségek
diagnózisának felállításakor az egyén magatartásának vizsgálatából vonnak le
következtetéseket. Ez mindenképp megnöveli a bizonytalanságot, és külön is indokolja, hogy
olyan eljárásban döntsenek a beteg akarata ellenére történő kórházi kezelésről, amely a
tévedés, illetve a visszaélés lehetőségét a minimumra szorítja.
Növeli a kötelező gyógykezelés elrendelésének súlyát, hogy a pszichiátriai intézeti
gyógykezelés ténye - a pszichiátriai betegeket övező előítéletek miatt - hátrányos
megkülönböztetésekhez vezethet akár az egyén magánéletében, akár társadalmi szerepeiben.
Olyan negatív hatások érhetik a beteget, melyek - túl a kórházi kezelés mellékhatásain - döntő
befolyással bírnak az életére.
A mentális betegek kényszerű beutalása sajátos változata a szabadságkorlátozásnak;
sajátosságát az adja, hogy a jogfosztásra nem valamilyen cselekedet szolgál alapul - mint
például a bűnelkövetők esetében -, hanem egy állapot, a mentális működés valamilyen zavara,
mely önmagában elégséges lehet a szabadságkorlátozás elrendeléséhez. Sürgősséggel
beszállítható az a pszichiátriai beteg, aki ugyan nem emelt kezet senkire, de az orvos
megállapítása szerint mások testi épségére veszélyt jelenthet. A kényszerintézkedés alapja
ilyenkor nem a mások kárára elkövetett cselekedet, hanem a potenciális veszélyeztetés. Ez
alacsonyabb sztenderdet jelent, mint amit a büntetőeljárásból ismerünk, ahol nem a tett
esetleges elkövetésének veszélye, hanem csakis a végrehajtott tett - vagy a kísérlet a tett
végrehajtására - lehet a szabadságelvonás indoka.
Intézeti elhelyezésre kötelezhető a parens patriae elv szellemében az is, aki önmagáról
megfelelően gondoskodni képtelen és kezelésre szorul. Tehát olyan embert lehet megfosztani
legalapvetőbb jogának gyakorlásától, aki nem mások, hanem kizárólag saját testi épségét
veszélyezteti. A büntetőjog liberális elmélete szerint az állam nem korlátozhatja az egyén
szabadságát olyan magatartás esetén, melynek kizárólag magára az egyénre vannak káros

következményei. A beavatkozás szükséges feltétele ebben a megközelítésben, hogy a
magatartás másokra nézve járjon ártalmas következményekkel. A pszichiátriai beteget
azonban egy olyan magatartás miatt is megfoszthatják önrendelkezési jogától, amely csak reá
tartozik. A kényszerű gondoskodást az alapozza meg, hogy a beteg önmagával szemben nem
teljesíti a társadalom által széles körben elfogadott életvezetési normákat.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a kötelező intézeti gyógykezelés elrendelése az egyén
szabadságjogainak komoly korlátozását jelenti, ugyanakkor sajátos vonásokkal is bír a
szabadságmegvonás más formáihoz viszonyítva. Sajátosságát két vonása adja. Egyrészt, nem
feltétele egy konkrét, másokat károsító cselekedet végrehajtása - elegendő lehet a potenciális
veszély is, hogy a beteg ilyen cselekedetet fog végrehajtani. Másrészt olyan magatartás is
indokolhatja, amely másokra még csak veszélyt sem jelent, csak magára az egyénre irányul.
Különleges helyzetet teremt a kötelező pszichiátriai kezelés elrendelésekor a pszichiátriai
betegség meglétének bizonyítása is. Itt a bizonytalanságot az okozza, hogy a pszichiátriai
diszciplína megosztott mind az egyes magatartásformák diagnosztikai besorolása, mind a
terápiás eljárások megítélése tekintetében. Végül növeli a szabadságkorlátozás súlyát, hogy az
önkéntes gyógykezeléssel szemben kisebb a mélyreható terápiás haszon esélye, ugyanakkor a
betegnek kell viselnie a gyógykezelés negatív hatásait, a hosszú távra kiható hátrányos
társadalmi megkülönböztetést is ide értve.
Mindeme megfontolások mellett is, a jog lehetőséget teremt a pszichiátriai betegek kezelésre
kötelezésére, nagyobbnak ítélve azt a társadalmi és egyéni kárt, amely a kezelés
elmaradásából származik, annál, amely az egyén érdekét éri önrendelkezési joga
gyakorlásában.
Milyen kötelezettségek hárulnak mindebből az államra? Egyfelől, gondoskodnia kell arról,
hogy a pszichiátriai betegek kényszerítéséről csak független és pártatlan testület dönthessen,
az indokok kellő mérlegelése alapján és az eljárás során biztosítva a beteg számára a törvény
előtti egyenlőséghez és a hatékony védelemhez való jogot. Másfelől, abból kiindulva, hogy a
kényszerítésen alapuló kezelés a szabadságkorlátozás súlyos formája, mely ugyanakkor
csökkenti a terápiai eredményesség eshetőségét, az államnak biztosítania kell, hogy kötelező
gyógykezelésre csak a legszükségesebb esetben kerülhessen sor. Továbbá köteles
megteremteni azokat a segítő és gyógyító intézményeket, amelyek könnyen elérhető
szolgáltatásokat nyújtanak a pszichiátriai betegeknek. Ezek megléte a garancia arra, hogy a
legkevésbé korlátozó feltételek mellett érvényesülhessen a pszichiátriai betegek
gyógykezeléshez való joga. Az időben felkínált és önkéntességen alapuló gyógykezelésnek
elsőbbséget kell élveznie a kötelező gyógykezeléssel szemben, s az ehhez szükséges
feltételeket az államnak kell - a modern közösségi pszichiátria elveit alapul véve -
megteremtenie.
A PSZICHIÁTRIAI INTÉZETI KEZELÉS FAJTÁI

A) Az önkéntes beteg. A kezelésre önként vállalkozó pszichiátriai beteg nagyobb terápiás
eredményességre számíthat, és a gyógykezeléshez fűződő jogaival is szabadabban
rendelkezhet. Így a cél mindenképpen az, hogy a mentális zavarokkal küzdők minél előbb és
önként keressenek segítséget. A tervezet szerint azok a pszichiátriai betegek, akik önkéntes
nyilatkozatot tesznek, saját kérésükre intézeti gyógykezelésbe vehetők.
Fontos garanciális elem a tervezetben, hogy érvényes nyilatkozatot csak cselekvőképes beteg
tehet. Amikor cselekvőképtelen beteg vagy a beteg törvényes képviselője kéri az intézeti
gyógykezelést, akkor az intézet vezetőjének értesítése nyomán a bíróság kiszáll és
megvizsgálja, hogy a kezelés feltételei fennállnak-e. Ez az eljárás az olyan veszélyeket
hivatott kizárni, mint amikor egy idős, zavart állapotú beteg, akit hozzátartozója beszállít a
kórházba, formailag önkéntes nyilatkozatot tesz úgy, hogy esetleg azt sem tudja, mit ír alá. Ha
valaki pszichiátriai betegsége folytán cselekvőképtelen, akkor gyógykezeléséről sem tud

kompetens döntést hozni. A beteg gyógykezeléshez fűződő jogát a garanciális elem beépítése
nem sérti meg, hiszen a felvétel megtörténik, de a bíróság utólagos eljárása megszünteti annak
lehetőségét, hogy visszaélés történjen, vagy utóbb jogvita támadjon az önkéntes nyilatkozat
érvényességéről.
B) A kezelésre kötelezett beteg. A tervezet megteremti a jogi feltételeket ahhoz, hogy a
pszichiátriai betegeket akaratuk ellenére gyógykezelésbe vegyék, ha erre saját vagy mások
érdekei elégséges okot szolgáltatnak. A tervezet számol mind az állam közhatalmi funkcióinál
fogva gyakorolt rendelkezési jogával - mások életének, testi épségének védelme érdekében
felléphet -, mind az állam gondoskodó gyámként való intézkedési jogával - eljárhat az
önmagáról gondoskodni képtelen beteg ellátása érdekében. Számol a tervezet azzal is, hogy
adódnak helyzetek, amikor az orvosi vizsgálat azonnali intézeti gyógykezelés szükségességét
állapítja meg, és ilyenkor nincs idő rá, hogy a bírósági eljárást még a felvétel előtt
lefolytassák. Ennek megfelelően a törvény a kezelésre kötelezés két formáját ismeri el: az
egyik esetben a bíróság határozata nyomán kerül sor a pszichiátriai intézeti gyógykezelés
megkezdésére, a másik esetben - a közvetlen veszélyeztetés miatt - sürgősséggel beszállítják a
beteget, és a bíróság csak ezt követően kezd vizsgálódni.
A tervezet lehetővé teszi, hogy amennyiben a közvetlen veszélyeztető állapot csak azonnali
intézeti gyógykezelésbe-vétellel hárítható el, akkor - kizárólag orvos vizsgálata alapján -
előzetes bírói döntés nélkül szállítsák intézetbe a beteget. A sürgősségi gyógykezelés
elrendelésének indokoltságáról a bíróság utólag hoz döntést, a felvételt követő 72 órán belül.
A bírósági döntés meghozatalára azért szükséges rövid határidőt szabni, mert az utólagos
kontrollon a beszállított személy már a gyógyító intézmény betegeként, többnyire kórházi
ruhában és gyógyszerek hatása alatt jelenik meg, s ezért ilyenkor mindenképpen gyengébbek
az indokolatlan kötelezés elleni biztosítékok, mintha a bírói döntés megelőzi a beszállítást.
Nyilván ezt ellensúlyozandó került a tervezetbe az a további kikötés is, hogy a tünetek
csillapításán túl lehetőleg ne kezdjenek olyan kezelést, amely lehetetlenné tenné, hogy a
bíróság vizsgálni tudja a beteg mentális állapotát, s hogy a beteg elő tudja adni, amit saját
ügyéről gondol.
Előfordul, hogy a sürgősségi beszállítás nem indokolt ugyan, de a beteg kritikus állapotban
van: például képtelen ellátni önmagát, kezelésre szorulna, s a kezelés elmaradása esetén
egészsége súlyosan károsodhat. A tervezet lehetőséget teremt arra, hogy ilyenkor a
pszichiátriai gondozó intézet kezdeményezze a bíróságnál a gyógykezelés elrendelését. Ebbe
a körbe elsősorban azok az esetek tartoznak, amikor a mások életére közvetlen veszélyt nem
jelentő, de kezelésre szoruló betegről az állam - a parens patriae elv alapján - gondoskodik.
Természetesen itt is vezérlő elv kell legyen, hogy az eljárást csak akkor szabad megindítani,
ha egyfelől a beteg nem nyerhető meg a gyógykezelés önkéntes vállalására, másfelől a
kezelés hiányában egészségét, testi épségét súlyos veszély fenyegeti. Ilyen esetekben a
bíróság 15 napon belül dönt, a beteg meghallgatása és független orvosszakértő véleményének
beszerzése után.
A kötelező gyógykezelésnek ez a formája - amikor tehát az intézeti felvételt megelőzően
határoz a bíróság -, már az egészségügyi törvény 1994-es módosítása óta létezik. (2) Az eltelt
három évben azonban nemigen került sor alkalmazására. Az orvosok szinte kizárólag
sürgősségi beszállítást kérnek, s a bíróság csak post factum ismerkedik meg az esettel.
Márpedig alig hihető, hogy valahányszor akarata ellenére kell egy pszichiátriai beteget
kórházban gyógyítani, olyan súlyos veszélyhelyzet áll fönn, hogy ne lehetne előzetes bírósági
eljárást kezdeményezni. Megoldásokat kellene keresni arra, hogy ezek a fontos jogvédő
intézmények valóban betölthessék feladatukat. Segítséget jelentene, ha az orvosok, bírák,
ügyvédek megfelelő képzésben részesülhetnének, hiszen a pszichiátriai gondozók és a
bíróságok kapcsolatának nálunk nincs hagyománya. Így a képzés abban is segítséget nyújtana,
hogy a gyógyító intézmények és a bíróságok között kiépüljenek az együttműködéshez

szükséges kapcsolatok. Tapasztalataink szerint maguk a jogszabályok sem kellőképpen
ismertek az egészségügyi intézményekben.
A KEZELÉSRE KÖTELEZÉS TÖRVÉNYI FELTÉTELEI

A pszichiátriai intézeti gyógykezelés egyetlen törvényes célja a beteg gyógykezelése lehet. A
betegség tényén kívül további feltétel, hogy a kezelés formája megfeleljen a beteg
állapotának, ne legyen korlátozóbb, mint amit az állapota megkíván, továbbá a
gyógykezeléstől eredmény legyen várható. Nem szabad beutalni azt a beteget, akinek
állapotán nem lehet segíteni kórházi gyógykezeléssel, de azt a beteget sem, akinek állapotán
kevesebb korlátozással járó - például ambuláns - kezelési formákkal is segíteni lehet.
A) Pszichiátriai betegség megléte. A tervezet a kötelező gyógykezelés bírói elrendelését -
egyebek között - ahhoz a feltételhez köti, hogy megállapítsák a pszichiátriai betegség tényét.
Ugyanakkor a törvény nem tartalmaz meghatározást arról, hogy mi minősül pszichiátriai
betegségnek. Még körvonalazatlanabbak a beszállítás feltételei ott, ahol a tervezet nem bírói
döntéshez, hanem - a sürgős szükségre való hivatkozással - pusztán orvosi vizsgálathoz köti a
beszállítást. Az utóbbi esetben a "pszichés állapot" kifejezést adja meg a tervezet az
elrendelés egyik feltételeként. Mint már láttuk, a kötelező intézeti gyógykezelés a
gyakorlatban szinte mindig sürgősségi beszállítással kezdődik. Könnyen belátható tehát,
mennyire aggályos, hogy egy súlyos szabadságkorlátozásnak minősülő intézkedést ilyen tág
meghatározás alapján rendelhetnek el. Nem segíti sem a törvény alkalmazóit, sem a jogaikat
érvényesíteni kívánó "szenvedő alanyait", hogy a "pszichés állapot" ugyancsak nem szerepel a
fogalmi definíciók között.
A tervezetnek az egészségügyi ellátó rendszert leíró fejezete foglalja össze, hogyan
szállíthatják be az intézetbe az azonnali egészségügyi ellátásra szoruló beteget. Itt az áll, hogy
a beszállításra - egyebek között - "heveny tudatzavar" esetén kerülhet sor. A "pszichiátriai
betegség" és a "pszichés zavar" közelebbről meg nem határozott kategóriái mellett a "heveny
tudatzavar" az elmeműködés deficitjének harmadik olyan formája, amely a tervezet szerint a
beszállítás kiindulópontja lehet.
A kötelező intézeti gyógykezelés feltételeit - minthogy szabadságkorlátozó
kényszerintézkedésről van szó - a törvénynek pontosan rögzítenie kellene. Meg kellene adnia
a beszállítás alapjául szolgáló betegség fogalmát, és elő kellene írnia, hogy a diagnózis
megalkotásához vezető tényeket és megfigyeléseket az egészségügyi dokumentumokban
részletesen rögzítsék. Meg kellene követelnie továbbá, hogy az egyes diagnosztikai
kategóriákat a modern pszichiátria eszköztárát igénybe véve, orvosi vizsgálatokkal,
diagnosztikai skálák felállításával, pszichológiai tesztek elvégeztetésével igazolják.
A pszichiátriai betegség mellett önálló kategóriaként jelenik meg a tervezetben a
szenvedélybetegség: ez is elégséges indok lehet arra, hogy valakit akarata ellenére intézetbe
szállítsanak. Magyarországon a törvény évtizedeken át lehetőséget adott rá, hogy az
alkoholfüggőket kötelező gyógykezelésnek vessék alá. Ez az intézmény azonban
hatástalannak bizonyult, és eltörölték. Most új köntösben jelenik meg, kiterjesztve immár
valamennyi tudatformáló szer használójára - függetlenül attól, hogy milyen mértékű a szertől
való függőségük -, valamint egyes magatartásformák kényszeres gyakorlóira is.
Ha valaki egy szer vagy tevékenység rabja, és ezért saját egészségét veszélyezteti, ez még
nem hatalmazza föl az államot, hogy megfossza az illetőt a szabadságától. Ilyen intézkedést a
szenvedélybetegség ténye önmagában nem alapoz meg; csak abban az esetben van alap a
kényszerintézkedésre, ha a függőség talaján pszichotikus állapot (elmezavar) alakul ki. Ezt
azonban a tervezet külön tárgyalás nélkül is lehetővé teszi.
Az az ember, aki naponta több szál cigarettát elszív, noha korábban tüdődaganattal operálták,
mindenben megfelel a tervezetben foglalt feltételeknek: kétségkívül szenvedélybeteg, és
cselekedetei súlyos veszélyt jelentenek saját egészségére. Mégsem gondolnánk, hogy
pszichiátriai intézetbe kell szállítani őt. Nem világos, végiggondolták-e a tervezet készítői,
hogy aki estéről estére a rulettasztal mellett izgul, és minden ésszerűséggel dacolva családja
egész vagyonát eljátssza, szintén szenvedélybeteg. De a szenvedélybetegség körébe sorolják
azt is, aki munkájától kerül függőségbe, s nem képes semmi időt pihenésnek, személyes
kapcsolatoknak, szórakozásnak szentelni. Természetesen az ilyen ember is súlyos veszélyt
jelent saját egészségére. Némelyekből elismerést, másokból furcsállást vált ki, ha egy embert
efféle hevület fűt a munkája iránt, de keveseknek jutna eszébe, hogy kötelező intézeti
gyógykezelésnek kellene alávetni az illetőt.
e talán a tervezet készítői kizárólag az illegális drogok fogyasztóinak kötelező
gyógykezelésére kívántak törvényi alapot teremteni, amikor a szenvedélybetegségeket a
kötelezés feltételei között tárgyalták. Ha ez volt a céljuk, akkor szerencsésebb lett volna
egyértelműbben fogalmazniuk, mert a szenvedélybetegség terápiás fogalom, az
addiktológiában és a pszichoterápiában használatos, ahol kizárólag az egyes szerek
veszélyességét, függőségképző hatását, valamint a fogyasztónak a szerrel való kapcsolatát
vizsgálják. Ez a megközelítés semleges a drogok jogi státusza iránt, nem a legalitás-illegalitás
határvonala mentén tesz különbséget, hanem a függőség veszélyének megléte vagy hiánya
alapján.
A drogfüggő személyek gyógykezelésére megfelelő intézményeket kell teremteni: kisebb
detoxikáló egységeket, ambulanciákat, rehabilitációs programokat. A pszichiátriai osztályok
nem alkalmasak e feladatok ellátására, és nem is szívesen vállalkoznak rá. Így jelenleg,
amikor még csak kiépülőben vannak a drogfüggőket ellátni hivatott addiktológiai
szakintézmények, és különösen a kórházi detoxikálás terén igen nagy hiány mutatkozik, a
pszichiátriai osztályok e feladatokból csak jelentéktelen részt képesek és hajlandók vállalni.
Ám a tervezet - ahelyett, hogy a szakintézmények fejlesztéséről gondoskodna - e feladatot,
méghozzá kötelező gyógykezelés formájában, a vonakodó pszichiátriai osztályokra ruházza.
B) A veszélyeztető állapot. A mentális betegség megléte önmagában még nem elégséges ok a
beteg kényszerítésére. A kényszer alkalmazása akkor igazolható, ha a betegség nyomán
veszélyeztető helyzet alakul ki. Akárcsak a pszichiátriai betegségek fogalma, a
veszélyeztetésé is meglehetősen tág értelmezést kapott a tervezetben. A veszélyeztetés
ugyanis éppúgy irányulhat a beteg saját testi épségére és egészségére, mint más emberekére,
valamint a környezetre. A testi épség veszélyeztetése nem kötődik konkrét cselekedethez;
elég, ha az ilyen cselekedet puszta kockázata fennáll. Még tágabb a tér az önkényes
értelmezés számára ott, ahol az egészség veszélyeztetéséről van szó. Kérdés továbbá, hogy a
materiális környezet védelme olyan prioritást élvez-e, hogy ennek veszélyeztetése esetén egy
embert "pszichés állapotára" hivatkozva intézetbe lehessen szállítani.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a tervezet a pszichiátriai betegség és a veszélyeztető
állapot együttes meglétét írja elő a kötelező gyógykezelés törvényes feltételeként.
Ugyanakkor adós marad a pszichiátriai betegség fogalmával - illetve különböző helyeken
különböző, definiálatlan terminusokat szerepeltet: "pszichés állapot", "tudatzavar" stb. - , a
veszélyeztetést pedig túl szélesen értelmezi, amikor kiterjeszti a környezeti károk okozásának
veszélyére is. Továbbá, nemcsak pszichiátriai betegség, de szenvedélybetegség esetén is
törvényesnek ítéli a kezelés kötelező elrendelését, noha a szenvedélybetegség sokféle
fogyasztási szokás és magatartás gyűjtőneve, s mint ilyen önmagában nem szolgálhat
pszichiátriai kényszerintézkedés alapjául. A szenvedélybetegek ellátását addiktológiai
intézményekben, az addiktológiai szakma alapelveit követve kell megoldani.
A GYÓGYKEZELÉS ELRENDELÉSÉRE IRÁNYULÓ BÍRÓSÁGI ELJÁRÁS

A bíróságnak arról kell döntést hoznia, hogy fennállnak-e az intézeti gyógykezelés
elrendelésének feltételei. A bírói eljárásra, mint láttuk, vagy a pszichiátriai gondozó intézet
kezdeményezésére, előzetesen kerül sor, vagy a sürgősségi beszállítást követően. A bíróság
független igazságügyi elmeorvos-szakértőtől kér szakvéleményt, valamint meghallgatja az
intézet orvosát és a beteget.
A bíró feladata nem merül ki abban, hogy az eljárást a törvényes keretek betartásával
lefolytassa, ügyelve arra, nehogy súlyosan jogsértő intézkedésre kerüljön sor. Önálló ítéletet
kell alkotnia arról, hogy az érintett egyén valóban pszichiátriai beteg-e, és állapota indokolja-e
az intézeti gyógykezelést. Ha ezt nem teszi, akkor a döntés minden esetben a vizsgálatot
lefolytató orvos véleményén és csakis azon fog alapulni, s bár a legdurvább jogsértéseket így
is kizárhatja, a tévedés lehetőségének csökkentéséhez nem tud hozzájárulni.
Nincs könnyű helyzetben a bíró, ha az orvosok véleményével ellentétes döntést látna
indokoltnak. Segítené a bírók munkáját, ha az eljárás során gyakrabban élnének azzal a
lehetőséggel, hogy meghallgassák a szakorvosi véleményt kiállító pszichiátert - legalább
azokban az esetekben, amikor az iratokból nem alakul ki eléggé meggyőző kép, vagy amikor
ellentmondások tapasztalhatóak a tényként rögzített megfigyelések között -, mert ebben az
esetben kérdéseket tehetne föl arra nézve, hogy milyen orvosi tényeken alapul a diagnózis
megállapítása. Nehezíti a tények mérlegelését, hogy a - különösen a sürgősségi esetekben -
rövid határidő (a beszállításról szóló értesítés kézhezvételétől számított 72 órán belül kell a
bírói határozatnak megszületnie) nem ad módot tanúk meghallgatására. A pszichiátriai
betegek esetében különösen gyakori, hogy a beteg dokumentációja a környezetéből származó
kijelentéseket idéz a veszélyeztető állapot igazolására. "X elmondása szerint a beteg
életveszélyesen fenyegetőzött, zaklatta az önkormányzati képviselőt", vagy "Y elmondása
szerint az időskorú beteg bolyongott az utcán, zavartan viselkedett". Ezek a kijelentések
azután medikális külsőt kapva kerülnek be a beteg állapotának orvosi leírásába; így lesz a
"fenyegetőzés"-ből "agresszió", a "zavart viselkedés"-ből a "térbeli és időbeli orientáció
hiánya". Ilyen kijelentések csak akkor szerepelhetnének bizonyítékként az eljárásban, ha
azokat az érintett személynek módjában lenne vitatni a bíróság előtt. A bírót csak az segítené
az önálló véleményalkotásban, s a beteg jogainak érvényesítését csak az garantálná, ha az
eljárás nem elsődlegesen "papírmunka" lenne, hanem az érintetteket - a beteget, a vizsgáló
orvost, a családtagokat és tanúkat - a bíróság személyesen is meghallgathatná, módot nyerve
állításaik vizsgálatára. Igaz, a beteget a tervezet szerint így is minden esetben személyesen
meg kell hallgatnia a bíróságnak.
Erős indokok szóltak amellett, hogy az időtartamot mégis szűkre szabják. Ha ugyanis valakit
napokon át gyógyszeres kezelésben részesítenek, akkor utóbb nem lehet bizonyosságot
szerezni arról, hogy fennálltak-e a kezelés megkezdésének törvényes feltételei. Ezért az
eljárást a lehető leghamarabb le kell folytatni. A tervezet arról is rendelkezik, hogy a
meghallgatásig ne kezdjenek olyan gyógykezelést - itt elsősorban a nagyhatású gyógyszeres
kezelésekre kell gondolni, nem a tünetek enyhítését szolgáló nyugtatásra - mely lehetetlenné
teszi, hogy a bíró a meghallgatáson a beteg pszichés állapotát megítélje. Az erősen
begyógyszerezett beteg nem képes arra, hogy álláspontját kifejthesse a bíróság előtt.
A tervezet előírja, hogy az érintett számára biztosítani kell a megfelelő képviseletet. A
képviselő lehet a beteg által meghatalmazott személy, betegjogi képviselő is elláthatja ezt a
feladatot, illetve a bíróság ügygondnokot rendelhet ki. A tervezet úgy fogalmaz, hogy a
bírósági meghallgatás előtt a képviseletet ellátó személynek tájékozódnia kell a beszállítás
körülményeiről, és tájékoztatnia kell a gyógykezeltet az eljárással kapcsolatos jogairól. Ez
igen nagy előrelépés a korábbi gyakorlathoz képest, mivel a képviselőnek még a meghallgatás
előtt személyesen is beszélnie kell az érintettel. Nem fordulhat elő, ami eddig a esetek
többségében történt, hogy a betegnek reggel szólnak, hogy ma a bíró meghallgatja. Ilyenkor a
beteg azt sem tudja pontosan, mi a célja a meghallgatásának, kik vesznek részt az eljárásban.
Beterelik egy szobába, ahol az ott ülőkről azt sem tudja, ki a bíró, ki az orvosszakértő, arról
pedig végképp sejtelme sincs, hogy a harmadik jelenlévő az ő jogi képviseletét látja el...

Célszerű volna, ha a törvény arról is rendelkezne, hogy a beteg képviselőjének jogában áll
betekinteni a beszállítással és gyógykezeléssel kapcsolatos minden iratba, és jogában áll az
iratokról másolatot kérni. Csak így tudhatja meg, milyen tényekre hivatkozva kérik a bíróság
döntését, csak így beszélheti meg az abban leírtakat a beteggel. Ez teremt lehetőséget arra,
hogy a beteg a bíróság előtt vitassa a tévedéseket, illetve hogy a leírtakkal szembeni érveit
előadja. Ha sem a képviselő, sem a beteg nem ismeri előre, mire kívánnak hivatkozni az
eljárásban, milyen megállapításokat tett az orvosszakértő, nincs módjuk védekezni a másik
oldal indoklásával szemben.
A törvényalkotók célja nyilvánvalóan az, hogy a kötelező gyógykezelés elrendeléséről
független és pártatlan testület döntsön, s hogy az eljárásban az érintett a jogegyenlőség
kívánalmának megfelelő, széleskörű jogokat élvezzen érdekei képviseletére. Ám e szándék
csak akkor valósulhat meg, ha a feleket kellőképpen felkészítik a feladatra. A beteget időben
értesíteni kell a bírósági meghallgatásról, és tájékoztatni kell őt az eljárás céljáról és
szabályairól. Lehetőséget kell kapnia arra, hogy kérdéseket tegyen föl, s azokra választ
kapjon. Erre vonatkozóan a betegjogi képviselők kaphatnának megbízatást. A bírók,
ügygondnokok számára képzési lehetőségeket kell teremteni, hogy az új jogintézmény
hatékony működtetésére megfelelően felkészülhessenek.
A bíróságok számára biztosítani kell a bírók díjazásához szükséges keretet. Ennek híján
egyetlen bíró alkalmanként 20-30 beteget hallgat meg, s így percek alatt kényszerül dönteni.
Egyéb fizikai feltételek hiánya is nehezíti a bíróságok tevékenységét. A bírósági
meghallgatásokra szinte kizárólag a pszichiátriai intézményekben kerül sor, ahol a bíró a
főorvosi szobában, megtűrt vendégként végzi munkáját. A törvénynek elő kellene írnia, hogy
az eljárást olyan helyiségben folytassák le, ahol a bíróság a gyógyító intézménytől független
hatalomként jelenik meg; képletesen szólva: ahol a falon a bíróság emblémája függ, nem a
főorvos oklevele. Rendelkezni kellene arról is, hogy az érintettek utcai ruhában jelenhessenek
meg a bíró előtt, mert a pizsamában, netán egyenesen a kórházi ágyban zajló meghallgatás
döntő hatással van a felek viselkedésére és értékalkotására.
A bíróság a kötelező gyógykezelésre irányuló indítvány elbírálásakor alapos vizsgálódás után
arról dönt, hogy világos és egyértelmű bizonyítékok támasztják-e alá a gyógykezelésnek a
beteg akarata ellenére történő elrendelését. Feladata ellátásához meg kell kapnia a szükséges
segítséget; különben mindössze annyi történik, hogy a beteg dokumentációjában az orvos
pecsétje mellett ott fog díszelegni a bíróé is.
A PSZICHIÁTRIAI BETEGEK JOGAIRA VONATKOZÓ KÜLÖNÖS SZABÁLYOK

A pszichiátriai betegeket gyógykezelésük során főszabályként megilletik az általános
betegjogok: így joguk van ahhoz, hogy a gyógykezelés csakis tájékoztatásuk és
beleegyezésük alapján vegye kezdetét. Mi indokolja ilyen körülmények között, hogy külön
fejezet foglalkozzon a csak rájuk vonatkozó speciális szabályokkal? A törvényalkotó három
szempontra figyelemmel állapított meg speciális szabályokat. A pszichiátriai betegek
kötelezhetők a gyógykezelés eltűrésére, velük szemben kényszerítő eszközök használatára
kerülhet sor, betegségük következtében elveszíthetik cselekvőképességüket.
A) Jog a tájékoztatáshoz és a beleegyezéshez. A tervezet a kötelező gyógykezelés esetében
csak a veszélyeztető állapot idejére engedi meg, hogy eltekintsenek a beteg beleegyezésétől.
Más szóval, érvényes bírósági határozat sem indokolja, hogy a veszélyeztető állapot
elmúltával a beteget továbbra is beleegyezése nélkül vessék alá orvosi beavatkozásnak. Amíg
azonban fennáll a veszélyeztető állapot, addig a tájékoztatás is elmaradhat.
B) A kényszerítés. A kényszerítő eszközök használatát is a veszélyeztetéshez köti a tervezet,
jóllehet magát a "kényszerítés" kifejezést kerüli, ehelyett "mozgási szabadság korlátozásáról"
beszél. A kényszerítést ugyanakkor nem köti veszélyeztető cselekedethez, elegendőnek tartja,

hogy a betegre vagy a környezetében élőkre súlyos veszélyt jelentő cselekedet eshetősége
fennálljon.
Aki képet akar alkotni magának arról, mit jelenthet Magyarországon a pszichiátriai beteg
mozgási szabadságának korlátozása, az gondoljon a Fekete Doboz Akslé egyujjas című
filmjére, ahol elmeszociális otthonok lakóit láthatta rácsokkal ketreccé alakított ágyban,
melyben még felállni sem lehet. Olvasson bele az állampolgári jogok biztosának vizsgálati
beszámolójába, (3) vagy a Rosenthal-jelentésbe: (4) megtudhatja, hogy elmeszociális
otthonokban alkalmanként, büntetésből, vagy akár hónapokon át tartanak embereket ilyen
módon ketrecbe zárva. Tudnia kell, hogy a "hálós ágyak" használata a pszichiátriai
osztályokon sem ismeretlen. Továbbá jó lesz, ha felidézi azoknak az idős betegeknek a képét,
akik sivár folyosókon lepedővel a székhez kötözve, a semmibe révedő tekintettel töltik teljes
tétlenségben napjaikat.
Ha ezt a tudást szem előtt tartjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a törvénynek sokkal
egyértelműbben kellene szabályoznia a mozgási szabadság korlátozását, mint azt a tervezet
teszi. Szűkebb feltételekhez kellene kötni a kényszerítés lehetőségét. Rendelkezni kellene
arról, milyen eszközök használata megengedett a pszichiátriai intézményekben. Tisztáznia
kellene például, hogy az elfogadható kényszerítő eszközök közé tartozik-e a "hálós ágy". Nem
szabad a pszichiátriai intézmény megítélésére bízni, hogy mi minősül kényszerítő eszköznek;
erről kizárólag a pszichiátriai szakkollégiumnak volna szabad döntenie, s az általa adott
meghatározásnak be kellene kerülnie a törvény szövegébe is.
Időbeli korlátot kellene szabni a kényszerítésnek, méghozzá legfeljebb órákban mérhetőt.
Rendelkezni kell arról is, hogy ezalatt időszakonként meg kell nézni a beteget, testi
szükségleteiről gondoskodni kell. Elő kell írni, hogy a beteg nem szenvedhet sérüléseket a
kényszerítés következtében. Akit az ágyához kötöznek, nem tud vécére menni, de még egy
pohár vizet sem tud meginni. Akinek a csuklóit, bokáit szoros kötéssel rögzítik, az csúnya
horzsolásokat szenved, egyre kínzóbb fájdalmat érez. Mindez ma bevett gyakorlat, és éppen
ezért a törvénynek kell gondoskodnia róla, hogy a jövőben ilyesmi ne fordulhasson elő.
C) Az egészségügyi iratok megismerésének joga. A tervezet megengedi, hogy korlátozzák a
pszichiátriai betegek jogát orvosi dokumentációjuk megismerésére. Indoklásképpen két
érdekre hivatkozik: a beteg gyógyulásának zavartalanságára és más személy személyiségi
jogainak védelmére. Valóban elképzelhető, hogy egyes megállapítások veszélyeztethetik a
beteg gyógyulását, ugyanakkor félő, hogy - mintegy az eddigi gyakorlat folytatásaképpen - a
kivétel lesz a főszabály. Az is lehetséges, hogy valóban védeni kell harmadik személyek
jogait - például azét az emberét, akinek a bejelentése alapján sor került a beszállításra -, ám ez
csak a rá vonatkozó rész külön kezelését kívánná meg, nem indokolja, hogy a beteg számára a
dokumentáció egészét hozzáférhetetlenné tegyék. A beteg törvényes képviselője számára
pedig korlátlan betekintést kellene biztosítani a dokumentumokba; ellenkező esetben nem
tudja vitatni a bennük foglaltakat. Nincs a jognak olyan területe, ahol szabadságkorlátozást
olyan vallomások, bizonyítékok alapján lehetne elrendelni, melyek megismerésére, vitatására
az érintettnek nincsen lehetősége.
D) A kapcsolattartás joga. Kizárólag a pszichiátriai betegekre vonatkozó, speciális szabály az
is, hogy megtiltható számukra a külvilággal való kapcsolattartás. Pedig könnyen belátható,
milyen erős szükséglete lehet a pszichiátriai osztályra beszállított betegnek, hogy barátaitól,
hozzátartozóitól érzelmi támogatást kapjon, hogy oldódjon benne a kirekesztés, az
ellehetetlenülés érzete. Van továbbá a kapcsolatoknak egy olyan köre, melyek megtiltására
semmilyen körülmények között nem lehet törvényi felhatalmazást adni. Ide tartozik a szabad
vallásgyakorlás joga, és a beteg joga arra, hogy a gyógykezelés elrendelése és lefolytatása
során érvényesítse a jogait. A törvénynek - a tervezettől eltérően - le kellene szögeznie, hogy
az egyházak képviselőivel, valamint a jogvédő intézményekkel és a beteg képviseletében

eljáró személyekkel (betegjogi képviselő, törvényes képviselő, meghatalmazott képviselő)
való kapcsolattartást nem szabad akadályozni.
A CSELEKVŐKÉPTELEN BETEG
Noha a tervezet a betegjogokról szóló fejezetében az egyes jogok gyakorlása tekintetében
különbséget tesz aközött, hogy a beteg cselekvőképes-e vagy sem, nem ad fogalmi
meghatározást arra nézve, hogy az egészségügyi törvény szempontjából mi a
cselekvőképtelenség kritériuma, és ki hivatott a gyógykezelése időtartamára
cselekvőképtelenné nyilvánítani a beteget.
A Polgári Törvénykönyv meghatározásában az a személy minősül cselekvőképtelennek,
akinek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége teljesen hiányzik. A
cselekvőképtelenségnek három esete van. Megállapíthatja a cselekvőképességet kizáró
gondnokság alá helyező bírósági határozat. Gondnokság alá helyezés nélkül, állapotánál
fogva is minősülhet valaki cselekvőképtelennek. Végül életkora szerint cselekvőképtelen az,
aki tizennegyedik életévét még nem töltötte be. (5)
A pszichiátriai betegség következtében a beteg hosszabb-rövidebb időre elveszítheti azt a
képességét, hogy saját ügyeiben kompetens döntést hozzon, mérlegelési képessége sérülhet.
Ezért két súlyos kérdéssel is szembe kell nézni. Először: ki döntheti el, hogy képes-e a beteg
racionális mérlegelésen alapuló döntést hozni a saját gyógykezelése ügyében. Másodszor, ha
a válasz nemleges, megilletik-e még a pszichiátriai beteget az általános betegjogok, vagy ezek
gyakorlásától meg lehet őt fosztani.
A tervezet nem határozza meg, mikor minősül egy pszichiátriai beteg cselekvőképtelennek.
Nyilvánvalóan annak tekintendő, ha a bíróság cselekvőképességet kizáró gondnokság alá
helyezte. Azokban az esetekben, amikor nincs ilyen határozat, de a gyógykezelést elrendelő
bíróság a cselekvőképtelenséget észleli, a tervezet szerint értesítenie kell az illetékes
gyámhatóságot. Ez annyit jelent, hogy a gyámhatóság az arra illetékes bíróságnál
kezdeményezi a gondnokság alá helyezési eljárást. Így csak hónapok múltán jut a
cselekvőképtelen beteg törvényes képviselethez. Addigra már minden valószínűség szerint
elhagyta a kórházat.
Egyszóval, a tervezet által kínált megoldás a cselekvőképtelen betegek egy részét - azokat,
akiket a bíróság nem helyezett gondnokság alá - a gyógykezelés során képviselet nélkül
hagyja. Nem világos továbbá, hogy ezekben az esetekben a gyógykezelő intézmény dönti-e
el, hogy a beteg cselekvőképtelen. Mindezen problémákra az jelentene megoldást, ha a beteg
cselekvőképességéről is a gyógykezelés elrendelésének ügyében eljáró bíróság döntene. Akár
a kötelező gyógykezelés elrendelésekor, akár később, a kezelés során merül fel a gyanú, hogy
a beteg híján van belátási képességének, mindenképpen a kötelezés tárgyában eljáró bíróság
lenne hivatott a cselekvőképtelenség megállapítására. A döntés az intézeti gyógykezelés
időtartamára vonatkozna, és abban is eligazítana, hogy ki jogosult a beteg érdekeinek
védelmében eljárni. A javasolt megoldás összhangban áll azokkal a kívánalmakkal, amelyeket
jogállamban az efféle problémák megoldásának ki kell elégítenie: cselekvőképességétől senkit
másként, mint bírói határozattal, megfosztani nem lehet; a cselekvőképtelen beteg nevében
kinevezett képviselője jogosult a betegjogokat gyakorolni.
A törvény megalkotásakor azzal is számolni kell, hogy a cselekvőképességet kizáró
gondnokság intézménye elavult és átdolgozásra szorul. Nem felel meg a demokratikus
jogelveknek, és nem szolgálja a pszichiátriai betegek érdekeinek védelmét. Erre legutóbb az
állampolgári jogok országgyűlési biztosa hívta föl a figyelmet. (6) A bíróságok általános
döntési képtelenséget állapítanak meg, nincs mód annak mérlegelésére, hogy a beteg milyen
fajta ügyekben nem tud racionális mérlegelésen alapuló döntést hozni. Így egyes területeken
szükségtelenül korlátozzák őt, míg más ügyekben - legfőképpen a gyógykezelés tekintetében -
érdemi képviselet nélkül hagyják, mivel a pénzügyek és anyagi javak ügyében eljáró gondnok
nincs felkészítve arra, hogy a gyógyítás ügyeiről döntsön - ezek a kérdések az orvosokra
maradnak. A bíróságok a gondnokok kinevezését és munkájuk ellenőrzését átengedik az
önkormányzatoknak. Így a beteg annál az önkormányzatnál kénytelen panaszkodni hivatásos
gondnokára, aki egyben a gondnok munkáltatója is. A bíróság nem vizsgálja fölül időről időre
a beteg döntési kompetenciájáról hozott döntését, ami ugyancsak indokolatlan jogfosztáshoz
vezet.
Ha a gyógykezelés ügyében eljáró bíróság dönthetne a beteg kompetenciájáról is, akkor azt
vizsgálná, képes-e a beteg megérteni gyógykezelése indokoltságát és tényeit, továbbá
választani a lehetséges beavatkozási formák közül. Így - szemben a gondnokság alá helyezési
ügyekben eljáró bíróságokkal - nem az élet minden területére kiterjedő általános döntési
képtelenséget állapítana meg, ráadásul lényegében korlátlan időre, hanem az adott
problémakörre - a gyógykezelésre - vonatkozó döntési képességről határozna, arról is időbeni
korlátok között, a gyógykezelés időtartamára. Nem fosztaná meg a beteget az őt megillető
jogoktól, hanem e jogok gyakorlását arra a személyre ruházná rá, akit a beteg korábbi
nyilatkozatában erre a feladatra megjelölt, vagy ilyen nyilatkozat hiányában arra, aki e
képviselet betöltésében tapasztalattal bír (például betegjogi képviselőre).
A) A cselekvőképtelen beteg és a tájékoztatáshoz való jog. A tervezet előírja, hogy a
gyógykezelés során a beteget folyamatosan tájékoztatni kell egészségi állapotáról. A
cselekvőképtelen betegről úgy nyilatkozik, hogy az ő esetében a képviseletében eljáró
személyt köteles a gyógyító intézmény tájékoztatni. Nem nyilatkozik azonban arról, vajon ez
úgy értendő-e, hogy a beteg tájékoztatása mellőzhető. Egy másik helyen, az önrendelkezési
jogról szóló alfejezetben, kimondja a tervezet, hogy a beteg közvetlen tájékoztatása még
azokban az esetekben sem maradhat el, amikor a beteg beleegyezési jogát törvényes
képviselője gyakorolja. Szerencsés volna, ha ezt a követelményt a tájékoztatásról szóló
alfejezet is leszögezné.
B) A cselekvőképtelen beteg és az önrendelkezéshez való jog. A tervezet az alapvető célok
közé sorolja, hogy megkülönböztetés nélkül valamennyi beteg számára biztosítani kell az
önrendelkezéshez való jogot. A beavatkozások elvégzésének feltétele tehát a beteg
beleegyezése.
A tervezet elismeri a beteg jogát, hogy esetleges cselekvőképtelensége esetére megnevezze
azt a személyt, akit képviseletére feljogosít. Sőt, azt a jogát is megállapítja, hogy
nyilatkozatában általános érvénnyel megtiltson egyes vizsgálatokat, illetve beavatkozásokat.
Úgy intézkedik, hogy a beteget kórházi felvételekor tájékoztatni kell a személyes rendelkezés
jogáról és a hozzájárulás megadására jogosult személy kijelölésének lehetőségéről.
Az invazív beavatkozások körében, feltéve, hogy a betegnek nincs megnevezett képviselője, a
tervezet szerint a közeli hozzátartozókat illeti meg a beleegyezés joga, mégpedig a törvény
által meghatározott sorrendben. A gondnokság alá helyezett beteg helyett gondnoka
gyakorolja az önrendelkezési jogot. Ez nem megnyugtató megoldás, hiszen a gondnokok jó
része nem családtag, hanem az önkormányzat alkalmazásában álló hivatásos gondnok, akit a
beteg pénzügyeinek és anyagi természetű problémáinak vitelére bíztak meg. A hivatásos
gondnok nincs felkészülve arra, hogy gyógykezelési ügyekben döntéseket hozzon.
A tervezet általánosságban beszél cselekvőképességet érintő gondnokság alá helyezett
betegről, jóllehet ennek az intézménynek két formája van. A cselekvőképességet kizáró
gondnokság alá helyezett személynek minden jognyilatkozata semmis, a cselekvőképességet
korlátozó gondnokság alá helyezett személy viszont a személyét érintő ügyek egy részében
önállóan dönthet. A fenti megkülönböztetés hiánya miatt a tervezet értelmében a
cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezett beteg sem dönthet saját
gyógykezeléséről, ami nem áll összhangban a korlátozott cselekvőképesség Polgári
Törvénykönyvben szereplő meghatározásával. A Ptk. ugyanis egyrészt módot ad rá, hogy a
jogszabály a korlátozottan cselekvőképes személyt is feljogosítsa személyes jellegű

jognyilatkozat tételére, másrészt a korlátozottan cselekvőképes személy egyes
jognyilatkozatait érvényesnek ismeri el. Ide tartozik, hogy a mindennapi élet szokásos
szükségleteinek fedezése körébe tartozó szerződést köthet, rendelkezhet keresményével, erre
kötelezettséget is vállalhat, megköthet szerződéseket, melyekkel előnyt szerez. (7) Ennek az
értelmezésnek inkább megfelelne, ha a korlátozottan cselekvőképes beteg számára a törvény
meghagyná a lehetőséget, hogy maga döntsön gyógykezelése ügyében.
Míg az invazív beavatkozások esetében a tervezet összeállítói szemlátomást arra törekedtek,
hogy a beteg döntésképtelensége esetén se legyen mellőzhető a műtéti beleegyezés, a nem
invazív eljárásoknál a tervezet nem biztosítja a cselekvőképtelen beteg önrendelkezési jogát.
A műtétnek nem minősülő beavatkozásoknál nem írja elő, hogy be kell szerezni a
cselekvőképtelen beteg képviseletére jogosított személy hozzájárulását. Ez a mulasztás az
önrendelkezési jog önkényes korlátozásához vezet. A kórházi gyógykezeléssel rutinszerűen
együtt járó laboratóriumi vizsgálatok esetében még elfogadható lenne, hogy a beleegyezést
megadottnak tekintsék, ám a nem műtéti terápiás eljárások körében már semmiképpen nem. A
pszichiátriai betegek esetében ez azt jelentené, hogy cselekvőképtelenné válásuk időszakára
kezelésüknek nem feltétele a képviselői beleegyezés. A pszichiátriai osztályokon alkalmazott
kezelések ugyanis nem minősülnek invazív beavatkozásnak a tervezet értelmében. (A tervezet
invazív beavatkozásnak a beteg testébe behatoló fizikai beavatkozást minősíti.) Sem az
elektrosokk-kezelés, sem a pszichoterápia, sem a neuroleptikumok adagolása nem invazív
beavatkozás az itt használt meghatározás szerint, jóllehet a beteg személyiségébe és tudati
állapotába behatoló eljárásokról van szó. Abból az elvből kiindulva, hogy a cselekvőképtelen
beteget is megilleti az önrendelkezéshez való jog, a törvénynek a terápiás eljárásokról is úgy
kellene rendelkeznie, mint a műtéti beavatkozásokról: a beteg feljogosított képviselőjének
beleegyező nyilatkozatához kellene kötnie a kezelés megkezdését.
A PSZICHIÁTRIA INTÉZMÉNYRENDSZERÉNEK REFORMJÁRÓL

A pszichiátriai betegek gyógykezelésének szabályozásakor abból az alapelvből indul ki a
tervezet, hogy kizárólag az állapotuknak megfelelő intézményekben, emberi méltóságuk
tiszteletben tartásával szabad kezelni őket. A magyar pszichiátriai intézményrendszer
sajnálatos módon nem felel meg ennek a vezérelvnek. A betegek ellátásában dominál az aktív
kórházi osztályon folytatott kezelés és a szociális otthonokban való elkülönítés, így kevés
esély van arra, hogy a beteget valóban az állapotának megfelelő intézményben lássák el.
Sérelmet szenved a pszichiátriai betegeknek a gyógykezeléshez való joga, amely megkívánná,
hogy minden beteget a reá kidolgozott egyéni kezelési terv szerint, a betegsége ellátására
legalkalmasabb és legfelkészültebb intézményben kell lefolytatni. A pszichiátriai ellátó
intézmények között óriási színvonalbeli különbségek mutatkoznak. Ha egy több száz beteget
ellátó pszichiátriai otthonban összesen két kádban, hetente egyszer fürödhetnek a betegek,
akkor a meztelenül sorukra váró betegek láttán aligha jut eszünkbe, hogy itt személyes
méltóságukat tiszteletben tartva gyógyítanak embereket.
A pszichiátria intézményrendszerének reformja elkerülhetetlen. Jelenleg a fekvőbetegellátás
dominál, a közösségi pszichiátria ellátó intézményei teljességgel hiányoznak. Ebből fakadóan
a betegek nem a valódi terápiás szükségletüknek megfelelő ellátásban részesülnek, nem is
kerülhetnek olyan intézményekbe, ahol jogaikat csak olyan mértékben korlátozzák, amit
állapotuk feltétlenül szükségessé tesz. A fennálló helyzet nem felel meg sem a pszichiátria
mai állásának, sem a demokratikus jogrend követelményeinek.
Az új egészségügyi törvénynek rendelkeznie kellene a pszichiátria reformjának
megindításáról, és a reform irányait is meg kellene szabnia. Az ügy már súlyánál fogva is
megkívánná a törvényi szabályozást. A törvénynek kellene rögzítenie, hogy az egyes
lakókörzetekben milyen pszichiátriai ellátó formákat kell biztosítani: krízis-centrumot,
pszichiátriai ambulanciát, kórházi osztályt, pszichoterápiát, illetve szocioterápiát nyújtó
programokat, klubszerű intézményeket, csoportos lakhelyeket. Jelenleg komoly ágyleépítés
zajlik a pszichiátriában, amit nem kísérnek az intézményi átalakítás törekvései. Nem egyszer
éppen a legszínvonalasabb pszichoterápiás osztályokat számolják föl, az így megtakarított
pénz pedig elvész a pszichiátria számára. Nem csoda, hogy még azok sem támogatják az
ágyak felszámolását, akik tisztában vannak vele, hogy a magyar pszichiátriai ellátás túlzott
mértékben a fekvőbeteg intézetekre épül. A törvény időhatárokat is szabhatna a folyamat
számára: például egyes intézmények átalakítására tíz évet hagyhatna, másokéra ötöt. Hasonló
induló helyzetben alkották meg Franciaországban az úgynevezett szektorizációs törvényt,
amely hasonló elgondolások szerint szabályozta a pszichiátria reformját.
A törvény egy olyan testület felállításáról is rendelkezhetne, amely irányítaná és felügyelné a
pszichiátria átalakítását: felmérné a jelen helyzetet, megtervezné a változásokat, és időről
időre beszámolna a folyamat alakulásáról.
Az egészségügyi törvény megalkotásával az állam megteremti a törvényes kereteket arra,
hogy közhatalmi funkcióinál fogva intézkedjék a pszichiátriai betegek kötelező intézeti
gyógykezeléséről. Elmulasztott ugyanakkor arról gondoskodni, hogy a kezelésekre a lehető
legkevesebb korlátozással élő, a betegeknek a gyógykezeléshez való jogát biztosítani képes
intézményekben kerülhessen sor. Quid pro quo: ha az állam fenntartja magának a jogot, hogy
a pszichiátriai betegekkel szemben kényszerintézkedéseket rendeljen el, cserében biztosítania
kell számukra az emberi méltóságukat tiszteletben tartó, korszerű gyógykezelést.
JEGYZETEK
* A tanulmány az egészségügyi törvény tervezetének 1997. március 13-i változatán alapul. A
szakértők május 20-21-én juthattak hozzá az utolsó szövegváltozathoz, amelynek a
pszichiátriai betegek kezelésével kapcsolatos rendelkezései néhány ponton eltérnek a márciusi
tervezettől. A tanulmány a veszélyeztető állapot kifejezést használja, amely a márciusi szöveg
definíciója szerint: "a beteg pszichés állapota következtében saját vagy mások életére, testi
épségére, egészségére, illetőleg a környezetére súlyos veszélyt jelent." A májusi szövegben
veszélyeztető magatartás szerepel a következő meghatározással: "a beteg - tudatállapotának
zavara következtében - saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt
jelenthet és a megbetegedés jellegére tekintettel az azonnali intézeti gyógykezelésbe vétel
nem indokolt." A májusi tervezet nem engedi meg a pszichiátriai betegek kapcsolattartásának
korlátozását, valamint a mozgási szabadság korlátozása helyett a személyes szabadság
korlátozását említi. A kormány május 22-én fogadta el az egészségügyi törvényjavaslatot,
amely további változásokat tartalmazhat. (A szerk.)
1 A tervezet megjelent a Psychiátria Hungarica 1991. decemberi számában: Javaslat a
pszichiátriai betegek intézeti (intramurális) gyógykezelésének jogi szabályozására. 403-418.
old.
2 Az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 35. § (1) bekezdés.
3 A betegek emberi és állampolgári jogainak érvényesülése a pszichiátriai
fekvőbetegintézetekben és pszichiátriai otthonokban. Jelentés az OBH 2255/1996. számú
vizsgálatáról, 1996. március-április.
4 Emberi jogok és elmeegészségügy: Magyarország. Mental Disability Rights International,
Washington D.C. 1997.
5 Polgári Törvénykönyv 15-17. §.
6 Jelentés az OBH 2255/1996. számú vizsgálatáról. 86. old.
7 Polgári Törvénykönyv 14. §.

Irodalomjegyzék a szocioterapeuta képzéshez
KÖTELEZŐ IRODALOM
Szocioterapeuta képzés elméleti szeminárium szöveggyűjtemény MMSZKE, 2003

Nonverbális Pszichoterápiák: Mozgás-Gesztus-Improvizáció-Ritus-Játék-Művészet Animula
könyvek, MPT 1991
Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa Gigant Bt. Debrecen, 1997
Sáry László: Kreatív zenei gyakorlatok Jelenkor Kiadó Pécs, 1999
Irving D. Yalom: A csoportpszichoterápia elmélete és gyakorlata Animula Kiadó, 2001
AJÁNLOTT IRODALOM
SZEMLÉLETFORMÁLÓ KÖNYVEK
Bakonyi Péter: Téboly,terápia,stigma Szépirodalmi 1983

Bálint Mihály: Az orvos,a betege és a betegség Animula 1990
Bruno Betelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek Gondolat 1988
Büki Attila - Valkai Zsuzsa: Üzenetek a Sárga Házból Antikva 1988
C.G.Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába Európa 1990
Csepeli György: Szociálpszichológia Osoris 2002
E.T.Hall: Rejtett dimenziók Gondolat 1980
Eric Berne: Emberi játszmák Gondolat 1984
Gerevich József: Terápiák társadalma-társadalmak terápiája Magvető 1983
Hollós István: Búcsúm a Sárga Háztól Cserépfalvi 1990
K.Jankowski: Pszichiátria és humánum Gondolat 1979
Kozma Judit (szerk): Kézikönyv szociális munkásoknak Szociális Szakmai Szövetség, 1998
Kurt Lewin: Csoportdinamika Közg.-és Jogi Kiadó 1975
Mérei Ferenc: Lélektani napló I-IV. NPI 1986
Paneth Gábor: A labirintus járataiban Magvető 1985
Ruth Bang: A segítő kapcsolat Tankönyvkiadó 1980
Sigmund Freud: Bevezetés a pszichoanalizisbe Gondolat 1986
Vikár György: Gyógyítás és öngyógyítás Magvető 1983
Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója Magvető 1978
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak Kriterion 1979
David Reisman: A magányos tömeg Közg.-és Jogi kiadó 1983
Descola-Lencloud-Severi-Taylor: A kulturális antropológia eszméi Századvég 1993
Gazsó-Zelei: Örjítő mandragóra Pallas 1989
Günter Grass: A bádogdob Magvető 1973
Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák,diagnózisok Magvető 1981
James G. Frazer: Az Aranyág Századvég Kiadó 1994
Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére Európa 1983
Konrád György: A látogató Magvető 1988
N.Peseschkian A tudós meg a tevehajcsár Helikon 1991
P.Watzlawick-J.H.Weakland-R.Fisch: Változás Gondolat 1990
Popper Péter: Belső utak könyve Magvető 1981
Róheim Géza: A bűvös tükör Magvető 1984
Róheim Géza: A csurunga népe Leblang 1932
Salvador Dali: Millet Angelusának tragikus mítosza Corvina 1986
Sylvia Plath: Az üvegbúra Kriterion 1981
Thomas S. Szasz: Az elmebetegség mítosza akadémia Kiadó 2002
Walter Lippman: A közjó filozófiája Bagolyvár 1993
William Golding: A legyek ura Magvető 1978
Kreativitás és deviáció Akadémia 1984
Deviancia, emberi jogok, garanciák T-Twins Kiadó 1993
Férfiuralom Replika könyvek 1994

CSOPORTVEZETÉSHEZ KAPCSOLÓDÓ ELMÉLETI ÉS GYAKORLATI KÖNYVEK
Bagdy Emőke -Telkes József: Személyiségfejlesztő módszerek az iskolában TK 1988

Barczy Magdolna: A csoportok hatékonysága és a személyes változás Animula, 1997
Benedek László: Játék és pszichoterápia Animula MPT 1992
Füredi János: Terápiás közösség kialakítása és szociál-pszichiátriai vizsgálata Gondolat 1980
Hász Erzsébet: Irodalomterápia I. Szöveggyűjtemény Művészetterápia sorozat I. Animula, Gondolat 1995
Hegyesi Gábor –Kozma Judit –Szilvási Léna –Talyigás Katalin: A szociális munka elmélete és gyakorlata 4.
Kötet Szociális munka csoportokkal Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, 1997
Lovas Zsuzsa – Herczog Mária: Mediáció avagy a fájdalommentes konfliktuskezelés Múzsák Kiadó, 1999
Mérei Ferenc: Társ és csoport Akadémia 1989
Meredith Belbin: A team avagy az együttműködő csoport SHL Hungary Kft. 1998
Rudas János: Delfi örökösei Gondolat 1990
Beng Börjeson: Terápia Európa 1982
C. Wolfgang Müller: Hogyan vált a segítségnyújtás hivatássá? T-Twins Kiadó 1992
Mentálhigiénia T-Twins Kiadó 1992
Szőnyi Gábor, Füredi János (szerk.): Pszichoterápia tankönyve Medicina 1998
Wiinicott DW: Játszás és valóság Animula 1999
SZOCIOTERÁPIA/MŰVÉSZETTERÁPIÁHOZ KAPCSOLÓDÓ KÖNYVEK
Hárdi István: A dinamikus rajzvizsgálat Medicina 1983

Smith, Bucklin & Associates: Átfogó nonprofit menedzsment Co-Nex Könyvkiadó Kft., 1997
Varga A. Tamás - Vercseg Ilona: Település, közösség, fejlesztés OKKMI 1991
Ágh Attila: Az önszabályozó társadalom Kossuth 1989
Alvin Toffler: Hatalomváltás Európa 1993
Andor Csaba: Jel,kultúra,kommunikáció Gondolat 1980
Bókay Antal, Erős Ferenc: Pszichoanalizis és irodalomtudomány Filum 1998
Brody EB: Kulturális, szimbolikus és értékelemek a deviáns magatartás társaalmi etiológiájában. In: Pethő
Bertalan (szerk.) Pszichiátria és emberkép. Gondolat
Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok Európa 1994
Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma Századvég Kiadó 1994
Csorba Simon: Hogyan Animula 1999
Edouard Limbos: Kulturális és szabadidős csoportok animálása NPI 1985
J.W.Goethe: Színtan Corvina 1983
Gürtler W: Integrált tánc- és kifejezésterápia In: Pszichoterápia, 1999
Irene Jakab and István Hárdi: Psychopathology of Expression and Art Therapy in the world Animula 1996
Kokas Klára: Képességfejlesztés zenei neveléssel Zeneműkiadó 1972
Sági Mária: Esztétikum és személyiség Akadémia 1981
Stephen Steinberg: Az etnikumok mítosza Cserépfalvi 1994
Székácsné Vida Mária: A művészeti nevelés hatásrendszere Akadémia 1980
Túróczi Mária: A színek világa és a személyiség Győr 86
Vera Vásárhelyi: Vizuális pszichoterápia (esettanulmányok) Animula, 1996
A harmadik szektor Nonprofit Kutatócsoport 1991
Lélekgyógyászatról jelképekben Balassi Kiadó 2000
Jelenlét 37. szám – művészetterápia Médium-Art Stúdió 2003. március

VÁLOGATÁS A KÖZÖSSÉGI SZOCIÁLIS MUNKA KÜLFÖLDI ÉS HAZAI
IRODALMÁBÓL
IDEGEN NYELVŰ SZAKIRODALOM

Alary, Jacques (ed.) (1990) Community Care and Participatory Research (Montreal, Quebec: Nu-Age Editions) 268 pp.
Alinsky, Saul D. (1962) Citizen Participation and Community Organization in Planning and Urban Renewal (Chicago: Industrial
Areas Foundation)
Association of Community Workers (1974) Some Guidelines for the Appointment of a Community Worker (University of York,
Department of Social Administration)
Bailey, Roy - Brake, Mike (1975) Radical Social Work (New York: Pantheon Books)
Baker, J. () The Neighborhood Advice Centre. A Community Work Project in Camden (London: Routledge and Kegan Paul) 320
pp
Baldock, Peter (1974) Community Work and Social Work (London: Routledge and Kegan Paul) 140 pp.
Baldock, Peter (1977) Why Community Action? The Historical Origins of the Radical Trend in British Community Work In:
Community Development Journal Vol. 2. No. 2. 68-74. pp.
Barcalay, Peter M. (1982) Social Workers, Their Role and Tasks (London: Bedford Square Press of NCVO / National
Institute for Social Work) 283 pp.
Bell, Brenda - Gaventa, John - Peters, John (1992) Horton, Miles - Freire, Paulo: We Make the Road by Walking,
Conversations on Education and Social Change (Philadelphia: Temple University Press) 256 pp.
Bennis, Warren G. - Benne, Kenneth D. - Chin, Robert - Corey, Kenneth E. (ed.) (1969, 1975) The Planning of Change (New
York, etc.: Holt, Rinehart and Winston)
Biddle, W. W. - Biddle, L. J. (1965) The Community Development Process, The Rediscovery of Local Initiative (New York, etc:
Holt Rinehart and Winston) 333 pp. A mû 1-7. és 16. fejezete magyar fordításban is megjelent: “A közösségfejlesztési folyamat”
címmel. Varga, A. Tamás (szerk.) Országos Közmûvelõdési Központ Módszertani Intézete, 1988. Bp. 269 pp.
Brager, George - Specht, Harry (1973) Community Organizing (Columbia University Press) 364 pp.
Brake, Mike - Bailey, Roy (ed.) (1980) Radical Social Work and Practice (London: Edward Arnold) 255 pp.
Browning, R.(1984) Protest Is Not Enough (Berkeley: University Press of California Press)
Bryant, Barbara - Bryant, Richard (1982) Change and Conflict, A Study of Community Work in Glasgow (Aberdeen:
University Press) 240 pp.
Burghardt, S. (1982) Organizing for Community Action (Beverly Hills: Sage Publications)
Burghardt, S. (1982) The Other Side of Organizing (Cambridge, MA: Schenkman)
Carnoy, Martin - Shearer, Derek: (1980) Economic Democracy (M. E. Sharpe)
CDP Information and Intelligence Unit (1974) The National Community Development Project: Inter-Project Report (London:
CDP IIU)
CDP Information and Intelligence Unit (1975) The National Community Development Project: Forward Plan (London: CDP IIU)
Combat Poverty Agency (1989) Community Work in Ireland. Trends in the 80’s Options for the 90’s (Maynooth: St.Patrick’s
College) 310 pp.
Coleman, James S. (1957) Community Decision Making and Conflict (New York: Free Press) 390. pp.
Craig, Gary - Derricourt, Nick - Loney, Martin (1982) Community Work and the State, Towards a Radical Practice (London,
etc.: Routledge and Kegan Paul / Association of Community Workers) 166 pp.
Cox, Fred M. - Erlich, John L. - Rothman, Jack - Tropman, John E. (1977) Tactics and Technics of Community Practice.
(Itasca, Illinois: F.E.Peacock Publishers, Inc.) 441 pp.
Day, Phyllis J. - Macy, Harry J. - Jackson, Eugene C. (1984) Social Working, Experiences in Generalist Practice (Englewood
Cliffs, New Jersey: Prentice-Hall) 175 pp.
Evens, Philip (ed.) (1974) Community Work, Theory and Practice (Oxford: Alistair Shronach Ltd.) 147 pp.
Fitzgerald, Mike - Halmos, Paul - Muncie, John - Zeldin, David (ed.) (1977) Welfare in Action (London: Routledge and
Kegan Paul) 232 pp.
Galper, Jeffry H. (1975) The Politics of Social Services (London, etc.: Prentice-Hall, Inc.) 237 pp. Chapter 7: Community
Organization and Social Casework: The Containment of Change 111-139 pp.
Galper, Jeffry H. (1980) Social Work Practice, A Radical Perspective (London, etc.: Prentice-Hall) 261 pp.
Gamson, William (1968) Power and Discontent (Homewood, Illinois: Dorsey Press)
Goetschius, George W. (1969) Working with Community Groups (London: Routledge and Kegan Paul) 256 pp.
Goldberg, E. - Warburton, R. (1979) Ends and Means in Social Work (Allen and Unwin)
Gilbert, Neil - Specht, Harry (19 ): Process Versus Task in Social Planning In: Social Work XXII/3. 178-183 pp.
Gulbenkian Study Group (1968) Community Work and Social Change (London: Longman)
Gulbenkian Study Group (1973) Current Issues in Community Work (London: Longman)
Hadley, Roger - Cooper, Mike - Dale, Peter - Stacy, Graham (1987) A Community Social Worker’s Handbook (London, New
York: Tavistock Publications) 266 pp.
Hancock, Alan - Wilmott, Phyllis (eds.) (1965) The Social Workers (London: British Broadcasting Corporation) 208 pp.

Hardcastle, David - Wenocur, Stanley - Powers, Patricia R. (1996) Community Practice: Theories and Skills for Social Workers
(Oxford University Press)
Harlesden Community Project (1979) Community Work and Caring for Children (Owen Wells)
Hayes, Liz (1990) Working for Change, A Study of Three Women’s Community Projects (Dublin: Combat Poverty Agency) 162
pp.
Henderson, Paul - Thomas, David (ed.) (1983) The Barclay Report, Papers from a Consultation Day (1983) (London:
National Institute for Social Work, Paper No. 15) 360 pp.
Henderson, Paul - Thomas, David (ed.) (1980, 1987, 1990, 1992) Skills in Neighborhood Work (London, New York:
Routlege)
Hoffman, Charles (1986, 1989) Project Renewal: Community and Change in Israel (Jerusalem: Halberstadt Communication/Ahva
Press) 154 pp.
Introduction to Social Welfare Institutions 22. Fejezete: Social Work Community Practice (Homewood, Illinois: Dorsey
Press) Revised Edition 1982.
Jones, David: Community of Interest - A Reprise. In: Thomas, David N. (ed.) (1983) Community Work in the Eighties
(London: National Institute for Social Work)
Kahn, Si (1991) Organizing. A Guide for Grassroots Leaders (Silver Spring, Maryland: National Association of Social Workers)
342 pp.
Kahn, Si (1994) How People Get Power (Silver Spring, Maryland: National Association of Social Workers) 144 pp.
Kelleher, Patricia - Whelan, Mary (1992) Dublin Communities in Action: A Study of Six Projects (Dublin: Community Action
Network/ Combat Powerty Agency) 186 pp.
Kirst, Karen K. Ashman - Grafton, H. Jr. (1997) Generalist Practice With Organizations and Communities (Hull Press)
Kloss, R. M. (1974) Social Movements: Between the Balcony and the Barricade (St. Louis: C. V. Mosby Co.)
Kotler, M: Theories of Neighborhood Organization and the Radical Politics of Local Control. In: Colfax, J. D. - Roach, J. L.
ed. (1971) Radical Sociology (New York, London)
Maas, Henry S. (1966) Five Fields of Social Service: Reviews of Research (New York: National Association of Social Work) 208
pp.
Mayo, Margaret: Community Development: A Radical Alternative? In: Bailey, Roy - Brake, Mike ed. (1975) Radical Social Work
(London: Edward Arnold) 167 pp.
Mayo, Margaret (1975) Action Research in Community Development (London: Routlege and Kegan Paul)
Mays, John - Forde, Anthony -Keidan, Olive (1952,1975) Penelope Hall’s Social Services of Scotland and Wales (London,
etc.: Routledge and Kegan Paul) 368 pp.
Merton, Robert K. - Nisbet, Robert eds. (1961, 1976) Contemporary Social Problems (New York, etc.: Harcourt Brace
Jovanovich, Inc.) 782 pp.
Mizrahi, Terry (1993) Community Organization and Social Administration: Advances, Trends and Emerging Principles
(Haworth Press)
Moynihan, D. (1969) Maximum Feasible Misunderstanding (New York: Free Press)
Oberschall, Anthony (1973) Social Conflict and Social Movements (Englewood Cliffs: Prentice-Hall)
Piccard, Betty J. (1975) An Introduction to Social Work. A Primer (Homewood, Illinois, etc.: The Dorsey Press) 170 pp.
Piven, Frances (1977) Poor People’s Movements (New York: Pantheon)
Plant, Raymond - Lesser, Harry - Gooby, Peter Taylor (1980) Political Philosophy and Social Welfare (London, etc.:
Routlege and Kegan Paul) 262 pp.
Popple, Keith (1995) Analysing Community Work: Its Theory and Practice (London: Open University Press)
Rein, Martin (1965) Strategies of Planned Change (American Orthopsychiatric Assoc.)
Ross, Murray G. (1955) Community Organization: Theory and Principles (New York: Harper and Brothers)
Rothman, Jack: Three Models of Community Organization Practice. In: Social Work Practice (1968) (New York: Columbia
University Press)
Rothman, Jack (1964) An Analysis of Goals and Roles in Community Organization Practice In: Social Work IX/2. 24-31 pp.
Rothman, Jack (1974) Planning and Organizing for Social Change: Action Principles from Social Science Research (New
York: Columbia Press)
Sanders, Marion K.: The Professional Radical. Conversations with Saul Alinsky (1965, 1969, 1970) (New York: Harper &
Row, Publishers, Inc.) Eredeti megjelenések: Harper’s Magazine, 1965 június, 1965 július és 1970 január.
Scottish Development Department (1974) Community Councils: Some Alternatives for Community Council Schemes in Scotland
(London: HMSO)
(The Seebohm Report) - Report of the Committee on Local Authority and Allied Personal Social Services (1968) (London:
HMSO)
Simpson, R. L. - Simpson, I. H.: Community Organization and Power Structure. In: Social Organization and Social
Behaviour (1966) (New York, London: John Wiley and Sons, Inc.)
(The Skeffington Report) - People and Planning: The Report of the Committee on Public Participation in Planning (1969)
(London: HMSO)
Specht, Harry (1969) Disruptive Tactics In: Social Work XIV/2 5-15 pp.
Spencer, John et al. (1964) Stress and release in an Urban Estate (Tavistock)
Spiegel, Hans B. C. (1969) Citizen Participation in Urban Development (Washington: Center for Community Affairs, NTL
Institute for Applied Behavioral Science) 348 pp.
Taylor, Samuel H. - Roberts, Robert W. (eds.) (1985) Theory and Practice of Community Social Work (New York: Columbia
University Press)
Thomas, David N. ed. (1983) Community Work in the Eighties (London: National Institute for Social Work) 100 pp.

Thomas, David N. - Warburton, William R. (1977) Community Workers in a Social Services Department: A Case Study
(London: National Institute for Social Work and Personal Social Services Council) 91 pp.
Thomas, David N. (1992) The Making of Community Work (London, New York: Routlege) 320 pp.
Townsend, Peter (1976) Area Deprivation Policies In: New Statesman, 6 August, 68-71. pp.
U.S. Government Accounting Office (1969) Review of Economic Opportunity Programs Report to the Congress of the United
States
Warren, D. I. (1981) Helping Networks (Indiana: University of Notre Dame Press)
Warren, Rachel B. - Warren, Donald I.: How to Diagnose a Neighborhood. In: The Neighborhood Organizer’s Handbook (1977)
(Notre Dame, Indiana: University of Notre Dame Press) 173-195.pp.
Warren, Roland L. (1963) The Community in America (Chicago: Rand McNally and Co.) 347 pp.
Weisner, S. (1983) Fighting Back: A Critical Analysis of Coalition Building in the Human Services In: Social Service Review 57/
2 291-306 pp.
Wilson, Judy (1986) Self-help Groups, Getting Started - Keeping Going (Chatham, Kent: Mackays; Longman Self-help Guides)
153 pp.
Zuercher, Melanie A. (1991) Making History. The First Ten Years of Kentuckians For The Commonwealth (Prestonburg: KFTC)
180 pp.
Eurosocial Reports (Vienna: European Centre for Social Welfare Training and Research)
1978/ No.14.: Anti-Poverty Measures in European Countries.
1982/ No.18.: International Symposium on Community Work in Deprived Urban Areas
1983/ No.19.: International Symposium on Alternatives in Community Work
1986/ No.29.: Innovatory Social Projects in Community Development
Eurosocial Newsletter (1981) No. 21.: Community Work in Deprived Urban Areas
Folyóiratok
Community Development Journal - An International Forum (York: Foldyard House, Naburn)
Community Education International (International Community Education Association)
Community Work (Association of Community Workers)
Journal of Community Education. (Community Education Development Centre)
Parola (Bp.: Közösségfejlesztõk Egyesülete) Különösen az 1994/I. és a 1995/VI. számok.
MAGYAR NYELVŰ IRODALOM

Alinsky, Saul D. (1988) Radikálisok Kiskátéja (Bp.: Budapesti Műszaki Egyetem Gépészkari KISZ) 40 old. (Figyelem! A magyar
változat az eredeti mű és a fordító kiegészítéseinek kompilációja!)
Balipap, Ferenc (1988) A hetvenes évek változásai és a művelődési otthonok innovációs törekvései Magyarországon (Bp.: Múzsák
Kiadó) 157 old.
Balipap, Ferenc (1990) A settlement, mint népművelési és szociális intézmény története (Esély, 1989. 2. sz. 1990. 1. és 2. sz.)
Beke, Pál (1988) Az önszerveződés feltételei és lehetőségei. (A Falu, 1988. 1. 18-22. old.)
Beke, Pál - dr. Kováts Flórián (szerk.) (1995) Ajánlások a községi és kisvárosi településfejlesztési koncepciók készítéséhez (Bp.:
BM Kiadó Településfejlesztési füzetek 14.) 59 old.
Biddle, W. W. - Biddle, L. J. (1988) A közösségfejlesztési folyamat. Varga, A. Tamás szerk. (Bp.: Országos Közművelődési
Központ Módszertani Intézete) 269 old.
Bőhm, Antal - Pál, László (1981-1987) Helyi társadalom I-V. (Bp.: MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete)
Fekete, Éva G. - Bodolai, Éva (1995) Együtt! - De hogyan? Kistérségi szerveződések megjelenése a településfejlesztésben.
(Miskolc: MTA Regionális Kutatások Központja) 227 old.
Fodor, Katalin (1987) Közművelődés, mentálhigiéne, pszichokultúra (Bp: Országos Közművelődési Központ Módszertani
Intézet) 211 old.
Francia példa a kistérségi összefogásra - Archamps (Parola, 1993/6.)
Gauder, Péter - Ongjerth, Richárd (1994) Terület- és településtervezés I-II. kötet (Bp.: ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai
Intézet és Továbbképző Központ, Kísérleti jegyzet) 75 és 60 old.
Gerevich, József (1989) Közösségi mentálhigiéne (Bp.: Gondolat) 214 old.
Gosztonyi, Géza (1994) A “XXII”-es csapdája, avagy virágot utcán? Egy közösségi szociális munka akció története 1986-
1993 között (Esély 94/1.) 94-101. old.
Gosztonyi, Géza (1993) “Közösségi munka” a “szociális munká”-ban. In: Gayer, Gyuláné dr. (szerk.) (1993) Nonprofit
vállalkozásokkal a munkanélküliség ellen (Bp.: Nonprofit Vállalkozásokkal a Népjóléti Szférában Alapítvány) 193-210. old.
Gosztonyi, Géza (szerk.) (1994) Közösségi szociális munka. In: Gosztonyi, Géza - Hegyesi, Gábor - Talyigás, Katalin -
Tánczos, Éva (szerk.) A szociális munka elmélete és gyakorlata (Bp.: Semmelweis Kiadó) 187-404. old.
Gosztonyi Géza (1997) Ki fizeti a révészt? Gondolatok a civil szervezetek és az állam kapcsolatáról - a finanszírozás
szempontjából. (Esély 97/3.) Kiadja a Hilscher Rezső Szociálpolitikai Alapítvány, Budapest, 51-66. old.
Hegyesi, Gábor - Orsós, Éva (1992) Bevezetés a helyi szükségletek és források megismerésének módszertanába, Segédanyag
a szociális programok megalapozásához (Bp.: Népjóléti Minisztérium) 84 old.

Korazim, Yossi - Sheffer, N. (1995) Ossim Shalom - közösségi szociális munka. In: Esély füzetek 4.: Lévai, Katalin / Helyi
Társadalom Kutató Csoport (szerk.) (Bp.)
Korazim, Kőrösi Yossi (1994) Amit a szociális munkásoknak a közösségi szociális munkáról meg kell tanulniuk a
neokonzervativizmus korszakában. Esély 94/5.
Köles, Sándor - Kemény, Bertalan (1988) “Itt és mást”. In: Köles, Sándor - Varga, Csaba (szerk.) (1988) A helyi cselekvés.
(Bp.: Magvető Kiadó, JAK-füzetek sorozat 38.) 230-262 old.
“Kultúra és Közösség” című folyóirat “Közösségfejlesztés” tematikus száma, 1991/4. szám. 132 old.
László, Miklós (1992) A város közepén (Bp.: ELTE Szakdolgozat, kézirat) 96 old.
Leopold, A.(1986) A radikális szociális munkáról. In: Szociálpolitikai Értesítő 1986/1.
Limbos, E. (1985) Kulturális és szabadidős csoportok animálása. (Varga, A. Tamás szerkesztésében) (Bp.: Népművelési Intézet)
192 old.
Molnár, G. Erzsébet (1994) Gondolatok a térségfejlesztésről - ZalA-Kar (Parola, 1994/2.)
Perlman, Robert - Gurin, Arnold (1993) Közösségszervezés és társadalmi tervezés (Bp.: Közösségfejlesztők Egyesülete) 138 old.
Mátyus, Alíz és Varga, A. Tamás válogatása a szerzők ‘Community Organization and Social Planning’ című könyvéből. (New
York, London etc.: John Wiley and Sons, 1972) 292 old.
Péterfi, Ferenc (1987) Nyilvánosság, öntevékenység, animáció (Bp.: Országos Közművelődési Központ) 57 old.
Péterfi, Ferenc (1989) Helyben, nyilvánosan. Gondolatok a helyi társadalom - a helyi tájékoztatás - és a nyilvánosság
kapcsolatáról (Bp.: OKK Lemezújság 14. szám.)
Simon, P. Gyöngyi szerk. (1987) Helyi hatalom - helyi társadalom (Bp.: Művelődési Minisztérium Vezetőképző és
Továbbképző Intézete) 340 old.
Sörös, Erzsébet (szerk.) (1996) Szomszédság a Nap utcában. A városi közösségfejlesztés tapasztalatai (Bp.: Nap Klub
Alapítvány) 209 old.
Tennyson, Rosalind (szerk.) (1994) A Partnerségépítés eszközei (Bp.: The Prince of Wales Business Leaders Forum,
Partnerség Kézikönyvek sorozat, No. 2.) 40 old.
A területfejlesztésben (kistérség-fejlesztésben) vállalt szervező funkció ellátásának lehetséges módjairól és feltételeiről. A
Kistérségi Szerveződések II. Országos Konferenciájának állásfoglalása (Parola, 1994/3.)
UNESCO közösségfejlesztési konferencia anyagai (1987-1988) M. Bassand (Svájc) előadása: Lemezújság 3. sz. 1988. febr.; J.
Damrosz (Lengyelország) előadása: Lemezújság 5. sz. 1988 május; Kárász, János előadása (Ausztria): Lemezújság 4. sz. 1988.
ápr.; Magyar helyzetkép (összeállította Benkő, Éva): Lemezújság 1. sz. 1987. okt.; A konferencia záró-tanulmánya: Lemezújság 2.
sz. 1987. dec. Bp. OKK Közösségszolgálat
Varga, A. Tamás szerk. (1989) Informatika és közhasznúság. Szöveggyűjtemény (Bp.: Országos Közművelődési Központ
Módszertani Intézete) 108 old.
Varga, A. Tamás (1988) Lépésjavaslatok a helyi közösségfejlesztés kialakításához. (Kultúra és Közösség, 1988/3.) 104-109. old.
Varga, A. Tamás - Vercseg, Ilona (1988) A helyi orgánum mint a helyi fejlesztés eszköze. (Kultúra és Közösség, 1988/6.) 94-105.
old.
Varga, A. Tamás - Vercseg, Ilona (1990) A közösségfejlesztés hazai sajátosságai. (Kultúra és Közösség 1990/1.) 32-41. old.
Varga, A. Tamás - Vercseg, Ilona (1988) Közösségfejlesztés a Bakonyban. (Kultúra és Közösség 1988/3.) 95-104. old.
Varga, A. Tamás - Vercseg, Ilona (1985) "Nyitott ház - nyitott tevékenység" képzés (Bp.: Múzsák Kiadó) 132 old.
Varga, A. Tamás - Vercseg, Ilona (1991) Település, közösség, fejlesztés. Tapasztalataink a helyi társadalmi - kulturális
fejlesztésről (Bp.: Országos Közművelődési Központ) 194 old.
Varga, A. Tamás - Vörös, Gizella B. (1993) Közösségi munka. Szöveggyűjtemény (Bp.: Közösségfejlesztők Egyesülete) 188 old.
Varga, Csaba: Falukísérletek, helyi autonómiák. In: Köles, Sándor - Varga, Csaba (szerk.) (1988) A helyi cselekvés. (Bp.:
Magvető Kiadó, JAK-füzetek sorozat 38.) 263-284. old.
Vercseg, Ilona szerk. Az epöli közösségfejlesztés kezdete. Fejlesztési javaslat. In: Lemezújság 14. sz. (Bp.: OKK
Közösségszolgálat)
Vercseg, Ilona (1990) A közösségfejlesztés további magyar sajátosságai. (Kultúra és Közösség, 1990/3.) 113-122. old.
Vercseg, Ilona (1983) Módszertani szöveggyűjtemény a távoktatásban résztvevő népművelőknek (Budapest: sokszorosított kézirat)
112 old.
Vercseg, Ilona (1994) Új foglalkozás alakul? (Közösségfejlesztés) In: Kultúra és közösség 1994-es mutatványszáma. (Bp.: MTA
Szociológiai Intézete) 104-117. old.
Vörös, Gizella B. - Varga, A. Tamás (1993) A közösségi munka. Elmélet és gyakorlat külföldön (Bp.: Közösségfejlesztők
Egyesülete) 188 old.
Warren, R. L. (1955) Studying Your Community (New York: Free Press; London: Colier-MacMillen Ltd.) Fordítása
kéziratban.
Zolnai, János - Madlena, Erzsébet (1993) Lakásprivatizáció, városfejlesztés, helyi politizálás az Erzsébetvárosban (Esély-
füzetek 1993/1.) 5-32. old.
Parola Füzetek (Budapest: Közösségfejlesztők Egyesülete):
Beke Pál (1991) Önkormányzó társadalom, 67 old.
Gergely Attila (1991) Intézményépítés a helyi közösségben
McConnell, Charlie (1992) A közösségfejlesztés támogatása Európában, 47 old.
Solymosi Judit szerk. (1993) Egyesületi művelődési otthonok Franciaországban, 35 old.
Péterfi Ferenc szerk. (1992) A közösségi rádiózásról, 82 old.
Schwarz, Peter (1993) Menedzsment a nonprofit szervezetekben, 105 old.
Solymosi Judit szerk. (1994) Identitás - filozófia - stratégia, 105 old.
Vercseg Ilona (1991) Egyház és közösségfejlesztés,
Vercseg Ilona (1993) Közösség. Eszme és valóság, 40 old.

Vercseg Ilona szerk. (1993) Szomszédság, 65 old.
Kalendáriumok (mindenesek, címjegyzékek, stb.):
Bogyiszló(1986), Csenger, Szamostatárfalva, Szamosangyalos, Csengersima, Csengerújfalu, Szamosbecs, Komlódtótfalu (1989),
Csurgó Berzence, Iharosberény, Zákány (1985), Dombóvár (1984-85), Kaposfő (1989), Székesfehérvár (1987), Bakonybánk,
Bakonyszombathely, Réde (1989), Kecskemét (1987), Mohács (1986), Budapest-Újpalota (198), Pécs (1987), Szada (1987),
Szeged (1983), Tab (1986), Tokaj (1990)
Appelqvist, Otso (1981) Tanulóköri Kalauz. Magyarul: Keresztesné dr. Várhelyi Ilona (szerk.) (Bp.: Népművelési Intézet) 103
old.
Varga A. Tamás szerk. (1984) Bakonyszentkirály, Bakonyoszlop és Csesznek Közérdekű Közösségi Kalendáriuma (Bp.: Bakony-
szentkirály Községi Közös Tanács / Népművelési Intézet) 132 old.
Közösségi felmérések eredményei (pl.):
Szőny (1995), Kecskéd (1994-95), Kőbánya (1997)

Internetes weblapok a szocioterápia/művészetterápia témakörben
Magyar weblapok
szocioterápia
http://www.zalamedia.hu/egerszeg/000411/p.html
http://www.medlist.com/HIPPOCRATES/I/1/24.htm
http://www.emberbarat.hu/rehab.htm
http://www.externet.hu/khirek/9905/bozsik2.htm
http://www.kkapcsolat.hu/el_konyv/legalabb/fuggos12.htm
művészetterápia
http://www.magyarfelsooktatas.hu/21.9/52.html
http://www.vitalitas.hu/ismerettar/lelekvonat/lelekvonat4.htm#muveszetterapia
http://www.litera.hu/terepjaro/helyszini/12408.html
http://hetszinvirag.znet.hu/uj/kezd.html
http://vnet.hu/jatszo/bookof.htm
zeneterápia
http://www.solyom.info/iromanyok/zeneterapia.htm
http://www.bmc.hu/muzsika/0003/gyogyszer.htm
http://www.szochalo.hu/tudomany/temak/szocpszicho/tan009.htm
http://www.parlando.hu/Linden.htm
http://www.webgallery.hu/vicispharma/rezonancia.htm
pszichológia/pszichiátria
http://www.pszichologia.hu/
http://www.tebolyda.hu/protokoll.html
http://www.hhrf.org/epmsz/public/2000/balla_w.htm
http://www.opni-epicentrum.hu/01-centrum/#41
http://www.hospice.hu/hosp989tel.htm
http://www.juris.u-szeged.hu/tanszekek/bunteto/tematikak/jnafk03011.htm
Művészetterápiás szervezetek/oktatási intézmények (külföldi weblapok)

http://www.arttherapy.org/
http://www.burleehost.com/artery/FloridaArtTherapy/fata.htm
http://www.artnet.net/~laiat/index.html
http://www.wwwuniversity.com/
http://home.ican.net/~phansen/

Art Therapy organisations

AMERICAN ART THERAPY ASSOCIATION.
The AATA home page is designed to inform art therapists involved in legislative activities of
issues affecting the practice of art therapy.
British Association of Art Therapists
NCATA
The National Coalition of Arts Therapies Associations (NCATA), founded in 1979, is an
alliance of professional associations dedicated to the advancement of the arts as therapeutic
modalities. NCATA represents over 8,000 individual members of six creative arts therapies
associations. The site is still being developed and does not yet contain much original material,
although there are a few useful links.
Other Art Therapy sites
Art therapy in Canada maintained by Petrea Hansen.
Association des art-therapeutes du Quebec
Connecticut Art Therapy Association
The Beechwood Centre
Arts in Therapy
Creative arts therapy links
DRYW. A North Wales based partnership of Artists and Arts therapists
American Journal of Art Therapy
Art Therapy Courses
UK
Goldsmiths College
University of Sheffield
US
University of Oklahoma
Southern Illinois University
New England Art Therapy Institute
Chicago Art Institute
Pratt School of Art and Design
Naropa University
Conferences
Theoretical Advances of Art Therapy
Practicing art therapists
Hephzibah Kaplan (London, UK)
Your First Stop for Art Online!
Browse or search through over 91,000 works of art by medium, subject matter, price and
theme... View over 200,000 works by over22,000 masters in the art history section.
Harness the best arts information : contemporary artists and masters, museums, galleries, fine
art, art history, art education, antiques, dance, theater, and more.
Call for Artists, Premiere Portfolio sign-up for your Free Portfolio or create an Artist Portfolio
today and sell your art at the marketplace for contemporary Art! Start a Gallery Portfolio to

exclusively showcase your gallery.
Featured Arts News Highlight:
http://www.absolutearts.com/cgi-bin/news/arts-news-elaborate.cgi?
output_number=20&find=-1
http://www.absolutearts.com/cgi-bin/news/arts-news-elaborate.cgi?
output_number=20&find=-1
Degas Sculptures
Art Gallery of Ontario
Toronto, ON
CA
The Art Gallery of Ontario will be the sole Canadian venue for a major exhibition of
sculptures by renowned French 19th-century artist Edgar Degas from October 11, 2003 to
January 4, 2004. Degas Sculptures will present 73 bronzes from the Ny Carlsberg Glyptotek
in Copenhagen - one of only four ... Read Indepth Article Visit These Premiere Art Sites:
Dick Blick Art Materials: Great quality, huge selection, and friendly service for over 90 years.
Gas Scooter and Electric Scooter - Fast, Fun & Low Price - Click Here.
Portfolios-and-Art-Cases.com: Carry your artwork - even framed pieces - more easily in these
cleverly designed portfolio cases!
Artworld Mailing Lists: Quality artworld mailing lists for galleries, artists, dealers! Select
from email mailing lists or traditional label mailing lists.
Art History Research: Select from over 22,000 masters through the ages, images, news, links
and more. Discover over 200,000 images from museum collections.
Art Discussions / Forums: The Visual Arts Cafe offering forums such as a gallery / critique
forum, a social forum and a teachers' forum...

MMSZKE Szöveggy - 2003

Uploaded by

Document Informationclick to expand document informationMagyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesület SZOCIOTERAPEUTA KÉPZÉS ELMÉLETI SZEMINÁRIUMHOZ SZÖVEGGYŰJTEMÉNY Szerkesztette: Németh László 2003. szeptember

Document Informationclick to expand document information

Copyright:

Available Formats

MMSZKE Szöveggy - 2003

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

MMSZKE Szöveggy - 2003

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Magyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesület

Szerkesztette: Németh László

BÁLINT ÁRPÁD: A KREATÍV TERÁPIÁK HELYE A SZOCIOTERÁPIÁBAN...........9

TRINGER LÁSZLÓ: REHABILITÁCIÓS MÓDSZEREK, SZOCIOTERÁPIÁK.........13

HARANGOZÓ JUDIT: SZOCIOTERÁPIÁK...............................................................17

NÉMETH LÁSZLÓ: A SZOCIOTERÁPIA MEGHATÁROZÁSA...............................19

NÉMETH LÁSZLÓ: MÁSSÁG....................................................................................21

PSZICHIÁTRIAI SZAKMAI PROTOKOLL - SZOCIOTERÁPIÁS MÓDSZEREK.....25

ETIKAI NORMÁK MŰVÉSZETTERAPEUTÁK SZÁMÁRA.......................................28

CSORBA SIMON MŰVÉSZETTERÁPIA (KONCEPCIÓ); A MŰVÉSZ, MINT

NÉMETH LÁSZLÓ: (KÉPZŐ)MŰVÉSZET-TERÁPIA................................................41

VAS ÉS MTS.: A MOZGÁS SZIMBOLIKÁJA ÉS A SZIMBÓLUMOK MOZGÁSA

VAS ÉS MTS.: GYÓGYÍTÓ KÖZÖSSÉG KIALAKÍTÁSA KÓRHÁZI

BAGDY EMŐKE: A PSZICHOTERÁPIA PROPEDEUTIKÁJA................................68

NÉMETH LÁSZLÓ: SZOCIÁLIS MUNKA CSOPORTOKKAL..................................94

CSOPORTOK KATEGORIZÁCIÓS RENDSZERE....................................................99

A BETEGEK JOGAINAK EURÓPAI DEKLARÁCIÓJA..........................................112

CITIZEN'S CHARTER - POLGÁROK KARTÁJA....................................................117

HIDAS GYÖRGY: A CSOPORT-PSZICHOTERÁPIA ELMÉLETI ALAPJAI..........118

SZŐNYI GÁBOR: A CSOPORT-PSZICHOTERÁPIA INDIKÁCIÓI.........................134

SZŐNYI GÁBOR - HARMATTA JÁNOS: A CSOPORT-PSZICHOTERÁPIA

OTTO F. KERNBERG: A CSOPORTVEZETŐI BEAVATKOZÁSOK FONTOSSÁGI

BOKOR LÁSZLÓ: A CSOPORTVEZETÉS.............................................................177

F.B. DAVIS - N.E. LOHR: A KETTŐSVEZETÉS SAJÁTOS PROBLÉMÁI

KAPLAN, R.E.: A SÉRÜLÉS DINAMIKÁJA AZ ENCOUNTER CSOPORTBAN: A

A TANULÁS ÉS FEJLŐDÉS FÉLREÉRTÉSE........................................................200

ROGERS, C. G.: LEHETEK-E EGY CSOPORTBAN FACILITATÍV?.....................210

DÖME LÁSZLÓ: SZEMÉLYISÉGZAVAROK..........................................................225

RONALD J. COMER: PSZICHOPATOLÓGIA.........................................................234

RONALD J. COMER: PSZICHOAKTÍV SZEREK OKOZTA ZAVAROK................243

NÉMETH LÁSZLÓ: A PSZICHOTERÁPIÁS ÉRTÉKŰ KOMMUNIKÁCIÓ EGYIK

GÖNCZ KINGA, VARGA ETELKA: A VEZETŐI SZEREP DILEMMÁI KREATÍV

NÉMETH LÁSZLÓ: A MŰVÉSZETTERÁPIA ALKALMAZÁSÁNAK ELMÉLETE ÉS

BÁLINT ÁRPÁD: A ZENETERÁPIA ELEMEI..........................................................266

KOVÁCS OLGA, NAGY ILONA, VAS JÓZSEF: AZ ÉNFEJLŐDÉS SZIMBÓLUMAI

SOLIMAN SALEH: GESZTUS-IMPROVIZÁCIÓS CSOPORTMUNKA

MERÉNYI MÁRTA: MOZGÁSMŰVÉSZET-TERÁPIA: ALKOTÓ FOLYAMAT ÉS

SCHUMAYER IZOLDA: CSOPORTMUNKA A BIBLIOTERÁPIÁBAN..................322

HÁSZ ERZSÉBET: A BIBLIOTERÁPIA OKTATÁSÁNAK TAPASZTALATAIRÓL I.

FEKETE SÁNDOR DR.: SEGÍTŐFOGLALKOZÁSOK KOCKÁZATAI – HELFER

BURNOUT (KIÉGÉS) TÜNETEK (BURISCH: DAS BURNOUT-SYNDROM.).......345

SOHÁR TAMÁS: KI SEGÍT A SEGÍTŐNEK?..........................................................349

TEAM MUNKA ELMÉLETEI.....................................................................................357

NÉMETH LÁSZLÓ “VESZEDELMES VISZONYOK A PSZICHOTERÁPIÁS TEAM

GÖNCZ KINGA, GESKÓ SÁNDOR, HERBAI ISTVÁN: KONFLIKTUS-KEZELÉS

LEHETSÉGES TÁRGYALÁSI MÓDOK...................................................................380

TÁRGYALÁSSAL VALÓ ELÉGEDETTSÉG HÁROM FELTÉTELE.......................380

NÉMETH LÁSZLÓ: A HATALOM DIMENZIÓI A CSOPORTOKBAN ÉS A

SZERVEZET ÁLTAL ÁTRUHÁZOTT HATALOM...................................................389

NÉMETH LÁSZLÓ: A SEGÍTŐ KOMMUNIKÁCIÓ – A KÉRDEZÉS......................396

HÁSZ ERZSÉBET: A MŰVÉSZETTERÁPIA A FELSŐOKTATÁSBAN I...............398

AZ USA ÁLLAMAIBAN A ZENETERÁPIÁS KÉPZÉS ...........................................404

EURÓPÁBAN A ZENETERAPEUTÁK KÉPZÉSI HELYZETE ...............................405

AKTÍV/RECEPTÍV EGYENSÚLY ............................................................................408

KÉPZŐMŰVÉSZETI TERÁPIÁK OKTATÁSA ........................................................409

KÉPZŐMŰVÉSZETI TERÁPIÁK OKTATÁSA ........................................................410

POSZTGRADUÁLIS DIPLOMA A BRIT MŰVÉSZETTERÁPIÁS KÉPZÉSBEN....413