Ugrás a tartalomhoz

Tu–22M

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen Arado (vitalap | szerkesztései) 2019. január 30., 09:00-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól. (→Típusváltozatok: https://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%A5-15)
A lap ellenőrzött változata (ellenőrizve: 2019. január 30.) ezen a változaton alapul.
Tu–22M
Ukrán Tu–22M3 a 2002-es pozsonyi SIAD-on
Ukrán Tu–22M3 a 2002-es pozsonyi SIAD-on
NATO-kódBackfire
Funkcióbombázó repülőgép
Gyártó
TervezőTupoljev-tervezőirodában
Sorozatgyártás1970–1993
Gyártási darabszám497[1]
Fő üzemeltetőkSzovjetunió, Oroszország, Ukrajna
Első felszállás1969. augusztus 30.
Szolgálatba állítás1972
Szolgálatból kivonvaaktív
A Wikimédia Commons tartalmaz Tu–22M témájú médiaállományokat.

A Tu–22M (NATO-kódja: Backfire) két gázturbinás sugárhajtóművel felszerelt szuperszonikus, változtatható szárny-nyilazású, nagy hatótávolságú hadászati bombázó repülőgép, melyet a Szovjetunióban a Tupoljev-tervezőirodában (OKB–156) fejlesztettek ki. A szovjet és orosz haditengerészet is alkalmazza, jelenleg a SALT szerződések darabszám korlátozása alá esik. A korábbi Tu–22 modernizált, továbbfejlesztett változata, a NATO az 1970-es években tévesen Tu–26 jelzéssel azonosította.

Fejlesztési története

A Tu–22 nem bizonyult túlzottan sikeresnek, néhány tulajdonsága rosszabb volt mint elődje, a Tu–16. Ilyen volt a felszállási úthossz, mint különösen gyenge pontja, nagy nyilazási szögű szárnya és elégtelen hajtómű-teljesítménye miatt. Miután szolgálatba állt, az OKB Tupoljev megkezdte a továbbfejlesztését.

A legjelentősebb módosítást a szárnyat érte, melyet az abban az időben hódító változtatható nyilazási szögű megoldások egyikére cserélték, hasonlóan a kisebb MiG–23-hoz és Szu–17-hez, mellyel rövidebb felszállási úthossz, hatékonyabb őrjárati idő, nagy végsebessés és jó alacsonymagasságú vezethetőség párosult. Az új repülőgépet „145-ös repülőgép” (Szamoljot 145), mely a Tu–22 fejlettebb változata, több előnyös dolgot viszont a Tu–98-ból örökölt meg. A Tu–22M fegyverrendszere szintén a Tu–22-jén alapult, alapfegyvere a H–22 manőverező robotrepülőgép lett. A Tu–22M típusjelöléssel könnyebben tudták a bombázót a szovjet rendszerben elhelyezni.[2]

Az első prototípus a Tu-22M0 első repülése 1969. augusztus 30-án történt. Ez a gép napjainkban a kijevi repülőmúzeumban van kiállítva. Az ebből kifejlesztett repülőgépet a NATO megfigyelői hamarosan felfedezték. Ezt követéen évekig a nyugati elemzők a típust Tu–26-ként azonosították. A SALT tárgyalások alatt az 1980-as években a szovjetek ragaszkodtak a Tu–22M megnevezéshez. Abban az időben a NATO berkeiben úgy vélték, hogy a megtévesztő típusjelölés célja csupán annak sugalmazása, hogy a Tu–22 továbbfejlesztett változata hatékonyabb fegyverek bevetésére.

Üzemeltetési története

A hidegháború alatt a típust a Szovjet Frontlégierő (VVSZ) hadászati bombázó feladatokra, a Szovjet Flotta-légierő (AVMF, Aviacija Vojenno-Morszkogo Flota) pedig nagy hatósugarú tengeralattjáró-elhárító feladatokra és felderítésre.[3] Az 1970-es években a Tu–22M-mel végrehajtottak néhány szimulált behatolást és támadást az amerikai repülőgép-hordozó csapásmérő kötelékekkel szemben. Továbbá ezekkel a bombázókkal többször tesztelték Japán határ- és légvédelmi vonalait. Mindazonáltal, akárcsak elődjét a Tu–22-t, ezt sem exportálták egyik külföldi országnak sem, legfőképp a közel-keletre, nem fenyegetve a térségbeni amerikai katonai jelenlétet.[4]

A Tu–22M első harci bevetéseit az afganisztáni háborúban hajtották végre, 1987 és 1989 között teljesítettek a térségben szolgálatot. Feladatköre hasonló volt az amerikai B–52 Stratofortress-éhez a vietnámi háború idején, azaz nagy mennyiségű hagyományos bombák célba juttatása. Az Oroszországi Föderáció 1995-ben bevetette a csecsen háborúban, Groznij ostroma idején.[3]

A Szovjetunió felbomlásának idején közel 370 darab üzemelt és került a FÁK országainak egy részéhez, gyártása 1993-ban fejeződött be. Tizenöt évvel később, 2008-ban a flotta körülbelül 84 gépet számlált,[5] további 93 tartalékban tartott géppel[forrás?].

Tu–22M3 a Moszkva melletti Monyinoi Repülőgépmúzeumban 2004-ben

Orosz hivatalos források mindössze egy Tu–22MR felderítő repülőgép elvesztését jelentették be, amely grúziai légtérben lett lelőve a 2008-as dél-oszét háborúban.[6][7] A legénységből egy fogságba esett (Vjacseszlav Malkov őrnagy), kettő meghalt és egy, a parancsnok „ütközetben eltünt” egy 2009 augusztusi jelentés szerint.[8]

Export

A Szovjetunió sohasem exportálta a típust, azonban széhullását követően másik két utódállamban is maradtak példányok. Fehéroroszország 52 darab gépet örökölt meg, míg Ukrajna 29-et, azonban az ukrán kormányzatok kiszereltették a nukleáris csapásmérési képességeiket, majd a legutolsó példányt 2004-ben darabolták szét.[forrás?]

A Tupoljev 1992-ben megpróbálta a típust több országban is értékesíteni, úgymint Iránban, Indiában és Kínában, azonban eladást ezek a reklámok egyszer sem realizáltak. 2001-ben India vásárolt 4 darabot tengerészeti felderítésre és csapásmérésre.[9] A gépek sorsa ismeretlen.

Típusváltozatok

Összesen kilenc elősorozat-példány épült meg Tu–22M0, amelyet további kilenc Tu–22M1 követett 1971 és 1972 között. Ezek NATO-kódnevei Backfire-A voltak.

Az első sorozatgyártott változat a Tu–22M2 volt, amelyet 1972-ben vettek gyártásba, NATO-kódneve Backfire-B lett. Nagyobb szárnyfesztávú változat és a területszabály alapján áttervezett törzzsel épültek meg. Ezzel emelték meg négy főre a legénység számát. Két NK–22 gázturbinás sugárhajtóművet (215 kN tolóerő/darab) építettek be, a levegőellátást az F–4 Phantom II-éhez hasonló levegőbeömlő-megoldással biztosították, valamint új futóművet terveztek, melyben a főfutómű is áthelyeződött. Egy vagy két Raduga H–22 hajóromboló robotrepülőgép maradt a fő fegyverzete. Néhány Tu–22M2-nek kicserélték a hajtóműveit erősebb NK–23-változatra és átnevezték Tu–22M2Je-re. Szolgálatban az üzembentartók ennek a típusváltozatnak a Dvojka becenevet adták.

A legutolsó altípust, a Tu–22M3-t (NATO-kódneve Backfire C) 1983-ban állították szolgálatba, első felszállását (1976) követő hatodik évben. Új, erősebb NK–25 gázturbinákkal szerelték fel, a MiG–25-höz hasonló, növelt keresztmetszetű beömlőnyílásokkal látták el, a szárnyfelek nagyobb nyilazási szögekkel üzemeltek, valamint áttervezték az orrot is az új, Lenyinyec PN–AD rádiólokátor és az NK-45 navigációs és támadórendszer számára, amely jóval fejlettebb alacsonymagasságú, nagysebességű repülést tett lehetővé (azonban ez még nem földközeli útvonalrepülés (NOE, nap-of-the-earth)). Újratervezték a faroktornyot is, mivel egycsövű gépágyúra cserélték a korábbit, valamint ellátták egy belső forgótárral a Raduga H–15 számára, amely az amerikai AGM–69 SRAM vetélytársa volt, becenevén a Trojka. Róla kapta nemhivatalos becenevét az M3-as is. Ezek a módosítások növelték a tolóerő-tömeg arányát 0,4 fölé, a végsebesség Mach 1,65-ről Mach 2,05-re nőtt, a hatótávolság 5100 km-ről 6800 km-re, ami jelentősnek tekinthető.

Az egyik sok vitát kiváltó hiányossága a Tu–22M-eknek a légiutántöltési képesség hiánya volt. Amikor épült, a Tu–22M még rendelkezett kitolható–visszahúzható töltőcsővel az orr felett, azonban ezt a SALT tárgyalások miatt eltávolították,[10] bár nyilvánvalóan könnyen visszaépíthető lett volna, ha a harcászati helyzet úgy kívánja.[3] Az Tu–22M1 egyik példányán, amelyik a rigai repülőtéren van kiállítva, látható ez a töltőcső.[11]

Egy kis számú, valószínűleg mindössze 12 darab, Tu–22M3 át lett alakítva felderítővé, melynek jelzése Tu–22M3(R)-re, vagy Tu–22MR-re változott. Felszerelése szabványosított Sompol előrenéző radarból és más ELINT-berendezésből állt.[3]

Egy elektronikai hadviselésre felkészített változat is épült Tu–22MP jelzéssel, amely 1986-ban lett készen, mindösszesen kettő vagy három prototípus formájában.

Néhány kiállított példány Tu–22ME változattá lett korábban alakítva, melynek nincs NATO-kódneve.[forrás?]

A vectorsite szerint összesen 497 példány épült meg a prototípusokkal és elősorozatokkal együtt.[3]

Megrendelő és üzemeltető országok

Egy ukrán Tu–22M3 a fegyverzetleszerelési szerződések értelmében a szétvágás, megsemmisítés előtti percekben

Jelenlegi üzemeltetők

 Oroszország

Korábbi üzemeltetők

 Ukrajna

 Szovjetunió


Jegyzetek és források

  1. ↑ Ez a mennyiség a vectorsite táblázatát tükrözi.
  2. ↑ Eden, Paul, ed. Tupolev Tu–22/22M". Encyclopedia of Modern Military Aircraft. London: Amber Books, 2004. ISBN 1904687849.
  3. ↑ a b c d e Goebel, Greg: The Tupolev Tu-22 "Blinder" & Tu-22M 'Backfire'. vectorsite.netSablon:Self-published inline
  4. ↑ Tu-22M simulated attack on US carriers during cold war, 2011. szeptember 21. (Hozzáférés: 2011. augusztus 21.)
  5. ↑ TU-22M Backfire | Russian Arms, Military Technology, Analysis of Russia's Military Forces
  6. ↑ Генштаб признал потерю двух самолетов в Южной Осетии. Lenta.ru, 2008. augusztus 9. (Hozzáférés: 2008. augusztus 9.)
  7. ↑ Russia Resurgent: An Initial Look at Russian Military Performance in Georgia, 2008. augusztus 13. (Hozzáférés: 2008. október 7.)
  8. ↑ Маленькая бедоносная война (orosz nyelven). Moskovskij Komsomolets, 2009. augusztus 7. (Hozzáférés: 2009. október 29.)
  9. ↑ Wirtz, James. Balance of Power. Stanford: Stanford University Press, 332. o. (2004). ISBN 9780804750172 
  10. ↑ Taylor 1980, p. 212.
  11. ↑ Sablon:Title=Tupolev Tu-22M1
  12. ↑ a b "Directory: World Air Forces". Flight International, 14–20 December 2010.

Ez a szócikk részben vagy egészben a Tu-22M című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Bibliográfia
  • Taylor, J.W.R. (ed.) Jane's All The World's Aircraft 1980-81. London: Jane's Publishing, 1980. ISBN 0-7106-0705-9.

További információk

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tu–22M&oldid=20929581”