Panek Zoltán

Panek Zoltán
Élete
Született	1928. január 22. Terep
Elhunyt	2001. július 1. (73 évesen) Budapest
Házastársa	Horváth Arany
Gyermekei	Panek Kati
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok)	próza, vers

Panek Zoltán (Terep, 1928. január 22. – Budapest, 2001. július 1.) erdélyi magyar prózaíró, költő.

Életútja

Középiskoláit Szatmárnémetiben végezte (1948), ahol már diákkorában lapot szerkesztett Diákszó címmel. „Már akkoriban eldőlt – írja azokra az évekre visszaemlékezve hatvanéves korában –, hogy engem nem valamely intézmény, nem az úgynevezett iskola (Alma Mater) érdekel – amely történetesen a jezsuitáké volt és kiválóan vezették: színvonalat jelentett –, hanem az emberek. [...] Közösen ballagni is csak úgy voltam hajlandó, ha a templomot elkerüljük [...] én a saját utamon mentem tovább [...] egyedül ballagtam a magam szabta irányba” (Igaz Szó 1988/2). Érettségi után a bukaresti Mihai Eminescu Irodalmi Főiskolán szerez diplomát (1952), s utána az Utunk szerkesztőségébe kerül. 1958-ban, a magyar forradalom leverését követő romániai megtorlások második hullámában eltávolítják a laptól, s munkás egy kolozsvári villamossági üzemben. 1962-től a Dolgozó Nő, majd az Előre, illetve 1969-től az Igaz Szó kolozsvári szerkesztője. 1986-ban nyugdíjazzák. 1987-ben Magyarországra látogathat. A látogatása során elszenvedett balesete, majd az elhatalmasodó cukorbetegsége miatt hosszas kórházi ápolásra és utógondozásra szorul, ezért végleg Magyarországon telepedett le.

Munkássága

Az ötvenes évek elején kezdte írói pályáját, annak a nemzedéknek a tagjaként, amelynek írói szemléletét a szocializmus kezdeti, romantikus pátoszú lendülete, idillizáló valóságlátása határozta meg. Kortársai között azonban az ő kísérletező prózája egyéni színfoltot jelez novelláinak lírai töltete révén. Első kisregénye (Minden külön értesítés helyett. 1957) kapcsán Izsák József az előző évek unalmas-sablonos prózájával szemben azt emelte ki, hogy „szórakoztató irodalmat művel”. „Hasznos és tanulságos lenne az a szórakoztató irodalom – írja –, amely a szocialista-realista művészet közvetlen szomszédságában jönne létre”, s a mi valóságunkról szólna (Igaz Szó 1957/6). Észreveszi, hogy egyes novelláiban a reménytelenség tragikumát az intellektuális humor eszközeivel ellensúlyozza, Páskándi Géza pedig arra figyel fel, mennyire „gazdag, hajlékony és megcsiszolt” a nyelve (Utunk 1956/47).

A kritika igazából Tűbe fűzött villám (1963) című novelláskötete megjelenése után kezdi elismerni. „Két, egymásnak némiképp ellentmondó összetevő feszíti e novellák kompozícióját – írja róla Kántor Lajos. – Egyik a hagyományos novellából megőrzött realisztikus cselekmény, amelyet a szerző legtöbbször elég sablonosan épít föl, másik a novellák lírai rétege, amelyben a szereplők érzelemvilágában érzéssé, közérzetté, ösztönös elégedetlenséggé vagy feloldássá párolódik a cselekményben kiépített élethelyzet”" (Romániai magyar irodalom 1944-1970. 218).

Prózája hangsúlyosan tartalmaz verselemeket is, nem csak lírai mondanivalójában, hanem szerkezetileg is. Sokszor használ refrént, amely a mondanivalót sűríti, így szinte versformába rendezi novelláit is. Mellékes csodák (1974) című kötetének novelláiban már igencsak hangsúlyos ez a verses forma, olyannyira, hogy a novellák már-már prózaversekké lesznek. Uralkodó beszédformája a monológ, átszőve a számvetés pillanataira, a lét rendkívüli tartalmaira ocsúdást kísérő betétekkel. Természetes tehát, hogy az író alkatából következően a műfajkeresésben eljutott a versig is. Két kötete (Mélyrepülés. 1970; Mélységmámor. 1974) is tanúsítja, hogy versei szinte novellahelyzetei párlatainak tekinthetők, amelyekben a szerző költői megoldásként az élmény intellektuális kezelését vállalja magára. Versben is formabontó: hihetetlenül sűrít, felszabadítva költő-önmagát a szabályok kényszere alól.

Közben a prózához sem lesz azért hűtlen: Hiúzszemet fogok viselni (1971) című kötetének darabjaival kapcsolatban Bálint Tibor főleg írójuk belső monológjait, egyéni hangját méltányolja (Igaz Szó 1972/2), Mellékes csodák (1974) című kötetéről írva pedig Lászlóffy Aladár az egyes novellákat át- meg átszövő aforizmazuhatagra figyel fel. „... egyik módszere az is – írja –, amikor fogalomelhatároló szándékkal von össze szavakat, hangulattöredékeket [...] kedvenc elbeszélő helyzete az egyes szám első személy. Panek Zoltán a szövegből szigorúan és már-már klasszikus merevséggel ki nem beszélő epikusok közül való” (Korunk 1975/5). A „magamutogató elménckedés vagy szebben mondva: aforizmahalmaz” (Kántor Lajos) 1977-ben megjelent A földig már lépésben című regényének is egyik, első látásra szembetűnő vonása. A Pezsgő-díj-vitában mellette érvelő kritikus azonban arra is rámutat, hogy „ezek a mondatok művé, hozzám szóló művé álltak össze – nem valamiféle megvásárolt szabadalom előírásai, magas szintű professzionizmus szerint, hanem új, a mából kinőtt minőséget teremtve. És újragondolva a szövegelőzményeket [...] számomra már nem kétséges, hogy nagy jelentőségű, izgalmas regényt olvastam kezdettől fogva [...] öntörvényű regényt; és ez az »öntörvény« nem csupán Joyce-szal szemben igaz, hanem korunk önmagát kereső, önmagát annyi fenyegetés (többek közt a magány és anti-magány) között megvalósítani akaró emberére érvényesen is” (Utunk 1978/12). Mózes Attila kimondottan a regény erényének tartja, hogy a szerzője óvakodik „...a folyamatos cselekménybe ágyazott összefüggések hazug tárgyiasságától, önkényesen szervezett teljességre törekszik”. Ugyancsak ő állapítja meg írói eszközeinek sajátos jegyeként: „A torlódó események forgatagában [...] lüktetővé hevülnek mondatai, kuszán indáznak, egymásba fonódnak”, a szerző „egyszerre több lehetőséggel bíbelődik szimultán módon [...] sőt ha a feszültség elviselhetetlen, hirtelen hosszú oldalakra átvált önmagáért (vagy az összhangulatért) élő sziporkázásba [...] A regénynek nincs cselekménye, csak cselekményei vannak, melyek mindig különböző idősíkokon játszódnak le” (Korunk 1978/5).

Immár egyértelműen érvényre jutott egyéni írásmódjának sajátosságait következő novelláskötetei (Emberbolondok, Elmozdult képek, mindkettő 1978) kapcsán a kortárs kritika is kitapintja: „Mestere a sodró és sodródó dialógusoknak, de kedvenc kifejezési formája a monológ dialógus-helyzetben” – állapítja meg Lászlóffy Aladár. „E novellák hőse egy olyan paneki ember, aki összes helyzeteiben, a mai mindennapi, hazai és európai létben felismert és előidézett, megfigyelt és pontosan felmért reakcióiban a jó irodalom, a magyar irodalom erejét idéző hangulatot hagy bennünk [...] Líraisága azért épül, simul szervesen ebbe a vibrálóan modern epikába, mert (saját aforizmáját idézve): fütyül a mások közérzetére, a saját magányérzete érdekli egyedül” (Igaz Szó 1978/2). „Az aforizmáról azt is mondják, hogy gondolatszikra, s e novellák jó részéről elmondható, hogy izzásban lévő lélekről pattannak le” (Láng Gusztáv, Utunk 1981/31).

„A paneki irodalom folyamat: olyan szöveghömpöly, melybe kétszer is beleléphetsz, és bárhol ugyanaz, ugyanolyan [...] Többször és többen leírták róla, hogy eredeti novellatípust művel [...] sose mond le a cselekményről, nem mintha az epika sine qua nonjának érezné, de »monoton« novellatípusa a bizonyíték rá, hogy mennyire világosan látja: mondanivalójának sorsa egy bizonyos mozgalmasságtól függ” (Lászlóffy Aladár, Igaz Szó 1983/6).

Különös módon a Pezsgő-díjjal is elismert regény és szerzője körül robban ki 1978-ban az úgynevezett. „csipkerózsika-vita”, amelyet Sütő Andrásnak – Panek Zoltán regényére csak áttételesen utaló – Korunk-beli írása (Csipkerózsika. 1978/6) robbant ki. Esszéjében Sütő arról értekezik, hogy egyes írók a dogma kötelékeitől megszabadulva elhajították ugyan régi fegyvereiket, de újat nem vettek fel. „Földi utazásunkat úgy kell rendeznünk, hogy azt – az egyetemes humánum javára is – lehetőleg a magunk bőrében tegyük meg, emléket állítván a sajátosság méltóságának...” Majd felteszi a kérdést: „Nemzetiségi létünk ábrázolása dolgában hol az új Ábel, az új Kacsó Sándor-i hangvétel, az új Sors és jelkép? Hol van a két világháború közöttiek legjobbjainak virrasztása?” Keserűen állapítja meg: a közelmúltat öncsaló módon elfelejtik, ideje lenne a történelem visszamenőleges átértékelésének. „Igaz, hogy eltűntek az »udvari énekesek«, de igazi tehetség még nem akadt. A szemüket életre nyitó új mondandók sokaságában egyetlen Csipkerózsika alussza még álmát, a sajátosság méltósága. Vagyis mindaz, ami e nemzetiségi létünkre alkalmazott kategóriának alkotó eleme.” E gondolatmenet vonalán történik utalás egy új regényre, amelynek szerzője elhatározta, ő lesz a honi magyar irodalom új James Joyce-ja, nem figyelve fel arra, hogy a „benne hömpölygő tudatfolyamnak” konkrét társadalmi-nemzeti háttere van. „A provinciát vállalni kell – írja Sütő –, mert [...] mi vagyunk a provincia [...] A mi provincia-fogalmunk éppúgy behelyettesíthető Európa fogalmával, amiként a híres Európának nem egy pontjáról vethető »vigyázó szem« a mi irányunkba. A közöny persze, ami ellen nemegyszer panaszt emelünk, annál nagyobb, minél nagyobb buzgalommal hanyagoljuk el sajátosságunk méltóságának jegyeit, drámáit, egész hányatottságát.”

Sütő célzásaira Panek Zoltán A Hétben veszi fel a kesztyűt (Írjon ön is írül. 1978/35), ironikus-gunyoros válaszában azonban a sarkítottságot, a kizárólagosságot utasítja el: „A sajátosság méltóságának hiábavaló hajszolása (ha valakinek nincs, az istentől sem szerezheti be) szerintem a beszűkülés felé vezetne, míg az egyetemességre való természetes törekvés mindenkor provincia-legyőző (kísérlet) is, sohasem időszerűtlen nyitás, szükséges nyitás az emberiség irányába, még abban az esetben is, ha az emberiség hasonló törekvései közepette esetleg nem vesz tudomást várható remekműveinkről – nem mi leszünk szegényebbek.” Ezután ismét Sütő válaszol (Kinek gondja, kinek kacagása. Igaz Szó 1978/9): „...csodálom, hogy vitatársam félreértett, hiszen kiváló »metaforázó« mestere a képi megfogalmazásnak [...] őt nem foglalkoztatja az, amit hazai magyar irodalmunkban hiányként fölemlegettem [...] Fölöslegesnek tartom meggyőzni őt arról, hogy a sajátosság méltóságának gondolata – tehát nemzeti létünknek olyan meghatározása, amely nem csupán a sajátosság objektív tényét rögzíti, hanem kötelező tiszteletét is, méltóságának elismerését, figyelembevételét akármifajta politikai-társadalmi cselekvésben.” Sütő felrója Paneknek, hogy „szemléletének, alkatának korlátait maga szabta meg – saját szabadsága érdekében. Ő hiányokról szólt, általában, összirodalmunk freskóját festette le [...] és indítéka a genius loci volt, – a szülőföld szinonimája, amelyet profánul sületlen szójátékkal genius-lócának mondott”. Sütő maga különben továbbgondolkozásra akarta késztetni olvasóit, nem utánzásra, amikor Tamásira, Kacsóra utalt. „Elkötelezett, népében gondolkodó magatartást óhajtottam példaként fölmutatni” – szögezi le.

A vitát, amelynek során többen hozzászóltak (Bajor Andor, Deák Tamás, Szász János, Szőcs István), végül Gálfalvi Zsolt zárta le (Közös gond és felelősség. Igaz Szó 1979/1). „... nem igényel különösebb bizonyítást, hogy minden igazi író látásmódja sajátos, egyéni, minden műalkotásban az objektív valóság az író szubjektumán át tükröződik [...] A viták akkor torzulnak el, akkor válnak problematikussá, ha a személyes jelleg a tartalmukat sikkasztja el vagy szorítja háttérbe, ha a vitatkozók nem elveket, nézeteket cáfolnak, [...] hanem egymást kívánják eszmeileg-erkölcsileg megbélyegezni.” Gálfalvi a kritika működési zavaraiban látja a személyeskedésbe torzult vita magyarázatát. Az elemzések nem veszik figyelembe az irodalom sokszínű egészét. „Nemzetiségi kultúránk [...] magas szintű, korszerű működése nem képzelhető el nyílt, igényes, érvelő viták nélkül [...] Az író, az irodalom előtt ma és mindenkor hiúságmentesebb tennivalók, emberhez méltóbb gondok tornyosulnak. Ezeket kellene kimondásukkal a feloldás irányába terelgetni, együtt, egymásért, illúziók nélküli hittel, felelős és találó igékkel. Szavainkért számadással tartozunk.”

A vitára másfél évtized múlva visszatekintő Gáll Ernő az akkori idők egyik dilemmáját („Miként kerülhetjük el, hogy irodalmunk – a maga különösségében – ne váljék provinciálissá, valaminő »védett területen« megőrzött néprajzi kuriózummá?”) felidézve jelentőségét abban látta, hogy „a hozzászólások nem csupán a romániai magyar irodalom akkori problémáit feszegették, hanem az irodalom önmagáról alkotott tudatát alakítva, az egész nemzetiségi-kisebbségi tudatra is mély hatást gyakoroltak” (Helikon 1994/14).

A prózaíró és a költő mellett Panek köteteinek sorában több, irodalmi publicisztikáját egybefoglaló válogatást is találunk. „Közel harminc éve műveli kitartóan, következetesen az írói publicisztikát” – írja róla Nagy Pál a Függő játszmák (Kolozsvár 1983) című kötete kapcsán (Igaz Szó 1984/4). A Kihagyott szívdobbanás (1985) című esszékötet szerzőjéről azt írja Mózes Attila: „Panek Montaigne-től számítja a filozófia kopernikuszi fordulatát: az entellektüel számára létezni annyi, mint gondolatot átélhetővé, át- és újragondolhatóvá tenni, azaz: úgy továbbítani, hogy lényegi értelmét tekintve meg nem másítható, ámde (tovább) értelmezhető legyen; úgy pontos, hogy sok árnyalatú.” A kötetben olvasható Anyanyelvünk atyamestere című esszéről pedig ezt írja: ez az írás „... egyetlen mondatnyi óriásóda az anyanyelvhez, s a feszes és pontos esszé keretein belül úgy dőlnek le a műfaji korlátok, hogy ódai hangvétele ellenére megmarad esszének akkor is, amikor a »szöveget« a szerző »novellai« csattanóra hegyezi ki”.

Maga Panek írói hitvallását így fogalmazza meg: „Meglehet, hogy posztumusz igazam lesz az, hogy én kizárólag hiúságom révén voltam rab, mivel a dolgos hiúságot a hajtóerő üzemanyagának szerves részeként képzelem el [...] Hogy hoztam-e, hozom-e a várt hozamot, nem az én dolgom eldönteni. Minden könyvem vasárnap is nyitva van az érdeklődők előtt [...] Semmi dolgom már, legfeljebb írni és ismét írni, mintha most kezdtem volna el, írni: összegezni és nem csupán befejezni” (Igaz Szó 1988/2).

Művei

Magyarul

• Minden külön értesítés helyett. Regény; Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1957
• Tűbe fűzött villám. Novellák; Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1963
• Hétfőn és kedden nagyon szerettem. Novellák; Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1968
• Mélyrepülés. Versek. 1967 február–1969 április; Dacia, Kolozsvár, 1970
• Hiúz-szemet fogok viselni. Novellák; Dacia, Kolozsvár, 1971
• Mellékes csodák. Novellák; Kriterion, Bukarest, 1974
• Mélységmámor. Versek; Dacia, Kolozsvár, 1974
• A földig már lépésben. Egy szökés története, több kisérletben; Kriterion, Bukarest, 1977
• Emberbolondok. Novellák; Kolozsvár, Dacia, 1978
• Elmozdult képek. Válogatott novellák. 1957–1977; vál., előszó Lászlóffy Aladár; Kriterion, Bukarest, 1978
• Pilátus a konyhában. Konyha-show; Dacia, Kolozsvár, 1980
• Prométheusz felmentése. Válogatott novellák; Magvető, Bp., 1980
• Legyünk humorunknál! Humoreszkek, szatírák, paródiák, anekdóták; szerk. Panek Zoltán, Farkas Árpád; Igaz Szó, Marosvásárhely, 1982
• Boszorkánygyűrű. Novellák; Kriterion, Bukarest, 1982
• Függő játszmák. Tárcák és tárcanélküli írások; Dacia, Kolozsvár, 1983
• Kihagyott szívdobbanás. Esszék; Kriterion–Szépirodalmi, Bukarest–Bp., 1985
• Cseberből mederbe. Tárcák és tárcanélküli írások; Pro-Print, Csíkszereda, 2011

Románul

• Fulgerul trecut prin ac. Nuvele (Tűbe fűzött villám); ford. Florica Perian; Editura Pentru Literatura, Bucureşti, 1966
• Plutire, ultima etapă. Istoria unei evadări în tentative repetate (A földig már lépésben. Egy szökés története, több kísérletben); ford. Alice Vidor, előszó Romulus Vulpescu; Kriterion, Bucureşti, 1982 (Biblioteca Kriterion)
• Imagini mişcate. Nuvele; ford. George Volceanov; Kriterion, Bucureşti, 1988 (Biblioteca Kriterion)

Források

• Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés IV. (N–R). Főszerk. Dávid Gyula. Bukarest: Kriterion; Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület. 2002. ISBN 973-26-0698-3