Ugrás a tartalomhoz

Petru Groza

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Petru Groza
Románia miniszterelnöke
Hivatali idő
1945. március 6. – 1952. június 2.
ElődNicolae Rădescu
UtódGheorghe Gheorghiu-Dej
Románia államtanácsának elnöke
Hivatali idő
1952. június 12. – 1958. január 7.
ElődConstantin Ion Parhon
UtódIon Gheorghe Maurer
Született1884. december 7.
Bácsi
Elhunyt1958. január 7. (73 évesen)
Bukarest
PártRomán Nemzeti Párt, Román Néppárt
SzüleiAdam Groza
ÉlettársKabdebó Duci
Gyermekei
Foglalkozásügyvéd
Iskolái
Vallásortodox
Díjak
A Wikimédia Commons tartalmaz Petru Groza témájú médiaállományokat.

Petru Groza (Bácsi, 1884. december 7. – Bukarest, 1958. január 7.) román politikus, az Ekésfront vezetője, Románia miniszterelnöke 1945. március 6. – 1952. június 2. között, az Államtanács elnöke 1952. június 12. – 1958. január 7. között. Kommunista politikusokat védett a királyi Románia bíróságain. Ő volt az, aki a demokrácia látszatának fenntartásával a második világháború után lehetővé tette az átmenetet a megszálló szovjetek által támogatott kommunista rendszer felé. Bisztrai Mária kolozsvári színésznő természetes apja (az anya Kabdebó Duci magyar színésznő volt).

Élete

[szerkesztés]

Pályafutásának korai szakasza

[szerkesztés]

Erdélyben született, egy Déva melletti faluban, apja a román ortodox egyház papja volt.[1] Fiatalkorában rengeteg olyan kapcsolatra tett szert, amelyeket későbbi pályafutása során jól tudott hasznosítani.[2] Miután elvégezte a szászvárosi református gimnáziumot, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karán, majd Lipcsében illetve Berlinben folytatta tanulmányait.[2][3]

Az első világháború előtt befejezte tanulmányait és visszatért Dévára, hogy ügyvédként dolgozzon. 1918-ban jelent meg a politika színterén a Román Nemzeti Párt (PNR) tagjaként, és tagja lett az erdélyi Kormányzótanácsnak,[2] amely az erdélyi románság kormányaként működött.

Életének ebben a szakaszában különböző politikai és egyházi szervezetekben dolgozott. 1919 és 1927 között például képviselő volt a román ortodox egyház kongresszusában. Az 1920-as évek elején összetűzve Iuliu Maniuval, elhagyta a PNR-t, és belépett a Román Néppártba,[2] majd az erdélyi ügyekért felelős miniszter és közmunkaügyi miniszter lett Alexandru Averescu kormányában.[2][3] Magánvagyonát ebben az időszakban szerezte ügyvédi tevékenységéből (a Hunyad megyei magyar földbirtokosokat képviselte az 1921-es kisajátítást követően),[4] és megerősítette pozícióját az ortodox egyházban, ami később nélkülözhetetlenné tette őt a Román Kommunista Párt (PCR) számára, amikor 1945-ben az egyház megnyeréséért kampányolt.[3][5]

Hatalomra jutása

[szerkesztés]

Noha 1928-ban rövid időre visszavonult a közélettől, 1933-ban ismét megjelent a politika színpadán megalapítva az Ekésfront nevű politikai szervezetet,[2] amely eredetileg a román parasztságot sújtó növekvő adósságterhek ellen alakult (mivel a gazdasági válság alatt a Nemzeti Parasztpárt képtelen volt segítséget nyújtani a leszakadó paraszti rétegeknek), 1944-ben azonban már gyakorlatilag a kommunisták irányítása alá került.[2][6] A Román Kommunista Pártnak a hivatalos taglétszáma 1944-ben alig haladta meg az ezer főt, ezért a kommunista vezetők arra kényszerültek, hogy minél szélesebb körben kössenek koalíciót.

A koalíciót négy fő szervezet alkotta: A Román-Szovjet Barátság Társasága, a Román Hazafiak Szövetsége, a Hazafias Védelem (az RKP paramilitáris szárnya), és ami leginkább támogatott volt a lakosság körében, Groza Ekésfrontja. Ebben a pozícióban Groza képes volt jelentős befolyásra szert tenni a román politikai szférában, amikor az Ekésfront 1944 októberében csatlakozott a Román Kommunista Párthoz, megalakítva a Nemzeti Demokratikus Frontot,[7][8] (amelyben benne volt a Mihai Ralea vezette Szocialista Parasztpárt és a Magyar Népi Szövetség, illetve rövid ideig a Román Szociáldemokrata Párt, és több kisebb csoport). Lehetséges miniszterelnökként először 1944 októberében került szóba, a kommunista Lucrețiu Pătrășcanu javaslatára.[7]

Groza kiemelkedő helyzete a Nemzeti Demokratikus Frontban lehetővé tette számára a miniszterelnökség megszerzését 1945 elején, amikor Nicolae Rădescu tábornok kormánya kemény ellenzőkre talált a két jelentős román kommunista, Ana Pauker és Gheorghe Gheorghiu-Dej személyében, akik szerint Rădescu képtelen volt megfelelően kezelni a „fasiszta szimpatizánsokat”.[7] A szovjet hatóságok segítségével a kommunisták mozgósították a munkásokat,[7] akik több tüntetést tartottak Rădescu ellen. A tüntetők több ízben is összetűzésbe kerültek a hatóságokkal. Míg a kommunisták azt állították, hogy az ártatlan civilek haláláért a Román Hadsereg a felelős,[7] Rădescu „Isten és haza nélküli idegenek”-nek nevezte a kommunistákat.[8] Ezt követően Andrej Visinszkij külügyminiszter vezetésével egy szovjet küldöttség érkezett Bukarestbe, amely lemondatta Rădescut, és 1945. március 6-án Grozát nevezte ki miniszterelnöknek.[7][8]

A Groza-kormányok

[szerkesztés]

Groza miniszterelnökségének igazolására 1946. november 19-én választásokat tartottak. Noha az Ekésfront olyan koalícióhoz tartozott, amelynek nem sikerült megszereznie a többséget a Nagy Nemzetgyűlésben, a választások „megerősítették” Grozát a miniszterelnöki tisztségben az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság tiltakozása ellenére, akik úgy vélték, hogy az 1945-ös jaltai konferencián elfogadott egyezmény szerint a szövetségesek csak olyan ideiglenes kormányokat támogatnak, „amelyek a népesség széles rétegeit képviselik”.[9] Ennek eredményeképpen Groza kormánya folyamatos támadásoknak volt kitéve az USA és az Egyesült Királyság részéről, amelyek névlegesen a monarchista erőket és I. Mihály román királyt támogatták.

A két nagyhatalom ellenvetései ellenére, a Groza-kormányban a kommunisták tulajdonképpen sokkal kevésbé voltak jelen, mint a többi hagyományos romániai politikai párt. A Román Kommunista Párt vezető egyéniségei, Ana Pauker és Gheorghe Gheorghiu-Dej, úgy gondolták, hogy a Groza-kormány lesz az, amely fenntartja a koalíciós kormány látszatát, és eszközül szolgál ahhoz, hogy a kommunista párt elnyerje a tömegek bizalmát, ugyanis a kommunista doktrína közvetlen támogatottsága viszonylag alacsony volt a háború utáni időszakban. Ezért a kommunista vezérek, beleértve Paukert és Gheorghiu-Dej-t, nem vállaltak hivatalos tisztséget a Groza-kormányban, ehelyett abban reménykedtek, hogy a koalíciós kormány végrehajtja az általuk óhajtott reformokat.[10] Összemosva a rendszer sikerét a pártjukéval, Pauker és Gheorghiu-Dej azt remélték, hogy támogatást szereznek a kommunista pártnak, és megtették az előkészületeket a hatalom megszerzésére. Groza fenntartotta a koalíciós kormányzat illúzióját azzal, hogy különböző politikai szervezetekből válogatta össze a kormány tagjait, és a kormány céljait ideológiamentes kifejezésekkel hangsúlyozta. Például az 1945. március 7-ei kormányülésen kihirdette, hogy a kormány a lakosság érdekében a rend és biztonság szavatolására törekszik, földreformot akar végrehajtani, „megtisztítja” az állami bürokráciát, sürgősen megbüntetve a háborús bűnösöket és az Antonescu fasiszta kormánya alatt elkövetett háborús bűnökért felelősöket.[11]

Miniszterelnökként

[szerkesztés]

Már miniszterelnöksége első napjaiban learatta első nagy sikerét. 1945. március 10-én a Szovjetunió beleegyezett abba, hogy átadja Észak-Erdélyt, több mint 43 000 km²-t, amely a második bécsi döntés következtében 1940 óta ismét Magyarországhoz tartozott. Groza megígérte, hogy az újonnan szerzett területeken tiszteletben tartják a nemzeti kisebbségek jogait, míg Sztálin kijelentette, hogy a Rădescu által vezetett előző kormány annyira szabadjára engedte a régióban a szabotázst és a terrorizmust, hogy képtelenség lenne a területet Romániának engedni. Ennek eredménye az lett, hogy a szovjet kormány csak azután döntött a román kormány kérésének elfogadásáról, hogy Groza kezeskedett a nemzeti kisebbségek jogaiért. Erdély megszerzése az újonnan alakuló Groza-rezsim nagy dicsőségének számított.[12]

Groza nyilatkozataiban a román–magyar történelmi megbékélés elkötelezettjeként tüntette fel magát. A Magyar Népi Szövetség kolozsvári kongresszusán azt ígérte a magyar kisebbségnek, hogy egyenrangú állampolgárai lesznek Romániának, ugyanakkor a határok „légiesítésével” szabadon fenntarthatják magyarországi kapcsolataikat; ennek a beszédnek a napján viszont Teohari Georgescu belügyminiszter elrendelte a határok fokozottabb őrizetét.[13]

Reformjaival tovább erősítette a kormányáról alkotott jó képet, miközben erősítette kapcsolatait a kommunista párttal. A kormányzati bürokrácia egyszerűsítésére törekedett, és az erdélyi részen három városban elmozdította a prefektust, köztük a régió nem hivatalos fővárosában, Kolozsváron. Az elmozdított prefektusok helyére ő nevezett ki újakat, hogy erősítse a kormányhű elemeket a helyi közigazgatásban. Ezenkívül több földreformprogramot hirdetett, amivel a katonáknak kedvezett, akik kisajátíthatták, és újraoszthatták az ötven hektár feletti birtokrészeket, valamint az „árulók” és távollevők földjét, illetve azokét, akik együttműködtek a háború alatti román kormánnyal, a Horthy- és Szálasi-rendszerrel vagy a nemzetiszocialista Németországgal.[14]

Noha igyekezett liberálisként feltüntetni magát, Groza több olyan reformot hajtott cégre, amelynek célja az volt, hogy korlátozza a nemzeti tömegtájékoztatást. Miniszterelnökségének első hónapjában betiltotta a România Nouă című népszerű napilapot, amely közel állt a Nemzeti Parasztpárt vezetőjéhez, Iuliu Maniuhoz, mivel nem értett egyet Groza reformjaival. A kinevezése utáni egy hónap alatt Groza több mint kilenc vidéki újságot és több más sajtóterméket szüntetett meg, amelyeket szerinte olyanok állítottak elő, akik „kiszolgálták a fasizmust és hitlerizmust”.[15] 1946 februárjában Petru Groza azt nyilatkozta egy amerikai tudósítónak, hogy „nem vagyunk még abban a helyzetben, hogy teljes szabadságot biztosítsunk a sajtónak”, majd 1946 márciusában megszületett az a törvény, amely a tájékoztatási minisztériumról rendelkezett, melynek feladata volt „irányítani, szervezni és ellenőrizni a sajtó, a rádió, a film stb. minden információs tevékenységét”.[16]

A következő lépés az volt, hogy korlátozta a megengedett pártok számát. Noha Groza csak arra tett ígéretet, hogy a kormányhivatalokban és a diplomáciai testületekben végez tisztogatást, 1947 júniusában politikai szervezeteket kezdett üldözni, így például a Tămădău-ügy után letartóztatta a Nemzeti Parasztpárt több kulcsfiguráját, és életfogytiglani börtönre ítélte Maniut „a román nép ellen elkövetett politikai bűneiért”.[10] Az év augusztusában feloszlatták a Nemzeti Parasztpártot és a Nemzeti Liberális Pártot, majd 1948-ban a Román Munkáspárt belépett a kormánykoalícióba, így a politikai ellenzék gyakorlatilag minimálisra apadt.[8]

Miniszterelnökként Groza összeütközésbe került a Mihály király vezette monarchistákkal. Noha a királynak csak névleges volt a hatalma, a hagyományos román monarchiát jelképezte, és 1945-ben lemondásra szólította fel Grozát. A király fenntartotta, hogy Romániának a jaltai egyezmények értelmében meg kell engednie az Amerikai Egyesült Államoknak, az Egyesült Királyságnak és a Szovjetuniónak, hogy részt vegyenek a háború utáni kormány felállításában, és hogy a Groza-félénél szélesebb koalícióra van szükség. Groza röviden elutasította a kérést, és kettejük kapcsolata a következő években is feszült maradt, így például szemben álltak a háborús bűnösök elítélésének és Sztálin díszpolgárrá avatásának kérdésében is.[17] Végül 1947 decemberében Gheorghiu-Dej és Groza nyomást gyakoroltak a királyra, hogy mondjon le a trónról, megszüntetve ezzel a román monarchiát, és kikiáltva a népköztársaságot.

Emlékezete

[szerkesztés]
Eltávolított szobra a Mogoșoaia-palota udvarán

Grozát 1952-ben Gheorghiu-Dej követte a kormány élén, Groza pedig az államelnöki posztot töltötte be 1958-ig, amikor is egy gyomorműtét következtében meghalt.[3] Noha soha nem volt a kommunista párt tagja, Groza hozzájárult a kommunista rendszer hatalomra jutásához Romániában. Azzal, hogy mérsékelt távolságot tartott a szovjetektől és a kommunista vezetőktől, Groza lehetővé tette a szélesebb bázis kialakítását, és a sajtó és politikai szervezetek korlátozásával minimálisra csökkentette az ellenzéket. A király lemondatásával és a népköztársaság kikiáltásával Groza lehetővé tette az átmenetet a későbbi Gheorghiu-Dej vezette kommunista rendszer felé.

Vaskohsziklás (Ștei) bányaváros az ő tiszteletére kapta a Dr. Petru Groza nevet, amelyet az 1989-es romániai forradalomig tartott meg.

1990-ben lebontották a bukaresti és dévai szobrát, majd ez utóbbit 2007-ben szülőfalujában újra felállították.

Emlékezete Magyarországon

[szerkesztés]

A Kádár-rendszer politikai vezetése Groza személyét a magyar nép barátjaként kezelte. Budapest I. kerületében, a Vízivárosban az egykori Várkert rakpartot (mely 1953 óta a Beloiannisz rakpart nevet viselte), 1958-ban Groza Péter rakpart névre keresztelték, e nevet 1997-ig viselte, amikor ismét visszaváltoztatták Várkert rakpartra.[18]

1984-ben, Groza születésének 100. évfordulója alkalmából a Kossuth Kiadó megjelentette a Groza Péter emlékére című gyűjteményes dokumentumkötetet, Sipos Attila szerkesztésében.[19]

„A Duna-völgye egész Kelet-Európára betájolt hősének tisztelem és szeretem dr. Petru Groza román államférfiút is, akit mi, erdélyi magyarok, Groza Péternek neveztünk mély lelki kapcsolatok okán.”

– Balogh Edgár, Budapest, 1984. július[19]

Magyarul megjelent művei

[szerkesztés]
  • Orosz-román fegyverszüneti egyezmény / Groza Péter és Sztalin marsall táviratváltása / Orosz-magyar fegyverszüneti egyezmény; Józsa Béla, Kolozsvár, 1945
  • Péter Groza: A börtön homályában. Malmaison 1943–1944 telén; ford. Mária-Magdolna; Corvinus, Bukarest, 1945
  • Petru Groza: A börtön homályában. Malmaison, 1943–1944 telén; előszó E. Fehér Pál, ford. Mária-Magdolna; Gondolat, Budapest, 1986 (Közös dolgaink)

Kapcsolódó cikkek

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Beke, György. „Petru Groza faluja”. Hitel 2002 (április). [2007. június 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. október 20.) 
  2. ↑ a b c d e f g Cioroianu, 6.1.1 (p.149-150)
  3. ↑ a b c d "Petru Groza of Rumania Dies; Chief of State of Red Regime, 72", in The New York Times, 1958. január 8.; ProQuest Historical Newspapers – The New York Times (1851–2002), 47. o.
  4. ↑ Beke, György: Petru Groza faluja. [2007. június 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. október 20.)
  5. ↑ Cioroianu, 6.1.2 (p.150-152)
  6. ↑ Liliana Saiu, The Great Powers and Rumania, 1944–1946, Columbia University Press, New York City, 1992, 39. o.
  7. ↑ a b c d e f Cioroianu, 6.1.3 (152–159. o.)
  8. ↑ a b c d R. J. Crampton, Eastern Europe in the Twentieth Century - And After, Routledge, New York City, 1997, 229–231.
  9. ↑ Paul Winkler, "Interim Government", in The Washington Post, March 22, 1945; ProQuest Historical Newspapers, The Washington Post (1877–1989), 6. o.
  10. ↑ a b Stephen Fischer-Galați, The New Rumania: From People's Democracy to Socialist Republic, Massachusetts Institute of Technology Press, Cambridge, 1967, 29–30., 35. o.
  11. ↑ "Groza Pledges Order", in The New York Times, March 8, 1945; ProQuest Historical Newspapers, The New York Times (1851–2002), 4. o.
  12. ↑ "Transylvanian Area Restored to Romanians", in The Chicago Daily Tribune, 1945. március 11.; ProQuest Historical Newspapers, Chicago Tribune (1849–1985), 8. o.
  13. ↑ Tófalvi, Zoltán. „1956 erdélyi mártírjai”. Kortárs 2001 (12). (Hozzáférés: 2008. október 26.) 
  14. ↑ "Sweeping Reform Begins in Rumania", in The New York Times, 1945. március 12.; ProQuest Historical Newspapers, The New York Times (1851-2002), 5. o.
  15. ↑ C. L. Sulzberger, "2 Moves by Groza Spurring Reforms", in The New York Times, March 25, 1945; ProQuest Historical Newspapers, The New York Times (1851-2002), 16. o.
  16. ↑ Marino, Adrian. „Cenzúra Romániában”. Korunk 2001 (9). (Hozzáférés: 2008. október 26.) 
  17. ↑ W. H. Lawrence, "Chamber Ratifies Rumanian Treaty", in The New York Times, August 24, 1947; ProQuest Historical Newspapers, The New York Times (1851-2002), 43. o.
  18. ↑ Várkert (Groza Péter) rakpart házai és a Királyi Palota az Erzsébet híd budai hídfőjétől nézve (1964). Cronobook.com
  19. ↑ a b Groza Péter emlékére. Kossuth Kiadó, 1984. [2024. február 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2024. február 27.)

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Petru Groza című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Irodalom

[szerkesztés]
  • Adrian Cioroianu. Pe umerii lui Marx. O introducere în istoria comunismului românesc (Marx vállain. Bevezetés a román kommunizmus történetébe) (román nyelven). Bukarest: Editura Curtea Veche (2005) 
  • szerk.: Sipos Attila: Groza Péter emlékére (PDF), A dokumentumokat Lipcsei Ildikó gyűjtötte (magyar nyelven), Budapest: Kossuth Kiadó (1984). ISBN ISBN 963 09 2553 2 
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Petru_Groza&oldid=26974927”