Vita:Angol forradalom

Az anglia cikkből áthozva

Kérem az alábbi fejezet 84.2.127.33 szerkesztőjét , hogy adjon meg publikált forrást a szöveghez, és hogy a wikipédia szerkesztési szokásainak megfelelő módon egészítse ki vele az Angol polgári forradalom cikket.

Karmela^posta 2007. december 3., 11:42 (CET)

Üdv! Most jutottam ide a Caernarfoni várból. Sok ilyen szócikk-kezdeményről tudsz, ami forrás híján átkerült a vitalapra? Kissé elkeserítő (a tapasztalatlan író szemszögéből), hogy belefeccöl rakat energiát és mégse kerül ki... A másik, hogy aki nekikezd a kintinek, és matatja, egyszer ide benéz és lát sok-sok szöveget... de nem viheti ki, mert „nem megfelelő” a forrás. Katasztrófa. :-S --Gyantusz ^vita 2008. május 13., 01:11 (CEST)

Az angol polgárháború

1603 márciusában meghalt I. Erzsébet. VI. Jakab skót király (1567–1625) – a Tudor VII. Henrik leányági leszármazottjaként – ellenállás nélkül vehette át Angliában is a hatalmat I. Jakabként (1603–1625), és ezzel a két ország között perszonálunió jött létre, külön-külön saját parlamenttel, törvényekkel és önálló nemességgel. Az angol abszolutizmus lehetőségei azonban erősen korlátozottak voltak. Nem volt hivatásos bürokráciája, nagy és állandó hadserege, országos adókból származó bevételei pedig nem voltak számottevőek. Az adó és a hadsereg megszavazása a parlamenten múlott. Jakab uralkodása első évei ennek megfelelően a belső és külső béketeremtéssel teltek el, 1603-ban az 1598 óta zajló O’Neil vezette ír felkelés zárul le, 1604-ben pedig a Spanyolországgal 1588 óta folyó háború ért véget békekötéssel. 1605-ben volt Guy Fawkes és Thomas Winter vezetésével az ún. lőpor-összeesküvés, melyben a királyt az alsó- és felsőházzal együtt akarták felrobbantani katolikus merénylők, mint később kiderült spanyol támogatással. A sikertelen merényletet követő perben elítélték ugyan az összeesküvőket, de csak annyit hoztak velük kapcsolatban nyilvánosságra, hogy vallási indíttatásuk volt.

Az angol uralkodó és parlament viszonylagos egyensúlya I. Jakab idején a teljes összeomlás irányába haladt. Már az 1604–1610 között zajló parlamenttel sem tudott zöldágra vergődni az új király, aki ráadásul kissé elhamarkodottan gondolta magát Nagy-Britannia királyának (pénzt is veretett ilyen felirattal), hiszen a skót és angol törvényhozás egysége végül is nem valósult meg. Az 1614-es „megzavart parlament” sem szavazott meg segélyt a királynak, akinek a szolgálatában szinte egymást váltották a korrupt főhivatalnokok. 1612-ig az I. Erzsébettől „örökölt” Sir Robert Cecil még viszonylag tisztességesen „működött”, de az utána következők (a Howard-család, Robert Carr) botrányt botrányra halmoztak, a „csúcs” azonban George Villiers, a király kegyence, a későbbi Buckingham hercege lett, aki fiatalemberként – a rossz nyelvek szerint – felettébb intim viszonyba került az 50. éve felé közeledő királlyal. Az 1621-es „üzleti parlament”-en a fő téma a kormányzat gazdaságpolitikájának a bírálata, illetve a vesztegetéssel vádolt Francis Bacon főkancellár elleni vádemelés volt. A parlament csak a Spanyolország elleni (Pfalzi Frigyes melletti) háborúra volt hajlandó adót megszavazni, azonban a király – miután ismét feloszlatta a törvényhozást – éppen azon fáradozott, hogy fia, Károly és egy spanyol infánsnő között dinasztikus házasságot hozzon össze. Károly és Buckingham 1622-es madridi küldetése csúfos kudarcot vallott, és az 1624-es negyedik parlament megszavazta a Spanyolország elleni háborúhoz szükséges összeget. Amikor 1625 elején Jakab meghalt, valójában már Károly és Buckingham kormányzott, úgyhogy ismét egy zökkenőmentes váltás következett a trónon.

I. Károly (1625–1649) felesége mégis egy katolikus lett, Marie Henriette, XIII. Lajos testvére. Cserében viszont az utolsó franciaországi hugenotta erőd, La Rochelle ellen kellett volna segítséget nyújtani, illetve biztosítani a katolikusok vallásszabadságát Angliában. Ez már sok volt az 1626-ban Károly alatti második parlamentnek, és annak ellenzéki vezetője Sir John Eliot éles támadást intézett Károly rossz csillaga, Buckingham ellen. E parlament még a királynak élethosszig járó kikötői vámokat sem szavazta meg, amit viszont I. Károly a feloszlatást követően törvénytelenül mégis behajtott.

A parlament és a király egymásnak feszülése az 1628–1629-es „makrancos vagy engedetlen parlament”-en következett be, melyen a törvényhozás elfogadta a Jogok kérvényét (Petition of Rights). Ez a fontos dokumentum tartalmazta azt, hogy a parlament hozzájárulása nélkül nem lehet adót szedni, továbbá, hogy a polgárok személyes szabadsága sérthetetlen, és megfelelő indok nélkül nem lehet senkit sem letartóztatni, sőt tiltakozott a katonai beszállásolás, a hadi törvények ellen. Buckingham-et közben meggyilkolták, majd újabb parlamenti vitákat követően 1629-ben a törvényhozás újabb erőszakos királyi bezárása következett. Ezt 11 éves parlament nélküli kormányzás, a király személyes uralma követte.

Károly új támasza William Laud, London püspöke (később Canterbury érseke) és Sir Thomas Wentworth (később Srafford grófja), korábban alsóházi vezető lett. Sir John Eliot börtönben halt meg. I. Károly rossz szelleme Buckingham halálát követően a királyné lett, akinek a védelme alatt fokozatosan „divatba jött” az udvarnál a katolicizmus. 1637-ben még a pápa képviselőjét is fogadták, ami különösen nagy felháborodást keltett nem udvari körökben. Ráadásul az anglikán egyház bírálóit súlyosan büntették, hol csonkítással (fül- és orrlevágás), hol súlyos pénzbírsággal, hol életfogytig tartó börtönnel. A király fő problémája azonban továbbra is a pénztelenség volt. Alkalmi adókból tartotta fenn kormányzatát. Ilyen volt az ún. hajópénz (Ship Money) is, amit eredetileg a kikötővárosok fizettek, hajóállítás céljából. Ezt az – egyébként is törvénytelen – adónemet terjesztette ki Károly 1635-ban a belső városokra is, ami ráadásul rendszeres adóvá is vált. 1635-ben egy ellenzéki vezető, John Hampden megtagadta a hajópénz befizetését, sőt mozgalmat indított a befizetés ellen, és 1637-ben próbaperben támadta meg. A próbapert ugyan elvesztette, de az adómegtagadók aránya évről évre nőtt (1636: 3,5 %, 1637: 11 %, 1638: 61%), miközben a skóciai események egyre súlyosabbá váltak.

1637-ben ugyanis Károly úgy döntött, hogy – csekély változtatásokkal, de – Skóciában is bevezeti az anglikán imakönyvet, amire valóságos nemzeti ellenállási mozgalom lett a válasz. A skótok „nemzeti egyességet” (National Covenant) kötöttek, hadsereget toboroztak, és 1638-ban akkor nyomultak be Észak-Angliába, amikor Károlynak a legkevesebb pénz állt a rendelkezésére. Nem volt más választása tehát, mint ismét összehívni a parlamentet. Az 1640 áprilisában összehívott „rövid parlament” az „ősi ellenség” skótokkal szimpatizált. A feloszlatást követően az ellenzék vezetőit, köztük John Hampdent és John Pymet letartóztatta a király. A skót kérdés azonban továbbra sem oldódott meg, sőt a skót hadsereg Newcastle-t is elfoglalta. 1640 szeptemberében a főrendek tanácsa is a parlament újbóli összehívását javasolta az uralkodónak, aki októberben kénytelen volt a skótokkal megalázó békét aláírni. (Pénzelnie kellett az Észak-Angliában „ideiglenesen állomásozó” csapataikat.) Nem maradt más választása tehát, mint a parlament újbóli összehívása.

Az 1640. november 3-án összehívott „hosszú parlament” kisebb megszakításokkal majd húsz évig ülésezett, és a vallás, a szabadság és a tulajdon védelmének jelképévé lett, de ennek a húsz évnek nem vált kizárólagos terepévé. Az első két évet az angol forradalom történetében mindenképpen parlamenti szakaszként (1640–1642) értékelhetjük. Parlamenti határozattal az abszolutizmus gyűlölt figuráinak, Straffordnak és Laudnak a vád alá helyezésével kezdődtek az események. (1641 májusában, illetve 1645 januárjában a kivégzésükre is sor került.) Megszüntették a kiváltságos bíróságokat (Csillagkamara, Északi és Walesi Tanács, Magas Bizottság), és szabadon bocsátották a személyes uralom időszakában vallási-politikai okok miatt bebörtönzött puritánokat (pl. az Eliottal együtt bebörtönzött Lilburne-t). 1620 óta, az első puritán emigránsokat az észak-amerikai angol gyarmatokra szállító Mayflower vitorláshajó indulásától kezdve egyre nagyobb méreteket öltött a vallási-politikai okokból történő kivándorlás Angliából. (Egy ízben Oliver Cromwell is felszállt egy indulni szándékozó hajóra, de annak indulását akkor a király éppen megtiltotta. Tegyük hozzá, nem Cromwell miatt.) Más fontos parlamenti határozatok is születtek. Ilyen volt a háromévenkénti ülésezésről szóló törvény (Triennial Act), amely a parlament rendszeres, nem csupán királyi önkényen múló üléseztetését biztosította. A törvénytelenül kibocsátott kikötői vámokat eltörölték, a Hampden ellen hozott bírói ítéletet megsemmisítették és a hajópénz kivetését törvénytelennek nyilvánították.

1641 novemberében a Strafford vaskezétől megszabadult írek újra felkeltek. Vita bontakozott ki a parlamentben arról, hogy királyi megbízott vezetheti-e az Írországba küldendő hadsereget. Megszületett a Nagy Tiltakozás (Grand Remonstrance) című vádirat, mely több mint 200 pontban sorolta fel a király bűneit, és alig tucatnyi szavazattöbbséggel vált alsóházi határozattá. A király a szokásos fegyveréhez nyúlt, és fegyvereseivel le kívánta tartóztatni az ellenzék vezetőit, Hampdent, Pymet és másokat, akik azonban a Cityben menedékre találtak. Károly elvesztette Londont, és 1642 januárjában kénytelen volt elhagyni fővárosát, hogy aztán már csak fogolyként térhessen vissza oda. Ekkor azonban már elkerülhetetlen volt a polgárháború, a két fél közötti ellentétek feloldhatatlannak tűntek.

Kik álltak egymással szemben? A király követőit „gavalléroknak” (hetvenkedő tiszt) hívták. Az angol „Cavalier” (azaz gavallér) szó a spanyol Caballeróra (azaz lovag) utal. A „kerekfejűek” a puritánok voltak, akik a rövid, kerekre vágott hajviseletükről kapták a nevüket, és azt hangoztatták, hogy a királypártiak külföldi, a spanyolok szolgálatába szegődött pápisták. De szó volt itt a vidék (country) és az udvar (court) szembenállásáról is.

Semmiképp nem pusztán „osztályalapokon” történő szembenállásról volt szó. Az ellenzék „polgári” volt abban az értelemben, hogy a civil társadalom autonómiáját képviselte, de gazdálkodásukat, életvitelüket, eszményeiket tekintve a hagyományok szorításában éltek. Legfontosabb szövetségesei paraszti (yeoman) tömegek voltak. A királypárti oldalon – természetesen a főnemesség mellett – találhatunk olyan sikeres vállalkozó köröket is, akik gazdasági okokból az udvar érdekszférájához kötődtek. Megosztott volt a köznemesség (gentry), amelynek vállalkozó része (újnemesség) a „kerekfejű” tábor vezető erejét adta. Ehhez társult a polgárháború idején egy földrajzi megoszlás is, amennyiben a fejlettebb keleti és déli területek Londonnal az ellenzék, a kevésbé fejlett északi és nyugati területek pedig a király mellett álltak ki inkább. Fontos előrebocsátani, hogy a legszegényebb paraszti és városi rétegek semlegesek maradtak, ami eleve megakadályozta az események túlzott radikalizálódását.

A polgárháború (1642–1648) augusztus 22-én egy jelképes eseménnyel kezdődött, amikor a királyi hadsereg Nottingham-ben felvonta a zászlót. A király seregeiben Rupert herceg (Pfalzi Frigyes és Stuart Erzsébet fia), I. Károly unokaöccse vezette a lovas csapatokat. A polgárháború kezdetekor még csak mindössze 23 éves volt, mégis rendelkezett harci tapasztalattal a harmincéves háborúból, ahol a hollandok zsoldjában harcolt. Igaz, többet volt fogságban, mint a harctéren. A parlamentiek seregét Robert Devareux, Essex grófja vezette, akinek az édesapját – összeesküvés vádjával – még Erzsébet királynő küldte vérpadra 1601-ben. Míg a „gavallér” hadsereg kis létszámú, gyakorlott és meglehetősen fegyelmezetlen volt, addig a „kerekfejűek” hadereje a Londonban toborzott polgárőrségből állt, nagyobb létszámmal (kb. 13 ezer fő), biztosabb anyagi háttérrel, de gyakorlatlanabb katonákból.

Az első csaták 1642–1643-ban nem is hoztak igazán döntést, mert a királypárti lovasság és parlamenti gyalogság erősebb volt a másik hasonló fegyverneménél. A fordulat kezdete 1643-ban két esemény volt. Szeptemberben a parlamentiek Ünnepélyes Ligát és Szövetséget (Covenant) kötöttek a skótokkal, akik serege 1644 januárjában átlépte a határt. Közben Oliver Cromwell – a polgárháború elején elesett ellenzéki vezető, John Hampden rokona, 1628 óta parlamenti képviselő – „vasbordájú”-nak (ironside) nevezett lovascsapatot szervezett. Ennek tagjai – ellentétben a korábban sokszor erőszakkal besorozottakkal szemben – öntudatos, alapos kiképzésen átesett, fegyelmezett puritán, főleg independens harcosok voltak. E két új erő a parlamenti oldalon alapvető változást hozott az erőviszonyokban, mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt fölénybe kerültek, és 1644-ben Marston Moor-nál, majd 1645-ben Naseby-nél döntő győzelmet arattak a királypárti seregek felett. 1646-ban azok fő fészkének, Oxfordnak az elfoglalásával lezárult a polgárháború első, és legvéresebb szakasza, hiszen 1642 és 1646 között Anglia több polgárát vesztette el, mint a „Nagy”-nak is nevezett első világháborúban.

A király a skótokhoz menekült, akik 1647 elején kiadták őt a parlamentnek, melynek erőin belül ekkor már nehezen beszélhetünk egységről. A puritánok presbiteriánusokra (konzervatívok) és independensekre (radikálisok) bomlottak. A parlamenti seregek első parancsnokai a presbiteriánusok közül kerültek ki. A vallási különbségen túl az volt az eltérés a puritánok két szárnya között, hogy a presbiteriánusok mindenképpen megegyezésre törekedtek a királlyal, míg az independensek nem mindenáron akartak egyezkedni. Az utóbbiak felülkerekedését mutatta 1645 elején, hogy az ún. önkéntes lemondási határozattal a főrendeket és a – többnyire presbiteriánus – parlamenti képviselőket megfosztotta hadseregbeli tisztségüktől – Cromwell kivételével. Megszületett Sir Thomas Fairfax vezetésével az „új mintájú hadsereg” (New Model Army), és az eredmény Naseby és Oxford lett.

1646 októberében megszüntették a püspökségeket, amely intézkedés nyomán azok földjei áruba bocsáthatóvá váltak. A meghasonlott parlamentiek két tábora között vita robbant ki a polgárháború vélt befejezését követően, hogy mi legyen a hadsereg sorsa. Különösen a presbiteriánusok szorgalmazták a hadsereg feloszlatását oly módon, hogy Írországba küldjék őket – az elmaradt zsold kifizetése helyett – az 1641 novembere óta zajló újabb felkelés leverésére. A hadseregen belül viszont zendülés robbant ki, melyből Cromwell megerősödve került ki azzal, hogy a katonák oldalára állt. Hadseregtanácsot hoztak létre a tábornokok, a tisztek és a sorkatonák képviselőiből, és kiáltványt adtak ki. Ebben megfogalmazták, hogy addig nem oszlik fel a hadsereg, amíg sérelmeiket nem orvosolják. A habozó tiszteket leváltották, a fogoly királyt a parlament felügyelete alól a hadsereg „védőőrizete” alá helyezték. Ezután 1647 augusztusában London megszállása következett, 11 presbiteriánus vezető parlamentből történő eltávolításával.

Mivel a király és az independens tábornokok között titkos tárgyalások kezdődtek egy korlátozott jogkörű monarchia megteremtéséről, a londoni radikálisok (levellerek = egyenlősítők) Lilburne vezetésével a Nép szerződése (Agreement of the People) címmel egy demokratikus alkotmány tervével álltak elő, ami a hadsereg egyes ezredeit is fellázította. Ismét Cromwell erélyes fellépése döntött, aki rendet teremtett a hadseregben. Szükség is volt rá, mert a király az előállt zűrzavarban megszökött a hadsereg felügyeletéből, és a skótokkal kötött szövetséget. 1648 nyarán azonban az országba benyomuló skótok Prestonnál vereséget szenvedtek immár Cromwelltől, mint a puritán hadsereg parancsnokától. Ezzel az újabb polgárháború is lezárult. Az independensek – ezúttal a levellerekkel szövetségben – megszállták Londont, és 1648 decemberében Pride ezredes „megtisztította” a parlamentet (mintegy 100 presbiteriánus képviselőt távolított el). Ez lett a „csonka parlament”. A királyt pedig bíróság elé állították, és mint „az angol állam árulóját” 1649. január 30-án kivégezték. Európa uralkodó körei iszonyodva tekintettek Angliára. Ráadásul a monarchiának is – igaz, csak egy történelmi pillanatra – vége szakadt a szigetországban.

A köztársasági „intermezzo” 1649 és 1660 között tartott. Közvetlen előzménye természetesen a monarchia és – vele együtt – a felsőház eltörlése volt. A demokratikus reformok elmaradtak, a levellerek szembe is fordultak az új hatalommal, melynek élén a Rump (csonka parlament) tagjaiból kiválasztott Államtanács állott. Cromwell leszámolt, illetve kiegyezett belső ellenfeleivel, majd megindult seregével az ír kérdést lezárni. Ez ugyanis nem csupán angolellenes, de ráadásul „pápista” is volt. 1649 szeptemberében Drogheda helyőrségét és civil lakóit – mintegy 3500 embert – szó szerint lemészárolta. (Történetesen ezek nagy része angol royalista érzelmű protestáns volt.) Még szomorúbb sorsra jutott Wexford, melynek lakóit kiirtották. Nem csoda, hogy Cromwell a mai napig a leggyűlöltebb angol név az írek számára!

A következő állomás Skócia volt. Bár Cromwell a skótokat – az írekkel ellentétben – kedvelte, de 1650 szeptemberében mégis benyomult seregével az országba, mert II. Károlyt (I. Károly fiát) ott királlyá koronázták. Dunbar-nél – bár az ellenség túlerőben, Cromwell pedig szorult helyzetben volt, mégis – döntő győzelmet aratott. Egy évvel később a Közép-Angliába nyomuló skót csapatokat verte meg Worcester-nél. 1652-re megszületett Írország szervezeti törvénye is, mely az ír lakosság zömét a „zöld sziget” legterméketlenebb nyugati részébe kívánta kitelepíteni. A jó földek viszont londoni kereskedők kezébe kerültek, akik ennek ellenében pénzt kölcsönöztek a parlamentnek, amelyből a hadsereg zsoldja került kifizetésre. Íme, így valósult meg először – igaz, még csak „de facto” – „Nagy-Britannia” egysége, amiről már I. Jakab is ábrándozott.

1651-ben egy fontos törvény is született, amely stratégiai jelentőségűnek bizonyult az angol történelemben, jószerével Cromwell egyetlen „fennmaradt” alkotásaként is tisztelhető. Ez volt a hajózási törvény (Navigation Act), mely kimondta, hogy a szigetországba csak angol hajók, vagy a terméket előállító országok hajói szállíthatnak árut, kizárva ezzel a holland közvetítő kereskedelmet. Ennek következménye egy angol-holland háború volt 1652 és 1654 között, amit sikerült Cromwellnek eredményes békével zárnia. Jamaica angol gyarmat lett. 1653-ban szétkergették a „csonka parlament”-et, mert kevés reformot hozott. Helyette Cromwell júliusban összehívta a hadsereg vezetőiből és az independens kongregációk képviselőiből a „barebones (vékonypénzű) parlamentet”. Ezen viszont túl radikális reformterveket vettek a napirendre, ami decemberben a parlament feloszlatását eredményezte. A hatalom ismét a hadsereg, azaz Cromwell kezébe szállt, aki Lord Protectorként a saját kezébe vette az ország irányítását. A királyi palotába költözött, és felségnek szólíttatta magát.

Ez lett a „protektorátus időszaka” (1653–1659), mely a Lambert tábornok által megfogalmazott A kormányzás eszköze (Instrument of Guvernement) című alkotmány alapján működött. A választókerületeket újjászervezték. Cromwell 1654-ben kénytelen volt parlamentet összehívni, mely azonban nem volt hajlandó elismerni a hadsereg megnövekedett hatalmát, és új alkotmányt akart. Erre a Lord Protector 1655 elején feloszlatta, és egy kisebb királypárti felkelés örve alatt a katonai uralmat kiterjesztette. Angliát 11 körzetre osztották, mindegyik élén egy-egy nagyhatalmú tábornokkal, akik személyesen Cromwellnek voltak felelősek. Lényegében katonai diktatúra jött létre.

Azért csak lényegében, mert a parlamentet továbbra sem lehetett nélkülözni. 1656-ban azzal hívták ismét össze, hogy a spanyolok elleni háborúhoz pénzt szavazzon meg. Ugyanakkor a képviselők nem voltak hajlandók támogatni a katonai körzetek parancsnokainak a fegyveres erőit, sőt új alkotmányt is akartak. Ez vezetett az „Alázatos kérelem és tanács” megszerkesztéséhez, melyben felajánlották Cromwellnek a koronát, cserében a végrehajtói hatalom ellenőrzésének a jogáért. Bár a Lord Protector hajlott a kompromisszumra, és csekély módosítással elfogadta a tervezetet (a koronát viszont nem!), 1658 elejére azonban a képviselők makacsolták meg magukat, erre Cromwell feloszlatta a parlamentet. Szeptember elején a teljesen magára maradt és elszigetelődött Lord Protector meghalt, de azzal a jogával élt, hogy utódát kinevezhette. Így lett legidősebb fia, Richard a legfőbb közjogi méltóság. Az Oliver Cromwell utáni protektorátus azonban árnyéka volt csupán az eredetinek. Mindent elárul az új Lord Protector gúnyneve. Úgy hívták, hogy a „tönkrement Dick”. Bár az 1659 elején újra összehívott parlament elismerte őt, de a hadsereg előtti tekintélye nyomába sem jöhetett apjáénak. Amikor a parlament az ellenőrzése alá kívánta vonni a hadsereget, annak vezetői kényszerítették Richardot a képviselőház feloszlatására. Ezzel ismét a hadsereg kezébe került a hatalom, és amikor májusban a tábornokok ismét visszaállították a „hosszú parlament” maradványait, Richard Cromwell lemondott. Ezt követően a hatalom a feloszlatott Államtanács egyes tagjai megbízásából Monck tábornok, a skóciai seregek parancsnoka kezébe csúszott, aki 1660 februárjában bevonult Londonba. A „csonka parlament” feloszlatását követően sor került az 1648 végén kizárt presbiteriánus képviselők visszahívására, majd áprilisban már csak presbiteriánus és királypárti képviselőkből álló ún. „konvent parlament” született, amelynek feladata a király visszatérésének az előkészítése volt. Visszaállították – igaz, a royalista főrendek nélkül – a felsőházat, és elfogadták II. Károly április 4-i brédai nyilatkozatát. Ebben a király ígértet tett az amnesztiára (a „királygyilkosok”, vagyis a halálos ítéletet hozó parlamenti bíróság tagjai kivételével), a földbirtokviszonyokban bekövetkezett változások elismerésére, a vallásszabadság biztosítására és a hadsereg pénzügyi követeléseinek a teljesítésére. A köztársasági „intermezzo” véget ért, II. Károly 1660. május 25-én visszatért Angliába.

Szócikk elnevezése

{{helyessegély}} Nem-e elhaladt-e az idő kissé efölött a némileg marxista ízű terminus fölött? Hogy is kéne ezt most nevezni úgy átfogóan? A polgárháborúk véget érnek 1651-re, aztán viszont az egész eltart 1688-ig, legvégül. Kezdődni viszont vagy 1639-ben kezdődik, amikor a fegyveres belső konfliktusok, vagy 1649-ben, amikor vége az előző monarchiának? Bennó^fogadó 2011. március 22., 18:53 (CET)

Most arról nem beszélve, hogy ráadásul rossz az iw: az angol polgárháborúra mutat, ami 1642 és 1651 közt számítandó. Bennó^fogadó 2011. március 22., 18:59 (CET)

Az iw nem rossz, ugyanarról szólnak a cikkek. Úgy tűnik, az angolszász irodalom többnyire angol polgárháborúnak hívja, de előfordul, pl. Kennedynél az angol forradalom szó is. Több volt ez azért polgárháborúnál, az abszolut monarchia és a parlamentáris monarchia közötti választásról szólt. Első lépésben átnevezem angol forradalomra, azután hadd érjen még egy kicsit. Paulus Pontius Crassus ^vita 2011. szeptember 12., 16:54 (CEST)

Bocs, tényleg nem pontos az iw, a végét nem néztem. Külön szócikk kellene a Dicsőséges forradalomnak és a Stuart-restaurációnak is.

A jelenlegi cím vulgármarxista, időben meghaladott és téves. Ez a konfliktus egyértelműen polgárháború volt, mára már a modern történettudomány is ezt a kifejezést használja. --Norden1990 2013. október 6., 17:01 (CEST)

Egyetértek, a kortárs magyar és a nemzetközi (élén az angolszásszal) történetírás is az angol polgárháború megnevezést használja. Nem vagyok biztos benne hogy a marxista történetírók által a polgárháborúra (1642-1651) vonatkoztatott angol forradalom kifejezés helytállóan van e használva a fél évszázados brit alkotmányos fejlődés elnevezéseként. A megoldás az lenne, hogy igazodva az angol, német és francia wikihez az 1639/42-es kezdetű polgárháborúhoz kapcsolódó részek maradnának ebben a cikkben, a továbbiakat pedig egy másikban kellene összegyűjteni, pl. Anglia a kora-újkorban vagy Anglia a 17. században – Frommer ^Fórum 2019. január 28., 01:09 (CET)

Elnevezés

@Peadar: 1) Az angol nyelvű wikipédia egyik jól forrásolt első bekezdése: Terminology(...)

Unlike other civil wars in England, which focused on who should rule, this war was more concerned with the manner in which the kingdoms of England, Scotland, and Ireland were governed. The 1911 Encyclopædia Britannica called the series of conflicts the "Great Rebellion",[4] while some historians – especially Marxists such as Christopher Hill (1912–2003) – have long favoured the term "English Revolution".[5]

2) Hahner Péter forrásmegjelölt cikkének kivonata: A marxisták a „polgári forradalom” kifejezést használták, de nem sikerült bebizonyítaniuk, hogy a válságot a nemesség és polgárság „antagonisztikus osztályellentéte” okozta.

3) Harmadrészt nem azt írtam hogy csak marxisták, hanem, hogy elsősorban marxista szemléletű történetírók használják (hiszen ahogy a cikkben is szerepel, valamikor a whigek is használták a kifejezést). Tudomásul kéne venni, hogy a marxista történeti szemlélet nem sértő önmagában, ha megkérdeznénk Hillt azt mondaná azért ezt a szót használja mert marxista, tehát mi ebben az erős?

4) A kérdés már évekkel ezelőtt felvetődött, ezen kezdeményezés mögé álltam be, ahogy ezt jeleztem is. Az átlag magyar wikipédia felhasználó számára nem tartom olyan fontosságúnak a témát, hogy külön egyeztetni kelljen egy terminológiai problémáról, amelyet a történetírás már itthon és külföldön is régen megoldott. – Frommer ^Fórum 2019. január 28., 21:31 (CET)

@Frommer 97: mindegy mi van az enwikin, ez a magyar wiki, és az eljárásod nem volt helyes, sőt elhamarkodott, mert nem volt teljes vita róla és szavazás sem. Te a saját szakálladra döntöttél benne. Ráadásul teljesen figyelmen kívül hagytad, hogy ilyen erős kifejezéseket, mint marxista történetírás, alaposan forrásolnod kellett volna, és nem csak úgy mint egyéni véleményt betenni. Ilyen módon csak POV, amit megfogalmaztál, és a wiki alapelveit is figyelmen kívül hagytad, mert egyéni véleményt megfogalmazni nem lehet, ha meg bele akarod erőltetni az álláspontodat, akkor megfelelően megindokolva és forrásolva teheted csak meg. Ez így, ez sz eljárás elfogadhatatlan egy tapasztalt szerkesztőtől. Ráadásul ég csúsztatsz is mert a franciák is forradalomnak, ők első angol forradalomnak nevezik, nem hinném, hogy marxista alapon, de hangsúlyozom, semmilyen más wiki, így az angol sem lehet ala a magyar számára, csak a megfelelően alátámasztott tények beszélhetnek, olyannal meg nem szolgáltál, így a marxista jelző törlendő, és további megbeszélést igényel, hogy a szócikket megváltoztattad. Már hajnalban válaszolni akartam neked, de nem gondoltam, hogy ilyen elhamarkodottan és nem eléggé átgondoltan fogsz cselekedni.Peadar ^vita 2019. január 28., 21:49 (CET)

Remélem egyikőtök se haragszik azért, hogy az adminok üzenőfalán jeleztem, hogy szerkesztési háború kezd kialakulni ebben a szócikkben (nincs konkrét véleményem). Apród ^vita 2019. január 28., 22:00 (CET)

Értem. Most rám haragszik amiatt mert szóltam. Apród ^vita 2019. január 28., 22:12 (CET)