Családi stafétafutás

December elsején nagyon jó ötletnek tűnt beíratkozni az idei kolozsvári Wizz Air Maratonra. Volt már szó róla az elmúlt években is, de valamiért mindig elnapoltuk. Most együtt töltöttük ezt a hétvégét (húgom és én meg a férjeink) és megbeszéltük, hogy lesz ami lesz, most még legolcsóbb is a nevezés, aztán április 6-áig valahogy felkészülünk. 

Kértem, hogy elsőnek szaladhassak én, legfőképpen azért, mert nem bírom a meleget és az áprilisi wizz air-en már elég meleg szokott lenni. Meg aztán eddig mindig a Szamos parti részen szaladtam (az egyéni 10 km-sek útvonalán), kíváncsi voltam a városi, központi szakaszra is. Mindenki bemondta a kívánságait, végül ez lett a sorrend, Zsuzsi fel is rajzolta a táblára:

Elől Réka, utána Boró, azután Tibi, végül Zalán, (a hajszínekből és frizurákból, valamint a szemszínekből egyértelműen látható) 

Mikor év elején nálunk is kezdett menni a mozikban a Futni mentem, többen is kérdezték, hogy a filmből vettük az ötletet? Nem, nem a filmből, de valahogy mégis néhány dolog végül hasonlított.

Nem volt beszámítva, hogy mennyi minden közbe fog jönni. Kiderült, hogy Bálint konfirmálásától kezdve, egy csomó minden arra a periódusra esik. Vártam, hogy Boró azt mondja, ha már ennyi minden összejött, sajnos mégsem tudunk menni a versenyre. De Boró nem mondta ezt, mindegyre azt hajtogatta, hogy ha beíratkoztunk, immár muszáj résztvenni.

Közeledett a hétvége és kiderült, hogy nagy logisztikára lesz szükség. Az is kiderült, hogy borzasztó hideg lesz aznap.  Elkezdtük tehát időben az „organizálást”. Zalán szombaton megérkezett Temesvárról Kolozsvárra hozzánk, két fiúval. Megfőztem ebédre a finom vegán ebédet, és együtt ebédeltünk mi 5-en és ők 3-an. Ebéd után aztán nemsokára elment Tibor, a nagyfiúnk egy szülinapi bulira valamelyik szomszéd faluba, ahonnan csak vasárnap jönnek majd haza. És ez a délután eltelt: Tibi Zalánnal elmentek valamerre a városba, a lányok Lacával csatangoltak egyet a környéken. Mivel én Milánkával otthonmaradtam, kihasználtam az időt, s főztem valami kaját másnapra, evidens volt, hogy másnap senki nem fog főzéssel foglalkozni.

Aztán korán feküdtünk, mert másnap futni kellett a hidegben.

Eközben Boró Bálinttal Sároson készültek. Ők vasárnap reggel 7kor már autóba szálltak és elindultak Kolozsvár felé. Nem bízta Boró a véletlenre, ő futó cuccba öltözve ült kormányhoz.

Engem Zalán-sógor lekísért a starthoz. Hideg volt, de hát én akartam elkerülni a déli meleget! Igaz nem 0 fok körülre gondoltam. (Előtte való napokban ragyogó tavasz volt, ezért nehéz volt elviselni.) Végül fél 9-kor elstartoltam úgy, hogy Boróval csak telefonon egyeztük meg, hol kell majd átvegye a stafétát, de amikor én startoltam, ő még nem volt Kolozsváron. (Apropo Futni mentem film.) Zalánnál maradt hátizsákban a telefonom, a kabátom, Tibi közben kifogta Boróékat, kezébe adta a „rendszámát” a biztostűkkel, a Polar óráját (ami nálunk volt valamiért) és közelebb hozta hugit a helyszínhez.

0 fok körül van és perceken belül indulok

Ezalatt én futottam 70-72 percen keresztül. Futás közben hálistennek nem fáztam. De szél volt, az már kellemetlenebbül érintett. Nem a hideg miatt, megfelelően voltam öltözve, nem fáztam. A szél zavarhatta az órámat is, a pace-t összevissza mutatta. Szerintem még a gps jelet is elfújta, mivel mással magyarázzátok, hogy a tűpontos Polar órám cikkcakkot mért? Esküszöm, én egyenesen futottam. 😊

recésre fújta a szél a gps jelet

Mielőtt beszaladtam a Sétatérre, szembeszaladt Boró. Hajrá Réka! - kiabálta. Ekkortól nekem még volt 1,5 km-em hátra. Végre kiértem a parkból, sietve tettem volna át Boró lábára a stafétát, de azt mondta, egyszer egy jó ölelést! Ezt egy jelenlévő barátnő meg is örökítette, látszik, hogy majdnem bugyogok már össze. Borónál volt a táskám a kabáttal, telefonnal. Megkaptam a saját cuccaimat, és a Boróét is. Boró el.

Ekkor átsétáltam a Garibaldi híd felé, hogy majd én is drukkoljak neki, amikor arrafelé szalad. Közben egyezkedtem Tibivel, hogy pontosan hánykor startolt Boró, s ő mikorra jöjjön le és álljon be a staféla következő átadási pontjára. Boró is egy óránál többet szaladt, neki jutott a havazás, végig havazásban.

Várjuk Borót

Megjött Boró, elindult Tibi

Mire végzett, ott vártuk Borót Tibivel ketten, a cuccaival. Staféta átadása és Tibi elindulása megtörtént. Hívtuk Zalánt telefonon, hogy kb egy óra múlva legyen ott.  Igen ám, de a nagyobb gyerekeink elmentek csatangolni, Milánka pedig otthon volt Zalánnal. Na akkor ők ketten autóval közel jöttek (a forgalom mindenfelé le volt zárva, a starthoz nem lehetett túl közel jönni autóval.) Mi gyalogolunk kifelé, hogy átvegyük  Milánt és az autót... igenám, de hív Zalán, hogy a garázsajtónk nem engedelmeskedik a távirányítónak, nem csukódik, mit tegyen? Pánik, most ne gyere, kérlek. Zalán, figyu, lépj vissza, a kulcstartóknál meglátod, van egy másik garázskulcsunk is. Ha az zárja, oké, ha nem, akkor hagyd nyitva a garázsunkat. Csak gyere gyorsan, mert Tibi 1 óra alatt biztosan megteszi a 10,5 km-jét. A garázsajtó hálistennek a másik kulcsnak szót fogadott, becsukódott. A Tibi cuccát Zalánnál hagytuk, hogy meg ne fagyjon Tibi, mikor megáll. Akkor szépen 3-an hazaautóztunk. 

Tibi átadja a stafétát Zalánnak, és Zalán átadja a "téli bundáját" Tibinek

Ekkorra már elég rendesen átfáztam, otthon végre zuhanyoztam, meleg teát ittam, beöltöztem mint a hokikapus, nem akartam többet fázni aznap. Lassan kellene induljunk vissza, de Milánnal mit is csináljunk? Vigyük? Hazaérnek a nagyok? Aztán utolsó pillanatban beesett az ajtón Tibor, aki gyakorlatilag átmulatta az éjszakát, mégiscsak egy 18 éves szülinapon volt az éccaka. Gyorsan rásóztuk a 6 éves unokatesóját, mi pedig elindultunk visszafelé.

Tudtuk, hogy Zalán beérkezett, mert egy másik valakitől már whatsappon képet kaptunk a fiúkról. 😊

Ismerőstől kapott fotó, amiről kiderül, hogy Zalán befutott a célba.

Miután elkészítettük a kötelező csoportképet, 

kötelező csaoportkép

beültünk az Aréna alatti cukrászdába forrócsokizni. Onnan Zalán hazasietett direkt Temesvárra, mert neki időre kellett hazaérni. Tibi bringára szállt, ő azzal közlekedik a városban, azzal is jött le, vagyis azzal melegített be az ő 10 km-ére, most azzal is megy haza. Mi Boróval hazavonszoltuk magunkat.

Eddigre hazaértek a gyerekek mind és egy nagyon szívmelengető jelenet fogadott: A nappaliban ültek körben a szőnyegen mind a 6-on. Ebből 5-n nagy egyetértésben társasoztak valamit és Milánka ott teszegette a legóit és mondigált körülöttük. Meghitt, családi, nyugodt hangulat volt.

Hálistennek főztem tegnap, gyorsan megebédeltünk, majd Boró és a fiai szintén hazaintultak Temesvárra, én pedig lejöttem Csapjához Sárosra. Így már kezdődhetett a következő hét.

Mindenesetre összesen 4 és fél óra alatt lefutottuk a maratont, igaz másnak egyedül is elég annyi, vagy esetleg még annyi sem kell. De nem az a lényeg, hanem az, hogy sikerült összehozni ezt a bulit!

A bajnokok, akik leginkább önmagukat, az időt, az időjárást és az egyéb kihívásokat győzték le

 

 

 

 

Dreiländerecke - vagyis három ország sarka - hármashatár

kilátás Sella Nevea-ból

 

Szeretném most elmesélni, hogy én időtlen idők óta sízek, már úgy születtem, léccel a lábamon, de ez nem így van. Sízni (nem, én nem síelek, én sízek!) felnőtt koromban tanultam, a férjem úgyszintén. Annyira nem is tudtunk, hogy a gyermekeinket meg tudjuk tanítani mi magunk, ezért beírattuk őket több évben is az Ebihalak sítáborba. Nagyszerű táborok voltak, jól teltek felnőttnek-gyermeknek. Hálásan köszönöm itt is Lillának, Andrásnak és az egész Ebihalak csapatnak! Jut eszembe írtam is ezekről a táborokról itt a blogon.

A sízés helyszíne a Madarasi Hargita. Ez egyértelmű. Szeretek oda járni és nem akartam máshová menni. Voltam náhányszor másfelé is: Kapnikbányán, Borsabányán, Vârtopon, Kisbányán, de az igazi, az a Madarasi Hargita, kár is a szóért. Aztán tavaly télen nem foglaltunk időben szállást, így lemaradtunk a Hargitáról a februári vakációban, s végül Sztrázsára mentünk, Lupényba. Jól telt ott is, de ha választanom kell, akkor én a Madarasira megyek ezután is, s kész.

Na de Tibi néhány éve emlegeti, hogy kipróbálna külföldi sízést, sokan járnak s lelkendeznek, hogy jajjdejó külföldön sízni, s „meg fogjuk látni”, hogy a Hargita egy kis porfészek. (Ezt így senki sem mondta szó szerint, de beszéltek már lenézően róla néhányan.)

Addig-addig, hogy idén, egy másik családdal közösen felkerekedtünk, hogy meghódítsuk az olaszországi Tarvisio síközpontot. 

Tarvisio síközpont

Kíváncsiak voltunk, hogy mennyibe kerül („meglátjátok, olcsóbb, mintha itthon síznétek” – mondták egyesek), hogy tényleg annyival több és jobb a sípálya egy ilyen helyen („rá fogtok jönni, hogy itthon nincsen egyetlen normális síző hely sem”), hogy tényleg nem fog kelleni sokat állni a felvonóknál („itthon nem lehet sízni, az időd ¾ részében lent várakozol a felvonóra”)… szóval nem tudtuk mit kell elhinni, s mit nem, ezért aztán úgy döntöttük: kipróbáljuk. De csak 4en vágtunk bele, mert a nagyfiúnknak más dolga akadt a vakáció hetében.

Hogy hová megyünk, azt az apukák rendezték. Foglaltak szállást Ausztriában (Faak am See nevű településen,) és sízni 30 km-rel arrébb jártunk, Olaszországba.

Egy házban laktunk a két család, de külön apartmanokban. Úgy voltunk egyezve, hogy napi 1x főzünk, de felváltva, így mindenki 2naponta jut sorra (összesen 3x).

Vasárnap hajnali 6kor indultunk és 12 óra múlva érkeztünk meg a szállásra, 800+ km. Hát, gondoltam, olyan messzire eljöttünk, remélem, hogy tényleg meg fogja érni.

Hétfőn reggel elmentünk sízni: elég hideg volt és elég borús, sőt magasabban kicsit ködös is. Többször is be kellett üljünk teázgatni, kávézgatni a melegbe, főleg a gyerekeknek a keze/lába fagyott meg. Fedeztük fel a pályákat, próbálgattuk a felvonókat, egy ilyen bevezető-ismerkedő nap volt.

Kedden már jobban tudtuk, hogy mi merre. Volt aki csak lent a könnyebb pályákon akart sízni, mások felmentek volna magasabbra, de megosztottuk egymást, kettesével, hogy senki ne maradjon egyedül valamelyik pályán jöttünk-mentünk síztünk mindenfelé. Mondták a haverok, hogy menjünk fel „a faluba”, mert milyen vagány, de valahogy még nem került sorra az a bizonyos falu.

Szerdán végre mindenki eléggé belejött már. Felültünk a gondolára, hogy menjünk fel a Monte Lussari-ra. A ködtől alig láttuk a falut, de végig gyalogoltunk rajta, léccel a hátunkon (nem kell megijedni, vagy 7-8 házból s egy templomból áll. Nagy volt a köd, alig láttunk valamit. Na de fent síztünk a 13-as pályán, s elmondhatom, hogy ez volt a kedvenc pályám Tarvisioban. 😊
*este eszembe jutott, hogy hogyan szánkóztunk a lányainkkal 10 évvel ezelőtt. Jelentem: ugyanúgy síznek most, 10 évre rá. 

Mikor megfáztunk kávé-teáztunk egyet egy Refuggio Alpino Meschnik nevű helyen. Még a kávéscsészén is ezt írta <3  

a kávéscsésze

Majd a következő megfázásnál beültünk pizzázni, hogy együnk egy „pizza artizanale”-t, ha már Olaszországban vagyunk, és ha már Zsuzsa névnap van! Aznap, ha nem lett volna olyan hideg s olyan reménytelenséget sugárzó köd, lehetett volna többet is sízni, de ilyen körülmények között ez így nagyon jó volt. A végén, aki nem akart lesízni a gondola alatt az lejött gondolával, s aki sízni akart, az sízve. Az autónál találkoztunk és visszamentünk Faak am See-be.

Csütörtökön is felmentünk a faluba, Monte Lussari-ba. 

Monte Lussari

És láss csodát: véééégre megláttuk, hogy hol is vagyunk valójában! Köröskörül gyönyörű sziklák, havas fenyvesek, csodálatos széles sípályák, mesebeli táj! Ma végigsíztünk minden létező pályát (csak azt a 2t nem, amelyik le volt zárva). A pihenúket ma nem bent, hanem napsütötte teraszokon töltöttük. Közelebb merészkedtünk ahhoz a templomhoz, megcsodáltuk belülről is, de akkor hatódtam meg igazán, amikor felfedeztem rajta a táblát. 

3nyelvű emléktábla a templomon

Szégyen – nem szégyen: én, a Romániában, magyarként, a szászok földjén született Réka, ott álltam és rendesen meghatódtam. Néztem a táblát, értettem a 3 nyelvű feliratból kettőt, többször is elolvastam és lefolyt a könnyem: az „unsere Väter”-nak a  kívánsága, akik azért „bauten eine Kirche”, hogy „die Völker nicht trennt, sondern verbindet”. Aztán hosszan elnéztem a tábla másik sarkát, ahogy ugyanazt írta valamennyire értettem, hogy a „I nostri antenati” azért „construito”, hogy „non divide ma unisce i popoli”. Nagyon meghatónak találtam. A híreket a héten csak félszemmel követtem, de ott helyben úgy éreztem, hogy a popoli, a Völker, az istenadta népek bizony most is jobban tennék, ha verbindet lennének, unisce. Merre tartunk, Istenem? Vajon mi milyen jeleket hagyunk mi a gyermekeinkre, amiből tudni fogják, hogy a helyes irány nem a divide, nem a trennt, hanem az unisce, a verbindet. Évszázadok óta egyértelmű kellene legyen… Mi az, amit tenni tudok én, egyszerű ember, aki úgy gondolom megértettem ezeknek a Völker-nek a Väter-jainak az üzenetét…

Na de letöröltem a könnyeimet, kifújtam az orromat és beszippantottam az Alpok nyújtotta látványt és a csodálatos friss levegőt, és kis családom társaságában bátran tovasíklottam a síléceimen.

Ez volt a legsízősebb, legjobb napom.

Pénteken, az utolsó napon elhatároztuk, hogy nem Tarvisioba megyünk, hanem Sella Nevea nevű helyre, ez nincsen onnan messze és érvényes a skipass-unk az ottani pályarendszerre is. Ismét gyönyörű idő, gyönyörű táj, jókedv, kevés ember, sok hó, friss levegő… Ezen a napon együtt síztünk a haverokkal. Eddig máshol-máshol voltunk, mert nem egyforma szinten sízünk és ez így alakult. De ez teljesen rendben volt így, a délutánokat töltöttük együtt és 2naponta megkínáltuk egymást vacsorával.

Az ott már Szlovénia

Szombaton pedig 12 órát utaztunk, hogy hazaérjünk.

Nagyon jó kiruccanás volt. Nem mondom, hogy minden évben fogok járni külföldi nagy sízésekre, de örvendek, hogy kiróbáltuk. Az egyetlen olyan igazi nagy negatívum, hogy írtó messze van. Szeretném kipróbálni egyszer felnőttesen is, persze a gyermekeim már nagyon, önállóak, feltalálják magukat, angolul bárhol meg tudják értetni magukat, tehát nem foglal úgy le a pesztrálás, mint bébi korukban, mégis elmennék egyszer csak felnőtt társasággal. Vagy amikor már olyan nagyok, hogy még arra se kelljen odafigyeljek, hogy mennyire öltöztek vastagon vagy vékonyan, van-e ajakír a zsebükben, stb…

Arra gondoltam, hogy közzéteszem a kiruccánunk költségeit, hátha van akinek segít valamit az infó.

Összen 9376 lejbe került ez a „buli“ 4ünknek.

Ebből az összegből

-a szállás 2032 lej volt (4 személy részére, 6 éjszaka. Elosztva kevesebb, mint 100 lej/éjszaka/fő!).

-utazások (benzin Kolozsvártól Kolozsvárig, ott naponta 60-80 km, + autópályadíjak + parkolások) 1609 lej.

-sízés 2585 lej (4 bérlet 5 napra: 2 gyerek + 2 felnőtt; és ott kötelező a balesetbiztosítás minden személynek a sípályákon, az is bele van számolva. Felnőttnek 182 euró volt 5 napra, 18 év alattiaknak pedig 50 euró)

-sífelszerelések 1159 lej (felnőtteknek volt felszerelése, gyermekek kinőtték a tavalyit, Síkarcsinál kellett kicserélni dolgokat, + megfenettük a léceket + síszemüveg s egyéb apróságok, amik hiányoztak még)

-kaja/pia – 1991 lej (Ide bele vannak számolva a sípálya széli kávécskák, teácskák, + amiket ott vettünk meg a Billában/Sparban. Nincsen beleszámolva, amiket itthonról vittem, hideg kaja és főzni való, de 2-300 lejnél biztosan nem lett volna több. Azt nem tudtam pontosan összeszámolni, mert konzerveket, ezt-azt találtam itthon a kamrában + vásároltam az itthonmaradó gyereknek is, hogy ne haljon éhen, míg hazajövünk…)

Még boldogítlak a receptekkel, hogy milyen 3 kaját főztem én 6 nap alatt:

1. tocăniță de năut, vagyis csicsriborsó tokány. Ezt egy román szakács-blogról vettem, írtó finom és tápláló: hagymát és kápiát, felkarikázott murkot és zellerdarabokat (a zellert itthon felejtettem, úh az kimaradt) dínsztelünk, majd beleborítjuk a paradicsomkonzervet (cuburi rosii), ha fellobban, akkor a csicserikonzervet is beleborítjuk. Fűszerek: só, bors, petrezselyemzöld. Esetleg még vizet… ennyi. Tokányszerű állagúra szeretem csinálni. Köretnek rizset főztünk, nem akármilyent. A haver Indiából egyenesen a sízésre érkezett (munkahelyi ügyben volt ott) s hozott onnan rizset!  Nyamii! – 9 embernek az adag (10-nek is elég lett volna): 2 hagyma, 2 murok, 2 paradicsomkonzerv és 2 csicseri konzerv.

2. bolognai szósz spagettivel. Nyilván nem kezdek őrölt húst utaztatni országokon keresztül, úh ez egy vegán változat. Recept, adagokkal: 2 fel hagymát, valamennyi fokhagymát kockára, dínsztelni picike olajban (vittem egy másfél decis üvegben olajat, elég is volt mindenre, de ha nem elég, picike vízben meg lehet párolni a hagymát s az íze ugyanolyan, keep calm!), belereszeltem egy murkot is, úgy emlékszem. Aztán beleborítottam egy fél kg vöröslencsét, azt ott főzögettem egy darabig, azután beletöltöttem egy fél liter paradicsomlevet. (Megbírt volna többet is, de ennyi volt.). Ebbe kell: só, bors, oregánó, bazsalikom. Ez mellé főztem 1 kg spagettit, de nem fogyott mind el, nem bírtuk 9-en megenni.

3. Úgy mentem a Billába, hogy nem tudtam mi legyen. Ott le volt árazva a csirkemáj. Hühnerleber. Megvettem kb egy fél kg-t. S akkor a megmaradt 2 hagymát megdínszteltem (minden kaja így kezdődik, vágod?), bele a felkarikázott murkot is. Aztán a felkockázott májat, mikor majdnem készen, akkor 750 gr fagyasztott zöldborsót is bele. Főzögeted, fűszerezgeted, ennyi. Só, bors, petrezselyemzöld. Köretet nem készítettem, multkori spagettivel, kenyérrel… mindenki evett mellé valamit. Csak az nem kóstolta, aki alapból nem szereti a májat, mindenki más nagyon szerette.

Sízni/nemsízni, külföldre/belföldre... kb mindegy. A lényeg: menjünk ki a téli természetbe! Csodaszép, csodafriss, nyugtató, pihentető.

kilátás az egyik pálya széléről. A tökéletes borítókép.

végre látjuk, hol vagyunk

próbáljátok ki a bombardino-t ;)

a 3landereck-ből 2 :D

Zsuzsa-napi olasz pizza

Crosul de noapte, ami idén nem is a futásról szólt ❤

 Amikor beiratkoztam a november 15-i Crosul de noapte nevű futóversenyre, akkor még nem tudtam, hogy a nov. 8-ai délutáni iskolai programot át fogják tenni nov. 15-re. Aggasztott a dolog. Hogy fogok tudni futni egy extra-hosszú munkanap után?

Eljött ez a nap, tényleg hosszú volt, és fárasztó. Sajnos egy tragikus halálesetről is hírt kaptam közben: volt osztálytársam férje… fiatal... 2 kisgyerek... hosszú betegség… sok szenvedés… Az elmúlt időszakban nagyon sok volt a rossz hír, jó volna végre szüneteltetni a rossz hírek sorát, gondoltam.

Eldöntöttem, hogy vízszintesbe dobom magam egy szűk órára indulás előtt. És éppen vízszintesben henyéltem, amikor csengett a telefon: Jóskatata, a húgom apósa hirtelen és váratlanul… 70 éves volt… ilyen-olyan problémácskákkal, de nem ennyire…

Arra gondoltam ekkor, hogy én amúgy is írtó fáradt vagyok, összezavarodott, frusztrált, lenyomott… nem, már futni sem akarok. Itthon maradok s kész. Majd odaírják a nevem mellé, h nem jelent meg, vagy írjanak amit akarnak, nem érdekel…

Néhány perc után pedig azt gondoltam, ha így lefekszem, úgyis csak hánykolódok, az élet dolgain rágódok, esetleg perelek a Fennvalóval… aludni úgysem fogok tudni… akkor már inkább futkosok egyet a friss levegőn. Tibi, a mindenben segítőm, eljött velem, elvitt autóval, vigyázott a kabátomra, drukkolt minden körben két helyen. (5 kört kellett szaladni).

Kicsit hamar érkeztünk, még a 4 km-sek futottak, én a 10-esre iratkoztam, minket 9:40-kor indítottak. 1-2 fok lehetett, több nem, vagy nem sokkal. Az indulás előtti percekben mondtam Tibinek: ezt a futást Jóska tatának ajánlom. Rá fogok gondolni.

Aztán eljött a start. Jóska tatára gondoltam. Gondoltam a vicceire, néhány elég meghökkentő vicce is volt. Gondoltam a meséire, amit a gyerekek eleinte vakon hittek, aztán ahogy nőttek, úgy kezdtek kételkedni bennük, a végén már volt, amelyiken huncutul szórakoztak. Gondoltam Zalánra, a sógoromra és gondoltam Gabi mamára, az ők fájdalmuk a legnagyobb. Aztán gondoltam az unokaöcséimre, a Jóska tata unokáira, a három gyönyörű fiúra. Biztosan fog nekik hiányozni a Küküllőre járás a nagytatájukkal, a favágás, a viccelődések és egyéb közös tevékenységek. Arra is gondoltam, milyen szerencse, hogy legalább ezt az őszi vakációt két hete együtt tudták tölteni, ez azért olyan jó. Közben a körök fogytak, 5 kört kellett szaladni a Sétatéren. Nem figyeltem sem a pulzusomat, sem a pace-emet, mert minden gondolatomat Jóska tata és a család töltötte ki. Így aztán jól meglepődtem, amikor kiderült: ma este megdöntöttem a személyes rekordomat. Nagyon szép érmet kaptam, erről is mindig Jóska tata fog eszembe jutni.

Ég veled, Jóska tata, pihenj békében! ❤

Személyes rekord

Az a szép érem

KyReka-Lanelka koporodukció

 Nem tudom hová tehetném ezt a kötésmintát, kicsit gondolkoztam, s úgy gondoltam, hogy itt lesz a legjobb helyen. A sztorit hosszan írom le, de csak a "kötősöknek" lesz igazán érdekes. Másnak sem tilos, de aztán ne panaszkodjon senki, én szóltam. :)

Hogyan készült ez a ruha:

1.Tavaly nyáron elmentem LanelkaKingához és megbeszéltem vele, h mit akarok. Választottunk egy szép anyagot, ezt ő tudja elmondani, hogy pontosan milyen anyag, valami len dolog és szép színű. Kértem is egy néhány négyzetcentis darabot a kiválasztott anyagból, h tudjak azzal menni a fonalboltba.

2. A fent említett darabkával elmentem az Irika boltba a Buna Ziua úton, s ott, szokásomhoz hűen eltöltöttem vagy egy órát. Online is van, ha kíváncsi vagy erre a csoda-boltra: irika.ro Kiválasztottam egy Lana Gatto fonalat és vettem 100 gr-ot, úgy gondoltam, hogy ez elég lesz. (Múlt7en még a VII.-es matek könyvben könyvjelzősködött ennek a fonalnak a cimkéje, de most persze nem találom.)

3. Nekifogtam kötni, de megfájdult a nyakam, napokig nem tudtam majdnem semmi ülőmunkát csinálni, így aztán abbahagytam a dolgot és idén tavaszig elő sem vettem.

4. Idén tavasszal aztán gondoltam, h mégiscsak össze kellene hozni ezt a projektet. Érdeklődtem Kingánál, van-e még olyan anyagja, vagy azóta már elfogyott végleg? Szerencsére volt.

5. Rájöttem, h túl nagy, túl formátlan amit eddig csináltam, ezért kibontottam egészen, kezdtem nulláról.

6. -ez a rész azoknak szól, akik szeretnének hasonlót kötni. :)

Ahogy elkezdtem kötni, jöttek a cicusok is rögtön.

212 szemet szedtem fel és kötöttem 4 sor lustakötést. Majd elosztottam 4 részre a szemeket (53 szem *4) és fogtam az első 53-at, kötöttem belőle rombuszt így: színén sima, középső 3 szemet egybe vettem úgy, hogy a középső szem legyen elől. A fonákja sort csak szimplán lekötöttem fordított szemekkel. Ezt addig ismételgettem, míg egyetlen szem maradt a tűn, azon áthúztam a fonalat és elvágtam. 

Az első rombusz

Vettem most a második 53 szemet, abból is hasonlóan készítettem egy rombuszt, majd a 3dik és 4dik 53 szemből is. Ezután felszedtem az egyik rombusz hegyétől a bal oldalán 26 szemet, a két rombusz közül is egyet, majd a mellette lévő rombusz oldaláról még 26-t, egészen a csúcsáig (26+1+26 =ez is 53). Akkor ide is készítettem egy rombuszt, majd még 3-t. 

A felső sor 4 rombusza közül kiválasztottam, h melyik kettő legyen a "hátsó", azokra kötött pántot készítettem. A másik kettő lett az "első" fele a ruhának, azokra 1-1 függönykarikát varrtam.

Amikor ez mind készen lett (összesen 8 rombusz), felpróbáltam alaposan és túl rövidnek ítéltem meg, ezért felszedtem az alján a szemeket, mind a 212-t és kötöttem még néhány sort lefelé. Hogy a cikk-cakk megmaradjon, ezért a "völgyekben" apasztottam 6 szemet (3-t a középtől egyik felén s 3-t a másik felén), míg a "dombokon" szaporítottam 6 szemet, (ott is középtől egyik felén is 3-t, másik felén is 3-t.)

Elkészült a kötött rész.

7. Amikor ez mind megvolt, akkor elvittem a Lanelka műhelybe a műalkotást, Lujzi rögtön fel is próbálta, jól állt neki.

A csinos Lujzi felpróbálta.

Ott Kinga és Hajni nagy szakértelemmel tanakodtak egy darabig, feltettek néhány kérdést, majd megígérték, hogy majd hívnak próbálni.

8. Volt valamikor egy próba, amikor még levágattam valamennyit az aljából. A lányok szerencsére nem haragudtak, hanem néhány nap múlva szóltak, h mehetek a ruhámért. Mentem.

Azt hiszem, a pántokat mégiscsak át kellene valahogy variálnom... vagy valami.

Amikor konfirmáltam

 Nem vagyok nagy Bibla-olvasó, de úgy adódott, hogy a napokban kezembe került a Bibliám. És ahogy felütöttem a fedelét, megakadt a szemem a dedikáláson, azon belül a dátumon.

Jé, 33 évvel ezelőtt szintén március 24-re esett virágvasárnap! Ez a Bibliát ugyanis ajándékba kaptam a papbácsitól, éppen konfirmációi ajándék.

Mutatom is:

 

Tehát ezelőtt pontosan egy harmad évszázaddal, 1991 március 24-én konfirmáltam. Nem sokra emlékszem, de amire igen, az olyan fennkölt, magasztos emlék. A Medgyesi Unitárius Templomban haton konfirmáltunk abban az évben. Csak Kovács Melindára emlékszem, a többi négyről sajnos nem tudom már, hogy kik voltak. A lelkész akkoriban Kiss Karcsi bácsi volt, életem egyik meghatározó papbácsija. Nem volt egy laza, jópofáskodó ember, inkább amolyan régivágásúnak nevezném. Kátéórákról nagyon kevés konkrét emlékem van, de az órák hangulatát most is fel tudom idézni. Most is kellemes érzés, szeretettel gondolok rá.

Emlékeim szerint a konfirmációi istentiszteleten az volt a kiválasztott ige: “Ti vagytok a földnek sója, Ti vagytok a világ világossága.”  - én így emlékeztem, de ma rákerestem és nem egészen így van, hanem:  “Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthetitek el a hegyen épített várost. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és  fényeljék mindazoknak, akik a házban Vannak. Úgy fényeljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dícsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté evangéliuma, 5. rész, 13-16)

Nem egy ismeretlen rész, biztosan más konfirmáláson is választották már ezt, de hogy milyen  jó volt a prédikáció hatására arra gondolni, hogy értékes vagyok és én is világíthatok jó cselekdetekkel... Fennkölt volt na, 13 éves voltam és roppant megilletődött és büszke.

Hogy fénykép készült-e ott, ki emlékszik már? Nem volt ekkora fotózkodó világ, az biztos. De fotó nélkül is emlékszem, hogy otthon ebédeltünk, a Gura Câmpului negyedi kicsi blokklakásunkban, nem volt nagy felhajtás, a szűk családon kívül “csak” a nagymamáim voltak ott és a szüleim testvérei, természetesen mindenki családostól, sorolom:

• ·        Mamuka Sárosról és
• ·        Nagymama Martonosból.
• ·        Dícsőből Imre bátyámék 4-en,
• ·        Udvarhelyről sokan: előszöris Anikó nénnye, keresztanyám (ő már hamarabb jött, mert édesanyámmal ketten ők süttek-főztek meg mindent a nagy alkalomra)
• ·        Pista bátyámék mind az öten,
• ·        Jancsi bátyámék is 4-en és
• ·        Sanyi bátyámék, szintén 4-en.
• ·        Vásárhelyről eljött Feri bátyám, ha jól emlékszem másodmagával, 
• ·        és Kolozsvárról Jóska bátyámék 3-an.

 

Na ez volt akkoriban a nem túl tágas családunk, ha jól számolom négyünkön kívül alig 26-an. Mindenesetre mind ott kajáltunk a 3 szobás, nem túl tágas blokklakásunkban, a Tomis utcában, a Gura Câmpului-ban.

Mire emlékszem még: életemben először lett pénzem, mert kaptam ajándékot a rokonaimtól. Persze nem mindenki pénzt hozott. Anikó keresztanyámtól egy szép karórát kaptam. Kicsi hatszögű lapja volt, 2 csinos mánussal és vékony fekete bőrszíjjal. Az volt aztán az órám még fiatal tanár koromban is. Mikor elromlott, még őrizgettem emlékül, aztán valamelyik költözésnél elbúcsúztam tőle. De nem fogom elfelejteni soha.

Nagy jelenet volt, amikor Nagymama megérkezett Martonosból, három gyönyörű új, szőttes (természetesen saját szövésű) abrosszal a kezében lépegetett fel a második emeletre a lépcsőkön, úgy hozta a szőtteseket, mint valami szent ereklyét. Nem is adta a kezembe, nekem csak megmutatta, hanem édesanyámra bízott kettőt: a Rékáé és a Borókáé. A harmadik az Andié volt. Valamelyik fia a sok közül ugratta, hogy “de édösanyám, ma csak Réka konfirmál, a kicsik nem”. Mire az volt a válasz: “jól van fiam, ki tudja, élök-e még akkor, s ez lögyön mög.”

Egész pontosan EZ az az abrosz.

Valami sztori is élt azután, vihogtunk is rajta sokat Csannával és Anikóval, most mégsem jut egészen pontosan eszembe. Megettük a díszebédet, s folyt a hehe-haha, nagy hangos dumálás Pipás módra, s egyszer Pista bátyám azt mondja, hogy olyan finom volt az a második, hozzanak még, együnk! Csanna s Anikó pontosan tudták, h elfogyott minden kaja, amit aznap ebédre szántak. Szerencsére elő volt készítve… vacsorára vagy másnapra (mindenre én sem emlékezhetek) a töltött káposzta, s azt szolgálták fel, közben sürögtek s forogtak délután, hogy mire újra enni kell, újra legyen kaja. (1991 tavaszán bizony még nem úgy volt, hogy leszaladok a sarki boltba, kellett oda kreativitás bőven.)

Na, ilyenekre emlékszem a saját konfirmálásomról, és bár nagyon, nagyon, nagyon megfogyatkoztunk azóta… jól esett most újragondolni a nagymamáimat, nagybátyáimat, keresztanyámat, édesanyámat akkori fiatalon, és azt a szeretetet és biztonságot, ami minket körülvett abban a kis- és nagycsaládban.

33 év pontosan egy harmada egy évszázadnak.

Régi történet, új kezdet

 Remegtem a boldogságtól és a meghatottságtól azon a gyönyörű őszi napon, amikor a 18 éve pihenő osztováta alkatrészeit kihúztam a szoba sarkából. Ez nem EGY osztováta, hanem AZ osztováta. Nagytatám készítette nagymamámnak. Ha nem akartam volna szőni soha életemben, akkor is nagyra értékelném ezt a darabot, de hát még így, hogy a szövésre készültem.

az a gyönyörű őszi nap

Míg még itt vagyunk a szoba sarkában, hadd tegyek említést arról is, hogy micsoda körültekintéssel volt összepakolva itt minden. Itt Anikó nénnyémet és Sipos Ilonka nénit illeti a dícséret. Azóta már nekik sem tudom megköszönni. Egy zsákban a szövőszék alkaltrészei, másik zsákban nyüstök, bordák és csépök. Amikor néhány héttel később alaposan megszámoltam mindönt, hát 25 darab nádbordát és még 3 fémöt találtam, nyüsből pedig 8 párral. A képletbe nem volt beleszámolva az egér, aki néhány nyüstöt keresztülrágott. Másokat pedig az idő foga. Mindenesetre kiteregettem 2 jobbacska párat a nyárikonyhába szellőzni, vajon fogom-e tudni használni ezeket? Ez és még ezek kérdés vár válaszra, míg kiderül, hogy fogunk-e tudni szőni?

munkára készülő nyüstök

Hogy mi történt eddig? 

Nyáron elmentem a Kallós Zoltán Alapítvány kézműves táborába megtanulni, vagy újratanulni a szövés tudományát. Rájöttem, hogy mindent tudok, csak át kellett ismételni és bátorságot kellett gyűjteni hozzá. Ezután Sárosra szállítottuk a szövőszéket. (Firtosmartonos, Magyarsáros: két szép unitárius falu. Érdekesség: mindkettőnek Pákei Lajos tervei szerint épített gyönyörű temploma van! <3 ) S most, hogy a következő két hónapban sokat leszünk Sároson, úgy beszéltük meg Borókával, a húgommal, hogy megpróbáljuk felvetni, s elindítani a szövést rajta.

Így utazott...

Összeszereltük az alkatrészeket. Meglepődtünk, hogy ilyen kicsi? Gyermekkorunkból úgy emlékeztünk, hogy ez egy hatalmas valami. :)

A "kicsike"

A történetnek vannak szomorú részei is. Az idő megevett olyan fontos dolgokat, mint a vetőszög. Nagymama a pincében tartotta, mindig ott vetett fel. Na hát vetőszög nélkül felvetni nem lehet. De volt a válaszúti táborban egy másik kolozsvári hölgy, akinek, láss csodát, itthon Kolozsváron van egy ósdi vetőszöge. Felajánloatta, hogy menjek el hozzá és ott megcsináljuk a felvetésemet. Itt is hála Neked Kata, köszönöm a lehetőséget és a finom teát is :)

szegény... még körhintáztunk
is rajta a pincében,
amikor Nagymama nem látta

így néz ki a felvetés kalácsolva (ez egy kalács)

őszies színek

Kata vetőszöge elég régi, meghaljott,
mint a karácsonyfa februárban,
de jó szolgálatot tett,
hálás vagyok neki <3
Ja és a cica:
minden normális szövő asszonynak
van legalább egy macskája! ;)

Ó, a kalácsom <3

A fonalakat másodkézből vásároltam. Hogy a matringok letekerése gyorsabban haladjon, hát szükség lett volna egy tekerőlevélre, de a martonosi tekerőlevél egyszerűen nem került elő. Nyoma veszett. Na de azt "szereztünk" egyet kölcsönbe a sárosi asszonyoktól. 

a sárosi tekerőlevél

Ne mondjátok el senkinek, de nem fogadtam meg senki tanácsát, talán lehetnék kevésbé nagyképű. Mindenki azt javasolta, hogy kezdjek rongyszőnyeggel. Vastag felvetőszál kell hozzá, könnyebb kezelni. Hát de én eldöntöttem, h nem vagyok kezdő és vékony AIDA fonalat vetettem fel, 500 szálat. Tapasztalt szövők erősen csodálkoztak ezen, hogy én aidával akarok kezdeni, de... ejsze nem kellene ennyire magabiztos és nagyképű legyek, mert ezek a vékony szálak... hm... sokan vannak és kuszálódnak össze. 

...kuszálódnak össze...

Szóval valószínűleg igaza volt mindenkinek, aki a rongyszőnyeg kezdést ajángatta, ezt már tudom. De már késő bánat, az 500 szál félig már fel van húzva a hátsó hasajóra. Nem kell megijedni, a hasajó az egy rúd, amire felcsavarják a fővetött szálakot.

a hátsó hasajó

Mondja a férjem, hogy amikor a szövésről beszélek, akkor instant átmegyek martonosi tájszólásba. Megfigyeltem, hogy igaza van. Ma is azt mondtam Borónak, hogy "főmönyök a padlásra, s lehozom a csépököt". De hát erről csak így lehet beszélni, talán néhány olvasóm megérti ezt a jelenséget. :)

Azért van csak félig felhúzva a hasajóra az az 500 szál, mert ennyi idő volt. Azt hittük elég lesz 2 óra, hát nem volt elég.

A mai munkánk

És mi van még hátra amíg mi szőni kezdünk? Hát rengeteg minden: Előszöris meg kell küzdjünk a felvetőszálak maradék 1/3-ával, mert erőst kezdtek gobancolódni. Azután nézzük meg, hogy a nyüstök megfelelnek-e a célnak, s ha igen, akkor fogdossuk bé a nyüstbe. (igen, mind az 500 szálat) Ha a nyüst nem jó, akkor 1-2 hét ugrás következik, mert akkor meg kell várjam míg valaki nekem megköti az új nyüstöt s elküldi futárral, vagy valahogy el is kell jusson hozzánkig. Na de reménykedjünk, hogy használhatóak lesznek a nagymamájéi.

Azután bé kell fűzzük a bordába. (igen, újra mind az 500 szálat).

Ha ezekkel mind megvagyunk, akkor ki kell találjuk, hogy mivel helyettesítsük a ponkostort, mert azt a válsznat totál szétrágták az egerek. Az kendervászon szokott lenni, hátha egy régi törülközőt beáldozunk, s akkor meg van oldva. Aztán rá kell jönnünk még arra, hogy hogyan kell az 500 szálat tincsenként valahogy odakötözni ehhez a ponkostorhoz?

Mikor ezekkel mind megvagyunk, akkor kezdődhet maga a szövés.

Csakhogy még nem tudom mivel fogunk csőrölni, s mire?... Amivel Nagymama csőrölt... hát azzal nem fogunk, mert az is tönkrement sajnos...

vannak, amik nem bírták ki ezt a hosszú várakozós időt

És persze kiderülhet még azután is, hogy a felvetőszálakat befőztük, hogy nem jó a nyüst vagy a borda, akkor ki kell húzni és másikba fűzni... háááá... ha ez most sikerül... maga lesz a megtestesült csoda! De hát addig mind csináljuk, ameddig sikerül, ameddig meglösz valahogy. 

így várja az osztováta a hétvégét