Helikon, Irodalom- és Kultúratudományi Szemle, 67. évf., 1. sz. (Genetikus kritika), 2021, 124–152., 2021
A dolgozat az Arany család több mint 150 évig kéziratban maradt mesegyűjteménye kapcsán kiindulás... more A dolgozat az Arany család több mint 150 évig kéziratban maradt mesegyűjteménye kapcsán kiindulásként azt mutatja be, miből fakad e korpusz kitüntetett helyzete a magyar népköltési gyűjtemények sorában, és milyen sajátosságai indokolták és tették lehetővé kifejezetten a szinoptikus közzétételt, amely a hazai néprajztudomány első ilyen, kísérleti jellegű vállalkozása volt.
Az elbeszélésmód megalkotottságának és a kanonizációs folyamatban betöltött szerepének bemutatása után ismerteti e kiadás előképét a nemzetközi tudományosságból: a Grimm testvérek mesegyűjteményének szinoptikus kiadása ugyanis nemcsak textológiai megfontolások miatt, hanem e mesék kultúrtörténeti státusza és hatásmechanizmusa okán is kapcsolatba hozható Arany László gyűjteményével. Emellett a Grimm-mesék szinoptikus kiadása annak is példája, hogyan képes egy szorosan véve filológiai-textológiai természetű munka akár egy diszciplína önértelmezését befolyásolni.
Az Arany-mesék kiadásának alapjául szolgáló kéziratos korpusz bemutatása után a szinoptikus szövegkiadás mögött meghúzódó koncepció és az alkalmazott textológiai eljárások összefoglalása következik.
Végül két tündérmese (A vak király, Fehérlófia) kéziratos, illetve kiadott szövegváltozatainak összehasonlításával azt követhetjük végig, milyen jellegű szövegalakítási folyamatokat tárhat fel és milyen információkat kínálhat az olvasók számára egy népköltési gyűjtemény esetén a tükröztetett szövegkiadás.
Uploads
Books by Judit Gulyás
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010. (Néprajzi tanulmányok)
Második, digitális kiadás: Akadémiai Kiadó, 2020.
A teljes szöveg elérhető:
https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset
("Because if we write folksongs, why not folktales?" The folktale in Hungarian literature in the 1840s.) (Second, digital edition)
A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe.
Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a „népmese” vagy a „népmonda” szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni.
Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.
Papers by Judit Gulyás
Gulyás Judit: Arany László levelezése. In Szilágyi Márton (szerk/ed.) Az örökség terhe: Arany László élete és munkássága. Budapest, Ráció Kiadó – Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2022, 209–247.
Pócs Éva „A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében: Rekonstrukció, konstrukció, dekonstrukció” című tanulmánya a Bárdos Dániel és Tuboly Ádám szerkesztette „Emberarcú tudomány: Áltudományok és összeesküvés-elméletek szorításában” című tanulmánykötetben jelent meg (Budapest, Typotex, 2023, 283–324). //
A tanulmányról Pócs Éva kezdeményezésére a BTK Néprajztudományi Intézetében nyílt vitát tartottak 2023 szeptemberében. A vitaanyag az Ethnographia 2024/1. számában jelent meg (pp. 140–192, Pócs Éva, Bárdos Dániel, Tuboly Ádám, Bollók Ádám, Mikos Éva, Wilhelm Gábor, Ablonczy Balázs, Sántha István, Sárkány Mihály, Agócs Gergely, Örsi Julianna, Tóth G. Péter, Platthy István, Benedek Katalin írásaival).
The first collection of Hungarian tales (recorded from and by soldiers) was published in Vienna in 1822 by Georg von Gaal. Mährchen der Magyaren contained 17 tales in German, but Gaal’s manuscript collection of tales is much larger: it consists of more than 100 texts. This paper provides some insights into the largely unclear history of the creation and reception of the Mährchen der Magyeren, based on texts published in the German-language press of the era.
In the first half of the essay, the author presents the tales that Gaal published in various newspapers before the publication of Mährchen der Magyaren. Between the summer of 1817 and the autumn of 1819, newspapers in Vienna, Dresden, and Karlsruhe published the tales Waldhüter-Mährchen, Die gläserne Hacke, and Die dankbaren Thiere. All three tales (with the same title) were part of Gaal’s collection published in 1822. Still, the press releases also included the designation Pannonisches Mährchen (’Pannonian tale’, i.e. referring to the former Pannonia province of the Roman Empire, that later became western Hungary) next to each text, indicating that these tales were part of a series. The texts published in the newspapers (five in German and one in Hungarian) differ in style and minor motifs from the versions in the 1822 volume, therefore it is likely that Gaal continued to elaborate the tales published in the newspapers as a showpiece until they reached their final form. The notes to the press releases also show that by 1819 at the latest, a plan to publish a volume of the tales had been conceived. Jacob and Wilhelm Grimm were familiar with the tales published in the Viennese and Dresden newspapers before 1822 and used them in compiling their own comparative notes.
The author then presents reviews of the German-language press after the publication of Mährchen der Magyaren. In contrast to the negligible reception in Hungary, the reception of Mährchen der Magyaren was much more lively and multi-faceted in the Austro-German cultural milieu. In contrast to Hungarian readers, the reviewers were able to place Gaal’s work within a textual network and literary tradition and they had a conceptual framework for its genre categorisation. Unlike Hungarian readers, the Austrian-German reviewers perceived that Gaal did not standardize the narration of the tales, and this heterogeneous narrative mode was perceived mainly positively. The critics did not consider it a fault that Gaal did not publish the tales from the oral tradition as a transcriber, documenter, or translator, but instead sought to give them form in the scribal medium by his own artistic means.
There are approximately a dozen Hungarian variants of the tale type 'The Punished Seducer' (ATU 883B) from the mid-19th century to the First World War. The variant, recorded in 1915 by a local high school student in the framework of a Folklore Fellows' collection in Nagyszalonta (Salonta) and eventually published in the distinguished folk poetry series (Magyar Népköltési Gyűjtemény) under the title 'Térdszíli Katica' in 1924, differed significantly from these variants in several respects. The author, comparing the manuscript and published versions of the tale, points out that the editor(s) changed the text: deleted an episode, and made further modifications in terms of style and motifs.
The author also points out that the manuscript tale from Nagyszalonta is a direct derivative of a text that had been published in a newspaper two decades earlier in 1894, which had been written by Ignác Halász for children and therefore removed the sexual, scatological, and violent motifs that had been present in all other Hungarian variants of the tale. However, the tale, published in the folklore collection of Nagyszalonta in 1924, was subsequently included in textbooks and various anthologies published for children in numerous editions over decades and was also translated into a number of languages as representative of authentic Hungarian folklore.
The author in her article investigates the nineteenth-century Hungarian reception of 'Volksmärchen der Deutschen' by Musäus, focusing on the role it played in the (de)canonisation of the first published collection of Hungarian tales (Georg von Gaal: Mährchen der Magyaren, Vienna, 1822). The assessment of Gaal’s tales was determined from the beginning by those critical remarks that Jacob and Wilhelm Grimm made in their commentary to the Kinder- und Hausmärchen between 1822 and 1856.
The author, analysing the foreword to Mährchen der Magyaren, presents that Gaal was well aware of the existence of two different narrative traditions in the literary representation of orally transmitted tales (that of Musäus and that of the Brothers Grimm), and he aimed at creating a narration of tales that was set in between these two styles. In 1822 in the third volume of the second edition of KHM, besides appreciating the collection, the Brothers Grimm remarked that Gaal was not really able to get rid of that false irony that characterised some modern narrators.
From the second half of the nineteenth century, Hungarian scholars of folktale studies (referring to the Brothers Grimm as unquestionable authorities) echoed this evaluation of Gaal’s tales, and coupled it with a critique of Musäus. Since the 1850s it has become an interpretive tradition to present Gaal’s collection as a problematic endeavour because of its narration that followed Musäus instead of the Brothers Grimm.
The author points out that although Gaal himself did not intend to copy Musäus’ narration, and the Brothers Grimm did not mention Musäus in connection with Gaal’s tales at all, yet, Hungarian scholarship has criticised Gaal’s tales because his tales were supposed to follow Musäus
(witty, playful and complicated) manner of narration.
The author argues that the supposed inadequacy of narration led to a latent paradigm that has treated Gaal’s tales as inauthentic ones, despite the fact that a considerable number of the more than one hundred texts were written down or dictated by Hungarian soldiers stationed in Vienna. The assumption of inappropriate (i.e. ‘not naive enough’) narration undermined the authenticity of these early tales and played a crucial role in the ambiguous canonical positioning of Georg von Gaal’s collection.
The first comprehensive treatise on folktales in Hungary was published in 1847 in a periodical entitled Magyar Szépirodalmi Szemle (’Hungarian Literary Review’).
The publication of this treatise by Imre Henszlmann was an unexpected
turn in the history of the interpretation of folktales. The almost 100-page-long article entitled 'The folktale in Hungary' was the first endeavour to register, categorize and consistently compare tales in the framework of a symbolic-mythological interpretation.
This paper tries to reveal the immediate context of this treatise, arguing that the periodical itself (Szépirodalmi Szemle) contained such smaller or fragmented texts and allusions that also indicated an interest in folktales that had been generally treated as illustrative pieces of irrelevant (or trash) literature of the uneducated people. Szépirodalmi Szemle was a critical weekly of the Kisfaludy Society, whose main objective was the promotion of Hungarian literature and language. The possible investigation of folk poetry as well as its integration into (national) literature was discussed briefly several times in the periodical in 1847.
Szépirodalmi Szemle also published two major reviews about foreign tale collections. It published an excerpt from Jacob Grimm’s foreword to Felix Liebrecht’s German edition of Basile’s Pentamerone (Der Pentamerone oder: Das Märchen aller Märchen, I–II, Aus dem Neapolitanischen übertragen von Felix Liebrecht, Breslau: im Verlage bei Josef Max und Comp, 1846). Szépirodalmi Szemle also shared with its readers a lengthy review of the German edition of the Norwegian folktale collection edited by Asbjornsen and Moe (Norwegische Volksmährchen, gesammelt von P. Asbjörnsen und Jörgen Moe, deutsch von Friedrich Bresemann, mit einem Vorworte von Ludwig Tieck, Berlin: Simion, 1847). This review was a shortened Hungarian version of a review that had been
originally published in the same year in Litteraturblatt (redigiert von Dr. Wolfgang Menzel, Stuttgart und Tübingen, Verlag der J. G. Cotta’schen Buchhandlung).
This review also presented a mythological approach to the interpretation
of tales of magic. It also has to be noted that Szépirodalmi Szemle published anonymous reviews of books dedicated to the study of archaeology and mythology, and these reviews, relying on Georg Friedrich Creuzer’s, Karl Otfried Müller’s and F. W.
E. Gerhard’s argumentation, criticized approaches that neglected the possibility of a symbolic interpretation of archaeological and mythological visual and/or textual items.
Altogether Szépirodalmi Szemle (and its editors: János Erdélyi, Ferenc Toldy and Imre Henszlmann) offered a change of perspective in the evaluation of tales, and presented tale as a (possibly) legitimate subject of academic scrutiny as well as aesthetic/literary theory and practice.
Az elbeszélésmód megalkotottságának és a kanonizációs folyamatban betöltött szerepének bemutatása után ismerteti e kiadás előképét a nemzetközi tudományosságból: a Grimm testvérek mesegyűjteményének szinoptikus kiadása ugyanis nemcsak textológiai megfontolások miatt, hanem e mesék kultúrtörténeti státusza és hatásmechanizmusa okán is kapcsolatba hozható Arany László gyűjteményével. Emellett a Grimm-mesék szinoptikus kiadása annak is példája, hogyan képes egy szorosan véve filológiai-textológiai természetű munka akár egy diszciplína önértelmezését befolyásolni.
Az Arany-mesék kiadásának alapjául szolgáló kéziratos korpusz bemutatása után a szinoptikus szövegkiadás mögött meghúzódó koncepció és az alkalmazott textológiai eljárások összefoglalása következik.
Végül két tündérmese (A vak király, Fehérlófia) kéziratos, illetve kiadott szövegváltozatainak összehasonlításával azt követhetjük végig, milyen jellegű szövegalakítási folyamatokat tárhat fel és milyen információkat kínálhat az olvasók számára egy népköltési gyűjtemény esetén a tükröztetett szövegkiadás.
This article reports on the research project underlying the synoptic critical edition of the manuscript and published tales of the Arany family (2018). In the first part, the author presents the manuscript and published tales and their place in the history of Hungarian folkloristics, followed by an introduction of the members of the Arany family with an emphasis on their socio-cultural background, and concluding with a discussion of the roles they played in this collaborative folktale project as collectors, editors, copy editors, and theoreticians. The second part is a summary of the textological concept and techniques applied in the course of the development of the synoptic critical edition.
As a contribution to this long-awaited yet uncompleted academic project, the author in her paper identifies the sources and collectors of the published tales. Altogether 33 tales were published in Népdalok és mondák (mostly tales of magic, and to a lesser extent novella tales and humorous tales).
The two major collectors of the published tales were a Roman Catholic priest and a Calvinist grammar school teacher from the countryside, who were thus typical mediators between the little and great tradition. Three further collectors were members of the literary elite of the capital city (Pest) in the 1840s.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010. (Néprajzi tanulmányok)
Második, digitális kiadás: Akadémiai Kiadó, 2020.
A teljes szöveg elérhető:
https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset
("Because if we write folksongs, why not folktales?" The folktale in Hungarian literature in the 1840s.) (Second, digital edition)
A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe.
Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a „népmese” vagy a „népmonda” szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni.
Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.
Gulyás Judit: Arany László levelezése. In Szilágyi Márton (szerk/ed.) Az örökség terhe: Arany László élete és munkássága. Budapest, Ráció Kiadó – Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2022, 209–247.
Pócs Éva „A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében: Rekonstrukció, konstrukció, dekonstrukció” című tanulmánya a Bárdos Dániel és Tuboly Ádám szerkesztette „Emberarcú tudomány: Áltudományok és összeesküvés-elméletek szorításában” című tanulmánykötetben jelent meg (Budapest, Typotex, 2023, 283–324). //
A tanulmányról Pócs Éva kezdeményezésére a BTK Néprajztudományi Intézetében nyílt vitát tartottak 2023 szeptemberében. A vitaanyag az Ethnographia 2024/1. számában jelent meg (pp. 140–192, Pócs Éva, Bárdos Dániel, Tuboly Ádám, Bollók Ádám, Mikos Éva, Wilhelm Gábor, Ablonczy Balázs, Sántha István, Sárkány Mihály, Agócs Gergely, Örsi Julianna, Tóth G. Péter, Platthy István, Benedek Katalin írásaival).
The first collection of Hungarian tales (recorded from and by soldiers) was published in Vienna in 1822 by Georg von Gaal. Mährchen der Magyaren contained 17 tales in German, but Gaal’s manuscript collection of tales is much larger: it consists of more than 100 texts. This paper provides some insights into the largely unclear history of the creation and reception of the Mährchen der Magyeren, based on texts published in the German-language press of the era.
In the first half of the essay, the author presents the tales that Gaal published in various newspapers before the publication of Mährchen der Magyaren. Between the summer of 1817 and the autumn of 1819, newspapers in Vienna, Dresden, and Karlsruhe published the tales Waldhüter-Mährchen, Die gläserne Hacke, and Die dankbaren Thiere. All three tales (with the same title) were part of Gaal’s collection published in 1822. Still, the press releases also included the designation Pannonisches Mährchen (’Pannonian tale’, i.e. referring to the former Pannonia province of the Roman Empire, that later became western Hungary) next to each text, indicating that these tales were part of a series. The texts published in the newspapers (five in German and one in Hungarian) differ in style and minor motifs from the versions in the 1822 volume, therefore it is likely that Gaal continued to elaborate the tales published in the newspapers as a showpiece until they reached their final form. The notes to the press releases also show that by 1819 at the latest, a plan to publish a volume of the tales had been conceived. Jacob and Wilhelm Grimm were familiar with the tales published in the Viennese and Dresden newspapers before 1822 and used them in compiling their own comparative notes.
The author then presents reviews of the German-language press after the publication of Mährchen der Magyaren. In contrast to the negligible reception in Hungary, the reception of Mährchen der Magyaren was much more lively and multi-faceted in the Austro-German cultural milieu. In contrast to Hungarian readers, the reviewers were able to place Gaal’s work within a textual network and literary tradition and they had a conceptual framework for its genre categorisation. Unlike Hungarian readers, the Austrian-German reviewers perceived that Gaal did not standardize the narration of the tales, and this heterogeneous narrative mode was perceived mainly positively. The critics did not consider it a fault that Gaal did not publish the tales from the oral tradition as a transcriber, documenter, or translator, but instead sought to give them form in the scribal medium by his own artistic means.
There are approximately a dozen Hungarian variants of the tale type 'The Punished Seducer' (ATU 883B) from the mid-19th century to the First World War. The variant, recorded in 1915 by a local high school student in the framework of a Folklore Fellows' collection in Nagyszalonta (Salonta) and eventually published in the distinguished folk poetry series (Magyar Népköltési Gyűjtemény) under the title 'Térdszíli Katica' in 1924, differed significantly from these variants in several respects. The author, comparing the manuscript and published versions of the tale, points out that the editor(s) changed the text: deleted an episode, and made further modifications in terms of style and motifs.
The author also points out that the manuscript tale from Nagyszalonta is a direct derivative of a text that had been published in a newspaper two decades earlier in 1894, which had been written by Ignác Halász for children and therefore removed the sexual, scatological, and violent motifs that had been present in all other Hungarian variants of the tale. However, the tale, published in the folklore collection of Nagyszalonta in 1924, was subsequently included in textbooks and various anthologies published for children in numerous editions over decades and was also translated into a number of languages as representative of authentic Hungarian folklore.
The author in her article investigates the nineteenth-century Hungarian reception of 'Volksmärchen der Deutschen' by Musäus, focusing on the role it played in the (de)canonisation of the first published collection of Hungarian tales (Georg von Gaal: Mährchen der Magyaren, Vienna, 1822). The assessment of Gaal’s tales was determined from the beginning by those critical remarks that Jacob and Wilhelm Grimm made in their commentary to the Kinder- und Hausmärchen between 1822 and 1856.
The author, analysing the foreword to Mährchen der Magyaren, presents that Gaal was well aware of the existence of two different narrative traditions in the literary representation of orally transmitted tales (that of Musäus and that of the Brothers Grimm), and he aimed at creating a narration of tales that was set in between these two styles. In 1822 in the third volume of the second edition of KHM, besides appreciating the collection, the Brothers Grimm remarked that Gaal was not really able to get rid of that false irony that characterised some modern narrators.
From the second half of the nineteenth century, Hungarian scholars of folktale studies (referring to the Brothers Grimm as unquestionable authorities) echoed this evaluation of Gaal’s tales, and coupled it with a critique of Musäus. Since the 1850s it has become an interpretive tradition to present Gaal’s collection as a problematic endeavour because of its narration that followed Musäus instead of the Brothers Grimm.
The author points out that although Gaal himself did not intend to copy Musäus’ narration, and the Brothers Grimm did not mention Musäus in connection with Gaal’s tales at all, yet, Hungarian scholarship has criticised Gaal’s tales because his tales were supposed to follow Musäus
(witty, playful and complicated) manner of narration.
The author argues that the supposed inadequacy of narration led to a latent paradigm that has treated Gaal’s tales as inauthentic ones, despite the fact that a considerable number of the more than one hundred texts were written down or dictated by Hungarian soldiers stationed in Vienna. The assumption of inappropriate (i.e. ‘not naive enough’) narration undermined the authenticity of these early tales and played a crucial role in the ambiguous canonical positioning of Georg von Gaal’s collection.
The first comprehensive treatise on folktales in Hungary was published in 1847 in a periodical entitled Magyar Szépirodalmi Szemle (’Hungarian Literary Review’).
The publication of this treatise by Imre Henszlmann was an unexpected
turn in the history of the interpretation of folktales. The almost 100-page-long article entitled 'The folktale in Hungary' was the first endeavour to register, categorize and consistently compare tales in the framework of a symbolic-mythological interpretation.
This paper tries to reveal the immediate context of this treatise, arguing that the periodical itself (Szépirodalmi Szemle) contained such smaller or fragmented texts and allusions that also indicated an interest in folktales that had been generally treated as illustrative pieces of irrelevant (or trash) literature of the uneducated people. Szépirodalmi Szemle was a critical weekly of the Kisfaludy Society, whose main objective was the promotion of Hungarian literature and language. The possible investigation of folk poetry as well as its integration into (national) literature was discussed briefly several times in the periodical in 1847.
Szépirodalmi Szemle also published two major reviews about foreign tale collections. It published an excerpt from Jacob Grimm’s foreword to Felix Liebrecht’s German edition of Basile’s Pentamerone (Der Pentamerone oder: Das Märchen aller Märchen, I–II, Aus dem Neapolitanischen übertragen von Felix Liebrecht, Breslau: im Verlage bei Josef Max und Comp, 1846). Szépirodalmi Szemle also shared with its readers a lengthy review of the German edition of the Norwegian folktale collection edited by Asbjornsen and Moe (Norwegische Volksmährchen, gesammelt von P. Asbjörnsen und Jörgen Moe, deutsch von Friedrich Bresemann, mit einem Vorworte von Ludwig Tieck, Berlin: Simion, 1847). This review was a shortened Hungarian version of a review that had been
originally published in the same year in Litteraturblatt (redigiert von Dr. Wolfgang Menzel, Stuttgart und Tübingen, Verlag der J. G. Cotta’schen Buchhandlung).
This review also presented a mythological approach to the interpretation
of tales of magic. It also has to be noted that Szépirodalmi Szemle published anonymous reviews of books dedicated to the study of archaeology and mythology, and these reviews, relying on Georg Friedrich Creuzer’s, Karl Otfried Müller’s and F. W.
E. Gerhard’s argumentation, criticized approaches that neglected the possibility of a symbolic interpretation of archaeological and mythological visual and/or textual items.
Altogether Szépirodalmi Szemle (and its editors: János Erdélyi, Ferenc Toldy and Imre Henszlmann) offered a change of perspective in the evaluation of tales, and presented tale as a (possibly) legitimate subject of academic scrutiny as well as aesthetic/literary theory and practice.
Az elbeszélésmód megalkotottságának és a kanonizációs folyamatban betöltött szerepének bemutatása után ismerteti e kiadás előképét a nemzetközi tudományosságból: a Grimm testvérek mesegyűjteményének szinoptikus kiadása ugyanis nemcsak textológiai megfontolások miatt, hanem e mesék kultúrtörténeti státusza és hatásmechanizmusa okán is kapcsolatba hozható Arany László gyűjteményével. Emellett a Grimm-mesék szinoptikus kiadása annak is példája, hogyan képes egy szorosan véve filológiai-textológiai természetű munka akár egy diszciplína önértelmezését befolyásolni.
Az Arany-mesék kiadásának alapjául szolgáló kéziratos korpusz bemutatása után a szinoptikus szövegkiadás mögött meghúzódó koncepció és az alkalmazott textológiai eljárások összefoglalása következik.
Végül két tündérmese (A vak király, Fehérlófia) kéziratos, illetve kiadott szövegváltozatainak összehasonlításával azt követhetjük végig, milyen jellegű szövegalakítási folyamatokat tárhat fel és milyen információkat kínálhat az olvasók számára egy népköltési gyűjtemény esetén a tükröztetett szövegkiadás.
This article reports on the research project underlying the synoptic critical edition of the manuscript and published tales of the Arany family (2018). In the first part, the author presents the manuscript and published tales and their place in the history of Hungarian folkloristics, followed by an introduction of the members of the Arany family with an emphasis on their socio-cultural background, and concluding with a discussion of the roles they played in this collaborative folktale project as collectors, editors, copy editors, and theoreticians. The second part is a summary of the textological concept and techniques applied in the course of the development of the synoptic critical edition.
As a contribution to this long-awaited yet uncompleted academic project, the author in her paper identifies the sources and collectors of the published tales. Altogether 33 tales were published in Népdalok és mondák (mostly tales of magic, and to a lesser extent novella tales and humorous tales).
The two major collectors of the published tales were a Roman Catholic priest and a Calvinist grammar school teacher from the countryside, who were thus typical mediators between the little and great tradition. Three further collectors were members of the literary elite of the capital city (Pest) in the 1840s.
The poem has been interpreted as a pioneer work that introduced a peasant hero as well as the genre of the (despised) tale into Hungarian literature. Yet, hardly any variants of this tale type have been recorded from Hungarian oral tradition in the past two centuries. The author investigates this seeming contradiction, and analyzing the eight oral variants as well as products of popular literacy argues that it was precisely the immense (written and theatrical) popularity of the poem (and its derivative versions) throughout the 19th century that hindered the survival of an independent oral tradition of this tale type.
Budapest, Reciti, (2019) pp. 471–482.