National Identity and Modernity 1870-1945. Latin America, Southern Europe, East Central Europe. Ed. Viktória Semsey, KRE Könyvműhely, L'Harmattan, Budapest-Paris, 2019
This chapter analyses how everyday ethnicity in interwar Transylvania
reinforced Romanian regiona... more This chapter analyses how everyday ethnicity in interwar Transylvania
reinforced Romanian regionalism in the province. Starting from the concept of everyday ethnicity, it introduces the idea of everyday regionalism, which was in that particular area tightly connected to practices otherwise perceived as non-Romanian ones. Due to common socialization and the existence of a common middle-class milieu (a legacy of dualist Hungary), performative acts, such as leisure activities, that were understood as manifestations of Hungarianness enabled the Romanian middle-class to delineate its own community from the Old Kingdom. In doing so it also created a temporary new group, including both Romanians and Hungarians. Within the lower classes similar phenomena existed, but the means to express difference were
more vulgar. With the help of a regionalist political discourse, a new form of loyalty and Romanian identity emerged, one based on the idea of authenticity of Transylvanian Romanians, and excluding Old Kingdom Romanians.
Uploads
Books by Gabor Egry
statisticians. The Hungarian statisticians accept the Romanian census in 1930 as a base of comparison, but all of them dispute the authenticity of the data regarding the national composition of Transylvania. This volume is aimed to complement the statistical results of the Romanian census in 1930 regarding the national compoosition of the Transylvanian population especially from the point of view of the Hungarian minority. The starting point was an archival collection in the National
Archives of Hungary which can help evaluatiing the authenticity of the Romanian census figures from in 1930. The biggest Hungarian political organization in Transylvania, the so called National Party of Hungarians appealed to its regional party organizations for documentating the irregularities during the time of data collection of the census. A part of this documentation was sent tothe Ministry of Foreign Affairs of Hungary, because the party of the Hungarian minority in Transylvania wanted to make efforts before the international organizations to prove that their complaints about fraud during the census had been justified. The documents allow for the a conclusion that in some cases the questionnaire of the ethnic data was manipulated and the Romanian state administration made efforts to separate from Hungarian minority specific ethnic and denominational groups,
like Jews, Germans from Szatmár (Satu Mare) region, Armenians, Gipsies and some part of Greek Catholics who were not necessarily of Hungarian origins, but during the times assimilated into Hungarians in their language and social habits. However, the documents also show that such efforts were limited and targeted at these peculiar groups. On the other hand, these documents throw light upon the question of the complexity of individual identification, during the census the intensity of the confession of minority attributes might be changed according to the social and professional status and might be depended on the local and regional circumstances.
Fő kérdésem arra vonatkozik, hogy a különböző magyarságfelfogások egyéni elfogadtatására irányuló politika miként látta ka magyarságot és környezetét és ezt miként tudták érvényre juttatni az egyénekkel szemben, akár a politikán túl, a mindennapokban is. Prága, Poszony, Budapest, Kolozsvár és Bukarest között olyan új közösségek jöhettek létre, amelyek korántsem feleltek meg a nemzeti egység kívánalmának és a legváratanabb helyzetekben egyesíthettek magyarokat és többségieket más többségiekkel szemben. Az egyének csak ritkán, többnyire végletekig kiélezett helyzetben voltak hajlandóak éppen olyan módon kifejezésre juttatni önazonosságukat, ahogy azt elvárták tőlük és még évtizedekig fennmaradtak, sokszor az új állam helyi képviselőinek segjtségével nemzetileg ambivalens gyakrolatok.
Az etnicitás folyamatos előhívhatósága és a kisebbségi magyarok találkozása Magyarországgal ugyanakkor fokozatosan egy új, Magyarországot különbözőként megjelenítő önzonossághoz vezetett. Ezt a revízió után nem volt egyszerű összebékíteni Magyarország valóságával, ahogy azzal sem, hogy a kisebbségi korszak személyes élményei immár csak egyetlen módon, sérelemként voltak elbeszélhetőek.
Könyvem célja annak feltárása és bemutatása, hogy az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere milyen szerepet játszott a szász nemzet 19. századi átalakulásában, a modern szász nemzet megteremtésében. Megpróbálom nem egyszerűen igazolni, hogy a szász pénzintézetek a kisebbségi nemzetépítés fontos eszközeivé, a kisebbségi társadalom nélkülözhetetlen struktúráivá lettek, hanem ezen túl bemutatni a pénzintézeti rendszer kiépítésének folyamatát és a nemzetépítésben betöltött konkrét szerepét is. Mindehhez az alapot a szász társadalom átalakulásának, a rendi nemzetből modern nemzetiséggé válásának rövid bemutatása adja. A szászok a 19. század eleji rendi különállásuk elvesztése után egy tudatos és intenzív intézményépítési politikával képesek voltak új, a korszak liberális Magyarországának jogrendjébe beilleszkedő, a nemzeti különállást mégis megvalósítani képes, megfelelően strukturált intézményrendszert életre hívni és működtetni. Az egyháztól a különböző profilú (gazdasági, kulturális, városszépítő, jótékony stb.) egyleteken és a Szász Néppárton át a pénzintézetekig terjedő intézmények sora képes volt a kisebbségi társadalomnak keretet adni és a közösség saját magára vonatkozó döntéseit legitim módon meghozni, majd azokat megvalósítani.
Az intézményrendszerbe betagozódó pénzintézeti szféra kiépítése, akkor még elsősorban népjóléti hangsúlyokkal, a korai, tradicionális takarékpénztárak megalapításával kezdődött, 1835-ban és 1841-ben. (Brassó, Nagyszeben) Ezt követően, válaszul a különböző társadalmi igényekre, fokozatosan egyre bővült a különböző pénzintézeti típusok köre. Az első Schulze-Delitzsch típusú szövetkezetek a városi iparos és kereskedő csoportok igényeinek kielégítését vállalták fel, a földhitelintézet és a két régi takarékpénztár átalakulása, a záloglevél-kibocsátás megkezdése a mezőgazdaságból élők és a városi ingatlantulajdonosok felé nyitott, a falusi Raffeisen-szövetkezetek a kistelepülések agrárnépességét kapcsolták be a hálózatba, a szász pénzintézetek által közösen alapított Vereinsbank pedig befektetési és telepítőbanki feladatokat látott el. Mindezt úgy, hogy számos esetben a németországi „know-how” átvételével úttörő szerepet vállaltak egyes pénzintézeti típusok magyarországi meghonosításában. (Hagyományos takarékpénztárak, a kétféle hitelszövetkezet.)
A 20. század elejére kiteljesedett hitelszféra többféle módon segítette a szász nemzetépítést. A közvetlen hitelkapcsolatok előnyeiből (többek között a bankok által kínált kedvező feltételek révén) részesedtek az egyházközségek, az általuk fenntartott iskolák, a falusi gazdák. Tevékeny szerepet vállaltak nagy infrastrukturális beruházások (vasútépítés, vízerőmű, villamos stb.) előkészítésében és megvalósításában, pénzügyi-finanszírozási segítséget nyújtottak a szász evangélikus egyház és a szász Univerzitás likviditási nehézségeinek áthidalásában, a földvásárlásokban, a telepítésekben és támogatásaik révén a különböző egyletek működésében. Mindezeken túl jelentős szerepük volt a szász társadalom átalakításában is. A pénzintézetek adtak új, modernebb, a kor kihívásaihoz igazodó keretet a falusi közösségek önszerveződésének és az egész szász társadalmat átfogva megteremtették a lehetőséget, hogy a szász gazdasági nemzetépítés fontos politikai döntéseit a gyakorlatba is átültessék. A 20. század elején a Szász Néppárt elnöki tisztét betöltő Dr. Karl Wolff egyúttal a legnagyobb szász bank vezérigazgatója és az egyház világi főgondnoka is volt. Más pénzintézetek vezetői is egyszerre töltöttek be gazdasági, egyházi és politikai funkciókat. Wolff és társai mindezen intézményekre támaszkodva arra is képesek voltak, hogy már-már önálló gazdaságpolitikát valósítsanak meg – a pártelnök egyúttal a szászok „pénzügyminisztereként” is működjön –, anélkül, hogy megkérdőjelezte volna az államjogi berendezkedést, Magyarország egységét.
A kötet arra keresi a választ, hogy milyen módon próbálta enyhíteni-oldani ez a sajátos, a korszak jobboldali szociális reformeszméihez kapcsolódó ideológia és az „erdélyiség” mint identitás, a nemzeti egység és a tényleges „szétfejlődés” feszültségeit, hogyan viszonyult az anyaországhoz és a kisebbségekhez? Miként alakult ki az egykor demokratikus tartalmú erdélyiség „színeváltozásával” egy szuprematista, nagymagyar és paradox módon mégis elkülönülő eszmeiség az immár többséggé lett magyarság elitje körében?
Papers by Gabor Egry
In my article I analyze how migration decisions, pertinency and citizenship was entangled. While states were supposed to follow the logic of ethnicity and preference co-ethnics, their practice was often bureaucratic, end the process of citizenship acquisition more etatist than ethnicist. In their turn, individuals used loopholes of the legislations and the peculiarities of the institution of pertinency to establish some room for manoeuvre for themselves and their final goals often contradicted the ethnic logic of the new citizenship regulations. Finally, I argue that the changes in citizenship at the end of World War I contributed to a surprising development: the institution of pertinency, a legal status anchoring individuals in just one locality, became transnational, stretching through borders and keeping the former imperial space intact. Tens of thousands of people remained members of communities in other states without being able to acquire a new citizenship, and the new states identified them through this legal status instead of their ethnicity.
sphere, local-communal, and central administrations in post-1867 Hungary. An ever-growing range of tasks delegated by the state, the necessity to invest in city development
and schools, health care, social assistance, to establish the conditions of economic growth, all demanded financial commitment from city governments. New loans were taken from banks in Budapest and upon approval from higher organs, ultimately the Ministry of
Interior, creating another tie to the central state. The liquidation of these debts after 1918
was meant to resolve an issue inherited from Hungary. While seemingly an opportunity
for the new Romania to strengthen its control over territories populated by ethnic
minorities, the process was anything but simple and localities were mainly left on their
own, in a sense recreating the situation before 1918.
statisticians. The Hungarian statisticians accept the Romanian census in 1930 as a base of comparison, but all of them dispute the authenticity of the data regarding the national composition of Transylvania. This volume is aimed to complement the statistical results of the Romanian census in 1930 regarding the national compoosition of the Transylvanian population especially from the point of view of the Hungarian minority. The starting point was an archival collection in the National
Archives of Hungary which can help evaluatiing the authenticity of the Romanian census figures from in 1930. The biggest Hungarian political organization in Transylvania, the so called National Party of Hungarians appealed to its regional party organizations for documentating the irregularities during the time of data collection of the census. A part of this documentation was sent tothe Ministry of Foreign Affairs of Hungary, because the party of the Hungarian minority in Transylvania wanted to make efforts before the international organizations to prove that their complaints about fraud during the census had been justified. The documents allow for the a conclusion that in some cases the questionnaire of the ethnic data was manipulated and the Romanian state administration made efforts to separate from Hungarian minority specific ethnic and denominational groups,
like Jews, Germans from Szatmár (Satu Mare) region, Armenians, Gipsies and some part of Greek Catholics who were not necessarily of Hungarian origins, but during the times assimilated into Hungarians in their language and social habits. However, the documents also show that such efforts were limited and targeted at these peculiar groups. On the other hand, these documents throw light upon the question of the complexity of individual identification, during the census the intensity of the confession of minority attributes might be changed according to the social and professional status and might be depended on the local and regional circumstances.
Fő kérdésem arra vonatkozik, hogy a különböző magyarságfelfogások egyéni elfogadtatására irányuló politika miként látta ka magyarságot és környezetét és ezt miként tudták érvényre juttatni az egyénekkel szemben, akár a politikán túl, a mindennapokban is. Prága, Poszony, Budapest, Kolozsvár és Bukarest között olyan új közösségek jöhettek létre, amelyek korántsem feleltek meg a nemzeti egység kívánalmának és a legváratanabb helyzetekben egyesíthettek magyarokat és többségieket más többségiekkel szemben. Az egyének csak ritkán, többnyire végletekig kiélezett helyzetben voltak hajlandóak éppen olyan módon kifejezésre juttatni önazonosságukat, ahogy azt elvárták tőlük és még évtizedekig fennmaradtak, sokszor az új állam helyi képviselőinek segjtségével nemzetileg ambivalens gyakrolatok.
Az etnicitás folyamatos előhívhatósága és a kisebbségi magyarok találkozása Magyarországgal ugyanakkor fokozatosan egy új, Magyarországot különbözőként megjelenítő önzonossághoz vezetett. Ezt a revízió után nem volt egyszerű összebékíteni Magyarország valóságával, ahogy azzal sem, hogy a kisebbségi korszak személyes élményei immár csak egyetlen módon, sérelemként voltak elbeszélhetőek.
Könyvem célja annak feltárása és bemutatása, hogy az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere milyen szerepet játszott a szász nemzet 19. századi átalakulásában, a modern szász nemzet megteremtésében. Megpróbálom nem egyszerűen igazolni, hogy a szász pénzintézetek a kisebbségi nemzetépítés fontos eszközeivé, a kisebbségi társadalom nélkülözhetetlen struktúráivá lettek, hanem ezen túl bemutatni a pénzintézeti rendszer kiépítésének folyamatát és a nemzetépítésben betöltött konkrét szerepét is. Mindehhez az alapot a szász társadalom átalakulásának, a rendi nemzetből modern nemzetiséggé válásának rövid bemutatása adja. A szászok a 19. század eleji rendi különállásuk elvesztése után egy tudatos és intenzív intézményépítési politikával képesek voltak új, a korszak liberális Magyarországának jogrendjébe beilleszkedő, a nemzeti különállást mégis megvalósítani képes, megfelelően strukturált intézményrendszert életre hívni és működtetni. Az egyháztól a különböző profilú (gazdasági, kulturális, városszépítő, jótékony stb.) egyleteken és a Szász Néppárton át a pénzintézetekig terjedő intézmények sora képes volt a kisebbségi társadalomnak keretet adni és a közösség saját magára vonatkozó döntéseit legitim módon meghozni, majd azokat megvalósítani.
Az intézményrendszerbe betagozódó pénzintézeti szféra kiépítése, akkor még elsősorban népjóléti hangsúlyokkal, a korai, tradicionális takarékpénztárak megalapításával kezdődött, 1835-ban és 1841-ben. (Brassó, Nagyszeben) Ezt követően, válaszul a különböző társadalmi igényekre, fokozatosan egyre bővült a különböző pénzintézeti típusok köre. Az első Schulze-Delitzsch típusú szövetkezetek a városi iparos és kereskedő csoportok igényeinek kielégítését vállalták fel, a földhitelintézet és a két régi takarékpénztár átalakulása, a záloglevél-kibocsátás megkezdése a mezőgazdaságból élők és a városi ingatlantulajdonosok felé nyitott, a falusi Raffeisen-szövetkezetek a kistelepülések agrárnépességét kapcsolták be a hálózatba, a szász pénzintézetek által közösen alapított Vereinsbank pedig befektetési és telepítőbanki feladatokat látott el. Mindezt úgy, hogy számos esetben a németországi „know-how” átvételével úttörő szerepet vállaltak egyes pénzintézeti típusok magyarországi meghonosításában. (Hagyományos takarékpénztárak, a kétféle hitelszövetkezet.)
A 20. század elejére kiteljesedett hitelszféra többféle módon segítette a szász nemzetépítést. A közvetlen hitelkapcsolatok előnyeiből (többek között a bankok által kínált kedvező feltételek révén) részesedtek az egyházközségek, az általuk fenntartott iskolák, a falusi gazdák. Tevékeny szerepet vállaltak nagy infrastrukturális beruházások (vasútépítés, vízerőmű, villamos stb.) előkészítésében és megvalósításában, pénzügyi-finanszírozási segítséget nyújtottak a szász evangélikus egyház és a szász Univerzitás likviditási nehézségeinek áthidalásában, a földvásárlásokban, a telepítésekben és támogatásaik révén a különböző egyletek működésében. Mindezeken túl jelentős szerepük volt a szász társadalom átalakításában is. A pénzintézetek adtak új, modernebb, a kor kihívásaihoz igazodó keretet a falusi közösségek önszerveződésének és az egész szász társadalmat átfogva megteremtették a lehetőséget, hogy a szász gazdasági nemzetépítés fontos politikai döntéseit a gyakorlatba is átültessék. A 20. század elején a Szász Néppárt elnöki tisztét betöltő Dr. Karl Wolff egyúttal a legnagyobb szász bank vezérigazgatója és az egyház világi főgondnoka is volt. Más pénzintézetek vezetői is egyszerre töltöttek be gazdasági, egyházi és politikai funkciókat. Wolff és társai mindezen intézményekre támaszkodva arra is képesek voltak, hogy már-már önálló gazdaságpolitikát valósítsanak meg – a pártelnök egyúttal a szászok „pénzügyminisztereként” is működjön –, anélkül, hogy megkérdőjelezte volna az államjogi berendezkedést, Magyarország egységét.
A kötet arra keresi a választ, hogy milyen módon próbálta enyhíteni-oldani ez a sajátos, a korszak jobboldali szociális reformeszméihez kapcsolódó ideológia és az „erdélyiség” mint identitás, a nemzeti egység és a tényleges „szétfejlődés” feszültségeit, hogyan viszonyult az anyaországhoz és a kisebbségekhez? Miként alakult ki az egykor demokratikus tartalmú erdélyiség „színeváltozásával” egy szuprematista, nagymagyar és paradox módon mégis elkülönülő eszmeiség az immár többséggé lett magyarság elitje körében?
In my article I analyze how migration decisions, pertinency and citizenship was entangled. While states were supposed to follow the logic of ethnicity and preference co-ethnics, their practice was often bureaucratic, end the process of citizenship acquisition more etatist than ethnicist. In their turn, individuals used loopholes of the legislations and the peculiarities of the institution of pertinency to establish some room for manoeuvre for themselves and their final goals often contradicted the ethnic logic of the new citizenship regulations. Finally, I argue that the changes in citizenship at the end of World War I contributed to a surprising development: the institution of pertinency, a legal status anchoring individuals in just one locality, became transnational, stretching through borders and keeping the former imperial space intact. Tens of thousands of people remained members of communities in other states without being able to acquire a new citizenship, and the new states identified them through this legal status instead of their ethnicity.
sphere, local-communal, and central administrations in post-1867 Hungary. An ever-growing range of tasks delegated by the state, the necessity to invest in city development
and schools, health care, social assistance, to establish the conditions of economic growth, all demanded financial commitment from city governments. New loans were taken from banks in Budapest and upon approval from higher organs, ultimately the Ministry of
Interior, creating another tie to the central state. The liquidation of these debts after 1918
was meant to resolve an issue inherited from Hungary. While seemingly an opportunity
for the new Romania to strengthen its control over territories populated by ethnic
minorities, the process was anything but simple and localities were mainly left on their
own, in a sense recreating the situation before 1918.
territory and co-ethnics, and the shaking of Hungary’s status as a dominant power in the Carpathian Basin imputed a tragic understanding of contemporary Hungarian history on the Hungarian society, invoking the idea of a trauma lasting even today. Trianon’s understanding became a divisive issue for political parties after 1989, highlighting the ever-deeper divisions between right and left-liberals, since 2010. Its “overcoming” is a flagship project of the government’s politics of identity, with modest success so far. Thus, the 100th anniversary was a crucial moment as a test case for a self-professed nationalist, traditionalist, conservative political force for manifesting a comprehensive politics of memory. In the light of the newly built monument at the heart of Budapest, with the Hungarian names of all localities on the territory of pre-1918 Hungary inscribed on its wall, a cautious shifting back to territorial revisionism was expected.
In this article, I will argue that even with such tendencies being, obviously, present, the official commemorations were crafted with a surprising message, that attempts to turn the canonical understanding of Trianon upside down and reframe it into a common catastrophe of Central Europe. Doing so places the consequences in the context of the decolonization of history, the present decline of empires, and the emergence of nation-states while combining it with important tropes of the traditional, anti-liberal and revisionist Trianon discourse. Nevertheless, the result is a transparently political message that is not only driven by easily visible actual political goals (V4 and Central European cooperation), but one that detaches the politics of memory from historical references and legacies and creates a set of shallow symbols for utter instrumentalization, to recombine at will, in a vulgarised sense of post-modernism.
Das Verlust Siebenbürgens, und damit etwa 1,4 Millionen ungarisch-sprachiger Einwohner des Landes, symbolisch sehr gewichtiger Städte und Regionen wie Klausenburg/Kolozsvár/Cluj, Nagybanya/Frauenbach/Baia Mare, Szeklerland, und auch von Wirtschaftszentren wie dem Banat oder Großwardein, schockierte die ungarische Gesellschaft und Politik zutiefst. Die Wirkung des Friedensvertrags war umso erschütternder, als im System der ethnischen Auto- und Heterostereotypen der Ungarn die Rumänen seit Jahrhunderten als minderwertig und für Staatsbildung ungeeignet betrachtet wurden, was auch bedeutete, dass einer der Grundpfeiler der ungarischen Selbstwahrnehmung infrage gestellt wurde. (Solche Stereotypen gab es natürlich auch umgekehrt, da in der rumänischen Selbstwahrnehmung die Ungarn als asiatische Barbaren, als Hunnen betrachtet und den lateinischen Rumänen gegenübergestellt wurden.) Deswegen war der Verlust der Provinz nicht nur ein praktisches Desaster, es war auch symbolisch unvorstellbar und untragbar, einen Teil (Zentral)Europas dem Balkan anzuschließen.
Vor diesem Hintergrund ist es keinesfalls überraschend, dass Ungarn während der Zwischenkriegszeit Revisionspläne pflegte und Rumänien und die Rumänen propagandistisch in finsteren Farben malte. Rumänien reagierte mit Hysterie auf den ungarischen Irredentismus, die manchmal auch zu willkürlichen Sicherheitsmaßnahmen gegen nationale Minderheiten führte. Doch wenn man das Leben in Siebenbürgen genauer anschaute, konnte man konstatieren dass wesentliche Elemente aus Österreich-Ungarn in der Provinz überlebten und sich im Alltagsleben häufig manifestierten. Jenseits des Alltags waren politischer Regionalismus und kultureller “Transsilvanismus“ die Erscheinungsformen dieses Phänomens. In diesem Essay versuche ich dessen Überleben bis heute zu erklären.
My article argues based on this recent literature and the turn in fascist studies inspired by Roger Griffin, that the new nationalism of the post-WWI period was rather generic Fascism in the form of the „fajvédo” ideas, present in Hungary from very early, since 1919. Thus, it developed parallel with Italian new nationalism, even predated Mussolini’s takeover, it was no imitation as the discredited literature claimed. Furthermore, from the thirties its important tenets regarding a new, harmonious, hierarchical and markedly corporatist society based on the preservation of the dominance of the traditional middle-class, became mainstream, even appearing in government programs too.
reinforced Romanian regionalism in the province. Starting from the concept of everyday ethnicity, it introduces the idea of everyday regionalism, which was in that particular area tightly connected to practices otherwise perceived as non-Romanian ones. Due to common socialization and the existence of a common middle-class milieu (a legacy of dualist Hungary), performative acts, such as leisure activities, that were understood as manifestations of Hungarianness enabled the Romanian middle-class to delineate its own community from the Old Kingdom. In doing so it also created a temporary new group, including both Romanians and Hungarians. Within the lower classes similar phenomena existed, but the means to express difference were
more vulgar. With the help of a regionalist political discourse, a new form of loyalty and Romanian identity emerged, one based on the idea of authenticity of Transylvanian Romanians, and excluding Old Kingdom Romanians.
"It is impossible, after reading this volume, to still give any credit to those who claimed that 1989 was a revolution without ideas, or could not be a revolution because it offered no ideas. We should be grateful that a new generation of scholars—most of whom not burdened by the assumptions and affinities that have inhibited participants and contemporary observers—can look with a cool eye both at the thinking that accompanied radical change and at the sometimes bizarre amalgams that have furnished political language in the last quarter-century in East Central Europe." - Padraic Kenney, Professor of History and International Studies, Indiana University
"This is the most comprehensive and balanced intellectual history so far available of post-communist East Central Europe, and it is particularly instructive on the diversity of the field. The book is essential reading for those who want to know how the multiple transformations of the region were understood from within." - Jóhann P. Árnason, Professor Emeritus of Sociology, La Trobe University,Melbourne
Az erős diszkurzív és politikai különbségtétel mögött a hétköznapi gyakorlatok és interakciók főképp az etnicitás esetlegességére és szituativitására mutatnak rá. A tanulmány az identifikáció és a hétköznapi etnicitás megközelítéseire építve, valamint Rogers Brubaker és társai, illetve Jon Fox és Cynthia Miller-Idriss tipológiáit használva, rámutat arra, hogy “a magyarság” és “a románság” egyéni értelmezései hogyan kapcsolódtak bizonyos társadalmi miliőkhöz, hogyan tárult fel a nemzetiesítő állam bonyolultsága, és az etnicitáshoz társított gyakorlatokat hogyan használták fel csoportok kijelölésére saját nemzetükön belül. A rurális világban az embereknek és az állam alkalmazottainak olyan közömbösségeket és szokásokat kellett kezelniük, amelyeket a helyiek nem tekintettek etnikaiaknak, és csak a külső személők számára tűntek azoknak. Ugyanakkor, a régió etnikai és társadalmi összetételéből kifolyólag, a középosztályi gyakorlatok döntően a magyar etnicitás kifejezésével estek egybe, amelyeket a kevés román is elfogadott a társadalmi státusz és presztízs jeleiként. Így ők az ókirálysági románokkal szemben is ki tudták fejezni különbözőségüket.
(Replika 105 (2017-12-15), 91–106)
Presented at the workshop: "The concept of 'national indifference' and its potential to nations and nationalism research" Prague 5-6 September 2016
Territorial changes after 1919 and transformation of the legal system in Romania, alongside with a reconfiguration of the roles in the national competition posed a challenge to participants of such actions. One thing, however, remained: efficiency of these endeavors was often judged by non-economic criteria, even if disguised for an economic assessment at the level of the whole entity. But the unification of Greater Romania brought to the fore additional dividing lines between “colonizer” and “colonized” Romanians too. My paper will use a few case studies (the aftermath of previous secret credit schemes and new ones initiated by Budapest, a comparison of the fate of Romanian and Hungarian community property forests in the peripheral regions) to analyze how the concept of national economy was adapted to these changes, how much different ideas of economic nationalism were capable to suppress economic efficiency in conducting business and how nationalizing policies had an occasionally paradoxical effect on the fate of companies, accompanied by an intricate transformation of the language of economics too.
The team addresses four main themes: state, elites, identities and discourses. The focus is always local, the question is how these societies faced the momentous changes and found their place within empire and nation-state(s). It will look at interactions, cultures and especially rupture and continuity of people, norms, practices, institutional cultures in order to discover patterns of transitions and the social factors influencing them. Besides a typology of transitions, it also aims at gaining a new perspective on empire and nation-state from this crucial moment of collapse and state-building.
The project is informed by New Imperial history, the idea of phantom boundaries, everyday ethnicity, integrated urban history. At the methodological level, it builds on symmetrical comparison of the selected cases and on an asymmetrical one with the existing literature, while the object of comparison is the transition that we conceptualize as an “intercrossing”. Through analysing this ‘transformation from below’ and connecting for the first time what has remained scattered both in historiography and in the social representations, the project aims to write a new history of modern Eastern Europe as a common legacy for an integrated European history.
The project is financed by the European Research Council (ERC) Consolidator Grant agreement 772264
Principal Investigator: Gábor Egry
Preprint draft.
Múltunk 2018/3, 207-217.
Konstantin Pleshakov. There Is No Freedom without Bread! 1989 and the Civil War That Brought Down
Communism. New York: Farrar, Straus and Giroux, 2009. 289 pp. $26.00 (cloth), ISBN 978-0-374-28902-7. and
Bernard Ivan Tamas. From Dissident to Party Politics: The Struggle for Democracy in Post-Communist Hungary, 1989-1994. Boulder: East European Monographs, 2007. v + 240 pp. $45.00 (cloth), ISBN 978-0-88033-605-5.
As with all ground-breaking research, the literature on national indifference has not only revolutionized how we understand nationalism, over time, it has also revealed a new set of challenges. This volume brings together experienced scholars with the next generation, in a collaborative effort to push the geographic, historical, and conceptual boundaries of national indifference 2.0.
The first critical intervention of this volume is geographical, by extending the analysis beyond the original setting of national indifference in East Central Europe. This collection incorporates a much wider array of cases from Belgium and France in the west, to the former Habsburg territories in Central and Southern Europe, and finally to Poland, Romania, Ukraine, and the former Soviet Union in the east. Second, the volume re-periodizes national indifference. It was not only a nineteenth-century phenomenon, reducible to a short-lived developmental stage of nationalism. Rather, it survived well into the twentieth century, even into the post–Second World War age of nationalism. The third intervention is conceptual. We expand and disaggregate the national indifference paradigm to develop a more flexible and variegated approach that can better account for regional and historical variation.
This collection contains the following chapters:
- Introduction. National indifference and the history of nationalism in modern Europe
Maarten Van Ginderachter and Jon Fox /
- Too much on their mind. Impediments and limitations of the national cultural project in nineteenth-century Belgium
Tom Verschaffel /
- From national indifference to national commitment and back: the case of the Trentine POWS in Russia during the First World War
Simone A. Bellezza /
- Lost in transition? The Habsburg legacy, state- and nation-building, and the new fascist order in the Upper Adriatic
Marco Bresciani /
- National indifference and the transnational corporation: the paradigm of the Bat’a Company
Zachary Doleshal /
- Between nationalism and indifference: the gradual elimination of indifference in interwar Yugoslavia
Filip Erdeljac /
- Paths to Frenchness: national indifference and the return of Alsace to France, 1919-1939
Alison Carrol /
- Beyond politics: national indifference as everyday ethnicity
Gábor Egry /
- National indifference, statistics, and the constructivist paradigm: the case of the "Tutejsi" (‘the people from here’) in interwar Polish censuses
Morgane Labbé /
- Instrumental nationalism in Upper Silesia
Brendan Karch /
- ‘I have removed the boundaries of nations’: nation switching and the Roman Catholic Church during and after the Second World War
Jim Bjork /
- ‘Citizen of the Soviet Union – it sounds dignified’. Letter writing, nationalities policy, and identity in the post-Stalinist Soviet Union
Anna Whittington /
- Conclusion: national indifference and the history of nationalism in modern Europe
Jon Fox, Maarten Van Ginderachter and James M. Brophy
Panel Discussion in Budapest mid October 2021
on invitatin of Gabor Egry/ERC Nepostrans, with Rok Stergar, and Mihal Ksinan