Waldemar Gurian: A katolikus publicista

Waldemar Gurian: A katolikus publicista FordítottaŐ Pogrányi Lovas Miklós Eredeti megjelenésŐ A modernitás válsága. 219 - 235. o. (BudapestŐ Századvég, 2016. Szerk. Mezei Balázs) Waldemar Gurian (1902-1954) örményországi zsidó származású, orosz állampolgárságú, Németországban képzett amerikai politikatudós, Max Scheler doktoranduszaként a közéleti katolicizmus egyik vezet képvisel je. 1934-ben Németországból Svájcba, 1937-ben az Egyesült Államokba települt, ahol a Notre Dame Egyetemen jutott álláshoz. A The Review of Politics alapítója. Az intellektuális szekularizációban, a világnak a kereszténységt l és a római katolikus egyháztól való egyre fokozódó elidegenedésében meghatározó szerepet játszik a „közéleti publicista” vagy másként mondva a „közíró”. Elegend Voltaire nevét megemlíteni és ezzel felidézünk mindent, ami ezt a szerepkört a legjellemz bb módon megtestesíti. François-Marie Arouet volt az els , aki a józan ész nevében fellázadt a vallási hiedelmek ellen és az igazság nevében maró gúnnyal és megvetéssel borította el a tradíciót. Könnyed, közérthet , de igényes stílusban, a világi filozófia fényével kívánta eloszlatni az egyházi intézményrendszer dogmatikus sötétségét. A felvilágosult közéleti publicistának nem célja széleskörű műveltség megcsillantása, sem a társadalom csúcsértelmiségének megszólítása. Az egyház isteni eredetét teljes mértékben elutasító, ugyanakkor messianisztikus küldetéstudattól átfűtött felvilágosult közíró a társadalom közvéleményét kívánja a maga oldalára állítani. A felvilágosodás és a közvélemény ugyanis szemében eggyé váltakŐ utóbbi csak az lehet, amit maga céljainak megfelel en ekként meghatároz. Hozzátehetjük, magabiztossága korántsem indokolt, hiszen már a XVIII. században sem volt egyértelmű, pontosan mi is értend a felvilágosodás olyan kulcsfogalmain, mint „józan ész”, „igazság” vagy „romlatlan emberi természet”. Rousseau a szentimentális bels vallás nevében ellenpólust képezett Voltaire, Diderot és az enciklopédisták egyoldalú, negatív felvilágosodásával szemben. Küzdelme azonban érdemben nem változtatta meg a francia felvilágosodás alapvet tendenciájátŐ a közvélemény maradt a mindenható, legfels bb fórum, ahová a véleményvezérek fellebbeztek. A befolyásoló er vel rendelkez szerz k a közvéleményt ellentmondást nem tűrve szembefordították a tradícióval. A végeredmény lesújtó volt az egyházra nézveŐ míg Voltaire olvasója gúnyolódott és nevetett rajta, addig Rousseau rajongója könnyeket hullatott a szavojai káplán felett, aki a kereszténységet az érzés és az emberség vallásává degradálta. A római katolikus egyházat mint intézményt mindannyian semmibe vették és a babonaság melegágyának, a tudományos haladás kerékköt jének titulálták, amely ellen ádáz küzdelmet kell folytatni. A forradalom során szerzett tapasztalatok meger sítették a köteléket a felvilágosodás er i és a közéleti publicisztika között, és mindinkább teret nyertek a transzcendenst a társadalmi közgondolkodástól elszigetelni kívánó er k. E felvilágosultak egyre közelebb kerültek céljukhoz, hogy a hitbéli kérdéseket mint legbels bb magánügyet szembeállítsák az egyházzal mint „ember-alkotta intézménnyel”. Ellenhatásként bontogatni kezdte szárnyait egy olyan ellenforradalmi közírói tevékenység is, amely a hagyomány meg rzésére törekedettŐ Voltaire-rel szemben megjelent de Maistre, Rousseau-val pedig vitába szállt Chateaubriand, aki a Kereszténység szellemében rámutatott, a katolicizmus is megfelel azon kritériumoknak, melyeket Rousseau a vallással szemben támaszt. Németföldön Görres1 lépett fel, aki az igazságosság és a nemzeti önmeghatározás zászlaja alatt mért csapást a napóleoni hegemóniára. A romantika színrelépésével lassan ismét ébredezni kezdett a hagyománytisztelet, ám a polgári felvilágosodás és a közírói publicisztika közötti er s kötelék továbbra is megmaradt. Ez szükségszerű kísér jelensége volt az emberi jogokon alapuló modern állam kibontakozásának, hiszen 1 Johann Joseph von Görres (1776-1848) német katolikus tudós, a restauráció időszakának befolyásos közírója. a jogállamiság eszményét („Rechtsstaat”) ez az értelmiségi réteg dolgozta ki. Az a közírói közösség azonban, amely nem volt hajlandó megtagadni a hagyományokat – hiába volt sok esetben szellemileg gazdagabb riválisánál – egyszerűen képtelen volt megnyerni magának a közvéleményt. A felemelked polgárság és a felvilágosodás korának közírói munkássága közötti kapocs nem más, mint a liberalizmusŐ a felvilágosult írók ugyanis a szabadelvűség jelszavai alatt felsorakozva, a „józan ész”, az „igazságosság” és a „haladó közvélemény” nevében sújtottak le a reakcióra. Feltűnt azonban egy jelenség, amely alapvet en befolyásolta a közéleti publicista sorsát. A közíró fokozatosan függ ségi viszonyba került azon csoportoktól, amelyek az segítségével a közvéleményt manipulálták. Lassacskán kialakult a közéleti publicisztikából az újságírói szakma, amelynek képvisel i egykor azért fordultak szembe a tradíció hatalmával, hogy szabaddá váljanak és véleményüket korlátozás nélkül kifejezhessék. Néhány évtized lefogása alatt azonban a liberális közíró – min tragédia! – a közvélemény vezéréb l annak csatlósává lett. Funkcionáriussá, kiszolgálójává vált annak az er nek, amelynek útját egyengette a hatalomba. A polgári társadalomnak szüksége volt rá felemelkedése érdekében, ám céljait elérve félretaszította t. A szerep, mely mára megmaradt neki, nem más, mint a gazdája érdekeit képvisel ügynöké, aki megrendelésre a reakció baljós árnyai ellen harcol. A szellem piacáról származó hírekkel kufárkodva szórakoztathatja polgártársait, de nem foglalhatja el azt a pozíciót, amelyért annak idején az egyházzal szemben megküzdött. Nem rendelkezik többé azzal a nimbusszal, amellyel egykor, a cselédsorra került és azzá lett, ami ma isŐ kiszolgáló értelmiségivé. A polgári társadalom felemelkedésével egy id ben, párhuzamos tendenciaként mutatkozik meg a felvilágosult közíró hanyatlása. A hagyomány meg rz i ellen folytatott, véget nem ér harcok közepette szakmája odáig süllyed, hogy végül már nem különböztethet alkalmazottaktól. Diktálnak neki. Munkája meg más kereskedelmi mindössze abban áll, hogy szócsöveként szolgál azon er knek, amelyek a közvéleményt alakítják. Nem lehet már önálló véleménye, és nézeteit sem fejtheti ki nagy komolysággal, amennyiben azok elfogadhatatlanok a kassza kulcsának rz i számára. Amazok leckét vettek ugyanis a XVIII. századtól és megtanulták, hová vezet, ha irodalmár szájkosár nélkül csatangolhat. Mindazonáltal a véleményformálás jól jövedelmez , kiemelt üzletág, amelynek működtetéséhez jó szakemberekre van szükség. Az azonban nem kívánatos, hogy ezek a szakemberek válogassák meg, milyen nézeteket lehet a publikum elé tárni és milyeneket nem. A közíró ekként bértollnokká válik, akinek feladata, hogy kenyéradó gazdájának véleményét hatékony formában kommunikálja. Hogyan fest a helyzet Szovjet-Oroszországban, ahol kizárólag kommunista író szólalhat meg? A közírót ott is lezüllesztették, de legalább valami olyasmiért harcol, amiben hisz! A modern közíró sorsa fölött eltöprengve azt gondolhatnánk, hogy a katolikus közírói munkásság tulajdonképpen értelmezhetetlen… De ez koránt sincs így, és ezt már els pillantásra beláthatjuk. Hamis az a beállítás, amely szerint a közéleti publicisztika okvetlenül a felvilágosodás és a haladás szolgálatában kellene, hogy álljon. Gondoljunk csak a katolikus publicisták hosszú sorára, akiknek körében el kel helyet foglal el Görres és Veuillot.2 Felvethet persze, hogy a katolikus közírói munkásság nem lehet több vagy más, mint az egyház érdekében végzett véleményformálás, amely magában foglalja az egyház igaz tanításának magyarázatát és az intézmény oltalmazását a különböz egyházellenes megnyilvánulásoktól. Ez a felvetés azonban nem lenne tárgyszerűŐ Görres, akinek munkássága kezdetekt l fogva túlmutat a hitvédelmi funkción, a német állami egyházpolitika túlkapásaival szemben védelmezte az egyházat, küzdelme szabadságharc volt a merev, bürokratikus rendszerrel szemben. Veuillot az isteni tekintély helyébe a közvéleményt emel abszurd liberalizmus ellen folytatott ádáz küzdelmet. Mindazonáltal elemi er vel jelentkezik egy kérdésŐ van-e a katolikus 2 Louis Veuillot (1813-1883) ultramontanista francia közíró, gondolkodó. közírói tevékenységnek valamilyen magasabb rendű célja is ezen a reaktív jellegű szolgálaton túlmen en, vagy a katolikus közírói tevékenység mindössze egy kényszerű feladat, amit el kell végezni annak okán, hogy a modern korban harc folyik a közvélemény megnyeréséért? is csak egy szakember vagy esetleg van küldetése az információközlésen és a közvélemény befolyásolásán túlmen en is? Fontos, hogy e kérdéssel szintén szembenézzünk. Különösen akkor, ha a közíró szerepét abból az aspektusból vizsgáljuk, hogy a felvilágosodás vitatott örökségének letéteményese, a közvélemény egykori papja. A liberális és a szocialista közíró számára ezek persze nem kérdések. ka Szellem Diktatúrájáért küzdenek. Persze annak a kiüresített szellemnek az egyeduralmáért, amelynek működés a társadalmi és a közéleti szférára. Ez a szellem már nem az Abszolútum, csupán a társadalom munkába fogható „hajtóereje”, amelyet fel kell szabadítani. A történelem során tanúi lehetünk annak, hová vezet, amikor egy kultúrkör belefárad a lét végs alapjának keresésébeŐ energiáját intézményrendszere tökéletesítésébe fekteti, a jogot emelvén a szellem helyére. Vagy éppen er skezű államot épít, mint SzovjetOroszország, ahol aztán a független értelmiséginek hallgass a neve. A polgári társadalom felemelkedése, a hagyomány és a korlátok elleni küzdelem, amely elutasít mindenfajta történeti eredetű tekintélyt, beleértve az egyházét is, úgy fest, aláássa magának a közírói munkásságnak a lehet ségét. Mindebb l kitűnik, hogy a felvilágosult közírónak, a közvélemény alakítójának a szellemi függetlenségre irányuló igénye önpusztító tendenciájúŐ a feltörekv szövetsége az egyház, a hagyományok és a küls polgársággal kötött korlátozás ellenében végs soron ellentétes munkásságának alapjaival. A publicista tisztességes szeretett volna maradni, saját korát érdemben meghatározva az igazságot szolgálni. De mi jut végül ennek a kiszolgáló értelmiséginek? Szórakoztatóipari alkalmazottként az értelmiségi részlegen dolgozhat, esetleg még menedzselheti is. Felvilágosítani és nevelni akart egykor – ehhez képest mit kényszerül ma tenni? Képviseli, amit a divat diktál. Azonosul vele vagy sem? Támogatja vagy tehetetlenül gyűlöli? Édes mindegy. Hiába bízott egykoron abban, hogy saját korának formálója lehet, ma azzal kénytelen szembesülni, hogy kiszolgáltatott a hétköznapok áramlatának. Esetleges lázadása is csak abban az esetben eladható árucikk, ha az szórakoztatja a publikumot és ekként mutatkozik rá kereslet. Mit tehet ebben a helyzetben a közíró? Talán átadja magát a kétségbeesésnek? Hunyja be szemeit és végezze munkáját anélkül, hogy reflektálna saját sorsára? Lehetséges-e nem szembenéznie munkájának értelmetlenségével, miközben az elmélyült kritikai gondolkodás hivatásának legbels bb lényegéhez hozzátartozik? Kiégve a cinizmust választhatja, mondván „az üzlet az üzlet… azért írok, hogy pénzt keressek, mert meg kell élnem valamib l és persze, hogy múlassam az id t”. De vajon lehet-e valaki közíró Voltaire stílusában, anélkül, hogy átfűtené Voltaire meggy z dése? Erre csak a nihilista képes, aki köp mindenre tudván, úgysem tehet semmit. Vagy olyanná lesz, mint Heine, aki számára minden csupán ürügy gyanánt szolgált a gúnyolódásra és az öncélú ironizálásra? kétségbeesésében azt az utat választotta, hogy még magát sem vette komolyan. Ebben a közegben a katolikus közírónak is meg kell vizsgálnia hivatásának történeti és szellemi alapjait. A XIX. században még nem volt feltűn , hogy mennyire sürget ez az önreflexió, mert akkor még a felvilágosult írók is hittek a józan ész erejében. Csak egy olyan bomlott elmér l, mint Heine, feltételezhetjük, hogy akár a Harmadik Birodalomnak is szolgálatába állt volna. Hiszen a nyugati civilizáció az elmúlt századok során elvetette a transzcendenst mint felesleges luxuscikket, és ezzel lemondott arról is, hogy önmagát teljes mélységében megismerje. E jelenség fokról-fokra bomlott ki és apránként vonta hatása alá a felvilágosult közírót. A folyamat olyan észrevétlenül zajlott le, hogy a közírónak lehet sége sem volt észrevenni, hogy apránként egészen jelentéktelenné vált. A kor, amely lehet vé tette számára, hogy az igazság prófétájának szerepében tetszelegjen, csalfán maga mögött hagyta t is. Ami katolikus kollégáját illeti, az tevékenysége ekkor még els sorban abban merült ki, hogy az egyházat védelmezte a közvélemény önhittségét l és óvta az igazi szabadságot, az igazi tudást a torzulásoktól. Csak kivételes személyek, mint Louis Veuillot, voltak képesek arra, hogy frappánsan gúnyt űzzenek a liberalizmus önhittségéb l és rámutassanak, annak racionalizmusa nagyobb esztelenség, mint a hív tudatlansága. Az egyház közéleti szerepvállalásából fakadó kötelezettségek, mint a kor áltudományos g gje elleni fellépés és az állami egyházpolitika ellen vívott küzdelem, ekkor még nem tették lehet vé a katolikus közíró számára, hogy olyan finomságokat újragondoljanak, mint a közíró és a közvélemény viszonya. Ekkor ugyanis a közvélemény, mint olyan, még nem jelentett problémát és az egyház melletti kiállás magától értet d kötelesség volt. Ez utóbbi természetesen ma is elvárható a katolikus közírótól. S t igen komoly igény mutatkozik rá, hiszen egyre nagyobb er vel sújt le az ellenkultúra, amely mocskolja és gyalázza az egyházat, a babona melegágyának, idejét múlt álláspontot képvisel , a klerikális reakció hatalmi ambícióit szolgáló politikai intézményrendszernek kiáltva ki. Az egyház nem tündököl mostanság igazi fényében… Ennek megfelel en a katolikus közíró egyik igen fontos feladata ma is abban áll, hogy segít képviselni az egyház érdekeit és megakadályozza, hogy a tanítást félremagyarázzák. Mióta azonban a közvélemény megkerülhetetlen tényez vé vált, egészen új szerepet is fel kell vállalnia. Korábban is természetesnek tartottuk, hogy egy tudós vagy egy kiemelked értelmiségi valamilyen fontos ügyben a közvéleményhez forduljon. Manapság azonban azok a körök, amelyek korábban a közvélemény bajnokai voltak, ráébredtek, hogy ez a közvéleményhez való „fellebbezés” milyen kevéssé sikeres. Ma már sem a relativizmus, sem a historizmus nem elégszik meg azzal, hogy a liberális politikai oldalon berendezkedjen. Vegyük észre, hogy a baloldali és liberális tömegpártok egyházellenes megnyilvánulásai is enyhülni látszanak és ezzel egy id ben fels bb hatalmi körök és a tudományos elit egy része is párbeszédet kezdeményezett az egyházzal. Van-e okunk örvendezni ezen új keletű nyitottság felett? Aligha. Ez az enyhülés sokkal inkább annak a jele, hogy egyfajta módszerváltás zajlik és azt az energiát, amit eddig az egyház támadásába fektettek, annak manipulálására fordítják. 1789 után jelentek meg el ször azok az ellenforradalmi er k, amelyek politikai céljaik el mozdítása érdekében a nyilvánosság el tt az egyház hű fiainak vallották magukat, ám magánemberként Voltaire-t olvastak. Ilyen csoportosulások ma is jelen vannakŐ a rend és a hagyományokhoz való ragaszkodás okán tiszteletet mutatnak az egyház iránt, ám valójában nem tekintik isteni eredetűnek. Ezeknek az értelmiségieknek egy szekularizált, Krisztus nélküli egyház képe lebeg lelki szemeik el tt, amelyik hajlik arra, hogy kiegyezzen akár az Action Française vezet ivel is. Az utóbbiak szemében az egyház történelmi nagysága els sorban abban áll, hogy a kereszténységet a római rend és fegyelem keretei közé kényszerítették. Elterjed ben van ugyanis a politikai jobboldalon egy magát konzervatívnak nevez világnézet, amely a politikumot, a társadalmi lét világát tekinti a legvégs valóságnak. Ebben a világképben az egyháznak is megvan a maga szerepeŐ a liberalizmus ellen folytatott küzdelem egyik igen fontos pillére. Felmerül a kérdés: a katolikus közíró együttműködhet-e vajon ezekkel az antiliberálisokkal? Meggy z désem, hogy nem. Még akkor sem, ha ezen er knek egyes megnyilvánulásai az érdekeit is szolgálják. A katolikus közíró f feladata éppen ebben állŐ megakadályozni, hogy az egyházat bármi módon kompromittálják hamis barátai. Manapság a katolikus közírói munkásságnak egészen más alapokon kell állnia, mint egykor. Túl kell lépnie a XIX. századi defenzív szerepén, és már nem érheti be azzal, hogy természetes közösségét védelmezi. Most, hogy a liberalizmus összeomlott, neki is szembe kell nézni hivatása alapjaival. Be kell bizonyítania, hogy fel tudja vállalni és felel sséggel tudja is viselni azt a funkciót, amelyhez liberális kollégája nem tudott feln ni. A probléma gyökere, mint láttuk, a polgárság felemelkedéséhez nyúlik vissza. Mikor e társadalmi osztály konszolidálódott, a közíró szolgává süllyedt és szigorúan tilossá vált számára, hogy szembenézzen létezése értelmével és irányultságával. Világos, hogy ha a katolikus közíró el akarja kerülni felvilágosult kollégája csapdáját, akkor tevékenységét egészen más szellemi alapokra kell helyeznie. De melyek lennének ennek a szellemi alapnak a meghatározó elemei? Egyfel l nyilvánvaló követelmény az egyházzal való összetartozás. A saját kútf b l merít , nem katolikus kollégáitól eltér en az feladata az lenne, hogy az aktualitásra az egyház örök igazságát alapul véve kell reagálnia. Rá kell mutatnia, hogy az egyház az id tlen abszolútum objektivációja az immanens világban, és noha hittételei a mennyek országáról szólnak, mint intézmény konkrétumként van jelen a történelemben, és nem választható el, nem állítható szembe a jelennel, sem pedig az id múlásával. A katolikus közéleti publicista a hit talaján állva mindenekel tt az aktualitásra, jelenidejének eseményire kell, hogy reflektáljon. Amennyiben nem így jár el, munkásságában nem jelenik meg a közírói jelleg. De ezzel párhuzamosan neki Krisztusban és az egyházában kell látnia az élet teljességét és a tökéletes igazságot. Amennyiben nem így tesz, megszűnik katolikusnak lenni. Korának értelmét az üdvösség perspektívájából megközelítve, de hitelesen, az korában konkrétan felmerül szempontok szerint kell értelmeznie. Elkerülhetetlen, hogy a kritikákra érdemi választ adjon, nem bújhat el szép szavakkal takarózva az egyház tekintélye mögé. A defenzív tevékenység fokozása tehát önmagában semmiképpen sem elegend . Válsággal sújtott korunkban, amikor már a világon minden gyanú alá vonható, azért kell meghaladnunk a közírás hitvédelmi funkcióját, mert másfajta, új veszélyeknek vagyunk kitéve, mint a fejl désbe vetett abszolút hit korában, amikor az antiklerikalizmus szemt l szemben jelentkezett. Az értékpluralizmus korában az egyházat egyre inkább úgy tekintik, mint egy társadalmi intézményt a sok közül, amely mindössze az emberekbe kiirthatatlanul beleplántált misztikus igényeket elégíti ki. Az egyházhű szerz knek ezért kell eddigi közírói tevékenységet meghaladva felvállalni a küzdelmet nemcsak az egyház társadalmi, politikai és kulturális tevékenysége ellen irányuló támadások visszaverésében, hanem egyszersmind részt venni az európai tudat jelenkori válságából adódó keserves küzdelmekben is. Ezzel együtt szerepe mind kevésbé a hit katonájáéra, és mindinkább a misszionáriuséra kell, hogy hasonlítson. E hivatás betöltése azonban el feltételezi a finom különbségtételek elvégzésének képességét. A megfelel szellemi képességeknek pedig úgy juthat birtokába, ha egyházának hű fiaként tevékenykedik, ha a világ Megváltóját, az id k Urát követi. Csak ekként tud személyes korlátain túllépni és képessé válni arra, hogy a gondviselés eszközeként munkálkodjon. Csak így haladhatja meg az önelégültség szellemét, amely kísérti, hogy munkája során beérje a hétköznapi szükségletek kielégítésével és ne tegyen fel kérdéseket önmagának munkája értelmével kapcsolatban. Csak a folyamatos önkorlátozás által, saját gyarló életének Krisztus útjával való összemérése által képes elkerülni az önelégültség szellemét. Egy igaz hív ben ugyanis örökkön ott munkál a nyughatatlan vágy, hogy saját gyarló élete helyett a tökéletes krisztusi úton kellene járjon, élete végéig bölcsességben gyarapodva, tökéletesítve önmagát. A katolikus közírónak el kell kerülnie, hogy orákulumnak képzelje magát, aki mindenki számára meghatározza a követend normákat és a kívánatos magatartást. Hiszen neki megvan már a maga orákuluma, az egyház. Krisztus él misztikus teste rendelkezik a kell tekintéllyel és neki elegend kell hivatkoznia. Az egyház autoritása az, amely erre a tekintélyre t folyamatos önvizsgálatra készteti és ébren tartja saját képességeire irányuló szkepticizmusát. Él hittel kell rendelkeznie és szüntelenül a korának valódi értelmét kutatva meg kell óvnia örökségét, és ellenállni mind a relativizmus, mind a kétségbeesés kísértésének, amely ernyedté vagy éppen túlzottan merevvé teheti. E magatartások ugyanis csak a látszatát keltik annak, hogy sikerült meghaladnunk a körülöttünk örvényl hétköznapokat. Noha a katolikus közíró magasabb rendű tevékenységet folytat, mint liberális kollégája, mégsem töltheti el t a kevélység, hiszen nem tekinthet megvetéssel arra a világra, melybe misszionáriusként érkezik. Osztoznia kell vele a nélkülözésben és magáénak kell érezze szorongásait, amelyek a nekiszegezett kérdések formájában jelentkeznek. Ezekre meg kell felelnie, méghozzá oly módon, hogy válaszai a kérdez k számára befogadhatók és feldolgozhatók legyenek. Rá kell mutatnia, az egyház tanításában minden kor minden kérdésére benne rejlik a válasz, és nincs feloldhatatlan ellentmondás a mindennapok során szerzett tapasztalás és az egyház által közvetített örök igazság között. Az egyház nemcsak, hogy nem tagadja meg a valóságot, hanem ellenáll minden kísérletnek, amely bármilyen indítékból és akármilyen filozófiai talajon állva a tények arcátlan letagadásán mesterkedik. A katolikus közíró akkor válik korának hiteles gyermekévé, ha tudatosan részt vesz korának eseményeiben és a konkrét történésekre reflektálva fejt ki épít jellegű kritikát. Nem lehet nyitott ugyanakkor a hibákat elnéz és azokat tompító finomkodó megfogalmazásokra. Az efféle elvtelen elnézés és nyájasság diplomatikus modorra utal, és azt sejteti, mintha az egyház bezárkózna, és közírója nem lenne képes harcolni érte. Ez a mentalitás olvasható ki abból a véleményb l, amely szerint „nincs értelme harcolni a modern bűnök ellen, ameddig azok nem érintik a katolikusokat”. Észre kell vennünk, hogy korunk áramlatainak hatására milyen régen erjedésnek indult és milyen mértékben fellazult a katolikus közösség. A „struccpolitika”, a hibák feletti szemhunyás annak jele, hogy nem értjük meg korunkat, és a bűnök takargatása nem más, mint lelki felszínességb l fakadó hamis lojalitás. Ez a hozzáállás veszélyes, mert megelégszik a tisztesség látszatával és nem tör dik vele, mi lapul meg alatta. A világra való nyitottság nem rizhet meg annak árán, hogy feláldozzuk ítél képességünket. Sokkal inkább megköveteli annak hangsúlyozását, hogy a katolikus identitást ne egy társadalmi állapotnak tekintsük, ami sok más egyébbel együtt pillanatnyilag fennáll és ami fel l nyugodtak lehetünk, mert mindig fenn is fog állni. Soha nem látott jelent séggel bír, hogy a katolikus közíró egyszerre legyen nyitott a világra és rendelkezzék pallérozott ítél képességgel. Ébernek kell lennünk, ugyanis a XIX. század vad liberalizmusának bukását követ en a konzervatív értékek egyes töredékei visszalopakodni látszanak. A nagy tekintélyrombolás korát követ en ismét felütötte fejét a rend iránti igény, a tekintélytisztelet és az engedelmesség megkövetelése, amely értékeket szinte kizárólag csak a katolicizmus rzött a XIX. század folyamán. E jelenség persze önmagában örvendetes, ám egy percig sem szabad szem el l tévesztenünk, hogy a kor, amelyben élünk, nem azért vetette el a liberalizmust, mert felismerte annak hibáit, hanem azért, mert helyette a kétségbeesésnek adta át magát. Ez a visszaszivárgás ölt széls séges formát Szovjet-Oroszországban, amely megsemmisíti egész középosztályát. Lám, ide vezet, amikor egy társadalom belefásul a parttalan vitákba! Id vel megjelenik az igény, hogy végre valaki döntsön, végre valaki egyértelmű, határozott intézkedéseket hozzon és kirántsa tespedtségéb l a cselekvésképtelen, dermedt embertömeget. Innen már csak egy lépés, hogy amennyiben valaki a társadalmi valóságot tekinti a végs valóságnak, akkor ebb l a társadalomból száműzi az intelligenciát és a lelkiséget. Annak képvisel i így lesznek kiszolgáló értelmiségiek, akik legfeljebb az ideológiagyártásban és annak terjesztésben vehetnek részt. Egyesek ezt nevezik tartalom nélküli nihilizmusnak. Felütötte fejét és vészesen teret hódítani látszik az új mentalitás, amelyet a „nagyobb társadalmi szerepvállalás iránti igénynek” nevezhetünk. Ez semmibe veszi az eszméket és a filozófiát, azokat legfeljebb a mindenható tettet el készít elmélet, egyfajta intellektuális kellék gyanánt hajlandó elviselni. E társadalmi szerepvállalás nem azonos a transzcendencia és a metafizika teljes tagadásával, ha az lenne, nem lenne „tiszta aktivitás”. A szellemet és a tudatot adott dolognak tekinti. Hívei minden problémára kész megoldásokkal állnak el . A tömegeket kívánják a maguk oldalára állítani és lázasan szervezeteket alapítanak. Ez a világnézet sem kecsegtet sok jóval a szellemi függetlenségre nézvést, hiszen a gondolkodó ember a tettek problémaforrás. A túlteng embere számára csak egy nyugtalanító társadalmi szerepvállalás pont az a szellemi berendezkedés, amelyet a liberalizmus áhított, hiszen a végeredmény egy istentelenített elme és egy szekularizált vallás. Ez is széls séges világnézet, amely felszámolni törekszik mindent, ami nem hajlandó együttműködni vele és elfogadni igazságait. Nos, ez az a szellemi környezet, amelyben a katolikus közíró kihívásokkal teli munkásságát ki kell, hogy fejtse. Egy vezet értelmiségi általában magas társadalmi elismertséggel rendelkezik. Egyetemen tanít, munkásságával növeli az egyház presztízsét. Tekintélye megnyilvánul a legkülönböz bb polgári szakmák területén, különösen, ha az eleve megbecsülésnek örvend, mint az orvosé vagy a jogászé. No de mi a helyzet a közíróval? Ki egyáltalán? Napilapok, hetilapok léteznek és ekként világos, hogy újságírókra is szükség van. De mit tud a közíró, ami túlmutat a hírközlésen, ami nem sorolható a szórakoztató iparhoz? Ez a szerep még nem elfogadott, a közvélemény hajlamos ferde szemmel nézni azokra a nagy tudósokra, akik hajlandók publicistaként is megnyilvánulni. Az egyház, mint intézményesült lelkiség, nem válhat azonossá a társadalmi szerepvállalással – Jacques Maritain nem véletlenül nevezi Aquinói Szent Tamást a modern intellektus apostolának. Szükséges további érveket felsorakoztatni? E társadalmi mozgalom nagyon is szeretne hasznot húzni az egyházból. Még az sem számít neki, hogy e haszonszerzés során összekeveri intellektuális problémáinak elutasítását az egyház dogmáinak id feletti jellegével. Ez a tendencia nem kedvez a közírónak, hiszen éppen abban próbál különbözni az újságírótól, hogy nem a napi apró-csepr ügyekkel foglalkozik, hanem mélyebb megértésre törekszik, megvilágítani kíván és ez által érdemi befolyást gyakorolni korára, amelyben él. A támadás, amely ki akarja zárni t a közéletb l, ezúttal nem frontálisan éri. Inkább abba a lehetetlen szerepbe kívánja beszorítani, hogy úgy fessen, mint egy tudós, aki illetéktelenül a jelent kutatja. Ezt a túlfűtött társadalmi szerepvállalást jelenleg nyugodtan nevezhetjük a katolikus közíró elé tornyosuló legnagyobb akadálynak. A jelenlegi válságon túlmen en az egész mostani politikai atmoszféra nem kedvez számára, tevékenységét meg nem értés és gyanú övezi. Kétségbe vonják, hogy munkája végezhet lenne gazdasági és szociális eszközrendszer nélkül. Ezt a társadalmi szerepvállalást, amely félreérti a katolikus közíró alapvet en missziós munkáját, folyamatosan figyelemmel követi az egyház, noha többnyire még nem is hallottak Theodor Haeckerr l vagy Hugo Ballról.3 Ajánljuk figyelmükbe a Reich új számának egyik elhíresült sorátŐ „A hitetlen katolikus minden rossz legrosszabbika”.4 A társadalmi munka jó és szükséges, és azt sem állítjuk, hogy jelenkorunk lenne tömegszervezetek nélkül. De szükség van a szellem elképzelhet szabadságára is, ellenkez esetben az egyház lényegét veszítve lesüllyed a többi társadalmi szervezet közé. Mindössze egy társadalmi tényez lesz, mint a XVIII. században, és életereje kialszik. A kultúrkeresztények ugyanis hiteltelenné teszik az egyházat, mert lelki passzivitásukkal, a szervezetekbe és a tömegek befolyásolásába vetett hitükkel a kereszténység lényegét árulják el. A gyakorlati tevékenység valóban fontos, de az alapjait jelent lelki bázis nélkül elkerülhetetlenül lanyhulni fog és nem töltheti be szerepét. A katolikus közírónak joga van felemelni hangját kortárs világunkban végzett gyakorlati tevékenység túlbecsülése ellen, de semmilyen körülmények között nem felejtheti el, hogy mi az hivatása és hogy soha nem törhet szellemi egyeduralomra. Ezzel azt kockáztatná, hogy oda jut, ahová az ideológia szolgálatába álló liberális és marxista közíró ideológiájuk konszolidációját követ en. A katolikus közíró spiritualitását egyháza határozza meg, ezért nem juthat Trockij sorsára. Természetesen köztünk is el fordulhat, hogy valaki Theodor Haecker (1879-1945) német író, fordító, Kierkegaard felfedezője és kutatója, aki élete második felében a katolikus egyház védelmezőjeként szerepelt. A nemzetiszocializmussal szembeni ellenállását is dokumentálják utolsó munkáinak egyes részletei, Az éjszakai napló. Hugo Ball (1886-1927) a dadaizmus egyik fő alakja, aki élete végén visszatért a katolikus hitre. 4 A szerző valószínűleg az 1940-től 1945-ig publikált Das Reich c. nemzetiszocialista hetilap egyik számára utal. – A szerk. 3 túlhangsúlyozza saját szerepét és intellektuális súlyát. A katolikus közíró sajátossága, hogy az egyház önti formába t szellemisége által és nem alakítja az egyház arculatát saját meggy z dése szerint. Ennek ellenére persze el fordulhat, hogy közéleti publicistáink túlértékelik saját jelent ségüket és azt hiszik, hogy az lelki és szellemi kifejezésmódjuk az egyetlen és tökéletes. Éppen ezért a katolikus közírónak jól eszébe kell vésnie, hogy csak és kizárólag abban az esetben végezheti hitelesen és sikeresen munkáját, ha az minden körülmények között a katolikus teológia talaján áll és szellemi tekintélyét a katolikus filozófiai hagyományból meríti. Nem szabad figyelmen kívül hagynia továbbá, hogy mindenfajta irodalmi tevékenység alapja a műveltség és a tudományos megalapozottság. Noha írásai a jelenre és az aktuálisra irányulnak, azok hátteréül minden körülmények között a katolikus szellemi tradíció és az egyháztörténet kell, hogy szolgáljon. Magától értet d , hogy a közírónak ett l még nem kell szobatudósnak lennie, mint ahogy azok a kiváló elmék, akik kutatásra szánták az életüket, olykor egészen bátran megszólalhatnak aktuális témában is. A katolikus közíró tevékenységének specifikuma, hogy az id tlenség talaján állva szólal meg id szerűen. Széleskörű általános műveltség és tapasztalat nélkül azonban munkája nem lehet épít jellegű és nem fogja tudni korát érdemben befolyásolni. A közíró nem költ , aki az aktuálisan hozzáférhet szellemi kincsekb l építkezve örök érvénnyel kívánja munkáját végezni. De pusztán azért, mert a közíró saját korában gyökeredzik, nem ítélheti meg azt felszínes személyes benyomások alapján. Világnézetét els sorban az egyházhoz való tartozás határozza meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne reflektálhatna kritikai éllel az egyház tanításaira és ne mérlegelhetné egyes megnyilvánulásait, hiszen nem védelmezheti azt általános megfontolások alapján. Bármilyen felmerül világi problémát a saját meggy z dése szerint, ám az egyház fényével kell megvilágítania. Az egyházhoz való tartozás ebb l kifolyólag együtt jár azzal is, hogy nagy szorgalommal és alázatosan törekednie kell az egyház által a századok során felhalmozott filozófiai és teológiai tudás mind teljesebb elsajátítására és folyamatosan újra tisztáznia kell önmaga számára a hitnek és az észnek az egymáshoz való viszonyát. Ez a folyamatos önképzés egyszersmind óvatosságra és szerénységre neveli tudatában lesz, nem az tŐ feladata, hogy a földgolyó összes problémáját megoldja és nem is kell okvetlenül új elméletet felállítania, melynek segítségével a világ baja orvosolhatóvá válik. Megérti, hogy az a pillanat, melyben él, csak egy pillanat a sok közül, és nem keres menedéket az id áramlatában, sem magában az id ben. A mindennapi élet küzdelmében fel kell fedeznie az örökkévalóság nyugalmát és tudomásul kell vennie, nem neki kell megváltania a világot. Nem szabad felednie, hogy olyan célokat szolgál, melyeknek elérését nem élheti meg személyesen. Olyan küzdelemben vesz részt, mely erejét meghaladja. Tisztában kell lennie azzal, hogy nem az emberi szellemének kiteljesítése a végs cél, és nyugalomra kell lelnie a felismerés által, hogy írói munkássága mögött ott áll az igazi filozófia. Ebben az alázatban rejlik büszkesége. Ebben az elidegeníthetetlen elégtelenségben rejlik hivatásának ereje. Neki magának nincsen tekintélye, de rámutat az útra, amely az igazi tekintélyhez vezet. Mindig kételyek gyötrik, hogy vajon saját személyiségét nem tolta-e túlságosan el térbe az igazsággal szemben, és nem veszi-e t véletlenül a közvélemény a kelleténél komolyabban? A benne rejl létbizonytalanság folyamatosan emlékezteti rá, hogy nem lehet önmagával elégedett. Ha ez elvész, úgy írói tevékenysége csupán tartalmatlan id múlatás. Ezt a nyugtalanságot azonban nem szabad lebecsülni, mert ez az érzés, amelyr l Szent Ágoston ekként írŐ „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned”.5 5 Megjelent: The Review of Politics 17, no. 1. The Gurian Memorial Issue (January 1955)