Egyet fizetünk, de kettőt kapunk: papíron 1, a gyakorlatban 2 db. felnövéstörténetet követhetünk végig. Sanyi kisből nagykamasszá, majd fiatal felnőtté lesz, és közben a kézikamerájával és az utcagyerekekkel játszadozó wannabe-filmes is felteszi magának a kérdést, hogy elég-e, ha csak reflektálatlanul dokumentálja a „valóságot”, vagy akar-e ebből valami dramaturgiát is csiholni.
Azt írja a kiváló mengisztu kolléga, hogy „minimum problematikus, sőt valójában kifejezetten kellemetlen élmény, hogy a kamera elé kerülő család szegényedésével párhuzamosan valahogy finoman gazdagodni kezd a filmnyelv”, de szerintem meg az lenne kifejezetten szomorú, ha Mikulán Dávid alkotóként 12 év alatt semmit nem változott volna, és nem érzett volna késztetést rá, hogy próbálgassa a formákat és keresse a fejlődés lehetőségét. Oké, a drón túlkapás, de az is nettó modoroskodás…