Nagyon hiteles arcok, nagyon hiteles történetet nagyon hiteltelenül adnak elő.
Az Adolescence-szel párhuzamosan nézve rohadt aggasztó ez a valóban toxikus maszkulinitás, ami behálózza a világunkat Kolumbiától Nagy-Britanniáig és vissza. Csak amíg az utóbbi letaglózott és felzaklatott, addig az előbbi mélységesen untatott.

A mai őrült világában, amikor egy súlyosan nárcisztikus alak gyakorolja a közhatalmat a Fehér Házban, felüdülés egy elgondolkodtató szatírát nézni Barry Levinsontól, ahol ugyancsak egy outsider előtt nyílik lehetőség beköltözni a Pennsylvania Ave. 1600 alá.
Azt megélni, hogy a fikció sokkal szelídebb, mint a valóság, totál flash!

Ritka jól megírt, eljátszott és fényképezett coming of age-film a fagyos Finnországból, olyan soundtrackkel, hogy a fal adja a másikat.
Már attól izgalmi állapotba kerül az ember, ha mozgóképen finn (meg persze koreai) nyelven szólalnak meg.

Fikciós elemekkel terhelt zenés doksi, amely olyan, mint az alanya: nehezen definiálható. Végig érződik, hogy a két rendező sem tudta pontosan eldönteni, hogy mit is akarnak valójában, dokumentumfilmet vagy fikciót.
Mindez önkéntelenül Nick Cave-nek kedvezett, hisz mindez megerősítheti a megfoghatatlan művész imágóját. Némi pózőrködéssel. De ez bőven belefér annak az embernek, aki papírra vetette az És meglátá a szamár az úrnak angyalát, vagy elénekelte a The Weeping Song-ot, és úgy tud öltözködni.