A Tanácsköztársaság mint a közép-európai forradalom része

Hajdu Tibor A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG MINT A KÖZÉPEURÓPAI FORRADALOM RÉSZE Az utóbbi években tudós írásokban többször is feltették a kérdést: egyáltalán része-e a Tanácsköztársaság a magyar történelemnek vagy jobb lenne kihagyni belôle? Kérdéssel felelnék: része-e a magyar történelem az európai történelemnek? Mert ha igen, akkor nem véletlen, szükségszerû volt, hogy az a forradalmi hullám, amely a világháború folyományaként elöntötte Európa keleti, vesztes felét, a mi hazánkat sem kerülhette el. Igaz, nálunk magasabb hôfokot ért el, mint a környezô országokban. Ha idegen volt a magyar néplélektôl, akkor vajon miért? Van erre tudományos válasz: guruló rubeleken érkezett az idegenlelkû Kun Béla a többi kunbélákkal, ôk hozták ránk a bajt. Nem akarom lebecsülni Kun Bélát, de Prágában ott volt Šmeral, Berlinben Rosa Luxemburg, Itáliában Gramsci, ôk is tudtak annyit, rubelt is kaptak, ha kértek. A magyar társadalomnak már a háború elôtt is voltak súlyos problémái; hogy ezek forradalomhoz vezettek volna háború nélkül, az kérdés. A háború mindenesetre elhozta a forradalmat. Elôször szembeállította egymással a nemzeteket, azután más értelemben egyesítette ôket. Közös halál, lövészárok, vérbaj és más hadibetegségek, közös tetvek és élmények, közös indulatok, három-négy hosszú éven át, mikor nem csak az elôléptetési listán számított minden év duplán. Az egymást többnyire csak hírbôl ismerô népek meglátogatták egymást, mint frontkatonák, mint megszállók, mint hadifoglyok. Lassan megformálódtak, Jászi kifejezésével élve, a tömeglélek „rejtelmes mágneses mezôi”,1 orvosi szakkifejezéssel a tömeghisztéria, amit parancsok és határok meg nem állíthattak – egy idôre. 1 Jászi Oszkár: Magyar kálvária, magyar föltámadás. Budapest, 1989. 33. – A jelenség tudományos elemzésére Sigmund Freud: Massenpsychologie und Ich-Analyse. Frankfurt–Hamburg, 1967. 56-61. stb. 18 • H AJDÚ TIBOR Az alap tehát közös volt, az eredmény országok, nemzetek, társadalmak szerint változó. Voltak sztrájkok, akciók, katonalázadások a gyôztesek térfelén is, de az intakt hatalom ezeken úrrá tudott lenni. A forradalom nem gyôzött mindenütt, ahol indokolt lehetett volna, – miért ne lett volna indokolt az elpusztított Ardennekben vagy a megszállott Szerbiában és Romániában? De ott a gyôztes állam és hadsereg úrrá lehetett rajta, a gyôzelem és a nemzeti aspirációk érvényesülésének légkörében. A régi rendszer csôdje az ami elsôsorban lehetôvé teszi a forradalom kitörését. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert forradalmárok és ellenforradalmárok emlékezete és történetírása egyaránt hajlamos a szubjektív tényezô, a forradalmi pártok és más szervezetek, az agitáció, az akciók túlértékelésére. Ezek nélkül természetesen nincs forradalom, de a siker döntô tényezôje a régi rendszer csôdje, a hadsereg, esetenként az állam összeomlása. Amikor az öreg Engels azt jövendölte, hogy a modern fegyverek világában nincs esélye a népfelkelésnek, nem vette számításba a folytathatatlan háborút, amelynek végén a fegyverek megfordulnak. Az 1917-tôl nagyjából 1921-ig tartó forradalmi hullám fontos tanulsága, hogy a dogmatikus elméletektôl eltérôen ütôereje nem elsôsorban a szervezett munkásság, hanem a forradalmi katonaság. A manapság puccsnak becézett pétervári felkelést leverhette volna Duhonyin, Krasznov, Jugyenyics tábornok, ha saját katonáik nem fordulnak ellenük; nem csak a legénység, a fehér tábornokokkal szemben egy generációval fiatalabb vezérkari ezredesek álltak a Vörös Hadsereg élén: Joachim Vacetisz, Szergej Kamenyev. (Nem pedig a propaganda-irodalom mesebeli tulajdonságokkal felruházott Csapájevjei, akik bátor partizánok lehettek, de hadsereget, akár hadosztályt vezetni nem tudtak.) Ahogy a magyar Vörös Hadsereget is vezérkari ezredesek, alezredesek vezették: Stromfeld Aurél, Tombor Jenô, Julier Ferenc, Kerekess József, Werth Henrik. Az orosz forradalommal szolidáris közép-európai felkelések élén a cattarói és kieli matrózok jártak, a világháború folytatását a bolgár hadsereg lázadása tette lehetetlenné. Ha a kronológiát nézzük, a magyar forradalom az európai forradalmakat követte; 48-ban nyugat felôl, 18-ban kelet felôl jött a kezdeményezés. Az orosz Október és a breszt-litovszki béketárgyalások közvetlen hatására láncreakcióként követte egymást az 1918 januári wiener-neustadti, bécsi, budapesti, prágai, berlini, müncheni háborúellenes általános A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG MINT A KÖZÉP-EURÓPAI FORRADALMAK RÉSZE • 19 sztrájk, majd ahogy ezeket letörték, epilógusként a cattarói cseh, horvát, német, szlovén, magyar matrózok felkelése. „Az általános sztrájkba a munkásság azzal ment bele, hogy nem általános sztrájk, hanem magyar forradalom lesz…” – mondta egy vasesztergályos az MSZDP 1918 februári kongresszusán. A munkások „hétfôn reggel azzal búcsúztak el családjaiktól, hogy nem tudják, mi lesz, és úgy csókolták meg a feleségüket és gyermeküket, hogy azt se tudják, visszatérnek-e…”2 Ekkor még elég erôs volt a hatalom és a hadvezetés, hogy elejét vegye a forradalomnak és kierôszakolja a breszti békét. A Bresztben létrejött független Ukrajnát német és magyar csapatok szállták meg. Itt aztán megtanulták a forradalmi mintát: az új állam hatalma nem terjedt túl Kijev külterületén, a városokban és falvakban mûködött az igazi, semmilyen felsôségtôl nem korlátozott néphatalom, osztották a földet, menekültek az urak és csendôreik, a Bresztben kialkudott gabona begyûjtését lehetetlenné tették az úttalan utakon száguldozó ukrán nacionalista, kommunista, anarchista és egyéb nézeteket valló, de a breszti megállapodásokat tudomásul sem vevô partizáncsapatok, a még az ô önkéntes fegyelmüket is elvetô, a paraszti szabadságot ünneplô „zöldek”.3 Ukrajnán keresztül áramlottak haza a hadifoglyok tízezrei, a forradalom orosz változatának tapasztalatával. Ami akkor, 1918 tavaszán-nyarán még nem hasonlított a polgárháború, vörös és fehér terror és a hadikommunizmus ezután kibontakozó komor világára… vidáman hazatérô katonák, részeg szabadság, végtelen szónoklatok és gyûlések. A hazatérôk nem vágytak az olasz frontra, Budapesten 1918 ôszén több tízezer katonaszökevény bujkált, akik orosz mintára létrehozták katonatanácsaikat, s ezek döntô részt vállaltak a Monarchia és hadserege összeomlása után késve gyôzô ôszirózsás forradalomban. A forradalmi kormány igyekezett úrrá lenni az anarchián, százezres nemzetôrséget állított fel, amely valóságos csatákat vívott a fegyveresen hazatérô, részegen fosztogató, népítéleteket tartó, csendôröket, jegyzôket, uraságot elkergetô katonákkal. Akik kifogásolják, hogy a Károlyi-kormány igyekezett lefegyverezni a hazatérô katonákat, nem vesznek tudomást a novemberi ál2 3 A Magyar Munkásmozgalom Történetének Válogatott Dokumentumai. IV B kötet, szerk. Mucsi Ferenc, Kende János, Erényi Tibor, S. Vincze Edit. Budapest, 1969. 435. Minderrôl bôvebben Hajdu Tibor: Közép-Európa forradalma. Budapest, 1989. 20 • H AJDÚ TIBOR lapotokról; a tét az volt, legyen-e egyáltalán központi hatalom. A nép nem igényelte. Nem akarnám itt elmesélni a Károlyi-rezsim ismert történetét, csupán három meghatározó, az irodalomban nem mindig méltányolt tényezôre utalnék. Az egyik: a háború következményeként létrejött forradalmi pszichózis, amely egy-két évre lehetetlenné tette a „normális” állapotok helyreállítását. A független Magyarország egy forradalmi övezet közepén találta magát, s ez csak erôsítette és kiterjesztette a forradalmi „tömeglélek mágneses mezôit”. Akik kritizálják a Károlyi-kormányt vagy a Tanácsköztársaság kormányát, hogy miért nem tette ezt vagy azt, elfelejtik, hogy ezek a kormányok nem a békeidôk passzív, tekintélytisztelô, kormányozható népével álltak szemben, hanem a felfegyverzett, hiszterizált forradalmi néppel. Utólag csodálkozhatunk a világforradalomra várók „naivitásán”, de ne feledjük el: a békebeli béke szigorú szabályok és szokások között élô embere a világháború értelmetlen vérengzése és a forradalmak tobzódása után nem hitt a lehetetlenben, a lehetséges és lehetetlen határa elmosódott agyában, hiszen már öt éve naponta történtek vele addig elképzelhetetlen dolgok. A Horthy-rendszer akkor tudott konszolidálni, mikor elmúlt a forradalmi mámor és követte a katzenjammer, a bûnbánat, a „minden a mienk” hangulatát pedig felváltotta egy megtiport ország reményvesztettsége. A második tényezô: tisztikar és legénység ellentéte. A forradalmi idôk 150-200 ezer közötti hadilétszámát (ha a nemzetôrséget is beleszámítjuk) Horthy hadserege a 30-as évekig nem tudta meghaladni. Nemcsak a békeszerzôdés elôírásai miatt: Szegeden tiszt volt elég, katona alig. A tisztikar számára viszont a hadsereg léte egzisztenciális kérdés volt, sôt a munkanélküliségtôl tartó vagy az elszakított szülôföldre hazatérni nem vágyó tartalékos tisztek is szívesen szolgáltak. Ez volt a helyzet Oroszországban is, ahol a forradalmi és ellenforradalmi hadseregek viszonylag kis létszámúak voltak, de tiszthiányban egyik oldal sem szenvedett. Végül a harmadik tényezô: a forradalmi övezetben a régi államhatárok csak jogilag léteztek. A cári birodalom után felbomlottak a régi birodalmak. A párizsi békekonferencia nem a régi határokat szûntette meg, csupán megvonta az új határokat. Ezzel kapcsolatban felmerül egy sokat vitatott kérdés, amire itt csak utalhatok: mit is nevezünk forradalomnak? Leszûkíthetjük a fogalmat a marxi osztálykategóriák alapján proletár- A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG MINT A KÖZÉP-EURÓPAI FORRADALMAK RÉSZE • 21 vagy parasztforradalomra, de ezek inkább a múlt kategóriái. Voltak kivételek, Finnországban vagy Ausztriában nagyjából a munkásság állt szemben a szélesen értelmezett burzsoáziával, így volt az ipari nagyvárosokban, bányavidékeken is, az egész forradalmi régióra tágabb fogalmat kell találnunk. A forradalom fegyveres felkelés a régi rend és jelen esetben különösen a háború ellen, de résztvevôi és céljai már csak széles skálán jeleníthetôk meg. A Tanácsköztársaságnak, mint az orosz forradalomnak is, jelentôs, sôt talán leginkább maradandó része a kulturális forradalom. Már említettem, hogy a forradalom kezdetben elsôsorban a katonák forradalma. Mikor 1921-ben a munkásság és a matrózok egy része szembefordult a bolsevik kormánnyal, kronstadti felkelésüket a hadsereg verte le. A Szovjetunió számos politikai krízise során a hadsereg a hatalom fô támasza maradt – az összeomlásig. Németországban döntô hatással volt a forradalom menetére, hogy a tisztikar végül is meg tudta ôrizni befolyását a legénységre. Befolyását, mondom, mert a forradalmi hónapokban parancsról alig lehetett szó. A parasztforradalom Magyarországon 1918 novemberében kulminált, s ekkor még nem is a nemzeti ellentétek domináltak. Ahogy azok elôtérbe kerültek s a központi hatalom is erôre kapott, a paraszti forradalom ereje gyorsan mérséklôdött – míg a munkásság és a katonaság koncentrált volt, a falvak lakói, hiába voltak céljaik hasonlóak, nem rendelkeztek szervezettel. Beszélhetünk-e Masaryk kifejezésével a nemzetek forradalmáról? Minden bizonnyal. A nemzetek céljai is elôtérbe kerültek. Az orosz forradalom hatása alatt álló cseh légionáriusok már 1918 novemberében próbálkoztak sikertelen betörésekkel a Felvidékre, míg a román állam arra törekedett, hogy visszafogja a magyarországi románság spontán cselekvését, amíg a román királyi hadsereg engedélyt nem kapott a bevonulásra. A nemzetek forradalma elvált a szociális forradalomtól itt és másutt is, a Baltikumtól a Balkánig. A nemzeti törekvések határait azonban Párizsban szabták meg és ezeket a határokat végül akceptálni voltak kénytelenek az alakuló nemzeti államok, ha tettek is kísérleteket önkényes átlépésükre. A román és csehszlovák történetírás megpróbálta a nemzeti törekvések prioritását bizonyítani, azzal, hogy Párizsban úgymond csak szankcionálták ezeket. A valóság ennek épp a fordítottja: ahol Párizs nem adta 22 • H AJDÚ TIBOR áldását, ott a nemzeti törekvés elbukott. Miután a független Ukrajna léte nem illett az orosz forradalmat elszigetelô cordon sanitaire-be, Ukrajnát odalökték Szovjet-Oroszországnak, ha nem is az utóbbi iránti szimpátiából. A lengyel törekvéseket támogatták, Magyarország megtarthatta függetlenségét, de régi területe kisebb felén, az ausztriai németeknek pedig megtiltották, hogy németek legyenek, vagyis visszatérjenek a Reich-be. Mindennek az lett az eredménye, hogy ahol a nemzeti aspirációk támogatást kaptak Párizsból, ott a megerôsödött kormányok el tudták nyomni a szociális forradalmat, sôt gyôzelmüket képviselô-választásokkal tudták legalizálni: ahol a paraszti-polgári többség gyôzött a munkásság felett, a katonák pedig nem alkottak pártpolitikai tényezôt. Így történt Csehszlovákiában és Lengyelországban, viszont Ausztriában és Németországban a szociáldemokrácia lemondott a szocializmus kísérletérôl és összefogott a polgársággal. Miután a párizsi konferencia a legrosszabb várakozásokon is túllépve negligálta a magyar igényeket, a Berinkey-kormány, mivel szembe nem szállhatott a döntéssel, lemondott a hatalomról – és a választások megtartásáról. Itt érkezünk meg március 21-e igazi kérdéséhez: miért döntött itt a szociáldemokrata párt ellenkezôleg, mint példaképei és útmutatói, a német és osztrák testvérpártok. A szociáldemokrata memoár-irodalom tulajdonképpen támogatta a kommunista narratívát, amely utólag eltúlozta saját erejét és szerepét, kommunista fegyverraktárakról és a fôvárost célbavevô tüzér-ütegekrôl költött alaptalan meséket. A KP jelentôsége elsôsorban abban állt, hogy miután Párizs szóba sem állt a magyar kormánnyal és olyan diktátumot küldött, amit a mindig optimista magyar közvéleménnyel nem lehetett elfogadtatni, egyetlen reménység maradt: Párizzsal szemben Moszkvához csatlakozni. Ezt a lehetôséget a kortársak nagyobbnak látták, mint mi utólag, de más választásuk nem maradt. A siker lehetôsége minimális volt, de nem teljesen reménytelen. A stabilabb társadalmi támogatással rendelkezô osztrák és német kormány elfogadta a béke-diktátumot és megpróbált beilleszkedni a gyôztesek új európai rendjébe – de azért ne feledjük, hogy az ô döntésük se volt hosszú életû, a harmincas években szakítottak az antant-politikához való alkalmazkodással. A gyôztesek között egyedül Olaszország volt, amely területi nyereségei ellenére sem találta helyét az új rendben, s 1919-ben még forrongó állapotban volt. Helykeresésének része, hogy a magyar for- A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG MINT A KÖZÉP-EURÓPAI FORRADALMAK RÉSZE • 23 radalmi, majd ellenforradalmi kormányokkal egyaránt jó viszonyban volt. A Tanácsköztársaságnak egyebek mellett titokban jelentôs mennyiségû hadianyagot szállított. Az orosz orientáció mellett kevésbé közismert, hogy a forradalmi Ausztria végig támogatta a Tanácsköztársaságot és méginkább ezt tette volna, ha Kun Béla nem tesz kilátástalan, valóban puccsszerû kísérleteket egy kommunista hatalom-átvételre Ausztriában. Az osztrák kormányt azonban ennek ellenére is kötötte a szociáldemokrácia részvétele a Tanácskormányban és a munkásság rokonszenve a vörös Budapest iránt. S voltak praktikus szempontok is, amit Bauer külügyi államtitkár cinikusan közölt budapesti követével, mikor május 27-i utasításában megtiltotta Cnobloch bárónak, hogy támogassa az ellenforradalmat, sôt azt is, hogy az antant-missziókkal együttmûködjön, azokat informálja: „A nyugat-magyarországi kérdésben kedvezôbbek kilátásaink Szovjet-Magyarországgal szemben, mintha olyan Magyarországgal állnánk szemben, amelyet egy valójában az entente által irányított kormány vezet.”4 A további indokok a támogatás mellett: így kizárt egy Duna-konföderáció esélye, ami nehezíthetné az Anschlusst. A Tanácsköztársaság nem jelent valós veszélyt Ausztriára, nem úgy, mintha ellenforradalmi kormány alakulna Károlyi Gyula, Andrássy Gyula vagy Batthyány Tivadar vezetésével, ami Ausztriában is erôsítené az ellenforradalom erôit. Az osztrák támogatás biztosítéka volt a Tanácskormányon belül a szociáldemokraták befolyásának, különösen azután, hogy egyre csekélyebb lett a direkt orosz segítség lehetôsége. Ismert, milyen segítséget nyújtott Ausztria a Kormányzótanács békés távozásához. Legfontosabb lett volna a magyar forradalom számára, ha a németországi helyzet hasonló fordulatot vesz. A rövidéletû Bajor Tanácsköztársasággal igyekeztek is kapcsolatba lépni, de annak bukása után a német kapcsolat már csak halvány remény maradt. A többi szomszéd állam forradalmasításába vetett reményeket elnyomta a cseh, román, szerb nemzeti célok sikere, bár említésre méltó, hogy a szerb hadsereget nem voltak hajlandók bevetni a Tanácsköztársaság ellen, amint az entente-hatalmak is tartózkodtak attól, hogy saját csapataikat kitegyék a forradalmi fertôzésnek – teljesen immunisak azok sem lehettek. 4 Außenpolitische Dokumente der Republik Österreich 1918–1938. Bd. 2. 192-193. Wien, 1994. 24 • H AJDÚ TIBOR Ami az orosz Vörös Hadsereg iránti illúziókat illeti, ezeket magyarázza, hogy a magyar közvélemény egy hatalmas orosz hadsereget ismert, amely egyszer már csaknem áttört a Kárpátokon. Nem mérték fel, hogy az orosz forradalmi hadsereg alkalmatlan a lengyel határ átlépésére, ez csak májusban kezdett láthatóvá válni. Romániával viszont valóban harcban állt, s ha a nemzeti Ukrajna hamarabb omlik össze, ha a Gyenyikinoffenzíva csak egy hónapot késik, másképp alakulhat a hadihelyzet. Ez is sovány remény volt – de a fuldoklónak a szalmaszál is mentôöv. Szamuely Tibor népbiztos május végén Kijevben és Moszkvában járt. Ettôl fogva a magyar vezetésnek tudnia kellett, hogy a direkt orosz segítségnek egyelôre kevés realitása van. Miután Csehszlovákia forradalmasítása sem sikerült – a május–júniusi „Északi Hadjáratnak” egyik célja ez volt – június közepétôl a Magyarországi Tanácsköztársaság helyzete kilátástalanná vált, hiszen azt a kommunisták sem állították, hogy elszigetelten is fennmaradhat. A kormányban résztvevô szociáldemokraták júniustól a szakítás irányában tapogatóztak, csak a jogos félelem tartotta vissza ôket, hogy egy ilyen lépés az ellenforradalom hatalomra jutását segítené elô. Ez a helyzet vezetett a Románia elleni támadás elhatározásához júliusban, ami katonai szempontból kilátástalan volt. Hogy a katonai vezetôk egy része mégis vállalta, azt csak azzal magyarázhatjuk, hogy az ô idegeik sem bírták tovább a bizonytalanságot, számukra a siker és a bukás egyaránt jobb volt, mint az idôhúzás. Kun Béla számára az esetleges siker júliusban már a bukás egyetlen alternatívája, döntését szinte hisztérikus állapotban hozta meg. Ezt bizonyítják Leninhez küldött, Románia elleni támadást sürgetô üzenetei, hiszen nagyjából ismernie kellett Szovjet-Oroszország éppen ezen a nyáron legrosszabb katonai helyzetét. Ehhez még csak annyit, hogy a forradalom történetének máig vitatott úgynevezett problémái nem is annyira a kor problémái, hanem az utókor lehetetlen igénye, hogy reális mérlegelést várjon a forradalmi térség vezetôitôl, akik, ha úgy tetszik, maguk is hisztérikus állapotban voltak, reálpolitikai döntéseket azért sem hozhattak, mert a térség kiszámíthatatlan helyzete nem nyújtott erre alapot. S ez nemcsak a forradalmárokra és a forradalmi népre vonatkozik – az ellenforradalom vezetôi sem tudták még sokáig realitásnak elfogadni Magyarország területének összezsugorodását vagy például utolsó királyunk sem tudta felfogni, hogy uralkodása véget ért. Könnyebb volt neki meghalni, mint ezt a tényt tudomásul venni.