Hosszú-hosszú ideig (kedves kis zöld barátaim...), ez az utolsó Star Wars-bejegyzés. Tegnap este végül is elkészült eddigi leghosszabb adásunk, és nem csak adáshossz-, de egyetlen filmre jutó figyelem tekintetében is.
Alább tehát hat órában, majdnem minden, amit erről mondani akartunk, mínusz, amit kifelejtettünk.
youtu.be/lG5VW4R9ccA
Ajánlom magunkat!
A nagy Bűneset-memoár 1. rész: Elveszett, de megtaláltuk
Ezt a filmet 2016 március elejétől, esetleg február végétől 2017 január elejéig, esetleg december végéig készítettük, mintegy 20 középsulis haver és több tanár közreműködésével. Az apropó, hogy feltettem Letterboxd-ra, nem kisebb eseményre hivatkozik, mint hogy hét (majdnem nyolc) éve tartó „elveszett” státusza tegnap este megváltozott – a jó irányba.
A Bűneset elveszítésének és megtalálásának rövid története közel sem olyan izgalmas, mint azon legendás műveké, melyeket 1-2 generációval ezelőtt s ennél korábban készítettek…
Újabb jegyzet ehhez a csodához. Egész váratlanul, impulzívan elővettük a szériát még egy kibeszélősorozatot beleerőltetendő ebbe az évbe, vagy hát félévbe. Ráadásul sikerült összerántani rá ismét a teljes csapatot.
Van valami varázsa annak, ha az adásokat az ember személyesen csinálja. Ennek semmi köze az adás tényleges minőségéhez, és a beszélgetésen nem kimutatható, legalábbis nem verbalizálható, sokszor nem is érzékelhető, de amit személyesen vesznek fel, az jobb és sikeresebb. Akkor is: ha szarabb. Mi nem úgy csináljuk.
Hogy a nap végén – úgy tűnik – minden történetből a túlgazdag amcsik dekadenciája kell kikerekedjen, az még mindig kevésbé idegesítő, mint a dinamikáját vesztett szeánszmozi kínlódása a siker vágóhídján. Történelmi film, életrajzi film, boldogságkoncepció – fogalmak, melyek egytől egyig lementek a Szeánsz lefolyóján. Miképp így volt ez az Oppenheimer, a Nap(lop)óleon, a Megfojtott virágok, fel se sorolom, „A Többi” esetében is, így, és végeztem, nem nézek több „ugyanolyan” filmet. Mondhatná valaki, hogy „de hát ezek mind másról szólnak” –…
Ahhoz, hogy a jelen átmehessen múltba, előbb a nosztalgiának kell átmennie melankóliába. A mozi nem vizualitást, hanem időt örökít meg, ahogyan Tarkovszkij írja, és nem látszik, hanem mozog, mint Bergson nyomán Deleuze nyomán Bokor Pálon át az egész kortárs filmesztétika tartja, és mint Király Jenő írja: „A film születése nem az idő megfordítása, hanem a múlást újra múlató, örök visszatérést inszcenáló gép felfedezése.”. Az idő elmúlik, a film marad; a filmképen az idő újrajátszódik, a bebalzsamozott rém életre kel s…
